Rachel Caine - Stillhouse Lake 1. - Nincs menekvés

páratartalmat talán soha az életben nem fogom megszokni. A sörnek csípős,
őszi íze van, bár még a nyár derekán sem járunk. Néhány hajó szeli a tó vizét a
fakuló narancssárga alkonyatban: egy négyszemélyes kajak, egy puccos
motoros hajó és két evezős csónak. Mind a part felé tartanak.

– Maga leellenőrzött engem? – szólal meg váratlanul Sam.
A meglepetéstől a sörösüveg félúton megáll a szám felé.
– Miért kérdezi?
– Mert olyan nőnek tűnik, aki szereti lenyomozni az embereket.
Felnevetek, mert ez igaz.
– Igen.
– És hogy áll a hitelminősítésem?
– Sziklaszilárd.
– Akkor jó. Gyakrabban kellene ellenőriznem.
– Nem is haragszik?
Meghúzza a sörét. Egyáltalán nem néz rám. Úgy tűnik, a figyelmét teljes
egészében lekötik a csónakok a vízen.
– Nem – feleli végül. – Talán csak egy kicsit csalódott vagyok. Én ugyanis
nagyon megbízható fickónak gondolom magam.
– Előfordult már, hogy a rossz emberben bíztam meg.
Önkéntelenül is összehasonlítom azt, ahogyan Sam Cade reagált az imént
azzal, ahogy Melvin reagált volna, ha itt ülne, és épp most ismerkedtünk volna
össze. Mel dühös lenne. Meg lenne sértve. Felróná, hogy nem bízom meg
benne automatikusan. Nyíltan nem mutatná ki, de éreztetné.
Mindennek nyoma sincs Samben. Ő egyszerűen csak azt mondja, amit
gondol.
– Logikus – vélekedik. – Most az alkalmazottja vagyok. Joga van
leinformálni, különösen, hogy beenged a házába és a gyerekei közelébe.
Őszintén szólva, alighanem ez volt a legokosabb, amit tehetett.
– És maga leinformált engem?
Ez meglepi. Hátradől a székén, rám pillant, és megvonja a vállát.
– Körbekérdeztem – válaszolja. – De csak amolyan rendben-vannak-e-a-
számlái szinten. Ha úgy érti, rákerestem-e magára a neten, akkor a válaszom
nem. Feltételezem, a nők elővigyázatosságból teszik. De ha egy pasi csinálja
ezt, az…
– Fura – fejezem be helyette. – Igen. És mi a helyiek ítélete rólam?
– Amit már mondtam. Hogy magának való – mondja nevetve. – Akárcsak
én, ami azt illeti.
Felemelem a sörösüveget, és koccintunk. Egy ideig csak az italunkat
kortyoljuk. A kajakosok lassan elérik a túlparti kikötőt. A csónakok már
kikötöttek. A csicsás motoros hajó az utolsó a vízen, és a mozdulatlan

101

levegőben nevetés hangja sodródik felénk az irányából. Felkapcsolják a
villanyt, és látom, hogy négy ember van a hajón. Halk zeneszó szűrődik
felénk. Hárman táncolnak, miközben a kormányos a tó túlpartján lévő
magánkikötőbe kormányozza a hajót. Unatkozó gazdagok.

– Maga szerint pezsgőt isznak? – kérdezi faarccal Sam.
– Dom Pérignont, és kaviárt esznek hozzá.
– Barbárok. Én mindig füstölt lazacos pirítóst eszem hozzá. De csak hét nap
egy héten.
– Nem szabad túlzásokba esni – jegyzem meg a legflancosabb New-
England-i akcentusommal, ami anyámról maradt rám. – Sokan kerülnek
illuminált állapotba a jó pezsgőtől.
– Hát erről én nem sokat tudok, mert nekem sosem jutott a jó anyagból. Azt
hiszem, egyszer ittam valami olcsó löttyöt egy esküvőn. – Feltartja a sörét. –
Ez az én verzióm.
– Úgy, úgy!
– Klassz srác a fia, tudja?
– Tudom – válaszolom, és Sam felé fordulva belemosolygok a sűrűsödő
sötétségbe. – Tudom.
Megisszuk a sört, majd összeszedem az üres üvegeket. Kifizetem Samet,
aztán nézem, ahogy megteszi a rövid sétát felfelé a dombon a házáig. A
lámpák felgyulladnak a szemközti ablakban, és vörösen világítanak a
függönyön keresztül.
Visszamegyek a házba, hogy beletegyem az üvegeket a szelektív gyűjtőbe.
A konyhában csendet és tisztaságot találok. A gyerekek már visszavonultak a
saját vackukba, mint általában.
Kellemes, csendes este van, és miközben bezárom az ajtót és bekapcsolom a
riasztót, az jár a fejemben, hogy ez biztosan nem fog kitartani.

De kitart. Legnagyobb meglepetésemre a következő nap – egy szombat – is
nyugodtan zajlik. Kevesebb riasztó fejlemény az Elmebeteg Őrjáraton. A
rendőrség nem jön látogatóba. Még több munkát szerzek. Hétfőn a gyerekek
elmennek az iskolába, és pontban délután négy órakor Sam és Connor már a
tetőn kopácsol. Lanny eleinte nyavalyog, hogy agyára megy a kopogás, de
miután följebb veszi a hangerőt a fülhallgatójában, ez az apró probléma is
megoldódik.

Az első jó napot egy újabb követi, aztán egy egész hét. A gyerekek nagy
örömére véget ér a tanév, és Sam állandó tartozékká válik a házban. Együtt
reggelizünk, aztán Connorral ketten fölmennek tetőt javítani. Amikor az
készen van, elkezdik kicserélni a korhadt fa szegőléceket az ablakok és az

102

ajtók körül. Én bezárkózom a dolgozószobámba a munkámmal meg az
Elmebeteg Hordával. Majdnem… kellemes dolog, hogy van itt valaki, akiben
legalább egy kicsit megbízhatok.

Vasárnapra a házon új festékréteg díszlik, és nekem jó sok takarítanivalóm
van, de nem bánom. Egy cseppet sem. Ki vagyok fulladva, festékfoltok
borítanak, de jó ideje először érzem magam boldognak, mert Lanny, Connor és
Cade ugyanolyan fáradt és piszkos, mint én, és mert együtt létrehoztunk
valamit, valami valóságosat. És ez jó érzés.

Aznap azon kapom magam, hogy mindenféle fenntartás nélkül rámosolygok
Samre, és amikor ő ugyanolyan nyíltan és szabadon visszamosolyog rám,
hirtelen bevillan az, amikor Mel először mosolygott rám. Egyszerre ráébredek,
hogy Mel mosolya sosem volt nyílt és önfeledt. Akármilyen jól adta is elő a jó
férjet és a tökéletes apát, az nem volt több színjátéknál. Sose ess ki a
szerepedből! Látom a különbséget, ahogy Sam beszél a gyerekekkel, ahogy
hibázik és kijavítja magát, bölcsességeket és lököttségeket beszél, mint egy
igazi, természetes emberi lény.

Mel sosem volt ilyen. De egyszerűen nem volt tükröm, amivel
összehasonlítva megláthattam volna a különbségeket. Apám többnyire nem
volt jelen gyerekkoromban, és egyébként sem volt egy meleg természet. Úgy
gondolta, hogy a gyerekeket látni kell, de hallani nem. Rájöttem, hogy amikor
Mel rám talált, megérezte bennem ezt a szomjúságot… és a vágyat, hogy
valaki betöltse bennem ezt az űrt. Bizonyára még gyakorolt is a szerepre. A
maszkja néha félrecsúszott, és én jól emlékszem minden ilyen alkalomra…
Először akkor történt, amikor lekéste Brady harmadik születésnapi buliját, és
emiatt megharagudtam rá. Olyan hirtelen és vadul fordult ellenem, hogy
nekiestem a hűtőszekrénynek. Nem ütött meg, de a két karját a fejem mellett
tartva odaszögezett egy darabig, és olyan üres tekintettel meredt rám, ami
rémülettel töltött el akkor és még most is.

Még amikor tökéletes volt az álcája, Mel akkor is felszínes volt. A
nyugalma túlfeszítettnek és természetellenesnek hatott, akárcsak az érzelmei.

Azt hiszem, az igazi Mel akkor bújhatott elő, amikor bement a műhelyébe.
Biztosan alig várta, hogy magára csukhassa és belakatolhassa azt az ajtót.
Ezért élt.

Akárhogy nézem is, Samben nyomát sem látom ilyesminek. Csak egy
embert látok. Egy valódi embert.

Elszomorodom és rosszul leszek, amikor belegondolok, milyen keveset
értettem meg abból, ami ott volt az orrom előtt – amivel egy ágyban aludtam
–, vagyis a házasságom teljes kilenc évéből. Az az én házasságom volt. Nem a
miénk. Mert a Melvin Royallal kötött házasságom sosem volt valódi.

Csak egy eszköz volt, mint a fűrészek, a kalapácsok és a kések a

103

műhelyében. Az álcája része.
Egyszerre rémisztő és vigasztaló most ennyi idő után szembesülni ezzel.

Eddig nem engedtem meg magamnak azt a luxust, hogy sokat gondolkozzam
ezen, de ahogy elnézem Samet és azt, ahogyan a gyerekekkel bánik, rájövök,
hogy mennyi minden volt rossz és mesterséges a házasságomban.

Persze ezeket nem mondom el Samnek. Az egy átkozottul furcsa
beszélgetés lenne, főleg hogy eszem ágában sincs elárulni neki, ki is vagyok
valójában.

Isten ments! De az jelent valamit, hogy a gyerekek kedvelik. Mindketten
annyira okosak, és tudom, hogy fontos felépíteni számukra egy biztonságot
nyújtó helyet, ahol gyógyulhatnak és felnőhetnek. Kockázatos, de
létfontosságú. Még mindig készen állok arra, hogy szedjem a sátorfánkat, ha
kell, de csak akkor, ha muszáj.

Egyelőre minden nyugodt. Nyugodtabb, mint valaha.
Június közepére Sam és Connor munkájának köszönhetően a ház
fantasztikusan néz ki, és Sam már az építkezés alapjait tanítja a fiamnak. Azt
tervezik, hogy hátul kiegyenlítik a talajt. Lebetonozzák, és cölöpöket tesznek
le. Lanny egy ideig csak kívülről osztogatja a tanácsokat, aztán egyszer csak
már ő is nyakig benne van a dologban, és feszülten figyeli, ahogy Sam
felvázolja az építési terveket.
Ez egy hosszú távú projekt. Senkinek nem sürgős, nekem a legkevésbé.
Egyre érkeznek a munkák a szabadúszó vállalkozásaimba, és már ott tartok,
hogy némelyiket vissza kell utasítanom. Megengedhetem magamnak, hogy
válogatós legyek, és ennek megfelelően szabjam az árakat, a hírnevem pedig
nő. A dolgok egyértelműen jó irányba haladnak.
Persze nem az online munkáimtól függök, legalábbis nem kizárólag. Nem
vagyok rászorulva, mert Mel egy dolgot jól csinált, ugyanis abban a borzalmas
csomagmegőrzőben, ahol a trófeáit és a naplóját tárolta, el volt rejtve a
menekülési terve is.
Egy sporttáska, tele készpénzzel.
Majdnem kétszázezer dollár, amit a szülei birtokából örökölt, és amiről
nekem azt mondta, egy befektetési alapba tette. Évekig pihent a tárolóban arra
várva, hogy eljöjjön az idő, amikor úgy érzi, le kell lépnie. De sosem volt
lehetősége felhasználni. A munkahelyén tartóztatták le, és többé egy napot sem
töltött szabadlábon.
Természetesen beszolgáltattam annak a tárolónak a tartalmát a
rendőrségnek, de előtte fogtam azt a táskát, és betettem az autóm
csomagtartójába. Jó messzire kihajtottam a városból az egyik
bevásárlóközpontba, ahol van postafiókbérlés, és egy ott helyben kiagyalt
álnéven nyitottam egy fiókot. Aztán a táskával elhajtottam egy távoli UPS-

104

telephelyre, és feladtam az új postafiókom címére. Rémületes volt. Azt hittem,
elkapnak, vagy ami még rosszabb, valaki felnyitja a dobozt, a pénznek nyoma
vész, és én még csak nem is reklamálhatok.

De megérkezett. Online követtem az útját, és felárat fizettem a postának,
hogy őrizzék meg, amíg fel tudom venni. Mint kiderült, jól tettem, mert annak
ellenére, hogy együttműködtem a rendőrséggel, mindössze két nappal később
letartóztattak, börtönbe vetettek, és bíróság elé állítottak.

A sporttáskát tartalmazó doboz még mindig ott volt, amikor egy év múlva
felmentettek. Ott porosodott az egyik hátsó sarokban az üzletben, ami
szerencsére közben nem húzta le a rolót. Kisebbfajta csoda.

A pénz felét elköltöttem a biztonságunkra, a lakhatásunkra és az új
személyazonosságainkra, még mielőtt idejöttünk. A házat aukción vettem
nagyon olcsón, de így is húszezret költöttem a megvásárlására, és még tízezret
a rendbehozatalára. De a mostani jövedelmeim mellett azért maradt még annyi,
hogy egy kicsit kiköltekezhessek. Mel, gondolom, tajtékozni fog, ha megtudja,
hogy a nagy gonddal összehordott vagyona odalett, és ez rendkívül boldoggá
tesz. Vigasztaló a tudat, hogy azt a pénzt az új életünk megteremtésére költöm.

Amikor Cade felajánlja, hogy segít rendbe hozni a kertet, amit hagytam
elvadulni, a szaván fogom, de azzal a feltétellel, hogy fizetek neki érte.
Beleegyezik. Órákat töltünk a tervek megbeszélésével, a növényfajták
kiválasztásával, amiket együtt ültetünk el. Kőkerítéseket és kanyargós
ösvényeket építünk, valamint egy kis tavat, amibe a napfényben csillogó, apró,
cikázó aranyhalakat telepítünk.

Lassan-lassan ráébredek, hogy megbízom Cade-ben. Nem tudom ezt egy
meghatározott pillanathoz kötni, vagy olyasmihez, amit mondott vagy tett.
Igazából mindaz, amit tesz, mond, mindaz, ami ő. Ő a legnyugodtabb,
leglazább férfi, akivel valaha is dolgom volt, és valahányszor mosolyogni, a
gyerekeimmel beszélgetni látom, vagy ha hozzám szól, rádöbbenek, hogy
mennyire rosszul választottam azelőtt. Hogy mennyire sivár volt az életem
Melvin Royallal. Pedig milyen teljesnek látszott!

Mégis olyan élettelen volt, mint a hold.
Észre sem veszem, megint elmúlik két hét. A kertem felkerülhetne egy
lakás- és kertkultúra-magazin címlapjára, és még Lanny is viszonylag
boldognak tűnik. Kicsit visszább vesz a gót stílusból, de csak annyira, hogy
még így is laza maradjon, és kitűnjön a többiek közül. És csodák csodájára,
egyik nap azzal állít haza, hogy szerzett egy barátot. Eleinte csak online
barátság, de aztán egyszer csak a szokásos enyhén agresszív kelletlenségével
megkérdezi, hogy elvinném-e a moziig, ahol Dahlia Brownnal van találkozója.
Dahlia az a lány, akit képen törölt az iskolában.
Kicsit szkeptikus vagyok a dolgok ilyetén fordulatával kapcsolatban, de

105

amikor találkozom Dahliával, kedves lánynak látszik, aki egy kicsit szégyelli a
nyurgaságát és a fogszabályozóját. Mint kiderül, a fiúja a fogszabályozó miatt
dobta. Alighanem ez a legjobb, ami a lánnyal történhetett.

