Rachel Caine - Stillhouse Lake 1. - Nincs menekvés

2

3

Írta: Rachel Caine
A mű eredeti címe: Stillhouse Lake
Text copyright © 2017 Rachel Caine LLC

All rights reserved.

This edition is made possible under a license arrangement originating with Amazon Publishing, www.apub.com, in
collaboration with Lex Copyright Office.

Eredetileg kiadta: Thomas & Mercer, Seattle

Fordította: Andó Gabriella
A szöveget gondozta: Beke Csilla

Cover design by Shasti O’Leary-Soudant
A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2559-8562
ISBN 978 963 457 606 8

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2019-ben
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784

Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: [email protected]
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Gerencsér Gábor, Zsibrita László
Korrektorok: Deák Dóri, Széll Katalin

Készült a Generál Nyomdában, Szegeden
Felelős vezető: Hunya Ágnes

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített,
illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül

sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában
– akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást

és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

4

Lucienne-nek, aki azonnal hitt benne.

5

ELŐSZÓ

GINA ROYAL
Wichita, Kansas

GINA SOHA NEM KÉRDEZETT A GARÁZSRÓL.
Ez a gondolat később éveken át nem hagyta nyugodni éjszakánként, forrón

lüktetve a szemhéja mögött. Kérdeznem kellett volna. Tudnom kellett volna.
De soha nem kérdezett, nem tudott semmiről, és éppen ez lett a veszte.

Általában már délután háromkor otthon volt, de a férje, Mel telefonált, hogy
halaszthatatlan dolga van a munkahelyén, ezért Ginának kell elhoznia Lilyt és
Bradyt az iskolából. Igazán nem volt ez nyűg neki, mert még így is rengeteg
ideje maradt, hogy hazaérjen és nekifogjon a vacsorának. A férje annyira
kedvesen kért elnézést, amiért fel kell borítania a napirendjét. Igazán a legjobb,
legelbűvölőbb ember tudott lenni, és Gina el is határozta, hogy hálából kitesz
magáért. A kedvencét fogja főzni vacsorára: hagymás májat, mellé pedig
felszolgálja azt a finom pinot noirt, amit már ki is készített a tálalóra. Aztán
együtt megnéznek egy filmet a gyerekekkel a kanapén. Talán azt az új
szuperhősöset, ami miatt a gyerekek annyira rágták már a fülüket, bár Mel
gondosan ügyelt arra, hogy mit enged nekik megnézni. Lily majd odabújik
Ginához, mint egy meleg batyu, Brady pedig elnyújtózik az apja ölében, a fejét
a kanapé karfáján nyugtatva. Nem sok gyerek tudott volna így kényelmesen
tévét nézni, de ezek a családi esték voltak Mel legkedvesebb időtöltései a
világon. Jobban mondva… A második legkedvesebb, a barkácsolás után. Gina
remélte, hogy ezúttal nem menti ki magát valami ürüggyel, hogy kimehessen a
műhelyébe piszmogni.

Normális élet. Kényelmes élet. Nem tökéletes persze. Hiszen tökéletes
házasság nem létezik, nem igaz? De Gina elégedett volt. Legalábbis az idő
nagy részében.

Csak fél óráig volt oda, amíg az iskolához hajtott, összeszedte a gyerekeket,
aztán siettek is haza. Amikor befordult a sarkon, és megpillantotta a villogó
fényeket az utcájukban, az első gondolata az volt, hogy: Istenem, talán

6

valakinek kigyulladt a háza. Elszörnyedt a lehetőségtől, de a következő, önző
pillanatban máris az jutott eszébe, hogy el fognak késni a vacsorával.
Kicsinyes dolog volt, de bosszantotta.

Az utcát teljesen lezárták. Három rendőrautót látott a kordon mögött,
villogó fényeik vérvörösben és kékben fürdették a majdnem egyforma családi
házakat. Egy mentő- és egy tűzoltóautó gubbasztott valamivel odébb az
utcában, láthatóan dologtalanul.

– Anya! – szólalt meg a hétéves Brady a hátsó ülésen. – Anya, mi történik?
Az ott a mi házunk? – Hallhatóan fel volt villanyozva. – Kigyulladt?

Gina araszolásra lassított, és megpróbálta befogadni az eléje táruló látványt:
feltúrt pázsit, földbe taposott nősziromágyás, letördelt bokrok. A postaláda
összevissza horpadt teteme félig az árokban hevert.

Az ő postaládájuk. Az ő pázsitjuk. Az ő házuk.
A rombolás útjának végén egy vörösesbarna SUV állt még gőzölgő
motorháztetővel. Félig be volt ékelődve a garázsuk – Mel műhelye –
utcafrontra néző falába, és részegen megdőlve egy rakás törmeléknek
támaszkodott, ami egykor az ő szilárd téglaházuk részét képezte. Gina mindig
is úgy képzelte, hogy a házuk erős, stabil, normális. Az egymásra hányt téglák
és összetört burkolólapok halma azonban most obszcénnak tűnt. Sebezhetőnek.
Lelki szemei előtt megjelent az SUV, amint megugrik a padkán, letarolja a
postaládát, végigszlalomozik a kerten, és belerongyol a garázsba. Erre a
gondolatra a lába végre beletaposott a fékbe, kellően erősen ahhoz, hogy a
rándulás végigszaladjon az egész gerincén.
– Anyu! – kiáltotta Brady majdnem közvetlenül a fülébe, és Gina
ösztönösen csendre intette.
Az anyósülésen a tízéves Lily kirántotta a fülhallgatót a füléből, és
előrehajolt. Tátott szájjal meredt a házukon véghez vitt rombolásra, de nem
szólt egy szót sem. A szeme tágra nyílt a döbbenettől.
– Sajnálom – szólalt meg Gina, aki alig volt tudatában annak, amit mond. –
Valami baj van. Lily? Jól vagy?
– Mi történik? – kérdezte a kislány.
– Jól vagy?
– Igen! Mi történik?
Gina nem válaszolt.
A figyelmét mágnesként húzta vissza magához a ház. Ahogy a pusztítást
nézte, furcsán sebzettnek, meztelennek érezte magát. Az otthona mindig olyan
biztonságosnak tűnt a szemében, valóságos erődnek.
És most rést ütöttek rajta.
A biztonság illúziónak bizonyult, csak annyit ért, amennyit a téglák, a fa és
a gipszkarton.

7

A szomszédok kitódultak az utcára bámészkodni és pletykálni, és ettől az
egész még rosszabbnak tűnt. Még az öreg Mrs. Millson, a nyugdíjas tanítónő is
kijött, aki szinte sosem dugta ki az orrát a házból. Ő volt a környék első számú
pletykafészke, aki sosem átallott mások magánéletében vájkálni. Kifakult
otthonkájában, járókeretére görnyedve állt, mellette a nővér, aki napközben
kijárt hozzá. Látszott, hogy mindketten le vannak nyűgözve.

Egy rendőr jelent meg az autónál.
Gina gyorsan leengedte az ablakot, és egy bocsánatkérő mosolyt villantott
rá.
– Uram – mondta –, ez itt az én házam, aminek nekiment az autó.
Megállhatok itt? Szeretném felmérni a károkat, és felhívni a férjemet. Szörnyű
ez az egész! Remélem, a sofőr nem sérült meg súlyosan… Részeg volt? Ez egy
veszélyes kanyar…
Miközben beszélt, a rendőr arckifejezése semlegesről intenzív
koncentrációra váltott. Ginának fogalma sem volt, miért, de sejtette, hogy ez
nem jó jel.
– Ez az ön háza?
– Igen.
– Hogy hívják?
– Royal. Gina Royal. Uram…
A rendőr hátralépett, és a fegyvere markolatára helyezte a kezét.
– Állítsa le a motort, hölgyem! – kérte, és intett a társának, aki futólépésben
közeledett. – Hívd a nyomozót! Gyorsan!
Gina megnedvesítette az ajkát.
– Uram, talán nem értette, hogy…
– Állítsa le a motort, hölgyem! Most!
Ezúttal parancsnak hangzott.
Gina üresbe tette az autót, és elfordította az indítókulcsot.
A motor elhallgatott, ő pedig hallotta a túlsó járdán gyülekező
kíváncsiskodók duruzsolását.
– Tegye mindkét kezét a kormányra! Semmi hirtelen mozdulat! Van önnél
fegyver a járműben?
– Persze hogy nincs! Uram, a gyerekeim is velem vannak!
A rendőr nem vette el a kezét a fegyveréről, és Gina érezte, hogy elönti a
düh. Ez nevetséges! Összekeverik valakivel. Ő nem csinált semmit!
– Hölgyem, újra felteszem a kérdést: van önnél fegyver?
A rendőr nyers hanghordozása hallatán Gina felháborodása elpárolgott, és
jeges pánik vette át a helyét. Egy pillanatig nem tudott megszólalni.
– Nem – sikerült kinyögnie végül –, nincs nálam fegyver. Semmilyen.
– Anya, mi a baj? – kérdezte Brady aggodalomtól éles hangon. – Miért

8

olyan dühös ránk a rendőr bácsi?
– Semmi baj, szívem. Minden rendben lesz.
Kezeket a kormányra, kezeket a kormányra… Rettenetesen szerette volna

megölelni a fiát, de nem merte. Látta, hogy Brady nem dőlt be a hamis
megnyugtatásnak. Nem csoda, hiszen saját magát sem sikerült megnyugtatnia
vele.

– Csak üljetek nyugodtan! Maradjatok nyugton! Ne mozduljatok!
Lily az autó mellett álló rendőrre meredt.
– Anya, le fog minket lőni? Le fog lőni?
Hiszen mindannyian láttak már videókat emberekről, akiket lelőttek, nem
igaz? Ártatlan emberekről, akik tettek egy rossz mozdulatot, vagy mondtak
valamit, amit nem kellett volna, vagy egyszerűen csak rossz helyen voltak
rossz időben.
Már látta is maga előtt, ahogy megtörténik. A gyerekeit megölik, és ő
semmit sem tehet, amivel megakadályozhatná… Egy izzó villanás, sikolyok,
sötétség.
– Persze hogy nem fog lelőni! Drágám, ne mozogj, kérlek! – Visszafordult a
rendőrhöz. – Uram, kérem, megrémiszti a gyerekeket. Fogalmam sincs, mi ez
az egész!
Egy nő, akinek aranyszínű rendőrjelvény lógott a nyakában, megkerülte a
kordont, a rendőrt, és egyenesen Gina ablakához ment. Fáradt arca és sötét,
kifejezéstelen szeme volt. Úgy tűnt, egy pillantással felméri a helyzetet.
– Mrs. Royal? Gina Royal?
– Igen, én vagyok, hölgyem.
– Ön Melvin Royal felesége?
A férje utálta, ha Melvinnek szólítják. Csakis Mel, de ez nem látszott a
megfelelő pillanatnak arra, hogy felvilágosítsa erről a nőt, ezért csak bólintott.
– Salazar nyomozó vagyok. Kérem, szálljon ki a járműből! Mindkét kezét
emelje föl!
– A gyermekeim…
– Egyelőre maradhatnak az autóban. Gondoskodni fogunk róluk. Kérem,
szálljon ki!
– Az isten szerelmére, mi a gond? Ez a mi házunk. Itt mi vagyunk az
áldozatok.
A rettegés önmagáért és a gyerekeiért irracionálissá tette, és furcsa tónust
adott a hangjának, ami őt magát is meglepte. Tébolyultnak hangzott, mint
azoké a tudatlan embereké a tévében, akik iránt egyszerre érzett szánalmat és
megvetést. Én sosem viselkednék így krízishelyzetben. Hányszor is gondolt már
erre? De pontosan úgy viselkedett. A pánik úgy verdesett a mellkasában, mint
egy foglyul ejtett molylepke, és képtelen volt nyugodtan lélegezni. Túl sok

9

volt ez egyszerre, és túl gyorsan történt.
– Áldozat. Na persze. – A nyomozó kitárta a kocsi ajtaját. – Szálljon ki! –

Ezúttal nem tette hozzá, hogy kérem.
A rendőrtiszt, aki a nyomozót odahívta, oldalra lépett, keze még mindig a

fegyverén. Miért, miért bánnak vele így, mint egy bűnözővel? Ez az egész egy
tévedés. Csak egy szörnyű, ostoba tévedés! Ösztönösen a táskájáért nyúlt, de
Salazar azonnal elvette tőle, és átadta a járőrnek.

– Tegye a kezét a motorháztetőre, Mrs. Royal!
– Miért? Nem értem, mi…
Salazar nyomozó nem adott esélyt neki, hogy befejezze. Megpördítette, és
nekilökte az autónak. Gina kinyújtotta a karját, hogy megállítsa a zuhanását, és
a tenyere a forró motorháztetőn landolt. Olyan volt, mintha forró gázégőt
érintett volna, de nem merte elhúzni a kezét. Kábult volt. Ez egy tévedés. Egy
szörnyű tévedés, mindjárt elnézést fognak tőle kérni, és ő nagylelkűen
megbocsát majd nekik a durvaságukért, és akkor majd nevetnek, és meghívja
őket a házba egy jeges teára… Talán maradt még valamennyi a citromos
kekszből, hacsak Mel meg nem ette az összeset. A férje nagyon szerette a
citromos kekszet…
Elakadt a lélegzete, amikor Salazar keze tapintatlanul végigsiklott olyan
testrészein, amiket egyszerűen nem volt joga megérinteni. Megpróbált
ellenállni, de a nyomozó durván visszalökte az autóra.
– Mrs. Royal! Ne nehezítse meg a dolgunkat! Figyeljen ide! Le van
tartóztatva! Jogában áll hallgatni…
– Le vagyok… micsoda? Ez itt az én házam! Az az autó belehajtott a
házamba!
A gyerekei orra előtt alázták meg. Az összes szomszéd őt nézte.
Néhányuknál okostelefon is volt. Fényképeztek. Videóztak. Feltöltik ezt a
rettenetes gyalázatot az internetre, hogy unatkozó emberek a világ minden
táján röhöghessenek rajta. Mit számít, hogy később majd kiderül, tévedés
történt? Az internet nem felejt. Ezt Lilynek is jól az eszébe véste.
Salazar tovább beszélt, a jogait sorolta, amit Gina abban a pillanatban föl
nem foghatott, de nem állt ellen, amikor a nyomozó hátracsavarta a karját.
Fogalma sem volt, hogy mit kellene tennie.
A fémbilincs hideg pofonként csattant a nyirkos bőrén, és Gina furcsa, éles
berregést hallott a fejében. Érezte, hogy izzadság csorog végig az arcán és a
nyakán, de mintha hirtelen minden messzire került volna tőle. Minden
távolinak tűnt. Ez nem történik meg. Ez nem történhet meg. Felhívom Melt.
Majd ő elrendezi ezt, és később jót nevetünk rajta. Nem fért a fejébe, hogy két
perc alatt hogyan változott át az ő normális élete… ezzé.
Brady kiabált, és megpróbált kiszállni az autóból, de a rendőr odabent

10

tartotta. Lily, úgy tűnt, túlságosan le van taglózva ahhoz, hogy megmozduljon.
Gina rájuk nézett, és meglepően nyugodtan azt mondta:

– Brady, Lily! Minden rendben. Ne féljetek! Minden rendben lesz, csak
tegyétek azt, amit mondanak nektek. Nekem nem lesz bajom. Ez az egész csak
egy félreértés, oké? Minden rendben lesz. – Salazar keze fájdalmasan
szorította a felkarját, és Gina a detektív felé fordult: – Kérem! Kérem, nem
tudom, mit gondol, mit tettem, de én nem követtem el semmit! Kérem,
vigyázzon a gyerekeimre!

– Rendben – mondta Salazar váratlanul kedvesen. – De most velem kell
jönnie, Gina.

– Ez… Azt hiszi, én tettem ezt? Hogy belehajtottam ezt az izét a házunkba?
Pedig nem én voltam! Nem vagyok részeg, ha arra gondol…

Nem folytatta, mert észrevett egy férfit, aki egy hordágyon ült a mentőautó
mellett, oxigénmaszkkal az arcán. Az egyik mentős épp a fején lévő sebet
kötözte, és a közelben egy rendőr őrködött.

