Hogyan lettem rádiós

HOGYAN LETTEM RÁDIÓS

Ami i következik, az sokféle ember sokféle története.
Arról, hogy mi közük volt nekik, egyenként,
személyesen az egykori Magyar Rádióhoz.

Amelyben ők mások számára csupán hangokat jelente ek,
ám igen gyakran nagy H­val, sőt, névelővel:
a Hang.

Hogy meg is lepődtek olykor a hallgatók, amikor
egyik­másik Hanggal élőben találkoztak!

„Nahát, nem is úgy képzeltem, hogy szőke a haja!”
Odabenn azonban fülek és szemek voltak. Mindenre
kiéleze fülek, szemek, és persze orrok, hiszen olykor
kevésbé meglátni­meghallani, mint inkább kiszagolni kelle
a dolgokat. Ez nem ment mindig könnyen, de mivel
az egészben volt valami varázslatos – nem is véletlenül hívták
régen varázsszemnek a rádiók vörös hangolásjelző csíkját –,
megérte ilyeneknek lenni. Megérte a Magyar Rádió

részének lenni.
Így ese , hogy ezek az emberek mindannyian o hon voltak

a Rádióban. És ha egyetlen monda al kéne leírniuk,
hogy az micsoda is lenne, akkor az a mondat így hangozna:
„Ez volt az a hely, ahová akkor is bement az ember, amikor

nem volt o semmi dolga”.
LÉVAI JÚLIA

HOGYAN LETTEM
RÁDIÓS

Főszerkesztő
Orosz József
Szerkeszte e
Lévai Júlia
Szkárosi Endre
Tardos János

JO BOOK Kiadó
Montreal–Budapest, 2020



© JO BOOK 2020
Borítófotó © Köböl Vera
ISBN 978­615­00­9313­0

Kiadó: JO Book
Felelős szerkesztő: Orosz József

Korrektúra: Sződy Macó
Tervezés, tördelés, nyomdai előkészítés: Köböl Vera

Internetes megjelenés és szolgáltatás:
Dienes László (SISKINCORP)
www.hogyanle emradios.hu

A Rádió fénykora képekben, hangokban csoport
a Facebookon: Balogh Barnabás

Nyomdai munkálatok: RDPS Group Zrt., Bonyár Miklós

TA R TA L O M J E G Y Z É K

Hajdu András / RÁDIÓS MI MICSODA? / 11
Ács Gábor / TÜNTETÉS MIATT NEM JÁR A KETTES VILLAMOS / 18

Bak Anita / ÍGY / 22
Barát József / SELEJTEZŐK EMBERÖLTŐKÖN ÁT / 25

Bedő Iván / SZINNATHAMBI RADZSARATNAMMAL
KEZDŐDÖTT / 29

Bolgár György / HANYAS VAGYOK? / 33
Flóri Anna / VÉRSZERZŐDÉS / 37
Fodor János / TORNACIPŐ / 44

Forró Evelyn / PORCELÁN SÍLÉC ÉS A KIFORDÍTHATÓ
ESŐKÖPENY / 46

Gellért András / LONDINERSÉG HELYETT / 52
Göczey Zsuzsa / AZ EMBER ALÓL KIMENNEK A RÁDIÓK / 59
Győri László / A BENNEM LAKÓ STEIMANN GRÓFNŐ / 62

Hadas Kriszta / NAGYAPA UTÁN, SZABADON /66
Hárs Vera / A PAPA, AKIT HÁRS ELVTÁRSNAK HÍVTAK / 70

Havas Henrik / NE RÓLAM SZÓLJON A MŰSOR / 75
Juszt László / TARTOZOM EGY MAGNÓVAL / 80
Kálmán Zsuzsa / HABZSOLTAM A SZABADSÁGOT
MÁR AMIKOR VOLT / 84

Kanyó László / FREIHEIT A MAGYAR RÁDIÓS SZÁJÁBÓL / 89

5

Kardos Ernő / KÉT PÁRT, KÉT ESET / 93
Koltai Róbert / ILLETÉKES ELVTÁRS, PUSSZANTALAK! / 97
Komjáthy György / TÖLTSÖN EGY ÓRÁT KEDVENCEIVEL! / 101

Kristóf Gábor / A PÓKÁSZTÓL A POLITIKÁIG / 103
Kulcsár István / FÉL ÉVSZÁZAD MOSZKVÁTÓL
A MEGSPÓROLT SZIMPLÁIG / 107
Lantos Gabriella / AKKOR MOST MI LESZ
A PROLETÁRDIKTATÚRÁVAL? / 111

László Péter / HAT KÉRDÉS, UGYANANNYI VÁLASZ / 115
Lengyel‐Nagy Anna / HANGTRÓGER / 119

Lévai Júlia / MÉG KICSIT ÉRHETTEM VOLNA / 123
Lipovecz Iván / DALIÁS ÉVEK SZILENCIUMMAL / 127
Lőrincz Andrea / FÁBIÁN ELVTÁRSAT KERESEM / 131

Markovits Ferenc / MOSTAN SZÍNES HANGOKRÓL
ÁLMODOM / 135

Mélykú Ilona / EZ EGY EROTIKUS SZAKMA CSAK
BELESZERETNI LEHET / 140

Mester Ákos / CSAPATJÁTÉK / 147
Nagy Bandó András / A MI RÁDIÓNK / 150
Nej György / BURCSA GÓLJÁVAL: NULL NULL / 157
Németh Gábor / ÉÉÉJJENAMAAA / GYARSZABACCSÁG

/ ÉÉÉJENAHAAA / ZAAA! / 160
Orosz József / OROSZ, MAGA NEM IS TUDJA,

MENNYIRE HÜLYE! / 165
Pásztor Magdolna / FORGOLÓDÁSAIM / 169
Petrányi Judit / ANGOL MAGYAR KERINGŐ / 172

Pikó András / A CSEND SÚLYA / 179

6

Pintér Dezső / LENNE VALAMI A KRÓNIKÁNÁL / 183
Rádai Eszter / „…ROSSZAK A SZISZEGŐ HANGJAIM…” / 187
Rangos Katalin / SZIKINGER AZ OKA MINDENNEK / 190
Reisler Erzsébet / MINDENRŐL VÖRÖSMARTY MIHÁLY TEHET / 193

Rónai Egon / HOGY MARADTAM RÁDIÓS? / 197
Sándor Anikó / ÉN ÉS A RÁDIÓ / 201

Sándor Erzsi / 1994 TŐL 2013 IG ÁLLOMÁNYBAN / 204
Sárközy Erika / HOGY NÉZ KI EGY MUNKÁS? / 208
Simkó János / MAGYARORSZÁGRA JÖVÖK / 213

Sumonyi Zoltán / HOGYAN LETTEM ÉS VOLTAM RÁDIÓS? / 216
Sváby András / EGY POHÁR ÉVA VERMUTOT! / 221
Szegvári Katalin / ANTENNA A KRUMPLIBAN / 225

Szelestey Lajos / AZÉRT IS ÉLJEN A KÖZSZOLGÁLAT! / 228
Szénási Sándor / TÁJKÉP GOMBÁR ELŐTT / 232
Szilágyi János / AZ ÉN RÁDIÓM / 237
Tardos János / A LÉTEZŐ SZOCIALIZMUS
LEGGULYÁSKOMMUNISTÁBBIKA / 242
Tóth Vali / LEHALLGATTAM A VILÁGOT / 246
Váradi Júlia / AZON A PÉNTEKEN / 249
Varga Ilona / KIRÍVÓ DE NEM KIHÍVÓ / 255

Várkonyi Benedek / RÁDIÓSNAK LENNI EGYSZERŰ / 257
Vásárhelyi Mária / KINT IS VOLTAM, BENT IS VOLTAM / 260

Vitray Tamás / ELŐBB RÁDIÓS VOLTAM / 265
Zelki János / AMILYEN VOLT, AZ MEGVAN / 268

Zsoldos Mária / MICSODA ÖTLET! / 271
Szkárosi Endre / HOGYAN LETTEM NEMRÁDIÓS / 279

7



AZ EMBER ALÓL KIMENNEK A RÁDIÓK

GÖCZEY ZSUZSA



RÁDIÓS MI MICSODA?

Hajdu András

Egykori rádiósok visszaemlé-
kezései, emléktöredékei sora-
koznak e könyvben, s ezekből
kirajzolódhat, milyen volt a
Magyar Rádió a múlt század
hatvanas és kilencvenes évei
között. Sokféle. Időben is na-
gyon változó – ahogyan maga
az ország, a rendszer is válto-
zott, amelynek része volt. De
sokféle volt abban az értelem-
ben is – és én most erről írok –, hogy milyen műsorok készültek,
és hogy kik készítették ezeket.

Az emlékezésekben nemcsak az egykori hallgatók számára ismerős
műsorcímek jelennek meg, hanem a kívülálló számára sokszor talá-
nyos szerkesztőségnevek is. Az az igazság, hogy a rádiósok között is
kevesen voltak, akik pontosan tudták, hogy mit csinálnak mások egy
épülettel arrébb vagy egy emelettel feljebb. Ez talán érthetőbb, ha
tudjuk, hogy a nyolcvanas évek elején olyan 1500-an dolgozhattunk
a Rádióban. Nemcsak újságírók, szerkesztők, riporterek, zenei mun-
katársak, hanem műszakiak, hangtechnikusok és hangmérnökök,
dokumentátorok és gépírók, műsorszervezők serege is kellett ahhoz,
hogy elhangozzék egy Krónika, a Szabó család vagy a Ki nyer ma?

A most következő sorok egyfajta útmutatóul kívánnak szolgálni,
hogy a szubjektív emlékképekből a kívülálló, a minket anno „csak”

11

hallgató érdeklődő valamennyire össze tudja rakni a képet, az em-
lékezőket el tudja helyezni a Magyar Rádió nevű „kombinátban”.

Az általunk megidézett korszak elején még csak két adó létezett:
a Kossuth és a Petőfi, és mindkettő középhullámon. A Kossuth
– a háború előtti Budapest I. utóda –, ha változó hangminőségben
is, de lényegében az egész országot beszórta; a csak kora délután
megszólaló Pető it – az egykori Budapest II-t – a hegyes-dombos
vidékeken már nemigen lehetett fogni.

