Hogyan lettem rádiós

A MI RÁDIÓNK

Nagy Bandó András

1980: pályaindító eseményem
a Rátóti Humorfesztivál volt,
amely a humoristák és komikus
színészek vácrátóti együttléte
után a Váci Búcsú „Szabad a
színpad” műsorában kapott te-
ret. Nem tipikus rádiós műsor-
számmal léptem föl: tíz percig
rajzoltam a vándorállványom
táblájára szögezett csomagoló-
papírokra, Farkasházy dicsérte.
Jó is volt, de azért nehezen lenne leadható a Kossuthon. A színpad
előtti tömegben aztán Éva, az anyja kapott el: „Én a Teddy anyu-
kája vagyok, gratulálok, te vagy ennek a fesztiválnak a legnagyobb
fölfedezettje!”

1982: a Rádió második Humorfesztiválja. Az elődöntőt a 6-os stú-
dióban vették föl, Kocka utca 13. Amikor lejöttem, Marton vereget
vállon: „jól van, Nagy Bandó, ez már győztes szám, de mit hozol a
középdöntőre?” Akkor még nem tudta, hogy nemcsak van írógé-
pem, de az írógép én vagyok. A középdöntő is megvolt, a döntő is
ütős lett, de mivel arra már Nádasnak nem volt száma, külsősként
beizzították Markost, aki ekkor nevezett be a Humorfesztiválra,
hogy a Kőbezárt lélek-kel páros sikerüket megalapozzák. Martonnak
mindhármunkra szüksége volt. Ho i épp elhagyta a Mikroszkópot,
így aztán bölcs döntést hoztak: nem adnak ki első helyezést, mind-
hárman fődíjasok leszünk, és aláírhatjuk a szerződésünket a Mik-

150

roszkóphoz, és ezentúl ott lehetünk a Rádiókabaréban. Ehhez már
csak döntenem kellett: vállalom-e, s költözünk-e Budapestre?
Vállaltam, költöztünk.

1982-től sokáig rádiós belépő, geg-partik, fölvételek, műsorok
szerkesztése, 1986-ban az év kabarészáma a Költői dühkitörés,
avagy Trabant-vers, 1988-ban Karinthy Frigyes-emlékgyűrűt ka-
pok. A gyűrűvel járó 30 ezer forintot a kabaré íróira és szereplőire
költöm, meghívom őket Náncsi néni vendéglőjébe, megesszük és
megisszuk a jutalmat. Gábor Laci azt mondja, ez eddig másnak
nem jutott eszébe. Nem vagyunk egyformák. Egyébként is vallot-
tam, s vallom, színes paletta vagyunk, más-más szín, más stílus,
de egyben egyezünk: nevettetünk és gondolkodtatunk, van véle-
ményünk a világról. Hozzáteszem, már akinek.

TALÁLKOZÁSOK

Farkasházy Tivadar és Sinkó Péter. Fölfedezőim és segítőim, szer-
kesztőim. Nélkülük kevesebb lennék, szerényebb sikereket mond-
hatnék magaménak. Egy emlék: Miskolcra mentünk, Focikabaré,
kétórás műsor, majd foci a helyi öreg iúk ellen. Három nappal
előtte fél ház sem volt. A szervezők kérték Teddyt, írhassák át a
plakátot: „Bandó és barátai”. Bejött. Telt ház. Mindketten ott voltak
1986-ban az Erkelben bemutatott „Egyedül állok” című dupla
estemen. Az első est végén Teddy gratulált.

– Jól jegyezd meg, Bandó, ezen a teniszpálya méretű színpadon
sokan léptek már föl, Mario del Monacótól kezdve Rákosi Mátyá-
sig, de két órán át tök egyedül csak te beszéltél itt.

Ha nem egyengeti a pályámat, ha nem olyan fantasztikus szer-
kesztő, amilyennek megismertem, ez a dupla est sem biztos, hogy
meglett volna.

151

Kaposy Miklós, aki a Karinthy Színpadot kitalálta és szerkesztette.
Lélekember, máig tartó kapcsolat és barátság. Egy alkalommal azt
kérte, írjak egy számot Kibédi Ervinnek. Holnapra. Szerencsére
akkoriban volt sofőröm, így Zalába, föllépésre tartva a hátsó ülé-
sen gépeltem oda-vissza, éjjel becsúsztattam a nagykapujuk alatt
a lépcsőházuk előterébe, és ráírtam: „Aki megtalálja, adja be
Kaposynak. Köszönöm!”

Padisák Mihály, Miska bácsi, a levelesládás. Éveken keresztül mon-
dogatták különféle műsorszervezők és diszkósok, hogy ők fedez-
tek föl engem, amikor még ismeretlenként fölléptem náluk.
Az igazi fölfedezőm Miska bácsi volt, aki ORI működési engedé-
lyem megszerzésekor zsűrizett, és megjósolta, hogy egyszer még
messzire jutok a humor világában. Élete utolsó éveiben is tartot-
tuk a kapcsolatot. Rádiós emlékeit könyvekben rögzítette, és az
egyikben rólam is mesélt. Gyermekeknek írt verseimet is szerette.
Idősödve is érdeklődött és bírált, tanácsot adott és biztatott.

Lőrincze Lajos, aki az Édes anyanyelvünk című műsort szerkesz-
tette és vezette. Gyermekkori rádiózásaimtól kezdve ismertem az
orgánumát. Egy alkalommal a főépület liftjében futottunk össze.
Nem tudtam, hogy ő Lőrincze Lajos, az arcát sosem láttam. Ő szó-
lított meg, és elmondta, hogy igyeli a pályámat. Szerinte a meg-
szólalásaimon érződik amatőr színészi múltam, mert szépen és
tisztán beszélek. Persze lehetnék viccesebb is.

Szabó Éva, akivel éjféltől kettőig beszélgethettem a Pető i éjszakai
műsorában. Istenem, hol van ma már az a Pető i, és sajnos sehol
sincs már Éva. Pedig aligha van hozzá fogható beszélgetőtárs. Pon-
tosan tudta, mikről mit mondtam az interjúimban, és úgy beszélt
velem, mintha a bábaasszonyom, az anyám, a tanítóm, a közép-
iskolai magyartanárom lenne. Verseket írt, mondhatom azt is:
költő volt. A verseskötetét ma is őrzöm, ott van a legjobbak között.

152

Molnár Dániel, a Dani. Közel volt a szobája, pár lépésnyire Teddy-
étől. Gyakran futottunk össze, mondhatnám, hogy barátságban
voltunk, de ezzel könnyű dicsekedni, mert vele mindenki barát-
ságban volt, szinte elkerülhetetlen volt a barátsága. Sári Lacival
volt egy műsora, a „Kelet ilozó iájá”-t idézték. Egy alkalommal
társuk lehettem. Amint elkezdődött az adás, a stúdióban lehúzták
a fényeket, mondván: félhomályban nyugodtabbá lesz az ember,
az erős fény fölhangosít.

Mester Ákos, a 168 óra szülőatyja, akivel beszélgetni rang volt,
esemény, élvezet. Akkoriban született egy bátor és kemény mo-
nológom, amikor nyomtatott lappá vált a rádiós műsor. Az írást
az Esőember című ilm váltotta ki belőlem, méghozzá mindenek-
előtt Tahi-Tóth László kiváló szinkronja. Olyasmikről szóltam,
amikről előtte sosem lehetett, például a katyni tömegmészárlás-
ról. És Ákos olyat tett, amire korábban nem volt példa. A 168 óra
két teljes oldalán hozta le ezt az írásomat. Egy kabarészám a poli-
tikai hetilapban.

Popper Péter, akivel két órán keresztül beszélgethettem, amikor
lehetőséget kaptam, hogy a Pető in vezessek egy szombat délutáni
műsort. Ismert, népszerű művészek és gondolkodók voltak a ven-
dégeim. Popperrel a hit és a vallás volt a fő témánk. Vitatkoznunk
alig kellett, mert egyikünk sem kötődött egyetlen tételes valláshoz
sem. Ugyanitt volt vendégem Ranschburg Jenő, akinél fölkészül-
tebb és nyitottabb embert nem ismertem. Ugyancsak beszélget-
hettem Hankiss Elemérrel, akivel a könyveink hoztak össze. Az ő
vallásról és hitről szóló opusza egy tévésorozata alapján készült.
Ez a könyv, a Tízparancsolat ma indította el bennem az András
könyve – Fordított teremtés című munkámat, amihez végül elő-
szót is írtak, párban Ördögh Szilveszterrel, Szegedről elszármazott
író barátommal. Ebben leszögezték, hogy ezért a könyvemért pár
száz éve még megégettek volna.

153

Ördögh Csilla, ha már Szilvesztert, a férjét fölemlegettem. Vele is
több órát beszélgethettem a Pető in. A társa Balla Feri volt. Mind-
kettejükkel máig él a kapcsolatunk, a barátságunk. Abba a Pető ibe
öröm volt bemenni. Izgalmas és érdekes beszélgetésekre kerül-
hetett sor. Nekem ez volt a Rádió, amely népművelőként és szó-
rakoztatóként is működött. És ehhez kellettek ők, „A Rádiósok”.

Szilágyi György, a Gyuri, aki a Rádión kívül is szórakoztató és üdítő
volt. Mivel nem szerkesztett műsorokat, ritkán futhattunk össze.
Egyetlen óránk volt, amikor szót válthattunk. A Pesti Műsor föl-
kérésére tizenkét hírességről készítettem karikatúrát, és az egyik
Gyuri volt. Fantasztikus mosolya, fogvillantós nevetése volt, azt
akartam megrajzolni. Mondtam is neki, mielőtt belekezdtem, így
aztán nyomban fölajánlotta, hogy ha ez kell, ő bizony akár fél órán
keresztül is képes vigyorogni. Így is történt, de annyira karakteres
volt így, nevetősen, hogy tíz perc alatt elkészültem a rajzzal. Talán
a legjobb lett a sorozatban.

Ennek a fölkérésnek köszönhettem, hogy Feleki Kamill házában
is vendégeskedhettem, és később fél órán át mustrálgathattam a
nem túl beszédes zsenit, Őze Lajost. Máskor pedig a Közben…
című kötete bemutatóján kaphattam el Gobbi Hildát, aki dedikálta
is nekem az életrajzi könyvét.

A Rádiókabaré fölvételén aztán glédában sorjáztak a nagy színé-
szek, ami egy Szegedről Pestre felkerült kezdő humorista számára
hihetetlen élmény volt. Később sem tudtam félvállról venni, hogy
egy teremben ülhetek, illetve egyszerre léphetek a re lektorok elé
a ilmekből és színpadról ismert nagyokkal: Csákányi Laci bácsival
és Agárdi Gáborral, akiket ugyancsak megrajzolhattam. Antal
Imrét az utolsó születésnapján faraghattam karikatúra-szoborba,
Garas Dezsőtől zöldségfasírt-receptet kaptam, Darvas Iván ra-
jongva dicsérte Nati lányomat, amikor adásba került a Bomba nő

154

című dala. Koltai Robival is a kabaréfölvételeken jöttünk össze,
hogy aztán barátokká legyünk. Boncz Gézával még Szegeden is-
mertük meg egymást, aztán a Rádiókabaréban erősítgettük a ba-
rátságunkat, és máig fáj, hogy ilyen fiatalon és korán elment,
immáron húsz éve. Ho ival mindössze három alkalommal beszél-
gettünk, mert amikor ő megérkezett a fölvételre, azonnal rátapad-
tak az igyekvők. Gondoltam, elege lehet belőlük, onnan én aligha
hiányzom. Aztán az egyik Bonbon-díj átadásán úgy alakult, hogy
ő ült mellém. Aztán belépett Fábry, nem szerényen, csöndesen,
mint egy szentélybe. Pedig a magyar kabaré szülőhelyén, a hajdani
Bonbonnier-ben, a Játékszínben gyűltünk egybe. Hangoskodását
Ho i egy szolid morgással nyugtázta.