– Ez ő? Ő a sofőr? Részeg?
– Igen – felelte Salazar. – Baleset volt, amennyiben az ittas vezetés annak
számít. Kifogott egy korai „happy hour”-t, és rossz felé kanyarodott. Azt
mondja, épp az autópályára igyekezett vissza, ám túl gyorsan vette be a
kanyart, és az orrával a maguk garázsában kötött ki.
– De… – Gina most már végképp nem értett semmit. Rettenetesen,
végérvényesen össze volt zavarodva. – De ha őt elfogták, akkor miért…
– Be szokott menni a garázsukba, Mrs. Royal?
– Én… Nem. A férjem átalakította műhellyé. A konyhából nyíló ajtó elé
szekrényt toltunk. A férjem az oldalsó ajtón jár be a garázsba.
– Szóval a hátsó ajtót nem is lehet felnyitni? Nem parkolnak benne?
– Nem, a férjem kiszerelte az ajtóból a motort. Az oldalsó ajtón át lehet
bemenni. Van egy fedett fészerünk, úgyhogy nekem nincs rá… Nézze, mi ez
az egész? Mi folyik itt?
Salazar ránézett. Már nem tűnt dühösnek, majdhogynem bocsánatkérő volt.
Majdhogynem.
– Mutatok valamit. Szeretném, ha megmagyarázná, rendben?
Megkerülte Ginával a kordont, felmentek a járdán, ahonnan fekete
keréknyomok kanyarogtak végig a kerten sáros árkok között egészen addig a
pontig, ahol az SUV hátulja trágár módon kiállt egy halom vörös tégla és
törmelék közül. A fal túlsó oldalán valószínűleg egy szerszámos tábla
lóghatott Mel szerszámaival. Gina egy gipszkartonporral borított, elgörbült
fűrészt látott odabent, és egy pillanatig csak arra tudott gondolni, hogy Mel
rettenetesen dühös lesz. Fogalmam sincs, hogyan fogom megmagyarázni neki
ezt az egészet. A férje imádta a műhelyt. Az volt a szentélye.

11

Salazar megszólalt:
– Tud magyarázatot adni őrá? – És felfelé mutatott.
Gina elnézett a motorháztető fölött, és egy életnagyságú babát pillantott
meg, ami egy kampóról lógott a garázs mennyezetének közepéről. Egy bizarr
pillanatig majdnem elnevette magát, annyira végtelenül oda nem illőnek
látszott. Dróttal a nyakában himbálózott ott, petyhüdt végtagokkal, korántsem
babaszerűen tökéletesen. Egy furán elszíneződött, elfuserált valami… Mert mi
a csudáért festené bárki egy baba arcát ilyen iszonytató lilásfekete színűre?
Miért nyúzná le helyenként róla a bőrt, és miért csinálna neki ilyen vörös,
kimeredt gülüszemeket és a duzzadt ajkak közül kilógó nyelvet?
Ekkor jött a borzalmas felismerés.
Ez nem egy játék baba.
És a legjobb szándéka ellenére sem tudta visszafojtani, sem abbahagyni a
sikoltást.

12

1

Gwen Proctor
Négy évvel később
Stillhouse Lake, Tennessee

– TŰZ!
Mélyen beszívom az égett puskaportól és állott izzadságszagtól bűzlő

levegőt, lőhelyzetbe helyezkedem, célzok, és meghúzom a ravaszt. A
testemmel ellentartok a lökésnek. Vannak, akik minden lövésnél önkéntelenül
pislognak egyet. Rájöttem, hogy én nem. Ez nem a kiképzésnek köszönhető,
hanem egyszerű biológia, de úgy érzem, hogy ettől sokkal inkább ura vagyok a
helyzetnek. Hálás vagyok ezért az apró előnyért.

A nehéz, erős .357-es Magnum üvölt és visszarúg, de nem törődöm a
lármával, sem az ütéssel. Csakis a céltábla érdekel a lőtáv végén. Ha a zaj
elterelné a figyelmemet, a többi lövész – akik között férfiak, nők és még
néhány serdülő is akad a többi állásban – folytonos lármája már rég kikezdte
volna a célzóképességemet. Az állandó fegyverropogás még a vastag fülvédőn
keresztül is úgy hangzik, mint egy különösen vad, kitartó vihar.

Abbahagyom a tüzelést, kinyitom a tárat, kiveszem belőle az üres
töltényhüvelyeket, és a fegyvert nyitott tárral, csőtorkolattal lefelé a
lövészmellényre helyezem. Utána leveszem a szemvédőt, és azt is lerakom.

Megszólal mögöttem a lövészoktató:
– Lépjen hátra, kérem!
Hátralépek. Kezébe veszi és megvizsgálja a fegyveremet, bólint, aztán ráüt
a kapcsolóra, ami előrehozza a céltáblát.
– Biztonságból kiváló.
Emelt hangon beszél, hogy a zajon és a fülvédőn keresztül is lehessen
hallani. Kissé már be is van rekedve. Az egész napot kiabálással tölti.
– Remélem, célzásból is – kiáltom vissza.
De már tudom, hogy igen. Látom, még mielőtt félúthoz érne a papír
céltábla. Csupa remegő lyuk, mind a szűk, piros célkörön belül.

13

– Testtalálat – állapítja meg az oktató, és feltartja a hüvelykujját. – Hibátlan
teljesítmény. Szép munka, Ms. Proctor!

– Kösz, hogy nem nehezítette meg a dolgomat – válaszolom.
Hátrébb lép, hogy helyet adjon, én meg a helyére ugratom a tárat, aztán
visszarakom a fegyvert a cipzáras tokjába. Biztonságba.
– Átküldjük az eredményét a központba, és egykettőre meg fogja kapni a
fegyverviselési engedélyét.
Az oktató egy tengerészgyalogos-frizurát viselő fiatalember, egykori
katona. Lágy, elmosódott akcentussal beszél, amiből – bár déli – hiányzik a
Tennesseere jellemző élesség… Talán georgiai.
Kedves, de legalább tíz évvel fiatalabb annál, mint akivel még fontolóra
venném, hogy elmenjek randizni. Ha randiznék még. Rendíthetetlenül
udvarias. Én neki Ms. Proctor vagyok. Mindig.
Miközben kezet rázunk, visszamosolygok rá.
– Viszlát legközelebb, Javi!
Én a keresztnevén szólítom. Ez az életkoromból és a nememből fakadó
előjog. Az első hónapot végig mister-esparzáztam, amíg finoman ki nem
javított.
– Legközelebb…
Észrevesz valamit, és a fesztelen nyugalma egyszerre éberséggé változik. A
figyelme megállapodik a sor végén, és elordítja magát:
– Tüzet szüntess! Tüzet szüntess!
Érzem, hogy az adrenalináramlat feszesre srófolja minden idegszálamat, és
megdermedek. Felmérem a helyzetet, de nem rólam van szó. A lőtér csattogó
lármája dadogva elhal, és az emberek könyöküket behúzva leeresztik a
fegyvereiket, mialatt Javi elsétál négy boksz mellett egy tagbaszakadt fickóig,
aki egy félautomata pisztolyt tart a kezében. Ráparancsol, hogy biztosítsa a
fegyverét, és lépjen félre.
– Mit csináltam? – kérdezi a férfi ellenségesen.
Megfogom a táskámat, és még mindig táncoló idegekkel – lassan –
elindulok a kijárat felé. Észreveszem, hogy a férfi nem követte Javi utasításait,
helyette védekezésbe ment át.
Nem jó ötlet. Javi arca megmerevedik, és a testbeszéde is megváltozik.
– Biztosítsa a fegyvert, és tegye le a pultra, uram! Most.
– Semmi szükség erre. Tudom, mit csinálok. Évek óta járok lőni.
– Uram, láttam, hogy a töltött fegyverét egy másik lövész irányába
fordította. Ismeri a szabályokat. A fegyver csövét mindig lefelé kell fordítani.
Most biztosítsa a fegyvert, és tegye le! Ha nem engedelmeskedik,
eltávolíttatom a lőtérről, és hívom a rendőröket. Megértette?
A mosolygós, nyugodt Javier Esparza átváltozott valaki mássá, és a

14

parancsa hanggránátként robban a teremben. A vétkes lövész babrálni kezd a
fegyverével, kiveszi a tölténytárat, és a fegyverrel együtt a pultra dobja.
Látom, hogy a csöve még mindig nincs lefelé fordítva.

Javi hangja most tiszta és lágy:
– Uram, azt mondtam, biztosítsa a fegyverét.
– Megcsináltam.
– Lépjen hátra!
Miközben a férfi nézi, Javi odanyúl a fegyverért, kiejti az utolsó lőszert a
szánból, és a töltényt lerakja a pultra a tár mellé.
– Így szoktak meghalni az emberek. Ha nem képes megtanulni, hogyan kell
rendesen biztosítani egy fegyvert, akkor másik lőteret kell keresnie – jelenti ki.
– Ha nem tudja, hogy engedelmeskednie kell a lőtéri felügyelő utasításainak,
keressen másik lőteret. Ha már itt tartunk, egyszerűen keressen egy másik
lőteret. Saját magát és mindenki mást is veszélybe sodor itt, ha nem tartja be a
biztonsági előírásokat. Megértette?
A férfi arcán látszik, hogy elönti a pulykaméreg, és ökölbe szorítja a kezét.
Javi a pultra helyezi a fegyvert, pontosan abba a helyzetbe, ahogy akkor
volt, mielőtt felvette, lefelé fordítja, aztán nyomatékosan megfordítja úgy,
hogy a másik oldalán feküdjön.
– A hüvelykivető nyílásnak felfelé kell néznie, uram.
Hátralép, és a férfi szemébe néz. Farmert és kék pólóinget visel, míg a férfi
terepszínű inget és egy régi katonai nadrágot, de a napnál világosabb, hogy
melyikőjük a katona.
– Szerintem mára végzett, Mr. Getts. Soha ne lőjön dühösen!
Nem láttam még embert, aki ennyire közel állt volna a nyílt színi,
gondolkodás nélküli erőszakhoz vagy a szívinfarktushoz. A fickó keze
rángatózik, és lerí róla, hogy azt latolgatja, milyen gyorsan tudná
megkaparintani a fegyverét, megtölteni, és tüzet nyitni. Nyomasztóan
vészterhes a levegő, és azon kapom magam, hogy lassan lefelé húzom a cipzárt
a táskámon, miközben az agyam – akárcsak az övé – sorra veszi a lépéseket,
amik a fegyverem tüzelésre előkészítéséhez szükségesek. Gyors vagyok.
Gyorsabb, mint ő.
Javiernél nincs fegyver.
A feszültség megtörik, amikor a többi lőállásban dermedten álldogálók
közül az egyik férfi egyetlen lépéssel kilép, félúton köztem és a dühös fickó
között. Alacsonyabb Javinál és a vörös képű fickónál, homokszőke haja van,
ami valószínűleg egyszer tüskésre volt nyírva, ám most súrolja a fülét. Vékony
testalkatú, nem túl izmos. Többször láttam már itt, de a nevét nem tudom.
– Hé, mister, hátrébb az agarakkal! – szólal meg olyan akcentussal, ami
nekem inkább tűnik középnyugatinak, mint Tennesseebe valósinak. Vidékies.

15

Nyugodt, halk, meggyőzően józan hang. – A felügyelő csak a munkáját végzi,
okés? És igaza van. Ha elkezdesz itt pipásan lövöldözni, a jó ég tudja, mi
történik…

Bámulatos látni, ahogy Getts haragja elillan, mintha valaki kirúgott volna a
helyéből egy dugót. Vesz néhány mély lélegzetet, az arcszíne majdnem
normálisra halványul vissza, és mereven biccent:

– A fenébe! – mondja. – Asszem, kicsit felhúztam magam. Nem fog
előfordulni többet.

A másik férfi bólint, és – kerülve a többiek kíváncsi tekintetét – visszatér a
lövészállásába. Nekifog ellenőrizni a saját pisztolyát, aminek a csöve a jó
irányba van fordítva, lefelé.

– Mr. Getts, beszélhetünk odakint? – kérdezi Javier udvariasan és korrekten.
De Carl arca ismét eltorzul, és látom, hogy a halántékán lüktetni kezd egy
ér. Tiltakozni akar, de érzi magán a tekintetek súlyát, az összes többi lövészét,
akik némán várakozva nézik. Visszalép a fülkéjébe, és dühösen elkezdi
beledobálni a felszerelését a táskájába.
– Kibaszott, hataloméhes migráns! – morogja, és a kijárathoz csörtet.
Élesen beszívom a levegőt, de Javi barátságosan a vállamra teszi a kezét,
miközben az ajtó bevágódik Getts mögött.
– Vicces, hogy ez a seggfej előbb hallgat egy random fehér fickóra, mint a
lőtérfelügyelőre – jegyzem meg.
Idebent valamennyien fehérek vagyunk, Javiert kivéve. Tennessee nem
szűkölködik színes bőrűekben, de ezt senki meg nem mondaná a jelenlévők
összetételéből.
– Carl egy idióta, amúgy sem szeretném, hogy itt legyen – mondja Javi.
– Nem ez a lényeg. Nem hagyhatja, hogy így beszéljen magával –
győzködöm, mert kedvem lenne az öklömet beleilleszteni Carl fogsorába.
Tudom, hogy nem lenne jó vége. Mégis szeretném megtenni.
– Úgy beszél, ahogy csak akar. Ez az előnye annak, hogy szabad országban
élünk. – Javi továbbra is megőrzi derűjét. – De ez nem jelenti azt, hogy nem
lesznek következmények. Kapni fog egy levelet, amiben kitiltják a lőtérről.
Nem azért, amit mondott, hanem mert nem bízom abban, hogy tud
felelősségteljesen viselkedni a többi lövész társaságában. A biztonságra fittyet
hányó vagy agresszív embereket nemcsak jogunk, de kötelességünk is távol
tartani. – Elmosolyodik egy kicsit. Komor, hideg kis mosoly. – És ha
valamikor később szeretne pár szót váltani velem a parkolóban, rendben van.
Megoldhatjuk.
– Lehet, hogy magával hozza az ivócimboráit is.
– Annál mókásabb lesz.
– Egyébként ki volt az a pasas, aki közbelépett? – A fickó felé intek a

16

fejemmel. Már újra rajta van a fülvédője. Kíváncsi vagyok, mert nem tartozik
az állandóan itt lebzselő lőtéri patkányok közé. Legalábbis nem látom itt
folyton, amikor én is itt vagyok.

– Sam Cade. – Javi megvonja a vállát. – Rendes srác. Új fickó. Meg is
lepett, hogy közbelépett. A legtöbben nem tennék.

Kinyújtom a kezem. Megrázza.
– Köszönöm, uram. Fegyelmezett lőteret vezet.
– Mindenkinek tartozom ezzel, aki idejön. Vigyázzon magára odakint! –
mondja, majd visszafordul a várakozó lövészekhez. Újra előveszi a
kiképzőtiszt-hangját: – Tiszta a terep! Tüzet nyiss!
Lelépek, mialatt a lövések vihara újra felkerepel. A Javi és a másik férfi
közötti csetepaté megtépázta egy kissé a jókedvemet, de még így is a
fellegekben érzem magam, miközben a fülvédőmet felakasztom a kinti
fogasra.
Hivatalos fegyverviselési engedély.
Már nagyon régóta gondolkozom rajta, de óvatosságból haboztam eddig,
nem tudtam, merjem-e hivatalos nyilvántartásokban szerepeltetni a nevem.
Mindig is volt fegyverem, de fegyverviselési engedély nélkül kockázatos volt.
Végre úgy éreztem, kellőképpen megállapodtam itt ahhoz, hogy megtegyem
ezt az ugrást.
A telefonom rezegni kezd, miközben kinyitom az autót.
Kis híján elejtem, amíg felnyitom a csomagtartót, hogy betegyem a
cuccomat.
– Mrs. Proctor?
– Ms. Proctor – javítom ki automatikusan, aztán rápillantok a számra. El
kell fojtanom egy nyögést. Iskolatitkárság. Nyomasztóan jól ismerem már ezt a
telefonszámot.
– Sajnálattal közlöm, hogy a lánya, Atlanta…
– …bajba került – fejezem be a vonal túlsó végén lévő nő helyett. – Akkor
nyilván kedd van.
Felemelem a burkolólapot a padlóról. Alatta van egy széf, ami elég nagy,
hogy a fegyvertáska beleférjen. Beleteszem, becsukom a széfet, aztán
visszahúzom rá a szőnyeget, hogy elrejtse.
A nő a vonal túlsó végén méltatlankodó torokhangot hallat. Aztán a hangja
feljebb kúszik egy regisztert.
– Ez korántsem mulatságos, Mrs. Proctor! Az igazgató azt szeretné, ha
bejönne egy komoly elbeszélgetésre. Ez már a negyedik eset három hónapon
belül, és ez a fajta viselkedés egyszerűen elfogadhatatlan egy Lanny korú
lánytól.
Lanny tizennégy éves, márpedig ebben az életkorban borítékolhatók a

17

kirohanások, de ezt most nem említem meg.
– Mi történt? – kérdezem inkább, miközben előremegyek, és bemászom a

dzsipbe. Egy pillanatig nyitva kell hagynom az ajtót, hogy a fojtogató hőség
kivérezzen. Nem sikerült kifognom az árnyékos helyek egyikét a lőtér szűk
parkolójában.

