Hogyan lettem rádiós

politikai elit tagjait hívta raportra a Rádiókabaré, és én egyen-
ként „végeztem ki” őket. Úgy emlékszem, soha nem sértődött
meg senki, sőt képesek voltak nevetni is magukon. Ez így ment
mindaddig, míg egyszer csak, valamikor a kilencvenes évek ele-
jén, nem akadt hirtelen valaki, aki ugyan vállalta, hogy fellép az
Illetékessel, de a paródia végén mégis halálosan megsértődött.
Találják ki, hogy ki volt az!

100

TÖLTSÖN EGY ÓRÁT
KEDVENCEIVEL!

Komjáthy György

1953-ban, húszévesen voltam
először a Rádió 6-os stúdiójá-
ban, mint a Földényi-kamara-
kórus tagja. Vasárnap volt. Ün-
nepnapon szokás volt, hogy az
énekesek templomi miséken
lépnek fel. A dalárdákban eze-
ket kellett pótolni. Így lettem én
„vatta” ezen a délelőttön a jeles
kamarakórusban.

Legközelebb templomi orgonistaként voltam jelen a Bródy Sándor
utcában, a 2-es számmal jelölt vágószobában. Itt rendeztük végső
formába azt a hangfelvételt, amely a Patrona Hungariae Gimná-
zium leánykarával a Jézus Szíve-templomban készült. Álmaimban
sem gondoltam arra, hogy rövidesen ez a 2-es magnó lesz az én
munkahelyem. 1957 volt.

De a szerencsecsillagom vezérelt.

Volt egy ajánlóm Sebestyén János orgonaművész és neves zenei
rendező személyében. Ő hozott össze a Rádió zenei osztályának
vezetőjével, Faludi Rezsővel. Gondolom, az önéletrajzom jól vizs-
gázhatott, mert 1958. január 15-én már technikai rendezőként
kezdhettem. A szimfonikus rovatban Meixner Mihálytól, Bónis
Ferenctől és Rónai Istvántól lestem el mindazt, amit későbbi mun-
kám során hasznosítottam.

101

De hamar rá kellett jönnöm, hogy a Rádiónak más terve van ve-
lem. Szakítanom kellett a komoly műfajjal, és hirtelen Bach,
Beethoven és Bartók után Bill Haley, Chuck Berry és Cliff Richard
világában találtam magam. Bedobtak egy zajosabb, csillogóbb
környezetbe: a popzene világába. Elsősorban az addig hiánycikk-
nek számító nyugati divatokba szambáztam bele, a rock and roll, a
twist, a Teenager Partyk és a Délutáni Randevúk világába.

1962-ben indult a kora délutáni Tánczenei koktél-sorozatom,
aztán 1964-ben ebből nőtt ki a Vasárnapi koktél, majd egy évvel
később a Csak iataloknak! című kívánságműsor.

Sorolhatnám még egy ideig, mi mindent adott nekem ez a műfaj.
A Töltsön egy órát kedvenceivel, A beat kedvelőinek, a 25 perc
beat, a Pillantás az európai diszkókba és a többi hasonló jellegű
könnyűzenei műsor végül negyven boldog évet biztosított szá-
momra a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai épületében.

Egy fontos momentumot még említenem kell: Ekecs Géza, azaz
Cseke László nevét. Akiről sokat hallottam, akinek műsorai rend-
kívül népszerűek voltak. Ő a Szabad Európa Rádióban mutatta be
azt az új zenei stílust, amely a hatvanas évektől meghódította a
világot. Cseke Lászlóval 1989 nyarán találkoztam először: ez volt
az én pályám csúcsa. Azután még másfél évtizedet tölthettem vele
különböző rádióstúdiókban.

Valamikor régen, 1961-ben az ő hatására hoztak engem helyzetbe
– hangja, stílusa máig is legenda. És milyen érdekes, hogy fél év-
századdal később vele együtt tettem le a mikrofont, és vonultam
vissza otthonom magányába, sosem feledve azokat, akik 1958 és
1998 között engem bátorítottak, támogattak és kitüntettek.

102

A PÓKÁSZTÓL A POLITIKÁIG

Kristóf Gábor

– Nem lenne kedve megcsi-
nálni? – nézett rám Tarnay Már-
ta, az Állatvilág című magazin
szerkesztőségében, ahol én vol-
tam a tervezőszerkesztő másod-
vagy harmadállásban, ő pedig
vendégként szerkesztette a gye-
rekoldalt.

– Beteg lett a riporter, és hol-
nap össze kell raknom a követ-
kező adást. Adok egy magnót, elmegy, felveszi, segítek vágni. Nem
nagy ügy.

– Én? De hát soha nem csináltam rádióriportot…
– Na, akkor épp itt az ideje. Jó a hangja, kérdezni tud. Elmegy
Loksa Imre arachnológus professzorhoz, és kideríti, hogyan fonja
be a pók a falak és a plafon találkozásánál a sarkot, hiszen nem
tud sem ugrani, sem repülni. Segítsen, jó? – rám nézett moso-
lyogva a csodálatos kék szemével.

Persze hogy elvállaltam. Végül is mi történhet? Kora délután men-
tem be, és egy negyedórás oktatás után elindultam az első interjúra
a pókász pro hoz. Ő pro i volt, én meg az amatőrök magabiztossá-
gával kérdeztem, ami csak eszembe jutott pókról, sarokról és há-
lóról. Úgy 14-15 percet vettem fel, visszaloholtam a Rádióba. Márta
várt. Levitt az átjátszóba, megvárta velem, míg kész lett az anyag.

103

– Adásba három-négy perc kell, megmutatom, hogyan kell vágni –
mondta, és mutatta. Vágta, ragasztotta és átadta.

– Na, így kell. Rendben lesz, ugye? Holnap reggel összejátszás! –
rám mosolygott, és elment. Ez úgy délután három körül lehetett.
Izzadva, ügyetlen ujjakkal próbáltam vágni, amikor bejött egy
szőke, velem kábé egyidős pasi. Kicsit nézte, amint kínlódok, aztán
megkérdezte:

– Segítsek?

Ma is hálás vagyok Sári Lacinak, hogy elkészülhetett életem első
rádiós anyaga. Ettől kezdve jöttek a megbízások: az áldott emlékű
Tarnay Márta, Horváth Ida, Martos Eta, Havril Erzsi – a Gyerek-
rádió szerkesztői, akik segítettek nekem az alapokat megtanulni.
Aztán az Ötödik sebesség: Sóskuti Márta, Pogány Gyuri, Neuman
Gábor, Angyalosi László, Dám László és a többiek. Az I júsági mun-
kastúdió: Rékai Gabi, Ördögh Csilla és Kovalik Márta…

Mikrofonengedélyért Fischer tanár úrhoz voltam berendelve az
Olasz épületbe, a munkásőr-szobába.

– Meséljen magáról – kérte, én meg meséltem.
– Jó. Olvassa fel ezt! – és a kezembe nyomta Dobó esküjét az Egri
Csillagokból.

Olvastam.

– Elég… Bár nem ezt kérték, de mivel jó a hangja, érti, amit olvas,
megkapja a bemondóit.
– Bocsánat, tanár úr, de én nem akarok bemondó lenni. Riporter
szeret…
– Micsodaaaa?! Riporter?! Na, menjen ki!
104

Nem tudtam, hogy micsoda elismerés az, ha Fischer tanár úr a be-
mondói mikrofonengedélyt ajánlja fel valakinek. Így aztán megkap-
tam a riporterit, viszont nem kellett nyelvi képzésre járnom. (Akkor
hallottam először, hogy milyen a hangom, amikor az Úttörővasúton,
Hűvösvölgy állomáson 13 évesen forgalmi szolgálattevő voltam, és
én mondhattam be, hogy: „Figyelem, igyelem, vonat indul az első
vágányról a Széchenyi-hegy felé. Kérjük, szálljanak fel a vonatra!”

− De jó a hangod, iam! – mondta az állomásfőnök. – Akár rádiós
is lehetnél!

Aztán egy szép napon, amikor már jó ideje az Ötödik sebességnek
külsősként dolgoztam, behívott Sóskuti Márta.

– Mondja, Kristikém, lenne kedve idejönni főállásba?

A Filmvilág tervezőszerkesztője voltam akkor, nagyon szerettem
ott dolgozni. Gondolkodási időt kértem, és vagy egy hónap után
mondtam csak végül igent. Ez 1984-ben volt.

Így jött az Ötödik sebesség, majd 1986-ban következett a Reggeli
csúcs, amit Sóskuti Mártával és Ördögh Csillával találtunk ki.
Szerették a hallgatók. Ez volt a Magyar Rádió első tegezős mű-
sora, sok-sok ötlettel, geggel, nagyon jó munkatársi gárdával.
Kicsit később B. Tóth László hívott a Calypsóhoz (ez csak amo-
lyan mellékállás volt), de azt is nagyon szerettem, szuper kollé-
gákkal és amatőrökkel.

A rendszerváltás környékén mentem át a Kossuth Krónikához
László József hívására. Ez is igazi szerelem volt, sok olyan mun-
katárssal, akiket egyenként fel kellene sorolnom, megírva róluk,
hogy mi mindenért becsültem, szerettem őket, de nem engedi
a terjedelem.

105

Fantasztikus helyeken jártam a világban, rengeteg kaland, élmény,
olykor kínlódás van mögöttem. Imádtam, amit csináltam – amíg
csinálhattam. Szerettem a kollégáimat, és úgy érzem, ők is engem.
Öröm volt minden nap bejárni.
2010-ben jöttem el a Magyar Rádióból. Önként, nagyon nehéz dön-
tés után, nagyon szomorúan.
Ma is sokszor álmodom, hogy ülök a newsroomban, előtte a „pöty-
työs” váróban vagy már a stúdióban.
2010 októbere óta nem jártam a Bródyban. A Kunigundába nem is
vágyom. Csak a régi Rádióba, az akkori kollégák közé, a Pagodába.

106

FÉL ÉVSZÁZAD MOSZKVÁTÓL
A MEGSPÓROLT SZIMPLÁIG

Kulcsár István

Engem egy hölgy hívott fel, hogy
legyek rádiós. 1957 áprilisában
ez az elvtársnő Sarlósné volt, az
akkori személyzetis, a későb-
bi polgármester felesége. Gács
László, az akkori de facto elnök
szólt neki, hogy kell egy oroszul
is beszélő tudósító, akit a Rádió
kiküldhet Moszkvába. Ezt
ugyanis megígérték a szovjet
rádió illetékeseinek, akik eről-
tették, hogy a Magyar Rádió megint vegye át és sugározza a szov-
jet rádió magyar szerkesztőségének „A kommunizmus nagy or-
szágából” című napi félóráját. (Ötvenhat előtt létezett ilyen, és azt
mesélték, hogy amikor ezt bekonferálták, csak egy nagy, országos
kattanás hallatszott, s utána néma csönd.)

