Hogyan lettem rádiós

Rangos Kati hívott telefonon, hogy Aczél Endrétől tudja: engem
végleg haza akarnak hívni. Először Réger Antalnál, a PAF akkori
főosztályvezetőjénél jártam, aki megerősítette, hogy az elnök ezt
akarja közölni velem. Ezek után nem túl jókedvűen mentem be
Hajdú Istvánhoz. Már sokszor elmeséltem, de idekívánkozik, hogy
bemutatkoztunk egymásnak. Megkérdezte, hogy érzem magam
Prágában? Mondtam, hogy nagyon jól, mire ő: „kár”. Hosszan ki-
fejtette, hogy a csehszlovák elvtársaknak nem tetszenek a tudósí-
tásaim, és inkább foglalkozzak a szlovák síparadicsommal, vala-
mint a cseh porcelán- és üvegiparral. Azóta is csak porcelán síléc
néven emlegetjük a történetet. Azt kértem, adja írásba, hogy nem
mehetek a tüntetésekre, mert különben a többiek majd nem értik,
hogy én, akinek azért már van némi híre, mondhatnám, tekintélye
a külföldi tudósítók között, egyszerűen nem számolok be az ese-
ményekről. Végül semmilyen papírt nem kaptam, de óvatosabb
fogalmazásokra intett az elnök. Jakeš különben Grósznak is felve-
tette, hogy engem hívjanak haza, de ő ezt visszautasította azzal,
ha valami nem tetszik nekik, utasítsanak ki, de ennek nem lesz jó
visszhangja. Maradtam.

1989. november 17-től, a „bársonyos forradalom” kezdetétől ez
már nem volt téma, és itthon elvárták a részletes beszámolókat.
Szakmai életem legizgalmasabb időszaka volt ez. Néhány hóna-
pig szinte alig aludtam, napközben tüntetésekre, gyűlésekre,
rögtönzött sajtótájékoztatókra rohantam, és időnként haza, hogy
egy-egy gyors telefonnal leadjam a tudósítást a következő Kró-
nikába vagy híradásba. Sokan azt mondták itthon, hogy már a
vasalóból is én szólok. Futottam a rendőrök elől, kifordítható,
sárga-sötétkék esőköpenyben védekeztem a vízágyúk ellen,
interjúztam az új kormány tagjaival, tudósítottam a Rádió mel-
lett a TV Híradót is, írtam rengeteg napi- és hetilapba. Közben
jöttek itthonról a kollégák, akik infót, unicumot, virslit, zsemlét
és sört mindig kaptak.

50

Szinte újra kellett tanulnom csehül, mert Václav Havel államfő
beszédei megváltoztatták a politikai nyelvezetet, az egyhangúság,
a sablonok helyett az emelkedettebb, ugyanakkor mindenki
számára érthető, emberi nyelvezet, egy új stílus volt a jellemző.
Emlékszem, Havel újévi beszédének első oldalát olvastam, buzgón
kapkodtam a szótár után. Akkor legalább harminc új szót tanul-
tam, és ebből huszonöt jelző volt.
1991 augusztusában jöttem haza Prágából. Teljesen új élet kez-
dődött számomra a Rádióban is, és a magánéletemben is. De ez
már egy másik történet.

51

LONDINERSÉG HELYETT

Gellért András

Bika megmondta, mi lesz belő-
lem, ha nagy leszek. Mondjuk
szerinte semmi. Bika, vagyis
Ernő bácsi a nagyanyám test-
vére volt. Igazi nagytermésze-
tű, súlyos egyéniség. Innen a
beceneve is. Az éjszakai élet
mindentudója, hedonistája, ta-
xis, később pedig egy híres
pesti szálloda garázsmestere
volt a hetvenes évek kádári
világában. De Bika bácsi csak jóval később vázolta fel nekem az
előttem álló jövőt.

A pontos dátumra sajnos nem emlékszem, talán 1968 nyara lehe-
tett. Háromévesen ott álltam a rácsos ágyamban, és megbabo-
názva néztem fekete-fehér tévénket, amely a korszak talán legna-
gyobb népünnepélyét közvetítette. Az aktuális SZÚR-t, a színé-
szek-újságírók rangadóját igyeltem, és közben azt kiabáltam,
hogy egy csel, két csel, leadja, beadja, lő, és gól! Egy évvel később,
a következő meccset már fakanállal a kezemben (az volt a mikro-
fon) kommentáltam és szakértettem, amit a társbérleti lakás má-
sik szobájában Rózsi néni is kénytelen volt hallgatni. Szüleimnek
később azt állította, egészen jól csináltam.

A Szív utcai általános iskola ötödik A osztályába jártam éppen,
amikor elvittek minket József Attila egykori lakhelyére, a Gát utcai

52

szerény szoba-konyhába. Itt élt a nagy költő, magyarázták nekünk,
én pedig még ott, az emlékhely konyhájában eldöntöttem, meg-
keresem József Attila akkor még élő húgát, Etelka nénit, csak hogy
minél többet megtudjak kedvenc költőmről. Vittem magammal
egy magnót, és ezt a felvételt az egyik irodalomórán lejátszották
az osztály előtt. Aztán felkutattam Molnár Gábor írót, őt meg a
brazíliai útjairól kérdeztem. Azt hiszem, akkor, tíz-tizenegy évesen
döntöttem el, hogy rádióriporter szeretnék lenni.

A középiskolában is csupán egy dolog érdekelt, az iskolarádió.
Akkor ugyan még nem volt ilyen a suliban, csináltam hát egyet.
Minden héten volt műsor, és az órák közti szünetekben kénytele-
nek voltak engem hallgatni a többiek. Ott hangzott el egy Darvas
Ivánnal készített utcai villáminterjúm is. Imádtam az adás előtti
és közbeni pillanatokat, az élőzés varázsát.

Az érettségi évében, 1984-ben a Gabi-Mami magazin tiniriporter-
vetélkedőt hirdetett. Azonnal jelentkeztem. Beadtam néhány is-
kolarádiós műsoromat, de aztán nem volt már türelmem kivárni
az eredményhirdetést. Telefonon felhívtam a zsűri egyik tagját,
a rádiós Kőszegi Gábort, hogy hallgassa meg a beadott anyagot.
Nem ígért semmit, de a legnagyobb meglepetésemre már másnap
visszahívott, és kért, hogy készítsek neki riportokat a Tini-tonik
című műsorába. Pár héttel később már vittem is az elsőt. A kazet-
tát leadtam a Pollack Mihály téri portán, majd vártam egy kicsit.
De Gábor csak nem szólt vissza, így lelki felkészítés nélkül, 1984.
augusztus 21-én kedden a Pető i Rádióban egyszer csak váratlanul
meghallottam a saját hangomat.

Ekkor jött Bika, vagyis Ernő bácsi, aki kijelentette, hogy soha nem
lesz belőlem riporter. Majd ő bevisz a szállodába londinernek.
Az való nekem, mondta ellentmondást nem tűrően.

53

Persze nem hagytam magam. Engem csak a Rádió érdekelt.
Hetente vittem a riportokat, leadtam a portán, és vártam a soron
következő adást. Egy év telt el így, amikor Kőszegi Gábor (akinek
máig hálás vagyok ezért) behívott, és azt mondta, itt az ideje, hogy
magam vágjam az anyagaimat. Kaptam belépőt is. Így hivatalosan
is külsős munkatársa lettem a Magyar Rádiónak. Közben állásba
vettek a Tungsram című üzemi újságnál, ahol olyan nagyszerű kol-
légákkal dolgozhattam, mint a tudományos újságírás egyik leg-
jobbja, Gimes Júlia, vagy a kvízműsorok mestere, Kerényi Péter.

A Rádió I júsági Osztályán azután sok emberrel megismerked-
tem. Hívtak az Ötödik sebességbe (Sóskuti Márta és Béres Lász-
ló), a Táskarádióba (Görgényi Zoltán), a Reggeli csúcsba (Ördögh
Csilla), a Segíthetünkbe (Ungváry Ildikó) vagy a Kamasz-pa-
naszba (Tarnay Márta). Szinte elöntött a meló. Hétévnyi kettős
élet, üzemi lapozás és rádiós külsőzés után azután állást kaptam
az Ötödik sebességnél. Sosem felejtem el: életem első élő műsor-
vezetését Dám László mentette meg. Délután fél négykor még
egyetlen mondatot sem írtam le, mert leblokkoltam az izgalom-
tól, az adás pedig hamarosan kezdődött. Akkor lépett be a szo-
bába Dám Laci, aki látva kétségbeesett arcomat, egyetlen mon-
dattal átsegített a holtponton.

1988-ban Rékai Gábor éjszakai műsorában elsőként mutattam be
a hazai szélsőjobbos mozgalmakat Még mindig? – hétköznapi
fasizmus Magyarországon címmel.

A Kossuth-adóra, a „Magyarországról jövök…” szerkesztőségébe,
vagyis a MOJ-ba Simkó János csábított át. Szerkesztettem, műsort
vezettem, riportokat készítettem. Legfontosabb szakmai elisme-
résemet is ott kaptam: a vidéki stúdiók szavazatai alapján kétszer
is az év riporterének választottak. Aztán jött a Szombat délelőtt
(Rangos Katalin, Szente László) és a 168 óra. Akik ott dolgoztak,

54

tudják, emlékeznek rá, milyen nagy kihívás volt megfelelni a szer-
kesztői elvárásoknak. A sokadik riportom után Mester Ákos azt
mondta: „mától tegeződünk”.

Tévéztem is, az Objektívben és az Este adásaiban, az Orosz József,
László Péter, Kepes András és Betlen János nevével fémjelzett
„pályázati” Híradóban, Az én mozimban (Friderikusz Sándor),
a Jelentésben (Kapuvári Gábor), az ATV Egyenes beszéd című
műsorában, de igazán otthonosan csak a Magyar Rádióban érez-
tem magam.

Jelentős állomásnak érzem a „Közelről” elindítását és felelős szer-
kesztői vezetését. Ez idő alatt öt munkatársam lett az év rádiósa.
A legszebb emlékem ebből az időből, amikor „egyesítettünk” egy
családot. A 35 évvel korábban Magyarországról elrabolt, és azóta
Torontóban élő indonéz-magyar iú nekünk köszönhetően találta
meg az édesanyját, és három évtizednyi szétszakítottság után a
mi műsorunkban találkozhattak ismét.

És hogy el ne feledjem, szerkesztettem még a Tér-idő műsorait,
valamint közel kilenc évig, 333 részben dokumentáltam a magyar
zenei élet fontos történéseit, felvillantva nagy egyéniségek port-
réit „A Metró-klubtól a Szigetig” című sorozatban.

Manapság, látva, átélve a magyar nyilvánosság helyzetét, sokszor
jut eszembe Bika, vagyis Ernő bácsi, aki óva intett ettől a pályától.
Lehet, hogy neki volt igaza? Persze történelmietlen és okafogyott
a kérdés, mert végül minden tiltás és igyelmeztetés ellenére még-
sem londiner, hanem rádiós lettem.