Connor és én hátul ülünk le a moziban, Lanny és Dahlia pedig egymás
mellé ülnek. Mire mozi után hazaérünk, Dahlia, akit meghívtunk vacsorára,
teljesen feloldódik. Akárcsak Lanny.

Ahogy telik a nyár, a moziba járásból rendszer lesz: Lanny és Dahlia sülve-
főve együtt, mint legjobb barátnők. Dahlia átveszi Lannytől a fekete
körömlakkozást és a többrétegű szemfestést, Lanny pedig utánozni kezdi
Dahlia hullámzó, virágos sáljait.

Július közepére a lányok elválaszthatatlanok, sőt két új barátot is magukhoz
vonzanak. Résen vagyok, mert az egyik fiúnak piercing van az orrában, és
tetőtől talpig gót, a barátja viszont az az ügyefogyott jófiú fajta. Nagyon
aranyosak együtt, és nagyon viccesek is, ami külön jót tesz a lányomnak.

Úgy tűnik, Connor is megváltozott. A Dungeons and Dragonsből ismert
haverjai igazi barátokká váltak, és életében először azt mondja, hogy már
tudja, mi szeretne lenni, ha felnő.

Építész akar lenni. Dolgokat akar építeni. Amikor ezt kijelenti, a szemem
megtelik könnyel. Mindeddig kétségbeesetten reménykedtem abban, hogy
majd lesznek álmai, lesz élete a menekülésen és a bujkáláson túl, és íme… ez
most valóra vált.

Sam álmokat adott neki, amire én nem voltam képes, és ezért megindultan,
fantasztikusan hálás vagyok. Másnap este beszélek Samnek Connor új
szenvedélyéről, miközben a verandán ülünk az italunkkal. Némán hallgatja, jó
ideig nem szól egy szót sem, végül felém fordul. Felhős este van, a levegő
közelgő vihartól terhes. Tennesseenek ezen a részén tornádóriadó van
érvényben, de riasztás még nem volt.

– Nem sokat beszélsz Connor apjáról – jegyzi meg.
Igazából semmit nem mondtam még róla. Nem tudok. Képtelen vagyok rá.
– Nem sokat lehet róla mondani. Connornak kellett valaki, akire felnézhet.
Ezt megadtad neki, Sam.
Nem látom az arcát a félhomályban, így nem tudom, megijesztettem vagy
örömet szereztem-e neki, esetleg mindkettő. Már hetek óta van köztünk valami
tartózkodó vibrálás, de azon kívül, hogy néha-néha véletlenül összekoccant az
ujjunk, miközben a szerszámokat vagy a sörösüveget adogattuk, jóformán
hozzá sem értünk egymáshoz. Azt sem tudom, képes vagyok-e még egyáltalán
romantikus érzelmekre egy férfi iránt, és az a benyomásom, hogy őt is
visszatartja valami. Talán egy rosszul végződött kapcsolat. Egy elveszett
szerelem. Nem tudom. Nem kérdezem.
– Örülök, hogy segíthettem – mondja. A hangja valahogy furcsának tűnik,

106

de nem tudom, pontosan miért. – Connor jó gyerek, Gwen. És Lanny is. Te…
– pár pillanatra elhallgat, mialatt görcsösen kortyol egyet a söréből – átkozottul
jó anyjuk vagy.

A távolban mennydörgés morog, bár a villámlást nem látjuk. Valószínűleg a
dombok mögött lehet a vihar. De érzem a közelgő eső súlyát. Van valami
természetellenes, forró ragacsosság a levegőben, amitől egyszerre borzongok
és szeretném legyezgetni magam.

– Igyekeztem – válaszolom. – És igazad van. Nem szoktunk az apjukról
beszélni. Ő… ő aljas volt.

Elcsuklik a hangom, mielőtt folytathatnám, mert aznap reggel újabb levél
érkezett Meltől. Visszalendült a megszokott kerékvágásba, mert ez a levél
csupa csevegés, visszaemlékezés és érdeklődés a gyerekekről. Mégis
kiborított, mert most, hogy láttam, Sam hogyan bánik velük, tisztán látom a
különbséget is. Mel jó apa volt kirakati értelemben véve: mindig ott volt,
mosolygott, beállt a képekhez, de ez csak a felszín volt. Tudom, hogy bármit
érzett vagy érez most, az csak halvány árnyéka az igazi érzelmeknek.

Ahogy ott ülünk egymás mellett, és a volt férjemre gondolok, szeretnék
odanyúlni Samhez, hogy érezzem az ujjai melegét az enyémen, nem is annyira
vonzalomból, inkább mintha egy talizmánért nyúlnék. El kell űznöm Mel
szellemét, ki kell vetnem őt a gondolataimból. Döbbenten ébredek rá, hogy
mindjárt elárulom ennek a férfinak az igazat a volt férjemről, az igazat
magamról. Ha tényleg megteszem, ő lesz az első.

Ez a gondolat annyira megdöbbent, hogy azon kapom magam, Sam profilját
bámulom, ahogy a tavat nézve a sörét iszogatja. Egy távoli villám fénye
megvilágítja az arcát, és egy különös pillanatig ismerősnek tűnik. De nem úgy,
mintha Sam lenne. Hanem valaki más.

Valaki, akit nem tudok hová tenni.
– Mi az? – Felém fordítja a fejét, és elkapja a pillantásomat, ahogy nézem.
Érzem, hogy az arcomat elönti a melegség. Annyira furcsa érzés, hogy
teljesen elbizonytalanodom. De nem pirulok el. Nem tudom elképzelni, miért
érzem magam egyszerre ilyen kínosan és felkészületlenül a verandán
ücsörögve egy férfival, akit már ismerek.
– Gwen?
Megrázom a fejemet, és elfordulok, de továbbra is magamon érzem a
tekintetét. Olyan érzés, mintha reflektorral világítanának az arcomba:
egyszerre meleg és ijesztően direkt. Örülök, hogy a felhők mesterséges
sötétségbe borítják az estét. Érzem a sörösüveg hidegét a kezemben, és ahogy
a hideg páracseppek legurulnak a kezem fején.
Meg akarom csókolni ezt az embert. És azt szeretném, ha visszacsókolna.
Ez sokként ér, valódi sokként, mert ilyen késztetést nem éreztem már

107

hosszú-hosszú idő óta. Azt hittem, elmúlt, elégett Melvin rémtetteinek
szörnyűséges poklában, kinyírta az egész lelkemet átható bizalomvesztés.
Mégis itt vagyok, remegve és azt kívánva, bárcsak Sam Cade ajkát érezném az
ajkamon. És azt hiszem, tudom, hogy ő is ezt érzi. Olyan, mint egy láthatatlan
sodrony, ami egymáshoz húz bennünket.

Biztosan őt is épp annyira megijesztette, mint engem, mert sietős kortyokkal
felhajtja a sörét.

– Jobb, ha megyek, mielőtt ez a vihar ideér – jelenti ki megváltozott
hangon, ami most mélyebb, sötétebb.

Nem mondok semmit, mert nem tudok. Nem tudom elképzelni, mit tudnék
mondani. Csak bólintok, ő pedig feláll, és elmegy mellettem a lépcsőig. Már
lement két lépcsőfokot, mire végre visszanyerem az uralmat a hangom felett,
és megszólalok:

– Sam.
Megáll. Ismét hallom a mennydörgés mormogását, és egy újabb villám
hasítja ketté az eget, mint egy kés.
– Jössz holnap? – kérdezem a sörösüveget forgatva a kezemben.
Majdnem visszafordul.
– Még mindig akarod, hogy jöjjek?
– Persze – felelem. – Igen.
Bólint, aztán már ott sincs. Ahogy gyors léptekkel távolodik, a
mozgásérzékelős biztonsági lámpák, amiket együtt szereltünk be, egymás után
felgyulladnak. Nézem, ahogy elmegy a kapuig, aztán ki az útra. Már félúton
jár hazafelé, amikor a lámpák kialszanak.
Öt perccel később elered az eső. Eleinte csak bizonytalan kopogás, aztán
finom, egyenletes dobolás a tetőn, végül vastag függöny, amiről a veranda
szélén reszketve verődik vissza a fény. Remélem, Sam hazaért az eső előtt.
Remélem, a felhőszakadás nem mossa el a kertet.
Ülök egy kicsit az eső zúgását hallgatva, mialatt megiszom a sörömet.
Benne vagyok a pácban, gondolom magamban.
Mert még soha nem éreztem magam ennyire sebezhetőnek. Azóta nem,
hogy Gina Royal voltam.

Beletelik egy kis időbe. Ahogy múlik a forró, fülledt nyár, Sam és én lassan,
szinte észrevétlenül lazítunk a tartózkodásunkon, és félretesszük a
védőpajzsunkat. Már nem rezzenünk össze, ha véletlenül összeér a kezünk, és
végre fenntartások nélkül tudunk egymásra mosolyogni. Az egész
valóságosnak érződik. És szilárdnak.

Kezdem magam újra kívül-belül emberi lénynek érezni.

108

Nem áltatom magam azzal, hogy Sam majd rendbe hozza azt, ami eltört
bennem. És szerintem ő sem hitegeti magát ilyesmivel. Mindkettőnket
megsebeztek, erre már a kezdet kezdetén rájöttem. Lehet, hogy csak azok
tudják egymást így elfogadni, akiket igazán összetörtek.

Egyre kevesebbet gondolok Melre.
Örülök, amikor belecsúszunk a szeptemberbe, és a hőség csökkenni kezd.
Az iskola újra megnyitja a kapuit, de Lanny és Connor egyaránt boldognak
tűnik. Bárkik voltak is Connor zaklatói (ezt továbbra sem árulta el nekem),
amit tettek, azt a barátainak egyre bővülő köre bőven ellensúlyozza. Minden
csütörtök este eljönnek Dungeons and Dragonst játszani egészen a késő esti
órákig. Lelkesedésükben, szenvedélyükben és képzelőtehetségükben én is
örömömet lelem. Lanny úgy tesz, mintha undorodna az egésztől, de tudom,
hogy nem így van. Mostanában elkezdett fantasykönyveket kölcsönözni a
könyvtárból, és amikor kiolvasta őket, továbbadja a testvérének. Amióta
megtudta, hogy Connor barátai menőnek tartják, hogy Squirtle-nek hívja az
öccsét, már nem nevezi így.
Egy szeptember végi késő estén a nappaliban ülünk Sammel, és egy régi
filmet nézünk. A gyerekek már rég ágyban vannak, és Sam meleg testének
dőlve egy pohár bort tartok a kezemben. Édes élvezet ez a csendes béke.
Abban a pillanatban nem gondolok Melre, meg úgy általában semmire. A bor
segít oldani a bennem lévő állandó, éber szorongást, és a félelmemet is
elhomályosítja.
– Hé – mondja halkan, egész közel a fülemhez. A lehelete csiklandozza a
bőrömet. – Ébren vagy még?
– Nagyon is – felelem, és iszom egy kortyot. Kiveszi a poharat a kezemből,
és egy hajtásra kiissza. – Hé!
– Bocsánat – szabadkozik. – Csak most bátorságra van szükségem. Mert
kérdezni akarok tőled valamit.
Megdermedek. Elakad a lélegzetem. Nem bírok nyelni. Nem bírok
elszaladni. Csak ülök, és várom, hogy a maszk lehulljon.
Sam megszólal:
– Nem bánod, ha megcsókollak, Gwen?
Az agyam teljesen kiürül. Olyan, mint egy hómező vagy egy gleccser
felszíne: hideg, sima és üres. Megdöbbent ez a csönd odabent, a félelem ilyen
vad és hirtelen visszahúzódása.
Aztán elönt a meleg. Egy pillanat alatt történik, mintha a melegség már
régóta ott várt volna lesben állva.
– Bánni fogom, ha nem – válaszolom.
Eleinte puhatolózva érünk egymáshoz, amíg mindkettőnknek meg nem jön
a bátorságunk, és meg nem találjuk a helyünket. Az ajka egyszerre puha és

109

erős, és nekem önkéntelenül is eszembe jutnak Mel csókjai, amik mindig
valahogy műanyagnak tűntek. Samben nyomát sem találom azoknak a
kiszámított mozdulatoknak. Ő úgy csókol, mint aki komolyan gondolja. Az íze
a bordeaux-i gazdag, sötét, cseresznyés zamata. Ez a csók ráébreszt, hogy
milyen keveset tudok az életről, és milyen sokat veszítettem azzal, hogy
hozzámentem Melvin Royalhoz. Hogy mennyi időt elpocsékoltam rá.

Sam az, aki végül megtöri a varázst, zihálva elhúzódik, szó nélkül.
Nekidőlök. Átölel, de ez nem olyan érzés, mintha bezárnának, inkább olyan,
mintha hazatérnék. Mintha megvédenének.

– Sam…
– Cssss… – súgja a fülembe, mire elhallgatok.
Arra gondolok, hogy talán éppen annyira fél ettől az egésztől, mint én.
A film után kikísérem. Amikor a lépcső alján újból megcsókol, olyan
érzésem van, mintha ígéretet kaptam volna arra, hogy minden jóra fordul.

Másnap levél érkezik a postaszolgáltatótól. A pulzusom megugrik, de nem
vagyok annyira ideges, mint a múltkor. Ennek ellenére megteszem a szokásos
óvintézkedéseket: védőkesztyűt húzok, óvatosan nyitom ki a borítékot, és a
levelet nem kézzel hajtogatom szét.

Ez Mel másik fajta levele, ahogy előre számítottam is rá. A szavai
semmitmondóan normálisak, mint egy emberi maszk. A könyvekről beszél,
amiket épp olvas (mindig is sokat olvasott, többnyire homályos filozófiai és
tudományos munkákat). Panaszkodik a vacak, íztelen menzakosztra, és azt
írja, még szerencse, hogy vannak barátai, akik küldenek neki költőpénzt, így
vásárolhat dolgokat, amik megkönnyítik a börtön elviselését. És beszél az
ügyvédjéről is.

De aztán… mint egy halk, nyugtalanító fordulat, észreveszem, hogy ebben a
levélben van valami más. Valami új.

Amikor leérek az aljára, meglátom. Olyan, mint egy fullánk, és amikor
eltalál, a tüskéje mélyre hatol.

Tudod édesem, a leginkább az bánt, hogy sosem
lett meg az a tóparti ház, amiről olyan gyakran
beszéltünk. Paradicsomian hangzott, nem?
Szinte látom magam előtt, ahogy ülsz a
verandán a holdfényben, és nézed a tavat.

110

Megnyugvást találok ebben a képben. Remélem,
nem valaki mással osztod meg az álmunkat.

Azokra az estékre gondolok, amikor a verandán ültem az esti sörömmel, és
a tó fodrozódását néztem a naplementében. Megnyugvást találok ebben a
képben. Remélem, nem valaki mással osztod meg az álmunkat.

Látott minket… alighanem egy fotón. Látott engem és Samet együtt a
verandán.