– Több tisztelettel, legalább a hely iránt!

Újra a „mi jövünk” következett, avagy: és akkor jött a Tenkes
kapitánya. De mielőtt jönne, még valami. Én adtam fel, de nem
sértődöttségből. Egy csapat tagja voltam. Mi együtt akartunk va-
lamit. Falat dönteni, karámot bontani, megváltani a világot. De
innen egy olyan csapatba már nem akartam átkerülni, amelyben
nem adnak helyet a kapitánynak, és tönkreteszik, szemétbe dob-
ják mindazt az értéket, amit a Rádiókabaré szerkesztői sok év
alatt egybehalmoztak, mint Nagy Endre érdemdús utódai. A mi
csapatunk olyan értékekért tette a dolgát, amelyeket nem is ismer-
nek a kései, egyébként hatalmas összegekért haknizó „utódaink”,
akik – tisztelet a kevés kivételnek – sokszor belesimulnak a sem-
mitmondás művészetébe.

Az én búcsúm nem volt színpadias. Egyszerűen nem mentem
többé felvételekre, és kész. Viszont voltak, akiket elbúcsúztatha-
tott volna a Magyar Rádió. Például Horváth Idát, aki a Vendég a
háznál című műsort kitalálta, szerkesztette és okos szavakkal
vezette.

155

Nos, így vagyok, voltam én „nem rádiós”, külsős, aki mégis sokszor
megszólíthattam a hallgatókat. A miénk olyan korszak volt – de
melyik nem ilyen? –, hogy olyankor nevettettünk, amikor a leg-
több embernek sírni lett volna kedve. De ma is boldogság tölt el,
ha arra gondolok, hogy ez megadatott nekem. Soroltam itt, hogy
kikkel hozott össze jó sorsom, talán ki is hagytam néhány embert.
És nem tértem ki a hallgatókra, a közönségünkre. Pedig ők voltak
azok, akik nevettek és tapsoltak, akiknek köszönhetem, hogy az
lettem, aki vagyok. Egy a rádiósok közül.
Nekik is köszönet érte!

156

BURCSA GÓLJÁVAL: NULL NULL…

Nej György

Azt a hirdetést az egyetem hir-
detőjén nekem találták ki. A Ma-
gyar Rádió I júsági Munkastú-
diójába kerestek szerkesztőket
és riportereket, nem hagyhat-
tam ki. Harmadéves joghallgató
voltam, szó szerint hallgattam a
jogot, mert lövésem sem volt
hozzá, évfolyambajnok voltam
utóvizsgákból. Sem a szelleme,
sem elsajátításának tipikus mód-
szertana, az éjjelenkénti hangyaszorgalmú seggelés nem vonzott.
Sokkal tetszetősebbnek tűnt a hangos újságírás. Be kellett adni
egy bármekkora terjedelmű, bármilyen műfajú alkotást, és ha
megfeleltél, behívtak szóbelire.

Jó, de miről? Kedvenc napilapomból vettem az ötletet, Bende Ibo-
lya rovatából, már nem emlékszem a címére, csak arra, hogy négy-
ötsoros, csillaggal elválasztott kis életképek voltak. Nem akarták
megváltani a világot, de rólunk szóltak. Gondoltam, valami ha-
sonló kézre állna nekem is. Tolvaj szarkaként kiröppentem a Vö-
rösmarty térre, leültem a szobor alá egy padra és igyeltem. Előbb
a csillagok, aztán a jelenetek álltak össze. ORI-székház (Országos
Rendező Iroda, ha valaki nem tudná), Luxus-áruház, a park, a Váci
utca torkolata, emberek, párok, kihallgatott, na jó, meghallott
viták, elsuttogott vallomások, ilyesmik. Ölemben jegyzetfüzet,
Parker a mancsomban, gondterhelt alkotói ábrázattal róttam a so-

157

rokat, amikor észrevétlenül letelepedett mellém egy „hölgy”.
Tupír, vörös köröm, erős illat, kiélt ábrázat és feltűnő ruházat.
Agyoncigizett altján odaszólt.

– Nem érsz rá?
– Nem-nem, bocsánat, sietnem kell – habogtam, és már szedtem
is a lábam.

Ez volt az utolsó sztori a beadott pályázatban. Tetszhetett, mert
mehettem szóbelizni. Ott el kellett magyaráznom egy kitépett
mínuszos hír alapján a Bölcs–Mester vezette bizottságnak, hogy
miért dúl halháború Izland és Anglia között. Pista bá’ – akkoriban
atyaisten – megkérdezte, hogy létezik-e objektív újságírás. Valami
azt súgta, hogy ez beugratás, mondtam, hogy objektív csak a fény-
képezőgépen van, az újságírásban nincs. Ezen sokat sejtetőn el-
vigyorogták magukat, és további értesítésig várakozásra meg
tanulásra buzdítottak.

Végül is bekerültem a Munkastúdióba, ahol alulinformált, képzet-
len és tehetségtelen ickók tartottak foglalkozásokat keddenként
négy órában: Ipper, Mester, Győrffy, Petress, Bolgár, Földi és Szalay.
Egy év után jogunkban állt beosonni egy-egy magunkválasztotta
szerkesztőségbe, és ott elrebegni, hogy ha lehet, tessenek szívesek
lenni megbízni valamilyen riporteri munkával, mert tetszik tudni,
a Munkastúdió…

Így kezdődött. Először a Válaszolunk hallgatóinknak, szinkronban
a sportrovattal meg a Krónikával. Évekig lógtam ezeknek a műhe-
lyeknek a környékén, jártam Körkapcsolásra is. Szépen mentek is
a dolgok, amikor egy fehérvári Videoton–Csepel meccsen, amelyen
négyszer kellett null-nullt hadarnom, hiszen semmi sem történt,
a vége felé Burcsa fejelt egy gólt, mire az engem szólító főkolléga
és néhány százezer sportrajongó azt hallotta: Burcsa góljával null-

158

null! Karrierem a sportrovatban nem bizonyult hosszadalmasnak
– bár nem emiatt. Roska Miklós nagy-nagy szeretettel és pedagó-
giai érzékkel a krónikázás felé irányított, ahhoz jobb érzékem van,
mondta. Igaza volt.
Ami utána következett, azt csak érezni tudom, leírni nem. Ügye-
letes riporterből asszisztens, lapszemlés, riporter, műsorvezető,
szerkesztő lettem. A legjobbak között dolgozhattam.

159

ÉÉÉJJENAMAAAAAA / GYARSZABACCSÁG
/ ÉÉÉJENAHAAAA / ZAAA!*

Németh Gábor

Fekszem a Pannónia utcában,
fekszem a nagyszüleim lakásá-
ban, rögtönzött gyerekágy, ka-
napé a harmincas évekből, fek-
szem a hallban, önjelölt Jónás,
nyolcéves vagyok. Innen nekem
legalábbis nyolcnak tűnik. Ne-
kem 8. Este van, egyedül vagyok,
a szabályok szerint el kellene
aludnom. Szól a rádió, biztosan,
de így visszafelé nem hallom az
úgynevezett zeneszekrényt, azért szól, egészen halkan, hogy elal-
tasson, jön kifele belőle a kis éji zene. Orion, talán, de nem biztos,
hogy jól emlékszem. Megőrülsz, annyira méltóságteljes. Bero-
münster, Halifax, Bruxelles. Hunyorog a zöld fény, tényleg meg-
nyugtat. Néha emberek szólnak a dobozból, azok meg hogy kerül-
nek bele. Miska bácsi lemezesládája. A ládát még értem, az elég
nagy, a teteje ráadásul lemezjátszó, de hol van a Miska bácsi, hogy
fért be a lemezeivel együtt a ládába. Moha bácsi, a törpe, na ez leg-
alább világos. Nagy ügy, egy törpének könnyű. Hova bújt, hova
nem, azért meg kéne nézni. Odabent mindenféle nagyvárosi fé-
nyek. Sehol egy törpe, Moha bácsinak nyomát se látni.

Sose gondoltam volna, hogy bekerülök oda.

* Az írás teljes változata e könyv e-book-változatában olvasható.

160

A rádió valahogy hozzátartozott az életünkhöz. A lábdihegyi nya-
rakon, virtigli tizenkilencedik századi körülmények között, veze-
tékes víz és villany nélkül éltünk, az egyetlen tárgy, ami elárulta,
hogy ez mégiscsak a huszadik század, a nagyapám Sokolja volt,
a kilencvoltos, befőttesgumival rögzített szárazelemekkel. Dőlt a
Sokolból a világ, meg Kossuth Lajos üzenete.

(…)

Két sírás ki nem hűlt helyéről fogok beszélni.

A legmegrázóbb az első, az éjféli Hírek, 1981 december 16-án.
A katowicei bányászsztrájk. Bementek a zomósok, és megöltek ki-
lenc embert. Ilyen egyszerű. Egyszerűen történik, de bonyolult be-
mondani. Ketten mondják be, egy fér i és egy nő. Odatesznek eléd
egy papírt, konkrétan a hírszerkesztő, és te, mert orgánumod ki-
tűnő, és beszédtechnikai szempontból képzettnek minősülsz, ami
a papíron van, azt a lakosság rejtélyes okokból még ébren tartóz-
kodó részének a tudomására hozod.

Rejtélyes okokból még ébren tartózkodtam.

A gyilkosságot kellett volna bemondaniuk, de a papíron, fájdalom,
nem annak volt nevezve, valami másnak hazudták, a konkrét mon-
datra már nem emlékszem.

A nő kezdte olvasni a hírt, de a mondat közepén megállt, elcsuklott
a hangja, valahogy érezni lehetett, hogy sír.

Keletkezett akkor egy irtózatos, süket szakadék, a végtelenségig
tartott, rádiós értelemben, legalább négy másodpercig.

A fér i vette át a papírt a nőtől, újrakezdte és befejezte a mondatot,
aztán folytatta a hírek felolvasását.

161

Hogy a négy másodperc közvetített csend akkor mit jelentett,
nehéz, talán lehetetlen elmagyarázni olyanoknak, akik végtelen
szerencséjükre még csak most kezdenek ismerkedni a diktatúra
természetével. A négy másodperc csendbe belefért a kimondatlan
igazság. A hiány, a csend, aztán a nő feltételezett, ám lekevert vagy
lenémított sírása jelentette a valóságot.

Van ott egy gomb amúgy, úgy emlékszem, az van ráírva, hogy kö-
högés. Ha megnyomod, elnémul a mikrofonod, pedig az is lehetne
ráírva, hogy sírás vagy nevetés.

Ezerkilencszázkilencvennégyben aztán, meglehetősen méltatlan
körülmények között, einstandolta Oláh János a Magyar Naplót,
amelynek akkor megbízott főszerkesztője voltam. Az egész szer-
kesztőség felállt. Pár hónap munkanélküliség után felhívott Kőrösi
Zoltán, a Magyar Rádió Irodalmi és művészeti szerkesztőségének
frissen kinevezett vezetője, hogy van-e kedvem vele dolgozni, és
volt. Naná, hogy. A régi terv, ugye, bejutni oda valahogy.

