Hogyan lettem rádiós

érezhettem a rendszerváltás leheletét. Mintha ott zajlott volna az
előző rendszer leváltása és az új létrejötte. Úgy éreztem, sokad-
magammal a legszerencsésebbek közé tartozom, hogy mindezt
ennyire testközelből átélhetem és megérthetem. A berlini fal le-
omlását megelőző pillanatokban készítettem interjút a berlini Fal
Múzeumban, de beszélgettem a rendszerváltó értelmiség sok
fontos tagjával is. Miközben egyre jobban vonzott az a lehetőség,
hogy a világ jelentős művészeivel beszélgethessek. Így került az
interjúim listájára Mrożek, Andrzej Wajda, Miloš Forman, Wim
Wenders, Bertolucci, Hanna Schygulla, Liv Ullmann, Jiři Menzel,
Salman Rushdie, Susan Sontag, Kurt Vonnegut, sőt majdnem – vagy-
is egyetlen mondat erejéig – Woody Allen is. És a magyar kultúra
fontos képviselői (Jancsó, Esterházy, Nádas, Kurtág, Fischer Ádám
és Iván, Nádler István, Bak Imre, Jovánovics György, Enyedi Ildikó,
Mészáros Márta).

A kilencvenes évek elején, bár csak rövid ideig, de igazán szabad-
nak érezhettük magunkat, és tobzódtunk a műsorkészítés élveze-
tében. Aztán ennek szinte egy csapásra vége lett.

Azon a pénteken, március 4-én, két hónappal a ’94-es országgyű-
lési választások előtt Csúcs László, aki akkor már egy éve ügyve-
zető alelnökként vezette a Magyar Rádiót, 129 rádiós (főleg újság-
író) azonnali elbocsátásáról döntött, egyértelműen politikai okok-
ból. Ugyanis az elbocsátottak között jó néhányan az akkori 168 óra,
illetve a Gondolat-jel című – nem éppen kormánypárti – műsor
munkatársai voltak, ezért persona non gratának számítottak.
Mindezt egy sebtében összehívott szerkesztőségi értekezleten
P. Szabó József, a Kossuth adó akkori főszerkesztője szenvtelen
arccal közölte a munkatársakkal.

Már napok óta felbolydult méhkashoz hasonlított a Magyar Rádió.
Néhányunk segítségével a Fekete Doboz Alapítvány munkatársait,

250

akiket erről időben tájékoztattunk, sikerült ügyesen átjuttatnunk
a Bródy Sándor utcai főbejárat portáján. (Én bevittem magammal
a felszerelésüket, a kameráikat és az állványokat egy jól álcázott
sportszatyorban, több fordulóban.) Így a 129 név felolvasását és
az azt követő megrázó pillanatokat, sőt a rákövetkező sorsdöntő
napot máig visszaidézhetjük, ha megnézzük a „169-ik óra” című
dokumentum ilmet. Láthatjuk, ahogy többen zokognak, és néhá-
nyan visszakérdeznek. Engem, mint megtudtam, a három kiskorú
gyerekem miatt vettek le a listáról, de úgy éreztem, a kirúgottak
között lenne a helyem. Máig sajnálom és valójában szégyellem,
hogy nem követtem Tarnói Gizella és Vajda Zsuzsa példáját, akik
azonnal fölálltak, és örökre elhagyták a Rádió épületét…

Aztán következett március 5., szombat. A 168 óra adásnapja.
Csúcs László a kirúgott munkatársaknak ugyan megtiltotta a mun-
kavégzést, a listára került Mester Ákos főszerkesztő Farkas Zol-
tánnal, Szénási Sándorral és még jó néhányunkkal együtt, akik a
műsor készítői és riporterei voltunk, némi hezitálás után mégis
úgy döntött, hogy a már gyakorlatilag kész műsornak mégis
adásba kell kerülnie. Ezt mindenki, aki valaha mikrofon elé ült,
és arra tette az életét, hogy hallgatóknak rádióműsort szolgáltat,
jól érti. Ha meggyullad az adásstúdió piros lámpája, beszélni kell.

Időközben megtudtuk, hogy az elnökség felkérte Rapcsányi Lász-
lót, az egyházi műsorok akkori főszerkesztőjét, készítsen ő egy
168 órát, amit a miénk, az eredeti helyett tesznek majd adásba.
De mi is fölmentünk a stúdióépület negyedik emeletére, hogy a
műsort Mester Ákos élőben fölvezethesse, s Farkas Zoltán műsor-
vezető összeköthesse az elkészült riportokat, interjúkat. Épp mi-
kor odaértünk, a liftből kilépett Rapcsányi, hóna alatt egy magnó-
tekerccsel. Bennem ekkor szakadt el a cérna, és majdnem sírva
kérdeztem: Laci, nem szégyelled magad? Rapcsányi érthetetlen
motyogásba kezdett, amelyből annyit lehetett kihámozni, hogy

251

nem ő akarta így, majd zavarodottan elvonult, mint aki meggon-
dolta magát. Mivel a főszerkesztőt és a szerkesztőket sem enged-
ték be a stúdióba, Mester Ákos a lépcsőn ülve egy kismagnóra
olvasta fel a műsor drámai beköszöntő szövegét, abban bízva,
hogy talán valahogy be lehetne juttatni ezt a néhány mondatot az
adásrögzítőkhöz. De nem jártunk sikerrel.
16 órakor a Kossuth rádió hírolvasója közölte, hogy a 168 óra he-
lyett a Petőfi rádió Szív küldi szívnek című műsorát sugározzák.
Ekkor értettük meg, hogy VOLT EGYSZER EGY RÁDIÓ, olyan, ami-
lyen nem lesz soha többet.
(’94 után még egypár évig ottmaradtam a Magyar Rádióban, de
lehet hogy ez volt életem egyik legrosszabb döntése.)

252

MI, RÁDIÓSOK MEG OLYANOK LETTÜNK, MINT A
KIVÉNHEDT SZÍNÉSZEK: REFLEKTORFÉNYBE ÁLMOD
JÁK MAGUKAT, TÁBLÁS HÁZ ELŐT T A SZÍNPADON.

VÁRKONYI BENEDEK



KIRÍVÓ DE NEM KIHÍVÓ

Varga Ilona

A gondolataim jóval hamarabb
jártak a Bródy Sándor utcában,
mint én magam. Máig emlék-
szem, milyen szenzációt keltett
ormánsági kis zsákfalunkban,
hogy a Kati lányának a levelét
beolvasták a Rádióban. Miska
bácsi (a feledhetetlen Padisák
Mihály) levelesládájában több-
ször is megfordultak az írásaim.

1988 tavasza volt, amikor aztán valóságosan is betettem a lábam
az épületbe. Negyven-ötven iatalt hívtak be a Rádióba egy beszél-
getéssorozatra. Azokat keresték, akikkel majd elkezdhetnek egy
cigány rádióműsort szerkeszteni. Végül négyen maradtunk.