A Kossuth volt mindig a „nemzeti főadó”. Ez nemcsak emelke-
dettebb, hivatalosabb stílust jelentett, hanem azt is, hogy min-
denkihez kellett szólnia: ahhoz is, akit a politika érdekelt (vagy
akit a politika el akart érni), meg ahhoz is, akit a focimeccs; a nóta-
kedvelőkhöz és a magas művészet rajongóihoz egyaránt. Itt vol-
tak a fő híradások – igaz, eleinte még nem óránként, már csak
azért sem, hogy este egyben lemehessen egy-egy színházi köz-
vetítés vagy koncert. A hírekből nőtt ki az Esti később a Reggeli,
majd a Déli krónika, majd a bővebb terjedelmű Esti magazin, a
Kossuth Rádió reprezentatív napi hír- és riportműsora. De az
igazi sztárműsor az 1971-ben indult, szombat délutáni 168 óra
lett. Ennek ötletgazdája és első felelős szerkesztője Ipper Pál
volt. Stílusában és szellemiségében mintegy ellenpárja lett az
1988-ban indított Vasárnapi újság, amelynek alapító főszerkesz-
tője Győri Béla volt.

A politikai műsorokat a csak PAF-ként emlegetett Politikai Adások
Főszerkesztősége – a kilencvenes években Aktuális Főszerkesztő-
ség – készítette. Idetartozott a Hírszerkesztőség, amely persze a
Pető it és a Bartókot is ellátta hírekkel. A PAF-on belül külön szer-
kesztősége volt a Krónikának, a bel- és külpolitikai műsoroknak,
és itt volt a tudományos, valamint a kulturális rovat is. Meg a me-
zőgazdasági: a Kossuth adása kora reggel a Rákóczi-induló után

12

mindjárt a Falurádióval kezdődött. A reggeli zenés hírmagazint az
Óvodások műsora követte, mindaddig, amíg a lassan technikailag
is (majdnem) egyenrangúvá váló Pető ire nem költöztek át a gyer-
mekműsorok.

Emlékszik netán még valaki a Harsan a kürtszó című, úttörőknek,
azaz általános iskolásoknak szánt gyermekműsorra? A Gyermek-
rádió szerkesztőségből nőtt ki az Iskolarádió, amelynek gazdája
– a többi gyerekeknek, iataloknak szóló műsorral együtt – az I jú-
sági Főosztály lett, amelynek műsorai a Pető i Rádióban hangzot-
tak el. A hetvenes-nyolcvanas évek legnépszerűbb i júsági műsora
előbb az Ötödik sebesség majd a Reggeli csúcs volt.

A Kossuthon a hatvanas években megjelentek a szolgáltató mű-
sorok. Az első a Csúcsforgalom volt Petress Istvánnal, míg a Pető i
Rádió lett az otthona a nagy, esetenként többórás szórakoztató
műsoroknak. Ilyen volt a Kettőtől hatig, majd a Szívküldi helyébe
lépő 139–660 automata közönségszolgálat című kívánságműsor.
Viszont a havonta jelentkező, rendkívül népszerű Rádiókabaré
a Kossuthon volt hallható. A szórakoztató műsorok szerkesztő-
ségét a nyolcvanas években László György vezette, míg a sport-
műsorokkal összevont Szórakoztató és Sportfőosztály első főnöke
Szepesi György volt.

Mindkét adón hangzottak el emlékezetes dokumentumműsorok
– a Kossuthon főleg a PAF-hoz tartozó Belpolitikai rovat, a Pető in
az I júsági Főosztály munkatársaitól.

A kilencvenes évekig valójában mindkét adó afféle „vegyesbolt”
volt, csupán hangsúlybeli eltérésekkel. A Kossuth mindenkihez
akart szólni, a Pető inek két – nehezen összeegyeztethető – cél-
közönsége volt: a iatalok és az idősek.

13

A két nagy múltú, középhullámú adóhoz 1973-ban csatlakozott
a kezdettől csak ultrarövidhullámon (FM) – vagyis a középhul-
lámhoz képest lényegesen jobb hangminőségben – sugárzott
komolyzenei program, amelyet sokáig csak 3. műsornak hív-
tak; Bartók Béla hamvainak 1988-as hazahozatala alkalmából
vette fel a harmadik adó a legnagyobb magyar zeneszerző nevét.
A Bartók Rádió nagy ajándék volt a zenerajongóknak, de csak
némileg tisztította az adóprofilokat: a komolyzenei műsorokat
nem lehetett teljesen „száműzni” a Kossuthról, hiszen a hallga-
tók jelentős részének még sokáig nem volt az URH-adásokat
fogni képes rádiókészüléke.

Az adók műsorainak összehangolását – hogy tudniillik a három
rádió egyszerre, egy időben, egymással párhuzamosan más-más-
fajta műsort adjon, más közönséghez szóljon – a Műsorszerkesz-
tőség (később Műsorigazgatóság) végezte.

Az imént szembeállítottam egymással a középhullámú Kossuthot
és Pető it az URH-s Bartókkal. Ez azonban nem pontos, mert a hat-
vanas évektől kezdve, ha nem is mindenhol, de az előbbieket is le-
hetett URH-n fogni. Megjegyzendő viszont, hogy az az URH nem
a mai URH (FM) volt. A szocialista országok politikai okokból más
– 87,5 MHZ alatti, rádiótechnikailag gyengébb – frekvenciákat
használtak, mint a nyugati országok, s csak a rendszerváltás után
tértünk át mi is a 100 MHz-es tartományra.

A Bartók idővel zeneiből igazi kulturális adóvá vált: egyre több
irodalmi műsor, rádiójáték gazdagította műsorát. Ezeket az Iro-
dalmi Osztály és a Dramaturgiának is nevezett Rádiószínház mun-
katársai készítették, illetve rendelték meg. A Magyar Rádió ugyan-
is az ország egyik legnagyobb, legfontosabb kulturális intézménye
és mecénása is volt. A hagyományos színházi közvetítések mellett
a hetvenes-nyolcvanas években minden hétre esett egy-egy rádió-

14

színházi bemutató. A magyar és a világirodalom klasszikus művei
mellett színpadot – illetve hangot – kaptak a kifejezetten a Rádió
által rendelt művek is. Ma is a Rádió kebelében működik az ország
egyik vezető szimfonikus zenekara, énekkara és gyermekkórusa.
A „mi időnkben” emellett létezett a Stúdió 11 könnyűzenei együt-
tes is, amelyet haláláig Zsoldos Imre vezetett.

A Rádió stúdiói – mindenekelőtt a híres 6-os –, valamint az egy-
kori Esterházy-palota ékessége, a Márványterem egyúttal kon-
certtermek is voltak. A Zenei Főosztály egyes osztályai, rovatai
az élő koncertek mellett archív és új rádiófelvételekből, leme-
zekről, valamint a nemzetközi rádióspiacról beszerzett hangver-
senyfelvételekből állították össze a műsoridő nagyobb részét
kitevő népzenei, nóta-, pop-, jazz-, szimfonikus és kamarazenei,
opera- és operettműsorokat. (Bár lehet, hogy kihagytam valamit
a felsorolásból.) Emellett zenei munkatársakra, szerkesztőkre
volt szükség a rádiójátékokhoz éppúgy, mint a különböző maga-
zinokhoz is.

Az évtizedek, lassan egy évszázad alatt – 1925. december 1-jén
indult meg a rádiósugárzás – hihetetlen mennyiségű és minőségű
hangzó és írott műsor gyűlt fel Szentgyörgyi Albert rádió-elő-
adásának szövegétől Babits Mihály röntgen- ilmlemezre rögzített
versmondásán át Kocsis Zoltán zongorajátékáig és a kabaréfelvé-
telekig, nem is szólva a kordokumentumként is megőrzésre érde-
mes interjúkról, riportokról. Ezeket az Archívum őrzi, mi több,
az Aranyaalapba kerültek azok a műsorok, amelyek az idők végez-
téig sem törölhetőek. Az internet előtti korban a kulturális, tudo-
mányos és politikai műsorok készítői számára egyaránt nélkülöz-
hetetlen támaszt jelentett a Sajtóarchívum, valamint a Könyvtár.

S ha már a művészetekről esett szó: a leghíresebb színészekkel,
zeneművészekkel is találkozhattunk a Pagodában – vagyis a Rádió

15

büféjében, amely társalgóként, de leginkább szellemi műhelyként
is szolgált. A Pagodához és magához a Rádióhoz elválaszthatatla-
nul hozzátartozott Denise, a könyvárus, de helyesebb úgy fogal-
mazni: a könyveket árusító kolléga.

2007-es oktalan és erőszakos megszüntetésükig fontos szerepet
töltöttek be a Magyar Rádió körzeti és regionális adásai. Győrött,
Pécsett, Szegeden, Szolnokon, Miskolcon, Nyíregyházán, később
pedig Szombathelyen és Nagykanizsán is működtek helyi szer-
kesztőségek, hosszabb-rövidebb saját, eredeti műsorral; a fenn-
maradó időben a Kossuth vagy a Pető i adását sugározták. A saját
műsorok között fontos szerepet játszottak a nemzetiségi nyel-
vűek: Szegeden a német és a román, Pécsett a szerb-horvát (Jugosz-
lávia felbomlása után ezek is kettéváltak), valamint Miskolcon a
szlovák nyelvű adás. Ezeket a stúdiókat a Körzeti és Nemzetiségi
Adások Főszerkesztősége fogta össze.

A Magyar Rádiónak a hazai közönség által legkevésbé ismert
szeglete a KAF, a Külföldi Adások Főszerkesztősége volt, vagyis
az idegennyelvű, külföldre sugárzott adások. A rádiós szlengben
őket csak RH-ként emlegettük, mert a nagy távolságra is eljutó
rövidhullámon sugározták a műsorok többségét. Ezek közül a
legismertebb a magyar nyelvű Szülőföldünk volt, amelyet az
Európában, Észak- és Dél-Amerikában, valamint Ausztráliában
élő első és második generációs magyarok számára készítettek –
sőt, még a kinti unokáknak is eljuttatták, de nekik már angolul.
A magyar mellett a hetvenes-nyolcvanas években angolul, néme-
tül, olaszul, spanyolul, görögül és törökül szóltak naponta több-
ször az általában félórás adások. A furcsa nyelvi összetételt az
indokolta, hogy a szocialista táboron belül nemcsak a Magyar
Néphadsereg, hanem a magyar külföldi rádiópropaganda szá-
mára is Dél-Európa volt a fő csapásirány. 1990-ben szerveződött
meg a KAF-on a kelet-közép-európai szerkesztőség, amely orosz,

16

ukrán, szerb-horvát (majd külön szerb és horvát), román és szlo-
vák nyelvű műsorokat készített.
Kicsit méltatlanul került az ismertetés végére a Műszaki Igaz-
gatóság, amelynek technikus és mérnök munkatársai a külső
helyszíni közvetítések lebonyolításától a stúdiófelvételek készí-
tésén át a műsorok éterbe juttatásáig alapot és hátteret szolgál-
tattak a műsorkészítők munkájához. Bár valójában helyesebb őket
is a műsorkészítők közé sorolni, nélkülük sem szólt volna a Ma-
gyar Rádió.