55



NEMETH MIKLOS FARMERBEN ES TORNACIPŐBEN
MEGJELENT A PAGODABAN.

A KALVIN TERIG ELHALLATSZOT T, AHOGYAN
UTANA ÜVÖLTÖZTEK VELEM.

KÁLMÁN ZSUZSA



AZ EMBER ALÓL
KIMENNEK A RÁDIÓK

Göczey Zsuzsa

„Mi van, édes, szétbasz az ideg?”

GYŐRFFY MIKLÓS

Ahányszor csak kérdezték,
hogy kerültem a Rádióba, ezt
válaszoltam: mert hogy közel
laktam hozzá. Alapvetően tény-
leg ezért, de ez már mindegy.
Most hallottam, hogy a jövő év
végétől már senki nem megy
közülünk abba a házba. Végleg
a Katolikus Egyetemé lesz. A fü-
gefával együtt. A hely, ahol az
életem kétharmada telt.

Pedig abban volt egy-két izgalmas dolog. 1969-től lehet szá-
molni ezt a kétharmadot, amikor technikusként kezdtem. Egé-
szen pontosan forgatóként, ami azt jelentette, hogy én kerestem
ki a hangtárból a felvételeket, tettem föl a magnóra, és indítot-
tam el a felvételhez. Úgy emlékszem, 1972-től 1980-ig voltam
Komjáthy Gyuri forgatója. Ő egyébként olyan volt, mint egy kis
hangya: lelkiismeretes és felkészült. Megnyugtató volt vele dol-
gozni. Izgalmas korszak volt ez. Csupa „ellenműsor” készült a
Magyar Rádióban. Ha a Szabad Európa Rádióban a Tinédzser
parti volt a legnépszerűbb, akkor legyen nálunk is valami ha-
sonló. Így indult el már 64–től a Vasárnapi koktél, 65-től a Csak
iataloknak, 70-től a Töltsön egy órát kedvenceivel, és még sorol-

59

hatnám. És aztán 80-ban, amikortól már én is a Zenei Osztályra
kerültem, nekem is lett egy „ellenműsorom”. Akkoriban a Mú-
zeum körúton a Kodály Zeneműbolt előtt rendszeresen álltak
pasik, hatalmas táskákkal, amelyekből jugoszláv és nyugati nyo-
mású nagylemezeket árultak a kapualjban. „Lemezbörze” –
mondtam mindig magamban, amikor elmentem mellettük,
„na, e helyett is kéne egy jó kis műsor, az ő kapualji lemezbör-
zéjük helyett”. Bementem, mondtam Török Marinak, aki a főnö-
köm volt, szerkesztőségvezetőként, és ő adta neki a Lemezbörze
helyett címet, amíg ki nem találok egy jobbat, de aztán így ma-
radt. És hasonlóan valaminek az ellenére lett a Rockújság is. Egy
ismerősöm mesélte, hogy az akkori mozgolódások láttán Korom
Mihály, az MSZMP KB titkára kijelentette, hogy „amíg én itt va-
gyok, nem lesz Magyarországon rockújság”. Mire én meg kije-
lentettem, hogy

− De lesz!

Így indult el a Magyar Rádióban a Rockújság, 82-ben. Na, ezeknek
az ideje múlt el, mostanra.

Ha elég öreg vagy, kimennek alólad a rádiók.

1994-ben az akkori kormány által megbízott Csúcs László és csa-
pata átvette a Magyar Rádiót, új műsorszerkezettel. Tudjuk, a ha-
tárnap április 1. (a születésnapom). Az élelmes kirúgandók kiírat-
ják magukat az üzemorvossal, mert beteget nem szabad kirúgni.
Én hezitálok. Nem akarok gyáván betegállományba menni. Aztán
egy héttel a dátum előtt belázasodom, nátha, torokfájás, ahogy
kell. Hát megyek Hajós Mária doktornőhöz, mert jelnek veszem.
De addigra már a kezemben volt a papír, mert tényleg rajta voltam
a listán. Aki átadta a bányában azt (a könnyűzenei szerkesztőség
közös szobájában), remegő kézzel adta át.

60

Augusztusban újraindult a régi rádió, de megmaradt a gyűlöl-
ködés.
2001-ig bírtam. Győrffyvel kávéztunk a Pagodában, s megkér-
dezte: alakul egy kereskedelmi rádió, Mester Ákosék csinálják,
Bocskay lesz a főszerkesztő, nem megyek-e zenei szerkesztőnek.
Két hét gyötrődés után igent mondtam, és decemberben már a
Klubrádióban dolgoztam. Ott vagyok, azóta is, ahol most a frek-
venciánkért kell megküzdenünk, ezúttal a Nemzeti Média- és Hír-
közlési Hatósággal.

61

A BENNEM LAKÓ
STEIMANN GRÓFNŐ

Győri László

1979-80 tájban a környezetem-
ben egyre erősödtek azok a han-
gok, melyek szerint jó volna, ha
benőne végre a fejem lágya, és
keresnék magamnak valami
nyugdíjas állást. Másfél évvel
az egyetem elvégzése után, hu-
szonhat évesen, a kor budapesti
munkaerőpiacán tett két ham-
vába holt kísérlet, majd a na-
gyon kényelmes és jól jövedel-
mező szabadúszó nyelvtanárság után hallottam, hogy üresedés
történt a KAF Osztrák Szekciójában. A KAF-on voltak ismerőseim,
egyetemi éveim elején még udvaroltam is az Olasz Szekcióba, úgy-
hogy valamelyest volt fogalmam a helyről.

Nem állítanám, hogy világéletemben újságíró szerettem volna
lenni, bár életrajzom apró epizódja, hogy egyik szerkesztője vol-
tam a Veres Pálné Gimnázium „Haladjunk!” címmel megjelenő
iskolaújságjának. Mindenesetre megtetszett az ötlet, hogy kipró-
báljam magam a KAF-on, és ha már ott vagyok, előbb-utóbb talán
sikerül olyan kulturális és zenei műsorokhoz is bekerülnöm, ame-
lyeket hallgatóként szerettem.

Ismeretlenül fölhívtam Bánky Csabát, az osztrák rovat vezetőjét,
aki behívott magához beszélgetni. Bementem. Kért, hogy próba-
képpen fordítsam le a KAF központi szerkesztőségének előző napi

62

híreit. Lefordítottam, és a végeredményt felolvastatta velem a stú-
dióban. Kérdezte, próbálkoznék-e interjúkészítéssel? Próbálkoz-
tam. Két-három hónapnyi külsőzés után Csaba megkérdezte, len-
nék-e újságíró gyakornok a rovatnál. (Fontos körülmény, amely
gyors alkalmazásomban alighanem meghatározó, és a bennem
szunnyadó tehetségnél is fontosabb szerepet játszott, hogy az üres
helyet be kellett tölteni, különben valamilyen munkaerő-gazdál-
kodási megfontolásból elvették volna.)

Bánky Csaba egyébként – most már negyven éve – nagyon fontos
szereplője az életemnek. Remek ember, és kitűnő rádiós. Ha ma-
gyarul is dolgozott volna, az egyik legismertebb és legnépszerűbb
magyar rádiós lenne. Mindenesetre azon az 1981 eleji napon, ami-
kor fölvett a rádióba, volt egy hosszabb beszélgetésünk. Ennek
egy részlete így hangzott:

− Lacika, muszáj megkérdeznem, párt- vagy szakszervezeti tag
vagy-e?
− Egyik sem, de a szakszervezetbe akár be is léphetek.
Mire azt válaszolta:
− Nem fontos, csak ne alapíts újat!

(Fiatalabbak és gyengébb emlékezetűek számára: 1981-ben a hí-
reket a lengyel Solidarność uralta.) A történet pikantériáját az
adja, hogy 1992-ben, amikor az én kezdeményezésemre alakult
meg a Független Rádiós Szakszervezet, a FRÁSZ, Csaba az elsők
között lépett be hozzánk.

Kezdő rádiósként az a szerencse is ért, hogy Kroó Györgynek kel-
lett hamarjában egy németül beszélő riporter, aki az Új zenei újság
számára interjút készítene egy osztrák régizenész-formáció veze-
tőjével, és engem talált meg. Tetszett neki, hogy ismertem a kü-
lönböző régi hangszerek nevét (szó esett iduláról, cinkről, szer-

63

pentről és másokról), és attól fogva heti rendszerességgel dolgoz-
tam az Új zenei újságnak és más zenei műsoroknak is. Ezeket már
nagyon régóta és rendszeresen hallgattam.

1986-ban Horvát János, az akkori ilmfőszerkesztő hívására át-
mentem a Magyar Televízió Filmfőszerkesztőségére. Döntésem-
ben a megtisztelő felkérésen, a sokkal magasabb izetésen és a
rengeteg utazáson túl nem kis szerepet játszott, hogy a rádiós
szekció élére visszatért a régi rovatvezető, aki néhány évig berlini
tudósítóként bizonyított, és akivel nem működött közöttünk a
kémia. De a tévénél töltött évek alatt is folyamatosan készítettem
interjúkat és önálló műsorokat. A rendszerváltás idején tértem
vissza a rádióhoz, és maradtam egészen a 2011 nyári tisztoga-
tásig. Az utolsó években a Művészeti Főszerkesztőség, illetve a
Bartók Rádió munkatársaként, az Irodalmi újság és a Társalgó
című műsorok felelős szerkesztőjeként különösen sokszor érez-
tem úgy, hogy ez az, mindig is ezt szerettem volna csinálni.

De kezdettől nagyon szerettem a Rádiót. Elképesztő mennyiségű
impulzus érte ott az embert, a kollégák között pedig számosan
akadtak igazán nagy egyéniségek, akikre ma is felnézek. Sok jó
emberrel hozott össze a sors, jó volt a közeg. Ez ma már biztosan
furcsán hangzik, de a Rádió valaha olyan munkahely volt, amellyel
azonosulni lehetett.

Orosz Jóska megkért, hogy írjak a daliás időkről, amikor a FRÁSZ
alapító elnökeként, a Közalkalmazotti Tanács tagjaként és az in-
tézmény történetének első sztrájkbizottsága vezetőjeként vi-
tézkedtem.

A dolog azzal kezdődött, hogy miután megkaptuk Csúcs Lászlót
alelnöknek, a rádiós szakszervezet vezetői állásfoglalásban szor-
galmazták Gombár Csaba leváltását és Csúcs elnökké történő

64

kinevezését. Emlékszem néhány pagodai beszélgetésre, amelyek
arról szóltak, hogyan lehetne megvédeni a Rádiót. Többen a Rá-
diós Kamara nevű önkéntes szakmai társulás erőteljes fellépését
javasolták, valószínűleg abban a reményben, hogy akik ezekre a
csúfságokra készülnek, a kamarában tömörülő tagság nevét ol-
vasva majd visszariadnak álnok szándékuktól. (Időközben, biztos
emlékeztek, megalakult a Csúcs-párti „ellenkamara” is.)