Tizenhárom évig dolgoztam ott, csodálatos emberekkel. Hosszú
a lista, nem sorolom, félek, hogy kihagynék valaki fontos embert.
Csak egyetlen nevet említek, akivel ezt a tizenhárom évet egy kö-
rülbelül nyolc négyzetméteres szobában töltöttem. Zoltán Gábort.
Hogy mit jelent rádiózni, miféle alázatot, pontosságot, elkötele-
zettséget, azt napról-napra, közvetlen közelről igyelhettem, bizto-
san tudva, hogy hozzáképest örökre amatőr maradok, az amatőr-
ség minden léha szépségével.

Finoman és durván szólva, akadnak közös emlékek.

A legszebb talán a Pál utcaiak napja volt. Fölmerült, hogy kellene
egy napot szentelni egyetlen regénynek, szépen körüljárni min-
denféle műsorokkal. Interjúk, régi felvételek, stúdióbeszélgetések,

162

zene, egy nap ünnep egyetlen szöveg tiszteletére, közben elhang-
zik az egész regény, fejezetenként.

Melyik könyv legyen, vetődött föl a kérdés az értekezleten, és én
valamiért rávágtam az evidenciát, hogy legyen a Pál utcai iúk.
Onnan tudom, hogy evidencia, hogy mindenki azonnal rábólintott.
Zoltán Gáborra bízták a regény felvételét, és ő Gábor Miklóst
választotta. Valahogy ezt sem kellett senkinek sem elmagyarázni.

A felvétel előtt csináltam egy interjút Gáborral és Kornis Mihállyal,
gyönyörűség volt hallgatni, ahogy egymás szavába vágva vallanak
szerelmet Molnár regényének. A beszélgetés végén Gábor Miklós
elárulta, hogy csak egy dologtól fél, attól a bizonyos jelenettől,
amikor a Füvészkertben Nemecseknek másodszor kell megfüröd-
nie, mert az első olvasás óta, minden alkalommal, amikor ideér,
elsírja magát.

Egészen csodálatos felvétel, mindig büszke leszek rá, hogy ennek
a napnak a részese lehettem. Gábor Miklós öreg volt már, talán
nem is egészen egészséges. Hetvenhat évesen már csúszkál kicsit
a hangja, amitől még szívszorítóbb az egész, így, meg a kisebb
artikulációs hibákkal, egyszerűen tökéletes az egész. A felvételt
sosem adták ki, mondhatni, természetesen, néha fölkerül a netre,
ha jól tudom és remélem, kalózpéldányokban terjed.

Hogyan ne sírd el magad, ez persze szakmai probléma. A színész-
nek, egyetlen alkalommal, minden rutinját bevetve, le kellett győz-
nie a benne élő örök gyereket. Megcsinálta. Mégis, a felvételen,
alig hallhatóan, nyomot hagyott a küzdelem.

Vastag Margó, Irodalmi Újság, Fiók, Nagyítás, Mű-világ, műsorok,
amiket vezettem, szerkesztettem.

163

Aztán, 2008-ban, számomra elhallgatott a rádió. Szólva lett, hogy
változnak az idők, a lakosság immár nem magazinokat, hanem
brandeket hallgat, minden, amit addig csináltam, időszerűt-
lenné vált.
Állok valami irodában, átnyújtom a papírt, élve a csodálatos nevű
Önkéntes Távozási Program káprázatos lehetőségével. Áll velem
szemben Kerényi György, zavarban van, itt a Rádióban talán most
találkozunk először. Máshonnan ismerem, a Narancsból, a Tilos
Rádióból, mindenféle kocsmákból, a Tilos az Á-ból. Idesodorta,
a Kossuth élére az élet. Azt mondja, nagyon sajnálja, és hogy majd,
alkalomadtán, azért beszéljük ezt meg. Valahogy azóta sem adó-
dott rá alkalom.

164

„OROSZ, MAGA NEM IS TUDJA,
MENNYIRE HÜLYE!”

Orosz József

Mielőtt belevágnék a törté-
netbe és a cím magyarázatába,
fontos a fogalmak tisztázása:
miért és mikortól számítható,
hogy valaki „magyarrádiós”?

Vajon akkortól-e, amikor veszp-
rémi ötödikesként felszöktem
az akkor épülő húszemeletes
tetejére, és fennragadtam a te-
tőn? Hiába hívtam a liftet, vagy
elromlott, vagy félelmemben rossz gombot nyomkodtam. Ahogy
múlt az idő, és esteledett, egyre jobban féltem, de olyannak láttam
a várost annyi emeletnyi magasságból, mint addig még senki más.
Olyannak láttam, hogy másnap boldogan újságoltam az általános
iskola rádiójának, hogy el kell mondanom mindent, a látottakat,
a fényeket, a zajokat, az összetöpörödött Trabantokat és a torony-
épület mellett elzúgó helikoptert. Mi több, az nem elég, amit én
láttam. Lenne pár kérdésem például a veszprémi elsőtitkárhoz,
miért építenek egy dimbes-dombos, történelmi városban egy
húszemeletes toronyházat?

– Azért, hogy az idelátogató turista elvtársocskák részére látnivaló
legyen biztosítva – válaszolta a városi párttitkár.

Így lesz rádiós egy ötödikes, hogy beletanul a rendszer lekezelő,
kettős nyelvezetébe?

165

Avagy attól lesz azzá, hogy hatodikosként a Bródy-porta telefon-
könyvét bogarászva éppen Ördögh Csilla nevére akad, és az elin-
dítja a fantáziáját. Annyit kért, hogy menjek át a Pollack-portára.
De hogyan is? Hol van a Pollack-porta? Ha egy hatodikosnak sike-
rül beszökni a Bródyn, eltévedni az épületek labirintusában, végül
a rendész vezet ki a Pollackra – az már „magyarrádióssá” tesz
valakit, pláne, hogy Ördögh riportfeladatot is ad?

Vagy inkább attól lesz kezdő „magyarrádiós” az ember, hogy a ri-
portot montírozni is kell? Valahol a 4-es magnóval szemben som-
fordáltam be egy vágóba, ahol egy irodalmi műsort szerkesztettek.

„A tengermélybe bukó teknősbéka-nyugalmad.” Ez a mondat
került volna a szemétkosárba (vagy a földre, esetleg kihajítva az
ablakon kívülre). De ismeretlen taknyosként közbeszóltam, hogy
ez annyira szép „kép”, bűn lenne kihagyni. Nem a metafora volt
szép, hanem a pörgő tekercs.

Hadd töprengjek még a kérdésen. Mikortól számítható valaki „ma-
gyarrádiósnak”?

Netán az tesz azzá, hogy középiskolásként a tanár-diák viszonyról
készült riport után kirúgnak az ország összes középiskolájából?

Nem, az semmiképpen, hiszen Bródy Jánost is abból a suliból rúg-
ták ki.

De a következő középiskolában, amely mégiscsak befogadott, töri-,
matek-, földrajz-, mechanika-, szakrajz-, irodalom-, számtek-, statika-
és oroszórák helyett csak a stúdióban találtak rám. Igen, cigifüstben.

Már azzal is „magyarrádiós” valaki, hogy a Szülőföldünknek jegy-
zetet ír a kutya és gazdája hasonlóságáról, ám kiderül, a KAF
166

vezetője mi más lenne, mint éppen kutyás gazda, és zokon venné
az írást?

Akkortól-e, amikor egy Bős–Nagymaros elleni tüntetésen való
részvétel után a Krónika vezetője megfedd.

– Ha most kellene felvenni téged, biztos, hogy nem lennél krónikás.

Vagy akkortól „magyarrádiós” valaki, amikortól büntetésből a
Krónikából kitúrva a Hírszerkesztőségben rejtik el? Történt
ugyanis, hogy a Vasas Szakszervezet gyűléséről tudósítottam, ahol
a munkásőrség feloszlatását követelték. Alig hangzott el a Déli
krónikában az anyag, már a Hírszerkben találtam magam, mun-
kásőrök helyett az első magyar kóser vágóhídról hírt írni.

Netán akkortól „magyarrádiós” valaki, amikor a délutáni Kossuth-
híradások szerkesztője torkaszakadtából rám üvölt?

– Így nem kezdünk egy hírt!
– De hiszen csak egy nevet mondtam, Berecz János… – repli-
káztam.
– Ki az a Berecz János? Berecz-cel nem kezdünk hírt – volt a válasz,
hasonló regiszterben.

Netán az időszámítás a „népfelkelés” interjútól kezdődik? Ha igen,
az esetről mit sem tudó és egy cseppet sem beavatott akkori rá-
dióelnök miért rohan be éjnek éjjelén letiltani a Pozsgay-interjút?

És onnan folytatódik az időszámítás, hogy az adófőszerkesztő-
helyettes szerint: „Meghamisítottátok Pozsgay elvtárs szavait!”

És ha valaki a Bródy–Puskin sarkán álló épületbe akar költözni,
hogy csak egypercnyire legyen az 5–7-től, az rádióssá tesz?

167

„Magyarrádióssá” az tesz, ha az embert lehülyézik.
A romániai forradalom aradi közvetítése után – jó, nem azonnal,
csak egy hét elteltével – sikerült beszélnem Mester Ákossal tele-
fonon.
– Orosz, maga olyan hülye, hogy nem is tudja, milyen jót csinált.
– De Tanár úr, de én… – motyogtam.
– Oroszkám, akkor mostantól szólíthatsz Ákosnak.
Vagy a számos kirúgás, visszavétel, száműzetés, megbocsátás,
alázkodás, megalkuvások, győzelmek és vereségek tesznek ma-
gyarrádióssá valakit?
Idegen és távoli országban élek, tanítok. Önéletrajzomban évtize-
deket ölel át a Magyar Rádió. Ha kérdezik a diákjaim, „how to be
a good journalist”, csak ennyit mondok nekik:
– Use your resources, and don’t be an idiot. That’s all.
Magyarrádiósul: használd, amit tanultál, és ne legyél egy hülye.

168

FORGOLÓDÁSAIM

Pásztor Magdolna

„Magdika óra közben forgoló-
dik, beszél, kérdéseivel, közbe-
szólásaival zavarja a többieket.”
Ez a szülőknek szóló üzenet
annyiszor ismétlődött elemi
iskolai intőkönyvemben, hogy
szinte már nem maradt hely
egyéb bejegyzésre.

Utólag sem gondolom, hogy ezek
a gyerekkori „forgolódások, kér-
dések és közbeszólások” predesztináltak a pályára, de tény: egy
nagyon szigorú gimnázium reálszakos hallgatójaként már szinte
tanári engedéllyel folytathattam a beszélgetéseket. Az első bemu-
tatkozó irodalomóra után ugyanis Juliska néni félrehívott, vállal-
nám-e az iskolarádió szerkesztését. Négy éven át minden nagy-
szünetben enyém volt a mikrofon.

Harmadikos lehettem, amikor a Párbeszéd című ilm vetítése
utáni közönségtalálkozón, ahová óvatosságból édesanyám is elkí-
sért, érdeklődéssel hallgattam a nézők fenntartás nélküli, föld-
icsérő hozzászólásait. Én viszont egyre inkább úgy éreztem, hogy
mintha nem ugyanazt a filmet láttuk volna. A legutolsó sorból
jelentkeztem (a mamám késve rángatta a szoknyám), de a talán
túl kritikusra sikerült szavaimat nem fogadták túl barátságosan.
Már éppen leülni készültem, amikor a ilmrendező is megszólalt:
„csak tessék folytatni, nagyon eredeti dolgokat mond a kislány”.