Szóval, hogy a mi emberünk hazai nyelven és stílusban fog tájékoz-
tatni a szovjet eseményekről. Gács hallott engem felszólalni a Tán-
csics-körben (ezzel ma nem dicsekszem), politikailag megfelelő-
nek ítélt, és tudta, hogy a Szovjetunióban végeztem, és beszélek
oroszul. Ezért küldte rám Sarlósnét. Én akkoriban a nem sokkal
korábban indult Élet és Irodalomnál dolgoztam, mint rovatvezető,
és azt sem tudtam, mi fán terem a rádió. Nem is mentem volna el,
de éppen aznap vesztem össze Bölöni György főszerkesztővel,
ezért mégis bementem Sarlósnéhoz, meghallgatni az ajánlatát. Egy
hétre rá már a vonaton ültem, útban Moszkva felé. De nem egyedül,

107

mert velem adták Vajda Marci bácsit, hogy a Moszkváig tartó 48 óra
alatt magyarázza el nekem, hogyan kell tartani a mikrofont, mi az
a rádió, hogy néz ki egy tudósítás, és hogy mi az a külpolitika. Így
lettem a Magyar Rádió első állandó külföldi tudósítója: 1957 és
1960 között, három és fél évig tudósítottam Moszkvából.

Noha egyértelműen a Magyar Rádió moszkvai tudósítója voltam,
ilyen minőségben is akkreditáltak, a szovjet rádió elég nehezen
nyugodott bele, hogy nem az ő magyar adásuknak vagyok a mun-
katársa. Én a szovjet rádióval csak annyiban álltam kapcsolatban,
hogy mivel akkoriban a telefonvonalak minősége miatt telefonon
nem lehetett tudósítást úgy leadni, hogy érthető is legyen (még
Budapestről Budapestre sem), az anyagaimat zenei kábelen kellett
továbbítani, amit viszont a lakásomra nem vezettek be, ezért estén-
ként a szovjet rádió stúdiójából küldtem a jelentéseimet Budapestre.

Hazatérésem után a Hírszerkesztőségben lettem turnusvezető.
Egymást váltva dolgoztunk: Földi Iván, Kukk György, Ritter Tibor,
majd miután Kukk elment a televízióhoz, Ipper Pál került a helyére.
1961. április 12-én egész nap nagy izgalommal tudósítottunk
Gagarin űrutazásáról, majd este bejött Hárs István a Hírszerkesz-
tőségbe azzal, hogy menjek haza, öltözzek át, mert még az este in-
dulok egy direkt nekünk rendelt külön-repülőgéppel Moszkvába,
Bánkuti Gáborral együtt, hogy másnap a helyszínről tudósíthas-
sunk Gagarin Vörös téri ünnepélyes fogadtatásáról. A Vörös téren
persze nem kaptunk mikrofonállást, a moszkvai stúdióból tudó-
sítottunk, képernyőről. Akkor hangzott el a később sokat emlege-
tett mondat, „Itt van Gagarin, az az ember, aki kilyukasztotta a Föld
légburkát és a feleségét…”

Életemben akkor voltam először élő adásban. Amennyire tudom,
1956 után – a sportközvetítéseket leszámítva – ez volt az első kül-
földi élő közvetítés a Magyar Rádióban.

108

1968-ban ismét kiküldtek Moszkvába állandó tudósítónak. Igye-
keztem minél kevesebb napi politikai tudósítást adni, és minél
több színes anyagot küldeni hétköznapi, gazdasági, kulturális té-
mákról, néha még sportról is, és minél több interjúban, útiriport-
ban beszámolni arról, hogyan élnek a Szovjetunió különböző
vidékein az emberek. Megfordultam mind a tizenöt szovjet tag-
köztársaságban, és még egy, az Északi-Jeges-tengeren sodródó jég-
táblán működő kutatóállomásra is sikerült eljutnom. Ekkoriban
kezdtem a magyar tévéhíradónak tudósításokat küldeni, amelye-
ket vagy a moszkvai utcán rögzítettek, vagy a szovjet televízió
stúdiójából továbbítottak a Szabadság térre. (Szuhay Balázs emlé-
kezetes paródiájában eltorzult pofával olyasmiket jelentettem
Moszkvából a Híradó nézőinek, hogy „a Pravda ma is két kopejka”.)

A „minél kevesebb kommentár, minél több, a hétköznapokat be-
mutató színes riport” elvéhez azután az alatt az öt év alatt, 1978-
tól 1983-ig is igyekeztem ragaszkodni, amelyet az Egyesült Álla-
mokban töltöttem állandó tudósítóként, bár formailag elsősorban
az ENSZ-be voltam akkreditálva. Láttam, hallottam a Biztonsági
Tanács ülésén, amint Gromiko szovjet külügyminiszter rosszul lett
a szónoki emelvényen, és a sajtótribünről igyeltem a tanácsnak
azt az ülését is, amelyen Norodom Szihanuk volt kambodzsai állam-
fő sírva kiabálta bele a világba, hogy „Kambodzsa sohasem nyög-
het magyar csizma alatt!” Az ötven amerikai szövetségi állam
közül huszonötben jártam, és eljutottam olyan félgyarmati sorban
lévő szigetekre is, mint Puerto Rico, Guam vagy Amerikai Szamoa.
Akkreditálva voltam Kanadába is, ahová évente legalább kétszer
átrándultam. Ott Új-Fundlandtól Brit Kolumbiáig a tíz tartomány-
ból hatban jártam. Egy amerikai operatőr segítségével a moszk-
vaiakhoz hasonló utcai kommentárokat készítettem a Magyar
Televíziónak, riport ilmet forgattam nemcsak az ENSZ-székház
társalgójából, hanem a többi között egy New York-i éjjeli mene-
dékhelyről is. A munkámat nagyban megkönnyítette, hogy sok

109

barátot szereztem, köztük amerikai magyarokat, és sokat segített
a USIA nevű amerikai tájékoztatási kormányszerv, sőt még az
Amerika Hangja magyar szerkesztősége is. Mindenesetre meg-
ismerhettem egy olyan világot, amely erősen különbözött a Lajtán
innenitől. Végigfényképezhettem a San Diego-i hadikikötőt, és
bejártam a Pentagon folyosóit is (igaz, ezt vezetett túrán).

Amerikából való hazatérésem után évtizedeken át a Politikai Adá-
sok Főszerkesztőségének Ónody Görgy, Bernát György, Barát József,
majd mások vezette külpolitikai rovatában rontottam a levegőt
szakmánk olyan kiváló művelői mellett, mint Benda László, Lipo-
vecz Iván, Nemes Gábor, Szécsi Éva, Vértes Éva, valamint a két Mik-
lós: Keleti és Lengyel. Rendre írtam a kommentárokat (Tíz perc
külpolitika), szerkesztettem a rovat heti műsorait (Harminc perc
alatt a Föld körül, Világóra) és a krónikák külpolitikai részét.
Tudósítottam több nemzetközi leszerelési konferenciáról, to-
vábbá a többi között az Európai Biztonsági és Együttműködési
Értekezlet úgynevezett Kulturális Fórumáról. (Ahol a román kül-
döttség a vétójával duzzogva megfúrta, hogy akár egy néhány sza-
vas záróközlemény is szülessen.) Ez negyedórával az Esti krónika
előtt történt, úgyhogy még épp beszámolhattam róla egy rövid
tudósításban. A záróközlemény ilyetén hiányának tényéről sem
az MTI-ben, sem másutt soha semmiféle közlemény nem jelent
meg, és a Magyar Rádióban sem hangzott el többé. De akkor igen.

Negyvenkilenc évig voltam rádiós, túléltem Csúcsot és Kondort,
de aztán egy napon Kerényi György behívatott Kerekes Andrással,
Ónody „főherceggel” és P. Szabó Józseffel együtt, hogy közölje,
slussz, a jövőben akár egy nyúlfarknyi jegyzet erejéig sem szere-
pelhetünk a Magyar Rádióban.

– Legalább egy kávéval megkínálhatott volna – jegyezte meg utána
P. Szabó.

110

AKKOR MOST MI LESZ
A PROLETÁRDIKTATÚRÁVAL?

Lantos Gabriella

Már 18 éve nem dolgozom a Ma-
gyar Rádióban. Magamtól jöt-
tem el, nem elküldtek. Mégis,
azóta is érzem, ez az elveszett
paradicsom. Azóta is mindig,
mindenhol ezt kerestem, és
még nem mondtam le arról,
hogy egyszer megtaláljam.

– Na, akkor menj le a 33-as stú-
dióba, és mondd fel ezt a pár
mondatot – vetette oda a válla felett Farkas Zoli a 168 óra kezdete
előtti óriási kapkodásban.
– Jó, válaszoltam készségesen, de az hol van?
– Hogyhogy hol van? Ahol tegnap volt.
– De én ma vagyok másodjára a Bródy Sándor utcában!
– Az nem lehet, akkor te hogy lettél rádiós? – kérdezte hitetlen-
kedve.

Én rádióssá nem a szokásos úton, a Krónikán keresztül váltam,
hogy majd szép lassan, sok munkával bekerülhessek az igazán
nagyok, a 168 óra és a Gondolat-jel kiválasztottjai közzé. Én Sze-
geden lettem rádiós, és a viszonylag gyors karrieremet a rend-
szerváltás okozta hatalmas felhajtóerőnek és Thürmer Gyulának
köszönhettem. 1989 decemberében az MSZMP Szegeden tartotta
az MSZP megalakulása utáni első kongresszusát. A szerkesztő kér-
dését, hogy ki megy el az új pártelnökkel interjút készíteni, hatal-

111

mas csend fogadta. Mindenki, aki az átkosban rádiós volt, kicsit
tartott ettől a feladattól. Még nem fejeződött be a rendszerváltás,
és mi lesz, ha ezek visszajönnek?

Az akkor még friss mikrofonengedéllyel, külsősként épp csak
beülhettem a szerkesztőségi megbeszélésre. De mivel a sokadik
kérdésre sem volt jelentkező, felbátorodtam, elvállaltam. Fél nap
unalom után a szememben a párt Thürmer Gyulástul fogatlan
oroszlánnak tűnt, nem volt nagy bátorság megkérdezni tőle, hogy
akkor most mi lesz a proletárdiktatúrával? De másnap a szer-
kesztő fantasztikus, bátor, nagyszerű munkának minősítette
életem első interjúját. Ezt követően a Szegeden töltött két rádiós
év már olyan volt, mint egy önképzőkör. Néhányan, frissen ki-
kerülve az egyetemről, azt csináltunk ott, amit akartunk. Azzal
kísérleteztünk, ami a legjobban tetszett. Azt tartottuk meg, ami a
legjobban működött. Egymástól tanultunk a legtöbbet. Én Pikó
Andrástól, Balogh Józsitól és Sándor Katától.