Én az egyik pagodai beszélgetésen megjegyeztem, hogy nincs ka-
marai törvény, tehát szóba sem fognak állni velünk, de mindennél
nagyobb bajban leszünk, ha megvéd bennünket a szakszervezet.
A hatályos törvények szerint mindenkit lesöpörhetnek, senkivel
sem kötelesek tárgyalni, kivéve a szakszervezetet. Nekünk tehát
új szakszervezetet kell alakítanunk, amely kellő erőt képviselve
valamelyes ellensúlyt képezhetne ebben a helyzetben. A többiek
azt mondták, hogy ez jó, de ki szervezi meg?

Ekkor tört ki belőlem a bennem lakó Steinmann, a grófnő. Köte-
lességtudón fölkerestem több szakszervezeti tömörülés vezető
embereit, megkérdeztem, tessék mondani, hogyan kell szakszer-
vezetet alapítani? Ahhoz ragaszkodtam, hogy egyik tömörüléshez
se tartozzunk, viszont többel is jóban legyünk, mert a tömörülé-
sek erősen kötődtek a politikai pártokhoz. A legtöbb segítséget a
Szakszervezetek Együttműködési Fórumától kaptuk. Addig soha
életemben semmi ilyet nem csináltam, teljesen hályogkovács mó-
don kezdtem bele. Utólag úgy tűnhet, hogy kicsit naivak voltunk,
de azt hiszem, akkor és ott rendben volt, amit csináltunk.

65

NAGYAPA UTÁN, SZABADON

Hadas Kriszta

1987. Szombat van. Az ebéd utá-
ni kajakómában a család kábul-
tan beszélget a koloniálbútoros
nappaliban. Nagyapám a Nép-
szabadság hétvégi mellékletébe
burkolózva olvas, renyhe igye-
lemmel néha kinéz ránk a lapok
mögül. A piros, hosszú Malbit
megint félrecsepegteti, de nem
szól rá senki. Hadd hallgassa
nyugodtan az övéi locsogását,
az egyetlen unoka gimnáziumi előmenetelének buktatóit, mert „nem
elég szorgalmas ez a gyerek, matekból megint pótdolgozatot kell ír-
nia, az angol középfokúja sem sikerült elsőre, mi lesz vele egyáltalán”.
Szeretettel rám néz, tekintete azt üzeni: „nyugi, én tudom, hogy rend-
ben leszel”, aztán folytatja a cikket. Négy óra előtt néhány perccel ösz-
szehajtja az újságot, bemegy a szobájába, és bekapcsolja a rádiót.
Utána somfordálok, leülök mellé az ágyra. És jön az a bizonyos Gong.
A 168 óra szignálja, aztán Mester Ákos vagy Bölcs István beköszön.
Már nagyon sokszor hallottam a hangjukat. Nem igazán értem, hogy
miről beszélnek, de nagyapám igyelméből arra következtetek,
ők fontosak, és ha hozzá akarok hasonlítani, igyelnem kell rájuk.
„Egyszer csak azért is közéjük fogok tartozni” – határozom el sokad-
szorra. És akkor majd megtudják, hogy nem is vagyok genetikai defekt.

1992. Otthon, a vécébe zárkózva, a lehajtott deszkán kuporogva, szá-
zadszor mondom diktafonra az első 168 órás riportom összekötő

66

mondatait. Még mindig rohadt pösze vagyok! Jó, a Kulcsár István
sem beszél tökéletesen, de ő a Kulcsár. Én meg ki vagyok? Már
megjártam egy egyetemet, amit abbahagytam, a MÚOSZ Bálint
György újságíró-iskoláját elvégezve persze a Magyar Rádió Kossuth-
adójához kértem magam gyakorlatra. Már tudok orsós magnón
vágni. Felteszem, befűzöm, átvezetem, a kallantyút meghúzva vá-
gom a bénaságaim. Van ragasztószalagom is. Már barátja vagyok
generációm tagjainak, Svábynak, Keresztynek, Kert Attilának,
Flóri Annának, Schrancz Editnek, de még csak hónapok múlva, egy
sajtótájékoztatón fogok beleszeretni első férjembe, Sári lányom
édesapjába, Kakuk Gyuriba.

Márványi Péter, a Krónika akkori főszerkesztője már rengeteg
szeretetet, igyelmet táplált belém, és beszédhibám ellenére is
ott tartott. Kardos Ernő ellentmondást nem tűrő hangon dobta
vissza az első tudósításomat. Rettegek Bánkúti Gábortól és a mik-
rofonbizottságtól. Sőt már egy Csurka-féle tüntetésen le- vagy fel
is zsidóztak. Hajnali ötkor kelek szinte minden nap, megyek a
Reggeli krónikába asszisztenskedni Gulyás Erikának, Gárdai
Lászlónak, Pintér Dezsőnek és Nej Gyurinak. Szétválasztom a
szemüveges, boldogtalan kinézetű, de melegszívű Aranka által öt
indigós papírra gépelt lapokat. Igyekszem nem összekeverni az
oldalakat. Sietve rendezem össze, és közben tanulok. Látom, hogy
diktálnak a nagyok, csak úgy fejből, mindent tudva. Nem volt még
Google, internet sem volt, amin ellenőrizhették volna a tudá-
sukat. Tudták és kész. Az Esti krónika végéig a Bródy Sándor ut-
cában vagyok, csak utána ténfergek haza, oldalamon a rádiós
magnóval. Napközben már többször láttam Rangost a legvadí-
tóbb szettekben átsuhanni a Krónika szobáin, de még nem állt
velem szóba Szénási. Viszont az Orosz Józsi vitriolos szeretettel,
Sebes György pedig lesajnáló hidegséggel néz le rám. Svábyékkal
hajnalig bulizok, és gyakran alvás nélkül megyek dolgozni. Alig
múltam húszéves. Soha senki nem produkálja velem szemben

67

a #metoo-t. A Kossuth Rádiónál biztonságban vagyok. Itt a telje-
sítmény számít, és én naponta tudósítok a rádiós autóból, vagy
vonalas telefonon a portásfülkéből.

1992-ben ülök a lehajtott vécédeszka tetején, és a szöveget gya-
korlom. Anyám néha félszegen, csak a miheztartás végett beko-
pog, hogy jöjjek már ki, de tudja, hogy ez most nagyon fontos.
A nyugdíjasok helyzetéről készítettem riportot, Ferge Zsuzsát is
megszólaltattam. Nem hiszek semmi ilyenben, de mégis azt gon-
dolom, nagyapám, aki már nem él, látja, mit csinálok. Másnap a
Krónika szerkesztősége előtti vécében újra hosszan koncentrálok.
Remegő lábakkal botorkálok fel egy emeletet a Mester szobája elé.
Aztán magabiztosnak látszó energiával lépek be, közben arra kon-
centrálok, hogy ne sírjam el magam. Mester és Bölcs visszafogot-
tan igyel, Havas nyeglén, végtagjait eleresztve, csak úgy melléke-
sen néz rám. Szente a tollát dobálja, Győrffy még egy fergeteges
sztoriban van, Szénási először vesz észre. A Rangoséval találkozik
össze a tekintetem. A Nő, akihez évek óta szeretnék csak egy kicsit
is hasonlítani. A Nő, akit befogadtak, iúsítottak a fér iak. Szokodi
Bea felrakja a szalagomat a magnóra, és csodák csodájára a na-
gyok végighallgatják a riportomat. Nem szólnak bele a második
perc után. Amikor kifut, kritizálják, tanácsokat adnak, kérdezés-
technikát tanítanak, de átmegyek a rostán. Néhány héttel később
– mert ugye nem az enyém volt az év riportja, nem adták le rög-
tön – a szombati ebédnél belesírok a húslevesbe. Tudom, hogy a
Gong után az én anyagom következik.

2020. Mindjárt ötvenéves leszek. Lassan harminc éve tolom. Ma
arra a bizonyos 168 órás belépésre vagyok a legbüszkébb, mert
utána befogadtak a nagyok, és a Pagodában, sőt az étteremben
is melléjük ülhettem. A rendszerváltás utáni pezsgő és rendkívül
ellentmondásos világ kicsi lánya lehettem. Az akkori évek deter-
minálták az életem, és ezt nem titkolom. Büszke vagyok rá, bár

68

az akkori médiaháborúban csak kapkodtam a fejem. Nem sokat
fogtam fel abból, hogy Kondor Katalinék és Rangosék miért ül-
nek az MR kiséttermében külön asztalnál. Ma már értem, de nem
örülök neki.

Néhány évvel később a Színház- és Filmművészeti Főiskolára je-
lentkeztem. Pontosabban nem is én, Schrancz Edit adta be helyet-
tem a jelentkezést, mert nekem épp Indiában volt sürgős dolgom.
Az első tévérendező-szerkesztő szakra jelentkeztem – őáltala.
A rostákon könnyen átmentem, hiszen akkor már évek óta tanul-
tam a Kossuth Rádióban. Odatartoztam. Most is odatartozom.
Rangos Katalin volt az egyik vezető tanárom.

Igen, mindjárt ötvenéves leszek. Néha szomorúan látom, mennyi
szar rakódott egykori mestereimre (már akik még élnek). Mennyi
félretettség okozta harag vagy rezignált csend rakódott rájuk. Bár-
mit is tudsz, ebben az országban nehezen lehet méltósággal meg-
öregedni, mert itt tartanak számon, vagy ott. Ezt már régóta, az ő
kárukon is tanulva tudom, ezért igyekszem a fősodortól messze
tartani magam. Persze olvasom az írásaikat, melyekben mindig
megcsillan a régi rádiós tudás, humor, lényeglátás.

2012 óta szabadúszó kereskedelmi tévésként dolgozom. A köze-
lébe se megyek a mindenkori közszolgálatnak, nincs ott helyem.
Nem vagyok senkinek senkije, de az övék, az vagyok.

69

A PAPA, AKIT
HÁRS ELVTÁRSNAK HÍVTAK

Hárs Vera

Nem voltam rádiós, csak Papa
révén ismertem meg valamics-
két, hogy milyen is a Rádió
belső világa. Nem az ő nevében
írok, mert azt nem lehet. Az én
írásom legfeljebb személyes és
családi emlékként járulhat hoz-
zá a Magyar Rádió, és azon be-
lül Papa, vagyis Hárselvtárs tör-
ténetéhez.

Amikor Papa 1957-ben a rádióba került, természetesen Hárs István-
nak hívták, csak később, a rádió mikrokozmoszában lett Hárselvtárs
belőle. És az is maradt az 1988-as nyugdíjazásáig. Már réges-rég
nyugdíjas volt, és a rendszerváltás szellemében az „elvtárs” megszó-
lítást már mindenkire gúnyos felhanggal használták, de amikor róla
beszéltek, olyankor soha nem volt kihallható ebből a gúny.