Tudja, hol vagyunk.
– Anya?
Összerándulok, és elejtem a két kanalat, amivel széthajtogatva tartottam a
levelet. Amikor felnézek, látom, hogy Connor a konyhapult túloldaláról bámul
rám. Mögötte ott áll Billy, Trent, Jason és Daryl, a csütörtök esti barátai,
Megfeledkeztem arról, hogy milyen nap van. Mályvacukros rizskockákat
akartam nekik csinálni, de erről is elfeledkeztem.
Gyorsan összehajtogatom a levelet, visszacsúsztatom a borítékba, leveszem
a kesztyűt, és beledobom a sarokban lévő kukába. Zsebre vágom a levelet, és
megkérdezem a fiúktól:
– Srácok, mit szólnátok egy kis nassolnivalóhoz?
Éljenezni kezdenek.
Kivéve Connort, aki némán és mozdulatlanul mered rám. Tudja, hogy
valami nincs rendben. Próbálok megnyugtatón rámosolyogni, de látom, hogy
nem tudom becsapni. Kétségbeesetten igyekszem rendezni a gondolataimat,
miközben egy tálban összekeverem a ragadós mályvacukrot és a rizsszeleteket
a fiatalemberek nagy gyönyörűségére. Az agyam nem azon jár, amit csinálok,
nem is a gyerekeken vagy bármi máson. Igazából másra sem tudok gondolni,
mint arra, hogy most mit tegyek.
Minden ösztönöm azt sikítja: Menekülj! Csak fogd a furgont, tedd be a
gyerekeket, és menekülj! Kezdj új életet! Aztán hadd üsse bottal a nyomodat!
De a rideg valóság az, hogy már eddig is ezt csináltuk. Egyfolytában
menekültünk. Természetellenes, pusztító életformát kényszerítettem a
gyerekeimre, ami elszakította őket a barátaiktól, a családjuktól, még saját
maguktól is.
Igaz, azért tettem, hogy megmentsem őket, de milyen áron? Ahogy most
rájuk nézek: csak egy év megállapodott élet kellett hozzá, és valósággal
kivirágzottak. Kivirultak.
Ha most elmenekülünk, akkor megint elvágjuk a gyökereiket, és ettől előbb-
utóbb minden, ami jó bennük, elkorcsosul és bemocskolódik.

111

Nem akarok menekülni többé.
Talán a ház miatt van, ami – minden igyekezetem ellenére – az otthonunkká
vált. Talán a tó miatt, vagy a béke miatt, amit itt érzek.
Talán a törékeny, sérülékeny, puhatolózó vonzalom miatt, amit végre egy jó
ember iránt érzek.
Nem. Nem fogunk elmenekülni. Dögölj meg, Mel! Még egyszer nem. Itt az
ideje mozgásba lendíteni azt a tervet, amit hosszú idővel ezelőtt kifundáltam,
de reméltem, hogy soha nem kell használnom.
Mialatt a fiúk a ragacsos nassukat eszik és dobókockáznak, kilépek a
verandára, és felhívom azt a számot, amit Absalom évekkel ezelőtt adott.
Fogalmam sincs, kihez tartozik, és azt sem tudom, működni fog-e egyáltalán.
Ez a bombabiztos, végszükség idejére való opcióm. Csak egyszer lehet
megjátszani, és drágán fizettem érte.
Kicsöng, kicsöng, aztán egyből hangpostára megy. Nincs üdvözlőszöveg,
csak a sípszó.
– Itt Gina Royal – mutatkozom be. – Absalom azt mondja, maga tudni
fogja, hogy mit kell megtennie nekem. Tegye meg!
Bontom a vonalat. Émelygek és szédülök, mintha egy nagyon mély
szakadék szélén állnék. A Gina Royal név kimondásától úgy érzem, mintha
visszafelé zuhannék, vissza a sötétségbe, egy olyan korszakba, amiről azt
kívánom, bárcsak meg se történt volna. Úgy érzem, mintha mindaz, amit
elértem, puszta illúzió lenne, és Melvin bármikor elvehetné tőlem.
Reggel felhívom a börtönt, ahol Melvint fogva tartják, és időpontot kérek a
következő látogatási napra.

112

5

TALÁLNOM KELL VALAKIT, aki vigyáz a gyerekekre.
Ezen töröm a fejemet. Órákon át tépelődöm a semmibe bámulva, és közben

véresre rágom a szám belsejét. Megkérhetnék pár embert, de annyira kevesen
vannak… Eszembe jut, hogy felrakhatnám a gyerekeket a repülőre, és
elküldhetném őket a nagyanyjukhoz, de amikor felhívom anyámat, kiderül,
hogy nincs a városban, elment kirándulni. Döntenem kell. Nem hagyhatom
Lannyt és Connort egyedül, de oda sem vihetem őket magammal, ahová
megyek.

Ez hatalmas, sőt gigantikus lépés olyasvalaki számára, mint én, aki nem
bízik senkiben. Samet akarom megkérni. De már magát a gondolatot is
megkérdőjelezem, mert Mel megtanított arra, hogy nem bízhatok meg a saját
ítéletemben. És a legutolsó dolog, amit akarok, a legeslegutolsó, az az, hogy
kockára tegyem a gyerekeim életét.

Bárcsak több nőismerősöm lenne, de azok, akiket Nortonból vagy innen a tó
környékéről ismerek, egytől egyig fagyosak, barátságtalanok, vagy egyenesen
ellenségesek az idegenekkel.

Fogalmam sincs, mit tegyek, és ettől hosszú időre lebénulok.
Végül Lanny bejön a dolgozószobába, leveti magát a székre, és olyan
sokáig bámul rám, hogy nincs más választásom, foglalkoznom kell vele.
– Mi az, édesem?
– Ezt én akartam kérdezni, anya. Mi a fene van?
– Nem értem.
– Dehogynem érted – mondja, még szúrósabban nézve. Úgy húzza össze a
szemét, ahogy tőlem látta. – Itt ülsz, és lerágod a körmödet. Alig aludtál. Mi a
baj? És ne gyere azzal, hogy túl fiatal vagyok ahhoz, hogy megértsem.
Hagyjuk a hantát!
A hagyjuk a hantát a legújabb szavajárása. Megnevettet vele. Gondolom,
mire tizenhat lesz, valami sokkal erősebbet fog használni, de addig is ez egy
hasznos, aranyos kifejezés.
– El kell mennem egy napra – közlöm vele. – Ti ketten a nap nagy részében

113

suliban lesztek, de… de borzasztó korán kell indulnom, és nagyon későn fogok
hazaérni. Kell valaki, aki itthon van veletek. – Nagy levegőt veszek. – Te kit
javasolnál?

Pislog egyet, mert valószínűleg próbál visszaemlékezni, mikor kérdeztem
ilyet utoljára. De nem fog rájönni, mert én ilyet nem szoktam kérdezni.

– Hová mész?
– Lényegtelen. Maradjunk a témánál, légy szíves!
– Oké, apuhoz mész?
Nem szeretem, amikor apunak nevezi – mintha még mindig az lenne – ilyen
reménykedőn emelkedő hangsúllyal. Kiráz tőle a hideg, és tudom, hogy ezt ő
is észreveszi.
– Nem – hazudom a tőlem telhető legszíntelenebb, legkifejezéstelenebb
hangon. – Üzleti ügyben megyek.
– Ah-ha. – Nem tudom megállapítani, hogy a saját lányom hisz-e nekem. –
Oké. Hát… szerintem Sam megfelelne. Úgyis itt fog bütykölni. Tudod, hogy
Connorral még mindig a teraszon dolgoznak.
Nagyon megkönnyebbülök, amikor kimondja Sam nevét. Ráadásul igaza is
van: Sam egyébként is itt lesz. A teraszprojekt ráérősen halad, hol ezt, hol azt
eszkábálnak rajta.
– Én csak… Én nem leszek itt, hogy vigyázzak rátok, szívem. Ha bármi
miatt nem vagy biztos benne…
– Anya, kérlek! – Ezúttal a teljes szemforgatásos repertoárt megkapom. –
Ha azt gondolnám, hogy egy perverz, szerinted nem mondtam volna már meg
érthetően a szemébe? És neked is? Jó hangosan?
Biztosan megmondta volna. Lily félénk volt. Lanny nem az. Valami
átszakad bennem, bár tudom, hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy
megbízzak egy tizennégy éves ítéletében, még ha helytálló is szerintem.
Ebben egyedül magamra hagyatkozhatom. Kockáztatnom kell, de már a
gondolatától is görcsbe rándul a gyomrom. Ha csak rólam van szó, nem zavar
a kockázat. De ha róluk van szó… A gyerekeimről…
– Anya – folytatja Lanny előrehajolva, komoly, határozott arccal. Egyszerre
megpillantom a felnőtt nőt, akivé majd válni fog. – Anya, Sammel nincs baj.
Rendes pasas. Rendben leszünk. Menj csak!
Menj csak! Lassan, mélyen beszívom a levegőt, és hátradőlve bólintok.
Lanny ráérősen elmosolyodik, és összefonja a karját. Imád nyerni.
– Árgus szemekkel fogom figyelni – jelenti ki. – Javier és Graham száma
pedig gyorshívásra van állítva a telómban. NNÜ, anya.
NNÜ azt jelenti, nem nagy ügy, ezt már tudom. És tényleg nem az. De
számomra ez egy olyan ugrás, amihez vakhit kell, ezúttal mégis úgy döntök,
hogy megteszem. Fogom a telefont, és miközben Lannyvel farkasszemet

114

nézünk, feltárcsázom Samet.
A második csöngésre fölveszi.
– Szia, Gwen!
A lelkes üdvözlés megnyugtat, és sikerül majdnem normális hangon

megszólalnom:
– Kérni szeretnék valamit.
Vízcsobogást hallok a háttérben. Hallom, hogy elzárja, és leteszi, ami a

kezében van, hogy a teljes figyelmét nekem szentelhesse.
– Ki vele! – mondja. – Megteszem.
Ilyen egyszerű az egész.

– Csak körülbelül tizenkét órát leszek távol – közlöm Sammel az indulás előtti
nap, vasárnap este –, de hálás vagyok, amiért átjössz. Lanny megbízható, de…

– …de még csak tizennégy éves – fejezi be a mondatot, aztán kortyol egyet
a sörből, amit adtam neki, egy pekándiós porterből, ami, úgy tűnik, ízlik neki.

A kézműves sörök isten ajándékai. Én egy krémesen selymes Samuel
Adams-féle organikus csokis stoutot szopogatok. Lecsillapítja a zizegést a
gyomromban.

– Gondolom, nem szeretnél arra hazajönni, hogy a ház fel van forgatva, és
hegyekben állnak az üres sörösdobozok.

– Ja – mondom, bár kétlem, hogy Lannynek eszébe jutna bulit rendezni.
Az, hogy elmegyek, neki nem a szabadságot jelenti, mint a többi korabeli
lánynak. Ő inkább sebezhetőnek fogja magát érezni nélkülem, minthogy az is
lesz. Ha az apja tudja, hol vagyunk, ha tényleg rávett valakit, hogy
megfigyeljen bennünket… De ebbe bele sem akarok gondolni. Tisztában
vagyok azzal, hogy akár ebben a pillanatban is figyelhet bennünket valaki. A
tavon most is van néhány vízi jármű, ami épp a part felé tart az alkonyatban.
Lehet, hogy valamelyikről pont a mi verandánkat figyeli egy kamera. Ettől
viszketni kezd a bőröm. Mel tönkre fogja tenni, amit felépítettünk. Ő mindent
tönkretesz.
Pontosan emiatt akarom meglátogatni. Hogy tudja, mostantól milyen
tétekkel játszunk.
Samnek nem mondtam meg, hová megyek. Azt sem tudnám, hogyan
kezdjek hozzá. És azt sem árulom el neki, hogy vezeték nélküli kamerákat
raktam fel. Az egyik a bejárati ajtót figyeli, a másik a hátsó ajtót, egy nagyobb
látószögű harmadik pedig egy fán van egy kissé odébb a háztól, és a nappali-
konyha részben is van egy a légkondi védőrácsába rejtve. A tableten, amit a
kamerákkal kaptam, könnyedén váltogathatom a látószögeket. Vészhelyzet
esetén pedig el tudom küldeni e-mailben a linket a nortoni rendőrségnek.

115

Nem mintha nem bíznék Samben. De azért szükségem volt valamiféle
óvintézkedésre.

– Sam? Van fegyvered? – bököm ki.
Épp nyelés közben éri a kérdés, és elég furcsán néz rám, miközben köhög.
Felhúzom a szemöldökömet, és erre ő bűntudatosan nevetni kezd.
– Bocs – mondja. – Váratlanul ért. Igen, van, persze. Miért?
– Megtennéd, hogy magaddal hozod, amikor átjössz? Én csak…
– Ennyire félsz itt hagyni a gyerekeidet? Jó. Rendben. Nem probléma. – De
azért továbbra sem veszi le rólam a szemét, és valamivel halkabban megkérdi:
– Van valami konkrét fenyegetés, amiről tudnom kéne, Gwen?
– Konkrét? Nincs. De… – Habozok, mert nem tudom, hogyan fogalmazzak.
– Úgy érzem, figyelnek bennünket. Ez, gondolom, őrültségnek hangzik.
– Itt, Killhouse Lake mellett? Nem mondanám.
– Killhouse Lake?
– Ne nézz így rám! A lányodtól származik. Szerintem valamelyik gót
haverja találta ki. Ütős, nem?
Utálom. Nekem már Stillhouse Lake is épp elég hátborzongató volt.
– Szóval csak… vigyázz rájuk, ez minden, amit kérek. Még huszonnégy
órára sem leszek oda.
Bólint.
– Lehet, hogy azért majd dolgozom egy kicsit a teraszon, ha nem gond.
– Dehogy. Köszi.
Hirtelen ötlettől vezérelve felé nyújtom a kezem. Megfogja, és nem ereszti
el egy ideig. Ez minden. Nem csók. Még csak nem is ölelés. De ettől még
intenzív, és egy pillanatig mindketten csak ülünk, és élvezzük a pillanatot.
Végül feláll, és megissza a sör maradékát.
– Kora reggel visszajövök, mielőtt elmész, rendben?
– Oké – helyeselek. – Hajnali négykor indulok Knoxville-be. A gyerekek
nyolcra mennek az iskolába, de maguktól is fel tudnak kelni és fel tudnak
szállni a buszra. Háromig csak a tiéd a ház, amíg vissza nem érnek. Én
valamikor sötétedés után jövök haza.
– Jól hangzik. Rajta leszek, hogy megegyem az összes kaját itthon, és csakis
a legdrágább fizetős csatornákat nézzem a tévében. Nem gond, ha a TV
Shopból is rendelek pár dolgot a számládra?
– Te aztán tudod, milyen egy jó buli, Sam.
– Átkozott legyek, ha nem.
Nagy, édes mosolyt villant rám, aztán elindul a dombon felfelé a kis háza
irányába. Utánanézek, és szinte nem is vagyok tudatában, hogy én is
mosolygok. Sammel minden olyan normális.
De a normális – jut eszembe, és a mosolyom lehervad – most nagyon

116

veszélyes lehet. Eddig azzal áltattam magam, hogy élhetek az ő világukban.
Ám én a normálisok világa alatti világhoz tartozom, az árnyakéhoz, ahol
semmi sem biztonságos, egészséges vagy állandó. Sam majdnem elfeledtette
ezt velem. Ha itt maradok, az jó a gyerekeimnek, de ugyanakkor mindent
kockára teszek vele.