Korábban néhányszor kezdeményezték már egy cigány kulturá-
lis program elindítását a rádióban. 1978-tól Sóskuti Márta is
többször próbálkozott – sikertelenül – a létrehozásával, végül
úgy kapta meg a lehetőséget, mint a nagy színészek a pályájuk
vége felé a maguk jutalomjátékát. Amikor a nagysikerű, Ötödik
sebesség főszerkesztői posztjától megválva nyugdíjba vonulni
készült, kívánhatott magának egyet, egy új műsort, amivel még
néhány évig tovább dolgozhat a Rádióban. Ő kérte magának
a kéthetente – 1991-től hetente – fél órában jelentkező cigány
műsort, és nem kis belső küzdelmek árán ki is harcolta, hogy ez
a vágya teljesüljön.

255

1988 decemberében elhangozhatott az évekig Sóskuti Márta és Ör-
dögh Csilla szerkesztette Cigányfélóra első adása. Márta és Csilla vol-
tak azok, akik ragaszkodtak a roma műsorkészítőkhöz. Én pécsi pe-
dagógusként kerültem a rádiós pályára, de rövidesen a MÚOSZ újsá-
gíró-iskolája és az ELTE média-szakának főiskolai oklevelét is meg-
szereztem, amit később egy szociológusi diplomával is megfejeltem.

Abban azonban, hogy vérbeli rádiós lehettem, nem a szakképesíté-
semnek és nem az iskolai papírjaimnak, hanem Csilla és Márta tá-
mogató, értő segítségének volt a legnagyobb szerepe. De rengeteget
tanultam a többi rádiós munkájából, műsoraiból is, és segítettek a
stúdiós kollégáim is.

A kezdetektől nemcsak riporterként, hanem műsorvezetőként is
dolgoztam, és hamarosan belső munkatárs lettem. Több mint húsz
éven át a Magyar Rádió egyetlen cigány alkalmazottja voltam.

Így válhatott rádiós legendává egy ezzel összefüggő történet. Egy
iatal technikus kolléga kérdezte meg tőlem néhány éve, hogy igaz-
e, amit hallott valakitől, hogy egykor takarítónőnek néztek. Nem
tagadom, tényleg így volt. A Pagodában kávézgatva épp az egyik
takarítónő mellé ültem, aki kedélyesen szóbaelegyedett velem, és
megkérdezte, hogy én melyik emeleten takarítok. A negyediken,
válaszoltam, mert valóban ott volt a vágószobám.

Egy másik alkalommal egy kollégával utaztam a liften. (Kérem, ha ma-
gára ismer, jelentkezzen!) Nyár volt, és ő megdicsért, hogy milyen szép
barna lett a bőröm. Épp kiszállni készült, amikor válaszoltam, hogy:
„Bizony, és ezt megőrzőm télen is!” Már zárult a liftajtó, de a résen át
még láttam, milyen tanácstalan képet vág. Sehogy sem értette.

Kezdeti rádiós éveim idején még szokás, illetve elvárás volt, hogy a kol-
légák írásban is jellemezzék egymást. Egyszer egy boríték nyitva ma-
radt, és én belenéztem. Rólam ez állt benne: „Kirívó, de nem kihívó”.

256

RÁDIÓSNAK LENNI EGYSZERŰ

Várkonyi Benedek

Az ember egyszer belép a Bró-
dy Sándor utcai kapun, és negy-
ven évig ki sem lép onnan. Ez a
négy évtized rendszerint elegen-
dő ahhoz, hogy az emberből rá-
diós legyen. Persze kell hozzá
más is, vonzódás ehhez a varázs-
latos világhoz, a kép nélküli lét-
hez, ami kiterjeszti a képzeletet.

Vonzott a Radio Luxembourg tá-
volisága, és nemcsak a zenéje, hanem a messzeséget jelentő éter
is. Vonzott a Szabad Európa zavart hangja, az iskola utáni Teena-
ger partyk, a Délutáni randevúk. Alig volt ebben politika, vagy
meglehet, semmi sem. Gimnazistaként az nem is érdekelt. Ezek a
rádiók a föld messzi pontjait hozták be a Visegrádi utcai szobába,
és jó volt elképzelni azt a világot, amelyről akkor azt gondoltam,
úgysem láthatom soha.

Aztán évekkel később egy véletlen a Televízióba vetett, a Szabad-
ság térre. Érdekes volt, de idegen. Túlságosan sok volt a fény, sok
volt a re lektor, színházias volt ott minden. Később szólt valaki,
hogy hangtechnikust keresnek a Rádióba. Ez nekem egyelőre jó
lesz, gondoltam, és elindultam a Bródy Sándor utca felé.

Ott minden egészen más volt, mint a Tőzsdepalotában. Labirin-
tusa is egyszerűbb, de azért ha nagyon akart az ember, el lehetett

257

tévedni benne. Bolyongásaim közben belestem a magnószobákba,
stúdiókba, és szinte pillanatok alatt megtaláltam mindazt, amit
otthon a rádiódoboz belsejébe képzeltem: az ismerős hangok
mögött az embereket, az életre kelt láthatatlant.

Hangtechnikusként bejárhattam az épület minden zugát: munkám
során hallottam hangjátékot, láttam a 6-os stúdiót zenekarral, hall-
gathattam a Szabó családot és Illyés Gyulát egy irodalmi műsorban.
Öröm és kiváltság volt, hogy egy Hallgassuk együtt felvétele után
megkérdezhettem valamit Mahlerről Kroó Györgytől, ő pedig egy
háromnegyed órás előadással válaszolt. Kaptam egy személyes ze-
neakadémiai órát. Máskor meg beslisszolhattam a 6-osba, és végig-
ülhettem teljes zenekari próbákat. Ferencsik, Lamberto Gardelli,
Beethoven – ezek is rádiós identitásom építőkockái lettek.

A Rádió eleinte csak munkahelynek indult, de hamar kiderült,
hogy valóságos kincsesbánya nyílt meg előttem. Ami egyben akár
kávéház is lehetett, ahol Somlyó Györggyel, Vas Istvánnal, Pauk
Györggyel találkozhattam, ráadásul kedélyes, élénkítő és barátsá-
gos volt ez a miliő; kis túlzás, de némiképp a századfordulós Bécs-
be (vagy Budapestre) képzelhettem magam.

Közben a montírozómagnók és mindenféle hangfelvételek között
megszereztem a diplomát is, véget értek a vándoréveim. Átkerül-
tem a mikrofon másik oldalára, a keverőasztaltól a stúdióba. Min-
den ismerős volt, de mégis elölről kellett kezdenem az egészet.
Akkor már láttam, hogyan kell rádiózni, de még nem tudtam.
Olyan voltam, mint az orvostanhallgató, aki elméletben már el
tudna végezni egy komplikált életmentő műtétet, de a szikét még
soha nem érintette élő emberhez.

Minden egyes stúdióbeszélgetéssel újabb ajtók nyíltak meg előt-
tem. Az egész egy óriási egyetemi szemináriumra hasonlított:

258

a professzorok tudást gyömöszöltek a fejembe, én meg szinte min-
den nap vizsgáztam. Persze muszáj volt előre is készülni, mert
nem volt szabad leégni. A tudósok, írók és zenészek, miközben
minden rádióhallgatóhoz szóltak, valójában egy stúdió félhomá-
lyában csak velem beszéltek, mintha csak nekem adták volna át a
tudásukat. Ez volt az igazi rádiózás: a műsorok készítésének örve
alatt titkos kurzusokra jártam.