Rádiós élete elején csak hallgatóként volt rádiózási tapasztalata.
Többször mesélte, hogy 1943–44-ben, gettóba zárva, a barátai-
val a BBC magyar nyelvű adásait hallgatták, ameddig csak le-
hetett. A BBC hatására kezdett el 19-20 évesen angolul tanulni.
A BBC híradásai a tárgyilagosság, hitelesség és alaposság példái
voltak számára. Elnöksége alatt ezt a modellt próbálta meghono-
sítani a Magyar Rádió hírműsoraiban, amennyire a helyzet ezt
megengedte.

70

Máig emlékszem, hogy gyerekkoromban otthon mindig szólt a rá-
dió, kivéve, amikor vendégek jöttek. A Magyar Rádió Papa második
családja, így valódi családunk része is volt. Hétvégenként gyakran
járt horgászni, és ilyenkor az elpusztíthatatlan Sokol rádió is a hor-
gászfelszerelés fontos tartozékává vált. Papa közismerten elég
ügyetlen ember volt, de a horgászatot – miként a Rádiózást is –
megtanulta és megszerette. Nem lehet, és nem is kell elhallgatni,
hogy a horgászbottal való ügyködései során a Sokol rádió többször
esett vízbe, de ez az elpusztíthatatlan rádió valahogy mindig túlélte
a kényszerű fürdést. Igaz, néha, egy-egy ilyen eset után némi újra-
élesztésre szorult, amiben a Rádió műszaki osztályán részesítették.
A karácsonyi halat már októberben megfogta és megtisztítva lefa-
gyasztotta. Vasárnaponként sokszor ettünk halat, amit mindig maga
készített el. Gyakran volt sült keszeg vagy rántott ponty de igazán
híres a halászléje volt, amit a család és a halvacsorára meghívott ba-
rátok „röfögve” ettek meg. A halászlét szinte kötelezően követő tú-
róscsuszát Mama, vagy az ő halála után öcsém vagy én főztük meg.

Papa korán reggel ment be dolgozni, és este, legjobb esetben késő
délután ért haza. Otthon mindent hallgatott, de elsősorban a hír-
műsorokra és a politikai magazinokra igyelt. Ezek voltak talán
a legfontosabbak a számára: a hírek, a krónikák és a 168 óra.
Nagyon komolyan vette a munkáját és a felelőssége súlyát. Ez
néha nyomasztó lehetett a számára, de bennünket, a gyerekeit,
próbált nem megterhelni vele.

A Rádió vezetése nemcsak munkát, szakmai feladatot jelentett
neki, hanem a szenvedélyévé is vált. A kulturális műsorokra, szín-
házi közvetítésekre, rádiójátékokra, a komolyzenei adásokra,
a Bartók rádióra különösen büszke volt. Nem a saját, hanem a
munkatársai érdemének tartotta ezek sikerét, jó minőségét. A mű-
soroknál csak a munkatársai voltak fontosabbak számára, a por-
tásoktól a főszerkesztőkig.

71

Én ritkán jártam be hozzá. Gyerekkoromban voltam néhány Tél-
apó-ünnepségen – azt hiszem, ezeket a 6-os stúdióban tartották.
Emellett emlékszem egy-két alkalomra, amikor valami sürgős ügy
miatt be kellett mennünk Mamával a Bródy Sándor utcába, és
Papa irodájában, esetleg a Pagodában találkoztunk. Később, ami-
kor az ELTE TTK hallgatója lettem, többször ugrottam be hozzá
az akkor már Pollack Mihály téri irodájába, és akkor már felnőtt
szemmel is néztem a viselkedését. Emlékszem, hogy mindig min-
den rendésznek és portásnak előre köszönt, mint mindenkinek,
aki szembejött vele a folyosón. Ez azonban legfeljebb másoknak
tűnt fel, neki soha. Ő egyszerűen és természetesen viselkedett,
nem méregette a hierarchikus viszonyokat vagy a köszönési elsőbb-
ség etikettjét.

Rendkívül jó kapcsolatteremtő képessége volt, ami közvetlen-
ségéből, a munkatársai – és általában az emberek – szeretetéből
fakadt. Szinte mindenkit ismert legalább arcról, de névről bizto-
san. Valahogy mindenkiről tudott, sokszor nemcsak a munká-
jukkal, de – kissé rejtélyes módon – gyakran a magánéletükkel
és a személyes problémáikkal is tisztában volt. Esténként és hét-
végeken is rengeteget telefonált. Sokszor hívták fel a kollégái, és
gyakran ő hívta fel őket, különösen, ha tudta, hogy valakit beteg-
ség vagy gyász ért, vagy bármilyen nehézség miatt segítségre le-
het szüksége.

Kényszerűen sokat kellett beszélnie a feletteseivel, akik minden
bizonnyal a Tájékoztatási Hivatal meg a Pártközpont kulturális és
agitprop osztályának tagjai voltak. Ők általában azért hívták fel,
mert gondjuk volt egy-egy riporttal, szerkesztési megoldással,
esetleg egy műsor vagy hír tartalmával. Nem tudom pontosan, mi
zajlott le ilyenkor, ezek tartalmát Papa nem osztotta meg velünk.
Egy kivételre azonban máig jól emlékszem.

72

A csernobili atomerőmű robbanását követő napokban késhegyig
menő vitája volt – feltehetőleg – Lakatos Ernővel, az MSZMP Agi-
tációs és Propaganda Osztályának vezetőjével arról, hogy mit,
mikor, hányszor és hogyan mondjon be a rádió a baleset okáról,
körülményeiről, de legfőképpen következményeiről, a radioaktív
sugárzás fokáról és várható magyarországi hatásáról. Papa mind-
végig határozottan tartotta magát ahhoz, hogy egy ilyen nagy
súlyú, nemzetközileg is fontos hírről, amely közvetlenül érinti az
ország – sőt Európa – lakosságát, pontosan kell tudósítania a
Magyar Rádiónak. A szelek által sodort radioaktív felhő mozgási
iránya és sebessége fontos információ, amelyről értesíteni kell a
lakosságot. És amikor „felülről” továbbra is kifogásolták az erről
szóló híreket, azt válaszolta, hogy „Ameddig én vagyok a Rádió
elnöke, addig a szél, az fúj”.

Keveset hallottunk tőle arról, hogy mi történt, amikor Aczél
György hívatta be egy-egy műsor miatt, és ordítozott vele. Azt vi-
szont lehetett tudni, hogy Papa halk szavú, türelmes, de annál
makacsabb ember volt. Ordítozással semmiről sem lehetett meg-
győzni, és ő maga sem beszélt soha felemelt hangon senkivel. Hat-
vankét éven át ismertem, így ezt biztosan állíthatom. Nem a saját
hangját akarta hallani, hanem a másokét.

Szerénysége legenda lett a rádiósok köreiben is. Ám nekünk,
a gyerekeinek, a családnak ez olykor már-már idegesítő volt. Nem
szerette például, ha Mama úgymond túl elegáns ruhában jelent
meg vele valahol. Csakhogy Mama dacolt vele és mivel Mamának
szerencsére tökéletes ízlése volt, így Papa végül nem is szólt bele
sem az öltözködésébe, sem a tudományos munkájába.

Gyerekkoromban bárhová mentünk, ahol esetleg alelnökként vagy
elnökként ismerték – például a Rádió zenekari koncertjeire vagy
a balatonszéplaki rádiós üdülőbe –, mindig előre szólt nekem és

73

az öcsémnek, hogy soha ne fogadjunk el semmilyen kivételező bá-
násmódot, különösen juttatást, de még egy extra gombóc fagylaltot se.

A rendszerváltás alatt és után is politizált a maga óriási baráti kö-
rén belül, és bár sok minden megviselte, nyugdíjasként mégis kie-
gyensúlyozott, egyszerű életet élt még 26 éven át. Nyugdíjas korá-
ban is minden órában meghallgatta a híreket, még akkor is, amikor
nem volt ezekben semmi újdonság, és ő már egy órával korábban
hallotta ezeket. Bolgár György Beszéljük meg! című műsorát, amely
kezdetben a Kossuthon ment, majd később egy kereskedelmi rá-
dióban folytatódott, szinte egyszer sem mulasztotta el.

Barátja sok volt, ellensége kevés. „Ha valakit mindenki egyönte-
tűen szeret, akkor az illető valamit rosszul csinál” – mondta min-
dig, de én ebben kételkedem. Nagyon sokan látogatták rend-
szeresen, és csaknem annyi időt töltött telefonálással, mint aktív
korában. De ekkor már a legtöbbször jóval kellemesebb beszélge-
tésekkel.

Néha még most is fel akarom hívni, és meg akarok valamit kér-
dezni tőle, vagy el akarok neki mesélni valamit.

Hiányzik.

– Papa, most merről fúj a szél?

74

NE RÓLAM SZÓLJON A MŰSOR

Havas Henrik

1978 júniusában – vagy talán
júliusban – a Keleti pályaudvar
környékén, egy teraszon ebé-
deltem a barátommal. Felnéz-
tem a pályaudvar hatalmas órá-
jára, és rájöttem, elfeledkeztem
róla, hogy nekem most a Rádió-
ban kellene lennem felvételiz-
ni valamilyen riporterstúdióba.
A barátom noszogatott, hogy ha
késve is, de menjek el.

Fél kettő körül kérdeztem a portástól, hogy hová kell mennem,
mondta, hogy valahol az olasz épületben van a felvételi vizsga. Nagy
nehezen odataláltam, benyitottam az ajtón, és szembetaláltam ma-
gam a felvételiztető zsűrivel, a bizottsággal. Egy hosszú asztal mellett
ült hat-nyolc ember. Senkit sem ismertem, de az feltűnt, hogy az aj-
tóval szemben, az asztalfőn egy idősebb fér i ül. Gondoltam, ő lehet a
főnök. Elnézést kértem a késésért, mondtam, hogy elfelejtkeztem az
időpontról, de azért, ha késve is, eljöttem. Később megtudtam, hogy
Mester Ákos volt az, aki rám szólt, hogy a többiek már félórája írják a
feladatukat, menjek a szomszéd terembe, aztán próbáljam utolérni őket.

A szomszéd teremben tucatnyi iú meg lány görnyedt a papír felett,
tőlük is elnézést kértem, aztán elolvastam az aznapi Népsza-
badság első oldalán azt a cikket, amely arról szólt, hogy Kádár János
Varsóba látogatott, ehhez kellett kommentárt írni.

75

Röviden vázoltam a magyar–lengyel barátság történetét, aztán ar-
ról írtam, hogy Horthy átengedte a lengyel katonákat a határon,
sőt, szabad útjuk volt Angliába, hogy harcoljanak a németek ellen.
Külön kitértem a varsói felkelésre, arra, hogy az ott állomásozó
magyar hadosztály fegyverekkel segítette a lengyeleket, meg arra
is, hogy a szovjet csapatok megálltak a Visztulánál, és hagyták,
hogy a németek lemészárolják a honi hadsereg katonáit. Szóba-
hoztam még, hogy a két világháború közötti Lengyelországot
Piłsudski majdhogynem egy olasz mintájú korporatív rendszerré
alakította, és ez kicsit hajazott a magyar Gömbös-féle magyar
berendezkedésre. Amikor befejeztem, kértem a többieket, hogy
engedjenek előre, mert engem várnak a Múzeumkertben. Majd el-
felejtem, egy önéletrajzot is kellett írni, azzal a kikötéssel, hogy
legyen minél színesebb.