169

Mi több: Herskó János – mert róla van szó – azt kérte anyukámtól
és tőlem, hogy maradjunk ott az összejövetel után és beszélges-
sünk tovább.

A rendező azután egyre gyakoribb vendég lett nálunk. Kiderült,
hogy újabb ilmjére készül, és egy civilt keres a főszerepre, egy
iatal lányt, olyan 17-18 év körülit.

Érettségi után három lehetőség állt előttem: vagy felvételizek a
pszichológia szakra, vagy „Szevasz, Vera” leszek Herskó ilmjében,
vagy elfogadom egy távoli rokonom invitálását a tengerentúlra,
ahol cserébe azért, hogy magyarra tanítom a gyerekeit, megtanul-
hatnék angolul.

Az utóbbit választottam. Nyughatatlan természetű nagybátyámmal
és családjával szinte körbejártuk Amerikát. Ő mindig jobban izető
munkát és munkahelyet keresett magának, én beértem azzal, ami
adódott, hogy önfenntartó lehessek. Voltam bébiszitter, takarítónő,
pincér a salátabárban, majd spórolt pénzemen hazafelé egy hóna-
pot Nyugat-Európában kalandoztam. Élveztem a többnyelvűséget,
az önállóságot, miközben persze magyarul álmodtam, főleg arról,
hogyan lehetne bejutni – bármilyen gyakornoki munkára – a Ma-
gyar Rádióba. Szüleim ismerték ezt a réges-régi rögeszmémet,
de úgy remélték, idővel elmúlik. Édesapám – akinek sikeres isme-
retterjesztő sorozatai mentek a tévében, és később a rádióban is –
óva intett az újságírói pályától, amelyet bizonytalannak, átpoliti-
záltnak, színesnek, de túl szabadosnak gondolt.

Ettől nem rettentem meg. Sőt! Otthoni telefonkönyvünk alapján
eljutottam a Bródy Sándor utcába, ahol az 5-7. alatti bejáratnál
egy fémláncon lógó házi telefonkönyv volt a segítségemre. Nem
kevés kitartással, szelíd, de szenvedélyes szöveggel elértem, hogy
Kispista István, akkoriban a legismertebb rádiósok egyike, leadta

170

a nevem. Utána a Pagodában elmagyarázta, tizenkilenc évesen,
diploma nélkül, Amerika után ez elképzelhetetlen. Én is elmond-
tam, hogy mit szeretnék, és kitartó erőszakosságomat látva némi-
leg engedett: ha másnap reggel fél hatkor ott állok a ház előtt,
ő hoz egy magnót, és irány Csongrád, meg a tanyavilág.

Így kezdődött. És folytatódott avval, hogy a Falurádió külsőseként
néhány perces riportokért, néha csak néhány mondatért bejártam
az országot. Aztán olyan „dicsőség” is ért, hogy félórás műsoridőt
kaptam a mákgubóra. (Marhaságnak hangzik, de így volt.) Egyszer
éppen ültem a vágógépnél a „hullakamrában”, amikor rám nyitotta
az ajtót egy ismerősnek tűnő, de általam akkor személyesen még
nem ismert nyakkendős úr: Ipper Pál. A bemutatkozás után el-
mondta, hogy hajnalonként úszni jár, az autórádiójában pedig
ilyenkor a Falurádió szól. Abban több anyagomat is hallotta, és
arra gondolt, egy ilyen zavartalanul beszélgető, országjáró ripor-
ter jó lenne az ő új műsorában is. Nemsokára indul, szombat dél-
utáni program lesz, közéleti magazin.

A 168 órában elhangzott riportjaim után dolgozni kezdtem a bel-
pol-rovatban is, ahol – végre! – megkaptam életem első íróasztalát.
Oda polcolhattam halmozódó felvételeimet. Egy alkalommal a két
rovatvezető-helyettes – Balyó Mária és Boros János – kíváncsi volt
rá, hogy miből montírozom össze a riportjaimat. Ezért a tudtomon
kívül végighallgatták a „befutó” utáni selejtet is, mert arra gondol-
tak, ha vágásokkal ügyeskedtem gördülékenyre a beszélgetéseket,
az kiderül az eredeti felvételekről. De nem derült ki semmi.

Így lettem nem sokkal később – bár nekem akkor hosszú időnek
tűnt –, 1972-ben a Magyar Rádió belső munkatársa.

171

ANGOL MAGYAR KERINGŐ

Petrányi Judit

Mint olyan sokan közülünk, én
is kerülő úton kerültem a Rá-
dióba. Az én kerülő utam az an-
gol nyelv volt. Talán negyedéve-
sek voltunk a bölcsészkar angol
szakán, amikor egyik csoport-
társunk kapott egy fülest, hogy
a Rádió angol nyelvű adásánál
(azt sem tudtuk, hogy ilyen van)
szívesen fogadnának angolul szé-
pen beszélő fiatalokat. Elmen-
tünk és én ott ragadtam. Több mint húsz évre.

Most, hogy végiggondolom ezt az én kerülő utamat, eszembe jut-
nak az előzmények is. Hogy miért kezdtek a szüleim hatéves ko-
romban különangolra járatni? Azért, mert nem volt még Ki mit
tud, a cirkuszban meg mégsem mutogathattak volna azzal, hogy
folyékonyan beszélek visszafelé, vagyis minden egyes szót meg-
fordítva. Hogy ez mitől működött tökéletesen, azt nem tudom, de
azt igen, hogy úgy kezdődött, hogy kissé rendhagyó módon tanul-
tam meg olvasni – a nálam egy évvel idősebb szomszéd kislánytól,
aki már iskolába járt. Így szerzett olvasási tudományomat aztán
az utcán kamatoztattam, elolvastam minden feliratot, elölről is,
meg hátulról is. Aztán már ment magától, fejből. Hát így jött a
nyelvtanulás gondolata. Régi történet, magánügy, nem is érdekes.
Legfeljebb csak azért, mert így nagyon korán kezdtem angolt ta-
nulni egy olyan korban, amikor ez nem volt szokás. Végső soron

172

tehát ebből következik, hogy nem, mondjuk, matematikusként
vagy csillagászként mentem nyugdíjba évekkel ezelőtt. Ami ma
már ugyanolyan képtelenségnek hangzik, mint amilyennek közép-
iskolás koromban az hangzott volna, hogy újságíró, vagy pláne,
rádiós leszek.

1968. január 1-től az Angol szekció, vagyis a Külföldi Adások
Főszerkesztősége angol nyelvű adásának munkatársa lettem. Tu-
dom, hogy a KAF soha nem állt nagy becsben a magyarul, hazai
hallgatóságnak dolgozó rádiósok szemében. Legtöbben nem
tudtátok, hogy milyen komoly munka folyt ott. Már ha a szekció-
vezető így akarta, alakította ki és követelte meg. Az élet nagy
ajándéka, hogy a főnököm a skót, de lelkében legalább annyira
magyar Charlie Coutts volt. A legtöbben ismertétek. A lépcső-
házból, ahol kettesével száguldott lefelé, miközben hangosan
énekelte a „Hé barátom, jó pajtásom” kezdetű dalt, vagy nehe-
zebb napokon azt, hogy „Lánc, lánc, eszterlánc, somebody needs
a kick in the pants”. Találkozhattatok vele a Szentkirályi liftben,
amikor dühösen jött le valamelyik reggeli főszerkesztői eligazító
értekezletről, ahol „a felső vezeték” már megint kitalált „valami
marhaságot”. Láthattátok a Pagodában, ahol, ha mi „angolok” egy
kávéra beültünk, biztos, hogy perceken belül hatalmas asztaltár-
sasággá bővültünk, kiegészülve kollégákkal, egy-egy színésszel,
vagy zenésszel a rádiózenekarból. Mentek a történetek, a viccek,
és Charlie kacagásától zengett a Pagoda. Aki nem ismerte, laza,
jópofa fickónak gondolhatta, aki „olyan helyesen törte a ma-
gyart” és almás rétes helyett „farkasrétest” kért. De azt nem tud-
tátok, hogy a kedvenc költője Robert Burnst is megelőzve József
Attila és kedvenc zeneszerzője Pete Seeger mellett Bartók Béla
volt. Azt meg különösen nem, hogy micsoda műsorok kerültek
ki a keze alól. Nem hallottam senki mástól izgalmasabbat, tar-
talmasabbat se Chaplinről, se Jancsóról, se Picassóról. Nagyon
egyben látta a világot és mellé elképesztő íráskészséggel rendel-

173

kezett. Tőle tanultunk meg angolul írni, újságírni, rádiózni mind-
annyian, akiket a szerencse abba régi Angol szekcióba vitt. Mes-
ter volt, főnök és jóbarát. Mutassatok egyetlen embert, aki is-
merte és nem szerette.

1968. Talán ha fél éve vagyok rádiós. Még nem tudom, hogy a Szent-
királyi épületen, a stúdiókon és a Pagodán túl is van élet, soha nem
hallottam a Sóhajok hídjáról, fogalmam sincs, hogy Denistől el le-
het vinni akárhány könyvet és az árát törleszteni elég lesz, ha majd
jön a izetés. Senki nem mondta, miért csusszannak be (többnyire
férfi) kollégák a Pagoda urával, Rudi bácsival abba az aprócska
raktárba, ahonnan kezükben kávéscsészével jönnek ki, és abban
nem kávé van. És a liftben kedves mosollyal rám biccentő kollé-
gának is még úgy köszönök vissza, hogy csao, mert azt hiszem,
valami külsős az Olasz szekcióban, aki még magyarul sem tud.
Hetekkel később derül ki, hogy ő Kúnos elvtárs, az egyik nagyfő-
nök a KAF-on. Egyszóval a lehető legtudatlanabb, tájékozatlan
zöldfülű voltam, amikor egy szép napon megszólalt az Angol szek-
cióban a telefon. Én vettem fel. Azt kérdezte, aki hívott, tudna-e
valaki segíteni lefordítani egy rövid interjút. Hát persze. Letrap-
poltam. A szalagon Louis Armstrong válaszolt arra a kérdésre,
hogy a trombitajátékban mi a módszere. Valami olyat mondott,
hogy itt befújok és ott kijön – majd öblös, mély hangján jót neve-
tett. Azt nem kellett lefordítani. Mondott még mást is, de arra nem
emlékszem. Három perc múlva ott sem voltam. Pár nappal később
már név szerint engem kerestek: nem akarnék-e csinálni egy inter-
jút? Mondtam, megpróbálom. Így kezdődött magyar nyelvű pálya-
futásom a Rádióban.

És talán ez volt az első találkozásom a világhírrel. Amit sok-sok
további, immár jóval közelebbi találkozás követett. Csak az első
években és csak egyetlen műfajban Count Basie, Thelonious
Monk, Kenny Clarke, Duke Ellington, Ella Fitzgerald, Oscar Peter-

174

son, Chris Barber… A világ legjelentősebb jazz-zenészei, akik sztá-
rok voltak, de nem celebek és nem is viselkedtek celebekként
– kedvesek voltak, közvetlenek. (Bár meglennének azok a magnó-
szalagok velük!) És nagyon emberek. Duke Ellington – alighogy a
magnót bekapcsoltam, rögtön kiderült – már nagyon rosszul hal-
lott (milyen furcsa, ahogy most számolom az éveket, döbbenten
jövök rá, hogy iatalabb volt, mint most én), Ella Fitzgeraldot pedig
úgy kellett tapintatosan bevezetnem, illetve a színpadról kikísér-
nem az Erkel Színházban, annyira rossz volt a szeme. De a koncert,
amit még akkor is adtak…! Aki ott volt, sose felejti el. De előre-
ugrottam egy kicsit.