17

TÜNTETÉS MIATT NEM JÁR
A KETTES VILLAMOS

Ács Gábor

A szó szoros értelmében bemász-
tam a Rádióba. Fel sem merült
bennem, hogy rendes úton is be-
engednének. Tizenhét éves vol-
tam, egy harmadikos gimnazista
világmegváltó erejével felvér-
tezve. Késő este szöktem el ott-
honról, még a barátaimnak sem
mondtam, hogy hová készülök.
Éjjel 11 óra elmúlt, amikor a
Bródy Sándor utcai portához ér-
tem. Akkoriban egy magasított pult mögött ült a portás. Épp a szol-
gálata végén távozó bemondóval, Bozai Józseffel beszélgetett ne-
vetgélve, ráérősen. Minden bátorságomat összeszedve Bozai lába
és a portás pultja között kezdtem négykézláb beosonni. A legen-
dás bemondó persze azonnal észrevett, lenézett, egy pillanatra
összevillant a szemünk. Én esdeklően tekintettem fel rá, hogy ne
áruljon el, ő pedig cinkos pillantással jelezte, hogy fedez, lopakod-
jak tovább nyugodtan.

Egyik napról a másikra tört fel bennem valami: egy ismeretlen
mágnes fékezhetetlenül vonzott a Magyar Rádióhoz. Az éjszakai
időpontot nem túl bölcsen választottam meg, mert a folyosók több-
sége sötét volt és üres. A stúdióépület lépcsőjénél hirtelen han-
gok törték meg a csendet: egy kisebb társaság ment át a Pagodán,
és az emeletről lefelé tartó fér i bemutatkozott nekik: Rónai Egon.
Ismerős volt a név és a hang, hallottam már adásban. Eléálltam,

18

töredelmesen bevallottam neki, hogy itt akarok dolgozni, és meg-
kértem, hogy segítsen. Elnézően mosolygott, annyit felelve, hogy
majd akkor térjünk vissza minderre, ha hozok egy riportot.

Másnap a suli büféjében reggelizve olvastam az újságban, hogy új
darabot próbál Schütz Ila és Haumann Péter. Felhívtam a színhá-
zat, hogy megtudjam, hol zajlik a próba. Lenyúltam az iskolarádió
egyetlen magnóját, a tanításról ellógtam. Gyors és nehéz felkészü-
lés következett a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban. A színésznő
életéből nem nagyon találtam érdekes infókat. Annyit sikerült meg-
tudnom Schütz Iláról, hogy színészi pályája előtt a XVII. kerületi
tanács légófelelőse volt.

Délután kettőkor már az Andrássy úti bérpaloták egyikében ül-
tem, egy rettentő sivár próbateremben, és csak sablonos kérdések
jutottak eszembe. Bevillant, hogy a szokványos kérdések fonákja
viszont érdekes lehet, így például a siker helyett a kudarcról kér-
deztem a színésznőt.

Rohantam be a Rádióba a kazettával, ahol Rónai Egon döbbenten
meredt rám, mint aki kísértetet lát. Nem hitte, hogy már másnap
beállítok egy felvétellel. Tele volt az egész kazetta, 55 perc. A gond-
viselés volt a megmentőm: aznap volt a Színházi Világnap, és ka-
póra jött egy színészinterjú. Rónai Egon félretolt, a vágóaszta-
lánál pillanatok alatt vágta meg az anyagomat. Csak úgy repül-
tek a szalagdarabok a levegőben, és én ámulva figyeltem a va-
rázslatot.

Édesanyám esti habfürdője ideálisnak tűnt arra, hogy elmeséljem
otthon, hol jártam előző éjjel, a kádból ugyanis képtelenség leke-
verni egy fülest. Aztán a konyhába ment, bekapcsolta a rádiót,
az adásban pedig hamarosan elhangzott életem első anyaga 3 perc
55 másodpercben. Cigarettára gyújtott, és azzal a tekintettel révedt

19

a levegőbe, amellyel – azt hiszem – a lányos anyák engedik el az
első randevújára induló gyermeküket.

Édesanyám eleinte minden riportom kazettáját elkérte, és végig-
hallgatta a nyersanyagot. Egy-egy sutább kérdésem hallatán kemé-
nyebben bírált, mint a szerkesztőségben a kollégák. A szemembe
nézett, és azt mondta: odabenn mindenki udvarias lesz, és dicsérni
fog. A rosszat csak az anyád fogja őszintén a szemedbe mondani.

1989-et írtunk, a rendszerváltás izgalmas évében kezdtem kamasz-
ként a Rádióban dolgozni. A városban egymást érték a megmozdu-
lások, a demonstrációk, és nálam mindig volt magnó. Így készítet-
tem riportot a Krónikába anélkül, hogy arra bárki megkért volna.
Este az Akadémia utcában tüntető tanárokat kérdeztem, éjjel vág-
tam a felvételt, hajnalban már a 10-es magnóban voltam a Reggeli
Krónikába szánt egyperces anyaggal. Király Edit friss ki livel kínált,
és azonnal továbblökött a szomszédos 20-as magnóba, ahol a szer-
kesztő, Csák Elemér szó nélkül tépte ki a kezemből a szalagot, és már
hallgatta is. Annyi időm sem volt, hogy bemutatkozzak.

Hamar elvette a kedvem a hírműfajtól egy következő tüntetés, ami-
ről nem volt szabad beszámolnom. Az Alkotmány utcában felváltva
kiabálta a Parlament felé tartó tömeg, hogy „Ruszkik, haza!”, „Nem
kell a csillag!”. Ez a demonstráció nem kerülhetett a hírekbe. Épp
ezért üdvrivalgást keltett a technikai helyiségben, amikor élőben
kapcsolták a Fővinform ügyeletét, és a közlekedési hírek blokkja
így kezdődött: „Tüntetés miatt nem jár a kettes villamos”. Mégis-
csak beszámolt a Rádió a rendszerváltás egyik fontos pillanatáról.

Akkoriban háromezren dolgoztunk a házban, és életünket-vérün-
ket adtuk volna a Rádióért. A legtöbben évekig külsőztünk, mire
belső munkatársak lettünk, és az is természetes volt, hogy az első
hónapokban ingyen, szerelemből is megcsinált az ember felada-

20

tokat, csak hogy tanulhasson belőle. Engem ismét egy rövid új-
sághír mentett meg. Tömeges öngyilkosságot követtek el a Nap
szekta tagjai Svájcban, egyetlen túlélő maradt, aki lekéste a sze-
ánszot. Hetekig tárcsáztam a nemzetközi tudakozótól szerzett
számokat Franciaországban, ahol a nagynénje bújtatta a túlélőt,
egy bizonyos Thierry Huguenint. Ritka családi neve segített őt
megtalálnom. Arra gondoltam, hogy kitartó munkával sorra ve-
szem a francia vidéki városok telefonkönyveit, és csak akad majd
egy rokon, aki felveszi a telefont.

Tizennégyszeres percgázsit kaptam, amikor elkészültem az inter-
júval – azt hittem, hanyattesek, amikor a pénztárban kivettem a
nevemre szóló cédulát a névsor szerint forgatható polcról. Tényleg
nagyot szólt az exkluzív interjúm azzal a rejtőzködő riportalany-
nyal. Az extra honoráriumnál is nagyobb jutalomnak éreztem,
hogy saját asztalt kaptam a Rádióban, amit sokáig hurcoltam is
magammal, ha másik szerkesztőségi szobába költöztettek.

Még egy bútordarabhoz ragaszkodtam, egy Thonet-fogashoz,
amit állandóan ki akartak dobni a kollégák, mert törött volt egy
ága. Egy ideig magyaráztam, hogy nem szabad kidobni, mert ez
a Rádió első bútorzatából való, amivel berendezték az 1928-ra
elkészült Bródy Sándor utcai Stúdiópalotát. Egy selejtezésnél
azonban elveszítettem türelmemet, hagytam, hogy elvigyék.
Utánamentem a Bútorraktárba, és megvettem a Rádiótól 180 forin-
tért. Ma is ott áll a lakásomban, és örülök, hogy megmentettem,
mert azóta a Rádió egész háztömbjét szétverték. Nemrég felkért
az Építészfórum, hogy írjam meg a Rádió épületeinek történetét.
Két héten át minden szabadidőmben ezen dolgoztam, és amikor
megjelent a cikk, Sándor Erzsi írt egy kommentet: „Ács Gábor,
most már joggal tekintheted saját halottadnak a Rádiót!”

Amikor kezdtem a pályámat, fordítva reméltem a történet végét.

21

ÍGY

Bak Anita

Anyai nagyapám mellett állok.
Támasztjuk a házfalat, amit a
nap langyosra melegít. Már nincs
tél, az égen nagy fekete és kis
fekete madarak, varjak és fecs-
kék, a röptüket igyeljük. Ez az
első emlékeim egyike, ha nem
a legelső.

Egy másikban a nagymamám
mellett állok. Nézzük magunkat
a tükörben. Arról beszél, milyenek vagyunk. Alacsony termet,
törékeny testalkat, könnyen barnuló bőr, jellegzetes szemforma.
Aki a Kunságban születik, ilyesforma. A görbe lábakkal folytató-
dott a felsorolás, az mondjuk nem stimmelt, akkor persze még
nem lehetett tudni, mi lesz később, amikor majd felnövök, és
még nem is voltam elég bátor ahhoz, hogy ellentmondjak a nagy-
anyámnak, aki egy konok kun, egy nyakas református, fenn hordja
az orrát, sértődékeny és haragtartó. Ezeket nem mondta, csak meg-
igyeltem, még gyerekként.