Átballagtam a zsűrihez, mondtam, hogy ne haragudjanak, de en-
gem várnak, ha lehetne, végezzünk gyorsan. Azt hiszem, megint
Mester Ákos volt az, aki mondta, hogy üljek csak le, és várjam meg,
amíg jön egy új vizsgázó. Úgy tíz percig ücsörögtem egyedül, aztán
odaült mellém egy szemüveges bölcsész, akinek fel kellett olvas-
nom az önéletrajzomat, és annak alapján kellett velem interjút
készítenie. Emlékszem az önéletrajzom első mondatára:

„Az apám teljesen német volt, az anyám félig tót, én mégis ma-
gyarnak születtem.”

Aztán röviden elmeséltem, hogy Szegeden nem vettek fel a jogra,
mert a szóbeli előtti este berúgtam, így lett belőlem gépjármű-vil-
lamossági műszerész. Két évig katonáskodtam egy légvédelmi ala-
kulatnál. Amikor leszereltem, a Fővárosi Kertészetnél autómentő
voltam, félállásban gépkocsioktató meg taxis, végül a Volánnál kö-
töttem ki. Előbb garázsmester voltam, aztán művezető lettem a
diagnosztikai üzemben. A kinevezéshez az kellett, hogy vállaljam:

76

elvégzem Győrben az autóipari főiskolát. Egy évet elvégeztem, de
abbahagytam, mert nem érdekelt. Egyébként a Volán című üzemi
lap munkatársa tudta rólam, hogy verseket meg novellákat írtam
az Erzsébeti diák című lapba, és hogy a diákoknak kiírt országos
forgatókönyvíró-pályázaton második lettem.

Aztán az érettségi évében megnyertem a rádió költészetnapi ver-
senyét. Ez az újságíró beszélt rá arra, hogy adjak neki két írást, amit
majd elküld a Magyar I júság tehetségkutató-pályázatára. Nyertem
valami díjat, és három helyre hívtak gyakornoknak: a kecskeméti
Pető i Népéhez, a Népszavához és a Magyar Rádióhoz.

Azt már nem mondtam el, hogy két nő elhatározta, újságírót farag
belőlem: a rádiós Dés Magda és az És fantasztikus riportrovat-ve-
zetője, Katona Éva. Igazából sanyargattak, legalább háromszor-
négyszer elbeszélgetett velem Dés Magda. Azzal kecsegtetett,
hogy kapok egy belépőt, és nem lesz más dolgom, ötletekkel bom-
bázzam a szerkesztőket.

Na de 29 éves vagyok, két gyerekem van, és még fenn kell tarta-
nom egy lakást meg az autót is. A Volánnál havi 15 ezer forintot
keresek. Imádom a Rádiót, de havi háromezerért nem leszek gya-
kornok. Végül arra jutottunk, hogy felvételizek a stúdióba, és ha
felvesznek – ami felől a két hölgynek kétsége sem volt –, akkor
majd eljárok az órákra, és lesz, ami lesz.

Visszatérve a felvételihez, a bölcsész srác látványosan szenve-
dett, a garázsmesterséggel és az autómentővel volt elfoglalva,
mire Mester Ákos emelt hangon elkezdte magyarázni, hogy mi
a francnak kell bölcsészeket idehívni, itt a példa, hogy ez az em-
ber két normális mondatot sem tud kinyögni. Közbeszóltam,
hogy a kiabálás helyett inkább adjon egy poharat, öntök a srác-
nak kólát, hogy magához térjen, mert nagyon stresszes. Mester

77

zavartan leült, elém tolta a poharát. Az asztal körül mindenki
röhögött. A legjobban Kovalik Márta és Bölcs István szórako-
zott. Aztán a hangulat csak fokozódott. Felolvastam a Kádár-
látogatással foglalkozó kommentáromat, mire az asztalfőn ülő
öregúr azt mondta, hogy remek ez az írás, de azt ugye tudom,
hogy ezt nem lehetne felolvasni a Rádióban, mire rávágtam,
ezek után már nincs is kedvem a Rádióban dolgozni. A zsűri
ismét felröhögött.

Aztán kezembe nyomtak egy mikrofont, hogy imitáljak egy in-
terjút tetszés szerint valakivel az asztal körül ülők közül. Az öreg-
úr orra alá nyomtam a mikrofont, kérdeztem, hogy hívják,
mondta, hogy ő Vajda Márton. Kérdeztem, hogy hány éves,
mondta, hogy hetven-valahány. És tényleg ő az Ifjúsági Munkas-
túdió vezetője? Mondta, hogy igen, ő az. És ez hogy lehet? Rá-
ütött a mikrofonra, hogy fel van véve!

Kovalik Márta utánam jött a folyosóra és kibökte, hogy ha már fel-
vettek a Rádióba, azonnal keressem meg. Pár hónappal később
megkerestem. Mivel a Húszas stúdió munkatársa, Hegyi Imre va-
lahol külföldön bóklászott, elvihetem az Uher-magnóját. Kulcsot
is adott szobájához, hogy nyugodtan vághatok nála.

A tanfolyamon az első órát Juhász Judit tartotta. Ő is a folyosón
szólított meg azzal, hogy dolgozzak a szombat reggeli, Lányok,
asszonyok című műsorába. Később Bölcs István azzal mutatott
be Návai Anikónak, hogy én leszek az ő állandó jegyzetírója.
Aztán meg jött Mester Ákos, aki az első óráján kerekasztal-be-
szélgetést modellezett, de én abban nem vehettem részt, mert
nem akarja, hogy rólam szóljon a műsor. Aztán jött a Szalai Zsolt
is, aki azt kérte, hogy a Bánk bánt írjuk meg riportban és hírek-
ben. Ő is kihívott a folyosóra, és pár hét múlva munkatárs lettem
a Hírszerkesztőségben.

78

Először az újságíróiskolát végeztették el velem, aztán Szegeden sze-
reztem jogi diplomát. Hét év után a Hírszerkesztőségből átkerültem
a Krónikába. Mester akkortájt engedett be a 168 órába. Nem sokára
főmunkatárs lettem, végül 1994-ben engem is kirúgtak.
Sokaknak meg kell köszönnöm a segítségét. Az említetteken kívül
Tarnói Gabinak mindenképp, akivel a Szorító című műsort csinál-
tam, és jó néhány díjat elnyertünk. Sokat köszönhetek Gálik Misi-
nek is. Vele egyszer lekéstük a Honvéd–Újpest meccs kezdetét, és
amikor látva a pénztár előtti hosszú sort, mondtam neki, hogy
menjünk be a rádiós igazolványunkkal, mire ő:
− Erről szó sem lehet, úriember ilyet nem csinál.

79

TARTOZOM EGY MAGNÓVAL

Juszt László

Soha nem akartam más lenni,
csak újságíró. Tizenhat voltam,
amikor első írásom megjelent a
Hétfői Hírekben, azután az Esti
Hírlapban, ahol az érettségi
után Kelen Béla főszerkesztő
szólt, hogy van két ösztöndíjas
státusz a moszkvai újságíró-
iskolába és egy a szó iaira. Hoz-
zátette, „válaszd Szó iát, mert
mindenki Moszkvára hajt!”

Az ösztöndíj feltétele az volt, hogy minden nyári szünetben gya-
kornokként kellett dolgozni a magyar sajtó egy-egy területén.
Így eltöltöttem egy nyarat az Esti Hírlapnál, egy másikat az
MTI sportrovatánál, egy harmadikat A Hét szerkesztőségében
a Rádió Krónikájánál, Mester Ákos mellett – ahol ott is ragadtam.
Igaz, nem sokáig, mert alig két év múltán készítettem egy ripor-
tot a Borforgalmi Tröszt 25 éves születésnapi, háromnapos ün-
nepségeiről. Természetesen csatoltam a számlákat is. Akkori
pénzben 1 millió 200 ezer (!) forintról. Ehhez hozzájött, hogy a
Pincemunkás című szobor avatásán (ma is ott áll Budafokon,
ahogy dél felől közelítünk a pincékhez) felvettem a vezérigaz-
gató ünnepi megemlékezését: „A kétkezi munkást ünnepeljük,
akinek köszönhető, hogy idáig jutott a vállalat.” Majd a pincében,
másfél literrel később megkértem, hogy mutasson itt egy kétkezi
munkást, akit ünnepelnek, amire így reagált: „Hagyjon engem

80

békén, engem nem érdekel a proli, csak a protokoll!” De mert a
magnó véletlenül bekapcsolva maradt, ezt is felvettem. Ippernek
és Mesternek annyira megtetszett, hogy két egymást követő hé-
ten is leadták.

Így azután igen hamar nem kevés ellenséget gyűjtöttem be, köztük
B. Gy.-t – már nem él –, aki hamar megtalálta a módját, hogy eltá-
volítson. Következett egy év „száműzetés” a Népszavánál, majd
visszamehettem a társintézményhez, a Magyar Televízióhoz. De a
rádiós kapcsolat megmaradt. Kovalik Mártával jó néhány Húszas
stúdiót, Márton Annával sorozatokat a tudásról, illetve a halálról,
az eutanáziáról készítettünk

Később, ha éppen nem is volt semmi dolgom a rádióban, s arra
jártam, egy-egy körözöttes stanglira és dumára – Fikár Lacival,
Erdei Klárival, Róbert Lacival, Kovalik Karcsival – bementem a
Pagodába. Bár ma is mehetnék…

Azután összeakadtam Zeley Lacival. Beszélgettünk, s megszületett
a legendás Márton Anna szárnyai alatt két olyan komoly sorozat,
ami teljesen távol állt tőlem. Egyrészt a hossza miatt, hiszen én
mindig Krónika, illetve Híradó és 168 óra, vagy A Hét riporthosz-
szaiban éltem. Márton Anna megmutatta, hogy tudok mást is.
Zeley szerkesztésével már tévés rádiósként elkészítettük a Gon-
dolkodás határai és a Halál egészen más című sorozatokat.

Rádiós regnálásom alatt – egyebek közt – ezeknek a sorozatoknak
köszönhetően kétszer kerültem a nívódíj közelébe. Ám követve
G. B. Show mondását, „Élj úgy, hogy elkerüljenek a kitüntetések”,
mindig közbejött egy balhé. Így a díj elmaradt.

Most ugrás az időben:

81

2001-ben – már a tévéből is kirúgott az akkori és mostani hatalom
– a XIII. kerületi tévében készítettem a Magánbeszélgetés és a
Kávéház című műsorokat, amikor ezt a levelet kaptam az akkor
már közel 13 éve nyugdíjas Hárs Istvántól. A bekeretezett levél
a dolgozószobám falán van:

2001. 11. 14.