És ezzel még nem volt vége. Jött az a játék, amikor össze kellett
állítanom egy-egy Tér-Időt, múltat varázsolni a hallgatók elé, vagy
fölépíteni egy-egy kis tudásbirodalmat. Ez tett rádióssá, ez a vég
nélküli mulatság és szenvedély. Nem volt nehéz négy évtizedet vé-
gigszórakozni anélkül, hogy észrevettem volna, milyen gyorsan
rohan az idő.

Aztán egy napon szép lassan, szinte láthatatlanul elkezdtek föl-
számolni mindent, ami jó volt körülöttünk.

1972-ben egy szép őszi délelőttön gyanútlanul besétáltam – ami
után beszippantottak a rádiós évtizedek. Negyven-egynéhány évig
tartott, és talán nem is volt teljesen haszontalan. Miközben átszó-
rakoztam ezt a korszakot, kicsit szolgáltam is. Egészen addig, amíg
egyetlen pillanat alatt ki nem dobtak ugyanazon a kapun, amin
előtte büszkén beléptem. Nekik persze mindegy volt, és azóta már
Rádió sincs többé. Az egykor élettel teli műsorok elszálltak a leve-
gőbe. Mi, rádiósok meg olyanok lettünk, mint a kivénhedt színészek:
re lektorfénybe álmodják magukat, táblás ház előtt a színpadon.

259

KINT IS VOLTAM, BENT IS VOLTAM

Vásárhelyi Mária

Én igazi kakukktojás vagyok eb-
ben a történetben, mivel tulaj-
donképpen magam sem tudom,
hogy igazából rádiós voltam-e,
vagy sem. A munkakönyvem sze-
rint 1976-tól 1986-ig a Magyar
Rádió volt a munkáltatóm, en-
nek megfelelően a izetésemet
is az MR költségvetéséből kap-
tam, amit pedig ma humánerő-
forrás-gazdálkodásként emle-
getnek, az akkoriban úgy történt, hogy a Rádió Személyzeti- és
Munkaügyi Osztálya intézte az ügyes-bajos dolgaimat is.

Így 1976-ban, mielőtt a Tömegkommunikációs Kutatóközpont
(TK) munkatársa lettem volna, a Rádió Személyzeti Osztályának
egyik vezetőjével kellett elbeszélgetnem arról, hogy mit is gon-
dolok a világ dolgairól, és miért szeretnék a TK-ban dolgozni.
A lépcsővel szemben, a Személyzeti Osztály előtt ültünk egy-egy
széken, és a személyzetis halkan, búgva káderezett. Nem mintha
nem tudott volna mindent rólam, hiszen néhány bevezető kérdés
után rákanyarodott a lényegre, nevezetesen, hogy mit gondolok
az ’56-os forradalomról, és édesapám abban játszott szerepéről.
Én persze készültem, és felmondtam a leckét, hogy „édesapám
1956-ban a Nagy Imre-kormány Tájékoztatási Hivatalának el-
nöke volt, és ezért 1958-ban ötévi börtönbüntetésre ítélték”. Azt,
ha akartam sem tudtam volna kimondani, hogy „ellenforradalmi

260

események”, mert nálunk otthon ez tabu volt, soha senki nem ne-
vezte így a forradalmat. De úgy éreztem, hogy a személyzetis sem
várt tőlem ilyesmit. Miután ledaráltam az előre elhatározott mon-
datokat, azt hiszem, mindketten megkönnyebbültünk, és nem
gördített akadályokat a felvételem elé. (Az élet furcsa intora,
hogy ugyanő manapság az Orbán-rendszer elleni facebook-bejegy-
zéseim lelkes lájkolója.)

A TK-ba pedig azért kerültem, mert bár a Közgazdaságtudományi
Egyetemet végeztem el, soha nem akartam közgazdász lenni.
Ebben nyilván szerepet játszott, hogy éppen azokban a depresz-
sziós években jártam egyetemre, amikor megkezdődött az új gaz-
dasági mechanizmus visszaszorítása, amikor a pártvezetésen
belül is felülkerekedtek a konzervatív, reformellenes erők. És ez
súlyosan rányomta a bélyegét az egyetem légkörére is. Ráadásul
én egyébként is szociológus szerettem volna lenni, ám a szüleim
úgy gondolták, hogy az ELTE-n akkor induló szociológia szak any-
nyira szem előtt lévő és elit hely, hogy oda az én politikai pedig-
rémmel biztosan nem lehet bekerülni.

Így azután, amikor harmadévesen megláttam, hogy Szecskő Tamás,
a TK igazgatója speciális kollégiumot hirdet, azonnal jelentkez-
tem, mert remek menekülő útvonalnak éreztem. És elég pikáns
volt, amikor a szakdolgozatomat a Közgázon a Dörmögő Dömötör
című gyermeklap világképéről írtam. Ott ültek a bírálóbizottság-
ban a nagytekintélyű közgazdász professzorok, és elkerekedett a
szemük. De azért megkaptam a diplomámat.

A TK 1969-ben, az új gazdasági mechanizmus farvizén alakult
meg a Magyar Rádió egyik főosztályaként. Afféle csokor volt a
pártállam kalapján, és azt szimbolizálta, hogy a „legvidámabb
barakkban” olyan erős a szocialista demokrácia, hogy még az em-
berek véleményére is kíváncsiak a hatalom urai. Valóban, a nagy

261

szovjet szatellita-birodalom egyetlen más országában sem volt
hasonló intézmény. Mi, kutatók pedig ennek voltunk a szakmai
haszonélvezői.

A TK-ban töltött időszak volt aktív életem legszebb korszaka. Bár
az első években az intézet vezetése nem engedett a politikai köz-
vélemény-kutatások közelébe, de ahogy politikailag puhult fel a
rendszer, úgy kerültem én is egyre közelebb ahhoz, amit valójában
szerettem volna csinálni. És akármilyen hihetetlennek tűnik is,
a TK egy szabad szellemű, szakmailag rendkívül színvonalas, nagy-
szerű műhely és közösség volt. Nálunk még a párttitkár is ellen-
zéki volt. Mi láttuk el rendszeresen kódolási munkával a demokra-
tikus ellenzék tagjait, munkaidő után pedig jó néhány szamizdatos
aktivista a párttitkár szobájából intézte nyugati telefonhívásait.
Persze nyilván lehallgatták ezeket a beszélgetéseket, de ezzel min-
denki tisztában volt, és ehhez igazította a mondanivalóját.

Visszatekintve a TK helyzete még furcsább, még ellentmondáso-
sabb volt, mint amennyire akkoriban annak látszott. Néhány tabu-
téma kivételével bármilyen területen végezhettünk közvélemény-
kutatást. Ilyen tabutéma volt a szovjet csapatok magyarországi
állomásozása, KGST-tagságunk vagy Magyarország geopolitikai
helyzetének megkérdőjelezése, és hosszú ideig még az ’56-os
forradalom és a hazai ellenzéki mozgalmak. Hogy ezek tabuk,
azt soha nem mondták nekünk hivatalosan, de ahogyan akkori-
ban szinte mindent, úgy ezt is hallgatólagos konszenzus övezte.
Ezen kívül azonban bármilyen más témát kutathattunk, ha a fő-
nökeink elfogadták, és tudtunk hozzá pénzt szerezni, valamint
paripát és fegyvert.