– Az igazgató jobban szeretné ezt személyesen megbeszélni. A lányát majd
az irodájából hozhatja el. Egy hétre felfüggesztették az órák látogatása alól.

– Egy hétre? Mit csinált?
– Mint mondtam, az igazgató személyesen szeretne beszélni önnel. Fél óra
múlva?
Fél óra nem elég arra, hogy letusoljak és megszabaduljak a lőtér szagától,
de talán jobb is így. A puskaporszag valószínűleg nem válik hátrányomra
ebben a bizonyos helyzetben.
– Rendben – válaszolom. – Ott leszek.
Nyugodtan mondom ezt. A legtöbb anyuka, úgy vélem, kiborult volna és
dühbe gurul, de életem katasztrófáinak terjedelmes történelmében ez alig
érdemel egy szemöldökráncolást.
Amint lerakom, a telefonom megrezdül, SMS jött. Arra számítok, Lanny az,
aki gyorsan szeretné előadni a történteket a saját szemszögéből, mielőtt
meghallgatnám a kevésbé könyörületes hivatalos verziót.
De nem Lanny az, és miközben beindítom a dzsipet, a fiam nevét látom
világítani a kijelzőn. Connor. Végighúzom rajta az ujjam, és elolvasom az
üzenetet, ami szűkszavú és lényegre törő: Lanny verekedett. 1. Eltart egy
pillanatig, amíg lefordítom az üzenet végét, de az egyes szám nyilván azt
jelenti, hogy győzött. Nem tudom eldönteni, hogy a fiam most büszke, vagy
megijedt: büszke, hogy a nővére kiállt magáért, vagy megijedt, hogy emiatt
megint kirakják őket az iskolából. A félelme jogos. Az elmúlt év rövid és
törékeny békét jelentett a költözések között, és én sem szeretném, hogy ilyen
hamar véget érjen. A gyerekek megérdemelnek egy kis békét, az állandóság és
a biztonság érzését. Connornak máris szorongásos problémái vannak. Lanny
pedig rendszeresen csinál valami ostobaságot.
Egyikünk sem ép többé. Próbálom nem hibáztatni magamat emiatt, de
nehéz.
Az egyszer biztos, hogy nem az ő hibájuk.
Gyorsan visszaírok valamit válaszképpen, aztán hátramenetbe teszem a
dzsipet. Az elmúlt néhány évben kényszerűségből gyakran váltottam járművet,
de ezt… Ezt az egyet szeretem. Olcsón, készpénzért vásároltam a Craigslisten
– gyors, anonim vásárlás volt –, és pont megfelel a tó körüli meredek, erdős
terepre és a párás kék hegyek felé nyújtózó dombokra.
A dzsip egy igazi harcos. Nehéz időket látott. A sebességváltóra ráférne a

18

javítás, a kormány is félrehúz egy kicsit. Szerzett sebeket, de túlélte, és még
mindig van benne szufla.

A hasonlóság nem kerüli el a figyelmemet.
Egy kicsit megugrik, miközben lefelé kormányozom a meredek dombon, a
fenyők hűvös árnyékán át, vissza a perzselő déli napsütésbe. A lőtér egy
domboldalon helyezkedik el, és ahogy ráfordulok a lefelé vezető útra,
fokozatosan feltűnik a tó. A fény darabokra törik és szétszóródik a mély,
zöldeskék víz fodrozódásain és hullámain. Stillhouse Lake egy rejtett
gyöngyszem. Régen drága, kerítéssel védett közösség volt, de a pénzügyi
összeomlással a közösség forrásai gödörbe kerültek, és most a kapuk
folyamatosan nyitva állnak, a bejáratnál lévő őrház pedig üres, leszámítva a
pókokat és néha egy-egy mosómedvét. A jómód illúziója azért még kísért itt:
elszórtan magas, flancos házakat látni, de a többi lakhely közül sok inkább
kisebb faház. A vízen ugyan vannak hajók, de még a mai szép idő ellenére
sincs tömeg, távolról sem. A sötét fenyők végigkaristolják az eget, amint lefelé
hajtok mellettük a keskeny úton, és hirtelen ismét elkap az érzés, hogy végre
rendben vagyok.
Kevés helyet találtam az elmúlt néhány évben, ahol legalább egy kicsit
biztonságban éreztem volna magam, nemhogy olyat, amire úgy tekintettem
volna, mint… otthonomra. De ez a hely – a tó, a fenyőfák, a dombok, a félvad
természet – megnyugtatja azt a részemet, ami már soha többé nem tud igazán
ellazulni.
Amikor először láttam, azt gondoltam: Ez az a hely. Nem hiszek a korábbi
életekben, de úgy éreztem, felismerés tölt el. Elfogadás. Sorsszerűség.
A fenébe is, Lanny, nem akarom ezt ilyen hamar magam mögött hagyni
csak azért, mert te nem vagy képes megtanulni elvegyülni. Ne tedd ezt velünk!
Gwen Proctor már a negyedik személyazonosságom, amióta elhagytuk
Wichitát. Gina Royal holtan nyugszik a múltban. Én már nem az a nő vagyok.
Ami azt illeti, ma már alig ismernék rá arra a gyönge teremtményre, aki csak
színlelt és meghunyászkodott, és megfeszült, hogy minden felmerülő apró
zavart elsimítson.
Aki segédkezett és bűntárs volt, még ha nem is tudott róla.
Gina rég halott, és én nem gyászolom.
Annyira távol kerültem a régi énemtől, hogy alighanem fel sem ismerném,
ha elmennék mellette az utcán.
Örülök, hogy kikerültem abból a pokolból, amiről szinte nem is tudtam,
miközben benne perzselődtem. Örülök, hogy kimenekítettem belőle a
gyerekeket is.
És ők is – bár kényszerűségből –, de újra kitalálták önmagukat.
Megengedtem nekik, hogy saját maguknak válasszanak nevet, valahányszor

19

ismét költöznünk kellett. Ezúttal Connornak és Atlantának (röviden Lannynek)
hívják őket. Már szinte sohasem feledkezünk el magunkról, és véletlenül sem
használjuk a születéskori nevünket. A fogolynevünket, ahogy Lanny nevezi.
Igaza van, bár gyűlölöm, hogy a gyerekeimnek így kell gondolniuk a korábbi
életükre. Hogy utálniuk kell az édesapjukat.

Megérdemli persze, de a gyerekek nem.
Most mindössze annyi szabadságot tudok adni nekik, hogy
megválaszthatják a saját nevüket, miközben városról városra, iskoláról iskolára
vonszolom őket, ahogy megpróbálok időt és távolságot tenni közénk és a múlt
borzalmai közé. Nem elég. Soha nem lehet elég. A gyerekeknek biztonságra és
állandóságra van szükségük, és én egyiket sem tudtam megadni nekik eddig.
És fogalmam sincs, hogy valaha meg tudom-e majd.
De legalább megvédtem őket a farkasoktól, mert egy szülő legfontosabb és
legalapvetőbb feladata, hogy megóvja az utódait attól, hogy megegyék őket a
ragadozók.
Még azoktól is, amiket nem látok.
Végigsuhanok a tó körüli úton, áthajtok a házunkhoz vezető elágazáson is.
Nem a házhoz, ahogy gondolni szoktam rá, hanem végre a házunkhoz.
Elkezdtem ragaszkodni. Ami hosszú távon nem okos dolog, de nem tehetek
róla. Belefáradtam a menekülésbe, az ideiglenes, bérelt lakcímekbe, az újabb
álnevekbe, az újabb tökéletlen hazugságokba. Volt egy lehetőségem: miután
rábólintottak erre a helyre, tavaly készpénzért megszereztem a házat egy
keveseket érdeklő csődárverésen. Valami nyakig eladósodott család építtette
magának rusztikus álombúvóhelyül, de aztán hagyták, hogy hajléktalanok
üssenek benne tanyát, és az egész hely romhalmazzá vált.
A gyerekekkel kitakarítottuk, rendbe hoztuk és a magunk képére
alakítottuk. A falakat a saját színeinkre festettük – merész színekre, legalábbis
Connor szobájában. Ez – úgy gondoltam – annak a biztos jele, hogy kezdjük
igazi otthonná varázsolni. Nincsenek többé bézs színű falak, se jellegtelen,
albérletbe illő szőnyegek. Itt vagyunk. És maradunk.
Ami a legjobb, hogy a házunkban van egy beépített pánikszoba. Connor
lelkesedésének fenntartása érdekében zombiapokalipszis elleni süllyesztőnek
neveztük el. Felszereltük zombiellenes harci eszközökkel és feliratokkal,
amiken ilyenek állnak: ZOMBIKNAK TILOS A PARKOLÁS! A
BIRTOKHÁBORÍTÓKAT FELDARABOLJUK!
Összerezzenek, és próbálok nem belegondolni mélyebben. Remélem – bár
tudom, hogy ez tényleg nem több hiú reménynél –, hogy mindaz, amit Connor
a halálról és a feldarabolásról tud, azt a tévéműsorokból és a filmekből tudja.
Azt mondja, nem sokra emlékszik azokból az időkből, amikor még Brady
volt… Legalábbis ezt állítja, amikor erről kérdezem. Soha többet nem ment

20

vissza az iskolába Wichitában az után a nap után, így az iskolaudvar
keményfiúinak nem volt alkalmuk a fülébe ordítani a történetet. Ő és Lanny
anyám felügyelete alá kerültek egy békés, félreeső helyen Maine-ben. Anyám
egy szekrényben elzárva tartotta a számítógépét, és csak ritkán használta. A
gyerekek nem sokat tudtak meg az alatt a másfél év alatt. Távol tartották őket
az újságoktól és a magazinoktól, és anyám árgus szemekkel őrizte az egyetlen
tévét a házban.

Tudom, hogy ennek ellenére a gyerekek megtalálták a módját, hogy
előássanak legalább pár részletet arról, hogy mit művelt az apjuk. A helyükben
én is ezt tettem volna.

Az is lehet, hogy Connor jelenlegi zombiapokalipszis-komplexusa a saját
kódolt módszere a történtek feldolgozására.

Lanny az, akiért leginkább aggódom.
Ő elég nagy volt már ahhoz, hogy sok mindenre emlékezzen… A balesetre.
A letartóztatásra. A tárgyalásokra. A sietős, suttogóra fogott beszélgetésekre,
amiket anyám telefonon folytathatott barátokkal, ellenségekkel és
ismeretlenekkel.
Biztos, hogy emlékszik a gyűlölködő levelekre, amik elárasztották anyám
postaládáját.
De a leginkább az aggaszt, hogy hogyan emlékszik az édesapjára, mert –
akár tetszik, akár nem, akár hihető, akár nem – Mel jó apa volt, és a gyerekek
teljes szívükből szerették.
Valójában sosem volt az az ember, aki az emlékeimben él, ezt jól tudom. A
jó apa álarcát csak arra használta, hogy elrejtse a mögötte megbújó
szörnyeteget. De ez nem jelenti azt, hogy a gyerekek elfelejtették, milyen volt,
amikor Melvin Royal szerette őket. Akaratom ellenére eszembe jut, milyen
melegséget, milyen biztonságot tudott árasztani. Amikor rád figyelt, akkor azt
teljes mértékben tette. Szerette a gyerekeket, és szeretett engem. Az egész
igazinak tűnt.
De nem lehetett az. Tekintve, hogy mi is volt ő. Nem jöttem rá, hogy valami
nem stimmel, és rosszullét környékez, ha arra gondolok, mi mindenben
tévedtem még.
Lassítok, amikor egy másik nagy jármű lódul ki az éles kanyarból előttem.
Johansenék. Az autójuk a büszkeségük. A fekete SUV fényezése csillog-villog
a tökéletességtől, és még csak egy finom porréteg sincs rajta. Semmi nem
árulkodik arról, hogy terepen használják. Intek, és az idősebb pár visszainteget.
Az ideköltözésünk utáni első héten direkt összeismerkedtem a közvetlen
szomszédainkkal, mert arra gondoltam, jobb rögtön felmérni, hogy jelentenek-
e bármiféle fenyegetést, illetve vészhelyzet esetén meghúzhatjuk-e magunkat
náluk. Johansenéket egyik kategóriába sem soroltam. Egyszerűen csak…

21

vannak. A legtöbb ember úgyis csak arra jó, hogy a helyet foglalja. A suttogás
jön-megy a fejemben, és megijeszt, mert utálok emlékezni Melvin Royal
hangjára. Soha semmi ilyesmit nem mondott se otthon, se négyszemközt
nekem, de láttam a felvételt a tárgyalásról, ahol ezt mondta. Tökéletes
nemtörődömséggel jelentette ki ezt azokról a nőkről, akiket darabokra
szaggatott.

Mel megfertőzött, akár egy vírus, és mélyen belül magamban hordozom az
egészségtelen bizonyosságot, hogy már sosem fogok teljesen rendbe jönni.

Teljes tizenöt percig tart, amíg lehajtok a meredek útról a főútvonalra, ami
hullámzó szalagként kanyarog a fák között. A fák megritkulnak,
alacsonyabbak és gyérebbek lesznek, majd a dzsip elhalad egy napszítta tábla
mellett, ami Nortont jelzi. A tábla jobb felső sarkát megsemmisítette egy
maréknyi, puskából származó sörét. Hát persze. Nem is ez a vidék lenne, ha a
részegek nem lődöznének a táblákra.

Norton jellegzetes déli városka régi családi cégekkel, amik komoran
kapaszkodnak a túlélésért az átalakított antikkereskedések mellett. Itt
mindenkinek egy hajszálon függ a megélhetése. A kereskedelmi láncok lassan
átveszik az uralmat. Old Navy. Starbucks. És a sárga boltíves istencsapása, a
McDonald’s.

Az iskola egy szorosan egymás mellé épített három épületből álló
komplexum, középen közös atlétikai pályával és műteremmel. Jelentkezem az
egy szál – itteni szokás szerint fegyverrel is ellátott – biztonsági őr kis
bódéjánál, és kapok egy kifakult látogatókártyát, mielőtt bebocsátanak.

Már elhangzott az ebédszünetet jelző csengő, és most mindenütt ebédelő,
nevetgélő, flörtölő, egymást ugrató, egymást szekáló fiatalokat látni. Normális
élet. Lanny nincs köztük, és ahogy a fiamat ismerem, Connor sincs. Az
intercomon be kell mondanom a nevemet, és hogy milyen ügyben jöttem,
mielőtt a titkárnő kinyitja a kaput és beenged az iskolába, ahol megcsap a
pállott tornacipők, a felmosószer és a menzakaja ismerős szagelegye.

Fura, hogy minden iskolának ugyanolyan szaga van. Egy csapásra ismét
tizenhárom évesnek érzem magam, és bűntudatom is támad.

Amikor besétálok a felső tagozat titkárságára, meglátom Connort, aki
görnyedten ül az egyik kemény műanyag széken, és a cipőjét bámulja.

Beletrafáltam.
Az ajtónyitásra felnéz, és látom, hogy megkönnyebbülés önti el napbarnított
arcát.
– Nem az ő hibája volt – hadarja, mielőtt annyit mondhatnék, hogy szia. –
Anya, tényleg nem.
Most olyan, mint bármelyik buzgó tizenegy éves, a nővére pedig tizennégy,
mindkettő nehéz életkor, még a legjobb körülmények között is. Sápadtnak,

22

meggyötörtnek és aggodalmasnak látszik, ami nyugtalanít. Látom, hogy
megint rágta a körmét. A mutatóujja vérzik. Megint pszichiáterre van
szüksége, gondolom, de a pszichiáter még részletesebb hivatalos nyilvántartást
jelent, a hivatalos nyilvántartás pedig további bonyodalmakat, amiket –
jelenleg – nem engedhetünk meg magunknak. De ha tényleg szüksége van rá,
ha látom a jeleket, hogy visszasüllyed a három évvel ezelőtti állapotába…
akkor meg fogom kockáztatni. Még akkor is, ha emiatt ránk találnak, és így
újrakezdődik az álnevek és a lakcímek ördögi köre.