Szüleim válása, a két külön háztartás a hozzájuk tartozó nagycsa-
ládokkal aztán remek lehetőséget adott meg igyelési képességem
pallérozására. Vérre menő viták folytak a mikéntekről és a hogya-
nokról. Mindenkinek megvolt a saját szempontja és igaza. Ötéves
voltam, koravén, és mindezeket csak azért sorolom, mert azzal
kezdődött, hogy megtanultam igyelni.

22

Szociológus. Végzettségem szerint az vagyok.

Marx, Durkheim és Weber elméletei mellett hamar sürgetőnek
éreztem, hogy kapcsolatom legyen az emberekkel is, hogy ne csak
róluk beszéljek, hanem velük is. Úgyhogy másodévesen már men-
tem aluljárókba és éjjeli menedékhelyekre, menekültekhez tábo-
rokba, árvákhoz javító- és nevelőintézetekbe, elítéltekhez börtönök-
be, ahová lehetett, nem kérdezni, inkább hallgatni. Aztán készült
egy kutatás a magyarországi cigányság egészségügyi helyzeté-
ről. Azért készült, mert kellett. Azt olvasni, a tanulságokat levonni
és pláne cselekedni már nem volt kötelező a megrendelőnek.
Az eredménytelen munka elkedvetlenített, pályaelhagyó lettem,
még mielőtt lediplomáztam volna.

A Magyar Rádióba először kutatni érkeztem, de túl lassan kerültek
elő a szalagok. Nem a munkatársak hibája volt, nem erényem a tü-
relem. „Menj addig a Pagodába, ott mindig történik valami.” Ez
persze már nem az a Pagoda volt. Másnap egy sajtótájékoztatóra
követtem egy újságírót. Vágni tudtam, két Kazinczy-érem után he-
teken belül mikrofonengedélyem is lett. Állás, az nem volt. „Legyél
inkább társadalomkutató!” Vigasztalnak, gondoltam először. Talán
mégsem vagyok elég jó, gondoltam másodjára. Két évvel később
indult A hely című riportműsor, csörgött a telefonom. A harmadik
megbeszélésen sikerült csak megjelennem, akkor már zengett a
vonal a halenneszívesektől és a talánnemesneleazujjárólagyűrűk-
től, magam sem gondoltam komolyan, hogy lesz ebből bármi.

Úgy kérdeztem, ahogyan egy szociológus teszi. Ennek nem volt
szabad kiderülnie, próbaidőn voltam. Egy reggeli kilakoltatásra
érkeztem, délután meg adás volt. Ültünk az asszonnyal a kony-
hában, a gyerekei iskolában, a férje az ajtó előtt, már kétszer is el-
mondta, hogyan jutottak idáig, más nem történt, a csap csöpögött.
Máig emlékszem, milyen ritmusban. Egyszer csak érkezett egy tu-

23

cat iatal, akik azt kezdték el tanítani egymásnak a körfolyosón,
hogyan kell élőláncot alkotni, mi fáj és mi nem, ha a kar kicsava-
rásáról van szó, mihez van joguk és mihez nincs. Aztán megint
csak vártunk, a csap csöpögött tovább. A kilakoltatást hivatalból
intézőket meglepte a skandáló tömeg, a rendőri erősítés rádióján
hallani lehetett, amint az őrsről magyarázza a kolléga, mi a polgári
engedetlenség, és hogyan kell eljárni ilyen esetben. Ez 2010-ben
történt. A riportban talán egyetlen jó kérdés sincs, csak a han-
gok, a csepegő víz, a kiáltások, az egymás után érkező rendőr-
autók szirénája.

Az elmúlt tíz évben aztán kérdezni is megtanultam. Lettek bará-
taim, akikkel felszabadultan dolgoztam. Lettek mestereim, akiktől
még most is tanulok, házon kívül inkább. Megszerettem a Bródyt,
az összes épületével együtt, csak már nem vagyunk benne. Készül-
tek jó műsorok, azokról időnként kritikák. Az És-ben Kádár népe
címmel 2015-ben is megjelent egy, amit most sehol sem találok,
pedig kivágtam körömollóval, és sokáig az asztalomon tartottam,
fontos dilemmát összegez, azért.

Nem érzem sem az éhséget, sem a szomjúságot, elmúlik a fejfájás,
az aggódás. Az élő adások váratlan hozadékai ezek. A stúdiónál
egy jobb dolog van, a terep. És mindkét helyzetben egy a fontos,
az ember.

Hát így lettem, így vagyok.

24

SELEJTEZŐK EMBERÖLTŐKÖN ÁT

Barát József

– Dehogy mennék én, kedves-
kém, abba a terembe gyűlésez-
ni! Az én helyem a ruhatárban
van. Ha látná azokat a sok fon-
tos elvtársakat nyomulni a kon-
gresszusok után! Hogy ők le-
gyenek az elsők, ők kapják meg
először a kabátjukat! Aztán per-
sze csak társalognak, nem siet-
nek azok sehová.

Így mesélt a szakszervezeti székházban a ruhatáros néni egy felejt-
hetetlen interjúban. Évekig nem csináltam jobbat. Egyszerre volt
mulatságos, emberi és kicsit fájó. Valójában ez volt éltem első rádiós
anyaga, pedig sohasem jutott el a hallgatókhoz. 1971 volt, a harma-
dik Riporter kerestetik előselejtezője, nézők és hallgatók nélkül.

Én 19 éves voltam, és minthogy érettségi után nem vettek fel a ilo-
zó ia szakra, az Izzó Újságnál gyakornokoskodtam. Remek kollégák-
kal lehettem együtt, de a munka rémségesen unalmas volt. Kertész
Péterrel, a Magyar Nemzet később Pulitzer-díjasával alig bírtuk ki
röhögés nélkül, amikor a főszerkesztő ilyen címeket adott: „Kockázat
rizikóval”. Jelentkeztem a versenyre, bár nem sok esélyt adtam ma-
gamnak, mert tudtam, hogy 650 jelentkező van, és a többségük dip-
lomás. Az egyik feladat az volt, hogy készítsünk egy háromperces
interjút. Én meg kihorgásztam a nagymamaforma ruhatáros nénit,
hogy beszélgessünk arról: ő mit lát a nagy kongresszusokból.

25

– Kedveském! Tudja én sohasem voltam jó szavaló. Nem lennék én
jó abba a terembe, mert én mindig csak az életben éltem.

Ilyesmiket mondott a néni. Dehogy akart ő politizálni! Csak volt a
mondatainak egy kis kaparós bukéja. Az interjút pedig éppen
megköszöntem, amikor a stopper másodpercmutatója is beugrott
a három perc végére.

Istenem, hány adást úsztattam el később! Volt, hogy a turnusvezető
régen lekevert, miközben én még perceken át próbáltam kikászá-
lódni veretes gondolatmenetemből. Most azonban pontos voltam,
és bár ez az interjú nem került adásba, alighanem életem egyik leg-
fontosabb anyaga lett. Része volt abban, hogy Feledy Péterrel, Nyakas
Szilárddal és Lódi Györggyel két hónappal később a győztesek egyike
lehettem. Választhattam a rádió és a tévé között. Nem volt kérdés.
Olyan emberek közé kerülhettem, mint Mester Ákos, Bölcs István,
Kovalik Márta, Szilágyi János, akik terelgettek a rádiós elődöntőkben.

Az történt, hogy az előző feladat teljesítése közben egy padon
felejtettem a riportermagnót. Most akkor menjek vissza érte, és
keressem meg, vagy teljesítsem a következő feladatot?

A selejtező közben még ezzel hívtam fel Bölcs tanár urat, aki ké-
sőbb elmesélte, hogy majdnem infarktust kapott közben, de azért
megnyugtatott. Hiába, mindig pedagógus maradt. Mondta, hogy
minden rendben lesz, szépen menjek vissza ahhoz a padhoz,
keressem meg a (többhavi izetésével megegyező árú) magnót
(aminek átvételét ő írta alá), és biztos benne, hogy utána is jól tel-
jesítem a feladatot. Így is lett. Mondom, 1971 volt.

Még javában tartott az új gazdasági mechanizmus, Lennon azt
énekelte, hogy Give Peace a Chance. Szörényi Levente meg azt,
hogy El ne hidd, hogy nyílik még a sárga rózsa.

26

Sokfélék voltunk az Ötödik sebességben. Sóskuti Márta, a reformkom-
munista tyúkanyó, Pogány György, a dörmögő polbeat-őrült, a szintén
basszus Angyalosi László, az örök morgó medve, de amit morgott –
az meg volt mondva. Návai Anikó, aki mindig mindenkiről mindent
tudott, és a volt vidéki színész, az ellenállhatatlanul vicces Neuman
Gábor. Meg mind a többiek. Egy cél volt: hogy holnap többet lehessen
kimondani, mint tegnap. Tíz év múlva még többet abból, amit igaznak
gondolunk. És tizenöt év múlva. És tizennyolc év múlva, 1989-ben.

– Józsi kérem, magának igyekeznie kell, maga nem csinálhat szar
anyagokat, mert maga most jött. Arra itt vagyunk mi, régiek.

Így tanított vadonatúj szobatársam, Szilágyi Jancsi, akitől még sok
iránymutatást kaptam. Például, hogy a munkahely – Józsi kérem!
– nem kocsma, hogy mindig ott üljünk, meg hogy „ami nincs elin-
tézve, az el van intézve”. Mondjuk ez utóbbi nekem nem vált be,
de isten látja lelkemet – igyekezetből nem volt hiány. Tizenkilenc
éves voltam, honnan tudhattam volna, hogy mit hoz a jövő? Nem
tudtam, hogy diploma nélkül nem maradhatok, így hamarosan a
Nemzetközi Kapcsolatok Egyetemének padsorában találom ma-
gam Moszkvában, és lesz egy kollégiumi szobatársam, egy jóba-
rátom, aki hiába iatalabb nálam, szakmai példaképem is lesz. Úgy
hívták: a Széna, vagyis Szénási Sándor.

Nem tudtam, hogy moszkvai tudósítóként jelen leszek, amikor két
külügyminiszter, Horn Gyula és Eduard Sevardnadze megállapo-
dik a szovjet csapatok kivonásáról. Összeölelkeznek, és Horn fanyar
mosollyal odasúgja szovjet kollégájának.

– Edu, lehet hogy minket ezért felkötnek.

Nem tudhattam, hogy New York-i tudósítóként akkor is jelen le-
hetek, amikor Independence városában belépünk a NATO-ba.