A mai közvélemény-kutató cégek munkatársai el sem tudják kép-
zelni azt a módszertani alaposságot, szakmai igényességet, ahogyan
egy-egy kutatás akkoriban készült. Volt kutatási koncepciónk, azt

262

több szinten is szakmai vita előzte meg, majd a kérdőívet vitattuk
meg a kollégákkal és az intézet saját, főállású kérdezőbiztosaival.
Ezt követte a próbakérdezés, amiben a kutatóknak is részt kellett
venniük. A kérdezőket folyamatosan ellenőrizték a főállású inst-
ruktorok, és ha bárkit csaláson kaptak, azonnal és örökre megvál-
tunk tőle. Az adatgyűjtés után minden kérdező jelentést írt a szak-
mai tapasztalatairól. Ezeket megvitattuk, és csak ezután kezdtünk
el az adatokkal dolgozni. Az elkészült tanulmányt pedig több fó-
rumon szintén megvitattuk, hogy azután az csak egy belső kiad-
ványban jelenhessen meg. A TK-ban készült anyagok ugyanis soha
nem kerültek a széles nyilvánosság elé.

Évente tucatnyi országos reprezentatív mintán végeztünk közvé-
lemény-kutatást a gazdasági és politikai közvélemény alakulásá-
ról, az aktuális közéleti kérdések megítéléséről, a lakáshelyzetről,
a népesedéspolitikáról, az egészségügy és az oktatás helyzetének
megítéléséről, a háztartások gazdálkodásának problémáiról és a
családok gazdasági stratégiáiról. Kutattuk a rémhírek keletkezé-
sének és terjedésének természetét, valamint a külföldi rádiók
magyar nyelvű adásainak hallgatottságát.

A közvélemény-kutatáson kívül mi mértük a rádió- és televízió-
műsorok fogadtatását, és végeztünk konkrét műsorok megítélé-
sével kapcsolatos célvizsgálatokat is.

Így azután – bár kívülállóként, de – másoknál mégis közelebbről
láttam a Magyar Rádiót, amely szellemiségében sok szempontból
hasonlított a TK-ra. Persze sokkal nagyobb politikai igyelem irá-
nyult a Rádióra, mint ránk, de az volt a rádiósok szerencséje, hogy
a Televíziót még annál is sokkal szigorúbban kézben tartották. Így
a Rádió a káder- és műsorpolitikájában tágabb határok között,
lazábban mozoghatott. A Magyar Rádiót ebből a „kint is vagyok,
bent is vagyok” látószögből szakmailag igényes, progresszív,

263

összetartó közösségnek láttam. A rádiósok mindig megpróbálták
bejátszani a teljes pályát, aminek határait a politikai lehetőségek
szabták meg. Sőt, a nyolcvanas években a szerkesztők és a rádiós
újságírók már egyre gyakrabban próbálkoztak a határok fesze-
getésével.

A szombat délutánonként hallható 168 óra, a vasárnap délelőt-
tönként sugárzott Gondolat-jel és az éjszakai Bagoly először csak
előrevetítették, majd felerősítették a „glasznoszty” hangjait. A több-
ségében rendkívül igényes kulturális, ismeretterjesztő és szóra-
koztató műsorokban pedig egyre több, korábban indexen lévő
szerző és mű jelenhetett meg. A műsorok hangvétele, szemlélete
friss levegőt fújt a tömegtájékoztatás áporodott világába, és a
„hivatalos” fórumok közül talán a rádiót érintette meg először
a változás szele.

Az sem véletlen, hogy a csernobili katasztrófát övező hazug csen-
det is a Magyar Rádió törte meg először, amikor Bedő Iván felelős
szerkesztő a Krónikában közhírré tette, hogy Svédországban hir-
telen drámaian megemelkedett a levegőben mért radioaktivitás
szintje, amit egy, a Szovjetunió felől érkező atomfelhő okozott.

Mire elérkezett a rendszerváltás, a Rádió már teljes szakmai vér-
tezetben várta, sőt sürgette a változásokat. Meggyőződésem sze-
rint 1988 és 1991 között a Magyar Rádió nyújtotta a legkomo-
lyabb szakmai teljesítményt a tömegtájékoztatás területén. Nem
véletlen, hogy még a rendszerváltás első éveiben is a közönség kö-
rében a rádió volt a legnagyobb presztízzsel rendelkező média.
Ezt a tekintélyt emésztette fel fokozatosan a kezdetektől érzékel-
hető jobboldali és szélsőjobboldali nyomulás, amely az első média-
háborúban érte el csúcspontját.

264

ELŐBB RÁDIÓS VOLTAM

Vitray Tamás

Ha jól emlékszem, január első he-
tének valamelyik napja volt. Elég-
gé korán délelőtt. Ja, 1957-ben.

A Múzeum körút felől haladtam
befelé a Bródy Sándor utcában.
Kicsit álmosan… Éppen csak
meghallottam, hogy egy mély
fér ihang rám köszön: – Szer-
vusz, Tamás! Hát te itthon ma-
radtál? Szili József volt, tanuló-
kör-vezetőm és lexikatanárom az Idegen Nyelvek Főiskolája
angol–sajtó szakán. „A Jóska”, ahogyan a háta mögött utaltunk rá,
ha emlegettük. Mindig volt köztünk némi feszültség a főiskolai
évek során. Okát bizonyosan nem tudtam, legfeljebb gyaníthattam,
hogy bennem a kispolgári származást nem kedvelte. Tény, hogy
hallgatói éveim során pletyka nemigen származhatott beszélgeté-
seinkből, kapcsolatunkról. Hivatalos volt – ez a legtöbb, ami mond-
ható. Meg is lepődtem, hogy egyáltalán megszólított, az meg külö-
nösen, hogy mennyire őszintén érdeklődött a hogylétem iránt.

Akkor már csaknem két éve végeztem a tanulmányaimmal, tudta,
hogy a felkínált Államvédelmi helyett a Honvédelmi Minisztérium-
ban kaptam állást, és lettem szemlézője, valamint fordítója elsősor-
ban amerikai napilapoknak, magazinoknak. Újdonság volt számára,
hogy előző év szeptemberében saját kérésemre leszereltek, és talál-
kozásunk idején mint állásnélküli, házakhoz jártam angolt tanítani.

265

– Lenne egy ajánlatom – mondta, miután türelmesen végighall-
gatott. – Én most itt, a Rádióban dolgozom az angol nyelvű adás-
nál. A főnöknőm, egy amerikai asszony, bemondókat keres az
esti adások híreinek beolvasására. Jól emlékszem, hogy kifeje-
zetten jó kiejtéssel beszéltél, olvastál a főiskolán. Nem akarsz
próbát tenni? Körülbelül annyit kaphatsz esténként, mint
amennyiért házhoz mész tanítani. Ez mégis különb munka, ráa-
dásul angol anyanyelvű kollégáid is lesznek, a nyelvtudásod is
fejlődhet közöttük…

Akartam.