A vidék átalakulása tele volt izgalmas kalanddal. Fehér Ferenc
egy féléves kurzust tartott azon az egyetemen, ahol én pár évig
tanítottam. Bejártam az óráira, a végén pedig készítettem vele
egy félórás nagyinterjút. Pont annyi kellett a Pikóval közös vasár-
napi műsorunkba, a Szalonstúdióba. Mivel ez a beszélgetés hely-
ben óriási siker volt, kíváncsiságból felküldtem a Gondolat-jelbe.
Már több hét eltelt anélkül, hogy leadták volna. El is felejtettem
az egészet, amikor egy vasárnap délelőtti kocsikázás alatt egy-
szer csak meghallottam először a nevemet, és azután a hangomat
is. Elmondhatatlan büszkeség volt. Attól kezdve gondoltam ma-
gam rádiósnak.

Ezt követően eléggé felgyorsultak körülöttem az események. Mes-
ter Ákos telefonált, hogy egy Szeged környéki faluban nagy bot-
rány van, a pap veri a gyerekeket, a falu fel van bolydulva. Csinál-

112

jak egy pörgős riportot hat percben. Szólaljon meg mindenki,
a gyerekek, az anyák, a pap, a püspök meg a Jóisten is. Nagy bot-
rányt okoztam, a fél falu meg akart verni, a másik fele meg egymás
szavába vágva szidta a csuhásokat. Akkor még faluhelyen is nagy
számban voltak demokraták.

Pár héttel később Pesten jártam. Épp a Múzeum körúton sétál-
tam, amikor eszembe jutott, mi lenne, ha bemennék a Bródy Sán-
dor utcába. Elvégre van rádiós igazolványom. Igaz, nem ismerek
senkit, nem is vár rám senki. Azok tényleg ilyen spontán idők vol-
tak. A portán megkérdeztem, hol van a Gondolat-jel főszerkesz-
tőjének a szobája. Aztán kicsit olvasgattam a neveket az ajtókon,
és már azt is óriási megtiszteltetésnek éreztem, hogy személye-
sen láthatom ennyi híresség névtábláját. Akkor a rádiósok szerte
a honban a legtekintélyesebb embereknek számítottak. Amikor
bekopogtam, a pici szobában egy huncut szemű, kedves, idősebb
úr ült: Bölcs István. Megörült nekem, elcipelt a híres közös ebédre
a 168 óra asztalához, és minden odatévedőtől büszkén megkér-
dezte, na, szerinted ki ez a lány? Két nappal később pedig már
Farkas Zoli álmélkodott, hogy kerülök én ide, ha még azt sem tu-
dom, hol van a 33-as stúdió.

Két munkás, felhőtlen, szinte állandó flow-ban töltött év után
1994. március 4-én Csúcs László kirúgott 129 rádióst. Én voltam
közöttük a leg iatalabb. A médiaháború már régóta tartott, de én
egyszerűen nem vettem róla tudomást. Annyira boldog voltam,
annyira a helyemen voltam, annyi bátorító, inspiráló ember vett
körül, hogy nem engedtem, hogy elvegyék az örömöm. Még aznap
is lementem megvágni az előző nap felvett anyagot, pedig tudtam,
hogy már soha nem megy adásba. Egyszerűen nem akartam el-
hinni, hogy ezt megtehetik velünk. Ez azóta is gyakran megesik
velem: sokáig nem hiszem el, hogy vége van annak, amiben any-
nyira hittem.

113

Amikor fél év múlva visszakerültem a rádióba, már semmi sem
volt olyan, mint előtte. Sokan nem jöttek vissza, és ez érezhetően
éket vert az addigi közösségbe. De még nagyon hosszú ideig meg-
maradt a rádió szabad szellemi műhelynek, ahol már a Pagodába
lépve is érezte az ember a magyar kultúra és az azt létrehozó
alkotók fantasztikus sokszínűségét.

Nekem belül a rádiózás végét Kondor Katalin elnöksége hozta el.
1999-ben egy addig számomra ismeretlen nevű szerző jelentetett
meg egy kolumnás anyagot a Népszabadságban a baloldal végéről.
Gyurcsány Ferencnek hívták. Tamás Gáspár Miklóssal együtt be-
hívtam az éjszakai egyórás műsoromba erről beszélgetni. Másnap
visszavonták a mikrofonengedélyemet. Ez az incidens engem már
az első Fidesz-kormány idején megtanított arra, hogy lelkiisme-
ret-furdalás nélkül eljogászkodják a megtorlást, a cenzúrát, a zsar-
nokságot. És mindig találnak hóhért, aki kicsit szégyenkezve
ugyan, de végrehajtja, hogy a sajátjait kivégezze.

A rádió ezért boldog sziget volt a provincializmus tengerében. Ez
a sziget mára elveszett. De nekem ez az elveszett paradicsom ma
is a mérce, amit magam elé állítok. És amit másoktól is elvárok.
Ezért elitistának neveznek. Pedig csak rádiós maradtam, leg-
alábbis lélekben.

114

HAT KÉRDÉS, UGYANANNYI VÁLASZ

László Péter

Ha a nyolcvanas években nem
lép fel országos hiány építő-
anyagból, talán sosem lettem
volna rádiós. De fellépett, és így
én meg rádiós lettem.

Történt, hogy 1984. május 5-én,
szombaton Magánerőtlenül cím-
mel riportom jelent meg a Haj-
dú-Bihari Napló megyei napilap-
jában, ahol – debreceni lévén
– 24 évesen újdondász gyakornok voltam. Miközben Magyar-
ország pártállami vezetői azt propagálták, hogy a párt és az állam
támogatja az úgynevezett magánerős építkezést (mert nem volt
állami kapacitás a tömeges lakásépítésre, ám lakáshiány az volt),
a cikkben megszólaló építkezők arról számoltak be, hogy téglát,
cserepet, csempét legfeljebb csak csúszópénzért lehet venni a
Tüzépnél. Ott álltak hát felháborodva, magánerőtlenül.

A riporthoz az anyagot úgy gyűjtöttem, hogy saját kazettás kis-
magnómat a farmerből varrt válltáskámba rejtettem, a mikro-
font a táska szárára erősítve egy kendőbe bugyoláltam, és rávet-
tem egy debreceni építészt, hogy minden előzetes bejelentkezés
nélkül, mintha vásárlók lennénk, menjünk el együtt a legna-
gyobb debreceni állami építőanyag-telepre. A szakember sze-
mélyében így lett szemtanúja, szerkesztőm pedig a magnó révén
fültanúja mindannak, ami ott történt. Innen már csak egy lépés

115

volt leírni az eseményeket, vagyis dokumentálni a korrupció mű-
ködését kicsiben.

A nyomdakész riport megjelenése akkor már hetek óta húzódott,
amikor is azon a bizonyos szombaton, számomra is váratlanul,
napvilágot látott. És azon nyomban botrányt keltett. Hétfőn reggel
9-kor már raporton voltam a főszerkesztőmnél. A személyes nap-
lóm még őrzi, mit mondott négyszemközt Bényei József. Azt, hogy
az írás igazságtartalmát nem kétli, mert ő is épp most építkezik,
a cikk hangnemével viszont nem ért egyet. Egyébként pedig nála
ez volt az utolsó dobásom. (Korábban ugyanis már megjelent két
olyan anyagom, amely kiverte a biztosítékot a megyei pártbizott-
ságnál.) Ekkor álltam elő azzal, hogy magnóra rögzítettem mind-
azt, amit a riportban leírtam, és a zsebemből az asztalára tettem
a kazettát. A kihallgatás perceken belül véget ért.

A történtek utóéletéhez tartozik, hogy még azon a napon tollba
mondtak nekem egy úgynevezett igazoló jelentést, amit a főszerkesz-
tőmnek kellett címeznem. Ő válaszul fegyelmi eljárást indított elle-
nem. Erről papírt is kaptam, szóban viszont azt mondta, hogy mind-
ezt csak a védelmemben teszi. Azt máig nem tudom, mi lett az eljárás
vége, én mindenesetre ezzel a cikkel és a botrányt kavaró két másik-
kal még abban a hónapban jelentkeztem a MÚOSZ Újságíró-isko-
lájába. Bényei elvtárs kísért el felvételizni, ahogyan mindenkit a
főszerkesztője, de nem szólalt meg a beszélgetés során, amikor Mes-
ter Ákos, Vince Mátyás (HVG) és Benedek István Gábor (Népszabad-
ság) faggatott egyebek között arról, hogyan és miért jutott eszembe
rejtett mikrofonnal dolgozni. Felvettek. 1985-ben végeztem, a Magyar
Rádiónak pedig úgy kezdtem külsőzni a magnókiadóból egy-egy al-
kalomra kapott Uherrel, hogy közben már sorkatona voltam Pesten.

A kötelező katonai szolgálat letelte után visszamentem a Hajdú-
Bihari Naplóhoz. Én nem tudtam, hogy a távozásom óta mi minden

116

történhetett a lapnál, a debreceniek viszont hallották a riportjai-
mat a Rádióban. Köztük azt is, amelyikben az ország egyetlen hó-
toló vonatáról kiderítettem, hogy telente nagyjavításon áll a MÁV
debreceni járműjavítójában, amiről egyébként nem írt a megyei
lap. Szóval a főszerkesztőmnél jelentkeztem munkára, és ő nem
kertelt, közölte, hogy rádiózás ide vagy oda, a Gördülőcsapágy
Művek üzemi lapjánál lesz az új helyem. Egykedvűen fogadtam a
bejelentést. Addigra ugyanis újságíró-iskolai csoporttársam, Vrannai
Katalin jóvoltából megismerkedtem Fekete Istvánnal, a Hírszer-
kesztőség vezetőjével, és az első három hónapos gyakorlatot kö-
vetően megállapodtunk, hogy a Magyar Rádióban állok munkába.

Főszerkesztőm a hír hallatán meglepődött, de talán fel is lélegzett.
Elköszöntünk, és én Budapestre költöztem a családommal.

Így lettem 1986-ban a Magyar Rádió munkatársa, de még nem rádiós.

Azt, hogy rádiós lettem, elsősorban Tarnói Gabinak (Gizellának) és
Havas Henriknek köszönhetem. Előbbi vágni, utóbbi hírt írni taní-
tott meg. Magánemberként is sokat kaptam tőlük: Gabiéknál ré-
szese lehettem a nagy társasági életnek. Miközben a férjei jöttek és
mentek, én maradtam, Henrik pedig maga adott fedelet nekem pár
hónapra az üres békásmegyeri lakásában, amikor elvált férj lettem.
Máig hálás vagyok azért is, hogy több műsorukban dolgozhattam,
mert egy életre megértették velem, hogy nem az a hír, ha a kutya
megharapja a postást, hanem az, ha a postás harapja meg a kutyát.