27

És persze nem tudhattam, hogy egy Hollós János nevű kokárdába
öltözött álruhás dalszerző („Szállj, szállj ezüstmadár…”) elvbará-
taival hogyan veri majd szét a szellemi műhelyt, amit annyira
szerettünk. Nem tudtam, hogy összefonódik a sorsom Kondor
Katalinéval, aki ötévnyi pereskedés után feladja majd, és bele-
nyugszik, hogy kiderült: a szocializmus éveiben, amíg mi Lennont
és a Bródy-számokat nyomattuk, ő III/II-es ügynök volt. De be-
lenyugvás előtt még úgy rúg ki a Rádióból 32 év után, hogy a
lábam sem éri a földet.

28

SZINNATHAMBI RADZSARAT
NAMMAL KEZDŐDÖTT

Bedő Iván

Amikor minden idők egyik leg-
jobb szívű kollégája, Hermann
Jóska (akkoriban Schultz) elvé-
gezte az egyetemet, és átme-
netileg diplomatának állt, nem
maszekolhatott tovább, keres-
nie kellett hát maga helyett va-
lakit az addigi diákmunkájához.
A kettővel alatta járók, a leendő
harmadéves közgázosok közül
megkérdezte azt, akit a legalkal-
masabbnak tartott, de az nem ért rá. Megkérdezte hát azt, aki
majdnem olyan jó lett volna, de az se vállalta. Aztán jobb híján
megkért engem. Én éppen ráértem.

Így kerültem a Magyar Rádió hírszerkesztőségébe rádió igyelő-
nek, csak egy kis beugrásra, egy hónapra, 1972 augusztusára.
Három évtized lett belőle.

Két éven át a BBC rövidhullámú hírein nevelkedtem. Közben ki-
jártam a nevezetes I júsági Munkastúdiót (olyanok vizsgáztattak
felvételileg, mint Bölcs István, Földi Iván, Mester Ákos). Amikor
Jóska megkért, még nem tudtam, mi leszek, ha nagy leszek. Két
évre rá már elég természetes volt, hogy a Hírszerkesztőségben
maradok. P. Szabó József vett fel – ez mindenképp az érdemei közé
tartozik. Hírt szerkeszteni tőle tanultam, valamint a csapat iatal,
de az én szememben akkor nagy öregek gyülekezetének számító

29

részétől: Bolgár Györgytől, Kelemen Istvántól, Kerekes Andrástól
és Szalay Zsolttól.

A Bródy Sándor utcán kívüli első komoly feladatom az volt, hogy
tudósítsam a Krónikát Szinnathambi Radzsaratnam (e nevet
sosem feledem) szingapúri külügyminiszter szinte világpolitikai
jelentőségű budapesti tárgyalásairól. Ez nem hangzik nagy dolog-
nak, de kezdőként – hogy is mondjam – volt bennem egy kis bi-
zonytalanság. Kelemen Istvántól kaptam a jótanácsot: szorítsam
erősen a mikrofont, és mondjam (magamnak) többször, határozot-
tan, hogy „Magyar Rádió”. Ez akkor segített, és utána még sokszor.

Valamikor, talán a második rádiós évem végén – amikor le kellett
utazni a szocialista országok rádióinak devizamentes cseréje kere-
tében megmaradt kereteket, ha még emlékszik bárki, mi ez – első
külföldi utam Moszkvába és Leningrádba vezetett, és nem kellett
nagy konkurenciát legyőznöm. A téma az volt, hogy a szovjet üze-
mekben elkezdenek szociális terveket készíteni.

Volt akkor a Hírszerkesztőségben egy jólelkű, ugyanakkor erősen
Moszkva-barát kolléganő. A szép hosszú műsor hallatán meg-
dicsért, mennyire ügyesen bemutattam a sok jót és szépet. A nagy-
néném pedig azt mondta, eddig is tudta, hogy rossz a helyzet, de
hogy ennyire rossz, azt nem sejtette. Én ebből azt a következtetést
vontam le, hogy nincs más dolgom, mint összeszedni és értelme-
sen elmondani a tényeket, a többi a hallgató dolga. Azóta is igyek-
szem ehhez tartani magam. Ezért tartom szerencsémnek, hogy a
hírszerkesztés és én ennyire jól egymásra találtunk, és végül va-
lahogyan megbékéltem azzal, hogy riporterként vagy publicista-
ként nem alkottam maradandót.

Akkor is szerettem, azóta is szeretem a nyelveket, beleértve a ma-
gyart. Amikor kikerültem az egyetemről, munkaképes voltam

30

németül, angolul, oroszul, és állt mögöttem némi latin-, svéd- és
spanyoltanulás (a franciával később, felnőtt fejjel próbálkoztam,
de túl hamar feladtam). Már csak a spanyol miatt is Latin-Ameri-
káról írtam a diplomamunkámat. Az is a véletlenek közé tartozott
aztán, hogy amikor a Bródy Sándor utcában elkezdtek külpolitikai
újságíróként nyilvántartani, addigra Bernáth György lett a hispán
világ szakértője. Mégsem jártam rosszul. Berlini és bonni nyári
helyettesítések, bécsi utazások után pályám csúcspontjai közé tar-
tozott, hogy kétszer négy évig (1987–1991, valamint 1997–2003
között) tudósító lehettem Berlinben.

A Hírszerkesztőség, amelybe belecsöppentem, a gépíróktól a tur-
nusvezetőkig fantasztikus csapat volt (és maradt a végsőkig,
kicsit az ezredfordulón túl is). Ezt – és nem az én bátorságomat
– illusztrálja a sokat idézett Csernobil-történet is. Azt, hogy az
erőműbalesetről amennyire lehetett, többet – igazából csak kicsit
többet – mondtunk be a hírekben, mint amennyit a sajtóirányítók
szerettek volna, azt a kollégák túlnyomó többsége ugyanúgy be-
vállalta volna, csak azon a délutánon történetesen én voltam a
turnusvezető.

Ennyi év után az emlékezetem még a kezdetek közé sorolja, hogy
részt vehettem olyan érdekes műsorokban, mint az Azt beszélik
(Bolgár és Szalay műsora tabu- vagy annak vélt témákról, a Pető i
esti sávjába rejtve) vagy az Ecomix. Hogy bekerültem azok közé a
hírszerkesztők közé, akik a saját hangjukon mondhattak sze-
mélyesebbnek szánt hírösszefoglalókat a Reggeli krónikában.
És leginkább az, hogy szombat délutánonként a 168 óra hírszer-
kesztője lettem. Sőt, később időnként még a műsorvezetője is.

A többi, beleértve a berlini tudósítói éveket, már nem a „hogyan
lettem rádiós”, hanem a „hogyan maradtam rádiós és meddig”
fejezet: hogy hat mozgalmas, részben médiaháborús éven át a Hír-

31

szerkesztőség vezetője voltam, hogy az én könyvemből kezdték
tanítani a hírszerkesztést, hogy szerzőként vagy szerkesztő-mű-
sorvezetőként mennyit szerepeltem az igen népszerű Harminc
perc alatt a Föld körülben és a Világórában.
És az is, hogy még a Rádiótól elválva is milyen sokáig vissza-vissza-
térő álmom volt, hogy már kerek óra van, sőt óra egy perc, óra
kettő, és én még mindig nem készültem el a hírekkel. Ami egyéb-
ként puszta rémálom, a valóságban szerencsére sosem fordult elő.
Hát ennyi, hat-negyven. Nem kell vágni belőle.

32

HANYAS VAGYOK?

Bolgár György

Hatvannyolcas. Abban az évben
fejeztem be az egyetemet, és ke-
rültem a Magyar Rádióba. Izgal-
mas év volt. Szörnyű év. Amikor
nyár elején megkaptam a diplo-
mámat (Marx Károly Közgazda-
ságtudományi Egyetem, nem-
zetközi kapcsolatok szak), már
be volt adva a felvételi kérelmem
a Színház- és Filmművészeti
Főiskolára, ilmrendező szakra.

Nem akartam diplomata lenni, és bár a végzettségemhez azt írták,
hogy közgazdász, nem sok közöm volt ahhoz a szakmához sem.
Sem hivatalba, sem vállalathoz nem akartam menni, ellenben
filmet szerettem volna csinálni. Mondani akartam valamit az
akkoriban éppen kinyílóban lévő világról, és úgy éreztem, ezt leg-
inkább ilmen tudnám megtenni. Ott sokkal kevésbé kötnek sza-
bályok, korlátok, mint valamiféle hivatali rendben, viszont jóval
szabadabban szárnyalhat a képzelet és a gondolat. Lenyűgözött a
hatvanas évek második felének sokféle ilmes új hulláma, a csehek-
től a franciákon és az olaszokon át a magyarokig, Jancsóig és Sza-
bóig. Ők tudtak valamit a világról, amit más nem, és a cenzúrát
megkerülve el is tudták mondani. Ott a helyem.

A felvételin mutattak nekem valamilyen olasz futurista képet, kérték,
mondjam el, mit gondolok róla. Aztán meséljem el, mit olvastam leg-

33

utóbb, és megkérdezték, megszereztem-e a diplomámat. Igen, de
miért? – kérdeztem. Hát mert itt vagy ötszázan jelentkeztek egyetlen
rendezői osztályra, nekem pedig garantált, biztos jövőm van. Ha
mégis kitartanék a ilmezés mellett, majd jöjjek vissza legközelebb.
A második fordulóba sem kerültem be. Pedig esküszöm, egy Forman
és egy Fellini veszett el bennem egyszerre. Sajnálhatják.

A nemzetközi kapcsolatok szakról alapesetben a külügyminiszté-
riumba lehetett volna kerülni, de engem riasztott már az a szó is,
hogy minisztérium, és be sem adtam a jelentkezésemet. Azon töp-
rengtem, hogyan férkőzhetnék mégis közelebb a ilmes világhoz,
amikor az egyik egyetemi barátom közölte, hogy őt fölvették kül-
ügyesnek, ám előtte már elkezdett gyakornokoskodni a Magyar
Rádiónál, úgyhogy nem érdekelne-e engem, mert az ő gyakornoki
helyére beajánlhatna maga helyett. Bár a rádió nem televízió,
megkérdeztem, mit kell csinálni, és ez egy nyolctól ötig tartó
munka-e, mert én közben ilmesnek készülnék. Megnyugtatott,
hogy nem, inkább összevissza kell dolgozni, hol reggel hattól, hol
délután, hol estétől reggelig, és nem is feltétlenül minden hétköz-
nap, szóval próbáljam meg.