Néhány nap múlva ott ültem a „szentély” egy aprócska bemondó-
fülkéjében. A szomszédos műszaki szoba ablakán át a rettegett
főnökasszony, Péter Anna nézett velem farkasszemet. Én meg be-
lekezdtem egy éppen átadott, ismeretlen szöveg olvasásába. Nem
hagyta végigmondani:

– Köszönöm neked, lesz ennyi elég!

No, mondok magamban, itt megbuktam. Pedig az én angolom
azért sokkal jobb volt, mint az ő magyarja. Tévedtem. És néhány
nap múltán, már – jókora lámpalázzal – én olvastam angolul a nap
híreit az esti adásban. Szívesen hencegtem volna nagy karrierem-
ről barátaim körének, legfőképpen pedig egyetlen velem élő hoz-
zátartozómnak, a nagyanyámnak, ám az idegen nyelvű adások
rövidhullámon mentek, a hazai rádiókkal nem voltak foghatók.

Ha jól emlékszem, harminc forint volt az esténkénti gázsim, de
napról napra egyre jobban élveztem a munkát, akár ugyanennyit
izettem volna is, hogy csinálhassam. Február végén, alig másfél
havi tevékenység után, Anna, aki már korántsem volt olyan na-
gyon morcos, megkérdezte.

266

– Támi, tudol te írni is ángol, nem csak olvasást?
– De még mennyire! – mondtam, bár voltak azért kétségeim,
hiszen az itt töltött idő már megmutatta, hogy az iskolákban ta-
nult nyelvtudásom meglehetősen halvány lenyomata csak az élő,
valódi angolnak.

Március elsejétől státuszba vettek. A Magyar Rádió munkatársa
lettem. Ekkor kezdődött az én igazi iskolám. Annától és társaitól
először is megtanultam beszélni! Az élő, valódi társalgási nyelvet.
Párhuzamosan, mivel a híreket a magyarul kiadott központi hírek
nyomán kellett fordítani és szerkeszteni – azt is elsajátítottam.
A közép- és főiskolai tízévnyi angolnyelv-tanulás töredékét sem
nyújtotta annak, amit itt szereztem meg. Tetejében, mivel kollé-
gáim magyarul alig-alig beszéltek, Anna új próbatételként kikül-
dött interjúkra, magyarokkal, akiket kapásból kellett áttenni angolra.
Szóval, ahogy manapság mondják, „hasítottam”.

EPILÓGUS

1958 nyarán jött az a bizonyos telefon a tévéből. Készítsek inter-
júkat az idelátogató amerikai atlétákkal. Hanyatt-homlok vállal-
koztam, a többi már unos-untalan megénekelt történet. Egy ideig
úgy nézett ki, hogy kirúgtak a Rádiótól, nem vehettek fel a Tele-
vízióba, vagyis Anna alaposan bosszút állt hűtlenségemért.
Mellesleg abban igaza volt, hogy én nem végeztem el a kötelező
munkámat abbéli eufóriámban, hogy a Magyar Televízió átvesz
a sportrovatba. De azért tény, hogy a kés, amellyel döfött, túl
hosszú pengéjű volt. Mint ahogy tény az is, hogy amit a szakmából
megtanultam, annak nagy részét tőle tudom. A „mentőövért”
pedig örökös hálát érzek Dr. Szili József irodalomtörténész,
Professor Emeritus iránt.

267

AMILYEN VOLT, AZ MEGVAN

Zelki János

– Zelki János vagyok – mutat-
koztam be zavartan.
– Nem baj – vágta rá Kubinyi
Ferenc sátáni vigyorral. – Csi-
náltál már riportot?
– Még nem.
– Most majd fogsz!

Kubinyi az idő tájt dokumen-
tumműsorokat készített, nem is
rosszakat. (Azt csak később tud-
tam meg, milyen extrém körülmények között, és miféle hátszéllel,
de ezt most hagyjuk.) A feladatom az volt, hogy kimenjek egy mag-
nóval a Bajcsy-Zsilinszky út és az Andrássy út (akkor Népköztár-
saság útja) sarkán álló házhoz, amelynek falát egy Bajcsy-Zsilinszky-
relief díszíti, és kérdezzem meg az utca emberét, tudja-e, ki ez az
illető, akinek az emléktáblája előtt állunk. A kezdő riporterek
kötelező köreit futottam. Órákig szobroztam a dombormű előtt,
hogy a kész műsorban majd szívdobogva meghallgathassam azt
a mintegy 40-50 másodperces kis színest, ami az én alkotásom
volt. De kicsit előreszaladtam, mert ez már a második rádiós kez-
désem, nem az első.

Az egyetem elvégzése után beadtam az önéletrajzomat a Televízió
irodalmi osztályára. Nemsokára be is hívtak beszélgetésre. Nagy-
jából akkora szobája volt az osztályvezetőnek, mint a Keleti pálya-
udvar. Kedvesen elém jött az ajtóhoz, kezet ráztunk, hellyel kínált,

268

és érdeklődött, mi járatban vagyok, mi szeretnék lenni. Mondtam,
irodalmi szerkesztő a Televízióban. Megértően bólogatott, majd a
szakmai múltam felől tudakozódott, mármint hogy konkrétan mi-
lyen tévéműsorokban dolgoztam eddig.

– Még semmilyenben, hebegtem, hiszen még csak most…
– Hát, akkor – tárta szét a karját, és előzékenyen az ajtó felé terelt –,
remélem, találkozunk még, iatalember.

Nem találkoztunk, de pár héttel később levelet kaptam a Keriro-
dától (a Magyar Rádió és Televízió Kereskedelmi és Propaganda
Irodája), hogy amennyiben még mindig szeretnék a Televízióban
dolgozni, keressem meg Győri Sándor elvtársat a rádióreklám-
szerkesztőségen. Akkoriban a Rádiót és a Televíziót hol összevon-
ták, hol szétválasztották, mint a sziámi ikreket, de a reklám-
főosztály egyben maradt a Televízió főosztályaként. Úgy látszik,
ide továbbították az én aktámat a személyzeti osztályról. Így rá-
dióreklám-szerkesztő lettem, de papíron tévésnek számítottam,
tévés belépővel, jóllehet a Felszab téri irodában és a Bródy Sándor
utcai stúdiókban töltöttem a munkaidőmet. Rádiós hangmérnö-
kökkel, technikusokkal, zenei szerkesztőkkel, bemondókkal, ren-
dezőkkel dolgoztam, nekik a reklám hakni volt a izetésük mellett.
Minthogy az én reszortom volt, hogy tévé- és rádióműsor-előzete-
seket, műsorajánlatokat készítsek, és ezekhez rövid beszélgetése-
ket folytassak a szerkesztőkkel, ettől a perctől számítom magam
rádiósnak. (Amennyiben eltekintünk attól, hogy általános iskolás
koromban énekkarunkkal, a Marczibányi kórussal többször is sze-
repeltünk a 6-os stúdióban.)