Kedves Juszt László! Nem vagyok grafomán, de nem tudtam kon-
taktust teremteni Magával másként, mint levél útján. Gratulálok
a stúdióbeszélgetéshez és személy szerint Magának a Magán-
beszélgetéshez. A Stúdió sok ismerősömnek, barátomnak, való-
sággal szellemi manna. A Maga riporteri munkája a Magánbeszél-
getésben pedig kitűnő (…)

Szóval örülök, és gratulálok.

Üdvözlettel: Hárs István

És tartozom egy vallomással is, de előtte az előzmények:

Amikor kezdők voltunk a Krónikánál, presztízskérdésnek köny-
veltük el, hogy ki milyen magnót kapott. A legmenőbb – de a
legnehezebb is –, a nagyon felnőttes az Uher volt. Azután irigy-
kedve néztük Szatyi – Szatmári Ilona – különleges, szinte egyedi
gépét. A típusára nem emlékszem. Mi meg, az ifjak, kaptuk a
mechlaboros szalagos gépeket, amelyekkel maximum 15 percet
lehetett egy szalagra rögzíteni. Így azután sokszor kerültem
abba a hülye helyzetbe, hogy azt kellett mondanom az alanynak,
hogy:

− Bocs, de szalagot kell cserélnem.

82

Arra csak később jöttem rá, hogy ez milyen szerencse volt, hi-
szen megtanultam, hogyan ne engedjem elkalandozni a témától
az alanyt.
S akkor a vallomás: amikor elég viharos körülmények között vol-
tam kénytelen távozni a Rádióból, „elfelejtettem” leadni azt a kis
gépet, amely segített begyakorolni a szakmát. Ő elavult, a tett meg
elévült. Mindenesetre a mai napig az íróasztalomon van – ha eset-
leg holnap indulni kell.

83

HABZSOLTAM A SZABADSÁGOT
MÁR, AMIKOR VOLT

Kálmán Zsuzsa

Tanárnak készültem. Már az
egyetemi évek alatt is – fordítás
és tolmácsolás mellett – leg-
inkább tanításból éltem. Ötöd-
évben, gyakorló tanításom má-
sodik hete alatt megbetegedett
a Radnóti gimnázium egyetlen
némettanárnője, s úgy gondol-
ták, le fogom tudni érettségiz-
tetni a tanár nélkül maradt osz-
tályokat. Akkoriban egy jó kö-
zépiskolai tanári állás Budapesten felért egy lottóötössel. Aztán
megvédtem a diplomámat, letettem az államvizsgát, és másnap
vírusos agyhártyagyulladással siettem a legközelebbi neuroló-
giára. Kereken négy hónapig tartott ez a kaland, és persze a tanév
már javában zajlott. Volt állás, nincs állás. Fogalmam sem volt,
hogyan tovább. Nem akartam kmk, vagyis közveszélyes munka-
kerülő lenni.

Hirtelen elhatározásból, a legminimálisabb megfontolás vagy
előzmény nélkül kikerestem a Magyar Rádió telefonszámát. Valaki
fel is vette a telefont, akit arra kértem – gondolom, teljesen idió-
tának nézett –, hogy kapcsolna-e egy olyan részleget, ahol több
nyelven tudó bölcsészeket szoktak alkalmazni. Hosszas csörgés
után egy mély hang beleszólt: „Hável Vilma”. Hável József korábbi
párizsi tudósító felesége volt akkor a Rádió nemzetközi osztályá-
nak vezetője.

84

Nem tudtam, kivel beszélek, de elkezdtem a mondókámat, misze-
rint tudok idegen nyelveket, most végeztem az egyetemet, s szí-
vesen kipróbálnám magam a Rádióban. Vilma többször is vissza-
kérdezett, hogy honnan beszélek, és egyáltalán ki küldött engem?
Mondtam, hogy otthonról beszélek, nem küldött senki, de szíve-
sen bemegyek, ha gondolja. Vilma annyira megdöbbenhetett, hogy
másnapra adott időpontot.

Az önéletrajzommal felszerelkezve másnap megjelentem a Pollack
Mihály téren. 1981-et írtunk. Hável Vilma nagyon kedves volt, de
még mindig nem értette, hogy ki a bánat vagyok, hogy csak úgy
odatelefonálok „otthonról”. Beszélgetett velem egy kicsit, majd azt
mondta, hogy bár imponáló a pimaszságom, és biztosan el tud-
nám magam foglalni valamivel a Rádióban, de állás, az nincs.
Adieu! De azért felírta a telefonszámomat.

Pár héttel később kerestek a rádió Nemzetközi Osztályáról, hogy
egy afgán rádiós és tévés küldöttség jön Budapestre, s ráérnék-e
tolmácsolni nekik. Naná, mondtam, bár sejtelmem sem volt, mi-
lyen nyelven történhet majd ez. Aztán egyik külföldi újságírócso-
port jött a másik után, engem meg gyakran felkértek tolmácsolni.
Előfordult az is, hogy túl soknak bizonyult a tokaji meg a barack,
így néha én csináltam a kedves elázott kollégák helyett az előre
megbeszélt interjút. Elmondták, hogy mit kérdezzek – a többivel
ne is törődjek, majd ők hazaérkezve megvágják az anyagot.

Közben megtalált valahogyan a Panoráma is, ahol Baló György kül-
földön készített riportjait fordíthattam magyarra. Így kezdtem
megsejteni valamit arról, mit is csinál egy riporter, mi is az a rá-
diózás, tévézés. Imádtam a technikát, és főleg azt, hogy kérdezni
lehet! Olyasmit is, amit a civil életben nem szokás, nem illik. Szóval
a velem született kíváncsi természetem itt kifejezetten erénnyé
vált. Visszaemlékeztem, hogy egyszer apám megkérdezte – lehet-

85

tem vagy hatéves –, hogy mi leszek, ha nagy leszek, s én gondol-
kodás nélkül rávágtam: társalkodónő. Most úgy éreztem, a legjobb
úton haladok efelé.

Eltelt majdnem egy év, és én változatlanul lubickoltam ebben a mun-
kában, ráadásul elég jól is kerestem vele. Mígnem egy nap felhívott
valaki, talán Bánky Csaba, hogy felszabadult egy újságíró-gyakornoki
állás a Külföldi Adások Főszerkesztőségén, az osztrák rovatban. Még
a tüsihajam is lobogott, úgy rohantam a felvételi beszélgetésre.
Aztán kiderült, hogy itt dolgozik Győri Laci is, akivel még az egye-
temről ismertük egymást. Szó szót követett, Csaba bizalmat szava-
zott nekem, s elkezdődött életem egyik legboldogabb szakasza.

Igaz, hirtelen a töredékére esett vissza a havi izetésem, de kit ér-
dekelt! Emlékeim szerint szinte bent laktunk a Bródyban. Az oszt-
rák rovatban – úgy éreztem – egy virtuális közönségnek készítet-
tünk műsort, ám a legnagyobb meglepetésemre néha levél formá-
jában testet öltött egy-egy hús-vér hallgató.

Soha olyan sok támogatást, biztatást és főképp szabadságot nem
kaptam, mint a Bánky Csaba vezette szerkesztőségben. Akkoriban
ment – nagy balhék közepette – Sára Sándor Pergőtűz című ilmje,
majd a harmadik T, a tűrjük nevében az abból készült tévésorozat.
Én mindebből egy rádiós sorozatot készíthettem Pálosi István
zenei szerkesztő segítségével. Utána a fejembe vettem, hogy a svá-
bok kitelepítéséről szeretnék interjúzni Baranyában, aztán majd
meglátjuk, mit ad ki az anyag. Elengedtek, és eltölthettem pár he-
tet olyan interjúk készítésével, amelyek akkoriban hiánypótlóak
és iszonyú fontosak voltak – nekem biztosan. Habzsoltam a sza-
badságot, vagyis azokat a lehetőségeket, amelyek akkoriban nyíl-
tak meg előttem, de szerintem más rádiósok előtt is, ha épp ilyes-
mire vágytak.

86

A kötelező újságíró-iskolán a külpolra jelentkeztem, ahol abban
az évben ketten alkottunk egy osztályt. Két meghatározó tanárunk
Polgár Dénes és Mester Ákos volt. Napi hat-nyolc órában ültünk
együtt – mit mondjak, a világ legfantasztikusabb iskolája volt!
Nem panaszkodtunk.

A KAF-on nagy nevek és remek szakemberek nyomdokaiban ha-
ladhattunk. Valaha Vitray Tamás is ott kezdte a pályát. Nekem kol-
légám lett Charlie Coutts, Petrányi Judit és Betlen János is, csak
hogy a legismertebbeket említsem. Emellett lelkesen riporterked-
hettem Kroó tanár úrnál Új zenei újságnál, maszekolhattam az Ifjú-
ságira, ahol dolgozhattam Faragó Judittal és Kovalik Mártával.
Minden közös műsorból tanultam valamit. És minden műsor ügy
volt. Egy-egy szóért, mondatért órákat vitatkoztunk, küzdöttünk.

Aztán lassan ránk köszöntöttek a nyolcvanas évek végének hirte-
len felgyorsult változásai. Ezt a szinte forradalmi időszakot nagy-
szerű élmény volt rádiósként megélni. Ahogyan Zentai Péter, alias
Zentuccio szerdánként a Reggeli krónikát szerkesztette, azt sosem
felejtem el. Amit nem akart az ÜFŐ-nek (az ügyeletes főszerkesz-
tőnek) előre bemutatni, közte egyszer-egyszer az én publicisz-
tikámat, azt egyszerűen a zsebében vitte be a stúdióba, s úgy
nyomta a forgató kezébe, hogy menjen csak adásba. Az sem volt
egy egyszerű nap, amikor én szerkesztettem, és Rangos Kati fel-
hívott, hogy bent van a Parlamentben, s mit szólnék, ha az esti
Danubius műsorába meghívná a miniszterelnököt egy kicsit be-
szélgetni. Én a Rádió vezetésével ellentétben imádtam az ötletet.
A hatalmas és igen hangos botrány még akkor sem csitult el,
amikor Németh Miklós farmerben és tornacipőben megjelent a
Pagodában. Szerintem a Kálvin térig elhallatszott, ahogyan utána
üvöltöztek velem, hogy mit képzelünk, hogy őket csak úgy meg-
kerülhetjük. De mindettől akkor már nem ijedtünk meg, és Rangos
zseniális élő beszélgetést készített a miniszterelnökkel, csaknem

87

két órán keresztül. Erre aztán tényleg kitört a botrány, mert ren-
getegen hallgatták, és a végére pár száz érdeklődő összejött a szűk
Bródy Sándor utcában, amitől a miniszterelnök biztonsági em-
berei sem voltak lelkesek. És amikor egy repülőtéren értem utol
− ismét engedély nélkül − a német kancellárt, hogy nyilatkozzon
a Vörös téren repülővel leszálló Matthias Rust kiszabadításáról.
S megtette, mert ekkora hitele volt a Rádiónak!