Augusztus végén már a Hírszerkesztőségben találtam magam,
az úgynevezett lehallgató szobában, ahol a sokat sejtető elnevezés
ellenére nem titkos beszélgetéseket hallgattunk le, hanem külföldi
rádiók híradásait. A BBC-t, a Voice of Americát, a Szabad Európát,
de még a moszkvai rádiót is. Méghozzá nem az üzletekben kap-
ható normális rádiókon, hanem szovjet vagy szovjetnek látszó
drabális katonai készülékeken, amelyeken az adás sokszor rosz-
szabbul jött be, mint az otthonin.

Mindez pedig a legjobbkor történt. Vagy a legrosszabbkor. A cseh-
szlovákiai bevonulás napjaiban. Még azt sem tudtam, hol vagyok,
pontosan mi a dolgom, és azt hogyan kellene elvégeznem, de a

34

lehallgató szobát folyamatosan ellepték különféle, általam isme-
retlen emberek. Mint kiderült, kisebb és nagyobb főnökök, akik
természetesen arra voltak kíváncsiak, mit mond a Nyugat a bevo-
nulásról, és hogy talán mi többet tudunk nekik mondani, leg-
alábbis egy kicsit korábban, mint ami hivatalosan vagy bizalmasan
olvasható és megtudható. Először menekülni akartam, hogy na
nem, ezt nem nekem találták ki, aztán elfogott valamilyen izgalom,
hogy mégiscsak közelről, másoknál közelebbről figyelhetem a
történelem alakulását. Maradtam.

A Magyar Rádió lehallgató szolgálata egyébként a hatvanas évek-
beli nyitás egyik példája volt. Az MTI-n keresztül gyakorolt cenzú-
rázott hírmonopólium ügyes, inom megtörési kísérlete. Mert nem-
csak a főnököknek gyártottunk összefoglalókat arról, milyen híre-
ket ad a Nyugat – ilyet az MTI is rendszeresen készített bizalmas
és még bizalmasabb formákban –, hanem ezek egy részét fel is
használhattuk a híreinkben. A külföldi rádió adásait lehallgató
munkatárs minden órában jelentette a Hírszerkesztőség ügyeletes
turnusvezetőjének, hogy mik az új hírek, és ezeket a turnusvezető
a belátása szerint fel is használhatta akár a BBC, de még a Szabad
Európa jelentése alapján is. Így történhetett meg, hogy a Rádió
olyan híreket is közölt, amelyeket a magyar sajtó nem, vagy ame-
lyeket az csak napokkal később. Szóval 1968. augusztus 21-én
lezárult ugyan a nagy nyitási kísérlet, de nekem személy szerint
mégis nyitva maradt valami. Úgy érezhettem, hogy rajtam, az én
munkámon keresztül egy kicsit többet tudhat meg az ország a va-
lóságról. Igaz, lehallgató gyakornok csak egy évig maradtam, de
aztán hírszerkesztőként rendszeresen használtam az onnan ér-
kező anyagokat is, mint ahogy egész rádiós munkám arra épült, hogy
mindig egy kicsivel többet próbáltam elmondani a valóságról.

Így született első rádióműsorunk Szalay Zsolttal Azt beszélik cím-
mel olyan esetekről, amelyekről a hivatalos tájékoztatás nem

35

beszélt. Vagy a Lipovecz Ivánnal készített egyfajta korai újságíró-
klub, amelyben az aktuális eseteket kommentáltuk három meg-
hívottal egészen addig, amíg a reformvonalas Nyers Rezső és
Fehér Lajos eltávolításáról el nem mondtuk, hogy az mit is jelent
valójában. De a hírszerkesztőségi munkám mellett elkezdtem a
168 órának is dolgozni szerkesztőként, illetve külpolitikai műso-
rokat készíteni főleg Angliáról és a skandináv országokról, bemu-
tatva, hogy létezik működő kapitalizmus, hangbejátszásokkal
illusztrálva például (Prime Minister’s question time), hogy egy
miniszterelnököt szabad kérdezni és felelősségre vonni egy va-
lódi, működő parlamentben.

Arra, ami utána következett, talán már többen is emlékeznek. Köz-
vetlenül a rendszerváltás előtt tíz hónapig szerkesztőségvezető-
ként közreműködtem a hír- és krónikaműsorok átalakításában,
majd négy évre Amerikába mentem tudósítani, hogy aztán haza-
térve, 1992 végén elindítsam a hallgatói betelefonálásokra épülő
műsoromat, amely lassan 28 éve folyamatosan megy, ha nem is
ugyanabban a rádióban.

Az én rádióm tehát nem az egykori Bródy Sándor utcai épület, ha-
nem a hallgatók, akiknek – kollégáimmal és barátaimmal együtt
– mindig igyekeztem a lényeget, a fontosat és lehetőségek szerint
az igazat elmondani. Szóval ’68-as vagyok és maradtam, annak a
nemzedéknek a tagja, amely akkoriban abban reménykedett, hogy
mégiscsak kitárul a világ Magyarország előtt, szabadabban, több
lehetőséggel élhetünk. És amikor az ajtók záródtak, úgy éreztem,
különböző kulcsokkal kell próbálkoznunk, hogy az ajtók előbb-
utóbb megint kinyíljanak.

’68-as vagyok 2020-ban is a kapuját újra magára záró Magyar-
országon.

36

VÉRSZERZŐDÉS

Flóri Anna

Sok mindent másképp látok ma
már, de az érzés a régi. Ugyan-
azt érzem ma is, amikor dolgo-
zom. Sem az öröme, sem a bá-
nata nem változott, és ez érde-
kes. Hiszen harminc év telt el.
Egészen pontosan jövő tavasz-
szal lesz harminc éve annak,
hogy a nevelőapám kezembe
adta a Magyar Rádió felhívását:
riporterképző tanfolyam indul,
szerinte az jó lesz nekem. Sokbeszédű, romantikus hevületű böl-
csészként a világmegváltás minden formájában vonzó lehetőség-
nek tűnt. Jelentkeztem.

Ma is emlékszem, mi volt rajtam, és mi a fejemben, amikor oda-
álltam a bizottság elé. Egy árva lelket sem ismertem azok közül,
akik a hosszú asztal másik oldalán ültek. Csak azt tudtam, hogy
én itt most kiverem a balhét, mert az mégsem járja, hogy a felvé-
teli procedúra lezárulta előtt egy Rangos Katalin nevű bizottsági
tag jegyzetet közöl a Népszabadság hétvégi mellékletében arról,
milyen csapnivaló pályázatok érkeztek, különösen az egyik,
amelyből még idéz is. Ez, kérem, nem rendes dolog, mert ha a je-
lentkezőt nem nevesítette is, az a szerencsétlen lótás nyilván ma-
gára ismer, és akkor neki mennyire kínos lesz. Talán el sem mer
jönni a meghallgatásra. Ezt mégis hogy gondolja?

37

Ezt így szépen végigmondtam, majd vártam a hatást. Arra sajnos
már nem emlékszem, hogy Nej Gyuri vagy Farkas Zoli kérdezte
meg tőlem, ismerem-e Rangos Katalint. Mondtam, hogy nem, és
kezdtem volna kicsit mentegetőzni, de már nem volt időm rá, mert
egyikük rámutatott a velem épp átellenben ülő, barna hajú, mo-
solygós nőre: tessék, akkor ismerkedjenek meg.

Megismerkedtünk. Annak, amit tudok, a nagy részét tőle tanultam.
A többit mindenki mástól, akitől akkoriban a Bródy Sándor utca
az volt, ami. Nemcsak újságíróktól, hanem technikus kollégáktól,
gépírónőktől, garázsmesterektől, gépkocsivezetőktől, a büfés-
lányoktól a Pagodában, a konyhásoktól az étteremben, a portá-
soktól a Bródy Sándor utcai vagy a Pollack Mihály tér felőli kapu-
nál. Elég hamar világos lett, hogy ők így mind együtt a Magyar
Rádió. Ehhez hasonló közösséghez, amelynek részegítő ereje egy-
szerre fakadt valamiféle vérszerződéshez hasonló összetartásból
és az ezt napról napra kockáztató kíméletlen intrikákból, soha
többé sehol máshol nem volt szerencsém.

Gyorsan és természetesen fogadtak be minket. Suttyomban vagy
nyíltan, de mindenki méregette a viháncoló csapatot, ami vol-
tunk. Vonultunk föl és alá a katakombaszerű épületben, próbál-
tunk memorizálni az útvonalakat, figyelve arra, hogy ne érintsük
a 168 óra és a Gondolat-jel berkeit, mert azoktól kezdetben –
aztán elég sokáig – kitört minket a frász. Mindvégig kegy maradt
bebocsáttatást nyerni közéjük. Ezt nem ők, hanem mi gondoltuk
így. Igaz, hogy az étteremben külön asztaluk volt, ahová nem
nagyon lehetett meghívást kapni, de amúgy simán szóbaálltak
velünk.

Nagyon gyorsan bedobtak bennünket a mélyvízbe. Ez praktikusan
annyit tett, hogy bevettek bennünket abba, amit az életüknek te-
kintettek. Nem alibimelókat kaptunk, számítottak ránk. Heteken

38

belül adásba kerültünk. Igazi műsorok múltak azon, hogy mit tud-
tunk kihozni magunkból. Mámorító volt ez a bizalom, elkötele-
zettséget szült mind a két oldalon. Mi tanulni akartunk, ők pedig
tanítani. Egyfelé tartottunk.

Ami engem illet, szeles voltam, de nem elég gyors, úgyhogy vért
izzadtam a Krónikában. A végtelenségig képes voltam újrafogal-
mazni egyperces tudósításokat, amelyek ráadásul nem is voltak
azok. Jegyzeteket írtam a sajtótájékoztatókról, közben csikk- és
papírhegyeket hagytam magam után a szerkesztőségben, ahol ak-
kor még lehetett dohányozni. Normálisan enni sem bírtam, Milka
csokoládén éltem. Senki sem értette, mitől vagyok úgy elvará-
zsolva, de tudomásul vették, hogy ötből négy anyagom tuti nem
ér oda. Azt az egyet, amelyik időben elkészült, Nej Gyuri mindig
leadta. Ha jegyzet, hát jegyzet, mosolygott, de nem szólt érte. Míg-
nem egyszer Szörényi Péter megelégelte, leültetett a Krónika
három, egybenyíló szobája közül a középsőben, és azt mondta,
na ide igyelj! Senkit sem érdekel, hogy mit gondolsz arról, ami
ott történt, ahová küldtek. A tudósítás úgy néz ki, hogy elmondod,
mi történt, és ez milyen viszonyban van azzal, amit már tudunk.
Aztán idézel egy lényegi kijelentést, folytatod azzal, hogy az illető
ehhez még hozzátette, majd hangsúlyozta, végül megjegyezte, és
lezárod egy összefoglaló mondattal. Ennyi.