– Minden rendben lesz – mondom, és magamhoz húzom, hogy megöleljem.
Tőle szokatlan módon engedi, de csak mert nincsenek szemtanúk.
Ugyanakkor érzem, mennyire feszült és merev, úgyhogy hamarabb elengedem,
mint szeretném.
– El kéne menned ebédelni. A nővéredről majd gondoskodom én.
– El fogok – feleli. – Csak nem bírtam…
Nem fejezi be, de így is értem. Nem bírtam itt hagyni egyedül, ezt akarta
mondani. Ha valamit, akkor azt az egyet el lehet mondani a gyerekeimről,
hogy összetartanak. Mindig. Még akkor is, amikor egymást szekírozzák vagy
veszekszenek. Még egyszer sem hagyták egymást cserben AZ ESEMÉNY óta.
Így próbálok rá gondolni, csupa dőlt és nagybetűvel: AZ ESEMÉNY, mintha
csak valami horrorfilm lenne, valami, ami nem része az életünknek, valami,
amit elfelejthetünk. Valami, ami kitalált és távoli.
Ez néha még segít is.
– Menj csak! – noszogatom gyengéden. – Este találkozunk.
Elindul, de azért még vet egy pillantást hátra a válla fölött. Lehet, elfogult
vagyok, de szerintem helyes gyerek: ragyogó, borostyánszín szemek, barna
haj, amire ráférne már a vágás. Éles vonású, okos arc. Szerzett magának
néhány barátot itt, a nortoni általánosban, és ez megkönnyebbüléssel tölt el.
Ugyanazok a dolgok érdeklik őket, mint a legtöbb tizenegy évest:
videojátékok, filmek, tévéműsorok és könyvek. Talán egy kicsit kockák, de a
jó értelemben. Az a fajta kockaság ez, ami fanatikus lelkesedésből és a
képzelőtehetségből fakad.
Lanny nagyobb gondot jelent.
Sokkal nagyobbat.
Mély lélegzetet veszek, kifújom, és bekopogok Anne Wilson igazgatónő
ajtaján. Amikor belépek, ott találom a lányomat a fal melletti széken ülve az
ismerős testtartásban: keresztbe font karok és leszegett fej. Néma, passzív
ellenállás. Láncokkal és szíjakkal kivarrt buggyos, fekete nadrágot visel, és
egy szakadt, kifakult Ramones-pólót, amit valószínűleg a ruhásszekrényemből
csórt el. Frissen festett fekete haja lazán és kócosan lóg az arcába. A szúrós
szegecsekkel kivert karkötői és a nyakában a kutyanyakörv fénylenek. Újak,

23

akárcsak a nadrág.
– Ms. Proctor – mondja az igazgatónő, és int, hogy üljek le a vendégeknek

fenntartott, párnázott székre az íróasztalával szemben.
Lannynek a kemény műanyag szék lett kiutalva a fal mellett. Nyilvánvalóan

az lehet a „szégyenszék”, amit több tucat – de az is lehet, hogy több száz –
harcias kis segg koptatott már fényesre.

– Szerintem a probléma egy részét ön is láthatja. Azt hittem, megegyeztünk
abban, hogy Atlanta nem fog ilyen ruhákat hordani az iskolában. Van egy
ruhakódunk, amit be kell tartatnunk. Higgye el, én sem lelkesedem érte
jobban, mint önök.

Az igazgatónő egy középkorú afroamerikai nő, természetes hajjal és
kényelmes zsírpárnákkal. Nem rossz ember, és eszében sincs valamiféle
erkölcsi hadjáratnak tekinteni ezt az egészet. De vannak szabályok, amiket
neki is követnie kell. Na és Lanny? Nos, a lányom hadilábon áll a
szabályokkal. És a korlátokkal.

– A gótok nem erőszakos seggfejek – mormolja Lanny. – Tudja, ez csak
kibaszott propaganda.

– Atlanta! – szól rá élesen az igazgatónő. – Vigyázz, hogy beszélsz! És
most anyukáddal beszélgetek.

Lanny nem néz fel, de én nagyon is jól látom a lelki szemeimmel az epikus
szemforgatást az alatt a fekete hajfüggöny alatt.

Megeresztek egy kényszeredett mosolyt.
– Nem ezt viselte ma reggel, amikor eljött otthonról. Nagyon sajnálom.
– Én viszont nem sajnálom – vág közbe Lanny. – Kibaszottul röhejes, hogy
megmondják, mit vehetek föl! Mi ez? Apácaképző?
Az igazgatónő arckifejezése nem változik.
– És aztán ott van persze a modora is.
– Úgy beszél rólam, mintha itt sem lennék! Mintha egy senki lennék! –
tiltakozik Lanny a fejét fölszegve. – Mutatok én magának jó modort!
A sokktól, amikor az arcát meglátom, akaratlanul is hátrahőkölök: falfehér
púder, fekete szemceruzával vastagon kihúzott szemek, hullaszín rúzs.
Koponya alakú fülbevalók.
Egy pillanatra elakad a lélegzetem, mert az arca átalakul valamivé, ami nem
a lányom arca, hanem valaki másé, aki egy vastag kábelen himbálózik,
élettelen haja ragacsosan tapad a fejére, a szeme kidülled, a bőre – ami még
megvan belőle – ugyanilyen árnyalatú…
Tedd vissza a dobozba! Zárd be! Nem mehetsz oda! Nagyon is tisztában
vagyok azzal, hogy Lanny szántszándékkal sminkelte magát ilyenre.
Találkozik a tekintetünk, az övében kihívás, farkasszemet nézünk. Kísérteties
képessége van arra, hogy megtalálja és kihasználja a gyenge pontjaimat. Ezt az

24

apjától örökölte. Látom őt a szeme vágásában, abban, ahogy félrebillenti a
fejét.

És ez megrémít.
– Ezenfelül – folytatja az igazgatónő – ott van a verekedés.
Még mindig a lányomat nézem.
– Megsérültél?
Lanny megmutatja a jobb öklét, amiről lehorzsolódott a bőr. Aú! Pimasz kis
mosoly játszadozik kék ajkán.
– Látnod kéne a másik lányt – válaszolja.
– A másik kislánynak – teszi hozzá az igazgatónő – monoklija van.
Ezenkívül olyan szülei, akik gyorstárcsázó gombra teszik az ügyvédet a
telefonjukban.
Lanny és én nem figyelünk rá. Intek a lányomnak, hogy folytassa.
– Ő ütött meg először, anya – magyarázza. – Teljes erőből. Az után, hogy
meglökött. Azt mondta, azért, mert a hülye barátját bámultam, ami nem igaz.
Ocsmány, és különben is, ő bámult engem. Amiről nem tehetek.
– Hol van a másik lány? – Az igazgatónőre nézek. – Ő miért nincs itt?
– A másik kislányért fél órával ezelőtt eljöttek a szülei, és hazavitték.
Dahlia Brown kitűnő tanuló, és megesküszik, hogy semmit sem tett, amivel
kiprovokálta volna a támadást. Tanúi is vannak, akik megerősítik ezt.
Felső tagozatban mindig vannak tanúk, és mindig azt mondják, amit a
barátaik elvárnak tőlük. Ezt bizonyára az igazgatónő is tudja. Ahogyan azt is,
hogy Lanny itt az új gyerek, aki kilóg a többiek közül. Főleg azért, mert –
részben önvédelemből – gót lett, és inkább ő taszítja el magától a többieket,
mint hogy azok taszítsák el őt. Ez az egyik oka. Másrészt így próbálja
feldolgozni azt a titkos horrorshow-t, ami a gyerekkora.
– Nem én kezdtem – ismétli meg Lanny, és hiszek neki. De valószínűleg én
vagyok az egyetlen. – Gyűlölöm ezt a kibaszott iskolát!
Ezt is elhiszem.
Figyelmemet ismét az íróasztal mögött ülő nőre fordítom.
– Szóval felfüggeszti Lannyt, de ezt a másik lányt nem, jól gondolom?
– Egyszerűen nincs más választásom. A ruhakód megszegése, a verekedés
és az egészhez való hozzáállása…
Wilson kivár. Nyilván arra számít, vitatkozni fogok vele, de én csak
bólintok.
– Rendben. A leckéjét tudja?
Nehéz lenne nem észrevenni az igazgatónő arcán a megkönnyebbülést,
hogy ez a puskaportól bűzlő szülő mégsem fog jelenetet rendezni.
– Igen. Erről gondoskodtam. A jövő héten visszatérhet az órákra.
– Gyere, Lanny! – mondom, felkelve a székről. – Otthon megbeszéljük.

25

– Anya, én nem…
– Mondom, otthon.
A lányom felsóhajt, felveszi a hátizsákját, és lomhán kislattyog az irodából,
festett fekete haja mögé rejtve az arcát, amin egész biztosan nem
bizalomgerjesztő kifejezés ül.
– Kérem, egy pillanat. Biztosítékra van szükségem, mielőtt visszaengedem
Lannyt az iskolába. A zéró tolerancia elvét valljuk, és én már így is áthágtam a
szabályokat, mert tudom, hogy ön rendes ember, és szeretné, ha a lánya
beilleszkedne ide. De ez az utolsó esélye, Mrs. Proctor. A legeslegutolsó.
Nagyon sajnálom.
– Kérem, ne hívjon így! – mondom. – A Ms. Proctor pont jó. A hetvenes
évek óta, ha jól tudom.
Felállok és kezet nyújtok. A kézfogása visszafogott, hivatalos, semmi több.
De mostanában nekem a pusztán hivatalos már pozitívnak számít.
– Jövő héten beszélünk.
Odakinn Lanny ugyanarra a székre telepszik le, amin korábban az öccse ült.
Valószínűleg még meleg a fiam testétől. Vajon ezt direkt csinálják, vagy csak
ösztönös? Nem kezdenek túl közel kerülni egymáshoz? Vajon az én paranoiám
és állandó őrködésem tette őket ilyenné?
Veszek egy mély levegőt, aztán kiengedem. Az utolsó, amit tenni szeretnék,
hogy túlanalizálom a gyerekeimet. Abból már volt részük bőven.
– Gyere – hívom –, lazuljunk egyet, ahogy ti, srácok, mondjátok.
Lanny rosszkedvűnek látszik.
– Uhh. Nem igazán mondunk ilyet. – Habozva lenéz a bakancsára. – Nem is
vagy dühös?
– Ó, majd szétvet a méreg. Ezért azt tervezem, hogy addig eszem a Kathy’s
Kakesben, amíg már nem érzek semmit. És te velem fogsz enni. Akár tetszik,
akár nem.
Lanny eljutott abba az életkorba, amikor bármi iránt lelkesedni nem menő –
még akkor sem, ha arról van szó, hogy lóghat az iskolából, miközben vajjal
istenesen megtolt süteményeket eszik –, ezért csak megvonja a vállát.
– Nekem mindegy. Csak elhúzhassak innen.
– Akarom én azt tudni, honnan szedted ezeket a cuccokat, amik rajtad
vannak?
– Milyen cuccokat?
– Most ez komoly, kölyök? Így akarsz kitérni a kérdés elől?
Lanny a szemét forgatja.
– Ezek csak ruhák. Nagyjából biztos vagyok abban, hogy minden lány ruhát
visel az iskolában.
– De meglepően kevesen akarnak belépni Marilyn Manson

26

kísérőzenekarába.
– Marilyn kicsodáéba?
– Köszi, amiért segítesz abban, hogy vén banyának érezzem magam. Az

egészet a neten rendelted?
– És ha igen, akkor mi van?
– Ugye nem használtad a hitelkártyáimat? Tudod, milyen veszélyes.
– Nem vagyok hülye. Spóroltam, és vettem egy feltöltős kártyát, ahogy

tanítottad. A bostoni postafiókra küldettem, onnan pedig továbbpostáztattam.
Kétszer.

Ettől oldódik a sötét, aggodalmas gombóc a mellkasomban, és bólintok.
– Akkor jó. Beszéljük meg ezt jó sok kalória mellett!
De aztán nem igazán beszélünk semmiről. A tortaszeletek gigantikusak,
fenségesek és háziasak, semmi értelme dühöngeni, mialatt eszünk. A Kathy’s
Kakes népszerű hely, körös-körül emberek ülnek, és élvezik a finomságokat.
Egy apuka három kisgyerekkel a mobilja fölé görnyed, a gyerekek pedig
kihasználják, hogy nem figyel oda, és muffinmorzsával borítják be a helyet,
valamint sütibevonóval élénkkékre pingálják az arcukat.
A sarokban egy diáknak látszó fiatal nő ül egy táblagéppel. Ahogy elfordul,
hogy csatlakoztassa a hálózatra, egy tetkót pillantok meg a vállán a felsője
alatt. Valami színes dolgot ábrázol. Úgy tűnik, egy idősebb pár hivatalos
teázásra jött. Az asztalukat drága porcelán és egy kerek, aprósüteménnyel
megrakott emeletes tál foglalja el. Azon tűnődöm, vajon a teázásnál előírás-e,
hogy úgy kell tenned, mintha halálosan unnád a dolgot.
Mire végzünk az evéssel, még Lanny is feloldódik egy kicsit, és most, hogy
a hullarúzs lekopott a szájáról, majdnem normálisnak néz ki, miközben
óvatosan beszélgetünk a tortáról, a hétvégéről és könyvekről. Csak akkor
vagyok kénytelen elrontani a hangulatot, amikor már úton vagyunk, és
csikorgó váltóval kapaszkodunk a Stillhouse Lake felé vezető ösvényen.
– Nézd, Lanny! Te okos lány vagy. Tudod, hogy ha ennyire kilógsz a
sorból, le fognak fényképezni, a fényképeket körbeadják, és még a közösségi
oldalakra is feltöltik. Ezt nem engedhetjük meg magunknak.
– Az én életem mióta a mi problémánk, anya? Ja, várj! Már emlékszem.
Örök idők óta.
Minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy megóvjam a gyerekeket AZ
ESEMÉNYT követő borzalmaktól, és így tett anyám is, amikor rajta volt a sor,
mert engem perbe fogtak bűnrészességért. Reméltem, hogy az, amire Lanny
emlékszik, vagy amit megtudott, inkább vékony erecskére hasonlít, nem pedig
arra a mérgező áradatra, amiben én fuldokoltam. Anyámnak kellett
megmondania Lannynek és Connornak – az akkori Lilynek és Bradynek –,
hogy az édesapjuk egy gyilkos, akit bíróság elé fognak állítani és börtönbe

27

fognak zárni. Hogy az apjuk megölt több fiatal nőt. A részleteket nem árulta el
nekik, és én sem akartam, hogy megtudják. De ez akkor volt, és tudom, hogy
már nem sokáig tarthatom titokban Lanny előtt a legrosszabbat. Ugyanakkor
tizennégy évesen még túl fiatal ahhoz, hogy felfogja Melvin Royal
degeneráltságát.

– Egyikünknek sem szabad feltűnést keltenünk – folytatom. – Ezt te is
tudod, Lanny. A saját biztonságunk érdekében. Érted, ugye?

– Hát persze – feleli, és tüntetőleg elfordítja a tekintetét. – Mert állandóan
minket keresnek. Ezek a mitikus ismeretlenek, akiktől annyira be vagy rezelve.

– Ők nem… – Nagyot sóhajtok, és ismét emlékeztetem magam, hogy egy
veszekedés egyikünknek sem válna hasznára. – Megvan az oka annak, hogy
ilyen szabályok szerint élünk.

– Azok a te szabályaid. És a te okaid. – A fejét nekidönti a fejtámlának,
mintha unná, hogy tartania kell. – Tudod, ha gótosan öltözöm, akkor amúgy
sem fog felismerni senki. Nem fogják látni az arcomat a smink alatt.