A Danubius Rádió egy külön fantasztikus fejezet lehetne az alapítá-
sától a magyar kereskedelmi rádiózás kialakulásáig. A Hárs István
és a Magyar Rádió kezdeményezésére, az utóbbi inanszírozásában
létrejött kereskedelmi adóról beszélünk, amelynek egy ideig min-
den pillanata izgalmas élmény és csapatmunka volt számunkra.
Kísérletezhettünk, új utakat fedezhettünk fel, és olyan „ iatalokkal”
dolgozhattunk, mint Geszti Péter, Albert Györgyi, Frei Tamás, Seres
Tamás, Rónai Egon, Szabó Gál András, Bochkor Gábor – de gyorsan
abba is hagyom, mert nem lehet itt száz névnél is többet felsorolni.

Azután a kilencvenes évek elején jött a médiaháború, melyből én
egyszerűen kimaradtam, mert éppen akkor Elemér baráti ösztön-
zésére hosszabb időt eltölthettem az Egyesült Államokban. Elő-
ször megint egyetemista lettem, utána pedig kipróbálhattam az
ottani közszolgálati rádiózást Bostonban. Mire hazajöttem, telje-
sen megváltozott a világ. Jónás István megkérdezte, mi a legfon-
tosabb abból, amit kint tanultam? Akkor, 1997-ben azt válaszol-
tam – s ezt tenném ma is –, hogy a többpárti demokráciában a köz-
szolgálati médiának kulcsszerepe van. Mivel ilyet akkor nem ta-
láltam a Bródy Sándor utcában, egyszerűen felmondtam.

Mindenesetre hálát adok a sorsnak, hogy abban a Rádióban nőhet-
tem fel, azok között a kollégák között, és így lehettem végül magam
is ennek a közösségnek a tagjává, s maradtam örökké rádiós.

88

FREIHEIT A MAGYAR RÁDIÓS
SZÁJÁBÓL

Kanyó László

Egyetemi éveim végén komo-
lyan készültem a műfordítói pá-
lyára: egy berlini könyvkiadó-
nak írtam recenziókat magyar
könyvekről, és fordítottam is,
amit csak lehetett. Miért akar-
tam volna újságíró lenni? Haza-
térve az Európa Könyvkiadónál
kopogtattam. Kaptam is próba-
munkát, amit remegő kézzel for-
dítgattam németre: Illyés Gyula
előszavát egy Balaton című képes albumhoz. A munkát egy bizott-
ság bírálta el. Engl Géza bácsi, a német szekció vezetője annyit
mondott, hogy mégsem bízhatták ezt egy zöldfülű huszonévesre.
Majd még hozzátette, hogy sajnos nincs üres hely a német szekció-
ban – ő éppen akkor töltötte be a 90. életévét.

Szóval így nem lettem műfordító. Már szeptember vége volt, és én
még mindig munka nélkül tengődtem. Végül a magyarországi né-
metek hetilapjánál szántak meg, és szorítottak nekem egy gyakor-
noki helyet. Elvégeztem a MÚOSZ újságíró-iskolát, írtam mindent,
levizitáltam az összes sváb bálban, bejártam Tolnát-Baranyát,
szerkesztettem, tördeltem is – de hét év után már kezdtem szűk-
nek érezni ezt a világot.

Úgy 1983 táján kapcsolatba kerültem Bernát Györggyel, aki akkori-
ban a 30 perc alatt a föld körül című sikeres műsort szerkesztette.

89

Ez nálunk a bulvárújságírás bölcsője lehetett: rövid kis színes tu-
dósítások külföldről. Megkértem, hadd írhassak én is a műsorába.
Némi hezitálás után rábólintott, de azonnal hozzátette, hogy arról
ne is álmodjak, hogy állást kaphatok a Rádióban. Minden héten
szállítottam egy kis színes írást – persze ollóztam, főként a Stern-
ből és a Spiegelből. Volt, ami elhangzott, volt, ami a kukában lan-
dolt. Persze nagy izgalommal hallgattam vasárnap a műsort, vajon
bekerült-e az írásom. Eleinte más olvasta fel ezeket a zsengéimet,
de később azt is megengedték, hogy magam vegyem fel az anya-
got. Teltek a hetek, a hónapok, és én egyre jobban élveztem a dol-
got. De persze álláslehetőség nem volt.

Egyszer csak szóltak, hogy a Hírszerkesztőség munkatársakat ke-
res. Jelentkeztem. A felvételi vizsgán elbeszélgettek velem, aztán
néhány rövidhírt írattak. Izzadtam és izgultam, mint szűzlány az
esküvői ruhapróbán. Végül 1984-ben gyakornok lehettem. Iszo-
nyú büszke voltam magamra, és fűnek-fának dicsekedtem a vá-
rosban, hogy a Magyar Rádió hírszerkesztőségében dolgozom.
Aztán jöttek a dolgos hétköznapok, és rá kellett jönnöm, hogy tel-
jesen más cikket, mint híreket írni. Vért izzadtam, míg Bolgár
György, Bedő Iván, Somogyi Nóra és a többiek megtanítottak a
szakmára. Amikor Mélykúti Ilona (akkoriban bemondóhölgy)
letelefonált a hírszerkbe, hogy még sok ilyen jól megírt hírt sze-
retne beolvasni, már tudtam, hogy kezdek beletanulni a dologba.

Később kimerészkedtem a hírszerkből, és dolgoztam a KAF-nak
− magyar slágerlistákat kommentáltunk németül − , majd jöttek a
telefoninterjúk, például Helmut Schmidttel, Bruno Kreiskyvel
vagy Uri Gellerrel. Amikor vele interjúztam, egyszer csak kibökte,
hogy ő tulajdonképpen tud magyarul. Gondoltam, biztosan nagy-
jából annyit, hogy köszönöm meg szeretlek. De hamar kiderült,
hogy magyarok a szülei, s attól kezdve németül és magyarul,
összevissza-nyelven folytattuk.

90

Aztán másféle kalandok következtek. 1989. december 16-án a
Parlamentben tárgyalt a két kormányfő, Helmut Kohl és Németh
Miklós, és én kaptam a megtisztelő feladatot, hogy élőben interjút
készítsek velük. Egy különteremben volt kiépítve a rádiós vonal.
Ott elég sokáig kellett fészkelődnöm, mire végre előkerült a két
kormányfő. Feltettem az első kérdést Kohl kancellárnak – gondo-
lom, valamit a német egységről és Magyarország szerepéről − , és
válaszolni kezdett, aztán meg már abba sem akarta hagyni. Alig
tudtam közbeszólni, hogy a magyar hallgatóknak lefordíthassam
a mondandóját. Ha jól rémlik, mindez a Krónikában vagy a 168 órá-
ban élőben ment. Vagyis csak egy része, mert pár perc után már
hallottam a fülemen, hogy ennyi. Kikapcsoltak.

Helmut Schmidttől a telefonban először azt kérdeztem meg, ho-
gyan szólíthatom. Akkor már nem volt kancellár. Azt válaszolta,
hogy ő csak egyszerű hamburgi polgár. Később ezzel a címmel je-
lent meg a Képes 7 című hetilap első számában címlapsztoriként
az interjú leirata.

Aztán jött a Danubius Rádió, először németül, majd magyarul is. Az
első időkben negyedórás blokkok készültek, amelyeket felvételről
adtak le, nehogy olyasmi csússzon ki a szánkon, amit a főnökök
nem akarnak hallani. És ne valamiféle káromkodásra tessék gon-
dolni. Később aztán lassan beindult az élő adás is. Igaz, kezdetben
csak a nyugati URH-n lehetett hallgatni – de így is rengetegen
hallgatták, mert többnyire jó zene szólt kevés szöveggel. Életem
talán legszebb évei voltak ezek, szinte lubickoltam a szabadságban.

Voltam a berlini tudósító helyettese 1989-ben. Kádár halálakor
tudósíthattam az NDK-s visszhangokról. Természetesen, mivel egy
testvérpárt vezetőjéről volt szó, főként dicsérő megemlékezések
születtek a kelet-német sajtóban, de néha azért alig burkolt rosz-
szallással utaltak a legvidámabb barakk szemükben bűnös, külön-

91

utas dolgaira is. A keleti német civilek akkoriban Magyarország-
ban látták a reményt, hogy alakulhatna másképp, akár jobban is
a sorsuk. Így is lett.

Rádiós létem egy másik emlékezetes eseménye volt, amikor itt-
hon én közölhettem anyanyelvükön az NDK-s menekültekkel,
hogy kiengedik őket az NSZK-ba. Éppen éjszakás hírszerkesztő
voltam a Kossuthon, amikor fél hét tájban leszóltak a Danubius
szerkesztőségéből, hogy menjek fel, mert le kell fordítani és be-
olvasni egy közleményt németül. Már hetek óta ment a huzavona
az NDK-s menekültek ügyében, úgyhogy sejtettem, hogy róluk le-
het szó. Mégis, amikor pontban este 7-kor beolvastam a magyar
kormány közleményét, hogy kiengedik az idemenekült NDK-
sokat, kicsit remegett a hangom. Majdnem azt mondtam a végén,
hogy szerencsés utat!

Csak később fogtam fel, hogy ez most igazi történelmi pillanat volt.

Nemcsak történelmi pillanatokat éltem át, hanem órákat, napokat.
Zentai Péter mellett ott lehettem a berlini fal leomlásakor. Ő átment
Nyugat-Berlinbe, onnan küldte a tudósításokat, én meg ugyanezt
tettem a keleti oldalról. Nehéz leírni, milyen volt ott a hangulat.
Pontosan tudtam, hogy mit éreznek az örökkévalóságnak tűnő be-
zártság és az állandó rendőri meg igyelés évtizedei után, hiszen
korábban én is éltem hét évet az NDK-ban.

Végül megpályáztam a berlini tudósítói állást, de nem kaptam
meg. Ezen némiképp megsértődtem, és – szép emlékekkel – nyolc
év után elhagytam a pályát.

92

KÉT PÁRT, KÉT ESET

Kardos Ernő

Így közel ötven év után már hal-
ványabb a kép: valamikor 1974
őszén a Szolnoki Moziüzemi Vál-
lalat filmpropagandistájaként
feladatom volt az éppen futó
magyar és orosz ilmekről „hír-
anyagot” eljuttatni a helyi sajtó-
hoz. Többek között a Magyar Rá-
dió Szolnoki Stúdiójának szer-
kesztőihez, s az írott lapok szer-
kesztőségeihez is. Először csak
a „ ilm-sillabuszt” küldtem át, majd – némi előrelépés – saját kéz-
zel írt előzeteseket produkáltam. Végül Petri Csató Ferenc szer-
kesztő – nem is teljesen érthető okból – egy filmkritikát kért
tőlem. Ebben elég alaposan lehordtam az épp műsorra kerülő pro-
dukciót, majd az adásban saját hangon fel is olvastam. A mozi el-
len elkövetett „lejárató kampány” miatt a cég azonnal lapátra tett.

Miután így gyorsan belekóstoltam a sikerbe, gondoltam: a Rádió
a „saját halottjának” is tekinthetne, s jelentkeztem riporternek.