Meg voltam mentve. Legközelebb már magabiztosan masíroztam
be Havas Henrikhez egy Déli krónika előtt, kezemben a piszko-
zattal, jó napot kívánok, ezt olvasnám föl. Havas rám se nézett,
csak nyúlt a papírért, elolvasta, aztán hátradőlt a székén, végig-
mért, majd így, félig fekvő helyzetben, fejét hátravetve szó szerint
ezt kérdezte:

– Hova járt maga iskolába? Honnan veszi ezt a sztálinista szó-
kincset?

39

Mondtam, hogy a Radnótiba, és hogy nem értem, de nem magya-
rázta meg. Annyit mondott, hogy „menjen, és írja át”. Halvány fo-
galmam sem volt, mit írjak át, és mire. Megkérdezni nem mertem,
néztem Sváby Andrásra, aki az asszisztense volt, aztán vissza a
Havasra, aztán már csak arra emlékszem, hogy kitámolyogtam.

A Reggeli krónikának vihettünk riportot, akár három perc is le-
hetett. Az ment. Mondjuk Orosz Jóskánál nem. Villámgyors volt,
pontos és könyörtelen. Viszont csak a menthetetlent dobta visz-
sza. Nem emlékszem olyan esetre, amikor elégedett lett volna.
Rémes volt végignézni, ahogy ízekre szedi, majd újra összerakja,
amit én már késznek szántam, de idővel megtanultam örülni
annak, hogy legalább nyersanyagnak elfogadja. Az, hogy nekem
más és másképp tetszik, esetleg mást tartok fontosnak, mint ő,
egyéni hang, ilyesmi, az fel sem merült. Hol voltunk még attól!
Az egóm tombolt, sírtam, dühöngtem, de csináltam, és ő sem
dobott ki.

Rékai Gábortól úgy tudtam tanulni, hogy nem fájt. Az asszisztense
lettem, hetente egyszer ő szerkesztette és vezette a Reggeli kró-
nikát. Zacskós levessel indította a napot hajnali 5 körül, derűs volt,
mindig nyugodt, végtelenül kedves. Az adásmenetet – és a híreket
is – akkoriban még diktálták a szerkesztők, úgyhogy sok gépírónő
idővel már maga meg tudta volna írni a szöveget. „Ungi”, vagyis
Ung Mária mindenesetre közéjük tartozott. Álmosan és dohogva
érkezett, órákba telt, mire megenyhült. Rajtunk, gyakornokokon
rendszerint átnézett, de akadtak kedvencei. Ha rosszkedve volt
vagy megsértődött, nem állt meg előtte senki. A szerkesztők mégis
imádtak vele dolgozni. Mindent tudott a műsorkészítésről, de csak
akkor avatkozott be, ha kellett, és elképesztő eleganciával tudott
visszavonulni, amint helyreállt a rend. Rékait imádta, és én azt
akartam, hogy engem is imádjon. Úgyhogy amikor úgy hozta az
élet, hogy Rékai bent ragadt a stúdióban, és nekem kellett dik-

40

tálnom, a szó szoros értelmében leállt az agyam. Nem bírtam
kinyögni két összefüggő mondatot. Ő próbálta kivárni, míg alább-
hagy bennem a megfelelési kényszer, de azért mindennek van ha-
tára. Végül csak felcsattant, ami az esetek nagy részében segített,
a többiben meg megírta ő, és már futott is a 31-es stúdió felé a pa-
pírral. Nem mintha Rékai nem tudott volna rögtönözni, de az azt
jelentette volna, hogy mi nem végeztünk el valamit, ami a dolgunk
volt, és ezt Ungi nem tűrte.

Körülbelül fél év után elég jól látszott, hogy a politikai újságírás-
ban engem csak az elismerés iránti rettentő vágy hajt, igazán
nincs hozzá közöm. Ezzel együtt is megtörtént az a csoda, hogy
megbízást kaptam a 168 órától – csak úgy lehetett, hogy a Ran-
gos szerkesztette az aktuális műsort. Ki kellett nyomoznom va-
lamit egy friss számvevőszéki jelentéssel kapcsolatban. Minden
értelemben esetlenül mozogtam ebben a közegben, úgy kezel-
tem a feladatot, mint egy attrakciót. Úgy is vittem be az értekez-
letre. Mester az asztalánál ült, mosolygott, Szente a kanapén a
tollát dobálta, mint mindig, de tényleg mindig, mellette Rangos,
Nej, Szénási, Hollauer, talán a Bocskai is ott volt. Rácz Szilvi vá-
gott, ha jól emlékszem. Végighallgatták, aztán Mester kedvesen
megkérdezte.

– Mondja, olvasta maga ezt a jelentést?

Úgy néztem rá, mintha a Holdról jött volna. Hát hogy olvastam
volna – gondoltam –, hogy férhetnék én hozzá egy ilyen fontos
állami dokumentumhoz? Ő viszont olvasott az arcomról, mert a
fel nem tett kérdésre válaszolt.

– Na, akkor most felhívjuk a Zsuzsikát, és megkérdezzük, hogy ide
tudná-e adni nekünk.

41

Fel is hívta, aztán kibökte:

– Na, akkor fusson neki megint.

Nem futottam neki, amit akkor szégyelltem, de ma már nem bá-
nom. Nem miattuk, hanem magam miatt nem volt helyem náluk.
Rangos Kati, Varga Julcsa, Nagy Iza magazinjaiban, az egész
drága Tudományos rovat mindenféle produkciójában lubickol-
tam jó sokáig. Egyszer még Tarnói Gabinak is csináltam Név-
jegyet. Az akkor még PDSZ-es Pokorni Zoltán volt az alany, Gabi
elégedett volt, de közölte, hogy „a pasas dög unalmas”, ne hara-
gudjak, de nem adja le.

Aztán egyszer Rékai Gábor hóna alatt becsusszantam Simkó János
birodalmába. A kilencvenes évek elején az övé volt – aztán Pikó
Andrásé lett – a „Magyarországról jövök…”. Hazaérkeztem. Úgy
éreztem, emberi sorsok múlnak rajtam, hogy igazságot tehetek,
hogy lesújthatok és felemelhetek. A vidéki utak előtt úgy ültem be
a rádiós autóba, mint egy hadvezér, és úgy is tértem vissza, a való
világtól átmosottan, sebzetten, véresen. De ott volt a magnómon
az igazság, amit mint a Szent Grált hordoztam körbe az átjátszótól
a vágóasztalon át a heti értekezletig.

Egyetlen egyszer visszahőköltem, ezt be kell vallanom. Egy falu
cigánysorán ültem egy konyhában, kezemben mikrofon. Egy iatal
házaspár ült velem szemben, két kisgyerek játszott valahol. Azt
kellett megkérdeznem tőlük, hogy történhetett meg, hogy a leg-
kisebb gyerekük, egy csecsemő, éhen halt mellettük. (Országos
ügy lett belőle, az orvosok értetlenül álltak az eset előtt, ilyen utol-
jára talán a háború alatt fordult elő.) Szóval előbb csak néztem
őket, aztán kérdeztem is, de hirtelen belém nyilallt, hogy nekem
ehhez nincs jogom. Mégis, mit képzelek? Mégis, ki vagyok én, hogy
betolakszom ennek a két embernek a magánéletébe, és beletúrok

42

puszta kézzel a szívükbe? Bármilyen hihetetlen, valóban nem ér-
tették, hogyan történhetett meg. Ők adtak enni az összes gyere-
küknek, és a védőnő se mondta, hogy a kicsi túl sovány. Sipos Jani
vitt le, nagy dumás, és engem sem kell félteni, de síri csöndben
tettük meg az utat hazafelé.
Hajnali háromnegyed négy van. Ilyenkor keltünk, amikor Krónika
volt. Pittyeg a telefonom, Nej Szénásit posztol a Facebookon. Úgy-
hogy itt vagyunk. Az a Magyar Rádió, amelyikben én felnőttem,
ma is él, és dolgozik. A Bródy Sándor utcából való, de mára nem
ott van, hanem bennünk.

43

TORNACIPŐ

Fodor János

Minden a tornacipővel kezdő-
dött. Már az iskolarádióban.
„Tiszta Szívvel” az Apáczaiban.

A gimiben nagy gólokat rúgtam
egy ócska dorkóban is. Amikor
a kosarazás vagy focizás után
felmentem az emeletre, a stú-
dióba, akkor is. Engem meg a
suliból ki, az igazgatóhelyettes.
Így aztán az utolsó évem az Ist-
ván Gimnáziumban telt, a kirúgottak között.

Szóval minden a tornacipővel kezdődött. A Testnevelési Főisko-
lára jártam, amikor elkezdődött a TF-esek segítségével a Belépés
nem csak tornacipőben című rádiós műsorsorozat. Knézy Jenő-
vel, Molnár Danival, Radnóti Lacival, Novotny Zolival „dolgoz-
hattam” együtt, persze nem rádiós feladattal. De így kezdődött.
Tornacipőben.

Aztán a sportosztály akkori vezetőjétől kértem lehetőséget, mint
egyetemista, hogy hadd külsőzzek. Üzent is kisvártatva: „Nem,
mert rossz a hangja.” (Mondjuk soha nem is hallott.)

Néhány hónappal később indult a Magyar Rádióban a Riporter-
iskola. (Így hívták?) Jelentkeztem, még mindig egyetemistaként.
Felvételizni sem mehettem, mert mint értesítettek, abban az évben
44

csak a izikai dolgozók gyermekei nyerhetnek felvételt a Magyar
Rádióba. A hetvenes évek második felét írtuk.

Rá egy évre diplomáztam, elkezdtem tanítani, de a Riporteriskolába
akkor már felvettek. Sok százan jelentkeztünk, és talán ha húszan
kezdtük el. Én Havas Henrikre emlékszem, mert akkoriban voltak
még közös vágyaink, dolgaink. Szóval már osztályfőnök vagyok, sze-
retett és megbecsült tanár, amikor vége az egyéves tanfolyamnak.