Nincsenek jó válaszok, de ezúttal nemcsak bízom abban, hogy kibírom,
hanem ellentámadásba lendülök.

Másnap a könnyfakasztóan korai járattal elrepülök Knoxville-ből
Wichitába, ahol egykor laktunk. Onnan pedig bérelt autóval elhajtok El
Doradóba.

A településnek furcsán indusztriális jellege van, mint egy több mérföldnyi
semmivel körülvett gyártelepnek, de amint az ember megpillantja a csillogó
kerítés tetején a szögesdrót csipkefodrát, már nem tévesztheti össze mással.
Még sosem jártam itt. Nem tudom, hogyan kell ezt csinálni. A levegőnek más
szaga van, és a régi életemre, a régi házunkra emlékeztet, ami már rég nincs
meg. A bank lefoglalta, mialatt én börtönben voltam. Egy hónappal később
valaki felgyújtotta, és porig égett. Most emlékpark van a helyén.

Amikor kínozni akarom magam, megkeresem a Google-térképen azt a
helyet, ahol akkor laktunk. Emlékezetből megpróbálom ráképzelni a házat a
parkra. Nekem úgy tűnik, hogy a nagy kő emlékmű pont Mel egykori
garázsának és gyilkolóterepének a közepén helyezkedik el, ami teljesen
helyénvaló.

Útban El Dorado felé nem kanyarodok el arra, hogy megnézzem. Nem
tudok. Egyetlen dologra összpontosítok.

Amikor megérkezem, az őr tájékoztat, hogy hol parkolhatok, és mit vihetek
be magammal. A Glockomat a dzsip fegyverszéfében hagytam Knoxville-ben,
és mindössze az a ruha van nálam, amit viselek, ezenkívül egy ötszáz dollárral
feltöltött hitelkártya és a régi, Gina Royal névre szóló személyi igazolványom.

Végigszenvedem a bejelentkezési procedúrát, ahol a börtönszemélyzet és a
családtagjukat látogató többi nő kíváncsi pillantásai és megjegyzései közepette
tüzetesen megvizsgálják az igazolványomat, és ujjlenyomatot vesznek tőlem.
Igyekszem kerülni mindenki tekintetét. Profi vagyok távolságtartásban. Az
biztos, hogy az őrök érdeklődését felkeltettem. Még sosem látogattam meg
Melvint. Az egész börtönben én leszek a legforróbb beszédtéma.

Ez után a ruháimat leszámítva mindenemet elszedik, és elrakják az őrök
állomásán, majd meztelenre kell vetkőznöm, hogy megmotozzanak. Megalázó
és durva eljárás, de fogamat összeszorítva, zokszó nélkül végigcsinálom. Arra
gondolok, hogy fontos dolgot teszek. Mel szeret sakkozni. Ez a lépés, ez a
látogatás az én sakk-mattom. Nem kényeskedhetek azért, mert meg kell
fizetnem az árát.

117

Miután felöltöztem, beterelnek egy másik váróterembe, ahol egy
szamárfüles pletykamagazin olvasgatásával ütöm el az időt, amit valami másik
nő hagyhatott ott előttem. Egy óra múlva végre megjelenik egy őr, és a
nevemet mondja. Ez az őr fiatal, kemény arcvonású, szúrós tekintetű.
Afroamerikai. Szerintem testépítő. Nem szeretnék ujjat húzni vele.

Betessékel egy nyomasztóan apró fülkébe, amiben van egy kopott, foltos
pult, egy szék és egy falra szerelt telefon. A szemközti falát vastag,
összekaristolt plexiüveg alkotja. Egy egész sor ilyen fülke van, és
mindegyikben kétségbeesett emberek gubbasztanak, akik valami békét és némi
emberséget keresnek egy olyan helyen, ahol egyik sincs. Halk beszélgetések
foszlányait hallom, ahogy elhaladok mellettük. Anya nem jól érzi magát…
Öcsit megint lecsukták ittas vezetésért… Most nincs pénzünk ügyvédre…
Bárcsak hazajöhetnél, Bobby, annyira hiányzol.

Amikor leereszkedek a székre, semmit sem érzek, és semmire sem
gondolok, mert a homályos plexin keresztül megpillantom Melvin Royalt. A
volt férjemet. A gyermekeim apját. A férfit, aki levett a lábamról a sármjával
és a bájával, aki a helyi vidámpark óriáskerekének himbálózó kosarában kérte
meg a kezemet. Most már tudom, szántszándékkal várt vele addig, amíg
elszigetelt és sebezhető helyzetbe nem kerülök. Akkoriban őrülten romantikus
húzásnak tartottam. Ma már azt gondolom, mulattatta az elképzelés, hogy
lezuhanhatok, vagy izgatta a tudat, hogy teljesen ki vagyok szolgáltatva neki.

Minden, amit valaha tett, bemocskolódott a számomra. Minden mosolya
mechanikus volt. Minden nevetése mesterkélt. Hódolatának minden nyilvános
jele pedig pusztán a nyilvánosságnak szánt előadás.

És a szörnyeteg mindvégig ott lapult a felszín alatt.
Mel nem nagy termetű férfi. Senki nem nézné ki belőle, hogy milyen erős.
Ennek ellenére – mint a tárgyaláson kiderült – mindenféle trükköket és
fortélyokat vetett be, hogy közel csalogassa magához a nőket, akiket aztán
sokkolóval meg kábelkötözővel tett harcképtelenné.
Meghízott. Szálkás izmai fölé puha, remegős hájréteget növesztett, ami
elrejti az állkapcsa egykor markáns vonalát. Mindig is hiú volt a kinézetére. És
az enyémre. Azt akarta, hogy folyton csinos és jól ápolt legyek, hogy jó fényt
vessek rá.
Jelenleg nem sok minden mást ismerek föl rajta, mert szó szerint péppé
verték. Ráérősen felmérem a pusztítást: az érlelődő zúzódásokat, a vágásokat.
A jobb szemét nem bírja kinyitni, a balt is csak résnyire. A torkán csúnya
vörös zúzódások vannak, tisztán kivehető ujjnyomokkal. A bal fülén vastag
kötés díszük. Amikor a telefonért nyúl, látom, hogy több ujja el van törve, és a
gyógyulás elősegítése céljából egymáshoz van ragasztva.
Mindez elmondhatatlanul boldoggá tesz.

118

Felveszem a telefont, és a fülemhez tartom. Mel hangja reszelős, de
fegyelmezett, mint mindig.

– Szia, Gina! Jó sokáig tartott, amíg ideértél.
– Remekül nézel ki – jegyzem meg, és magam is meglepődöm, hogy
mennyire normálisan cseng a hangom.
Belül reszketek, de nem tudom, hogy a félelemtől vagy az örömtől, amiért
ellátták a baját. Nem válaszol.
– Nem, tényleg. Ez a stílus jól áll neked, Mel.
– Kösz, hogy eljöttél – mondja, mintha meghívott volna. Mintha ez valami
kibaszott díszvacsora lenne. – Látom, megkaptad a levelemet.
– Látom, megkaptad a válaszomat – felelem, és előrehajolok, hogy
egyenesen a szemembe tudjon nézni, és láthassa a tekintetemben a
szárazjégként parázsló hidegséget. Félek tőle, folyamatosan félek, de eszem
ágában sincs ezt a tudomására hozni. – Ez figyelmeztetés volt, Mel. Ha
legközelebb játszadozol velem, meghalsz. Ez elég világos? Vagy kell még egy
újabb kör süket fenyegetőzés?
Nem látszik ijedtnek. Ugyanolyan közönyös, mint a letartóztatásakor, a
tárgyaláson vagy az ítélethirdetéskor volt, bár azért van róla egy kép, amikor a
válla fölött visszanéz a bíróságon, amikor kivillant a szörnyeteg a szeméből.
Pont attól olyan vérfagyasztó, hogy igaz.
Úgy tűnik, alig figyel rám. A háttérzaj a fejében, a fantáziakép most nagyon
erős lehet. Vajon most épp azt képzeli maga elé, hogy széttép, miközben
sikoltozom? És a gyerekeinket is? Alighanem igen, mert az az egy pupillája,
amelyik látszik, apró, mohó kis ponttá zsugorodott össze. Mel olyan, mint egy
fekete lyuk, még a fény sem tud kiszökni belőle.
– Bizonyára vettél magadnak néhány barátot idebent – szólal meg. – Ez jó
dolog. Mindenkinek szüksége van barátokra, nem igaz? De megleptél, Gina.
Sose voltál az a barátkozós típus.
– Nem viccelek, te seggfej. Azért jöttem, hogy lássam, megértetted az
üzenetet. Felejts el engem, és hagyjál békén bennünket! Semmi közünk
egymáshoz. Semmi. Mondd ki!
Izzad a tenyerem. Az egyik kezemmel a telefont szorongatom, a másikkal a
maszatos pultot markolom. Nem látom valami jól a szemét. Ha látnám,
tudnám, mi lakozik benne.
– Tudom, hogy te nem akartad, hogy bántsanak, Gina. Te nem vagy
kegyetlen nő. Sosem voltál az.
Istenem, a hangja! Még mindig teljesen olyan, mint amilyennek a fejemben
hallom. Tökéletesen nyugodt, racionális hang, némi együttérzéssel fűszerezve.
Sokat gyakorolta. Ebben biztos vagyok. Visszahallgatta magát, és csiszolgatta,
hogy pont a megfelelő hangokat üsse meg. Egy ragadozó álcája. Eszembe

119

jutnak azok az esték, amikor egymás mellett ültünk, a karja a vállamon, és
együtt néztünk valami filmet, vagy csak beszélgettünk. És azok az esték,
amikor odabújtam a meleg testéhez, és ő ugyanezen a megnyugtató hangon
beszélt hozzám.

Te hazug disznó!
– De, akartam – vágok vissza. – Minden egyes ütést, minden egyes vágást.
Próbáld végre felfogni, Mel, hogy velem ez már nem működik.
– Mi nem működik?
– Ez a… komédiázás.
Kis ideig hallgat. Már-már azt hihetném, megbántottam az érzelmeit, ha azt
gondolnám, hogy vannak neki. De nincsenek, legalábbis nem olyanok, amiket
én is fölismernék. És még ha lennének is, és sikerült volna annyira összetörni
őket, mint a testét, az sem érdekelne.
Amikor végül megszólal, egész más a hangja. Úgy értem, ez ugyanaz a
hang, de a tónusa, a hangszíne… gyökeresen más. Ledobta a maszkot, ahogy
ledobja minden harmadik levelében, amit küld nekem.
– Jobb, ha nem dühítesz fel, Gina!
Gyűlölöm hallani a régi nevemet a szájából. Gyűlölöm, hogy szinte
dorombol, miközben kimondja.
Nem válaszolok, mert tudom, hogy az kiborítja. Csak némán ülök a széken,
és nézem őt. Hirtelen előrehajlik. Az oldalán strázsáló őr figyelme
lézersugárként összpontosul rá, a keze a kábítópisztoly fölött lebeg.
Gondolom, nem szeretnék a fogvatartottakat a családtagjaik szeme láttára
lelőni.
Mel láthatóan nem veszi észe, hogy az őr mögötte áll, vagy ha igen, nem
törődik vele.
Még jobban lehalkítja a hangját, és úgy mondja:
– Tudod, az online rajongóid még mindig keresnek téged. Nagy kár lenne,
ha rád találnának. El sem tudom képzelni, mit művelnének. Te igen?
Egy ideig hagyom, hogy a csend úgy sziszegjen közöttünk, mint egy
nagyfeszültségű vezeték, aztán lassan előrehajolok, amíg az arcom már csak
pár centire van a plexitől.
– Az első leghalványabb jelre, hogy tudják, hol vagyok, végzek veled.
– Áruld el, ezt mégis hogy tervezed, Gina! Itt én irányítok. Mindig is én
irányítottam.
Csak rámeredek némán. A jobb kezében tartja a telefont, de a balja eltűnik
valahol az asztal alatt. A teste eltakarja az őr elől, aki majdnem közvetlenül
mögötte áll, és most énrám néz, nem őrá.
Hirtelen rádöbbenek, hogy Mel a saját ágyékát masszírozza. A gondolattól,
hogy megölet, merevedése támadt. Rosszullét környékez, de nem vagyok

120

elszörnyedve. Azon már túl vagyok. A szemét nem látom, de tudom, hogy a
szörnyeteg kukucskál kifelé.

Undorodom. És dühös vagyok.
Anélkül, hogy felemelném a hangom, rászólok:
– Vedd el a kezedet a farkadról, Melvin! Ha még egyszer felbosszantasz,
elbúcsúzhatsz tőle. Megértetted?
Gondtalan mosolyt vet rám.
– Ha meghalok idebent, minden, amit tudok, felkerül a netre. Megtettem az
óvintézkedéseket. Akárcsak te.
Hiszek neki. Rá vallana, hogy még utoljára visszaköpjön a sírból. Az sem
érdekelné, hogy ezzel tönkreteszi a gyerekeit is. Többé már nem. Valamikor
szerette őket – ebben biztos vagyok –, de az önző szeretet volt. Büszke volt
rájuk, mert büszke volt magára. Azért szerette őket, mert kérdés és fenntartás
nélkül szerették őt.
De végeredményben számára csak Mel létezik. Meg sétáló húsdarabok Mel
használatára. Kemény lecke volt, amikor erre rájöttem.
Az erőszak az egyetlen nyelv, amit megért, ezért kértem Absalomtól ezt a
szívességet. Azt szeretném, hogy a saját bőrén érezze, mit kockáztat azzal, ha
nem száll le rólunk. A halálfélelem az egyetlen, ami meggyőzheti arról, hogy
hagyjon békén minket. Nem tudom, fél-e a fájdalomtól. Azt tudom, hogy érez
fájdalmat, de ami a félelmet illeti, az komplikált ügy nála.
Az biztos, hogy nem akar meghalni, sem egy életre megrokkanni.
Legalábbis nem úgy, hogy más diktálja a feltételeket.
Betegesen perverz szintre fejlesztette az irányítás iránti vágyat.
– Üzletet ajánlok – mondom neki. – Te békén hagysz minket, és nem
kutatsz többet utánunk, én pedig nem intézem el, hogy egy vascsővel
megdugjanak, aztán meg halálra verjenek a tusolóban. Mit szólsz?
Az ajka fel van dagadva, és van rajta egy vágás, de elmosolyodik, és ettől a
lilás bőr megfeszül, a vágás kinyílik, és friss vér csorog le az állán. Rácsöpög a
törött ujjaira, és egyre növekvő vörös foltot alkotva beszivárog a tiszta
kötésbe. A szörnyeteg teljes egészében előbújt belőle. Már esze ágában sincs
elrejtőzni. Úgy tűnik, észre sem veszi, vagy nem érdekli.
– Édesem – búgja –, nem tudtam, hogy ennyi erőszakosság van benned.
Őszintén szólva, ez szexi.
– Baszódj meg!
– Elárulom, mi fog történni, Gina. – Szereti kimondani a régi nevemet.
Szereti forgatni a szájában. Ízlelgetni. Nem baj, hadd legyen meg az öröme.
Gina már úgysem én vagyok. – Ismerlek. Nem vagy titokzatosabb egy
felhúzható játéknál. Vissza fogsz szaladni a kis parasztházikódba, és azon
fogsz imádkozni, nehogy valóra váltsam a fenyegetésemet. Egy-két napig

121

tipródni fogsz. Aztán rájössz, hogy nemigen számíthatsz a jóindulatomra, ezért
megint felpakolod a gyerekeimet, és megfutamodsz. Tönkreteszed őket ezzel
az örökös meneküléssel és rejtőzködéssel, ugye tudod? Szerinted nem fognak
megtörni? Brady máris kezd becsavarodni, és te még csak nem is látod. De én
látom. Az alma nem esik messze a fájától. És te most megint el fogsz szaladni,
szétrombolod az életüket, és megint lejtőre küldöd őket.