Magyar nyelvű interjúkat illetően a bölcsőde, mint többünknek
is a KAF-on, az UZU, vagyis az Új Zenei Újság volt. Kroó Györgynek
készítettem én is hétről hétre három-, négy-, ötperces anyagokat
nálunk vendégszereplő külföldi és időnként hazai élvonalbeli mu-
zsikusokkal, énekesekkel. Eleinte szívdobogva vittem a kis anya-
gaimat. És mindig megvártam a bejátszást, mert tudni akartam,
hogy tetszik-e a „Tanár úrnak”, akinél nagyobb szaktekintély a
komolyzenében nem létezett. Ha lehetett, végigasszisztáltam
péntek kora délutánonként a teljes UZU-adás felvételét. Ott volt
a mindig elegáns Meixner Mihály, sokszor Boros Attila, a teker-
csekkel sürgő-forgó Szőkefalvi Nagy Kati és persze a keverőpult-
nál a stúdiót működtető és nem csak a technikát illetően min-
dentudó Zsoldos Mari. Emlékszem Bónis Ferenc zenetörténészre
– úgy mondták, Kodály és Szabolcsi Bence tanítványa –, akinek
úgy emlékszem, egy időben állandó rovata volt. Olyankor lejött
abból az aprócska Szentkirályi utcai irodából (mérete után ítélve
valaha mellékhelyiség lehetett), amelyet megosztva használt
Fischer Sándor tanár úrral, a „Fischer iúk”, Iván és Ádám édes-
apjával. Olyan volt egy-egy ilyen felvétel, mint egy-egy zeneaka-
démiai tanóra. Többnyire ugyanis zenéről volt szó és többnyire
Kroó tanár urat hallgattuk. Sok mindent nem értettem abból,

175

amit mondott, de jó volt ott lenni, köztük, velük. És a végén meg-
kaptam a következő heti penzumot. Kroó tanár úr gyakran pon-
tosan megmondta, hogy mire kíváncsi, vagyis (ne szörnyülködje-
tek!) megkaptam a kérdéseket is. Így indultam el én, a zenekedvelő,
mondjuk, kis túlzással, zenei analfabéta, a zenei riporterré válás
útján. A fene se gondolta, hogy eljöhet még az az idő, amikor egy
beszélgetés végén Leonard Bernstein feláll és köszönetképpen
kezet csókol nekem. Nekem! Aki már száz éve voltam rádiós, ami-
kor egy-egy fontosnak gondolt beszélgetés előtt néha még mindig
álmatlanul forgolódtam éjjel az ágyban, azon tépelődve, hogy
lenne jobb, így kezdeni, vagy úgy.

Ott, a 2-esben, az út elején még nagyon egyszerű volt. De az ácsor-
gás és futkosás helyett nem is olyan sokára ugyanabban a stúdió-
ban – évekre – a Könnyűzenei híradó, majd a Jazz világa műsor-
vezetői székébe kerültem. Ugyanez várt az 5-ös stúdióban, ahol
vetésforgóban vezettük azt a több órás élő adást, melynek kezdeti
címe Hétvégi panoráma volt, majd lett belőle Péntektől péntekig
– ajánlóműsor sok muzsikával. Nagyon jó volt együtt dolgozni a
„kis” vagyis „könnyűzenészekkel”: Adorján Ágival, Lőrincz Andreá-
val, Göczey Zsuzsával, Szeberényi Verával, Szőke Cilivel, Török
Marival és a többiekkel. Ugyancsak az 5-ösből ment Szeberényi
Verának és Divéky Istinek a hétfői, abban az időben még tévétlen
estékre kitalált nagy ötlete: élő körkapcsolás, közvetítőkocsikkal,
öt-hat helyszínről, a legismertebb művészek otthonaiból. Bizony,
volt ilyen. A stúdióban Antal Imre és Horváth János volt a műsor-
vezető. Előfordult az is, hogy adás után még mindannyian össze-
gyűltünk valahol. Egyszer Moldován Stefánia operaénekesnél, aki
saját készítésű, elképesztően finom diótortájával (a receptjét
őrzöm ma is!) vendégelte meg az egész stábot. Voltunk vagy negy-
venen. Mire a diótorta elfogyott, Ste ike összes színpadi parókáját
és kalapját is felpróbáltuk. Nem akármilyen hétfő este volt! Más
napok, más napszakok, más műsorok: A zene varázsa Divékyvel,

176

jaj de szerettem! A Ki nyer ma? – abban az időben még az Astoriá-
ból, zenei vetélkedők Czigány Györggyel a Márványteremből és
Muzsikáló reggel éveken át, reggel hattól kilencig Magyar Kornél-
lal a Bartók rádió Új épületben levő stúdiójából. Ahány helyszín,
annyi tanulni való, annyi műhely és annyi szoros közösség, barát-
ság. Annyi kirándulás, ahonnan minden újabb reggelen engem
még évekig vártak vissza állandó „otthonomba”, az Angol szekció
napi adásaiba.

1988 áprilisában megszületett Ádám, a harmadik gyerekem. Két
évvel később szerettem volna visszamenni, de a kicsi mellett va-
lami sokkal könnyebbre vágytam, mint az Angol szekció napi
adásai, hírszerkesztői ügyeletei. Ezért váltottam. Hogy a köny-
nyebbség helyett a komoly kihívást választottam, az hamar ki-
derült. Akkor szerveződött újjá a Rádió, a Petőfi új intendánsa,
Vicsek Feri akkor toborozta csapatát. Elképesztő ajánlata szá-
momra a Petőfi délelőtt háromórás élő sávjának főszerkesztése
volt, amiben teljesen szabad kezet kaptam! Ez egyszerűen visz-
szautasíthatatlan volt és életem egyik legjobb döntése, hogy
igent mondtam. Így született meg – jó hosszú vajúdás után –
a Zeneszó – Varsányi Zsuzsival, Ránki Julival, később Sándor
Erzsivel és egy csodálatos külsős csapattal. Egy-egy napot vállalt
Rangos Kati, Mélykuti Ica, Fodor Jancsi, Vass Pista, Kondor Kati,
Bánó Andris, Zelki Jancsi, Lukácsi Béla, Siklósi Bea, később Fiala,
Neumann – és remélem, nem hagytam ki senkit. És persze nem
mentek volna a dolgok úgy, ahogy mentek Bagi Adél és Gulyás
Kinga nélkül. Ha most elolvastátok ezt a névsort, nyilván csodál-
koztok, hogy ez így, egy csapatban hogy lehetett? Igen, egyes
utak később más irányt vettek, de akkor még ennek nem volt
semmi jele. Egyfelé húzott a szekér, szerettük, tiszteltük egy-
mást, jobbnál jobb műsorok készültek, és én azt remélem, nem-
csak én érzem úgy, hogy hálás lehetek a sorsnak ezekért a tár-
sakért, ezekért az évekért.

177

Közben gyülekeztek a felhők. 1994-ben én is a 129 elbocsátott rá-
diós egyike voltam. Kirúgtak, aztán visszavettek, újra indult az
élet, de a lehetőségek már nem voltak ugyanazok. Az önállósá-
gunk, a szabadságunk hol itt sérült, hol ott, vagy ha nem sérült,
érezhető volt a fenyegetés. Nem akartam kivárni a dolgok nyilván-
való végkifejletét: amikor arra lehetőség adódott, korkedvez-
ménnyel nyugdíjba mentem. Én legalább még magamtól mentem
el. A későbbiekhez képest boldog idők voltak még azok is.

178

A CSEND SÚLYA

Pikó András

Valójában semmi jele nem volt
annak, hogy én valaha rádiós
leszek. A rádióval való kapcso-
latom célzott és meglehetősen
esetleges volt. Kisgyerekként a
nyarakat nagyapámék tanyáján
töltöttem Gyula mellett, és az
ötvenes években vásárolt tran-
zisztoros rádiójukon hallgattam
elalvás előtt az esti meséket.
A másik nagymamánál volt hor-
dozható kisrádió is: a hetvenhatos montreali olimpia közvetítését
a kis Szokolt szorongatva izgultam végig az ő kertjében. A rádió
egyébként háttérzaj volt számomra, egészen 24 éves koromig:
a hétfő esti Rádiókabaré, a vasárnap délelőtti Vasárnapi koktél
és apám összes magyarnótás műsora, amit ki nem hagyott volna.

Aztán 1988 szeptemberében megváltozott minden. Egyike lettem
az ’56 utáni első egyetemi diáksztrájk szervezőinek, interjúkat kel-
lett adnom, nyilatkoztam a Bagolynak. Emiatt Szegedre jött a
Győrffy meg a Szénási – utóbbi magas volt és mogorva, előbbi ala-
csony és mogorva. Majd élő kapcsolásban lehettem vitapartnere az
akkori művelődési miniszternek, Czibere Tibornak. Ő Budapesten
ült a stúdióban, mellette Szunyogh Szabolcs, én Szegeden ültem,
kissé megszeppenve, a körzeti stúdióban. Mellettem Várkonyi
Balázs stúdióvezető. A vita arról szólt, hogy a semmiből kibonta-
kozó, tanszabadságért és egyetemi autonómiáért indított sztráj-

179

kunk valójában nyitott kapuk döngetése, petíciónk, amelyet a mi-
nisztériumnak küldtünk, és amelyre semmitmondó választ kaptunk,
jó szándékú iatalok rendszerjobbító elgondolása lenne. Én pedig nem
holmi szegedi „Kónbendit” lennék – mondta Várkonyi, majd meg-
kérdezte, hogy elfogadom-e a minisztérium válaszát a petíciónkra.

Ott hirtelen lett egy olyan három másodperces szünet. Soha nem
éreztem a csendnek olyan súlyát, mint akkor. Egy élő rádióműsor-
ban hirtelen elnémul mindenki, és vár egy igent vagy egy nemet
tőlem. És most mindenki, a hallgatók is azt hallják több százezren,
hogy én nem szólok semmit. A torkomban gombóc volt, persze
azért, mert tudtam, a válasz egy határozott „nem” lesz, de azért
is, mert nem tudtam megszólalni. A csend okozta feszültség ott a
rádióban az élő beszéd, a kimondott szó hatalmát is demonstrálta.

Egy évvel később végeztem, és az egyszakos történelemdiplomám-
mal a zsebemben, valamint a diákvezéri múlttal a hátam mögött
egyenesen vitt az utam a politikába. A szabad demokraták megyei
kampányfőnökeként végigcsináltam a négyigenes népszavazást,
majd az első országgyűlési választásokat. Aztán 1990 nyarán,
miután megtaláltuk a Fidesz–SZDSZ közös polgármesterjelöltjét,
leléptem. Nem bírtam azt a testvérharcot, amit az MDF és az SZDSZ
vívott akkor. Igen, nekem az a kor nem volt más, mint testvérharc,
mert mindkét oldalon fontos ismerőseim és barátaim ragadtak a
kiásott árkok túloldalán. Újságíró akartam lenni, és úgy döntöttem,
a politikába majd ötvenéves korom után, mikor már megállapodott
és unalmas parlamentáris demokrácia leszünk, csak akkor térek
vissza. (A visszatérés ugyan sikerült, de hol vagyunk már az unal-
mas, megállapodott parlamentáris demokráciától?)