Ebben van valami.
– Lehet, de itt, Nortonban, ki fognak rúgni miatta.
– Magántanulók is vannak a világon, nem?
Igaza van, és meg is könnyítené az életünket. Sokszor komolyan fontolóra
vettem már, de rengeteg papírmunkával járna, és egészen mostanáig állandóan
mozgásban voltunk. Ezenkívül szeretném, ha a gyerekeim beilleszkednének a
társadalomba. Ha részei lennének a normálisak világának. Épp elég
természetellenes szarság történt már az életükben.
– Lehet, hogy van kompromisszumos megoldás – jegyzem meg. – Mrs.
Wilsonnak nincs kifogása a hajad ellen. Talán ha kicsit visszavennél a
sminkből, lemondanál a kiegészítőkről, és nem öltöznél tetőtől talpig
feketébe… Lehetsz más, Lanny. Csak ne légy különc!
Egy pillanatra felderül.
– És akkor lehet végre Instagramom? És rendes telefonom ezek helyett a
nyomi kinyitósak helyett?
– Ne feszítsd a húrt!
– Anya, mindig azt mondod, hogy azt szeretnéd, hogy legyek normális.
Mindenki fenn van a közösségi oldalakon. Még Mrs. Wilsonnak is van egy
vérgánya Facebook-oldala tele hülye macskás képekkel és fura mémekkel. Sőt
még a Twitteren is fenn van!
– Bocs, te nem rendszerellenes lázadó vagy? Indulj ki abból! Légy más
azáltal, hogy nem követed a trendet.
Ez nem igazán volt meggyőző, és Lanny utálkozva néz rám.
– Szóval azt akarod, hogy én legyek a leprás a társaságban? Remek. Van
olyan, hogy anonim felhasználó. Nem kell használnom a nevem. Esküszöm,

28

senki nem fogja megtudni, ki vagyok!
– Nem lehet. Mert kábé két perccel az után, hogy nyitsz egy fiókot, máris

tele lesz szelfikkel. Helymegjelöléssel ellátva.
Ebben az imidzsmániás korban pont azt volt a legnehezebb

megakadályozni, hogy a gyerekek képei felkerüljenek az internetre. Léteznek
szemek, amik szünet nélkül utánunk kutatnak, és ezek a szemek sosem
alszanak. De még csak nem is pislognak.

– Atyaég, annyira gáz vagy! – morogja Lanny. Összegubózik, és kifelé
bámul az ablakon át a tóra. – És persze itt kell élnünk a semmi segghajlatában
a te paranoiád miatt. Kivéve persze, ha máris azon mesterkedsz, hogy
elköltöztetsz minket valami még ócskább helyre.

A paranoiáról szóló részt elengedem a fülem mellett, mert igaz.
– De nem gondolod, hogy a semmi segghajlata gyönyörű?
A lányom nem válaszol. Legalább most nem készült semmi szellemes
visszavágással, ami már önmagában is felér egy kisebbfajta győzelemmel.
Manapság én már ennek is örülök.
Befordulunk a kavicsos felhajtóra, felzötykölődünk a dombon a házhoz, és
Lanny már ki is pattan az autóból, mielőtt behúzhatnám a kéziféket.
– Be van riasztózva! – kiáltom utána.
– Na és? Mindig be van.
Már benn is van a házban, és hallom, ahogy gyorsan beüti a hatjegyű kódot.
A belső ajtó becsapódik, mielőtt meghallanám a hatástalanítás hangját, de
Lanny sosem téveszti el a kódot. Connor néha igen, mert ő kevésbé figyelmes,
mindig máshol jár az esze. Különös, hogy helyet cseréltek az elmúlt négy
évben. Most Connor az, aki gazdag belső életet él, folyton olvas, míg Lanny
büszkén kívül hordja a fegyverzetét, szinte keresve magának a bajt.
– Te vagy a soros a mosásban – emlékeztetem, ahogy belépek a házba. Ő
persze már nyomatékosan be is vágta maga mögött a hálószobája ajtaját. – És
erről előbb-utóbb beszélnünk kell majd, te is tudod.
A dühös csend az ajtó mögött nem ért velem egyet. Nem számít. Én sosem
adom fel, ha valami fontosról van szó. Ezt Lanny mindenkinél jobban tudja.
Visszakapcsolom a riasztót, és egy kis ideig azzal foglalatoskodom, hogy
elrakom a holmimat, mindent biztonságba helyezek oda, ahová való. Szeretem,
ha rend van, mert akkor egy pillanatot sem kell elvesztegetnem vészhelyzet
esetén. Időnként lekapcsolom a villanyt, és riadódrilleket tartok. Tűz van a
folyosón. Mi a menekülési útvonalad? Hol vannak a fegyvereid?
Tudom, hogy ez rögeszmés és beteg dolog.
De fenemód hasznos is.
Gondolatban végigmegyek azon, mit tennék, ha valaki betörne a garázsajtón
keresztül. Előkapom a kést a tartóból. Odarohanok az ajtóhoz, hogy

29

megállítsam. Döf döf döf. Miközben tántorog, elvágom az Achilles-inát. A
földre rogy.

A képzeletemben mindig Mel a betörő, és pontosan ugyanúgy néz ki, mint a
tárgyaláson: azt a szénfekete öltönyt viseli, amit az ügyvédje vett neki, kék
selyem nyakkendővel, és díszzsebkendővel a mellzsebében, aminek a színe
illik denimkék szeméhez. Úgy néz ki, mint egy jól öltözött, normális férfi. Az
álcája tökéletes.

Nem voltam ott a tárgyalásán, de mindenki szerint olyannak tűnt, mint aki
tökéletesen ártatlan. Akkor épp magam is letartóztatásban voltam, és a saját
tárgyalásomra vártam. De az egyik fotósnak sikerült elkapnia a pillanatot,
amikor megfordulva a hallgatóságra, az áldozatok családtagjaira nézett.
Külsőre ugyanúgy festett, de a tekintete üres és lélektelen lett, és a fotó láttán
az a hátborzongató érzésem támadt, hogy valami hideg és idegen lény lakik
abban a testben, és onnan bámul kifelé. És ez a lény többé már nem érezte
szükségét, hogy elrejtőzzön.

Amikor képzeletemben Mel eljön értünk, az a valami néz ki az arcából.
A drill végeztével meggyőződöm, hogy az összes ajtó be van zárva.
Connornak megvan a saját kódja. Amikor hazajön, figyelem a dallamot, ahogy
beüti, majd a reset hangját. Tudom, mikor téveszti el, és azt is, ha elfelejtette a
kódot. Egy kulcstartó-távirányítóval – amit mindig magamnál hordok – tudom
az egész rendszert élesíteni, és riasztani a nortoni rendőrséget. Vészhelyzet
esetén ez lenne az első dolgom.
Leülök a számítógép elé a hálószobában, amit irodává alakítottam. A pici
szobát, amiben van egy téli ruhákkal és készletekkel teli keskeny gardrób, az
óriási, viharvert redőnyös íróasztal uralja, amit egy régiségkereskedésből
menekítettem ki Nortonban az érkezésem első napján. Egy ceruzával a fiókjára
írt dátum szerint 1902-ből való. Többet nyom, mint az autóm, és valaki egykor
munkapadnak használhatta, de elég nagy ahhoz, hogy kényelmesen elférjen
rajta a számítógép, a billentyűzet, az egér és még egy kis nyomtató is.
Beírom a jelszót, és egy kattintással elindítom a keresőalgoritmust. Ez egy
viszonylag új számítógép, amit rögtön az után vettem, hogy megérkeztem ide,
de egy Absalom nevű hacker felszerelte nekem mindenféle fekete kalapos
hackernyalánksággal.
A Mel tárgyalását követő hetekben, hónapokban, mialatt börtönben ültem,
és a saját jogi tortúrámat kellett kiállnom, Absalom egyike volt az online
zaklatók hatalmas, acsargó falkájának, akik rám vetették magukat, és
kielemezték életem minden aspektusát a bűnösség jelei után kutatva.
De az igazi haddelhadd azután kezdődött, hogy felmentettek.
Absalom életem legapróbb részleteit is előásta, és az egészet elérhetővé
tette online. Valóságos trollhadsereget szervezett, akik fáradhatatlanul

30

zaklattak engem, a barátaimat, a szomszédaimat. Még a legtávolabbi
rokonaimat is felkutatta, és közzétette a lakcímüket. Lenyomozta Mel két még
élő unokatestvérét, és egyiküket kis híján öngyilkosságba kergette.

Da amikor a trollok, akiket rám küldött, helyettem a gyerekeimet vették
célba, meghúzta a határt.

Miután a förtelmes hadjárat megkezdődött, kaptam tőle egy figyelemre
méltó levelet, egy megindító e-mailt, amiben leírta a saját gyermekkori
traumáit és gyötrelmeit, valamint azt, hogy az én üldözésemmel a saját
démonait akarta elkergetni. A bulldózert, amit elindított, már nem lehetett
megállítani, a lejárató kampány önálló életre kelt. De segíteni akart, és – ami
fontosabb – képes is volt segíteni.

Addigra már menekülnünk kellett Wichitából, kétségbeesett voltam, és
fogalmam sem volt, hogy mi lesz velünk. Amikor Absalom segítő kezet
nyújtott, az fordulópontot jelentett. Az volt az a pillanat, amikor a segítségével
végre visszaszereztem az irányítást az életem felett.

Absalom nem a barátom. Nem szoktunk beszélgetni, és gyanítom, a lelke
mélyén még mindig gyűlöl engem. De segít. Hamis személyazonosságokat
gyárt. Biztonságos menedékeket keres. Tőle telhetően ellenőrzés alatt tartja az
állandó online zaklatást. Valahányszor új komputert veszek, a régiről készült
másolatból telepíti fel, amit egy biztonságos felhőben tárol, így nem veszítek
adatot. Ő írja azokat a keresőalgoritmusokat, amikkel nyomon tudom követni
az Elmebeteg Horda lépéseit.

Ezekért a szívességekért persze fizetek neki. Nem kell barátoknak lennünk.
A kapcsolatunk szigorúan üzleti.

Miközben fut a keresés, csinálok egy forró mézes teát magamnak. Lehunyt
szemmel szürcsölöm egy darabig, próbálok erőt gyűjteni ahhoz, ami
következik. Valahányszor ezt csinálom, gondoskodom arról, hogy bizonyos
dolgok a kezem ügyében legyenek: a töltött fegyverem; a mobilom, amiről
gyorstárcsázással el tudom érni Absalomot; és végül, de nem utolsósorban egy
műanyag szemeteszsák, amibe bele tudok hányni, ha rám jönne.

Mert ez, ez a dolog bizony nehéz. Olyan, mintha bedugnám a fejemet egy
olvasztókemencébe, arcon csap a tekergőző, ostoba gyűlölet és aljas düh, és
mindig remegve és megperzselődve kerülök ki belőle.

De meg kell tennem. Mindennap.
Érzem, hogy a feszültség, mint egy hideg kígyó, elindul a fejemből,
végigtekergőzik a vállamon, a gerincemen, aztán súlyos göngyölegként
megtelepszik a gyomromban. Sosem érzem magam teljesen felkészültnek arra,
hogy szembesüljek a keresés eredményével, de ma is, mint mindig, igyekszem
megőrizni a nyugalmamat, és úgy tenni, mintha csak kívülálló, puszta
megfigyelő lennék.

31

A keresés tizennégy oldalnyi eredményt hozott. A legfelső link új: valaki
nyitott egy threadet a Redditen, és ezzel ismét kitárta a kaput a szörnyűséges
leírások, a találgatások és az igazságszolgáltatást követelők előtt.
Összeszorítom a fogamat, és rákattintok a hivatkozásra.

Hol lehet mostanában Melvin kis segítőtársai Szívesen meglátogatnám azt
az ájtatos, képmutató kurvát. Azért szeretnek ájtatos kurvának nevezni, mert a
családunk tagja volt az egyik nagyobb baptista egyháznak Wichitában. Bár
Mel csak hébe-hóba járt templomba, én és a gyerekek rendszeresen
előfordultunk ott. Rengeteg gúnyos képet töltöttek fel a threadbe erről a
témáról, amiknek az egyik felén én vagyok a gyerekekkel a templomban,
mellette pedig a garázsban talált halott nőről készült rendőrségi fotók.

Vasárnap reggelente Mel rendszerint azzal mentette ki magát, hogy dolga
van a műhelyben.

Dolga van. Egy pillanatra be kell hunynom a szemem, mert ezekben a
szavakban egy szörnyeteg vicce rejtőzik. Ő sosem tekintette embereknek
azokat a nőket, akiket megkínzott és megölt. Tárgyaknak tekintette őket.
Dolgoknak.

Kinyitom a szemem, veszek egy lélegzetet, és rákattintok a következő
linkre.

Remélem, Ginát és a kölykeit megerőszakolják, összeszurkálják és
fellógatják, mint valami húsdarabot, hogy az emberek leköphessék őket.
Darabolós Melvin nem érdemli meg, hogy családja legyen. Ehhez egy
rendőrségi fotót is mellékeltek, amin agyonlőtt és árokba dobott gyerekek
holttestei láthatók. Ettől az elvetemült képmutatástól eláll a lélegzetem. Ez a
troll arra használja valaki másnak a személyes tragédiáját, hogy az enyémről
szóló véleményét alátámassza. Nem érdeklik a gyerekek.

Csak a bosszú.
Hányingerrel küzdve futom át a többit.
Láttátok a lányát, Lilyt? Ütném, amíg mozog.
Fel kéne őket gyújtani élve, aztán lehugyozni.
Nekem van egy ötletem: keresni kéne egy pottyantós budit, a kölyköket
szarba fojtani, aztán megírni a nőnek, hogy hol találja őket.
Hogyan tudnánk szenvedést okozni neki? Ötletek? Tudja valaki, hol az a
ribanc?
És így tovább, vég nélkül. A Redditről átmegyek a Twitterre, ahol még több
fenyegetést, gúnyt és gyűlöletet találok, csak ezúttal frappáns 140 karakteres
üzenetekbe csomagolva. Aztán jönnek a blogok. Az 8chan. A rendőrségi
híroldalak üzenőfalai. A weboldalak, amik emléket állítanak Mel rémtetteinek.
Ezeken az üzenőfalakon és weboldalakon az ártatlan fiatal nők halála csak
laza útszéli szórakozás. Történelmi adat. Ezek a foteldetektívek legalább nem

32

fenyegetők. Mel családja számukra csak egy lábjegyzet az igazi sztorihoz.
Nem esküdtek fel az elpusztításunkra.

Azok jelentik a valódi veszélyt, akiket inkább mi – Melvin Royal elveszett
családja – érdekeljük.

És ők több százan, talán több ezren lehetnek, és azon versengenek,
melyikük tud új, szörnyűségesnél szörnyűségesebb módszereket kiagyalni
arra, hogy megbüntessenek engem és a gyerekeket. A gyerekeimet. Az egész
egy beteg horrorcirkusz, amiben a lelkiismeretnek nem osztottak lapot.
Egyikükben sem merül fel, hogy azok, akikről beszélnek, valódi emberek,
akiknek bajuk eshet. Akik véreznek. Akiket meg lehet ölni. Vagy ha igen,
akkor nagy ívben tesznek rá.

És ott vannak a hamisítatlan, igazi, jéghideg szociopaták, akik ennek az
istentelen masszának a fölét alkotják.

Kinyomtatom az egészet, kiemelem a felhasználóneveket és a nickeket, és
elkezdem összevetni az adatbázissal, amit vezetek. A legtöbb név a listán régi
motorosokhoz tartozik. Ők azok, akik valami okból megszállottan
foglalkoznak velünk. Néhányan viszont buzgó újonc tanítványok, akik épp
csak most botlottak bele Mel rémtetteibe, és szeretnének valamiféle elégtételt
venni „az áldozatokért”. De igazából ennek semmi köze az áldozatokhoz,
ritka, hogy akár csak a nevüket is megemlítenék. Az önjelölt bírók ezen
seregének az áldozatok éppúgy nem számítottak élve, mint most, holtan. Ez az
egész csak ürügy, hogy a legalantasabb ösztöneiket szabadjára engedjék. Ezek
a trollok sok tekintetben hasonlítanak Melre, a különbség, hogy ők – tőle
eltérően – valószínűleg nem fogják megtenni azt, amit az ösztöneik diktálnak.

Valószínűleg.
De hát ezért tartom magam mellett a fegyveremet, hogy emlékeztessen arra,
ha megteszik, ha tényleg arra vetemednek, hogy a gyerekeim közelébe
merészkednek, akkor meg fogják fizetni az árát. Soha többé nem hagyom,
hogy bárki bántsa őket.
Megállok az olvasásban, mert bárki legyen is a pszichopata a
dogoljenek+mind nick mögött, rábukkant egy hanyagul kezelt bírósági iratra,
amin szerepel az egyik régi lakcímünk. Nyilvános posztban megosztotta a
címet, beloopolva az áldozatok családtagjait, felhívott néhány riportert, és
letölthető posztereket küldött szét, amiken az áll: ELTŰNT! LÁTTA EZEKET
AZ EMBEREKET? Ezt a stratégiát az utóbbi időben kezdték alkalmazni ezek
a vadak: az őszinte emberségre és aggodalomra próbálnak hatni. A jóérzésű
emberekre vadásznak, hogy segítsenek leleplezni minket, és így a ragadozók
könnyebben ránk találjanak.
De igazából azokért az ártatlan emberekért aggódom, akik jelenleg azon a
címen laknak, amit megosztott. Talán fogalmuk sincs arról, mi vár rájuk.