Mielőtt még a végére érne nyugodt, hátborzongatóan egyenletes
szónoklatának, leteszem a telefont, felállok, és a koszos műanyagon keresztül
rámeredek. Sokan támaszkodtak már ennek a válaszfalnak. Látom rajta az
izzadt tenyérnyomokat, és egy halvány rúzsnyomot is.

Leköpöm.
A nyál szétfröccsen az üvegen, és lecsorog rajta. Olyan, mintha Mel sírna,
ha eltekintünk az arcán terpeszkedő állandó, förtelmes mosolytól. Egy
pillanatig úgy érzem, túl sok az egész. A hely izzadságszaggal kevert
fertőtlenítőszaga, az álláról csöpögő friss vér. Az, ahogyan a hangja undorítón,
ravaszul tekereg bennem, és félelemmel, reszketéssel meg a józan eszemben
való kételkedéssel tölt el, hiszen valaha megbíztam ebben az izében.
Még mindig beszél a telefonba.
Nem veszem fel újra a kagylót, de mindkét kezemmel a pultra támaszkodva
farkasszemet nézek a szörnnyel. A férfival, akihez hozzámentem. A
gyermekeim apjával. Több mint tizenkét fiatal nő gyilkosával, akiknek a teste
a víz alatt ringatózott, amíg lassan el nem rohadt. Egyiküket sohasem
azonosították. Még az sem adatott meg neki, hogy valaki emlékezzen rá.
Annyira gyűlölöm, hogy bele tudnék halni. És magamat is gyűlölöm.
– Meg foglak ölni – jelentem ki gondosan artikulálva, hogy a hangfogón
keresztül is biztosan megértse. – Te mocskos szörnyeteg!
Jól tudom, hogy a fejünk fölött lévő, védőburokkal ellátott kamera rólam is
felvételt készít. Nem érdekel. Ha egyszer ennek a válaszfalnak a másik oldalán
találom magamat, az azért lesz, mert ezt az árat kell fizetnem a gyerekeim
biztonságáért. Ezzel gond nélkül együtt tudnék élni.
Felnevet. Az ajkai szétválnak, és én megpillantom a szája nyers, sötét
üregét. Eszembe jut, hogy ezek ugyanazok a fogak, amikkel beleharapott az
áldozataiba, amikkel darabokat rágott ki belőlük. Biztos vagyok benne, hogy
akkor is ez a kifejezés ült az arcán, mint most, amikor erőlködve próbálja
kinyitni duzzadt szemhéjait. Semmi emberszerű nincs már benne.
– Fuss! – mondja artikulálva, hogy leolvashassam a szájáról. – Menekülj!
Kisétálok. Lassan. Nyugodtan.
Mert baszódjon meg.

122

Visszaúton a repülőtér felé olyan erősen reszketek a késleltetett
stresszreakciótól, hogy meg kell állnom venni egy cukros italt, hogy az
idegeim megnyugodjanak. A parkolóban megiszom, aztán úgy döntök,
csinálok egy kis kitérőt. Felteszek egy méretes napszemüveget, egy szőke
parókát, egy lecsüngő karimájú kalapot, és kevéssel napnyugta előtt leparkolok
négy háztömbnyire attól a helytől, ahol valaha a családi otthonunk állt, aztán
elsétálok odáig.

Most szép kis park áll a helyén. A fű zöld és erős, látszik, hogy gondozzák.
Élénk színű virágokkal van körülültetve, a közepén pedig egy csupasz
márványtömb áll, aminek a tetejéből szökőkút bugyog. Elolvasom a feliratot,
ami egy szót sem ejt arról, hogy ez a hely gyilkosság helyszíne. Csak az
áldozatok nevét sorolja fel, alatta egy dátum, és végül: BÉKE LEGYEN EZEN
A HELYEN.

Mellette egy pad, hívogatóan közel. Három méterrel odébb egy
betonteraszon – körülbelül ott, ahol egykor a nappalink lehetett – kovácsoltvas
asztal, körülötte székekkel.

Nem ülök le. Nincs jogom, hogy kényelembe helyezzem magam ezen a
helyen. Csak megnézem, egy pillanatra fejet hajtok, aztán továbbsétálok. Ha
bárki figyel is, nem szeretném, ha felismerne vagy odajönne. Azt szeretném,
ha azt hinnék, csak egy nő vagyok, akinek sétálni támadt kedve a szép időben.

Az az érzésem, hogy figyelnek, de szerintem csak a bűntudat súlyát érzem a
vállaimon. Egész biztos, hogy még mindig éhes és dühös szellemek időznek
ezen a helyen. Nem hibáztathatom őket ezért. Csakis magamat.

Mire visszaérek a kocsimhoz, már szinte futok, és elhajtani is kissé túl
gyorsan hajtok el, mint akit üldöznek. Mérföldeket vezetek, mire kezdem újra
biztonságban érezni magam, és meg merek szabadulni az izzasztóan meleg
parókától és a kalaptól. A napszemüveget még nem veszem le. A naplemente
túlságosan vakít nélküle.

Félrehúzódom, és előveszem a tabletemet. A vétel nem túl jó, és várnom
kell, amíg a feedek betöltődnek, de végül ott van: a házunk a bejárati ajtó felől,
a hátsó ajtó felől, távolról, valamint belülről nézve. Látom, hogy Sam kint van
hátul, és deszkákat kalapál a befejezetlen teraszon.

Felhívom, és közli, hogy ott minden rendben van. Úgy hangzik, mint egy
normális, békés nap.

A normalitás a mennyország számomra, a tiltott, elérhetetlen gyümölcs.
Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy Melvinnek még mindig mekkora
hatalma van felettünk. Fogalmam sincs, hogyan találhatott ránk, és
valószínűleg már nem is fogom megtudni. Van egy forrása, ez nyilvánvaló.
Bárki látja is el információval, talán nem is tudja, mekkora kárt okoz. Mel
profin hazudik, és mindig is mesterien tudta manipulálni az embereket. Olyan,

123

mint egy elszabadult, fertőző vírus, és én jobban tettem volna, ha azt az egy
dobásomat arra használom, hogy megölessem a rohadékot. Ha felhívnám
Absalomot azzal, hogy végleges megoldást szeretnék, az többe kerülne, mint
amennyit biztonságosan fizetni tudnék. Ezt tudom. És a gondolattól, hogy
gyilkosságra béreljek fel valakit – még akkor is, ha egy halálsoron lévő elítélt
megöléséről van szó –, még mindig megfutamodom. Talán csak attól félek,
hogy elkapnak, és a gyerekeim egyedül maradnak a világon. Tehetetlenül és
védtelenül.

Az út hátralévő részén extraóvatos vagyok. Éberen figyelem, hogy nem
követnek-e, de már kétségbeesetten szeretnék hazaérni. Minden egyes távol
töltött perc azt jelenti, nem vagyok ott, hogy megvédjem őket, hogy pajzsot
vonjak köréjük. A bérelt autó leadását expressz intézem. A repülőtéri
biztonsági ellenőrzés viszont végtelenül hosszú ideig tart, és kísértést érzek,
hogy üvöltözni kezdjek azokkal az idiótákkal, akik nem tudják, hogyan kell
levetni a cipőjüket, elővenni a laptopjukat, vagy előszedni a mobiljukat a
zsebükből.

De mindez amúgy sem számít, mert amikor végre túljutok az ellenőrzésen,
kiderül, hogy a knoxville-i járatot törölték. Két órát kell várnom a következőre,
és azon kapom magam, hogy a távolságot méricskélem. Eszeveszett vágyat
érzek, hogy inkább levezessem az utat, hogy legalább csináljak valamit, de úgy
persze csak még tovább tartana.

Nincs más választásom, várnom kell. Leülök egy konnektor mellé, és
töltőre teszem a tabletemet. Miközben bealkonyodik, nézem a
videofelvételeket a házunkról, és a kép mákosabb szürke árnyalatosra
módosul. Átváltok a benti kamerára, és látom, hogy Sam a kanapén ül,
kezében pohárral, és tévét néz. Lanny a konyhában pepecsel. Connort nem
látom, valószínűleg a szobájában van.

Tovább bámulom a házunkat kívülről, ha netán… történne valami. Ébren
tartom a kijelzőt, amíg csak meg nem kezdhetjük végre a beszállást. Csak
akkor kapcsolom ki vonakodva, amikor a stewardess felszólít, hogy
kapcsolódjunk le az internetről. Igyekszem nem gondolni arra, mi minden
történhet, mialatt én a levegőben vagyok. A repülőút nem túl hosszú, de azért
épp eléggé az. Amint a jelzés engedélyt ad rá, előveszem a tabletet,
csatlakozom a repülőgép méregdrága wifijéhez, és megint ránézek a házra.

Minden békés. Hátborzongatóan nyugodt. Mel véres mosolyára gondolok,
és azon kapom magam, hogy ráz a hideg, mintha fáznék. Lehet, hogy így is
van. Elzárom a fejem fölött lévő légbefúvót, kérek egy takarót, és amíg el nem
érjük a repteret, a tablet lassú, akadozó képét bámulom.

Egy örökkévalóságig tart, mire odaérünk a kapuhoz, és elkezdhetünk
kiszállni. Nem veszem le a szememet a kamerákról egészen addig, amíg el

124

nem csoszogunk az ajtóig. Abban a pillanatban, hogy kilépek rajta, elrakom a
tabletet, és a többi utas között átfurakodva végigrohanok az utashídon, aztán
átsprintelek a terminálon a kijárathoz. A tarkómon megint érzem a forró
leheletet. És mintha csattogó fogak karistolnák a bőrömet.

Végre odakint találom magamat a fülledt sötétségben. Lázasan nézek körül,
hogy hová parkoltam a dzsipet. Amikor megtalálom, újra megnézem a
kamerákat. A tabletet bekapcsolva és felnyitva az utasülésen hagyom, mialatt
kiszáguldok a repülőtérről, és Stillhouse Lake felé hajtok. Felhívom Samet, és
megmondom neki, hogy úton vagyok hazafelé.

Vezetés közben, amikor csak tehetem, lopva rápillantok a kamerákra, hogy
megbizonyosodjam arról, hogy a gyerekek jól vannak, senki sem rontott
rájuk… Egész idő alatt látom magam előtt azt a kísérteties, hátborzongató
mosolyt Mel összevert arcán.

A mosolya azt mondja, hogy még nem végzett velem.
Hogy még nem végeztünk.

125

6

A SÖTÉTSÉG MÁR VÉGÉRVÉNYESEN LESZÁLLT, mire ráfordulok a Stillhouse Lake-be
vezető útra. Túl gyorsan hajtok, nagy sebességgel veszem be a tintafekete
kanyarokat. Remélem, hogy senki sem sétál az úton ilyenkor éjszaka, vagy
senki sem jön erre kivilágítatlanul.

Szerencsére senki. Csend van, és amikor ráhajtok a felhajtónkra,
megkönnyebbülést érzek, ami ostobaság, hiszen ez az otthon, ez a szentély már
nem biztonságos többé. A biztonság puszta illúzió. Mindig is az volt.

Miután beállok az autóval, és leoltom a fényszórókat, látom, Sam a
verandán ücsörög, és sört iszogat. A tabletért nyúlok, hogy kikapcsoljam, és
észreveszem, hogy az akkumulátora teljesen lemerült. Elteszem, és veszek
néhány mély lélegzetet, hogy összeszedjem magam. Valahogy egyáltalán nem
számítottam arra, hogy hazaérve mindent rendben találok.

Bár ez volt a leghőbb vágyam.
Kiszállok, és csatlakozom Samhez a verandán. Némán odanyújt egy Samuel
Adamset. Letekerem a sörösüveg kupakját, és hálásan meghúzom. Csodás íze
van, olyan, mint a hazatérésnek.
– Ez pokoli gyors kirándulás volt – állapítja meg Sam. – Minden rendben?
Azon tűnődöm, vajon mit sugározhatok kifelé, hogy ezt kérdi.
– Igen, azt hiszem. Csak a végére kellett járnom egy ügynek. De már
elintéztem.
Dehogy intézted. Semmi sincs elintézve. Azt hitted, vette az üzenetet, de még
csak nem is aggódott. Nem fél tőled.
Ami azt jelenti, hogy te viszont elkezdhetsz félni tőle. Megint.
– Szóval. A terasz keretét megépítettük. Még pár nap kell, hogy lerakjuk és
impregnáljuk a léceket. Aztán készen áll a használatra. – Elhallgat, majd
hozzáteszi: – Gwen, úgy egy órával ezelőtt itt járt a rendőrség. Azt mondták,
szeretnének újra kihallgatni a… tudod, a tóban talált lánnyal kapcsolatban. Azt
mondtam nekik, hogy majd felhívod őket.
A gyomrom görcsbe rándul, de bólintok, és remélem, az látszik rajtam,
hogy egyáltalán nem izgat a dolog.

126

– Úgy látszik, szalmaszálak után kapkodnak, ami azt a halott nőt illeti. Azt
reméltem, hogy mostanra már lezárták az ügyet – nyögöm ki.

Vagy ez valami új? Mel kis meglepetése?
– Hát aligha tudták volna lezárni, ha egyszer még nem kapták el a gyilkost –
vélekedik Sam, és iszik még egy kortyot. – Ugye nem titkolsz el semmit?
– Nem, persze hogy nem.
– Csak azért kérdezem, mert nem tetszett, ahogy rólad kérdezősködtek.
Csak légy óvatos, amikor beszélsz velük, rendben? Lehet, hogy egy ügyvéd
sem ártana.
Ügyvéd?! Az első reakcióm a döbbenet és az elutasítás, de aztán
átgondolom a dolgot. Talán nem is olyan rossz ötlet. Egy ügyvédnek végre
bevallhatnék mindent a múltamról, és neki kötelessége lenne titokban tartani,
amit megtudott. Lehet, hogy megkönnyebbülnék, ha valakinek mindent
elmondhatnék. De az is lehet, hogy nem. Ha még Samben sem bízhatok meg
teljesen, rábízni a titkomat valami Nortonból szalajtott kis vidéki ügyvédre a
lehetetlennel határos. Ez egy kisváros. Az emberek beszélnek.
Témát váltok.
– Hogy vannak a gyerekek?
– Mindketten jól. Pizza volt vacsorára, és van egy kis házi feladatuk. Nem
nagyon lelkesednek érte. Mármint a házi feladatért. A kajáért odavoltak.
– Hát ez nem lep meg. – Hirtelen rájövök, hogy majdnem éhen halok. Egész
nap semmi szilárdat nem ettem, csak kávét és üdítőt ittam. – Maradt egy kis
pizza?
– Két gyerek után? Tévedsz, ha azt gondolod, hogy nem bírtak megenni
ketten egy nagyot. – Elmosolyodik. – De pont ezért rendeltem kettőt. Csak egy
kicsit fel kell melegíteni.
– Mennyeien hangzik. Jössz?
Kis idő múlva a konyhaasztalnál ülünk barátságos csendben, miközben
betolok két pizzaszeletet. Épp egy harmadikon gondolkozom, amikor Lanny
belibben egy energiaitalért, és hogy elcsenjen ő is egy szeletet. Felhúzza a
szemöldökét, és kijelenti:
– Visszajöttél.
– Nehogy már a nyakamba ugorj!
Erre elkerekíti a szemét, verdesni kezd a kezével, és idegesítő fejhangon
nyafogja:
– Hát hazajöttél! Jaj, anyuci, annyira hiányoztál!
Majdnem félrenyelem a pizzát. Önelégült vigyort villant ránk, aztán
visszavonul a szobájába, s bár semmi szükség rá, jól bevágja maga mögött az
ajtót. Erre Connor is kidugja a fejét. Amikor meglát, szelíden rám mosolyog.
– Szia, anya!