Újságíró akartam lenni, de nem rádiós. Végigírtam az egyetemi éve-
imet, publicisztikákat a Szegedi Egyetembe, ahol munkatárs is vol-
tam egy fél évig – de a szerencse az MR Szegedi Körzeti Stúdiója felől

180

mosolygott rám. Lantos Gabi barátnőmmel együtt felkértek bennün-
ket egy hétvégi társadalompolitikai magazin elkészítésére – úgy lett
saját műsorom, hogy azon az egy szem „nem”-en kívül alig mondtam
valamit még mikrofon előtt. Ma ez a villámkarrier elképzelhetetlen,
de akkoriban, ha nem is természetes, de elfogadott volt: az új rend-
szernek, a demokráciának szüksége volt olyan hiteles beszélőkre,
akik értik és beszélik a demokrácia nyelvét. Ezek lettünk mi Gabival,
és aztán körülöttünk kialakult egy szerkesztőség a szerkesztőség-
ben: Balog József, Sándor Kata, Szlavkovics Rita, Bencsik Márta és
mások tartoztak oda. A korabeli Magyar Rádió számunkra a meri-
tokratikus szakmai mobilitás intézménye volt. Ha jót és érdekeset
csináltál, kinyíltak előtted a nagy rádiós szerkesztőségek, vidéki
újságíróként is bekerülhettél a legjobbak közé. A legfontosabb mű-
sorunk a „Magyarországról jövök…” volt, Simkó János nagy találmá-
nya. Csúcsidőben félszáz vidéki újságíró ontotta a jobbnál jobb ri-
portokat, szerte az országból. De nem csak bedolgozók lehettünk,
hetente egyszer a miénk volt a szerkesztői felelősség és a műsorve-
zetői mikrofon, és félévente szakmai képzéseket tartottunk. MOJ-os-
nak lenni kitüntetés volt már Szegeden is, és életem egyik legna-
gyobb elismerése és kihívása, hogy János után 1994-től, nem egé-
szen harmincévesen én vehettem át felelős szerkesztőként a műsort.

Dolgozhattam a 168 órának, a Gondolat-jelnek, a Kossuth Klubnak,
és még oly sok műsornak. Munkatársa lehettem mindenkinek, aki
számított a szakmánkban, de nekem azokat az éveket a MOJ hatá-
rozta meg. Soha annyit nem tanultam Magyarországról, mint akkor.
Soha annyit nem tanultam meg magamról, az újságírói felelősség-
ről, az empátiáról, mint akkor. Úgy akartunk igazat szólni, hogy
használjunk, segítsünk is azoknak, akikért szólunk, vagyis a vidék
Magyarországának kiszolgáltatott, képviselet nélkül hagyott és
többségükben a rendszerváltás veszteseivé vált embereknek. Ezek
azok az évek voltak, amikor még elevenen élt a Kádár-kor illúziója,
hogy ha megír valamit az újság, ha kimegy a tévé vagy a rádió, azzal

181

nagyjából el is intéződött a kisember dolga és gondja. De azt is át-
éltük, hogy milyen hamar porlad el ez az illúzió.

Ha ezt az űrt később a jog, a normatív szabályok és eljárások, a nem
részrehajló intézmények vették volna át, ma nem itt tartanánk. Épp
ezért ezek az évek nemcsak a rádiós riportműfaj reneszánszát
jelentették, hanem egyre szaporodó erkölcsi és szakmai kételyeim,
dilemmáim idejét is. Vajon segítséget jelent-e egy méltánytalan hely-
zetbe került ember helyzetének és életének nyilvánosság elé tárása,
ha azzal önmagának is ártva nő a kirekesztettsége, sérülékenysége?
Van-e olyan helyzet, amikor a riporter a riportalanya személyiségi
jogainak védelme érdekében inkább kikapcsolja a magnót, amikor
a némaság jobb opció, mint a beszéd? Amikor, ha kétséges, hogy
használhatunk-e egyáltalán, fontosabbá válik, hogy ne ártsunk.

Sok ilyen helyzetet megéltem, és nem döntöttem mindig jól.
Ugyanennek a kérdésnek az ellentéte az, hogy beléphet-e a ripor-
ter, és ha igen, milyen mértékben a történetbe, amelyet dokumen-
tál? Ma már tudom, hogy természetesen nem tehet ilyet, de akkor,
a rendszerváltás utáni évek kialakulatlan szabályai és viszonyai
között nem volt a válasz olyan egyértelmű, és nem is maradtam
mindig az általam festett képen kívül.

Az én rádióm leginkább az otthonommá váló szakmai műhelyek
és mesterek miatt lett fontos része az életemnek. Simkó János és
a MOJ legelébb, Mester Ákos és a 168 óra később, no meg az a Lan-
tos Gabi, akivel azok az évek életre szóló barátságot teremtek.
Az én rádiómnak köszönhetem életem nagy szerelmét, a társat, aki
előbb vált szerkesztő- és alkotótárssá, mint a szerelmemmé. Azóta
is folyamatosan beszélünk, kérdezünk és válaszolunk egymásnak.

És ha van közöttünk csend, akkor annak mindig súlya van, mint
egykor volt, abban a szegedi rádióstúdióban.

182

LENNE VALAMI A KRÓNIKÁNÁL

Pintér Dezső

Már hosszú ideje nem rádióz-
tam, de minden szerda hajnal-
ban felébredtem, hogy mennem
kell. Aki számomra ismeretlen-
ként megszólít, ma is többnyire
a Rádió miatt teszi.

Huszonegy évig jártam a Bródy
Sándor utcába, ahogy a kedve-
séhez jár az ember. Örömért,
vigasztalásért, szerelemből. Köz-
ben a munkakönyvem a Magyar Hírlapnál volt, annál a réginél.

Hogy nem kellett választanom, azt eléggé megköszönni soha
sem tudtam senkinek. Vidéki újságszerkesztőségben kezdtem,
Kaposváron, a Somogyi Néplapnál. A leírt betűhöz aztán Buda-
pesten is ragaszkodtam. Hosszú ideig komolyan hittem, hogy
minden, ami fontos ezen a világon, az a Bródy Sándor utca és a
New York palota között történik. Hogy én vagyok az a rádiós,
aki újságba ír. Hogy én vagyok az az újságíró, aki a Rádióban
beszél.

A Rádióból személyesen senkit sem ismertem, de a hangjáról
majdnem mindenkit. Az újságnál Kiss Gy. János kollégám, aki
asszisztenskedett a reggeli rádióműsorokban, szólt, hogy talán
lenne valami a Krónikánál.

183

Mester Ákos felhúzott szemöldökkel hallgatott végig, amikor be-
számoltam neki rövid szakmai, nem írott sajtóval kapcsolatos elő-
életemről. Néhány telefonos tudósítás a pécsi rádiónak, beszámo-
lók Petress Istvánnak a Csúcsforgalomba és néhány televíziós
tudósítás, amelyeket az i júsági osztály műsoraiban vagy a híradó-
ban adtak le. Végül úgy döntött, kipróbál.

A Krónikában először ügyeletes riporter, majd asszisztens lettem.
Győrffy Miklós előre beírta a nevemet a „tükörbe”, vagyis a mű-
sortervbe, azután a témát én már szabadon választhattam. Békeffy
Kati és Karácsonyi Bori ezt telefonon mindig olyan lelkendezve
újságolta nekem, mintha Nobel-díjat kaptam volna. (Valójában
azt kaptam.)

Három hónap után a folyosón Mester utánam szólt.

– Holnap én szerkesztem a delet, maga lesz a műsorvezető.

Hosszú időre a szerda reggelt kaptam, és én is szerkeszthettem.
Mindig kitaláltam a névnapi köszöntőket, mert úgy éreztem,
ebben a formában mondhatom el leginkább az érzéseimet, a vé-
leményemet történelemről, hitről, hagyományokról. Akadtak,
akiknek ez akkor új volt határon innen és túl.

Hogyan lettem rádiós? Úgy, hogy volt, aki elkezdett annak tartani.

Amikor este még szóbahozták odahaza, amit reggel mondtam.

Amikor százezres olvasótábor előtt hordott le a fölkent véleménygazda.

Amikor a kolozsvári vonalon szolgáló vasutas a Bródy-portán
hagyta az első levelet, amelyre címzésként annyi volt csak írva: Pin-
tér Dezső, Magyarország.
184

Amikor az apám rámszólt: „Édes iam, legközelebb úgy beszélj,
hogy engem itt a faluban mindenki ismer!”

Amikor egy Szót kérek-jegyzetem után a folyosón megölelt, és
megmutatta a tetovált számot mindig fedett karján a kolléganőm.

Amikor a rádió elnökhelyettese azért íratott velem igazolójelen-
tést, mert a görög mitológia holdistennőjének a nevét helytele-
nül ejtettem.

Amikor a zenei szerkesztőmnek már el tudtam dúdolni, hogy
melyik számot kérem.

Amikor egy Dunán hintázó hajón a közönségdíj átvétele után a
Rádió főrendezője odamordult: „El ne hidd apukám, soha ne
hidd el!”

Amikor három és fél órán keresztül szorítottam a mellettem ülő
bemondónő karját, aki aznap jött be először dolgozni a szeretett
ember elvesztése után.

Amikor műsor közben rájöttem, hogy az egész úgy rossz, ahogy
van, s ezt különösebb teketória nélkül be is tudtam vallani.

Amikor december 24-én a Déli krónika és a hallgatói telefonok
után megéreztem, hogy soha a büdös életben én többet ilyen aján-
dékot nem kapok. Sem itt, sem a földkerekség más pontján.

Amikor először föl tudtam hívni egy kollégát egy jó mondata miatt.

Amikor rájöttem, hogy a forgatókönyvet gépelő Ung Mari vagy a
tekercset megragadó technikus egyetlen pillantása a legbiztosabb
ítélet arról, hogy adásba menjen-e az anyag.

185

Amikor a mikrofon előtt először éreztem, hogy ma túl sok vagyok.
Amikor cifrán kiakadtam egy parkolóban, s egy nő átszólt a volán
mellől.
– Ezt maga nem engedheti meg magának!
Amikor az utolsó műsoromban is úgy köszöntem el, mint bármi-
kor előtte.

186

„…ROSSZAK
A SZISZEGŐ HANGJAIM…”

Rádai Eszter

Voltaképpen minden a kötetlen
munkaidő miatt történt.

1971-et írtunk, vége felé jártak
a csodás egyetemi évek, és egy-
re kevésbé látszott lehetséges-
nek a menekülés a számomra
szomorú végkifejlettől: nem mű-
vészettörténész leszek, ami min-
dig szerettem volna lenni, ha-
nem úgynevezett okleveles köz-
gazda. És ha valami csoda nem történik, vagy magam nem teszek
ellene, akkor az életem következő évtizedeiben naponta nyolc órát
fogok eltölteni boldogtalanul valamilyen irodában, számomra
érdektelen papírok között. Legyek esetleg pincér? – tépelődtem
akkoriban magamban, hiszen amíg egyetemre jártam, nyaranként
pincérként kerestem valamennyi, nem túl sok pénzt a Balatonnál.
Vagy szerezzek hivatásos jogosítványt, és legyek taxisofőr? (Azóta
sem vezetek autót.) Vagy menjek el képesítés nélküli tanítónak
az ország valamelyik távoli szegletébe? (Idegesítenek a gyerekek,
és nem szeretek tanítani.)