33

Küldök egy anonim e-mailt a körzeti nyomozónak – az egyik vonakodó
szövetségesünknek – arról, hogy a címet megint osztogatják, aztán remélem a
legjobbakat. Remélem, hogy a házban lakó család nem kap majd rothadó
hússal teli csomagokat, nem szögeznek az ajtajukra állattetemeket, és nem
ébrednek majd arra, hogy az e-mail címüket, a levélszekrényüket, a
telefonjukat és a munkahelyüket elárasztották szadista pornóval és rémületes
fenyegetésekkel. Jól emlékszem a sokkra, amikor felfedeztem az üres
házunkra zúduló zaklatásáradatot. Pedig én épp rács mögött ültem
biztonságban, a gyerekek pedig Maine-be lettek menekítve.

Ha a jelenlegi lakóknak vannak gyerekeik, remélem, nem válnak célponttá.
Az enyémek azzá váltak. A képüket telefonpóznákra ragasztották, és
szétküldték pornósoknak azzal, hogy jelentkeznének modellnek. A gyűlölet
nem ismer határokat. Egy erkölcsi felháborodásból és csőcselékmentalitásból
álló szabadon lebegő, mérgező felhő, amit nem érdekel, hogy kinek fáj. Csak
az, hogy fájjon.

A cím, amit ez a bizonyos troll megtalált, zsákutca. Nem fogja elvezetni a
mostani lakóhelyünkhöz, sem az új személyazonosságunkhoz. Legalább nyolc
kettévágott ösvény van a között a hely között, ahol ő keresgél, és aközött, ahol
most ülök, de ez engem nem vigasztal.

Kényszerűségből szakértő lettem bujkálásban, de nem vagyok olyan, mint
ők. Bennem nincs meg az a torz indíttatás. Egyszerűen csak túlélni szeretnék,
és szeretném a gyerekeimet biztonságban tudni, amennyire tőlem telik.

Befejezem a böngészést, kirázom a karjaimból a feszültséget, felhajtom a
hideg teát, aztán felállok, és elkezdek föl-alá járkálni a szobában. Ingert érzek,
hogy közben a fegyvert is magamhoz vegyem, de tudom, hogy nagyon rossz
ötlet lenne. Veszélyes és paranoid. Nézem, ahogy némán csillog, és arra a
biztonságra gondolok, amit ígér, bár tudom, hogy hazugság, akárcsak minden,
amit Mel valaha is mondott nekem. A fegyverek nem tartanak biztonságban
senkit. Csak kiegyenlítik a játékszabályokat.

– Anya?
A hang az ajtótól jön. Kalapáló szívvel megperdülök, és örülök, hogy nincs
a kezemben a fegyver, mert olyankor rám ijeszteni nem jó ötlet. Connor áll ott,
jobb kezében az iskolatáskájával, amit a földön vonszol.
Úgy látszik, nem vette észre, hogy megijesztett, vagy annyira hozzá van
már szokva, hogy nem érdekli.
– Lanny jól van? – kérdezi.
Mosolyt erőltetve magamra bólintok.
– Igen, édesem, jól van. Milyen volt a suli?
Csak fél füllel figyelek, mert közben azon gondolkozom, hogy nem
hallottam meg, amikor bejött, nem hallottam a kódot, sem az újbóli élesítést.

34

Túlságosan el voltam merülve. Ez veszélyes. Éberebbnek kell lennem.
De amúgy sem válaszol a kérdésemre. A számítógép felé int.
– Végeztél az Elmebeteg Őrjárattal?
Ez meglepetésként ér.
– Hol hallottad ezt? – kérdezem, aztán megválaszolom a saját kérdésemet. –

Lannytől?
Megvonja a vállát.
– A zaklatókat figyeled, ugye?
– Igen.
– Mindenki kap durva dolgokat az interneten, anya. Nem kéne annyira

komolyan venned. Ne törődj velük! Akkor abbahagyják.
Amit mond, annyi sebből vérzik, hogy az őrjítő. Mintha az internet

valamiféle fantáziavilág lenne, fantáziaemberekkel. Kezdjük ott, hogy úgy
beszél, mintha mi átlagos emberek lennénk. De mindenekelőtt ez annyira
olyasmi, amit egy fiú mondana. Ez az automatikus feltételezés, hogy semmi
baj nem történhet. A nők, még a Lanny korú lányok sem így gondolkodnak. A
szülők sem. Az idősek sem. Amit mond, az rávilágít egyfajta vak, önelégült
tudatlanságra a világ valós veszélyeivel kapcsolatban.

Eszembe jut – és ettől egy kicsit émelyegni kezdek –, hogy én is ludas
vagyok abban, amiért így gondolkodik, hiszen annyira elszigeteltem. Annyira
óvtam. De mi mást tehettem volna? Folyamatosan ijesztgetnem kellett volna?
Az semmire nem lett volna jó.

– Köszönöm a kéretlen véleményt – mondom. – De nem zavar, hogy ezt
kell csinálnom.

Sorba rakom és iratgyűjtőbe teszem a papírokat. Mindig egyszerre vezettem
elektronikus és papíralapú nyilvántartást. Tapasztalatom szerint a
rendőrségnek jobban megfelel a papír. Hajlamosabbak bizonyító erejűnek
tekinteni, mint az adatokat egy képernyőn. Vészhelyzetben amúgy sem biztos,
hogy időben elő tudnánk hívni az adatokat.

– Elmebeteg Őrjárat befejezve! – közlöm, és becsukom, majd be is zárom
az irattartó fiókot.

A kulcsot belepottyantom a zsebembe. A riasztó-távirányítóhoz van
rögzítve, és mindig magamnál tartom. Nem akarom, hogy Lanny és Connor
lássa azokat az aktákat. Soha. A lányomnak már van saját laptopja, de szigorú
szülői felügyeletet állítottam be rá. Nemcsak nem listázza ki neki az
eredményeket, de azonnali értesítést is kapok arról (és ez megtörtént már), ha
az apjára, a gyilkosságokra vagy bármi ahhoz kapcsolódó kulcsszóra próbál
keresni.

Egyelőre nem kockáztathatom meg, hogy a fiamnak is legyen számítógépe,
de a nyomás, hogy neki is biztosítsak online hozzáférést, vészes ütemben nő.

35

Lanny kivágja az ajtaját, és ellohol a dolgozószoba mellett, kicselezve az
öccsét a folyosón. Még mindig a gótos nadrágját és a Ramones-pólót viseli,
fekete haja repked a huzatban. Szerintem a konyhába tart a szokásos,
puffasztottrizs-szeletekből és energiaitalból álló délutáni snackjéért. Connor
utánabámul. Nem látszik meglepettnek. Csak lemondónak.

– A világ összes lánytestvére közül pont az enyémnek kell úgy öltözködnie,
mint aki a Karácsonyi lidércnyomásból1 lépett elő… – morogja. – Tudod, így
próbál kevésbé csinosnak látszani.

Meglepő éleslátás egy ekkora gyerektől. Pislogok egyet, mert most
döbbenek rá, hogy a buggyos nadrág, a bozontos haj és a hullasmink alatt
Lanny valójában csinos. Az utóbbi időben megnyúlt, kezd hozzánőni a
csontjaihoz, és már némi domborulatokat is sejteni lehet az alakján. Az
anyjaként én mindig gyönyörűnek fogom látni, de hamarosan mások is így
fogják gondolni. A tüskés stílusával próbálja távol tartani az embereket, és
elérni, hogy más mérce szerint ítéljék meg.

Ez egyszerre okos és szívfájdító.
Connor megfordul, és elindul a szobája felé.
– Connor, várj! Visszakapcsoltad a riasztót?
– Persze – szól hátra, de nem áll meg. A szobája ajtaja határozottan, de nem
erővel, becsukódik utána.
Lanny visszatér a puffasztott rizsével és az energiaitalával, és belezuttyan a
dolgozószobám sarkában álló kis karosszékbe. Leteszi az energiaitalt, és
csúfondárosan szalutál.
– Teljes létszámban jelen, őrmester! – mondja, aztán olyan kifacsart
testhelyzetben fészkeli bele magát a székbe, ami huszonöt év felett
funkcionálisan kivitelezhetetlen. – Gondolkoztam. Dolgozni akarok.
– Nem.
– Besegíthetnék a pénzzel.
– Nem. A te dolgod az, hogy tanulj.
Alig állom meg, hogy el ne kezdjek siránkozni. A kislányom egykor
szerette az iskolát. Lily Royal szerette az iskolát. Még színjátszószakkörbe és
programozóklubba is járt. De Lannynek nem szabad kitűnnie. Nem lehetnek
olyan érdeklődési körei, amik különlegessé teszik. Nem lehetnek barátai,
akiknek elmondhatna bármit, ami akár csak távolról is hasonlít az igazságra.
Nem csoda, hogy pokolnak érzi az iskolát.
– Ez a lány, akivel verekedésbe keveredtél… – kezdem. – Ugye tudod, hogy
ez nem történhet meg újra? Hogy nem kerülhetsz ilyen helyzetbe?
– Nem keveredtem bele. Ő kezdte. Mi van, azt szeretnéd, hogy
alulmaradjak? Hogy hagyjam kiverni a szart magamból? Azt hittem, az
önvédelmet hirdeted.

36

– Csak azt szeretném, ha elsétálnál. Ha nem állnál bele az ilyen
helyzetekbe.

– Ó, hát persze, te biztosan azt is tennéd. Mást se csinálsz, mint elsétálsz.
Jaj, bocsi, elszaladsz.

Egy kamasz megvetésénél kevés bántóbb dolog van a világon. Olyan erős a
fullánkja, hogy elakad tőle az ember lélegzete, és még nagyon sokáig érzi a
csípését. Próbálom nem kimutatni, hogy az elevenembe talált, ezért inkább
nem szólalok meg. Megfogom a teáscsészét, és kimegyek a konyhába,
remélve, hogy a folyóvíz majd lenyugtat. Utánam jön, de nem azért, hogy
tovább sértegessen. A tétovázásából látom, hogy már megbánta, amit mondott,
de nem tudja, hogyan szívja vissza. Vagy hogy vissza akarja-e szívni
egyáltalán.

– Arra gondoltam, hogy elmennék futni egyet… – jelenti be, miközben
beteszem a csészét és a csészealjat a mosogatógépbe.

– Egyedül nem – felelem automatikusan, amikor rájövök, hogy pont erre a
válaszra számított.

Afféle bocsánatkérésnek betudható bocsánat-nem-kérésnek szánta a dolgot.
Tudja, hogy már azt is utálom, hogy nem vagyok ott velük az iskolabuszon. De
hogy egyedül mászkáljanak a tó környékén? Nem.

– Együtt megyünk – teszem hozzá. – Átöltözöm.
Cicanadrágot, sportmelltartót, laza pólót, vastag zoknit és jóféle futócipőt
húzok. Amikor előjövök, Lanny éppen kecsesen nyújt. Piros sportmelltartó van
rajta póló nélkül, és fekete cicanadrág, aminek az oldalán kockás minta fut
végig. Addig nézek rá, amíg végül felsóhajt, fog egy pólót, és felhúzza.
– Senki nem fut pólóban – dohogja.
– Azt a Ramones-pólót majd kérem vissza – mondom. – Az egy klasszikus,
te meg, fogadjunk, hogy egyik számuk címét sem tudod.
– I Wanna Be Sedated2 – vágja rá azonnal.
Nem válaszolok. Lanny nagyon sok gyógyszert kapott AZ ESEMÉNYT
követő első félévben. Napokig nem tudott aludni, és amikor végre nyugtalan
szendergésbe merült, rendszerint kiabálva ébredt, és az anyja után sírt. Aki
akkor börtönben volt.
– Vagy inkább a We’re a Happy Familyt3 szeretnéd?
Nem szólok semmit, mert a dalválasztása abszolút találó. Kikapcsolom a
riasztót, kinyitom az ajtót, és kiáltok Connornak, hogy kapcsolja vissza.
Mordul valamit a folyosó végéről, amiről remélem, hogy igent jelent.
Lanny kilő, mint egy nyúl, de a kocsifelhajtó végén utolérem, és laza
tempóban kocogva elindulunk észak felé az úton. Az idő tökéletes, a levegő
meleg, a nap alacsonyan áll, már nem tűz, a tó nyugodt felszínén elszórtan
hajók lebegnek. Más kocogók haladnak el mellettünk a másik irányba tartva.

37

Gyorsítok, Lanny pedig könnyedén tartja velem a tempót. Szomszédok
integetnek a tornácról. Milyen barátságosak! Visszaintegetek, de tudom, hogy
ez a bizalmasság csak a felszín. Ha ezek a jóemberek tudnák, ki vagyok
valójában, hogy kihez mentem férjhez, ugyanúgy viselkednének, mint a régi
szomszédaink… bizalmatlanul, undorodva, és félnének még a közelünkben
lenni is. És talán joggal félnének. Melvin Royal árnyéka sötét, és messzire elér.

Félúton járunk a tó körül, amikor Lanny zihálva és egy görbe fenyőnek
támaszkodva szünetet kér. Én még nem vagyok kifulladva, de a vádlim ég, és
picit érzem a csípőm, ezért nyújtok és lazán helyben kocogok, amíg a lányom
kilihegi magát.

– Jól vagy? – kérdezem.
Lanny csúnya pillantást vet rám.
– Ez azt jelenti, igen?
– Hogyne – feleli. – Nem érdekes. Miért kell úgy futnunk, mint aki
olimpián akar indulni?
– Tudod, hogy miért.
Elfordítja a tekintetét.
– Ugyanazért, amiért tavaly beírattál ahhoz a Krav Maga-őrülthöz.4
– Azt hittem, tetszik neked a Krav Maga.
Vállat von, miközben még mindig valami leveleket tanulmányoz a cipője
mellett.
– Nem szeretek arra gondolni, hogy szükségem van rá.
– Én sem, szívem. De szembe kell néznünk a tényekkel. Veszélyek
leselkednek ránk odakint, és nekünk készen kell állnunk. Már elég nagy vagy
ahhoz, hogy ezt megértsd.
Felegyenesedik.
– Oké, szerintem készen állok. Légyszi, most ne kelljen belerokkannom,
hogy utolérjelek, Terminátoranyu.
Ezt nehéz betartanom. AZ ESEMÉNY után, de még Ginaként kezdtem el
futni, és amíg nem szereztem kellő állóképességet, nagyon nehéz és kimerítő
volt. Most, hacsak nem fogom vissza magam, úgy futok, mintha valaki ott
lihegne a nyakamban, és az életemért kellene futnom. Ez nem egészséges, és
nem is biztonságos, és jól tudom, az, hogy így széthajtom magam, egyfajta
önbüntetés, egyben kifejezése annak a félelemnek, amivel együtt élek nap mint
nap.
Legjobb szándékom ellenére megfeledkezem magamról. Észre sem veszem,
hogy Lanny lihegve, sántikálva lemaradt, amíg el nem jutok egy kanyarig, és
rá nem jövök, hogy egyedül futok a fenyőfák árnyékában. Abban sem vagyok
biztos, hogy hol hagytam el.
Megállok nyújtani egy fánál, végül letelepszem egy közeli vén sziklára, és

38

várok. Látom a távolban, ahogy közeledik, lassan, picit sántítva, és elönt a
bűntudat. Miféle anya vagyok én, hogy így lestrapálok egy gyereket?

Az idők folyamán kifejlesztett hatodik érzékem hirtelen eláraszt
adrenalinnal. Felegyenesedem és körülnézek.