127

– Szia, édesem! Kell segítség a házi feladathoz?
– Áh, megoldom. Könnyű. Örülök, hogy visszajöttél.
Tőle őszintén hangzik, és én szívből jövőn visszamosolygok rá. Amikor
visszahúzódik a szobájába, a mosoly lehervad az arcomról, mert eszembe jut a
kemény valóság: Mel tudja, hol vagyunk. Tudja. Bradyről beszélt. Kifejezetten
róla.
A megoldás nyilvánvaló. A furgon ott vár Javiernél. Csak annyit kell
tennem, hogy odahajtok a dzsippel, elhozom, felpakolom a holminkat, és
viszlát. Keresünk egy másik helyet, ahol új életet kezdhetünk. Használhatjuk a
vészhelyzetre tartogatott személyazonosító okmányainkat, amiket innen ötven
mérföldre elástam. A pénz egy részét is elrejtettem oda, de azt egyelőre ott
hagyhatom. Még mindig van harmincezrem. Absalomnak bitcoinban kell majd
fizetnem az új, tiszta iratainkért, miután ezeket elégettük, és azért, hogy új
múltat kreáljon nekünk. Ez minimum további tízezer dollárunkba fog kerülni.
Abból, amilyen könnyedséggel csinálja, azt kell gondolnom, valami kétes
ügynökségnek dolgozik, ahol úgy dobálóznak a hamis identitásokkal, mint a
konfettivel.
Melvin arra számít, hogy elmenekülök. Meg is mondta. De hát a szörny elől
mindenki menekül. Kivéve a szörnyvadászt, mondja egy hang a fejemben.
Ezúttal nem Mel hangja az, hanem a sajátom. Nyugodtnak, higgadtnak és
okosnak hangzik. Ne csináld ezt! Boldog vagy itt. Ne hagyd, hogy ő nyerjen!
Nálad van az aduász, és ő tudja ezt. Nem akar meghalni. Bármikor, bármikor
meghúzhatod a ravaszt.
Ez jár a fejemben, mialatt eszem a pizzát és iszom a sört. Sam közben
némán figyel, nem kérdez semmit, és ez tetszik.
– Sam… – szólalok meg végül – van valami, amit el kell mondanom neked.
Ha elmész, megértem. Egyáltalán nem foglak hibáztatni érte. De kell valaki,
akiben megbízom, és úgy döntöttem, te leszel az.
Ettől egy kicsit megdöbben.
– Gwen… – kezdi, és érzem, hogy mondani akar valamit. Várok, de végül
nem mond semmit. Megrázza a fejét. – Oké, ne kímélj!
– Menjünk ki! – javaslom. – Nem akarom, hogy a gyerekek hallják.
Kimegyünk a hűvös estébe, és leülünk a verandán. A tó fölött
párafoszlányok lebegnek, hátborzongató és titokzatos hangulatot kölcsönözve
neki. Félhold van, az ég tiszta, és tele van hintve csillagokkal, mint egy
puskával átlyuggatott útjelző tábla. Elegendő fény van ahhoz, hogy lássuk
egymást.
Mégsem nézek rá, amikor megszólalok. Nem akarom látni a pillanatot,
amikor mindenre rájön.
– A valódi nevem nem Gwen Proctor – kezdek bele –, hanem Gina Royal.

128

Várok. A szemem sarkából látom, hogy a testbeszéde nem változik.
– Oké – feleli, és rájövök, hogy a név valószínűleg nem mond neki semmit.
– Egykor Melvin Royal felesége voltam. Talán tudod, ki az. A kansasi rém.
Élesen beszívja a levegőt, aztán visszasüpped a székbe. Az ajkához emeli a
sörösüveget, kiissza, majd csak ül csendben, az üveget forgatva a kezében.
Csobbanást hallok a tó felől. Úgy tűnik, van valaki odakint a ködben. Nem
hallok motorzajt, úgyhogy evezős hajó lehet. Túl sötét van a csónakázáshoz,
de vannak emberek, akik a sötétséget szeretik.
– Bíróság elé állítottak bűnsegédlet vádjával – folytatom. – Melvin
jobbkezének hívtak. De nem voltam az. Semmit sem tudtam arról, amit
művelt, ám ez nem számított. Az emberek hinni akartak benne. Hozzámentem
egy szörnyeteghez, együtt aludtam vele. Már hogyne tudtam volna róla?
– Jó kérdés – szólal meg Sam. – Hogy lehet?
A hangjában van valami keménység, és ez fáj.
Nagyot nyelek. Fémes ízt érzek a szám belsejében.
– Fogalmam sincs… Csak annyit tudok, hogy nagyon jól adta elő az emberi
lényt. A jó apát. Istenre esküszöm, hogy teljesen váratlanul ért, amikor
kiderült. Én csak azt hittem, hogy… különc. Hogy egyszerűen eltávolodtunk
egymástól, mint annyi más házaspár. Csak akkor tudtam meg, amikor egy
SUV áttörte a garázsfalat, és megtalálták az utolsó áldozatot… Láttam őt, Sam.
Láttam őt, és soha többé nem fogom elfelejteni, milyen volt.
Elhallgatok, és Samre nézek. Ő nem fordul felém. A tó fodrozódásait nézi,
és az emelkedő ködöt. Az arckifejezése teljesen üres, így nem is sejtem, mit
érezhet.
– Felmentettek, de ez nem számít. Azok, akik azt hiszik, bűnös vagyok,
nem szállnak le rólam. Meg akarnak büntetni, és már el is érték, amit akartak.
Már nemegyszer kellett menekülnünk, költöznünk és nevet változtatnunk.
– Lehet, hogy van némi igazuk – jegyzi meg. A hangja most más, közömbös
és kemény. – Talán még mindig azt hiszik, bűnös vagy.
– Nem vagyok az! – Belül sajogni kezd az a hely, ahol azt hittem, egyszer
majd kivirágzik a remény. Most valós időben érzem, ahogy meghal. – És mi
van a gyerekeimmel? Ők biztosan nem érdemlik meg ezt az egészet. Semmi
esetre sem.
Nagyon sokáig hallgat, de aztán feláll, és elindul kifelé.
Úgy látom, gondolkozik, de fogalmam sincs, min. Vagy egy tucatszor azt
hiszem, mondani fog valamit, de aztán meggondolja magát, és a pillanat
elmúlik.
Amikor végül megszólal, olyasmit mond, amire nem számítottam:
– Biztos félsz, hogy rátok találnak. Az áldozatok családtagjai.
– Igen. Állandóan. Nagyon nehéz megbíznom bárkiben is. Most már érted,

129

miért? Itt végre otthonra leltünk, Sam. Nem akarok elmenekülni innen. De
most…

– Te ölted meg? – kérdezi hirtelen. – Azt a lányt a tóban? Ezért mondod
most el nekem mindezt?

Elnémulok. Nézem a profilját, de nem jönnek szavak az ajkamra.
Zsibbadtnak érzem magam, mint ahogy súlyos sérülés után érzi magát az
ember. Szörnyű hibát követtem el, gondolom magamban. Ostoba, ostoba liba
vagyok! Mert soha nem gondoltam volna, hogy Sam ilyen gyorsan ekkora
pálfordulásra képes.

– Nem! – felelem végül, mert mi mást is mondhatnék. – Soha nem öltem
meg senkit. Soha nem bántottam senkit. – Ez azért nem teljesen igaz, jut
eszembe. Mel zúzódásaira és vágásaira gondolok, és arra a keserű elégtételre,
amit ma a láttukon éreztem. De ezt az egy különleges esetet leszámítva igaz. –
Nem tudom, hogy tudnálak meggyőzni erről.

Nem válaszol. Egy ideig a csend kútjában ülünk. Nem kellemes, de nem én
akarok az lenni, aki megtöri.

Végül megszólal.
– Gwen. Ne haragudj! Szólíthatlak így…?
– Igen. Kérlek, mindig. Gina Royal már rég halott, ami engem illet.
– És… a férjed?
– A volt férjem. Még él, az El Doradóban ül. Oda mentem ma.
– Még mindig látogatod? – Nehéz lenne nem észrevenni az undort a
hangjában. A csalódást, amiért összetörtem azt a képet, amit rólam őrzött
magában. – Istenem, Gwen…
– Nem! – tiltakozom. – Most voltam nála először, amióta letartóztatták.
Inkább vágnám fel az ereimet, mint hogy rá kelljen néznem, hidd el! De
megfenyegetett. Megfenyegette a gyerekeimet. Azt próbálom elmondani
neked, hogy rájött, hol vagyunk, csak a jó ég tudja, hogyan. Nem kell mást
tennie, csak szólnia valamelyik emberének, akit ránk uszíthat. Muszáj volt
beszélnem vele, hogy megértse, nem fogom ezt a játékot tovább játszani.
– És hogy ment?
– Kábé úgy, ahogy vártam – mondom. – Szóval fontos döntést kell
meghoznom. Menekülni vagy maradni. Sam, én maradni szeretnék, de…
– De sokkal okosabb lenne elmenni – fejezi be helyettem. – Nézd,
fogalmam sincs, min mész keresztül, de én nem annyira a börtönben ülő exed
miatt aggódnék, hanem inkább… az áldozatok családtagjai miatt. Ők
elvesztették egy szerettüket. Talán azt gondolják, hogy ha Melvin is elveszít
egyet, akkor helyreáll az igazság.
Aggódom is emiatt. Félek a valódi, jogos gyásztól és dühtől. Félek az
Elmebeteg Horda steril, nemtörődöm rosszindulatától, aki számára ez az egész

130

csak ujjgyakorlat szociopátiából. Félek mindenkitől.
– Istenem! Még azt sem mondhatom, hogy nem értem meg őket, mert

nagyon is megértem – ismerem be. Elhallgatok, és meghúzom a sörömet, csak
hogy megszabaduljak a rossz íztől a számban. – Mel halálsoron van, de még jó
sok idő, mire odaszíjazzák az asztalhoz, és szerintem előbb öli meg magát,
mint ez bekövetkezik. Mindvégig ragaszkodni fog ahhoz, hogy ő irányítson.

– Akkor lehet, hogy nem kéne elmenekülnöd – vélekedik Sam. – Pont azt
akarja, hogy félj, és mindig mozgásban légy. – Szünetet tart, és végre leteszi a
sörösüveget a verandára. – És el is érte, nem? Félsz?

– Rettegek – vallom be.
Ha Melvinnel lennék, azt mondtam volna, kibaszottul rettegek. Furcsa. Mel
jelenlétében úgy káromkodtam, mint egy kocsis, mert ő kihozta belőlem az
elfojtott dühöt, de semmilyen vágyat nem érzek arra, hogy Sam társaságában
így beszéljek. Vele nem érzem azt, hogy folyton védekeznem kell. Vele nincs
szükségem pajzsra.
– Nem fogom azt mondani, hogy nem érdekel, velem mi történik, mert ez
nem igaz. De a gyerekeim… Nekik épp elég az, hogy olyasvalakinek a
gyerekei, mint… ő. Tudom, nekik jobb lenne, ha maradnánk, de hogyan
vállalhatnék ekkora kockázatot?
– Tudják? Hogy mit csinált az apjuk?
– Igen. Nagyrészt. A legszörnyűbb részletektől próbáltam megkímélni őket,
de… – Tehetetlenül megvonom a vállam. – Az internet korában élünk. Lanny
mostanra már valószínűleg mindent tud. Ami Connort illeti… Atyám,
remélem, hogy ő nem. Egy felnőttnek is nehéz feldolgozni a legrosszabbat.
Nem tudom elképzelni, hogyan hatna az igazság egy akkora gyerekre, mint ő.
– A gyerekek erősebbek, mint hinnéd. És morbidok is – mondja Sam. – Én
az voltam. Döglött dolgokkal játszottam. Véres sztorikat meséltem. De más a
fantázia, és más a valóság. Csak ne hagyd, hogy meglássák a képeket!
Eszembe jut, hogy Afganisztánban szolgált. Eltűnődöm, mi mindent
láthatott ott, amitől a személyisége ezt a sötét tónust kapta. Valószínű, hogy
rosszabb dolgokat, mint én, bár a bíróságon szembesülnöm kellett az összes
borzalmas képpel, az áldozatok családtagjainak dühével és iszonyatával.
Legalábbis azokéval, akiknek elég erős volt a gyomruk ahhoz, hogy eljöjjenek.
Ők akkorra már nem voltak olyan sokan. Mire felmentettek, már csak négyen
maradtak, akik megvárták az ítélethirdetést.
Hárman közülük megfenyegettek, hogy megölnek.
A családok többsége részt vett Mel tárgyalásán – legalábbis úgy hallottam
–, és belerokkantak. Ő viszont unalmasnak találta az egészet. Ásítozott, sőt
egyszer el is aludt. Még nevetett is, amikor az egyik anya elájult a lánya víz
alatt oszladozó arcáról készült fénykép láttán. Olvastam a beszámolókat.