A kezdet nehéz volt, ugyanis a Magyar Rádió Szolnoki Stúdiójá-
nak akkori főnökei nem voltak meggyőződve arról, hogy „egy új-
ságárus ia, a süketnéma Kardos Pista” gyereke – ez én lennék –
egy kisvárosban lehet-e újságíró. Szigorúan zárt ajtók mögött
tárgyalták meg a kérdést, ám az ügyeletes szerkesztő, a gyakor-
latias Kósa Judit egy perc alatt egyedül eldöntötte a vitát. Ugyanis

93

az értekezleten csücsülő riporterek helyett – saját R5-ös típusú
magnetofonját kölcsönadva – engem küldött ki egy riportra a he-
lyi könyvtárba.

Mielőtt a végleges szerkesztőségi döntés megszületett volna,
már adásba is került első „nagyszabású” riportom a szolnoki
Verseghy Könyvtár olvasótermének ügyes-bajos dolgairól. Illet-
ve a dolog azért nem volt ennyire egyszerű. Ugyanis a nyilat-
kozni készülő könyvtárvezető hölgy kedvesen elhárította az
interjút, mint mondta: ma hagymát evett, s félt, hogy ez majd a
felvételen is érződik. Esetleg jöjjek vissza holnap. Már majdnem
ott is hagytam, de aztán – félresöpörve a hagymaszag-problema-
tikát – mégis újra elővettem a magnót. A többi már ment, mint
a karikacsapás.

A nyersanyagot két ismert riporter, Forró Tamás és Feuer András
vágta meg. Azóta sem láttam őket együtt dolgozni. Végül az adás
után kiderült, hogy a szerkesztői tanács biztatónak tartotta az el-
hangzott riportot. Ezt követően tíz évig dolgoztam Szolnokon.
Szüleim kevéssé voltak ettől elragadtatva. Édesanyám, aki maga
is süketnéma volt, az egyik nap egy kis uzsonnával lepett meg a
stúdióban – majd este otthon apámnak elmesélte, hogy „Ernőke
nem is dolgozik, csak beszélget a stúdióban”. Talán ezért kezdtem
„beszélgetni” a televízióban is.

Rádiós szakmai fejlődésemhez sorsdöntő módon járult hozzá egy
magyarul nem tudó rádiós, aki a Szolnokon megrendezett ejtő-
ernyős világbajnokság záró rendezvényén szólított meg. Termé-
szetesen az ejtőernyőzéshez épp úgy nem értettem, mint az ara-
táshoz, a szőnyegszövéshez, a hűtőszekrénygyártáshoz vagy a
csirkekeltetéshez, de ez nem zavart a riportok százainak elkészí-
tésében. Szóval a szolnoki világbajnokság gáláján a mikrofonom-
mal próbáltam megközelíteni az ejtőernyős-világ sztárjait, de

94

a sajtó ügyesebb reprezentánsai rendre megelőztek. Az a bizonyos
ismeretlen távolról igyelhette a szerencsétlenkedésemet, mert
odalépett, s három nyelven magyarázta:

− Fiam, ha mindig ilyen bátortalan leszel, akkor soha az életben
nem lesz belőled riporter!

Úgy tűnt, hogy az útravaló hasznosnak bizonyult, mert később
politikai riporterként a magyar közélet szinte minden szereplő-
jével interjúzhattam. Eleinte vidékről külsőztem. Kevés olyan
műsora volt akkoriban a Magyar Rádiónak, amelyben nem hang-
zott el riportom. Meg is unta ezt a megyei pártbizottság, ugyanis
a 168 órában, illetve a televízió műsoraiban sugárzott kritikus
hangú riportjaim miatt 1986-ban Simon elvtárs nyílt plénumon
száműzött abból a városból és megyéből, amelynek minden
szegletét ismertem.

Szóval utcára kerültem. Egyenesen a Bródy Sándor utcába. Társam
az életben: Juhász Nagy Ágnes és a gyermekeim, Dávid és Marcell
lelki támogatásával ott kezdtünk új életet. Vezethettem a Pető i
Rádió Ötödik sebesség című műsorát, majd éjjel-nappal, az összes
Krónikát és a Magyarországról jöttem adásait. Néha a politika hu-
moros oldaláról is készültek anyagaim, ugyanis a rendszerváltást
követően néhány évig még volt erre lehetőség.

Persze krónikásként ott voltam a Nemzeti kerekasztal-tárgyalá-
sokon, s az ott történtekről élőben tudósíthattam az országot,
majd a szabad választások után tagja lettem a parlamenti stábnak,
s megélhettem, hogy milyen érzés a szabad Magyar Rádióban dol-
gozni. Aztán jött a médiaháború, a rádiósok kirúgása. Éppen én
vezettem volna az utolsó 168 órát, ha Csúcs Lászlóék ezt meg
nem akadályozzák. Néha még ma is álmodom arról a napról. Bár
1994-ben a 129 rádióssal együtt még nem rúgtak ki véglegesen

95

az intézményből, de hatalomra kerülve 1997-ben Kondor Katalin
már levett minden műsorról.
A Magyar Televízió ostromát 2006-ban élő adásban közvetítettük
a képernyőn. Később, Friderikusz Sándor és Rangos Katalin távo-
zása után rám maradt A szólás szabadsága is. Majd rövidesen
következett a végjáték: Orbán Viktor kormányának 2010-es meg-
alakulása után elsőként engem rúgtak ki a Magyar Televízióból.
Simon elvtárs megnyalhatta volna az irigységtől a szájaszélét.

96

ILLETÉKES ELVTÁRS,
P U S S Z A N TA L A K !

Koltai Róbert

A Csinn-bumm Cirkusszal kez-
dődött, még az ötvenes évek-
ben. Az örökké csetlő-botló,
zokogó Szamócával meg Buk-
fenccel. Pethes Sándor volt a
Bukfenc, aki mindent tudott,
miközben Szamóca végig zoko-
gott. Mi, gyerekek különösen ki
voltunk éhezve a vasárnap dél-
előttre. Úgy vártuk, mint a mai-
ak egy tévésorozatot. Ez volt
az első nagyobb rádiós élményem. A második pedig az, hogy az
’56-os forradalom előtt kiskamaszként titokban, szívdobogva hall-
gattam a Szabad Európát. Persze azt akkor még nem tudhattam,
hogy egyszer majd én is erre a pályára kerülök, és magam is kibe-
szélhetek a varázsdobozból.

Gyermekként szavalóversenyekre jártam, és 1955-ben elnyertem
a Sztálinváros legjobb i jú szavalója címet. Apukám egyébként az
NB I-es Vasmű Építők labdarúgó szakosztályának vezetője volt.
Emellett csodálatosan mondott verset, rengeteget tudott fejből
is. Ő olyan szinten szavalt, ahogy azt csak kevés pro i színésztől
hallottam. Rúgta a labdát, és verset mondott. Ezzel rögtön azt is
elárultam, hogy mennyit köszönhetek neki. Ezekből a sztálin-
városi emlékeimből született a Csocsó, avagy éljen május elseje!
című ilmem.

97

Azt azért a mai napig nem mondhatom, hogy rádiós színész len-
nék, mint azok a kollégáim, akik szinte a Pagodában élték le az
életüket. A főiskola után hosszú évtizedekre Kaposvárra kerül-
tem, és csak ritkán hívtak be a Rádióba szerepelni. Aztán Vere-
bes Istvánnak köszönhetően invitáltak a Rádiókabaré egyik fel-
vételére. A téma az iskolai humor volt, a helyszín pedig az Eötvös
gimnázium.

Arról, hogy én majd valaha a Rádiókabaré állandó szereplője le-
hessek, akkor még nem is álmodoztam. Irigykedve figyeltem
Verebest, hogy milyen elánnal és tehetséggel tartott össze egy
másfél órás műsort, aminek még csak meg sem volt előre írva a
szövege. Ez ma már történelem. A végén persze én is kiállhattam
a nézők elé kabarészínészként és humoristaként is.

Hogy így történhetett, azt talán a sok év alatt megszerzett szakmai
rutinomnak és a gimnáziumban indult improvizációs tanárparó-
diáimnak köszönhetem. Diákkori meg igyeléseimből születtek
azok a korai rögtönzések, amelyekről később kiderült, hogy kiáll-
ják az idő próbáját. A közönség vevő az ilyesmire.

A Rádiókabaré felvételeit a Márványteremben rögzítették, a rádiós
szilvesztereket pedig általában külsős helyszíneken. Az első szilvesz-
teri felvételem a Közgáz kollégiumi menzáján volt, ahol én a Pusz-
szantás, Csocsi, csók a család címen elhíresült jelenetet adtam elő.
Ebben apukámat parodizáltam. Ma már úgy mondanám, neki állí-
tottam emléket. Még elárulom róla, hogy olyan hangerővel telefonált,
mintha a két távoli készülék között nem lett volna zsinór. Abban az
időben egy forintért végtelen hosszú ideig lehetett beszélni. Az volt
a legveszélyesebb, amikor Apu búcsúzkodni kezdett. Az tovább tar-
tott, mint maga a telefonbeszélgetés. Ezt nagyon szerette a közönség,
és óriási siker volt. Sokan ma is így köszönnek, és nem is tudják, hogy
ez a „Csocsi, csók a család” valójában apukám költészete volt.

98

Hogy „Illetékes” lettem, először az is itt, a Közgázon történt. Miután
lement a Csocsi, a közönség tombolt. A Rádiókabaré akkori veze-
tői, Marton Frigyes és Farkasházy Tivadar, látván a sikert, kérték,
hogy menjünk még vissza, csináljuk meg, amiről korábban már
beszéltünk egyszer. Hogy legyek én egy agresszív vállalati igaz-
gató, Verebes pedig a szakszervezetis. Pista előre össze is gyűjtött
vagy nyolc-tíz aktuális közéleti kérdést.

Úgy kezdtük, hogy megkérdezte:

– Igazgató kartárs, lenne itt egy személyzeti probléma, mi legyen
ezzel a Palicskó-üggyel?

Én erre belemenekültem egy régi, korábbi osztálytársamról ké-
szült beszédstílus paródiájába, felvettem azt a szájtartást, amit
aztán Illetékes elvtársként végig kellett cipelnem. Nem sokáig,
csak harminc évig.

– Mifééééééle Palicskó????!!!! – mondtam torz ajakkal.

Zavaromban találtam ki a igurát, hiszen nem lehet csak úgy, hét-
köznapi beszélgető hangon előadni egy jelenetet. A közönség na-
gyon szerette, mert az igazgató soha nem a lényegre válaszolt,
ledorongolta a kérdezőt, sőt néha a közönséget sem kímélte.
Mindez színtiszta improvizáció volt. Olyan jól sikerült, hogy még
manapság is kérik. Egyre inkább.

Egyébként rádiómániás vagyok. Korán ébredek, és egyből bekap-
csolom a rádiót. Azt az állomást hallgatom, amit éppen most meg
akarnak szüntetni, amelynek el akarják venni a frekvenciáját.

Évekkel később voltam egyszer Illetékes elvtárs az Eötvös
Klubban is, a mai Centrál Kávéház helyén. Ott és akkor az akkori

99