Harmadszor akkor lettem rádiós, amikor Lukácsi Béla barátom,
aki a Keriroda jogtanácsosa volt, és külsősként már a Rádió tudo-
mányos rovatában riportokat, műsorokat készített, biztatott, hogy
próbáljam meg én is. Ezzel szerencsére a legjobb helyre kerültem.

269

Ott tanultam meg rádiózni, nem csak szakmai értelemben, hanem
legalább annyira a mentalitást illetően is. Máig a szemem előtt van
Simonffy Géza rovatvezető mozdulata, amikor arra léptem be a
szobájába, hogy az én egyik első anyagomat vágja, tisztogatja. Jobb
kezének mutató- és hüvelykujja közé fogott egy ötcentis szalag-
darabkát, felém nézve meglengette a kezében, így tudatta velem
egyetlen szó nélkül, hogy tűrhetetlen dolog ekkora fölöslegeket
benne hagyni, ilyen hanyagul vágni itt tilos, ez nem az a hely.

Aztán elhagytam a Kerirodát, kiléptem, és szellemi szabadfoglal-
kozású külsősként folytattam a tudományos rovatban. Később ze-
nei produkciókban is közreműködtem riporterként, leginkább
Göczey Zsuzsával közös műsorokban. Mígnem egyszer Török
Mária, a könnyűzenei rovat vezetője felajánlotta, hogy fölvenne
állományba, mert épp megüresedett egy szerkesztői állás. Én let-
tem az egyetlen „nem zenei” szerkesztő a hatalmas Zenei Főosz-
tályon. Ez volt a negyedik belépésem, az igazi. Ekkor kerültem
rádiós állományba, ettől kezdve piros, rádiós igazolványom lett a
korábbi kék, tévés helyett. (Jött aztán még színházazás a Láttuk,
hallottuk-ban, bedolgozás a Danubius Rádióba, a szórakoztató
osztályra, a Szombat délelőttbe, majd tíz év az irodalmi szerkesz-
tőségben, de az már a vége, nem az eleje.)

Rádió ugyan nincs már, de amilyen volt, az megvan nekem. Mos-
tanában sokszor eszembe jut egy régi kép. Állok szombat délután
a Pagodára néző szobámban, a harmadik emeleten (be kellett
mennem valamit befejezni hétfőre), nézek le az üres udvarra, és
arra gondolok: persze, mások otthon vannak ilyenkor a család-
jukkal vagy a hegyekben, a strandon – én viszont rádiós lehetek.

270

MICSODA ÖTLET!

Zsoldos Mária

Én bizony nem írom meg, ho-
gyan lettem rádiós.

Azt sem tudom, hogyan kezd-
hetnék hozzá. Írjam meg, hogy
1948-ban családunk megkapta
a kivándorló útlevelet az Egye-
sült Államokba nagymama jó-
módú nővéréhez Baltimore-ba?

Ezzel egyidőben Tamássy Zdenkó
és Pál Sándor behívta aput és öccsét, Imrét.

‒ Alakul a Magyar Rádió Tánczenekara ‒ mondták, és szerződést
ajánlottak.

Erről mit írjak? Kétéves voltam, nem emlékszem.

Úgy tűnik, a kivándorlás ugrott, viszont én háromévesen a Magyar
Rádió óvodájába szerződtem óvodásnak. Ettől kezdve reggelente
apuval az 1-es autóbusszal elmentünk a Bajcsyig, ott átszálltunk
a 9-es buszra, az letett a Pollack sarkán, ott felszálltam a Szöcs-
kére. Az elvitt minket a Vadaskertbe.

De voltak napok, amikor megkértem aput, hogy késsük le a Szöcskét.
Az óvodánál is jobban szerettem a Rádió épületében bújócskázni, pe-
dig a Vadaskertben már volt egy komoly udvarlóm is, Barcs Bandika.

271

Amíg apuék dolgoztak a 6-osban, én vagy az altiszt bácsikkal ját-
szottam, vagy a levelezésen rajzolgattam. De legjobban a keverő-
asztalnál szerettem ülni Szappanos Irénke ölében, és csodálattal
néztem, ahogy feltol valamit, és akkor szól a zene, ha meg lehúzza
azt a valamit, nem szól a zene. A sorsom eldőlt. Ha nagy leszek,
csakis ezt fogom játszani.

1965. május 12-én behívtak a Műszakra.

Aznap Simi bácsi, vagyis Vojnovics Vilmos volt az üzemvezető. Felvitt
Kenyeres nénihez a negyedik emeletre, aki állományba vett. Kaptam
rádiós igazolványt, köpenyt, rézollót, majd megkerestük Büki Marát
az 1-es stúdióban. Három hónapig az ő tanulója voltam. Mindenre
megtanított. Arra a mindannyiunk számára közös tudásra, ami kel-
lett ahhoz, hogy bármelyik stúdióban, bármelyik adón, magnóhelyi-
ségben a nap bármelyik szakában bármit képes legyek megcsinálni.

Sok tudást hazulról hoztam magammal. Rádiós családban nőttem
fel, és persze az egész életünk olyan szabályoknak volt aláren-
delve, hogy például a Rádióból nem lehet elkésni.

Hogy nincs két egyforma nap, a beosztás szerint mindig készen-
létben kell állni.

Tehát 1965-ben egy zongora- és énekdiplomával a kezemben meg-
kezdtem a munkámat a Műszakon, ahová mindig is vágytam.

Ismertem mindenkit, és engem is ismert mindenki. Hazulról haza-
jöttem a Rádióba…

A „hazulról” azt a lakást jelentette, amit Barcs Sándor utalt ki a
családunknak 1949-ben, és ahol a mai napig lakom. Addig az
egész Zsoldos család együtt élt a Benczúr utcában, de Szepesi
272

Gyuri barátunk, látva, hogy nehezen férünk el, hiszen ott mindig
szólt a zene, amikor apu vagy Imre gyakorolt, vagy egy-egy fel-
lépésre készülve odajártak a zenész-énekes-színész kollégák, úgy
érezte, segítenie kell.

Szepesit, ahogy a könyvében leírja, a második világháború vége
felé egy Munkácsy Mihály utcai ház garázsában bujtatták, és ké-
sőbb visszajárt egykori megmentőihez. Így tudta meg, hogy az
egyik lakás megüresedett. Szólt szüleimnek és Barcs Sándornak,
aki elintézte a lakáskiutalást. A közeli Benczúr utcából akkor át-
költöztünk a Munkácsyba, illetve Imre a nagymamámmal maradt
a Benczúrban.

Rádiós életem olyan sokszínű és szerteágazó volt, hogy nem is
tudom, mit emeljek ki.

Kollégáim lettek addigi gyerekkori barátaim, Borlai Kinga és
Schlotthauer Péter.

Tanulókoromtól kezdve voltam RH-lejátszó, dolgoztam az összes
RH-stúdióban, Kingával közös szekrényem volt az RH-pihenőben.
Szünetekben felmentünk a 6-os tetejére napozni. Télen a Bródy-
épület tetőterében lévő orvosi rendelőbe jártunk kvarcolni. És
átjártunk a mellette lévő könyvtárba is.