Nem vagyunk egyedül.
Meglátok valakit, aki ott áll a fenyőfák alatt, és az idegeim – amik sosem
nyugodtak – megfeszülnek. Mindenre készen lecsúszom a szikláról, és
szembefordulok az árnyékkal.
– Ki van ott?
Az ismeretlen száraz, ideges nevetést hallat, és előcsoszog. Öreg ember, a
bőre sötét és száraz, mint a papír, szürke bajusza van, ősz fürtjei szorosan a
fejére simulnak. Még a fülei is ráncosak. Görnyedten támaszkodik a botjára.
– Elnézést, kisasszony. Nem akartam megijeszteni. Csak a hajókat néztem.
Szeretem nézni, ahogy siklanak a vízen. Bár én magam sosem voltam nagy
matróz. Inkább a szárazföldön töltöttem az időmet.
Valami régi zubbony van rajta katonai… tüzérségi felvarrókkal. Nem
második világháborús, hanem koreai vagy vietnami, valamelyik a kevésbé
tiszta konfliktusok közül.
– Ezekiel Claremont vagyok, ott lakom fenn a dombon. Fél örökkévalóság
óta élek itt. Errefelé mindenki csak Easynek hív.
Elszégyellem magam, amiért rögtön a legrosszabbat feltételeztem róla,
odamegyek, és kezet nyújtok neki. A kézfogása száraz és határozott, de érzem,
hogy a csontjai törékenyek.
– Helló, Easy! Én Gwen vagyok. Mi arra fönt lakunk, Johansenék mellett.
– Á, maguk az új népség. Örvendek. Elnézést, hogy nem jártam arrafelé,
mostanában nem járkálok annyit. Hat hónappal ezelőtt eltört a csípőm, és még
mindig gyógyulok. Ne öregedjen meg, ifjú hölgy! Keserves dolog.
Megfordul, amikor Lanny pár lépéssel mögöttünk lefékez, és kétrét
görnyedve, kezével a combján támaszkodva próbálja összekaparni magát.
– Helló! Jól vagy?
– Jól – zihálja Lanny. – Rózsásan. Helló!
Visszafojtom a nevetést.
– Ő itt a lányom, Atlanta. De mindenki csak Lannynek hívja. Lanny, ő itt
Mr. Claremont. Röviden Easy.
– Atlanta? Atlantában születtem. Szép város, tele élettel és kultúrával.
Sokszor hiányzik. – Határozottan odabólint Lannynek, aki előbb kérdőn rám
néz, aztán viszonozza a gesztust. – Nos, azt hiszem, jobb, ha hazaindulok.
Eltart egy ideig, mire feljutok a dombra. A lányom egyfolytában rágja a
fülemet, hogy adjam már el a házat, és költözzek valami olyan helyre, ahol
könnyebb a közlekedés, de egyelőre nem szeretnék lemondani erről a

39

kilátásról. Tudják, mire gondolok, ugye?
Én tudom.
– Boldogul? – kérdezem, mert látom a házát, és tekintélyes távolságra van a

dombon fölfelé, kiváltképp egy olyan embernek, akinek rossz a csípője, és
bottal jár.

– Persze, persze, köszönöm. Csak öreg vagyok, nem rokkant. Legalábbis
még nem. Ráadásul az orvos szerint jót tesz nekem. – Felnevet. – De
megfigyeltem, hogy ami jót tesz, az sosem kellemes érzés.

– Ez mennyire igaz! – helyesel Lanny. – Örülök, hogy megismerhettem,
Mr. Claremont.

– Easy – javítja ki az öreg, és elindul felfelé a dombon. – Aztán óvatosan
futkározzanak!

– Úgy lesz – válaszolom, és egy izzadt vigyort villantok a lányomra. –
Gyere, fussunk versenyt hazáig!

– Haggyámá… Totál hulla vagyok.
– Lanny!
– Sétálok, köszi. Te csak fussál!
– Csak vicceltem.
– Ó…

40

2

MÁR MAJDNEM HAZAÉRTÜNK, amikor a telefonom jelez, hogy SMS-em érkezett.
Magántelefonszám, és ettől a szőrök egyből felállnak a nyakamon. Megállok
az út mentén. Lanny vidáman elkocog mellettem.

Végighúzom az ujjamat a kijelzőn, és megnyitom az üzenetet. Absalomtól
jött. Az üzenet első karaktere az ő kódolt aláírása: Å. Így folytatódik: Missoula
környékén tartózkodtok?

Sosem kérdezi, hol vagyunk pontosan, és én sosem mondom. Visszaírok:
Miért?

Valaki posztolt valamit. Úgy tűnik, tévednek. Próbálom
lerázni és eltéríteni őket. Rossz annak, akit kipécéztek.
CYÅ

Mindig így köszönt el eddig, és most sem csalódom, mert nem jön több
üzenet. Feltételezem, hogy eldobható telefont használ, akárcsak én. A száma
havonta óraműpontossággal változik, mindig valami felismerhetetlen szám,
bár a szimbólumokat következetesen használja. Én nem engedhetem meg
magamnak, hogy ennyiszer váltsak telefont, ezért a saját számomat félévente,
a gyerekekét évente cserélem. Ez egy kis állandóságot jelent az állandó
változásban.

Viszont abban a pillanatban, ahogy valaki túlságosan a közelünkbe
férkőzik, felszámolok mindent: telefonokat, e-mail fiókokat, mindent. Ha még
egyszer lecsapnak a környéken, Absalom értesít, mi pedig összepakolunk és
megyünk. Ez volt a rutinunk az elmúlt pár évben. Szívás, de hozzászoktunk.

Hozzá kellett szoknunk.
Szinte fizikai sóvárgást érzek, hogy végre megkapjam azt a kincset érő
rejtett fegyverviselési engedélyt. Nem tartozom azon idióták közé, akik úgy
érzik, valahányszor elmennek a boltba, egy AR-15-öst kell magukra aggatniuk.

41

Azok az emberek valamiféle disztópikus fantáziavilágban élnek, amiben ők a
hősök egy veszélyekkel teli univerzumban. Bizonyos szempontból megértem
őket. Tehetetlennek érzik magukat egy kiszámíthatatlan világban. De ettől még
illúzió az egész.

Én a valóságban élek, ahol lehet, hogy az egyetlen dolog, ami közém és
dühös emberek erős, erőszakos és szervezett falkája közé állhat, az az
oldalfegyver, amit magamnál hordok. Nincs szükség arra, hogy ezt a tényt
nagydobra verjem, és nincs is szándékomban. Nem akarom használni a
fegyvert. De készen állok, és hajlandó is vagyok rá.

Bármit megteszek a túlélésünkért.
Lanny vad győzelmi táncot jár előttem, és én hagyom, hadd örüljön a
diadalának. Megállunk a postaládánál a napi postáért, aminek a túlnyomó része
levélszemét. Lannynek időközben elmúlt az izomgörcse, így már nem sántikál,
és folytatja a fel-alá járkálást, mialatt én átnézem a borítékokat. Alig
néhánnyal végeztem, amikor észreveszem, hogy valaki közeledik felénk az
úton. Áthelyezem a testsúlyomat, és érzem, hogy másfajta éberség lesz úrrá
rajtam.
A lőtéri férfi az. Az, aki lelohasztotta Carl Getts gyilkos kedvét. Sam.
Meglep, hogy itt látom gyalogosan. Lehet, hogy már láttam errefelé? Talán
távolról. Halványan ismerősnek tűnik ebben a környezetben. Valószínűleg
láttam már erre sétálni vagy kocogni, mint annyi más embert.
Tovább közeledik felénk, zsebre dugott kézzel, fülhallgatóval a fülében.
Amikor észreveszi, hogy nézem, tétován int, biccent és továbbmegy, pont
azzal ellentétes irányba, mint amerre mi futottunk. Szemmel tartom, amíg el
nem hagyja az enyhe emelkedőt, ami után az út elágazik a fenti házak – a
nálunk kicsit feljebb lakó Johansenék, majd Grahamék – felé, amíg végül el
nem tűnik. Csak sétál. De honnan jött?
Valószínűleg beteges dolog, de úgy érzem, muszáj megtudnom.
Belépünk a házba, és odafordulok, hogy beüssem a kódot. Az ujjaim már a
billentyűzeten vannak, amikor rájövök, hogy nem kell beütnöm a kódot, mert a
riasztó nem csipog.
Nincs bekapcsolva.
Megdermedek az ajtóban állva, és elzárom a bevezető utat a lányom elől.
Megpróbál átfurakodni mellettem, de vad pillantást vetek rá, a számra teszem
az ujjam, és a riasztó billentyűzetére mutatok.
A naptól és a testmozgástól kipirult arca megfeszül, és hátralép egyet, aztán
még egyet. Az ajtó mögötti növény cserepében tartom az autó pótkulcsait.
Most kihalászom őket, odadobom neki, miközben némán azt formálom az
ajkaimmal: Menj!
Nem tétovázik. Jól kiképeztem. Megfordul, és a dzsiphez szalad, én pedig

42

becsukom és bezárom magam mögött a bejárati ajtót. Bárki legyen is odabent,
azt akarom, hogy rám összpontosítson. Vigyázva, nehogy zajt csapjak,
leteszem a postát a legközelebbi vízszintes felületre, és a ház feltárulkozik
előttem, mialatt a lehetőségeim végigcikáznak az agyamon.

Csak három lépés a kis fegyverszéfig a kanapé alatt. Letérdelek, rányomom
a hüvelykujjamat a zárra, és az ajtó fémes kis kattanással kipattan. Kiveszem a
Sig Sauert. Ez a kedvenc fegyverem, és a legmegbízhatóbb is. Tudom, hogy
meg van töltve, és használatra kész, egy töltény van a csőben. Nyugodtan
lélegzem, és ügyelek arra, hogy az ujjam ne érintse a ravaszt, mialatt
csendesen átmegyek a konyhán, végig a folyosón.

Hallom, hogy a dzsip beindul, aztán a kavicson csikorgó kerekekkel elhajt.
Jó kislány. Tudja, hogy öt percig folyamatosan mennie kell, majd, ha nem kap
tőlem zöld jelzést, hívnia kell a rendőrséget. Aztán el kell mennie a majdnem
ötven mérföldre található találkahelyünkre, és ki kell ásnia egy geocachinggel
megjelölt csomagot, ami pénzt és új személyazonosságokat tartalmaz. Ha a
szükség úgy hozza, nélkülünk is el tud tűnni.

Nagyot nyelek, mert most egyedül maradtam a félelemmel, hogy valami
szörnyűség történt a fiammal.

Odaérek a hálószobámhoz. Amikor lopva bepillantok, nem látok semmi
rendelleneset. Minden úgy van, ahogy hagytam, beleértve a hanyagul a
sarokba rúgott cipőmet is.

A folyosó innenső oldalán Lanny hálószobája a következő, szemben a nagy,
közös fürdőszobával. Egy rémületes pillanatig azt hiszem, valaki felforgatta a
szobáját, de aztán eszembe jut, hogy nem néztem be, mielőtt elmentem a
lőtérre ma reggel, és ő bevetetlenül hagyta az ágyát, a padlót pedig teleszórta
szétdobált ruhadarabokkal.

Connor. A szívverésem gyorsabban dörömböl a halántékomon, és nincs az
az önkontroll, amivel le tudnám csendesíteni.

Istenem, kérlek, ne! Csak a gyerekemet ne!
Connor ajtaja csukva van. Kirakta a NE GYERE BE! ZOMBI VAN
ODABENT! táblát, de amikor lassan, óvatosan lenyomom a kilincset,
észreveszem, hogy nincs bezárva. Két lehetőség közül választhatok: vagy
gyorsan megyek be, vagy lassan.
A gyorsaságot választom: kivágom az ajtót, a fegyvert egyetlen gyakorlott
mozdulattal felemelem, az egyik vállammal felkészülök, hogy megállítsam a
visszavágódó ajtót, és félholtra ijesztem a fiamat az egész produkcióval.
Az ágyán fekszik, fejhallgató van rajta – hallom a zenét onnan, ahol állok
de a falnak csapódó ajtó csattanására felpattan, és letépi a fejéről. A fegyver
láttán felsikolt, és én azonnal leeresztem a pisztolyt, de nem elég gyorsan
ahhoz, hogy ne lássam a vakrémületet az arcán.

43

Ami egy pillanattal később átadja a helyét a fortyogó dühnek.
– Jézusom, anya! Mi a fene ütött beléd?
– Ne haragudj! – szabadkozom.
A szívverésem most még eszeveszettebben kalapál az adrenalinfröccstől,
amit a sokk a véráramlatomba küldött. A kezem remeg. Óvatosan leteszem a
fegyvert a komódra, a hüvelykivető nyílással felfelé, úgy, hogy a csöve
mindkettőnktől elfelé mutasson. A lőtéri előírások szerint.
– Drágám, sajnálom. Azt gondoltam… – De nem akarom hangosan
kimondani.
Reszketve beszívom a levegőt, és a kezemet a homlokomra nyomva
guggolásba ereszkedek.
– Ó, istenem! Egyszerűen elfelejtetted visszakapcsolni, amikor elmentünk.
Hallom, hogy a zene egy ordítás közepén hirtelen elhallgat, a fejhallgató
zörögve a földre hullik. Az ágy megreccsen, ahogy Connor leül a szélére, és
rám néz. Végre megkockáztatom, hogy vetek rá egy pillantást. A szememet
vörösnek és forrónak érzem, bár nem sírok. Már rég nem tettem.
– A riasztót? Elfelejtettem bekapcsolni? – Felsóhajt és előregörnyed, mintha
fájna a hasa. – Anya, abba kell hagynod az állandó pánikolást, különben még
megölöd valamelyikünket, érted? Itt vagyunk a semmi közepén. Itt mások még
az ajtajukat sem tartják zárva.
Nem válaszolok. Természetesen igaza van. Túlreagáltam, és nem először.
Töltött fegyvert fogtam a saját gyerekemre. A dühe éppúgy érthető, mint a
védekezése.
De ő nem látta azokat a képeket, amiket én, amikor végigmegyek az
Elmebeteg Horda posztjain.
A netes zaklatók egy bizonyos részének ez a hobbija. Némelyikük nagyon
jól ért a Photoshophoz. Fognak borzalmas rendőrségi fotókat, és az arcunkat
ráillesztik az áldozatokéra. Gyerekpornóképeket is megbuherálnak, aminek
eredményeképpen a lányomat és a fiamat elképzelhetetlen brutalitás
áldozataiként látom viszont.
Van egy kép, ami kísért, és tudom, hogy örökké kísérteni is fog: egy
Connorral körülbelül egyidős kisfiút ábrázol, aki megcsonkítva, egy halom
összegyűrt, véres lepedő közepén fekszik az ágyában. Ez nemrég bukkant fel a
következő képaláírással: Isten igazságot szolgáltat a gyilkosoknak.
Connor joggal mérges rám. Joggal érzi, hogy igazságtalanul hibáztatják, és
ostoba, felesleges és paranoid szabályok közé van szorítva. Ez ellen nem
tehetek semmit. Nekem nagyon is valóságos szörnyektől kell őt megvédenem.
De ezt nem magyarázhatom el neki. Mert akkor meg kellene mutatnom azt
a másik világot, azt a valóságot, amelyik fekete folyamként hömpölyög a
hétköznapi valóság alatt. Azt akarom, hogy csak azt a világot ismerje,

44

amelyikben a kisfiúk képregényeket gyűjtenek, fantasyposzterekkel borítják be
a szobájuk falát, és halloweenkor zombinak öltöznek.

Ezért nem mondok semmit. Amikor a lábaimba visszatér az élet, felállok, és
fogom a fegyvert is. Kisétálok a szobájából, és csendesen becsukom magam
mögött az ajtót.

Az ajtón keresztül hallom, hogy utánam kiabál:
– Várj csak, amíg egyszer elmondom a gyámhivatalnak!
Azt hiszem, viccel. Remélem.
Odamegyek a fegyverszéfhez, beleteszem a Siget, bezárom, aztán felhívom
a lányomat, hogy jöjjön haza. Eközben újraélesítem a riasztót. Megszokásból.
Miután befejeztem a hívást, fogom a postát, és beviszem a konyhába. Vízre
van szükségem, nagyon. A számnak száraz, fémes íze van, mint az alvadt
vérnek. Miközben iszom, átfutom a reklámleveleket, a jótékonysági
felhívásokat, a helyi cégek hirdetéseit.
Megállok, mert találok egy levelet, ami láthatóan nem tartozik a többi közé:
nagy, világosbarna boríték, aminek az elejére nyomtatott betűvel írták rá a
nevemet és a címemet, és a postabélyegző szerint Willow Creekben,
Oregonban adták föl. Onnan igényeltem legutoljára postaátcímzési
szolgáltatást. Így bármi is van benne, az hosszú, kacskaringós utat tett meg,
amíg elért hozzám.
Nem érek hozzá.
Kinyitok egy fiókot, és előveszek egy pár kék gumikesztyűt. Felhúzom, és
óvatosan, ügyesen felmetszem a borítékot, majd kihúzok belőle egy kisebbet,
normál méretűt.
Egy pillanat alatt felismerem a válaszcímet, és leejtem a felbontatlan levelet
a pultra. Ösztönösen teszem, mintha csak arra eszméltem volna, hogy egy élő
csótány van a kezemben.
A levél El Doradóból jött, abból a börtönből, ahol Mel a kivégzésére vár. A
várakozás hosszúra nyúlik, és az ügyvédek szerint még legalább tíz év, mire az
összes fellebbezési lehetőséget kimeríti. Kansasben már több mint húsz éve
nem végeztek ki senkit. Szóval ki tudja, végül mikor fogják végrehajtani az
ítéletét. Addig is ül és gondolkodik.
Sokat gondol rám.
És leveleket ír. Rájöttem, hogy a levelei bizonyos mintát követnek, ezért
nem nyúlok hozzá rögtön ehhez.
Hosszan bámulom a borítékot, és összerezzenek, amikor meghallom, hogy
nyílik a bejárati ajtó, és a riasztó sípolni kezd. A lányom gyors ujjai
hatástalanítják, majd visszakapcsolják.
Nem mozdulok a helyemről, mintha a boríték rám támadhatna, ha nem
tartanám fogva a pillantásommal.