Amit ettől a két embertől tanultam, azt 1988-tól a gyakornok Szabó
Yvette-nek igyekeztem továbbadni a Hírszerkesztőségben. (Mosta-
nában ezt Foxi névre hallgató spitzemnek próbálom elmagyarázni,
de nem sok sikerrel.) Eleinte nehéz dolgom volt Yvette-tel. Olyany-
nyira, hogy amikor a MÚOSZ-felvételihez megírta élete első cikkét,
ezt a címet adta neki: Miért nem akarok újságíró lenni? Ennek

117

dacára felvették. A munkába nagyon belejött, és végül a legjobb bel-
politikai hírszerkesztő lett, és ma is újságíró, de már a HVG-nél. Ha
valaki, hát ő tudja, mi az a hard news.

A rádiós hír a perc műfaja, hat látszólag egyszerű kérdésé: mi, kivel,
mikor, hol, hogyan és miért történt. Akiknek választ kellett adniuk leg-
feljebb egy hírpapírnyi terjedelemben, azok névtelen, csak szignós hír-
szerkesztők voltak, noha utóbb sokan lettek nevesek, köztük például
Bedő Iván, Bolgár György, Szelestey Lajos, Udvarhelyi Szabolcs, Zentai
Péter. Zentuccio (vagyis Zentai) nekem azért is volt etalon, mert bár-
mely hír utolsó mondatát, ami keretet és értelmet adott az előzőeknek,
ő tudta igazán megírni úgy, hogy benne legyen szinte az egész világ.

Akkori híreink azonban ma már halottak, az idő tette a dolgát.

Az én tizenegy rádiós évemből (1986–1997) az az interjú marad
vélhetően örökéletű, noha semmi sem örökéletű, amelyet Orosz
Józseffel közösen készítettünk, és amelyben az egyik kérdésemre
válaszolva Pozsgay Imre népfelkelésnek minősítette a harminchá-
rom évig ellenforradalomként megbélyegzett 1956-os forradalmat.

Ami engem illet, nekem mégis az a legemlékezetesebb anyagom,
amelyben egy szakadékba zuhant és magát halálra zúzó hegymá-
szó túlélő társa mesélte el, mi történt azokban a drámai percekben,
és miközben a sportklubban kipakolta megmaradt felszerelésüket.
A vágóasztalon minden kérdésemet kidobtam, csak az interjúalany
monológja meg a karabinerek, a jégcsákányok, a hágóvasak éles,
csörömpölő hangja maradt meg abban az öt percben, ami végül
adásba került a Tarnói–Havas páros Reggeli krónikájában.

Talán ekkor lettem igazi rádiós. Mert addigra már a riportkészí-
tésnél is követtem az alapelvet, hogy nem a kérdező a fontos,
hanem az, hogy a hallgató számára kiderüljenek a tények: mi, ki-
vel, mikor, hol, hogyan és miért történt. Hat kérdésre a hat válasz.

118

HANGTRÓGER

Lengyel­Nagy Anna

– A jóisten megáldja magát,
mit cipel ebben a hatalmas nej-
lonzsákban? – kérdezte László
György, a Szórakoztató Osztály
talán akkoriban helyettes ve-
zetője. 1976 áprilisát írtuk.

– Láthatja, tekercseket. A mű-
sort – válaszoltam könnyedén.

És kivillantottam neki a nejlon-
ból azt a hatvan-hetven fényes kis fémmagot, amelyek köré egyen-
ként 20-60 másodperces barna meg fekete magnószalagok teke-
redtek, gondosan felcímkézve, leragasztva, hogy szét ne bomoljon,
össze ne keveredjen a cucc, mert akkor nekem végem. A vágószo-
bába igyekeztem vele. Készültem életem legeslegelső műsorára,
a Holnap május! címűre, amivel éppen ő bízott meg, pár héttel
korábban. Csak a címet és az adás dátumát adta meg, a többit ta-
láljam ki én. Én meg azt találtam ki, hogy álljon össze ez a májusi
izé pár másodperces hangulatokból: icipici versrészletekből,
zene- és riportfoszlányokból, tavaszi viccekből, friss májusi ma-
dárcsicsergésből és így tovább, szédületes, gyors ritmusban váltva
egymást, hogy még konferálgatni se kelljen, mert ez biztosan kiad
valami tavaszi atmoszférát. Ez volt az elképzelésem.

A rádiós műfajokról – az interjún kívül – akkor még nem tudtam
semmit. A rádiózásról se sokat. Kezdő voltam a vágásban-szer-

119

kesztésben, úgyhogy csak magamra vethettem. Merthogy majd’
belediliztem ebbe a melóba. Akkortájt, emlékszem, sok-sok picike,
lebomló hangtekerccsel kezdtem rémálmodni.

A helyzet az, hogy angoltanár voltam, és csak a felnőtt-nyelvokta-
táshoz értettem igazán.

– Tudja, mi maga? Egy hangtróger! – közölte velem László Gyuri,
és röhögve továbbállt.

Amúgy, ha nem lettem volna angoltanár, sosem landolok a Rádió-
ban. Egy remek tanári csapatban dolgoztam, speciális, akkor új
módszerrel tanítottunk, és egymás után írtuk az ehhez szükséges
tankönyveket. Benne szövegeket, kis sztorikat is. Úgy alakult, hogy
közben szükségünk lett az akkor roppant modernnek számító
audio-anyagokra is. Az én feladatom lett a leírt szövegekből pár-
beszédeket, jeleneteket formázni. Lézengett akkortájt néhány
angol anyanyelvű ember Budapesten, őket szedtük össze, kibérel-
tünk egy rádióstúdiót a Bródyban, és felvettük a kis jeleneteket
a majdani tanórák színesítéséhez.

Ültem a technikában az üvegfal mögött, és azt sem tudtam, hogy
ezt a helyiséget így hívják. Egy hangmérnök varázsolt a keverő-
asztalnál, az angol anyanyelvűek a stúdióban nyomták az általam
írt párbeszédeket, és én csak bámultam: az egész egy varázslatos
csodavilágnak tűnt.

De ahhoz, hogy hangtróger legyek, nejlonzsákostul, még kábé négy
évnek kellett eltelnie – így jutunk el hetvenhatig.

Micsoda mázli! Vágni, szervezni, riportozni azért tanultam meg
villámgyorsan, mert a szerkesztő, aki mellé külsősként, asszisz-
tensnek delegáltak, halál lusta ember volt, isten nyugosztalja, és
120

mindent boldogan rám, az abszolút kezdőre bízott. Elképesztő
mázli az is, hogy eltelt az asszisztenskedéssel meg némi kis ri-
portozással fél év, amikor László Gyuri, aki nagyon lezser tudott
lenni, megkérdezett: képesnek érzem-e magam, hogy saját mű-
sorral álljak elő? Mondjuk, valami szórakoztatóval. Végül is a Szó-
rakoztató Osztályon vagyunk. Innentől kezdve mindent nekem
kellett kitalálnom.

1976 őszén elindult az Embermesék. Eredetileg egy vagy két
adásra gondoltam, és ki a fene sejthette, hogy huszonhét éven át,
ha esik, ha fú, ha gulyáskommunizmusban élünk, ha éppen rend-
szert váltunk, ha külsős vagyok (még további tíz éven át), vagy
ha már igazi belsős, ha a Kossuthon sugározzák, ha a Pető in,
minden áldott hónapban felcsendül a műsor szignálja, Nino Rota
Nyolc és félje.

Valahogy nem lehetett abbahagyni. Huszonhét év. Közben iatalból
középkorúvá, majd nyugdíjaskorúvá serdültem, bár igazán bölcs
azért sose lettem.

Már a legelején is hallottam: ez műfajteremtő műsor lesz. Akkor
nem is értettem. Számomra nincs hitelesebb, mint a civil ember
élettörténete, ami ráadásul mindig egyedi, és sokszor nagyon
meglepő tud lenni. Igazabb dolog nem is létezik a világon, mint az
emberi sors. Csak meg kell találni hozzá a mesélőket. Ez az én dol-
gom. A politikát, a gazdaságot, az információközlést, a híreket,
a rámenős interjúkat úgyis olyanok csinálják, akik nálam sokkal
jobban értenek hozzá.

Valamibe nagyon beletrafálhattam akkor, meg úgy látszik, jól is
csináltam, mert a műsort falták a hallgatók. Az évtizedek során
alig akadt rádiós díj, vagy más, állami plecsni, kitüntetés, amit meg
ne kaptam volna érte. (Most dicsekszem.)

121

Azért nem ragadtam le az Embermeséknél. Évekig mentek egyéb
sorozataim is a dokumentum-kabarétól (Komolytalan) a szexuali-
tásunkkal foglalkozó műsorig (Érintés). Kipróbálhattam és mű-
veltem mindenféle rádiós műfajt, így a műfajok királynőjét, a fea-
ture-t is, és sokféle témában: ha utaztam, akkor is, ha maradtam,
akkor is. Ha országos rákellenes kampányokat szerveztünk a Rá-
dióban, akkor is. Van itt azért egy titok: nincs mese, idővel meg
kell unnod magad. Magunknak kell észrevennünk, ha a rutin már
szürkít, és már unalmassá, középszerűvé zsibbad, amit öt-hat-hét
éve nyúzunk. Akkor bele kell fogni valami másba.

Sosem kontrollált, sosem cenzúrázott igazán egyik főnököm sem.
Azt hiszem, ártalmatlan kislánynak (később nagylánynak) köny-
veltek el, aki többnyire névtelen, hétköznapi emberekre fókuszál.
Hárs elvtárs szeretett. A többi, őt követő elvtárs odafenn, gondolom,
nem is ismert. Sosem rúgtak ki. (Bár ezzel nem biztos, hogy dicse-
kednem kellene.) Így telt el 35 évem, szabadságban, békében.

Biztos az sem véletlen, hogy rádióshoz mentem férjhez. Úgyhogy
az életritmusommal nem is volt semmi baj. Délutánonként a kicsi,
négyéves iamat meghozta az óvodai busz a Pollackra, akkor beült
a vágóasztalom alá, fogott egy magot, és azt forgatta a kezében,
mint egy autós kormányt. Mondta is hozzá, hogy tütü. Mikor meg
olyan tízéves-forma lett, kikukázta magának az eldobott tekercse-
ket a szemétből, és összevissza vágta, ragasztotta a selejtbe szánt
mondatokat: őrült, de briliáns audioparódiát varázsolt a komoly
mondattöredékekből. Kell-e mondani, hogy belőle is rádiós lett?
Petur Andrásnak hívják. Már több mint negyvenéves.

Én meg, amikor eljött az ideje, letettem a nagy nejlonzsákot a ma-
gokkal és a szalagokkal együtt.