Montíroztam az összes magnóban, Ippernek, Mester Ákosnak,
Kerényi Marinak, Kroónak, Szabolcsi Bencének, Molnár Antalnak.

1965 őszétől tíz éven át elsősorban a zenei stúdiókban dolgoztam,
szinte kibéreltem a 8-ast.

Végigcsináltam az összes Táncdalfesztivált. Miután Balassa P.
Tamásnál magam is elvégeztem a Rádió Tánczenei Stúdióját,

273

készült velem pár „Z” felvétel, vokáloztam Koncz Zsuzsának,
Kovács Katinak, Szécsi Pálnak, az Expressz együttesnek, Mensá-
ros Lászlónak. Az Ötödik sebesség lemezfelvétele, vágási mun-
kálatai és a Léggömb című dalban a vokálszólam eléneklése is
öröm volt számomra.

Naponta dolgoztam apuékkal, a Stúdió 11 zenekarral, és a Metro,
Illés, Omega, Generál és Neoton zenekarokkal, valójában az összes
akkoriban létező együttessel.

De a péntek délutánom az Új zenei újságé és Kroóé volt 1965 őszé-
től egészen a nyugdíjazásomig, 2007-ig.

Gyuri hirtelen halála után 1997-től utóda, Papp Márta kérésére
hagyatékának gondozója lettem.

Visszamenve az időben, 1975 körül a 2-es stúdió lett az állandó
lakhelyem.

Magazinműsorok sokasága következett. Lázár Eszterrel a Muzsi-
káló nagyvilág, Meixnerrel a Mi a titka?, a jazzműsorok Kiss Imré-
vel, Maloschikkal, Magnósok igyelem, Mozimagazin Divékyvel,
Göczey Zsuzsival a Rockújság, a Lemezbörze helyett, B. Tóth Laci-
val a Poptarisznya. Négy olimpia!

Mellékállásban a Calypso Rádió, aminek az ötlete a 2-es stúdióban
merült fel először, amikor Gyökhegyi Zsolt műszaki igazgató-
helyettes a kislányával egy vasárnap délután bejött Poptarisznyát
hallgatni. „Laci, van egy 873-as középhullám, nem kell neked?”
– hallottam a kérdést.

Lacinak kellett.

274

A rendszerváltás után az ötvenedik születésnapomra azt az aján-
dékot kaptam a Rádiótól, hogy Herskovits Iván háromrészes mű-
sort készített velem, ahol mindezt részletesebben elmondtam,
sok zenével illusztrálva. Valahogy úgy búcsúztam, hogy sohasem
megyek nyugdíjba, és örökké be fogok járni a Bródy Sándor utca
5–7.-be.

275



UTÓSZÓFÉLE

SZKÁROSI ENDRE



HOGYAN LETTEM NEMRÁDIÓS?

Szkárosi Endre

Egy utószó ritkán a vallomás
terepe. Most, ha van benne val-
lomás is, csak azért van, mert
magával ragadott egy olyan vi-
lág ‒ és e világ szereplőinek ‒
az igazán belülről való meg-
ismerése, amelyet korábban
többé-kevésbé ismerni véltem.
A jelen könyv szereplőinek felé-
vel kollegiális-baráti viszonyt
ápolok, egynegyedével kelle-
mes köszönőviszonyban vagyok, de hírből szinte mindenkit isme-
rek, ha nem találkoztam is vele még személyesen.

És akkor most itt olvasom az ő visszaemlékezéseiket, amelyekből
rengeteg és váratlan újdonságot tudok meg róluk, bepillantást ka-
pok személyiségük és rádiós identitásuk formálódásának folya-
matába – s mindez által feltárul előttem az a rendkívül értékgaz-
dag, összefüggő, sokarcú, dinamikusan változó és mégis egyazon
erkölcsi-szakmai súlyponttal rendelkező világ, amelyet hosszú
ideig Magyar Rádiónak hívtak.

De hiszen én is ott voltam! Annyi mindent láttam! És jól éreztem
magam benne! És mégse tudtam róla szinte semmit? Hát, van ez
így. Tudásunk mindig hiányos, ha éppen nem gyér.

Fiatal avantgárd költőként a nyolcvanas évek elején kezdtem bele-
keveredni rádióriportokba, ahol is az első perctől kezdve próbáltam

279

terjeszteni a költői nyelv megújulásának programját és tapasztalatát.
A felejthetetlen dr. Simon László kezdett szólongatni, projektekbe
bevonni, az Irodalmi Osztály vezetése, a legendás „Dorogi Zsiga” meg
visszatologatni, szűrni, félretenni megszólalásaimat. Ők mást gon-
doltak a költészetről – akkoriban pedig (legyünk méltányosak)
az irodalmi intézményrendszer tótumfaktumai, de napi munkásai
is gyakran, mondhatnám rendszerszerűen gondolták azt, az ő dol-
guk kijelölni az irodalom helyes haladásának útját. Tehát nem a
tapasztalat és a kíváncsiság, hanem egy erősen korlátozott művelt-
ségfelfogáson alapuló meggyőződés és az így helyesnek vélt út
imperatívusza vezette őket.

No de az élet haladt tovább, hívtak az Ötödik sebességbe, az I júsági
Osztály munkáiba, barátságok születtek itt – Neuman Gáborral, Faragó
Judittal, Angyalosi Lászlóval, később Ördögh Csillával és Balla Ferivel
‒, aztán hívtak néha a Reggeli krónikába (például Rózsa Péter), vagy
a Reggeli csúcsba (Neltz János), Varga Lajos Márton a Társalgóba,
Neuman még heti hangvers-pályázatot is adott nekem. Rózsával
egyébként sokat „boltoltunk”, szívós partneremmé vált az avantgárd
szemlélet rádiós becsempészésében, olykor még külön műsorokat is
sikerült kiharcolnia ehhez. Egy idő után már a Győrffy–Szénási-féle
Láttuk, hallottukba is bejutottam, pedig az nem volt egyszerű.*

Aztán egyszer csak történt valami a történelemben, Gombár Csaba
vette át a Rádió irányítását, eltörölték a szigorú beléptetést, jóformán
az ment be, akinek dolga volt ott, nem kérdeztek tőle semmit, ha nem
ismeri a járást, úgyis eltéved. Az Irodalmi Osztály irányítása egy nagy-
szerű triász, Varga Lajos Márton, Katona Imre József és Magos György
kezébe került, akik teljesen új alapra helyezték az irodalom és a kap-
csolódó társművészetek rádiós megszólaltatásának gyakorlatát.

* Minderről részletesen írok „Egy másik ember” című „eszmélkedéstörté-
neti” emlékiratomban (Orpheusz, 2011).

280

Vargának egyszer megjegyeztem, hogy évekig nem ment le velem
egy nagyinterjú, mert „Dorogi Zsigának nem tetszett”. Lajos egy pil-
lanatra elgondolkodott, lekapott az egyik polcról egy tekercset, és
azt mondta, „jövő héten leadjuk”. Aztán Katona Imre felkért, hogy
csináljak egy ötrészes világirodalmi műsort. Nagyszerű kihívás volt:
a magyar és a világirodalom ismert és ismeretlen remekműveinek
rendhagyó tolmácsolására művészkollégákat, feLugossy Lászlót,
Bp. Szabó Györgyöt, Bernáthy Sándort és Tóth Gábort kértem fel.
Hasítottunk.