Az autószerelő Henrikből hírszerkesztő lett, engem pedig felvett
Mester Ákos a Krónikába. Sok százból kettő. Ákos azt mondta:

– Jani, nem vagyok biztos abban, hogy jó vagy. Ha nem, egy év múl-
va kiraklak. Így is akarod?

Akartam. A izetésem sokkal rosszabb lett, mint volt, de gyakor-
nok lehettem a Bródy Sándor utcában! A tanítványaim szomorúak
voltak, gyerekeim anyja aggódó, de Rádiós lettem. Egy fantaszti-
kus csapatban.

Mester Ákos végül nem rúgott ki, Ipper és Rapcsányi pedig később
tegezni kezdett a szombati törzshelyükön, Kispipa étteremben.

1979-től ’86-ig voltam belsős munkatársa a Magyar Rádiónak.
Akkor rúgott ki Mester utódja, Győri Béla, s vett át azonnal Aczél
Bandi, Sándor Pista és Elek János a Híradóba. (Kondor Kati, aki ak-
kor még nem ez a Kondor volt, segített, azt hiszem. Köszönet neki.)
Ám egészen Such elnökké választásáig dolgoztam a Magyar Rádió-
ban. Akkor megpróbálták elvenni a belépőmet, s kitiltottak az épü-
letből, máig sem tudom, miért. Az íróasztalomon a gyermekeim
fényképe maradt, benne meg a személyes cuccaim és a tekercsek.

A tornateremben (az olasz épület tetején) pedig a tornacsukám.
45

PORCELÁN SÍLÉC ÉS
A KIFORDÍTHATÓ ESŐKÖPENY

Forró Evelyn

Az, hogy újságíró leszek, kábé
ötéves koromban dőlt el, ami-
kor a felnőttek roppant idege-
sítő „mileszelhanagyleszel” kér-
désére kijelentettem, hogy én
bizony riporter. Emellett éve-
ken át kitartottam, olyannyira,
hogy már gimnazista koromban
írogattam az Esti Hírlapnak,
sőt, érettségi utáni nyáron ott
gyakornokoskodtam a sport-
rovatnál. Az egyetemi évek alatt a Közgazdász újságban jelentek
meg cikkeim. Emlékszem, volt egy hatalmas vitám a főszerkesztő-
helyettessel, aki szerintem a cikk elolvasása nélkül változtatta meg
az általam adott címet. Történt ugyanis, hogy Major Tamást hívta
meg a Közgáz Klub, és én tudósítottam az eseményről. Akkoriban
nagy újításnak számított, hogy Az ember tragédiájában nem jele-
nik meg az Úr, csak a hangja. Ennek megfelelően „Az Úr hangja a
Klubban” címet adtam, „két hasábra tördelve” megjegyzéssel. Ehe-
lyett egy hasábon jelent meg, „Az Úr a Klubban” címmel, agyon-
csapva az egész írást. Aki ismer, el tudja képzelni, miket mondtam,
és mekkora hangerővel.

Az, hogy rádiós leszek, az egyetem negyedik évében látszott el-
dőlni, mert egyik nap a férjem, Belyó Pál, aki különben az évfo-
lyamtársam volt, egy tacepaót lobogtatva jött haza, és fennhangon
olvasta, hogy a Magyar Rádió I júsági Munkastúdiót indít, lehet

46

jelentkezni. Az első alkalommal a személyzetiről Zalainé beszél-
getett velem, és két perc után közölte, sípol az „s” hangom, ez a
rádióban nem kifejezett előny, de azért menjek be a felvételire.
Az írásbeli és a szóbeli egy napon volt. A zsűriben Bölcs Istvánt
fedeztem fel ismerősként, az előző nyáron ugyanis „idegenvezet-
tem”, és ő volt az egyik utasunk. Jól ment a felvételi, igyekeztem a
legkevésbé sípolni az s-ekkel. Mindenkinek azt mondták, hogy
majd írásban értesítik az eredményről, és én is ezt a mondatot
vártam, de a drága Dés Magda csak annyit mondott: értesítjük,
hogy hányadikán indul a tanfolyam. A többiek kicsit megrovóan
néztek rá, én viszont megnyugodtam, hogy felvettek. Két nap
múlva meg is érkezett a várva várt dátum.

Szorgosan jártam a stúdióba, amelyről kiderült, hogy előző év-
ben már volt hasonló, de akkor a már külsőzőkből toborozták a
társaságot, és a miénk volt az első felvételizős évfolyam. Renge-
teget tanultunk a szakmáról, igazi, nagy nevek (Bölcs tanár úr,
Mester Ákos, P. Szabó József, Vajda Márton) oktattak bennünket.
Egy idő után rovatokhoz osztották be a diákokat, engem a Bel-
politikai Rovatba, Holakovszky Istvánhoz. Egy kellemes, jó han-
gulatú, színes „bármi” volt az első feladatom. Egyben az utolsó
is, mert erre egyszerűen képtelen voltam. Elkészítettem ugyan
egy kis interjút Pathó Istvánnal, az egyik legnépszerűbb szink-
ronhanggal, de katasztrofális lett. Az elképzeléseimben csakis
a Hírszerkesztőség szerepelt, mert engem mindig is a tények,
az információk érdekeltek, soha nem vonzott a „kiskolor”. Ezt el-
meséltem az akkori rovatvezetőnek, P. Szabónak, aki azt mondta,
hát, próbáljuk meg.

Az egyetem elvégzése után persze még az utolsó nyarat végig-
dolgoztam az Expressnél idegenvezetőként, majd szeptember
elején beálltam a Hírszerkesztőségbe egyhónapos próbaidőre.
Ahogy manapság mondják, nem volt B-tervem, el sem tudtam

47

képzelni, hogy máshol dolgozzak. Nálam boldogabb nem volt
senki akkoriban, amikor megláttam az októberi ceruzás beosz-
táson a nevemet.

Így kezdődött, majd sok lelkesedés, némi sírás, bosszankodás kö-
vetkezett. Az első hatalmas kudarc akkor ért, amikor hírmagya-
rázatot írtam az esti tízórás híradásba, és fel is olvastam. Az adást
már otthon hallgattam, és összeomlottam, mert egy koloratúr-
szoprán nyávogott, és kit érdekelt, hogy mit mond az a rettenetes
hang. Szemlesütve, a fal mellett oldalazva mentem be másnap a
Hírszerkesztőségbe. A letolás persze nem maradt el, és azonnali
hatállyal elzavartak beszédtechnikára, Fischer tanár úrhoz. Gyöt-
relmes hetek, hónapok következtek. Otthon a hangomat mélyítve,
üvöltve szavaltam az „Ég a napmelegtől a kopár szik sarjá”-t. De a
gyakorlás csodát tett.

A külpolitika érdekelt, de a későbbi rovatvezető, Szalay Zsolt (aki
különben jóval később a párom, a második férjem lett, és nemré-
gen ünnepeltük az ezüstlakodalmunkat) nem írta alá az ösztön-
díjkérelmemet Egyiptomba. Nem idézném, mit mondott szó sze-
rint, hogy mi fog történni ott velem. Erre mérgemben „Az egyip-
tomi és az izraeli gazdaságpolitika alakulása az 1973-as októberi
háború után” témában írtam és védtem meg a doktorimat. A dok-
tori megírásáig sok kulturális, főleg színházi riport jelentette a ki-
kapcsolódást, no meg a pluszkeresetet a kissé monoton hírszer-
kesztés mellett. A doktori fokozat után mintha kicsit komolyabban
vettek volna, lám-lám, azért ért a külpolitikához is.

Mégis kilenc év telt el, amíg tudósítóként eljutottam Prágába.
1985-ben tizenegyen pályáztunk a prágai tudósítói posztra.
Az első két évre még Somogyi Nóra – aki korábban is dolgozott
már Csehszlovákiában – jutalomként megkapta, majd ketten ma-
radtunk versenyben Mács Ildikóval. 1986-ban három-három hétre

48

helyettesíthettük Nórát. Ildikó azzal a hatalmas előnnyel indult,
hogy beszélt szlovákul. Az én előnyöm az volt, hogy jól ismertem
a PAF rovatait, és tudtam, milyen anyagokat hol lehet elhelyezni,
ráadásul akkor már Déli és Esti krónika-műsorokat is vezettem.
Szerencsére az én helyettesítési időmbe esett bele a Federation
Cup, vagyis a női teniszezők világbajnokságának döntője: Cseh-
szlovákia és az Egyesült Államok versenyzői csaptak össze. Mar-
tina Navratilova a disszidálása óta először lépett Csehszlovákia
földjére. Ott voltam, amikor a himnusz alatt Navratilova szeméből
potyogtak a könnyek, vele sírt az egész Stavnice stadion.

Utólag azt hallottam, háromhetes munkám alapján nem volt kér-
dés, hogy 1987-től négy évig én leszek a tudósító. Hát ebből majd-
nem kevesebb lett. 1988-ban már Csehszlovákiában is repedezett
a rendszer. Először elvétve, majd egyre többször tüntettek, az el-
lenzék hallatta a hangját, és nekem nem volt elég, ahogy a CTK,
a csehszlovák hivatalos hírügynökség beszámol, pontosabban
nem számol be a tüntetésekről. Nem a CTK-nak hittem, hanem a
saját szememnek, és erről be is számoltam. A csehek rosszallásuk
jeléül egyre többször tették lehetetlenné a tudósítás leadását,
egyszerűen elvették a telefonvonalamat. Sokára vették észre, ha
egyáltalán észrevették, hogy ilyenkor felmegyek a fölöttem lakó
NDK-s tudósítóhoz, és onnan adom le telefonon az anyagomat.

1989 elején kiderült, hogy Grósz Károly akkori magyar miniszter-
elnök Prágába jön, hogy Miloš Jakešsel, az ottani állampárt, a Cseh-
szlovák Kommunista Párt főtitkárával tárgyaljon. Én pedig kaptam
egy telefont otthonról, a Rádióból, hogy jöjjek haza konzultációra.
Nem nagyon értettem, mert egy ilyen magas szintű látogatás előtt
divat volt ugyan eligazítást tartani, de nem voltam már kezdő,
pontosan tudtam, milyen téma milyen súllyal kerül szóba. De pa-
rancs az parancs, hazajöttem. Este persze még egy színházba is
elmentem, és másnap, mielőtt elindultam volna a konzultációra,

49