122

MÉG KICSIT ÉRHETTEM VOLNA

Lévai Júlia

1989. december 16-án még
nem tudtam, hogy néhány évvel
később Tőkés Lászlónak a hírét
sem akarom hallani. Aznap
azonban a neve (itt picinyke
túlzás következik) tüzes láng-
oszlopként ragyogott a törté-
nelem egén, és fonódott össze
annak már valóban felemelő
képével, hogy lám: magyarok és
románok közös szabadságuk
védelmében képesek egyetlen, élő láncba összekapaszkodva
kiállni egy emberért, aki volt elég bátor szembeszállni a zsarnok-
sággal. Nem egymáson kell itt felülkerekedni, hanem közösen,
a Securitatén.

Ha nem lettem volna rádiós, ezt akkor is azonnal mindenkivel meg
akartam volna osztani, szét akartam volna kiabálni. Hogy itt most
valami csoda történt, és igyeljétek meg, emberek, ebből majd még
újabb csodák következnek. Itt most egy pillanatra kiegyenesedett
a világ meggörbült gyémánttengelye, hogy a költő szavaival éljek.
De mivel rádiós voltam, ezt elsősorban a hangdobozból akartam
szerteszórni.

Egyébként is, már kiskorom óta úgy voltam kondicionálva, hogy
a különösen fontos dolgok kimondását a rádióhoz kössem. Mivel
volt szerencsém egyenesen a Rákosi-rendszerbe beleszületni,

123

amely pedig a szüleimet permanens készültségi állapotban tar-
totta („mikor lesz ennek már vége?!”), ezért a lakásunkban az egy-
ségnyi időn belül elhangzó szavak túlnyomó többsége a rádiókból
érkezett. Szólt hozzám a Kossuth, a Szabad Európa, az Amerika
hangja és London. Ráadásul nem jártam óvodába, így délelőttön-
ként is a rádióval álltam a legbensőségesebb kapcsolatban.

Így esett, hogy 1953. március 5-dikén például a családunkból én
értesültem elsőként a Generalisszimusz haláláról. A hírt már ak-
kor sem tartottam magamban, hanem azonnal kivonultam a kony-
hába, és megadva a módját, a helyzetnek megfelelő tömörséggel
ismertettem a dolgok állását a nagymamámmal: „Meghalt a Talin!”

1989-ben viszont már vagy nyolc-tíz éve azt is rendszeresen meg-
tehettem, hogy bemegyek a lelkemben mindig áhítattal övezett
Rádióba, és onnan egy szélesebb hallgatósággal is megosztom,
ami bennem feszül.

Ezért hát leültem, és azonnal megírtam az erről szóló jegyzetemet a
Reggeli krónikának. Mivel azonban már péntek volt, csak vasárnap
vittem be, és így hétfőn ment le a 7:40-től induló jegyzetsávban.

Nem tudom, vajon akkor lehetett-e rám az „igazi rádiós” kifejezést
alkalmazni, de ez egészen biztosan egy igazi jegyzet volt, igazi
elkötelezettséggel.

Jött is a szokásos telefon tíz óra körül, az adásértékelő értekezlet
után: mondta a szerkesztő a kagylóba, hogy „a Pöszö fosik”. Ám
ezúttal a hangja már derűs és nevetős volt. „Most már ugyan fos-
hat, változnak a dolgok.”

Kétarcú időszak volt az, a régi garnitúrának sem lehetett könnyű.
Hiszen ami készülődött, annak még a pontos neve sem volt meg:
124

a legbátrabbak rendszerváltozást emlegettek, de hogy ebből a
rendszer tényleges leváltása is következhet, az épp hogy csak kör-
vonalazódott. Az elvtársak közül jó néhány őszintén nem tudta el-
képzelni, hogy amit eddig teljes mellszélességgel képviselt, az úgy,
ahogy van, mehet a kukába az elhallgatott fogalmaival és a szabad
beszéd helyett áthallásosra fogalmazott mondataival együtt. Nem
csoda, hogy a csak Pöszö névvel emlegetett adófőszerkesztő nap-
jai is folyamatos rettegésben teltek: nehogy becsússzon az általa
felügyelt műsorokba egy-egy olyan kifejezés, amely ellehetetleníti
a szerinte oly kényes egyensúly fenntartását.

Csakhogy a történelem szarik az olyan, bármily kényes egyensú-
lyokra, amelyeket az ő közvetítésére hivatott intézményekben pró-
bálnak nagy igyekezettel és külsőleges szempontok közbeiktatá-
sával fenntartani. Úgyhogy el is jött december huszonegyedike,
amikorra Tőkés László nevének kimondása már nemhogy nem
keltett riadalmat, hanem kifejezetten nélkülözhetetlen volt, ha egy
önmagát komolyan vevő rádió híreket akart mondani.

Szegény Pöszö, eszembe is jutott, amikor a Kálvin tér felé gyalo-
golva lépten-nyomon csak Tőkés és Ceaușescu nevét hallottam
magam körül. „Na ezeknek mondd, hogy Jézusmárja, nem kéne
ilyen hangosan, mert még baj lesz!” A levegő sistergett az izgatott-
ságtól. Valami miatt a Központi Antikváriumba kellett bemennem,
ahol a déli órákhoz képest megdöbbentően sokan voltak. Mi tör-
ténhetett? Még a rádió is szólt – ez aztán végképp szokatlan volt.
Beljebb mentem, hogy jobban halljam, és a következő percekben
életem egyik csúcspontját éltem át.

A rádióból a saját mondataim szóltak: Tőkésről, a magyar és ro-
mán emberek összefogásáról, ennek szépségéről, és egy várható,
világrengető változás előszeléről. Valami történhetett, ami miatt
a Déli krónika végén megismételték a hétfői jegyzetemet. Körü-

125

löttem ragyogó és megilletődött arcok sokasága. Az én szavaimat
hallgatják, és nem tudják, hogy közben én is itt.
Bűvölet, amit persze erre is, arra is fel lehet használni, de most
éppen a jóra használódott, és ennek én minden módon a részese
lehettem. Úgy is, mint aki elősegíti, és úgy is, mint aki kiélvezi.
Azután hamar megtudtam, hogy mindez azért volt, mert délelőtt
elfogták Ceaușescut, és a Tőkés háza elől induló mozgolódásból
valóságos forradalmi állapot állt elő Romániában. Rég éreztem
ennyire magaménak egy forradalmat, és rég éreztem magamat
ennyire rádiósnak.
Azután történt, ami történt, de az, hogy az ember rádiós lehetett,
egy ideig maga a Nirvána volt. Később meg maga a kínszenvedés.
De ahogy mondani szokás: amit az ember megtanul, átél, végig-
csinál valahol, azt senki és semmi nem tudja elvenni tőle. Így tő-
lem sem annak a sokszoros élményét, hogy mire kitettek onnan,
addigra azért én eléggé igazi rádióssá váltam.
Csak hát azért még szívesen érlelődtem volna egy kicsit.

126

DALIÁS ÉVEK SZILENCIUMMAL

Lipovecz Iván

1970. december 12-ét írtunk,
elsőszülött kislányom, Zsuzsika
alig múlt egyhónapos. Lengyel-
országban kitört a balhé. A poli-
tikai vezetés úgy határozott,
hogy pont karácsony előtt eme-
lik fel drasztikusan, átlag húsz
százalékkal a fogyasztói árakat,
köztük az alapvető élelmiszere-
két is. A Gdansk környéki gyá-
rakban sztrájkok kezdődtek, az
emberek az utcára vonultak, a hatalom rendőri erőket vetett be. Én
akkor már több mint két éve a külpolitikai rovatban dolgoztam, és
aznap nekem kellett szerkesztenem rendszeres műsorunkat, a Kül-
politikai igyelőt. Számomra egyértelmű volt, hogy a lengyel ese-
ményeket nem lehet kihagyni. Csakhogy az alkupozícióm nem volt
túl erős a rovat mindentől rettegő, folyamatosan nyugtatókon élő
vezetőjével szemben. Ezért az általam legjobban tisztelt kolléga-
nőmet, Szécsi Évát kértem meg, hogy segítsen. És a történet az ő
tollából és az ő hangján végül is eljutott a rádióhallgatók fülébe is.

Tizenegy évvel később újra a kettőnk összjátéka törte meg a teljes
magyar sajtó csöndjét, ismét lengyelügyben. 1981. december 13-án
Jaruzelski tábornok Varsóban rendkívüli állapotot hirdetett. Ez lett
a Szolidaritás nevével fémjelzett lengyelországi népmozgalom vége.
Idehaza a Rádióban mindenkin a teljes döbbenet és tanácstalanság
lett úrrá. De Éva és én külföldön voltunk. Ő Párizsban, én Bonnban

127

állandó tudósító. Onnan, kintről sikerült rávennünk a pesti főnök-
séget, hogy ne maradjunk csendben. Műfajilag kikezdhetetlen meg-
oldást választottunk: arról küldtünk tudósítást, hogyan reagálnak
Párizsban, illetve Bonnban arra, ami Varsóban történik. Ezzel a trük-
kel megoldható volt, hogy a Magyar Rádió részletesen beszámoljon
arról, amiről sem a helyszínről, sem itthonról nem tudott volna.

A kezdet kezdetén ahhoz, hogy egyáltalán megszólalhassak a
Rádióban, Fischer Sándor tanár úr könyörtelensége kellett. Fulud-
nuluk, du nem tudluk fuludni – mintha Karinthy jólismert paró-
diáját próbáltuk volna hétről hétre, hogy végre elnyerjem az úgy-
nevezett mikrofonbizottság engedélyét.

Ónody György kollégám szerint viszont nevet kellett volna változ-
tatnom, mert ezzel a névvel – Lipovecz – nem szólalhatna meg senki
a Magyar Rádióban. De ezt nemcsak én, hanem szerencsére a főnö-
keim is másként gondolták. Ők többnyire segítőkészek voltak, nagy-
fokú önállóságot engedtek, aminek nyilván komoly része volt abban,
hogy szívesen, nagy ambícióval vágtam bele a rádiózásba. Az egyet-
len kivétel talán Kulcsár Feri bácsi, a PAF vezetője volt. Ő 1971-ben
mindenáron azt szerette volna, hogy lépjek be a Munkásőrségbe,
amelynek a Rádióban is volt valamilyen egysége. Mondanom sem
kell, hogy nem erről álmodoztam. A kifogásaim végül is meggyőzték,
de meg is büntetett: „Maga most egy évig nem utazhat Nyugatra!”
– szólt a verdikt. Ettől függetlenül eléggé barátságos volt a viszo-
nyunk, és a műsoraimba soha nem szólt bele. Annál több megjegy-
zése volt az öltözékemre. Feri bácsi eredeti foglalkozására nézve sza-
bósegéd volt, és ez irányú műveltségét később is szívesen itogtatta.