Az Irodalmi Osztállyal szemben, a másik folyosón az I júsági Osztályt
Vicsek Ferenc dirigálta, sokszor egymás után járkáltam Katonától
hozzájuk és vissza az ötödik emeleten, persze nem azért, hogy fel-
tartsuk egymást, hanem mert mindig törtem valamiben a fejem, és
ők ehhez partnerek voltak. Pedig soha nem voltam rádióhallgató. Ha
valakinél szólt éppen, hát hallottam, én be nem kapcsoltam szinte
soha. Kivéve, ha velem volt műsor, és azt archiválás céljából felvettem.
Viszont egyre több rádióműsort csináltam, mivel felfedeztem, hogy
annak a költészetnek és költészetfelfogásnak a számára, amelyet én
képviselek, a rádió a legmegfelelőbb alkotói közeg. Mindent képes
megjeleníteni élő hangban, és így szabadon engedi szárnyalni a fan-
táziát, képi konkrétumokkal nem nyesi vissza a szárnyát. És mit is ne
lehetne hangban megjeleníteni? Ott van a csodás emberi hang, beszél,
szaval, énekel, dúdol, hümmög, hörög, hallgat, suttog, sivít, nyög,
ordít, ott vannak a környezeti zajok, a stúdió atmoszférája, a hang-
keltő eszközök és technikák sokasága, a zene univerzumának tel-
jes gazdagsága, a hang- és nyelvváltások kimeríthetetlen arzenálja.

Úgyhogy bementem a baráti triászhoz, és egy önálló műsort kértem
mindezek alapján. Láss csodát, megadták: ebből született az 1992
és ’95 között havi félórában sugárzott Világhangköltészeti Revue –
Szkárosi Hangadó. Én csináltam hozzá a szignált Szabó Tibor és
Hortobágyi László barátaimmal. A műsor belső szerkesztőjének

281

jelölték iatal írókollégámat, Kőrösi Zoltánt, akiben nagyszerű, lel-
kiismeretes, döntésképes szakmai partnert és barátot kaptunk.

És volt még egy pótolhatatlan nyereség. A Konnektor zenekarral –
amelyben olyan társaim voltak, mint Bernáthy, Gasner János, egy
ideig Mártha István, Jakobi László, aztán „a három fúvósok”, Bese
Csaba, Németh Róbert és Virágh László, a jó emlékezetű Lengyel
Edit, és hosszú időn át az akkoriban íróvá válni akaró Nagy Attila
(később: Kristóf) – a kiváló zeneszerző és zseniális hangmérnök,
Hortobágyi László stúdiójában készítettünk felvételeket. (Korábban
történt még, hogy Markovits Ferenc elintézte: a Rádió 1-es stúdió-
jában közönség előtt adjunk egyórás élő koncertet, amelyet fel is vet-
tek, sőt, le is adtak! Erre se nagyon akadt példa előtte.) Amikor a
Revue-re lehetőséget kaptam, rögtön kértem, hogy a havi rendsze-
rességű műsort ‒ a stúdiómunka minőségének folytonossága és a
kiélezett kreativitás fenntarthatósága okából ‒ készíthessük Horto-
bágyi Délibáb utcai stúdiójában. Ez korábban elképzelhetetlen lett
volna! És megint csak láss csodát: kiszervezhettük a felvételt. Ezt a
korábban ismeretlen eljárásmódot az tette lehetővé, hogy Gombár
a Rádióban belső elszámolási rendszert vezetett be, tehát az intéz-
mény egyes egységei nem egy nagy közös kalapból költöttek, hanem
saját költségvetésükből egymástól rendeltek műsort, szolgáltatást,
bedolgozást, és ezt egymás között számolták el anyagilag. Ez tette
lehetővé, hogy egy, mondjuk, 2000 Ft-os óradíjú stúdiómunkát
ne csak a Rádióban rendelhessünk meg, hanem az intézményen
kívül is, hiszen ennek így jelentős többletköltség-vonzata nem volt.

Közben továbbra is jártam a Rádióba, ültem a Pagodában, idővel
még Váradi Juli műsorába is bejutottam az angol Towering Inferno
zenekarral, akikkel évekig dolgoztam együtt, és 1995-ben Buda-
pesten mutattuk be a Kaddish című zeneszínházi nagyprojektet a
PeCsában. Éjszakai műsorokba jártam Balázs Attilához, Rózsa
Péterhez, Ördögh Csillához, Győrffy Miklós koncertjeim alapján

282

elnevezett „hanyattfekve éneklő”-nek, ezt aztán Lengyel Zsolttal
együtt öblös hangjukon harsogták a Rádióban és a városban, vala-
hányszor csak találkoztunk valahol valamiért.

Azután 1995-ben, miután Kőrösi Zoli átvette az Irodalmi Osztály
irányítását (Katona és Magos maradtak), egészen 2002-ig már egy
órában és Világgége – Szkárosi Hangadó címen folytattuk a műsort,
még inkább kiterjesztve annak hangi, zenei, nyelvi és szellemi uni-
verzumát. Ekkor már Turai Tamás volt a belsős szerkesztő. Ő hozta
a vicces hírt, hogy lassan mi vagyunk a leghosszabb ideje folyama-
tosan létező műsor a Rádióban – a Szabó család után. Megismétel-
hetetlen tapasztalat volt ez, és óriási lehetőség – amit Hortobágyi
Lászlóval mindig felelősségteljesen és a lehetőségek tudásunk sze-
rinti legszélesebb körű kimerítésével használtunk ki. Ez a műsor
– évekkel későbbi, nagyszámú visszajelzés alapján állíthatom –
mély nyomot hagyott a rádióművészeti emlékezetben.

Miért is e vallomás egy utószóban? Nem az önfényezés szándéka,
hanem a tapasztalat diktálja. A hang univerzuma a rádióban bon-
takozik ki a legteljesebben és a leghatékonyabban (akár az űrál-
lomásokig is eljuthat!). A beszélő embertől a szférák zenéjéig ter-
jed e skála: és ezt emberek csinálják, ők működtetik, formálják és
töltik meg tartalommal. A hangmérnöktől és a vágótól az admi-
nisztrátoron át a műsorkészítőig és a riportalanyig, a takarítótól
az igazgatóig és az elnökig, a szerkesztőtől az oly különböző hall-
gatókig. Aki hallgatja, az is csinálja. Kivéve engem, aki azt szokta
volt mondani: én nem hallgatom a rádiót – én csak csinálom.

Hát most sajnálom, hogy nem hallgattam többet, sokkal többet.
Ám az üzenetek titokzatos utakon így is eljutnak a kíváncsi fülhöz
és szemhez: az olvasóval együtt most én is mélyen látni vélem azt
a világot, amelyben szerencsém volt ott lenni, ha nem is rádiós-
ként, de legalább nemrádiósként.

283