131

Ő úgy vélte, hogy annak a nőnek – anyának – a fájdalma a gáz.
– Sam…
Nem tudom, hogy mit szeretnék mondani neki. De azt tudom, hogy mit
szeretnék hallani tőle. Azt, hogy minden rendben lesz. Hogy megbocsát
nekem. Hogy a szavaimmal nem gyilkoltam meg a békét, sem azt a törékeny,
nevenincs kapcsolatot, ami köztünk van.
Még mindig a tó felé fordulva feláll, és zsebre dugja a kezét. Nem kell
pszichológusnak lenni ahhoz, hogy tudjam, ez bezárkózást jelent.
– Tudom, milyen nehéz volt beszélned erről. És nem állítom, hogy nem
értékelem a bizalmadat, de… ezt át kell gondolnom – mondja. – Ne aggódj,
nem árulom el senkinek. Ezt megígérem.
– Sosem mondtam volna el, ha azt gondolom, hogy továbbadod –
válaszolom.
Rájövök, hogy a legnehezebb rész nem az volt, hogy felfedjem neki az
igazat. Hanem ez a hasító félelem legbelül, hogy most el fog menni, és ezzel
véget ér a barátságunk, és közömbös lesz irántam. Az az érzés, hogy a
sérülékeny, kezdetleges kis gyökereimet feltépik. Próbálom bemagyarázni
magamnak, hogy így a legjobb, de csak gyászt érzek.
– Jó éjt, Gwen! – köszön el, ahogy elindul lefelé a lépcsőn.
Félúton megáll, habozik. Végül visszafordul és rám néz. Nem tudom tisztán
kivenni az arckifejezését, de legalább nem dühös.
– Meglesztek?
Az agyam ezt búcsúzásként értelmezi. Bólintok, de nem szólalok meg, mert
bármit mondanék is, az úgysem segítene. A paranoiám előrobban a
kagylóhéjából, és körém fonja az indáit.
Mi lesz, ha nem tartja be a szavát? Ha elkotyogja? Ha felmegy a netre, és
elmeséli valakinek? Ha kiposztolja, kik vagyunk?
Rádöbbenek, hogy már meg is hoztam a döntésemet anélkül, hogy
valójában döntöttem volna. Ezzel a beszélgetéssel elzártam a lehetőségeimet.
Mel tudja, hol vagyunk. Most már Sam Cade is tud mindent. Akár barát, akár
ellenség, nem bízhatok meg benne. Senkiben sem bízhatok. És ez mindig is
így volt. Hónapok óta áltattam magam vele, de az álom kipukkant. Lehet, hogy
a gyerekekre nézve káros lesz, de mindenekelőtt a fizikai épségükről kell
gondoskodnom, csak utána foglalkozhatok a szellemi épségükkel.
Nézem, ahogy Sam eltűnik a sötétben, aztán előveszem a telefonom, hogy
üzenjek Absalomnak.
Egy ideig ez lesz az utolsó üzenetem, írom neki.
Elmegyünk.
Elégetjük az iratainkat és a telefonokat. Majd újak kellenek a meneküléshez.
Egyelőre használhatjuk, amit elrejtettünk.

132

Néhány másodperc múlva megérkezik a válasz. Nem tudom, Absalom
mikor szokott aludni, ha szokott egyáltalán. A szokott ár Bitcoinban. Lehet,
hogy időbe telik. Tudod a dörgést. Sose kérdezi, miért kell menekülnünk. Nem
hinném, hogy érdekelné.

Bemegyek, és megnézem a gyerekeket. Minden rendben velük, elvannak a
külön kis világukban. Azt kívánom, bárcsak nekem is jutna ebből a békéből,
de ez számomra luxus.

A Mel tekintetéből áradó vad, sötét öröm megfosztott mindettől, és most,
hogy Sam is elment, úgy érzem, olyan kiszolgáltatottan állok a világban, mint
még soha korábban.

Előveszek még egy sört, és leülök a számítógép elé. Végigmegyek az
Absalomtól tanult lépéseken, és elküldöm neki a fizetséget bitcoinban.
Eszembe jut, hogy ezt a számítógépet is meg kell majd semmisítenem. Túl sok
infó van benne eltemetve. Magammal kell vinnem, megsütnöm a merevlemezt,
aztán szét kell vernem és elsüllyesztenem egy folyó mélyére. Szereznem kell
majd egy új gépet, és a háttértárolóból újra felépítenem.

Új élet, mondogatom magamnak, és próbálom elhinni, hogy ez nem csak
egy újabb visszavonulás, egy újabb réteg, amit lenyúzok az énemről. Lassan
már csak egy csontváz marad belőlem.

Gondolatban elkezdem összeszedni a megsemmisítendő, a bepakolandó és a
hátrahagyandó dolgokat, de nem jutok vele messzire, mert kemény, határozott
kopogást hallok a bejárati ajtó felől. Olyan hangos és erőszakos, hogy szinte
kirepülök a székemből. Felkapom a fegyveremet, mielőtt odamegyek a
biztonsági kamera kijelzőjéhez, hogy megnézzem, ki az.

A rendőrség. Lancel Graham áll ott magasan, szélesen és élére vasaltan,
mint mindig. Nem örülök, de visszateszem a fegyvert a széfbe, elzárom, és
kinyitom az ajtót. Párszor járt már nálunk látogatóban, még evett is az
asztalunknál, de most még csak nem is mosolyog.

– Asszonyom – szólal meg –, velem kell jönnie!
Egy csomó dolog fut át az agyamon. Először is, hogy bizonyára megfigyelt,
ha tudta, hogy már hazaérkeztem. Vagy ez, vagy Sam szólt neki, ami éppúgy
lehetséges. Másodszor, hogy ez a késői látogatás arra szolgál, hogy rám
ijesszen és kizökkentsen a kerékvágásból. Taktikai húzás. Éppoly jól ismerem
a játékot, mint ő. Ebben majdnem biztos vagyok.
Pár másodpercig várok, mielőtt válaszolnék vagy megmozdulnék.
Leküzdöm az emlékek és a félelem ellenállhatatlanul feltörő hullámát, aztán
azt mondom:
– Nagyon késő van. Ha be akar jönni, és kérdéseket akar feltenni, szívesen
látom, de nem hagyom a gyerekeimet magukra. Ezt felejtse el!
– Szólok egy kollégámnak, hogy maradjon velük – ajánlja fel. – De

133

magának velem kell jönnie az őrsre, Ms. Proctor!
Keményen a szeme közé nézek. Gina Royal, az a szegény, ostoba,

szerencsétlen teremtés berezelt és tiltakozott volna, de végül megadón vele
megy. Ő csak a megadást ismerte. Graham pechjére nem vagyok Gina Royal.

– Letartóztatási parancs? – kérdezem nyugodt, hivatalos hangon. – Van?
Ettől hátrébb lép. Alaposabban szemügyre vesz, miközben átértékeli az
eddigi stratégiáját, ami az volt, hogy megpróbál lehengerelni. Látom, hogy új
taktikákon gondolkozik, elveti őket, végül sokkal barátságosabb hangon
folytatja:
– Gwen, mindenkinek sokkal könnyebb lesz, ha önként velem jön. Nem
hiányzik magának az a tortúra, ami a letartóztatási parancshoz vezet. És mi
lesz a gyerekeivel, ha elfajulnak a dolgok, és magának priusza lesz? Gondolja,
hogy megtarthatja őket?
Szemem sem rebben, de el kell ismernem, hogy ez jó támadási irány.
Ravasz.
– Ahhoz, hogy bevigyen az őrsre, letartóztatási parancsra van szüksége.
Amíg nincs, nem vagyok köteles válaszolni semmilyen kérdésre, és nem is áll
szándékomban. Ehhez jogom van. Jó éjt, Graham!
Elkezdem becsukni az ajtót. A pulzusom megugrik, és megfeszülnek az
izmaim, amikor a tenyere az ajtón csattan, és nem engedi becsukódni. Ha teljes
testsúlyával nekifeszülne, ki tudna billenteni az egyensúlyomból, és be tudna
jönni a házba. Már számba vettem a lehetőségeimet. A fegyverszéf most
használhatatlan. Az ujjlenyomat-olvasós zár kinyitása is túl sokáig tartana,
addigra rám tudná vetni magát. A legjobb, amit tehetek, hogy visszavonulok a
konyhába, ahol a kacatos fiók mélyén elrejtettem egy kis .32-est, valamint ott
van az éles késekkel megrakott késtartó is. Ez az önkéntelen számvetés az
éveken át tartó paranoiám következménye. Valójában nem gondolom, hogy
erőszakot fog alkalmazni.
Csak szeretnék felkészülni arra az esetre, ha mégis. Graham csak áll a félig
nyitott ajtóban, és némileg bocsánatkérően néz rám.
– Asszonyom, kaptunk egy bejelentést egy környékbeli lakótól, hogy látták
önt egy csónakban a tavon aznap éjjel, amikor annak a nőnek a holttestét a
vízbe dobták. Az a helyzet, hogy a csónak leírása megegyezik az ön lánya által
leírttal. Most vagy velem jön, vagy a nyomozók fognak kiszállni ide fél órán
belül, és ők nem fognak lacafacázni. Ha csak letartóztatási paranccsal tudják
együttműködésre bírni, akkor majd hoznak egyet. Sokkal könnyebb lenne
magának is, és a jó szándékát is bizonyítaná, ha most egyszerűen velem jönne.
– Nos, ha jól értem, mindössze egy névtelen bejelentés van a kezükben
ellenem – mondom, miközben az agyam egyfolytában azt üvölti: Sam, Sam
tette ezt veled! De valószínűbb az a hátborzongató lehetőség, hogy

134

valamiképpen Mel műve az egész. – Sok szerencsét a letartóztatási
parancshoz. Nincs semmi a rovásomon. Törvénytisztelő, kétgyermekes anya
vagyok, és nem megyek magával sehová.

Végre feladja, és elengedi az ajtót.
Halkan becsukom, bár a legszívesebben inkább bevágnám.
A kezem remeg egy kicsit, mialatt bezárom a különféle zárakat, aztán
visszakapcsolom a riasztót.
Amikor megfordulok, Lanny és Connor a folyosón állnak, és rám
merednek. A lányom az öccse előtt állva egy konyhakést szorongat a kezében.
Abban a pillanatban rádöbbenek, hogy mindkettőjüket megfertőztem a
paranoiámmal. Különösen Lannyt, aki szemmel láthatóan kész ölni, hogy
megvédje a testvérét, még ha nincs is közvetlen veszélyben. Nagyon örülök,
hogy nem engedtem lőfegyver közelébe.
Grahamnek igaza van. Ki kell vinnem a lőtérre, és meg kell tanítanom a
fegyverekkel bánni, mert ismerem a gyerekemet, és a tiltás hamarosan már
nem lesz elegendő. Engem utánoz, bár nem szeretné, ha ezt tudnám. Nézem,
ahogy ott áll késsel a kezében, sápadtan, ijedten, mégis bátran, és annyira elönt
az iránta való szeretet, hogy szinte fáj. De félek attól, hogy mivé tettem.
– Minden rendben – mondom nagyon gyengéden, bár ez persze nem igaz. –
Lanny, tedd le azt a kést, kérlek!
– Gondolom, nem jó ötlet agyonszúrni egy zsarut – jegyzi meg. – De anya,
ha…
– Ha visszajönnek, és hoznak valami hivatalos papírt, akkor szó nélkül
velük megyek – válaszolom. – És te fogsz vigyázni Connorra. Connor, te
pedig azt teszed, amit Lanny mond. Rendben?
– Én vagyok a férfi a házban, ha nem tudnád – zúgolódik Connor, amitől
megborzongok, mert az apját hallom a hangjában. De az apjával ellentétben
abban, amit mond, nincs agresszió, csak méltatlankodás.
Lanny a szemét forgatja, miközben visszacsúsztatja a kést a tartóba, de nem
szól semmit. Ehelyett finoman a szobája felé lökdösi Connort. Ő azonban
megmakacsolja magát, és nem megy. Engem néz aggodalmasan összevont
szemöldökkel, a szemében vad nyugtalansággal.
– Anya – jelenti ki –, el kéne húznunk innen. Most. Egyszerűen elhúzni.
– Micsoda? – szakad ki Lannyből, mielőtt megállíthatná magát, de látom
rajta, hogy neki is megfordult már a fejében ez a gondolat. Egyszerre várta és
rettegett attól, hogy bekövetkezik.
Túl régóta táncoltatom már késélen a gyerekeimet.
– Nem. Nem, nem lehet. Elmegyünk? Muszáj? Ma este? – kérdezi.
Félreérthetetlen a könyörgés a hangjában. Épp hogy barátokra lelt itt,
barátokra azok helyett, akiket elvesztett az elképzelhetetlen wichitai horrorban.

135

Bár csak rövid időre, de végre boldog volt itt. Ennek ellenére nem könyörög,
csak reménykedik.

Válaszolnom sem kell, mert megteszi azt ő maga.
– Igen. Persze hogy elmegyünk – mondja lesütött szemmel. – Muszáj, nem
igaz? Ha a zsaruk kicsit mélyebbre ásnak, minden kiderül…
– Elég, ha ujjlenyomatot vesznek tőlem. Rá fognak jönni, hogy kik
vagyunk. Próbálom húzni az időt, hogy egérutat nyerjünk. – Olyan mélyet
lélegzem, hogy szinte fáj. – Szedjétek össze a holmitokat. Egy bőrönd,
rendben?
– Azt fogják gondolni, bűnös vagy, ha most elmenekülünk – vélekedik
Lanny.
Természetesen igaza van. De ezt a vonatot már nem tudom megállítani, rég
kikerült az irányításom alól. Ha maradunk, a két irányból érkező vihar elsöpör
bennünket. Ha elmenekülünk, lehet, hogy bűnösnek fogok látszani, de
legalább elvihetem őket innen, biztonságba helyezhetem őket, aztán
visszajöhetek, hogy tisztázzam magam.
Connor úgy eltűnik, mintha puskából lőtték volna ki. Lanny néma gyásszal
az arcán rám néz, aztán ő is megy az öccse után.
– Annyira sajnálom! – mondom a hátának.
Nem válaszol.

136

7

BORZASZTÓ KÉSŐ VAN, de felhívom Javiert, hogy hozza el a furgont, amilyen
gyorsan csak tudja. Megmondom neki, hogy a dzsip készen áll az átvételre, és
felárat fizetek neki a fáradságáért. Nem kérdez semmit, hanem megígéri, hogy
fél órán belül nálunk lesz. Nem marad sok időnk.

A szobámba megyek, kihúzom a laptopot, és beleteszem az útitáskámba.
Majd később szétszedem, és megszabadulok tőle. Nem kerüli el a
figyelmemet, hogy ebben némileg közös nevezőn vagyok a volt férjemmel.

Ez most más, nem igaz? – suttogja Mel kísérteties hangja a fejemben,
miközben plusz holmikat gyömöszölök a táskába, olyasmiket, amiket
szeretnék megtartani. Most nem a zaklatók elől vagy előlem menekülsz. Ezúttal
a rendőrség elől futsz. Mit gondolsz, milyen messzire jutsz, ha úgy igazán
üldözőbe vesznek? Amikor már mindenki téged keres?

Megállok a fényképalbummal a kezemben, amit soha nem hagyok hátra.
Melről nincsenek benne fotók, csak rólam, a gyerekekről és a barátainkról.
Mintha a volt férjem nem is létezne… Ugyanakkor igaza van. Legalábbis a
mentális Melnek. Ha elmenekülök, és úgy döntenek, megéri üldözőbe venni,
az egy egészen más dimenzióba fogja helyezni a történetet. Kétlem, hogy
Absalom segédkezne abban, hogy meglépjek a törvény elől. Alighanem ő
lenne az első, aki beköp.

Kopogtatnak. Az albumot belelököm a táskába, becipzárazom, és az ágyon
hagyom. Az összes többi tulajdonom olcsó darab, könnyen pótolható vagy
eldobható.

Amikor ajtót nyitok, Javier áll a küszöbön.
– Köszönöm – mondom. – Mindjárt hozom a kocsikulcsaidat…
– Nos, ami azt illeti – szakít félbe bocsánatkérőn –, sosem volt alkalmam
említeni, de jobb, ha tudod, hogy tartalékos rendőr vagyok. A rádión hallottam,
hogy ki akarnak hallgatni nagyjából akkor, amikor a furgon miatt hívtál. Nem
mész sehova, Gwen! Muszáj volt jelentenem.
A háta mögött Prester nyomozó áll. Ma sötét öltönyt visel, és egy olyan
ügyetlenül megkötött kék nyakkendőt, hogy azt gyanítom, csak tessék-lássék

137

kötött rá egy matrózcsomót, aztán nem törődött vele többet. Fáradtnak és
bosszúsnak tűnik. A kezében egy háromszorosan meghajtott, ropogós papírt
tart, aminek az elején hivatalos pecsét látszik.