És akkor megtörtént, amiről korábban álmodni sem mertem: vá-
ratlanul a „szemembe akadt”, mint Désirének Bereményi és Cseh
Tamás dalában, az a bizonyos hirdetés. Nem „egy ház bejáratán”,
mint neki, amikor „unta a ráncokat / igazoltatás során / egy
rendőr homlokán”, hanem egy stencillel sokszorosított brosúra-

187

féle valahányadik lapján, körülbelül a következőképpen: „A Ma-
gyar Rádió újságíró gyakornokokat keres 1500 forintos izetéssel,
buszbérlet-térítéssel, kötetlen munkaidővel.”

Ismétlem, 1971-et írtunk, és én meg voltam róla győződve, hogy
ez a hirdetés – itt nem részletezhető okok miatt – nem nekem szól.
De azt is tudtam, hogy bár addigi életemben egyetlen cikket sem
írtam, egyetlen riportot, interjút sem készítettem, ez itt ezen a pa-
píron mégis a nagy lehetőség számomra, egyúttal az utolsó esély
is, hogy megússzam a mindennapi hivatali munkával járó, élet-
hosszig tartó boldogtalanságot. És ezt akkor sem szabad kihagy-
nom, ha majdnem biztos a kudarc.

Egy meleg augusztusi napon kellett megjelennem a Rádió személy-
zeti osztályán egy bizonyos Zalainénál, aki azonnal Rádai elvtárs-
nőnek szólított – ez váratlanul ért. Majd, miután szóvá tette, hogy
rosszak a sziszegő hangjaim (ami helytálló kijelentés volt), két
másik jelentkezővel együtt átkísért a Bródy-épület egy hűvös, tágas
irodájába, ahol ketten fogadtak: Karcagi Sándor, a PAF helyettes
vezetője és Vajda Márton, akit mindenki Marci bácsinak szólított,
és akiről azóta sem tudom, mi lehetett a beosztása. A beszélgetés
barátságos volt, rövid és voltaképpen semmiről sem szólt. És bár
én semmi jelét nem adtam bármiféle rátermettségnek, mégis azzal
végződött, hogy „Rádai elvtársnő, akkor várjuk szeptember 1-jén”.
Ez vajon mit jelenthet? – töprengtem magamban kilépve a Bródy
Sándor utcai épület kapuján. Lehet, hogy fölvettek?

Bő másfél évtized következett ezután, rádiós pályám kicsit több,
mint fele, amikor egy olyan óriásrovatnak voltam többnyire rossz-
kedvű tagja – mások mellett Balyó Marival, Rapcsányival, Boros
Jánossal, Tarnói Gabival, Juhász Judittal, Pap Endrével és Ste ka
Istvánnal (bizony!), meg a két Lacival, Visyvel és Szentével együtt ‒,
amelyet belpolitikainak hívtak ugyan, de meg volt neki tiltva,

188

amint egy puha diktatúrában természetes, hogy belpolitikával fog-
lalkozzon. Nem kimondva, nem formálisan, de a rovatvezető által
– nevét takarja jótékony feledés – sziklaszilárdan betartatva. Ahol
ennek megfelelően lehetett úgynevezett szép és jó műsorokat csi-
nálni, portrékat, a rendszer lényegét nem érintő riport- és dokumen-
tum-összeállításokat, lehetett akár hetenként is megsemmisítő
kritikát gyakorolni az IKV vagy a Patyolat felett, és néha, a „sorok
között”, ha az ember ügyesen elterelte a műsorát lehallgató főnök
vagy „szuperlektor” igyelmét, bizonyos típusú, közepesen súlyos
igazságokat is ki lehetett mondani, de az igazán komoly társa-
dalmi, netán politikai kérdéseket feszegetni, az bizony tilos volt.
És én ezt a szabályt, éppen mert csak jobb híján voltam rádiós, aki
számára a pálya egyetlen igazi vonzereje – a néhány ott szerzett
baráton és a sok röhögős együttléten kívül – a kötetlen munkaidő
volt és maradt, egészen a nyolcvanas évek közepéig, igaz, rossz-
kedvűen és időnként lázadozva, de betartottam.

Ezért aztán arra a kérdésre, hogyan lettem rádiós újságíró, a he-
lyes válasz az lenne: a szó valódi értelmében csak a nyolcvanas
évek vége felé lettem az, amikor a Magyar Rádió rendszerváltó
műsorai, elsősorban a Mester Ákos által főszerkesztett 168 óra
munkatársaként egy diktatúra bomlásáról és végnapjairól tudó-
síthattam a hallgatókat. Amikor én, a mindig magányos játékos
életemben először önként egy csapat tagja lettem, amely elfoga-
dott, védett és menedzselt, és amelyben minden perc, amit mun-
kával tölthettem, boldogság volt. Hét évig tartott, 1994-ig.

189

SZIKINGER AZ OKA MINDENNEK

Rangos Katalin

A későbbi alkotmányjogász,
majd még később a szcientoló-
gusok ügyvédje a hetvenes évek
elején csoporttársam volt a jogi
karon. Az egyik szünetben az
orrom alá nyomott egy hir-
detést az Egyetemi Lapokból.
Az állt benne: a Magyar Rádió
riporterképző stúdiója felvételt
hirdet harmadéves egyetemis-
táknak.

– Ez neked való lesz, Kata – mondta. Arra gondolhatott, hogy a jo-
got utáltam, mint a kukoricagölödint.

(Újságíró akartam lenni 12 éves koromtól, de azt hittem, majd
az egyetem után kezdek valamit magammal, erre jött Szikinger
a hirdetéssel.)

A jelentkezési határidő utolsó órájában postáztuk pályázatomat
az akkor még éjfélig nyitva tartó Nyugati Postán. A felvételire egy
olyan napon került sor, amikor délelőtt vizsgáztam polgári jogból,
de mert átmentem, az élet császárának éreztem magam. Volt
három órám, hogy hajat mossak, meghízzak kicsit (akkoriban
negyven kiló voltam vizsgaidőszakban), és nővé fessem a képemet
a délutáni felvételire.

190

Mint utóbb kiderült, egy kedves, nagyfülű öregúr, egy kekec iata-
labb és egy kellemes középkorú nő nézett meg magának a Rádió-
ban – kérdezgettek ezt-azt, de valahogy az elejétől éreztem, ezek
ide fel fognak engem venni, és végre megtudom majd, hogy mi a
francnak járok egyetemre. Azért, hogy riporter lehessek. A két fel-
vételiztető Vajda Marci bácsi és Mester Ákos volt, az anyáskodó
kellemes asszony Dés Magda. A következő másfél évben tanítottak
mindenfélét, aztán gyakornoknak a Krónikához kunyeráltam ma-
gam. Azt hallgattam ugyanis minden reggel. Földi Iván húzta a szá-
ját: „az nem lánynak való, nagyon strapás…” Több se kellett! Majd
én megmutatom, gondoltam, és beástam magam az 1-es magnóba.
Ott ment a szerkesztés, a 2-es spájzában vágtam, éjjel-nappal.
Onnan mentem férjhez, kis túlzással szülni is. Minden percét imád-
tam, aznaptól, hogy Mesterék felvettek az I júsági Munkastúdióba.

Remek korszaka volt ez a Rádiónak, Mester, Győrffy, Földi Iván,
Ipper, Rapcsányi voltak a felnőttek, mi pedig Nejjel, Fodorral,
Márványival, Sárközy Erikával, Bánki Cicával, Juszttal, Friderikusz-
szal, Forró Evelynnel, Szénásival, Bendáékkal, Nemes Gáborral
kábé egy korosztályként a kölyökcsapat voltunk. Örökké bent
lógtunk, megdumáltuk az anyagainkat, meghallgattuk egymás me-
lóját, adtunk kölcsön jelzőket, megrendeltük egymástól, milyen
szóval kezdődjön a kolléga tudósítása, átírtuk a végét, ha jobbat
tudtunk a másikénál, ökörködtünk, és néha vágtunk egymás he-
lyett. A főnökeink meg komolyan vettek minket.

Földi tanított leadet írni, Mester megmutatta, mitől van ritmusa
egy tudósításnak, gond nélkül szalajtották a szemétbe a szalagot,
ha szart csináltam, de mindig mondták azt is, ha jót. Kiálltak ér-
tünk, ha külső feljelentés érkezett. (Az érkezett is, szinte mindig!)

Hihetetlenül szórakoztató volt felnőni a Magyar Rádióban. Emlék-
szem, milyen büszkén mutatkoztam be a telefonban, hogy a Rádió-

191

ból keresem X-et vagy Y-t. Imádtam a magnómat, az R 6-ost, aztán
valami másik rohadt nehéz gépet. Uherem, az sose volt, az túl nagy
dögnek bizonyult, azt csak a fér iak cipelték.

Stellavox! Emlékeztek?

A mikrofonját kellett a fülünkhöz tartani visszajátszáshoz. Egyéb-
ként az első anyagot a Válaszolunk hallgatóinknak című műsorba
csinálhattam Romvári Klári szerkesztőnek, aki szép volt, türelmes,
és egy jogászt keresett. Egyáltalán, az egész végigstresszelt és végig-
unatkozott egyetemi életem értelmet nyert a Rádióban. Ha úgy
tetszik, naponta és visszamenőleg értettem meg egy-egy riport
apropóján, mit is tanultam korábban. Valahogy a sok bemagolt
absztraktum testet öltött, ahogy melózni kezdtem. Hetvenhárom-
ban lettem stúdiós, ’76-ig külsőztem, de minden nap. Utána lettem
belsős, és maradéktalanul boldog több mint tíz évig.

Akkor Győri Bélától kifordult a gálám, és átmentem Aczél Endre
hívására a tévéhíradóhoz. Addigra már ott volt a fél Krónika:
Fodor, Tardos, Dömsödi. Tulajdonképpen hálás lehetek Győri
Bélának, hogy nem bírtam a stílusát, mert megtanultam egy másik
szakmát. (Hárs elvtárs írt egy levélkét, hogy sajnálja, hogy elme-
gyek, de megérti, és sok sikert kíván. Az egész utat végigbőgtem,
még most is könnybe lábadok, ha felidézem.)

Szóval így lettem rádiós, örökre.

192

MINDENRŐL
VÖRÖSMARTY MIHÁLY TEHET

Reisler Erzsébet

Régész szerettem volna lenni,
azt pont nekem találták ki.
Aprólékos, sziszifuszi, pepecse-
lős munka. Aztán jött a felvételi
vizsga, és jött Vörösmarty. Már
a felvételiről hazafelé sétálva
rájöttem, hogy mégsem leszek
régész. Amikor otthon beszá-
moltam az előérzetemről, apám
sajnálkozott. Javasolta, hogy
használjam ki az utolsó vaká-
ciómat, aztán majd szeptember elsején látni szeretné a munka-
könyvemet. Kérdezte, hogy segítsen-e munkát találni, vagy meg-
oldom egyedül? Gondoltam, a szeptember még messze van. A nyár
további részét azzal töltöttem, hogy bekötött fejjel ültem otthon,
mert megoperálták az elálló füleimet.

Egy délután nálunk vendégeskedett édesapám unokatestvére,
Szeberényi Vera, aki az egyik legkiválóbb zenei szerkesztő volt a
Rádióban. Megkérdezte, hogy nincs-e kedvem ott dolgozni. Miért
ne lenne? Behívtak egy beszélgetésre (talán Kózel elvtárssal),
aztán jött az értesítés, hogy fölvettek.