– Ki hallott már ilyet, hogy cájgruhát hord – jegyezte meg, amikor
a hazai kínálatban elérhető farmerszerű anyagból csináltattam öl-
tönyt. Egy zakóm viszont határozottan tetszett neki.

– Milyen jó a reverje – mondta, és végigsimított a hajtókáján.

128

1979-ben pedig semmi kifogása nem volt az ellen, hogy – Schél Gyula
javaslatára – én váltsam Szepesi Györgyöt a bonni tudósítói állásban.

Szécsi amatőr grafológus is volt. Szepesi – még mielőtt Bonnba
ment volna – egyszer bejött hozzánk a sportrovattal szemközti
szobánkba. Egy külföldről kapott képeslapot nyújtott oda Szécsi-
nek, hogy legyen szíves véleményt mondani a kézírásról. Akkori-
ban mindenki tudta, hogy ki a hölgy, aki küldte, de Gyuri úgy tett,
mintha a rejtélyt most kellene megfejteni. És ezt is azzal az ellen-
állhatatlan sármmal tette, ami mindenkori ismertetőjegye volt.

1974-ben a gazdaságpolitikai rovat vezetőjét valamilyen csúnya
viselkedés miatt menesztették, és 28 évesen engem neveztek ki
helyette. Na, ettől kezdve aztán lettek kon liktusaim a felettem ál-
lókkal, össze is szedtem egy jó kis vegetatív neurózist. Ez volt az
az időszak, amikor a reformgondolkodás a gazdaságpolitikában
jókora pofont kapott, és innen nem volt könnyű felállni. Adás előtt
minden egyes műsorunkat lehallgatták, ami sokszor veszeke-
désbe torkollott. De én így is élveztem az egészet, a iatalos csa-
patmunkát. És igyekeztem minél több élő adást szervezni, hogy
legfeljebb majd csak utólag lehessen belekötni, előre nem. A fo-
kozatos sikereken felbuzdulva idővel elszemtelenedtem: Bolgár
Gyurival kitaláltunk egy élő beszélgetős műsort. Történt vala-
mi? – ez volt a címe. Állandó vendégeink a stúdióban Faragó Vil-
mos, az Élet és Irodalom és Fekete Sándor, a Tükör főszerkesztője
voltak, valamint Rózsa Gyula, a Népszabadság kritikusa.

Biszku Bélát, a pártvezetés makacs keményvonalasát 1978-ban
leváltották. Az igazi okot – vagyis, hogy Marjai József moszkvai
nagykövet bepanaszolta őt Kádárnál, mert megtudta, hogy Biszku
rendszeresen áztatta az MSZMP vezetőit Brezsnyev előtt – akkor
még nem ismertük. De éreztük, hogy ez mindenképpen fordulat
az addigi reformellenes hangulattal szemben. Tehát ezt is a műsor

129

egyik témájává tettük. Akkor aztán elfogyott a türelem: Bolgárral
hathavi szilenciummal büntettek minket: egy fél évig nem szere-
pelhettünk élő adásban, és a műsorunkat véglegesen kivégezték.

Ha a magyar focit ért csúfos kudarcok láttán Grósz Károlynak a
pártközpontban nem támad az az ötlete, hogy Szepesit hívják haza,
és nevezzék ki az MLSZ élére, belőlem aligha lett volna bonni tu-
dósító. Így viszont, mint derült égből a manna, ez a poszt 1979 feb-
ruárjában az ölembe hullott. És mindjárt hozzám is ragadt: hat évig
és négy hónapig voltam a bonni Pressehausban egy önálló iroda
bérlője. Ugyanis elődöm egyik legnagyobb fegyverténye az volt,
hogy rájött: az újságírónak, ha jól akar tájékozódni, a többi újságíró
között a helye. Idővel – Sárffy László gazdasági igazgató megértő
támogatásával – szabályos stúdiót rendeztem be az irodában, hang-
elnyelő falakkal és komplett technikai felszereltséggel.

De korábban nagyon is ügyetlen voltam a technikával. Abban az
évben volt az Európai Parlament képviselőinek első közvetlen vá-
lasztása, tehát a közösségi tagállamokban közvetlenül szavaztak
rájuk. Az SPD, a Német Szociáldemokrata Párt nagyszabású kam-
pányba kezdett. Kibéreltek egy különvonatot, azzal járták az or-
szágot, és meghívtak egy csomó újságírót. A vonat első számú
utasa Willy Brandt, a párt elnöke, az SPD listavezetője volt. Feje-
delmi utazás volt északról délre az egész országon keresztül. Első
este, vacsora után az étkezőkocsiban interjút készíthettem Brandt-
tal. Totális izgalmi állapotba kerültem. Amikor visszatértem a há-
lókocsifülkémbe, és le akartam hallgatni a beszélgetést, döbben-
tem láttam, hogy a magnót elfelejtettem bekapcsolni, és a szalagon
semmilyen felvétel nem volt. Akkoriban ezt senkinek sem mertem
bevallani. Miután az EP székhelye Strasbourgban volt, kitaláltam:
a Párizsban dolgozó Szécsi Évával közösen csináljunk műsort a
közelgő választásokról. Ilyen, a külföldi tudósítok együttműködé-
sében készült műsora a Magyar Rádiónak addig nem volt.

130

FÁBIÁN ELVTÁRSAT KERESEM

Lőrincz Andrea

1964-et írunk.
Bródy Sándor utca 5–7., porta.
– Jó napot kívánok, Fábián elv-
társat keresem.
– Hát, van egy itt a Bródy épü-
letben, a 2. emeleten, menjen
csak fel.
– Jó napot kívánok, Lőrincz And-
rea vagyok, Fábián elvtársat ke-
resem.
– Milyen ügyben?
– Hát… állásügyben.
– Nem kell ide most senki.
– De anyukám megbeszélte vele.
– Ki az anyukája?
– Lőrinczné, itt dolgozik, a inn szekcióban.
– Kivel beszélt az anyukája?
– Fábián elvtárssal.
– Velem ugyan nem. Hol dolgozik az a Fábián?
– Itt, a Rádióban.
– Kislány, itt öt darab Fábián van. Menjen át az üzemépületbe, ott
is van egy.
– Jó napot kívánok, Fábián elvtársat keresem állásügyben.
– Ismeri a stúdiómagnókat? Azokat kell szerelni. Állandóan el-
romlanak.
– Azt én nem tudok.
– Rögtön láttam. Kit keres?

131

– Fábián elvtársat, anyukám beszélte meg vele, a inn szekcióban
dolgozik.
– Üdvözlöm az anyukáját.

Na, jó, vissza a portára. A lábam kezd bedagadni a tűsarkúba, mert
még csak egyszer volt rajtam, az érettségi bulinkon. Ruhát ötször
váltottam otthon, ez hosszú volt, az szűk, a harmadik borzasztó,
a negyedik csicsa, az ötödik nagyon meleg. Nincs egy rongyom se,
amiben ne lennék ilyen trampli, és még a hasam se tudom órákig
behúzva tartani. Ez így nem megy. Felvettem nővérem kétrészesét,
jó bő felsővel. Egy tehén vagyok, kész, ennyi, ha ez számít, sose
lesz állásom.

Legalább a szemem, az legyen szép. Tuskihúzó, tessék, a szemem
se egyforma, fekete dorong a szemhéjamon, na most aztán indul-
nom kell, mert elkések. Hát minden kínlódásom hiába volt?

– Portás bácsi, hány Fábián elvtárs van még ebben a házban?
– Menjen fel ott szemben az elsőre, jobbra, a csapóajtón túl ki
lesz írva.

Egy üvegkalitkán megyek át, fel, jobbra, csapódik, semmi sincs
kiírva.

– Bocsánat, nem tudj…

Elszalad, mit szalad, rohan papírokkal a kezében.

– Elnézést, nem tudna segí…
Nem tud.
– Kérem, van itt egy Fábián elvtárs?
– Most, amikor a Déli krónikát készítjük?
– Nem, isten őrizz, majd az estinél.
132

Vissza a portás bácsihoz.

Hosszan mondja, hosszan visszakérdezem, hosszan tipegek beda-
gadt lábbal, félrecsúszott szoknyában, talán már a tus is folyik le a
szememen, mert már semmit se látok, se hallok, folyik a víz rólam,
átizzad a ruhám, tán még büdös is leszek, istenem, csak lenne
végre vége már. Nem értem, miért kell a Szentkirályi utcát keres-
nem, amikor itt vagyok bent, és ki sem tudok menni. De jön egy
nagy üvegajtó szembe velem, nagy, vastag függöny takarja, de így
is észreveszem, elkezdem rángatni, nem nyílik. Feladom. Leülök a
lépcsőre. Jön valaki, megkérdezi, fáradt vagyok-e. Á, csak pihenek.

– Mondja meg kérem, errefelé, a Szentkirályi utcában van egy
Fábián elvtárs?

Jót röhög, menjek utána az RH-ra.

Fel, persze hogy gyalog, a másodikra. Benyitok egy nagy üveg-
ajtón, benn öt-hat hölgy, akkor nekem nénik, udvariasan és han-
gosan köszönök, Csókolom! Mindegyik rám mered, „lehellet meg-
szegik”, majd egyszerre szakad ki belőlük a rosszízű hahota. Köz-
tük van Fellner Andrea is, akit már ismertem, barátságosan vissza-
köszön, szerbusz. És mondja a születésem óta családilag használt
becenevemet.

Kész, vége. Tizennyolc éve arra várok, hogy ismeretlenek közé
kerüljek, akik a becsületes nevemen szólítanak. Különben tegez
mindenki mindenkit. Ez itt így szokás.

– Imre már vár téged.

Így érkeztem a Szülőföldünk szerkesztőségébe, ahol rövidesen
kulturális anyagokat írtam, felolvastam, zenével fűszereztem. Köz-

133

ben az egyik főnöknő feljelentett anyámnál, hogy neveletlen va-
gyok, mert jónapottal köszönök. Az 5-ös stúdió hangtechnikusa,
Lia meg az arcomba vágta, hogy nagyképű vagyok, de csak gátlá-
sos voltam, és nem jópofiztam, miután elkészült az anyagom.
Nekem, aki épp csak kikerültem az iskolapadból, mindenki rém
határozottnak, talpraesettnek, jólértesültnek tűnt ott.

Talán ezt használta ki Lengyel elvtárs, a szerkesztőség vezetője,
és egyszer behívatott magához. Megkért, hogy jegyezzem meg,
amit a kollégáim beszélnek, tudjam meg, hová járnak, kivel barát-
koznak. Zsigerből tiltakoztam, és mondtam nemet. Két nappal
később felbontotta a szerződésemet, ami addig szólt volna, amíg
a konzervatóriumot végzem. Éva, egyik kolléganőm mentett meg,
aki tudta, hogy terhes nőt nem lehet kirúgni.

És megszületett a fiam. Majd átkerültem a Zenei Főosztályra,
annak ellenére, hogy Faludi elvtárs nagyon rossz néven vette,
hogy még egy gyereket akarok majd.