45

Lanny visszateszi a kulcsokat a cserépbe, elsétál mellettem a hűtőhöz,
kivesz egy palackos vizet, kibontja, és szomjasan meghúzza.

– Hadd találjam ki! Agyatlan Connor elfelejtette bekapcsolni a riasztót.
Megint. Lelőtted?

Nem válaszolok. Nem moccanok. A szemem sarkából látom, hogy engem
bámul. Amikor rájön, mi a helyzet, megváltozik a testbeszéde.

Mielőtt kitalálhatnám, mire készül, felkapja a borítékot a pultról.
– Ne! – Rávetem magam, de elkéstem.
Egyik fekete körmével már fel is hasítja, felfedve a benne rejtőző halvány
színű papírlapot. Odanyúlok, hogy elkapjam előle. Gyorsan hátralép, fürgén és
dühösen.
– Nekem is szokott írni? És Connornak? – szegezi nekem a kérdést. – Sok
ilyet kapsz tőle? Azt mondtad, sosem ír!
Hallom a hangján, hogy úgy érzi, elárultam, és gyűlölöm ezt az érzést.
– Lanny, add ide a levelet! Kérlek! – Igyekszem nyugodtan és határozottan
beszélni, de belül fojtogat a rettegés.
A kezemre néz, ami izzad a gumikesztyűben.
– Jézusom, anya! Már börtönben van. Nem kell átkozott bizonyítékokat
gyűjtened!
– Kérlek!
Eldobja a feltépett borítékot, és széthajtja a levelet.
– Kérlek, ne! – suttogom legyőzötten, émelyegve.
Melnek van egy menetrendje. Mindig két levelet küld, amikben tökéletesen,
csodálatosan újra ugyanaz a jó öreg Mel, akihez hozzámentem: kedves, édes,
vicces, figyelmes és gondoskodó. Ezek pont azt az embert mutatják – egészen
a legutolsó szerelmes kinyilatkoztatásig –, akinek egész életében kiadta magát.
Nem bizonygatja az ártatlanságát, mert tudja, hogy annak nem lenne értelme.
A bizonyítékok kétségbevonhatatlanok. De tud és szokott is írni az irántam
érzett és a gyerekek iránti érzelmeiről. A szeretetéről, a törődéséről és az
aggodalmáról.
Háromból két levele ilyen.
De ez most a harmadik levél.
Pontosan látom azt a pillanatot, amikor az összes illúziója elhagyja Lannyt,
amikor meglátja a szörnyeteget azokban a gondosan papírra vetett szavakban.
Látom, hogy a keze megremeg, mint a földrengést jelző szeizmográf tűje.
Látom a bénult, rémült kifejezést a szemében.
És ezt nem tudom elviselni.
Már nem tiltakozik, amikor kiveszem a kezéből a levelet, összehajtom és a
pultra dobom. Aztán átölelem. Egy pillanatig megfeszül a karomban, aztán
elengedi magát, és hozzám simul. Érzem, hogy az arca forró az arcomon, és a

46

teste remeg, mintha villamos áram rázná.
– Ssss… – csitítom, miközben fekete haját simogatom, mintha még mindig

hatéves lenne, egy kisgyerek, aki megijedt a sötéttől. – Ssss, kicsim. Minden
rendben.

Megrázza a fejét, elhúzódik tőlem, és bemegy a szobájába. Becsukja maga
után az ajtót.

Ránézek az összehajtogatott papírlapra, és hirtelen olyan erős gyűlölet fog
el, hogy úgy érzem, mindjárt szétvet. Hogy merészeled, mondom annak az
embernek, aki leírta azokat a szavakat. Aki ezt tette a gyermekemmel. Hogy
mered, te rohadt gazember?

Nem olvasom el, amit Melvin Royal írt nekem. Tudom, mi áll a levelében,
mert olvastam már ilyeneket korábban. Ez az a levél, amiben az álarc lehullik,
amiben arról beszél, hogy mekkora csalódást okoztam neki, elvettem tőle és
ellene fordítottam a gyerekeit. Leírja, mit fog tenni velem, ha valaha egyszer
módja lesz rá. Találékony. Részletekbe menő. Gyomorforgatóan őszinte.

Aztán mintha nem is fenyegetőzött volna azzal, hogy brutálisan végez
velem, hangot vált, és a gyerekek hogylétéről érdeklődik. Elmondja, hogy
szereti őket. És ez persze így is van, hiszen a gyerekek az ő szemében csak a
saját tükörképei. Nem igazi, önálló személyiségek. Ha most találkozna velük,
rájönne, hogy nem azok a kis műanyag babák, akiket korábban szeretett… A
szemében másokká válnának. Potenciális áldozatokká, akárcsak én.

Visszateszem a levelet a borítékba, fogok egy ceruzát, ráírom a dátumot, és
a borítékot beleteszem a postaszolgáltató nagyobb tasakjába. Amikor ez
megvan, megnyugszom, mintha hatástalanítottam volna egy bombát.

Holnap az egész csomagot ISMERETLEN CÍMZETT jelzéssel
visszaküldöm a postaszolgálatnak, ahonnan a korábbi rendelkezéseimnek
megfelelően gyorspostával elküldik a kansasi nyomozóirodánál annak az
ügynöknek, aki Mel ügyével foglalkozik. A KNYI eddig nem tudta kideríteni,
hogyan tudja a börtön szokásos szűrőrendszerén átjuttatni ezeket a leveleket.
De én még nem adom fel a reményt.

Lanny rosszul gondolja, hogy miért veszek fel kesztyűt. Nem azért, hogy
megóvjam a bizonyítékokat. Hanem ugyanazért, amiért az orvosok: hogy
megelőzzem a fertőzést.

Melvin Royal egy fertőző, halálos betegség.

A nap hátralévő része megtévesztően csendesen telik. Connor nem beszél a
hálószobájában történt incidensről. Lanny egyáltalán nem beszél. Közösen
elindítanak egy videojátékot, és amíg ők azzal foglalkoznak, van egy kis időm.
Vacsorát készítek, mint a normális anyukák. Némán eszünk.

47

A következő napot Lanny a szobájába bezárkózva tölti, mivelhogy az
iskolából kitiltották. Úgy döntök, békén hagyom. Hallom, hogy egymás után
nézi valami sorozat részeit. Connor iskolában van. Idegesít, hogy egyedül
megy ki az iskolabuszhoz, de tudom, hogy halálosan bosszantaná, ha
kikísérném, és ott várnék vele. Ezért az ablakból nézem, amíg fel nem száll.

Amikor délután visszatér a busszal, kint várom, de ezt azzal álcázom, hogy
a ház előtti kis kertben piszmogok, mintha az, hogy pont kint vagyok, amikor
megérkezik, teljességgel véletlen lenne. Nehéz hátizsákjával leszáll a buszról,
és vele együtt két másik fiú is. Hármasban beszélgetnek, és egy pillanatig
megijedek, hogy zaklatják Connort, de barátságosnak tűnnek. Mindketten
szőkék, egyikük körülbelül egyidős lehet Connorral, a másik egy-két évvel
idősebb. A nagyobbik aggasztóan magas és széles, de barátságosan rávigyorog
Connorra, aztán int, és látom, hogy a két fiú elkocog a balra tartó ösvény
irányába. Az biztos, hogy nem Johansenékhez tartoznak. Ők ugyanis egy
idősebb házaspár, felnőtt gyerekekkel, akik egészen pontosan egyszer
látogatták meg a szüleiket azóta, hogy én itt vagyok. Nem, biztosan Grahamék
gyerekei. Graham a nortoni rendőrség egyenruhás tagja. Az enyémmel
ellentétben az ő családja tősgyökeres tennesseei. Azt beszélik, megrögzött
falusiak számtalan generációjának az utolsó tagja, és a családjának már jóval
azelőtt volt itt a tó mellett birtoka, hogy a környék a gazdagok játszóterévé vált
volna. Még hátravan, hogy meglátogassam, bemutatkozzam, lecsekkoljam a
fickót, és megpróbáljak kimondatlan szövetségre lépni vele. Egyszer még
szükségem lehet arra, hogy a rendőrséget a magam oldalán tudjam. Párszor
már jártam a házuknál, de hiába csöngettem, senki nem nyitott ajtót. De végül
is ez érthető. A rendőrök őrült időbeosztás szerint dolgoznak.

– Szia, kölyök! Milyen volt a suliban? – kérdezem Connortól, miközben
elslattyog mellettem. Határozottan elegyengetem a feltúrt földet egy virágzó
bokor körül.

– Jó – feleli minden lelkesedés nélkül. – Holnapra le kell adnom egy
dolgozatot.

– Miből?
Megigazítja a hátán a táskáját.
– Bioszból. De nem probléma. Megoldom.
– Szeretnéd, hogy átolvassam, amikor kész lesz?
– Nem kell, köszi.
Bemegy, én pedig felállok, hogy ledörzsöljem a piszkot a tenyeremről.
Természetesen aggódom Connorért. Aggódom amiatt, hogy tegnap
ráijesztettem (és magamra). Aggódom amiatt, hogy esetleg további terápiára
van szüksége. Az utóbbi időben nagyon csendes és befelé forduló lett. Ez
ugyanúgy megijeszt, mint Lanny dühkitörései. A legtöbbször fogalmam sincs,

48

mi jár a fejében, és néha-néha elkapok egy pillantást vagy fejbillentést, ami
annyira emlékeztet az apjára, hogy a bensőm megdermed, és szinte várom,
hogy megpillantsam azt a szörnyeteget a szemében… De ez még soha nem
történt meg. Nem hiszem, hogy a gonosz öröklődik.

Nem hihetem.
Pizzát készítek vacsorára, és evés után épp egy filmet nézünk, amikor
megszólal az ajtócsengő, amit gyors, hangos kopogás követ. A torkom
elszorul, és egyetlen, görcsös ugrással felpattanok a kanapéról. Lanny is feláll,
de visszaparancsolom, és némán intek neki és Connornak, hogy menjenek
hátra a folyosóra.
Egymásra néznek.
A kopogás újra felhangzik az ajtón, ezúttal hangosabban. Türelmetlenül. A
fegyverszéfre gondolok a kanapé alatt, de aztán óvatosan félrehúzom egy
kicsit a függönyt, és kikukkantok.
A rendőrség az. Egy egyenruhás rendőr áll a tornácunkon, és egy pillanatra
ismét elönt a régi, jól ismert szorongás. Megint Gina Royal vagyok a régi
utcánkban Wichitában, a karom hátrabilincselve, a férjem művét nézem, és
hallgatom a saját sikoltásomat.
Elég! – szólok magamra, és hagyom, hogy ez a szó átjárja a testemet, mint
Javi „tüzet szüntess” parancsa a gyakorlótéren.
Kikapcsolom a riasztót, és kinyitom az ajtót, megtiltva magamnak, hogy
azon gondolkozzam, ami következhet.
Egy sápadt, nagydarab rendőr áll az ajtóban, kifogástalan öltözékben, élére
vasalva és kifényesítve. Vagy harminc centivel magasabb nálam, széles vállai
vannak, és az arcán az a fáradt, kifürkészhetetlen kifejezés ül, amit olyan jól
ismerek. Szerintem a rendőrjelvénnyel együtt jár.
Rámosolygok, bár a pánik jajveszékel bennem.
– Biztos úr, miben segíthetek?
– Helló! Ön Ms. Proctor, ugye? Elnézést, hogy csak így beállítok. A fiam
mondta, hogy az ön fia otthagyta ezt a buszon. Gondoltam, visszahozom.
Odanyújt egy kis ezüstszínű, szétnyithatós telefont. Connoré, megismerem
azonnal. A gyerekek telefonját színkódoltam, hogy ne keverjék össze, és egy
pillantással meg tudjam őket különböztetni. Először elönt a düh Connor iránt a
hanyagságáért, de aztán valódi félelmet érzek. Egy telefon elvesztése azt
jelenti, hogy elveszíthetjük a szigorú ellenőrzést az adataink fölött. Bár a
telefonjába csak az itteni barátai számát mentette el, valamint az enyémet és
Lannyét, de akkor is. Ez repedés a falunkon. Figyelemkihagyás.
Egy ideig nem mondok semmit, még annyit sem, hogy köszönöm, és
Graham feszengeni kezd. Erős, csontos arca és szégyenlős mosolya van.
– Már előbb át akartam jönni bemutatkozni. De ha most nem alkalmas…

49

– Nem, nem, szó sincs róla, egyáltalán, ne haragudjon… Úgy értem,
köszönöm, hogy visszahozta ezt.

Lanny már előrenyúlt és megállította a filmet, én pedig oldalra lépek, hogy
beengedjem a férfit. Amikor bejön, becsukom az ajtót, és reflexszerűen
beriasztok.

– Megkínálhatom valamivel? Graham, ugye?
– Igen, asszonyom, Lancel Graham. Vagy kevésbé flancosan, Lance.
Erős, régimódi tennesseei akcentusa van, az a fajta, mint az olyanoké, akik
sosem merészkedtek túl messzire a szülőföldjük határától.
– Ha volna egy kis jeges teája, az jólesne.
– Persze. Édesen kéri?
– Lehet máshogy is? – Lekapja a sapkáját, és zavartan megdörzsöli a fejét,
amitől összekócolódik a haja. – Remekül hangzik. Hosszú, izzasztó napom
volt.
Nem szokásom azonnal megkedvelni valakit, és ő, úgy tűnik, túl keményen
dolgozik azért, hogy elbűvöljön. Ez óvatossá tesz. Majd’ kezét-lábát töri
igyekezetében, hogy udvariasnak és tisztelettudónak tűnjön, és valahogy úgy
tartja magát, hogy kevésbé látszódjon nagydarabnak és izmosnak.
Valószínűleg fenemód jó a munkájában. Az az érzésem, hogy minden
bizonnyal meg tud győzni egy dühös gyanúsítottat anélkül, hogy egy ujjal is
hozzáérne. Nem bízom a kígyóbűvölőkben… de tetszik, amilyen fesztelenül
mosolyog a gyerekekre. Ezzel nálam nyert ügye van.
Eszembe jut, hogy átkozottul hálásnak kéne lennem, hogy pont egy zsaru
hozta vissza ezt a telefont. Természetesen jelszóval védett, de rossz kezekben
– hozzáértő kezekben – sok kárt okozhatott volna.
– Nagyon köszönöm, hogy visszahozta Connor telefonját – mondom,
miközben teát töltök neki a kancsóból, amit a hűtőből vettem ki. – Esküszöm,
korábban még sohasem vesztette el. Örülök, hogy a fia megtalálta, és tudta,
kié.
– Ne haragudj, anya – szólal meg a fiam a kanapéról alázatos és aggodalmas
hangon. – Nem akartam elhagyni. Észre sem vettem, hogy nincs meg.
Azt hiszem, a legtöbb kiskamasznak harminc másodperc után hiányozna a
telefonja, de az én gyerekeim kénytelenek egy olyan bizarr világban élni, ahol
csak a legszükségesebbre használhatják. Esetükben szó sem lehet
okostelefonról. A két gyerek közül, azt mondanám, inkább Connor van otthon
műszaki téren; neki vannak haverjai, kockák, akiktől legalább SMS-eket
szokott kapni. Lanny nem annyira… társasági lény.
– Semmi baj – felelem neki, és komolyan is gondolom, mert az istenit, egy
életre ráhoztam már a szívbajt szegény fiamra ezen a héten.
Igen, elfelejtette bekapcsolni a riasztót. Igen, elhagyta a telefonját. De ezek

50