Így aztán 1978. szeptember elsején vadonatúj fülekkel és remegő
lábakkal besétáltam a Bródy Sándor utca 5–7-be. Akkor még nem
sejtettem (akárcsak Pelikán elvtárs), hogy életem további negyven
évét ott fogom eltölteni.

193

Az első napokban el sem mertem mozdulni a kijelölt magnóból.
Tanultam montírozni, felvételt készíteni, mint minden kezdő tech-
nikus-asszisztens. Aztán januárban az RH-n találtam magam,
ahonnan a külföldi adásokat sugároztuk rövidhullámon. Micsoda
élet volt ott! Törökök, görögök, olaszok, spanyolok, angolok, oszt-
rákok! Nikosz, Gün, Attila, Len, Charlie, Nagy Attila, Gubi Anna és
még nagyon sokan mások. Egyszer épp Párizsban ücsörögtem egy
kávéház teraszán, amikor meghallottam Sediánszky János hangját.
De hiszen ez az a műsor, amit én csináltam Sedivel a 21-es stúdió-
ban! Az európai rádiók akkoriban műsorokat csereberéltek egy-
mással. És én pont akkor ültem ott, amikor a mi műsorunk ment.
Kár, hogy ezt rajtam kívül ott senki sem tudta. De persze nagyon
büszke voltam magamra.

Aztán jött a Krónika, a 10-es, 20-as magnó. A legjobb iskola volt.
Micsoda nevek! Földi Iván, Vértes Éva, Hável József, a Zsabó, Feuer
András, Rangos Kati, Mester Ákos és a többiek. Talán ott lett
belőlem igazi rádiós. Ott éreztem meg először, hogy egy nagyon
komoly, okos és fontos szellemi műhely része vagyok. És amit én
csinálok, azt milliók hallgatják otthon a rádióban (persze amit el-
rontok, azt is). Sok évet húztam le ott, álmos hajnalokat, kapkodós
Déli krónikákat, unalmas vasárnap délutánokat.

Sokan győzködtek, hogy váltsak, és legyek riporter. Az igazi vál-
táshoz nem volt elég bátorságom és önbizalmam, de azért kipró-
báltam, és végül sok műsorba készítettem anyagokat. Amit a leg-
jobban szerettem, az a Szájfény című műsor volt Rangos Kati-
val. Nyolc évig csináltuk, szerettük mi is és a hallgatók is.

De amire a legbüszkébb vagyok, az a 168 óra. Egyszer az ebédlő-
ből sétált a Pagoda felé a megszokott hármas: Rangos Kati, Nej
György és Szente László. Egyszer csak a Kati azt mondja nekem:
Te Bözsi! Mikor kezdesz már el végre dolgozni a 168 órában is?

194

Kati akkor jött vissza a szabadságáról. Azt gondoltam: szegény
Kati, biztosan napszúrást kapott Balatonszéplakon.

Abban az időben történt, hogy fiatalok kővel dobálták meg a vo-
natokat. Úgy emlékszem, egy kisfiú súlyosan megsérült. Ennek
kellett utánajárnom. Csak az három napomba került, hogy leva-
dásszam a XI. kerületi rendőrkapitányt, hogy engedélyt adjon a
riport elkészítéséhez. Aztán jött a MÁV biztonsági szakembere,
egy korábbi áldozat felkutatása Kőbányán, és amikor már azt
hittem, hogy kész vagyok, jött a MÁV és a rendőrség közös saj-
tótájékoztatója pénteken délelőtt tízkor. A kész anyagnak Kati
asztalán kellett lennie délután kettőkor. Egy hétig dolgoztam
ezen. Lefogytam, nem tudtam aludni, elszívtam egymillió ciga-
rettát. Szép lett, korrekt lett, és nagyon megviselt. Elmondha-
tatlanul boldog voltam, de eldöntöttem, hogy ezt én nem aka-
rom többet.

Ezt nem lehet nyugodtan, tisztességesen felkészülve csinálni a
három műszak mellett.

Volt néhány nagyon zűrös műsorom is. 1986. január 28-án már
készen voltunk az Esti krónikával, izgatottan néztük a Challen-
ger űrrepülőgép felszállását, amikor megtörtént a katasztrófa.
1989. december 16-án kitört a romániai forradalom. Cziráki
Péter és én kezdtük el az élő adást a 33-as stúdióban. 2005. áp-
rilis 2-án meghalt II. János Pál pápa. Másnap, szombat délelőtt
háromórás élő adás. A 2011. szeptember 11-i terrortámadás.
2013. március 13-án már vagy három napja néztem a kéményt
a Vatikánban, amikor végre fölszállt a fehér füst! Megválasztot-
ták Ferenc pápát.

Volt minden. Árvizek, olimpiák, pártkongresszusok, választási
műsorok, amiket már a stúdiókban dolgozva éltem meg.

195

Aztán jöttek a rossz évek. És akkor még nem is tudtuk, hogy lesz
ez még rosszabb is. Szomorú volt megélni a szakma pusztulását,
érezni kipárnázott életünk foszladozását, látni a jellemek torzu-
lását, megválni barátoktól, hallani a csendet a kihalt folyosókon.
Elveszíteni szinte mindent, ami egy életen át olyan fontos volt.
Hogy mit kaptam a Magyar Rádiótól? Mindent. Műveltséget, a tájé-
kozódás képességét, az egy közösségbe tartozás biztonságát és
felelősségét, barátokat, szerelmet, büszkeséget és gyomorfekélyt.
Ami a legvégén történt, szóra sem érdemes. A Kunigunda utca
nem a Magyar Rádió.
Van egy könyv, Anne Philipe, Gerard Philipe özvegye írta a közös
életükről, a szerelmükről. A címe: Egy sóhajtásnyi idő.
Néha úgy érzem, hogy a mi életünk a Rádióban is csak egy sóhaj-
tásnyi idő volt.

196

HOGY MARADTAM RÁDIÓS?

Rónai Egon

Édesapám rendszeres szerep-
lője volt a hangjátékoknak, szer-
zője a Rádiókabarénak. Színész
kollégáival olyankor hosszan
üldögéltek a Pagodában, ciga-
retta- és pipafüstbe burkolózva.
Néha elvitt magával, leckét ír-
tam, vagy csak a szomszéd asz-
talnál füleltem. Tetszett a hely.

Talán így kezdődött.

Vagy talán mégis inkább akkor kezdődött, amikor a Szpari-uszo-
dában, a Kőér utcában izgatottan álltam sorba a folyosói telefon-
nál, hogy végül leadhassam első hangos tudósításomat a bajnoki
vízilabda-mérkőzésről. A Népsport gyakornokaként, húszévesen
ez az álmok beteljesülésének tűnt. Nagyjából negyven másod-
perc lehetett, rohantam haza, hogy meghallgassam magam. De
főleg ezt a mondatot:

A Budapesti Spartacus–BVSC vízilabda-mérkőzésről Rónai Egon
tudósít.

Ebből azután lett még több is a következő években, amíg egy kény-
szerű pályamódosítás következtében – kirúgtak a Népsportból –
át nem keveredtem a sportból a popzenei életbe.

197

Emiatt valójában egy évvel később kezdődött az igazi karrierem,
úgy 1987-ben. Valami zenei műsorban vendégként egy koncertről
beszéltem, amikor a stúdióból kilépve a folyosón megszólított Szi-
geti Ferenc, aki rock-gitárosból akkoriban szelídült szerkesztővé.

Nincs kedved beugrani műsort vezetni a Földi Ottó helyére?

Földi Ottó! Gyerekkorom Pető i-reggeleinek rajongott bemondója:
nem csak műsort közölt, csevegett! Egy szokatlan, eredeti stílus.
Vadásztam az általa vezetett reggelekre, még az iskolából késést
is kockáztatva. Van-e kedvem a helyére beülni?

Hogyne lenne!

Utána még három évig vezettem a Rock gyermekei című műsort.
Felfedeztünk és elfeledtünk, bemutattunk és felemeltünk iatal
előadókat, dalokat. Zenei táborokat szerveztünk, slágerlistát
készítettünk, fontosnak tűntünk.

Az egyik felvétel után ballagtam kifelé a Pagoda irányába, amikor
a lift melletti faliújságon megakadt a szemem. A Danubius Rádió
magyar nyelvű adása próbafelvételt hirdet műsorvezetők számára
a második emeleten, a 34-es stúdióban. Mikor? Most.

Felmentem, és igazából így kezdődött. Jámbor Laci ült a pult mö-
gött, cigarettáról cigarettára gyújtva. Kisignácz Ferenc adta az uta-
sításokat – hírt olvastam, zenét konferáltam, szabadon beszéltem
(vajon miről?), gyorsan végeztem. Feri azt mondta, köszi, majd
találkozunk. Tíz évet dolgoztunk együtt. A Danubius volt a zász-
lóshajó a kereskedelmi rádiózásban, és a botránykő a Magyar
Rádióban. Ha távolságtartóan akarok fogalmazni, mondhatom,
hogy nem voltunk népszerűek a kollégák között. Ennek ellenére
belaktam a Pető it.
198

Készítettem dokumentumsorozatot Faragó Juditnak a lányanyák-
ról, rengeteg zenei műsort Csiba Lajossal, kívánságműsorokat
Adorján Ágival, Szőke Cilivel, portréműsorokat a zenei osztálynak,
zenetörténeti sorozatot a beatkorszak sztárjaival. Négy napig
vezettem műsort a taxisblokád alatt, alámondtam a The Wall-kon-
cert élő közvetítését, élőben búcsúztattam vasárnap délután
Antall József miniszterelnököt, Formula–1-es motorcsónak-futa-
mokat közvetítettem egymás utáni négy évben Dunaújvárosból,
Milcsevics Enikőékkel Péntektől péntekig-et csináltunk, Jeney
Erzsébettel reggeli műsorokat, Varga Péterrel Pető i éjszakát. Ott
éltem-éltünk a házban. A Házban. A Bródyban, a Pagodában, a vá-
gószobákban és a stúdiókban. Nem ez lett az életem, de nem ez
lenne az életem, ha nem történik meg.

Dobozolással végződött. A Danubius Rádió mozdítható darabjait
pakoltuk – fura, de nem volt sok. Tizenkét év elfért néhány na-
gyobb kartondobozban. A szobámból elvittem egy kis virágot,
amit egy hallgatótól kaptam, és évekkel később, már egy másik
szobában, egy másik rádióban száradt ki végleg. Van egy iránytűm
(micsoda szimbólum!), ami szintén ajándék volt, és még őrzök
néhány korabeli matricát is.

Furcsa, de ez a lángoló, mindent felülíró szerelmi kapcsolat talán
akkor kezdett halványulni, amikor dobozoltunk. Persze, nem a
szakmától búcsúztunk, csak a Magyar Rádiótól. A privatizált
Danubius Rádióval költöztünk ki a házból, és cseréltük fel a kopott
szürke-kék szőnyegpadlót, a kattogó magnókat és a gyakran pa-
nelhibás pultokat a legkorszerűbb digitális világra. Igen, jobb is
volt, szebb is volt, mégsem ért annyit, mint amit ott hagytunk.
Nem volt ugyanis lelke.

Bezzeg annak a háznak alighanem önálló lelke volt. Onnan tudom,
hogy amikor néhány évvel ezelőtt egyszer egy műsor vendégeként

199