Közben én is lassan felnőttem, megtaláltam a helyem, amiről min-
dig is tudtam, ott lesz, abban a Rádióban, ahol édesanyámért
aggódtunk ’56-ban, ahol éjjelig tartó felvételek után együtt ment
a társaság spagettit enni, ahol a könnyűzenén Török Mari volt a fő-
nökünk, ahol jóba lettem a mikrofonnal, és ahol később a Bartó-
kon fogalma sem volt a felettesemnek, milyen műsorokat csinálok.

De innen már más szelek fújtak. Viszont addig úgy szólt a Rádió,
hogy azt vállalni lehetett. Mesteremberek és Mesterek dolgoztak ott.

134

MOSTAN SZÍNES HANGOKRÓL
ÁLMODOM

Markovits Ferenc

Mindig erre készültem. Általá-
nosban Pók Fecó osztálytársa-
mat faggattam disznóvágási él-
ményeiről a sulirádióban, majd
iskolatársamnak, Ritának sze-
relmes levélben vallottam meg,
hogy mindenáron rádiós-tévés
szeretnék lenni. Történt mindez
Dunaújvárosban, úgy 1967 kö-
rül. Csak a nevelőfateri erőszak
kényszerített be a villanysze-
relő szakközépbe, de az iskolarádión és az iskolaújságon kívül
mással nemigen foglalkoztam.

Harmadikban az iskolám delegált Pápára, az országos diákújságíró
és -rádiós találkozóra. A zsűrit Bölcs István és Molnár Tamás ve-
zette. Az esemény legrosszabb része az interjúkészítés volt, mert
mindegyikünkre rálőcsöltek egy-egy helyi veteránt, akikkel „én még
láttam Lenint”-típusú felvételt vagy újságcikket kellett készíteni.

Harmadikban mint a sulirádió beatzenei Ki nyer ma? műsorveze-
tője meginterjúvoltam az új lemeze dedikálására városunkba ér-
kezett Koncz Zsuzsát. A Kék Duna Áruházban a barátom vadonat-
új, NSZK-ból hozott rádiós kazettás magnóját izgalmunkban nem
tudtuk felvételre kapcsolni, de interjúalanyunk segített. Az egyik
nagyszünetben aztán jelentős diákvisszhangot kiváltva lement a
beszélgetés, büszke voltam rá.

135

Érettségi után ismerősöm, Szepesi György titkárnője próbált be-
nyomni magnósnak a Rádióba, ám Horváth Gyula megérezte, hogy
nem ez az én utam. Őszintén csodáltam a fehér köpenyben elsu-
hanó technikusokat, rögtön megérintett a hely szelleme, s az öröm,
hogy végre itt lehetek.

Végül először az MTV-be vettek föl, 1972 nyarán: az érettségi után
egy hónappal a tévé világosítója lettem. Lenyűgözött, hogy szinte
azonnal a Táncdalfesztiválon találtam magam, kedvenc zenekaraim,
énekeseim közelében. A legnagyobb gondom az volt, hogy tegeződni
kellett még az idősebbekkel is, és ez eleinte sehogy sem sikerült.

Rövidesen átkerültem világosítónak a híradóba. Eleinte rosszul-
esett, hogy kollégáim szabályosan kiröhögtek, mert minden szabad
percemben ilmtervekkel, forgatókönyvekkel, versekkel, regények-
kel foglalkoztam. A főnököm sommásan közölte, hogy már sok ilyen
álmodozó művészlélek fordult meg itt, de soha egyikből sem lett
semmi, tehát belőlem sem lesz. Ez csak megerősített abban, hogy a
tv alagsorából fel kell jutnom a negyedikre, ahol a newsroom volt.
Annál is inkább, mert világosítónak tényleg pocsék voltam.

Egyszer a Népköztársaság úti Hófehérke Gyermekruha Áruház
megnyitójára kiérkezve azonnal hevesen udvarolni kezdtem egy
helyes szőke eladólánynak. Emiatt lekéstem az eseményt, futva
igyekeztem elérni földön heverő kézilámpámat, de megbotlottam
a ilmkamerát az Uherrel összekötő szinkron pilotkábelben, elvá-
gódtam, a magnó meg lezuhant és bedöglött. Így történt, hogy
aznap este Keserű Jánosné könnyűipari miniszter szavait a néma
képek alatt a stúdióból Kudlik Júlia tolmácsolta. Ez erős dorgálás-
sal és száz forint prémiummegvonással járt.

Szerencsémre aztán megüresedett egy rendezőasszisztensi stá-
tusz, ahová sikerült följátszanom magam, immár a negyedikre. Ott

136

számomra hamar kiderült, hogy a Matúzné-féle kézi vezérlés,
sőt maga a híradó sem az én világom, mert rosszul viseltem az
előttem zajló hírmanipulációt. Ennek forrófejű 18 évesként
többször és nyilvánosan is hangot adtam. Viszont a híradós élő
adás fegyelemre, precizitásra tanított, és sok jó kolléga között
tölthettem a napjaimat.

Közben tagja lettem a KISZ Kísérleti Filmstúdiónak, ahol mi,
pályakezdő tévések próbálgathattuk az oroszlánkörmeinket.
B. Révész László rendező vezette a stúdiót, aki üdítően friss,
szabad szellemet honosított meg. Végül mindkét itt készült do-
kumentumfilmem adásba került. Az első, a Mint egy nagy család
egy budapesti SZOT-üdülés ironikus története, a másik, A Gyár
pedig egy Vers mindenkinek tévéfelvétel ürügyén mutatta be az
elidegenítő médiát.

Közben fölvettek a televízió első rendezőasszisztensi tanfolya-
mára, amelyet Nemere László és Deme Gábor vezetett. Itt egy saját
ilmmel és egy kis tévéjátékkal vizsgáztunk.

1977 tavaszán álláshirdetésben rendezőasszisztenseket kerestek
a rádióba. Habozás nélkül jelentkeztem. A felvételi beszélgetés
Cserés Miklóssal nagyon jól sikerült. A főrendező elmondta, hogy
a tévében informálódott utánam, Matúzné nem nagyon dicsért.
Ám ő utánanézett a személyzeti anyagomnak, és látta, hogy min-
dig kaptam jutalmat, ezért nem nagyon hitt a híradó főnökének.
Amikor a hatvan jelentkező közül a négy kiválasztott közé kerül-
tem, említettem, hogy rövidesen sorkatona leszek. De azt válaszol-
ták, nem baj, megvárnak.

Ezután Rózsika jóvoltából két kemény évet Lentiben húztam le.
Ugyanis először protekcióval a szentendrei katonai főiskola tévé-
stúdiójába akartak behívni, ám a parancsnok érdeklődésére

137

Matúzné politikailag megbízhatatlannak jellemzett, persze már a
felmondásom tudatában.

Leszerelés után hangjátékokban asszisztenskedtem. Leginkább
Cserés Miklóssal és Bozó Lászlóval szerettem dolgozni. Asszisz-
tens kollégáimmal imádtuk Lázár Ervin könyveit, és brahiból meg-
alakítottuk a Bruckner Szigfrid szocialista kultúrbrigádot. Egy
hozzánk érkezett képeslapon is a kiérdemesült oroszlánról elke-
resztelt csoportvezetőnk volt a címzett, így a műsormásoló és pos-
tabontó Martos Flóra szoc. brigád nevében a brigádvezető, Teré-
nyi Editke közös brigád-kultúrdélutánra invitált minket. Amikor
ezt Lázár Ervinnek elmeséltem, nevetve mondta: meglátom, egy-
szer még szobra lesz Pesten Bruckner Szigfridnek.

A Színház- és Filmművészeti Főiskola bevehetetlennek bizonyult,
így végül Szombathelyen, munka mellett szereztem magyar–nép-
művelés szakos tanári diplomát.

Első felvételem egy csinos végzős pszichológuslánnyal készült,
valami portréféle akart lenni. A szalagos Uher mikrofonja láttán
riportalanyom megállapította, hogy ez egy „fallikus szimbólum”,
s végig hasonló kínos bölcsességekkel traktált. Az eset nyomán csak
mintegy másfél órányi, vághatatlanul csapongó locsogás született.

Asszisztenskedésem kemény szakmai iskola volt, rengeteg vége-
érhetetlen felvétellel, éjszakai összejátszással. Sokszor szinte
bent laktunk. Emellett eleinte a Liptay Kati-féle Társalgóba kezd-
tem el interjúzni, majd hangjátékokat próbáltam írni. Közben
váratlanul meghalt Cserés Miklós dr., és Bozó László lett a nagy-
főnök, aki nagyformátumú, remek vezető és rendező volt. Meg-
ígérte, hogy diplomázásom után azonnal kinevez adásrendező-
nek, és ezt be is tartotta.

138

Első nagyobb munkám Zambelisz Szpirosz Ördöglakat című me-
sejátéka, a felejthetetlen Vallai Péterrel a főszerepben. A hangjáté-
kot nagy merészen beneveztem az év végi főrendezői díjra, és
mintegy húsz rendező kolléga titkos szavazással nekem ítélte a
fődíjat. Eleinte a színház világából érkezett, rendezői diplomás
kollégáimnak nagyon nem tetszett az előléptetésem, de azért sok
díjat szavaztak meg nekem. Innen lényegében nyílegyenes utam
volt a legjobb rádiósokkal, hangmérnökökkel, stábokkal, írókkal,
színészekkel való boldogságos, sok évtizedes munkához. A dra-
matikus művek mellett a dokumentumműsorok és a közéleti ri-
portozás, interjúzás is a repertoárom állandó része lett, egészen
2015-ig, az „elbocsátó szép üzenetig”.
Mindig azt csinálhattam, amit a legjobban szeretek, s amire kis-
korom óta vágytam. Gyermekkori álmom maradéktalanul telje-
sült, sokat és jókat játszhattam a hangokkal. Ma is gyakran álmo-
dom a Bródyról, és a máig felfoghatatlan rombolás képei kevered-
nek a szép emlékekkel. Még szerencse, hogy nyugger külsős hang-
játékkészítőként tovább játszadozhatok a színes hangjaimmal.

139

EZ EGY EROTIKUS SZAKMA
CSAK BELESZERETNI LEHET

Mélykú Ilona

„Kossuth Rádió Budapest. 16 óra.”

A mikrofon gombját sem tud-
tam megnyomni, annyira reme-
gett a kezem. Talán ennyire líra-
ian senki sem lehelte az éterbe
ezt a mondatot. Leizzadtam. Si-
került az első megszólalás! És
nem mondtam helyette semmi
marhaságot.

Igazából sokáig csapnivaló bemondó maradtam. Talán nem is
volt más rajtam kívül, akinek mindig csak havonta hosszabbítot-
ták meg a szerződését, annyira nem bíztak bennem. Versmon-
dósan beszéltem, ami nem csoda, hiszen éppen egy vers miatt
kerülhettem a Rádióba. Ötödéves egyetemistaként első díjat
kaptam egy országos Radnóti-szavalóversenyen, és behívtak egy
tévéműsorba. Későbbi főnököm, Sumonyi Papp Zoltán látta, és
meghívott bemondónak. Ő sem sejthette, hogy ez nem lesz any-
nyira egyszerű.

Bemondói helyzetemet kicsit megerősítette, hogy ismeretlenként
bekerültem az I. Előadóművész Fesztivál fellépői közé. Bozó
László, a Rádió akkori főrendezője büszke volt rá, hogy a bemon-
dók közül ketten is – Egressy István és én – a legnagyobbakkal áll-
hattunk egy színpadon.

140

A fesztiválon, mint iatal, ígéretes kezdő, megkaptam az Új Tükör
nívódíját, amivel azonnal kivívtam a színészek és a bemondók egy
részének utálatát.

– Itt írja alá, aki felfelé bukik” – dugta az orrom alá a nívódíj átvé-
telét igazoló papírt a gyártásvezető.

Aztán valahogy mégis elfogadtak. Bemondói létem nyolc éve
alatt versmondóként sokat jártam a Rádió irodalmi műsoraival
az országot, elvégeztem a Színművészeti Főiskola színházelmé-
let szakát levelezőn, és a bemondó kollégák, köszönet érte, ezt
is elfogadták.

Egy nap összefutottam az utcán a zseniális koreográfussal,
Györgyfalvai Katalinnal, aki döbbenetes dolgokat mesélt arról,
milyen körülmények között dolgozik a táncosaival. Felháborodva
meséltem Pap Bandinak, amit hallottam. Ő volt az első krónikás,
aki aznap szembejött velem a Rádióban. Rá akartam venni, hogy
csináljon a témából riportot.

– Csináld meg te – mondta.
– Én? Azt sem tudom, hol kell bekapcsolni a magnót.
– Majd én elmegyek veled, és bekapcsolom.

Elmentünk Györgyfalvaihoz, Bandi bekapcsolta, én meg az ötkilós
Uherbe kapaszkodva felvettem 45 percet. A következő fél évben
ezen a felvételen tanultam meg vágni. Végül hat perc lett belőle,
és sohasem hangzott el. Aztán követte egy újabb, majd sok további
megrendelés a művelődéspolitikai rovatnál.

Nagyjából négy évig tartott, amíg sikerült ledolgoznom azt a hát-
rányt, hogy bemondó vagyok. Ha besétálok az utcáról, könnyebb
dolgom lett volna. Hiába számított a bemondó a Rádió hangjának,

141

minden szerkesztő és riporter magasabb pozíciót foglalt el a ki-
mondatlan rádiós hierarchiában.

Végül 1985-ben megnyílhatott előttem a „hullakamra” ajtaja (így
hívták a házban a szerkesztőségi szobánkat), átkerültem újság-
írónak a PAF-ra, a művelődéspolitikai rovatba, ahol a nagy mata-
dorok, Győrffy, Szénási, Rózsa T. mellett kellett megtanulnom
állva maradni.

Hogy mikor lettem igazán rádiós?

Amikor még bemondógyakornok voltam, és felhívott Dömök
Gábor, hogy siessek, mert nem érzi jól magát, és az adásbizton-
ság miatt nekem kell mondanom a híreket. Rohantam végig a
Szentkirályi utcán, hiszen én vagyok az, aki szavatolja az adás-
biztonságot!

Amikor Korbullyal vinnyogva röhögtünk az Esti krónikában az
asztalra borulva, élő adásban, mert „vörös félholtnak” értettük a
„Vörös Félhold” szervezet nevét, és mégis el kellett mondanunk
ott és akkor a híreket.

Amikor Tarnói Gabi és Farkas Zoli befogadtak a szobájukba, hogy
ott vághassam meg a riportjaimat.

Amikor Farkas Zolival egy hétig dolgoztunk egy Huszárik Zoltán-
emlékműsoron, és nekem, mert bemondó voltam, szégyenteljesen
keveset utalt érte a belpol. rovat akkori vezetője. Bekopogtam
hozzá, és remegő gyomorral, de felajánlottam neki azt a szerény
összeget. Műsorkészítőként ekkor álltam ki először magamért.

Amikor megállított Mester Ákos a folyosón.

142

– Mi van, Ilonám, kiteszem a lábam nyaralni, maga meg rögtön
beteszi a lábát a 168 órába? Na jó, jöhet máskor is.

Amikor megtanultam, hogy mekkora érték három másodperc szü-
net, amit sohasem szabad kidobni, amíg az anyag el nem készül.

Amikor a felvétel előtt két hétig kerestem azt a bevezető kérdést,
amelyről tudtam, hogy Jorge Semprun felkapja majd rá a fejét,
s olyan interjút ad majd nekem, amit másnak nem.

Amikor minden héten dekára ki kellett mérnem az energiámat,
hogy teljesíteni tudjak mindent, amit bevállaltam, mert képtelen
voltam nemet mondani, annyira szerettem a Bródyban töltött
minden percet.

Amikor péntek hajnali kettőkor elkészültem a riportommal a
másnapi 168 órába, bedobtam az első emeleti fachba, beültem
a Trabantomba, és olyan boldogságot éreztem, mint egy szerel-
mes éjszakán.

Igen, ez egy sok-sok erotikus örömöt adó szakma, ebbe csak
beleszeretni lehet.

Igen, ez egy sok-sok erotikus örömöt adó szakma, ebbe csak bele-
szeretni lehet.

143



ÚGY AKARTUNK IGAZAT SZÓLNI, HOGY HASZNÁLJUNK

PIKÓ ANDRÁS



C S A PAT J ÁT É K

Mester Ákos

Üzemi lapoknál dolgozó iatal
újságíróknak hirdetett szakmai
meghallgatást a Rádió Szülőföl-
dünk szerkesztősége. Tizenné-
gyen pályáztunk egyetlen állás-
ra, és én voltam a szerencsés
kiválasztott. Utána jött négy év
lázas igyekezet, hogy átkerül-
hessek a Kossuthra. Ezt – ma
már nem tudom miért – nem
nagyon akarta a főnökség, de
azért megengedték, hogy külső munkatársként (!) bedolgozzak a
Krónikának. Ezt tettem. Dolgoztam éjjel-nappal, és nem volt olyan
feladat, amit ne akartam volna maximálisan teljesíteni.

Csak néhány példa.

Az MTI eseménynaptára alapján kitalálták, adjak előzetest a Reg-
geli krónikának arról, hogy „bemutatót tart hazánkban Igorcsinsz-
kij bolgár öntöző-nagymester”. Fölballagtam a sajtóarchívumba,
de mivel nemigen találtam cikket a témáról, átmentem a Széche-
nyi Könyvtárba, hogy kicsit felkészültebb legyek a „nemzetközi
öntözéskultúrából”. Aztán megírtam tizenhat sort. Ennyi kellett
az egy perc húsz másodperces előzeteshez.

Elküldtek este kilencre a Nagymező utcába, mert állítólag tízre volt
várható, hogy „az Operettszínház társulata hazaérkezik nagysikerű

147

külföldi vendégszerepléséről”. Hajnali fél négykor végre megjöttek
a színházi buszok. Addig mínusz nyolcfokos hidegben szambáztam
éjszaka a színház előtt. A kókadt színészekkel készült riport reggel
hét óra tíz perckor elhangzott a Krónikában. Fölvettem nyolc per-
cet, megvágtam kettő negyvenre, leadták kettő tízben.

A Szülőföldünk leküldött Siófokra tudósítani valami nyári kultu-
rális eseményről. Kérdeztem a Krónika-szerkesztőt, hozhatok-e
nekik is valamit?

– Hogyne – válaszolta Szabó Jóska (Zsabó) –, ha akadna éppen egy
szörnyű vonatszerencsétlenség vagy egy súlyos baleset, arról ad-
hatsz anyagot.

– Értem – válaszoltam, és persze ő is tudta, én is tudtam, hogy
ez nem megbízás, csak hecc, vicc, hülyülés. Ám a Sors nagy szer-
kesztő.

Éjjel mentünk autóval Siófokra, de egyszer csak rendőrlámpa
körözött előttünk, mentőautók vijjogtak, tűzoltók rohangáltak lo-
csolócsövekkel, feszítővassal. Nagy felfordulás volt, minden autót
átirányítottak a mellékútra. Nem részletezem. A lényeg az, hogy
reggel fél ötkor hívtam a Rádiót, kértem az 5-ös magnót, és így
kezdtem telefonon szalagra mondani a jelentést:

– Az idei balatoni szezon legnagyobb karamboljáról tudósítom
önöket a siófoki rendőrkapitányságról, ahol a szomszédos iro-
dában már elkezdődött a szemtanúk meghallgatása.

(Zsabó megesketett az anyám életére, hogy nem tréfálok.)

Még aznap délután szolgálati üzenet várt rám a szálloda portáján:
„Szorítottunk neked helyet a Krónikában. Elsejétől ott dolgozol.”
148

A Krónika mellett és után sok mindent csináltam és tanultam a
Bródy Sándor utcában. Ippertől azt, hogy miként lehet egyben tar-
tani és menedzselni egy nagyon tehetséges, de nagyon különböző
karakterekből álló társaságot; hogyan lehet felfűteni a munkalá-
zat, és elérni, hogy a csapat tagjai egymás sikeréért is szurkoljanak.

Földi Iván arra tanított meg, hogy miért és miként változik meg a
lényeg és a részlet viszonya, ha egy korábbi hírből fejleményhír
lesz; mi indokolhatja, hogy egy közepes interjúból vezető anyag
legyen, és miért fontos minden vita végén az úgynevezett „le-
csengő vélemény”. Arra aztán már magam is rájöttem, hogy egy
közéleti magazinban a sikeresnek mondható műsorvezetői „átkö-
tés” már csaknem publicisztika. Ráadásul olyan, amelyben a ki-
mondott szónál fontosabb az érzékeltetett vélemény.

Gácsi Sándortól montírozni tanultam, meg azt is, hogy nem kell
mindent szorosra vágni, mert a hosszú csönd is nagyon beszédes
lehet; hogy gyakran érdemes „véletlenül” bekapcsolva hagyni a
mikrofont, mert nem tudhatod, nem lesz-e fontos hangkulissza
egy kulcscsörgés, egy távoli vonatfütty, egy kanyarodó villamos
sikítása, a félbehagyott mondatot követő nagy némaságban egy
öngyújtókattanás.

De ez már nem ide tartozik. Csak annyit akartam jelezni, a rádió-
zás varázslatos játék volt, a Magyar Rádió pedig felnőtt életünk
csaknem teljesen szabad és boldog játszótere.

149