– Csalódott vagyok, Ms. Proctor – kezdi. – Azt hittem, van valamiféle
civilizált egyezség köztünk. De maga meg akart lépni előlem, és meg kell
mondanom, ez nem jól veszi ki magát. Egyáltalán nem jól.

Érzem, hogy a csapda rám zárul. Nem medvecsapda, hanem selyemszálak,
amik eltéphetetlen hálóvá fonódnak körülöttem. Kiabálhatok és őrjönghetek,
de nem menekülhetek előle.

Akármi legyen is.
Bár egyáltalán nincs kedvem hozzá, rámosolygok Javierre:
– Semmi gond.
Nem mosolyog vissza. Gondterhelten néz rám. Szerintem már mindannyian
tudják, hogy van fegyverviselési engedélyem. Hogy veszélyes vagyok. Vajon
mesterlövészek is állnak készenlétben a sötétben?
Eszembe jutnak a gyerekeim, és feltartom a karomat.
– Nincs fegyver nálam. Kérem, motozzanak meg!
Presterre esik a megtiszteltetés. Gyors, személytelen mozdulatokkal
végigsimít rajtam, és közben eszembe villan az első alkalom, amikor ez a
családi egyterű forró motorháztetejére dőlő Gina Royallal történt. Szegény,
buta Gina akkor azt hitte, mekkora sérelem esett rajta. Fogalma sem volt
semmiről.
– Tiszta – jelenti ki Prester. – Oké. Folytassuk ezt további butáskodás
nélkül, jó?
– Nyugodtan bevihet, nem fogok tiltakozni, ha előtte megengedi, hogy
beszélhessek a gyerekeimmel.
– Rendben. Javier, menj be vele!
Javier bólint, belenyúl a zsebébe, elővesz egy fekete tokot, és az övére
csatolja. Aranyszínű rendőrjelvény villanását látom. Most már hivatalosan is
szolgálatban van.
Bemegyek, és látom, hogy Lanny és Connor feszülten ücsörögve az ajtót
bámulja. Megkönnyebbülés önti el az arcukat, de aztán meglátják Javiert, aki
bejön és lecövekel az ajtóban.
– Anya? – kérdezi Lanny elcsukló hangon. – Minden rendben?
Lerogyok a kanapéra, mindkettőjüket átölelem, magamhoz húzom és
megpuszilom.
– Most el kell mennem Prester nyomozóval – mondom olyan gyengéden,
amennyire csak tudom. – De minden rendben lesz. Javier itt marad veletek,
amíg vissza nem jövök.
Fölnézek Javierre, aki bólint, aztán elfordítja a tekintetét. Lanny nem sír, de

138

Connor nagyon csendesen igen. Mindkét kezével megtörli a szemét, és látom
rajta, hogy dühös magára. Egyikőjük sem szól egy szót sem.

– Mindkettőtöket nagyon szeretlek – teszem hozzá, és felállok. – Kérlek,
vigyázzatok egymásra, amíg vissza nem jövök!

– Ha visszajössz – javít ki Lanny majdnem suttogva.
Úgy teszek, mintha nem hallottam volna, mert attól félek, ha ránézek,
összeomlok, és úgy kell majd elvonszolniuk tőlük.
Sikerül a saját lábamon elhagynom a házat. Lemegyek a lépcsőn, és
odamegyek Prester autójához. Amikor visszanézek, látom, hogy Javier belép a
házba, és bezárja maga mögött az ajtót.
– Rendben lesznek – biztosít Prester.
Betessékel a hátsó ülésre, aztán ő is mellém ül. Olyan, mintha taxin
osztoznánk, leszámítva, hogy ennek az autónak nem nyílik belülről az ajtaja.
De legalább a fuvar ingyen van. Graham előre száll be, ő a sofőr.
Prester hallgat. Semmilyen kisugárzást nem érzékelek felőle. Olyan, mintha
egy napon felmelegedett gránittömb mellett ülnék, aminek enyhe
vegytisztítószaga és Old Spice-illata van. Fogalmam sincs, nekem milyen
illatom lehet. Alighanem félelem. Egy bűnös asszony izzadságszagú aromája.
Tudom, hogyan gondolkoznak a zsaruk. Nem jöttek volna értem, ha nem
lennék – ahogy ők mondják – az érdeklődésükre számot tartó személy.
Egyszerűbben szólva gyanúsított, aki ellen még nem gyűjtöttek elegendő
bizonyítékot ahhoz, hogy megvádolják. Aggódok Lanny miatt, hogy ekkora
felelősség szakad rá pont a legnehezebb életszakaszban. Aztán rádöbbenek,
hogy úgy gondolkozom, mintha valóban bűnös lennék.
Pedig nem vagyok az. Nem vagyok bűnös a tóban talált nő halálában. És
semmi másban. Azt leszámítva, hogy a rossz emberhez mentem hozzá, és nem
vettem észre, hogy maga az emberbőrbe bújt ördög.
Mély lélegzetet veszek, lassan kifújom, és megszólalok:
– Nem tudom, mit gondol, mit követtem el, de téved.
– Nem mondtam, hogy bármit is elkövetett – feleli Prester. – Az angolok
érzékletes kifejezésével élve, maga csak segít nekünk a vizsgálódásainkban –
teszi hozzá.
A brit akcentusa majdnem olyan csapnivaló, mint a nyakkendőkötési
képessége.
– Gyanúsított vagyok, különben nem letartóztatási paranccsal jöttek volna –
jegyzem meg tárgyilagosan.
Prester válaszképp széthajtogatja a papírt. Hivatalos, fejléces papír a város
címerével a tetején, és nagybetűkkel az is szépen rá van nyomtatva, hogy
LETARTÓZTATÁSI PARANCS, de ahol a szövegnek kellene lennie, ott csak
értelmetlen szavak vannak, amilyenekkel a grafikusok szokták kitölteni a

139

helyet. Lorem ipsum.8 Olyan sokszor használtam már én is ezt a szöveget,
hogy önkéntelenül is halkan felnevetek.

– Azzal az információval, ami jelenleg a kezünkben van, semmiképpen nem
kaptuk volna meg a letartóztatási parancsot, Ms. Proctor. Ezt ingyen
megmondhatom magának.

– Jó kis hamisítvány. Gyakran beválik?
– Kivétel nélkül mindig. Az emberek errefelé csak ránéznek, és azt hiszik,
hivatalos államigazgatási latin vagy más efféle badarság.
Ezúttal tényleg nevetek, mert megjelenik előttem egy részeg, dühös pasas,
amint megpróbálja kisilabizálni a szavakat. Hivatalos államigazgatási latin.
– És mi olyan rettentő sürgős, hogy éjnek évadján bevitet?
Prester majdnem képzeletbeli mosolya eltűnik, az arckifejezése
kifürkészhetetlen.
– A neve. Maga egy rakás hazugsággal etetett minket eddig, és meg kell
mondanom, nekem ez nem igazán jön be. Ma kaptunk egy névtelen hívást a
valódi személyazonosságáról, és hallottuk, hogy le akar lépni a városból, ezért
gyorsan kellett intézkednünk.
Kicsit ledermedek, de nem igazán vagyok meglepve. Ez logikus húzás volt
a volt férjem részéről. Így próbálja még nehezebbé, még nyomorultabbá tenni
az életemet. Bármilyen apró, rosszindulatú trükk jó, csak fájjon. Azt is elérte,
hogy bezárt ide, Nortonba, és ezzel megakadályozta, hogy új életet kezdjünk.
Válasz helyett elfordítom a fejem.
– Gondolom, tisztában van azzal – folytatja Prester –, hogy milyen furcsán
veszi ki magát ez az egész, ugye?
Nem felelek. Bármit mondanék, attól nem lenne jobb. Csak megvárom,
amíg a járőrautó egy zökkenéssel ráfordul a Nortonba vezető főútra, és
elszáguldunk a város felé.

Szemem sem rebben, amikor Prester kiteríti elém a fényképeket. Miért
rebbenne? Már vagy százszor szembesültem Melvin Royal irtózatos keze
munkájával. Teljesen hozzászoktam a borzalomhoz.

Csak két fotó van, amitől még mindig elszorul a szívem.
Az egyik a régi garázsunkban a drótról ernyedten lógó meztelen, foltokban
megnyúzott nő képe.
A másik a Mel „kertjéről” készült víz alatti fotó, amely a sötét vízben
kísértetiesen lebegő, súlyokhoz kötözött áldozatait ábrázolja, amik közül
némelyik már alig több egy csontváznál.
Tudományos alapossággal tanulmányozta, hogyan szabaduljon meg a
holttestektől. Pontosan kiszámította, hogy mekkora súlyt használjon. Állati

140

tetemekkel kísérletezett, amíg rá nem jött, mekkora súlyra van szükség a
holttestek elsüllyesztéséhez. Minderre a bíróságon derült fény.

Mel nem egyszerűen szörnyeteg. Rosszabb annál. Ő egy okos szörnyeteg.
Tisztában vagyok azzal, hogy korántsem vet rám jó fényt az, hogy
nyugodtan, rezzenéstelenül nézem ezeket a szörnyűségeket, de tudom, Prester
átlátna a színlelésen. Felemelem a tekintetem, és a fotók fölött a szemébe
nézek.
– Ha sokkolni akar, ahhoz ennél több kell. Gondoljon bele, hányszor
nézették már meg ezeket velem korábban.
Nem válaszol. Ehelyett egy újabb fotót csúsztat a halom tetejére.
Észreveszem, hogy ez Stillhouse Lake egyik kikötőjében készült, valószínűleg
nem messze a házunktól. Látom, hogy Prester elnyűtt Brogue cipője – ami
most is rajta van –, valamint egy pár fekete, kifényesített, kincstári cipő
belelóg a kép szélébe. Utóbbi bizonyára valamelyik egyenruhás rendőré, talán
Grahamé lehet. Azért foglalkozom a cipőkkel, hogy ne kelljen
tanulmányoznom azt, ami a kép közepén van.
Amikor végül kénytelen vagyok ráfókuszálni, a fiatal nőt alig lehet
felismerni. Valóságos anatómiai tanulmány rózsaszín izmokkal, fakósárga
inakkal és itt-ott kivillanó fehér csontokkal. A szemei besüppedtek és
homályosak, megnyúzott arcát félig eltakarja a vizes, sötét, bozontos haja. Az
ajka ép, ami az egész obszcenitást még borzasztóbbá teszi. Nem akarok
belegondolni, miért van, hogy az ajka még mindig telt és tökéletes.
– Súlyokat kötöztek rá – magyarázza Prester. – De a hajócsavar elvágta a
kötelet, és a bélbaktériumok által termelt gázok miatt feljött a felszínre. Tudja,
könnyen előfordulhatott volna, hogy lent marad, mivelhogy a bőrét lenyúzták.
A gázok millió helyen távozhattak volna belőle. De azt hiszem, maga
mindezzel tisztában van. A maga férje is így csinálta, nem?
Mel áldozatai sosem jöttek volna fel a felszínre. Ha AZ ESEMÉNY nem
történik meg, még egy tucatot begyűjtött volna a néma, lebegő kertjéhez. Egy
dolgot biztosan nem lehetett a szemére vetni, azt, hogy rossz lett volna abban,
amit csinál.
– Melvin Royal szeretett ilyesmit művelni a nőkkel – válaszolom –, ha erre
gondol.
– És a vízben szabadult meg tőlük, nem igaz?
Bólintok. Most, hogy ránéztem a halott lányra, képtelen vagyok elfordítani
róla a tekintetemet. Úgy fáj a látványa, mintha a napba néznék. Tudom, hogy a
képe életem végéig ott marad majd beleégve az agyamba. Nyelek egyet, és a
torkomban kattanást érzek. Köhögni kezdek, váratlanul erős hányinger tör rám.
Valahogy visszatartom, de a bőröm hirtelen hideg lesz, és elönt a veríték.
Prester észreveszi. Van egy üveg vize, azt odatolja az asztalon át.

141

Kibontom, és hálásan meghúzom, miközben érzem, hogy a hűvös súly
leülepszik a gyomromban. Félig kiürítem az üveget, visszateszem rá a
kupakot, aztán félrerakom.

Persze, ezzel a húzással DNS-mintát akart tőlem gyűjteni. Nem érdekel. Ha
tudna várni, akkor bekérhetné a kansasi rendőrségtől. Ott teljes körűen
dokumentálva vagyok. Lefényképeztek, kinyomtattak és iktattak, s bár a jó
öreg Gina Royal számomra már halott, a vérünk, a csontjaink és a testünk még
mindig ugyanaz.

– Érti a problémámat? – kérdezi tőlem Prester azon a meleg, vontatott, búgó
hangon. Lelki szemeim előtt régi, akasztásrajongó bírók, csuklyák, kötelek és
hurkok jelennek meg. És a dróton himbálózó lány. – Maga egy hasonló ügyben
érintett volt odaát Kansasben. Bűnrészességért perbe fogták. Arra akarok
kilyukadni, hogy egyes embereknek nehezére eshet puszta véletlennek
tekinteni azt, hogy megint ilyesmi történik a közelében.

– Én semmit sem tudtam arról, amit Mel művelt. Semmit, egészen a baleset
napjáig.

– Furcsa, hogy a szomszédja mást állított.
Erre felegyenesedem, bár megfogadtam, hogy nem jövök ki a sodromból.
– Mrs. Millson? Ő egy rosszindulatú pletykafészek, aki azt remélte, ettől
majd valamiféle valóságshow-sztár lesz. Hazudott, hogy bekerüljön a hírekbe.
Az ügyvédem darabokra cincálta a vallomását a bíróságon. Mindenki tudta,
hogy hazudik, és nekem semmi közöm sem volt az egészhez. Felmentettek!
Presternek a szeme sem rebben. Az arckifejezése nem változik.
– Akár felmentették, akár nem, ez az egész nem fest túl jól magára nézve.
Ugyanaz a bűntény, ugyanaz az elkövetési mód. Úgyhogy menjünk csak végig
ezen lépésről lépésre!
Elővesz egy újabb fotót, és ráteszi az előzőre. A maga módján ez majdnem
olyan felkavaró, mint az első, mert ezen egy egészséges, fiatal, barna hajú nőt
látok pimasz mosollyal az ajkán, aki a fejét egy másik nőéhez támasztja. A
másik nő vele egykorúnak látszik, de szőke, az arcán édes sóvárgás. Barátok
lehetnek. Nem hasonlítanak eléggé ahhoz, hogy rokonok legyenek.
– Így nézett ki egykor ez a lány, Rain Harrington, akit a tóban találtunk.
Csinos, tizenkilenc éves lány volt. Sokan szerették errefelé. Állatorvos akart
lenni.
Újabb fotót húz elő, ami a lányt ábrázolja egy sérült, bekötözött kutyával a
karjában.
Ez otromba, szentimentális manipuláció, de azért megráz, mint egy kisebb
földrengés. Elfordítom a tekintetemet.
– Kedves, aranyos lány volt, akinek egyetlen ellensége sem volt a világon.
Ne merjen félrenézni!

142

Az utolsó mondatot sokkoló hangerővel üvölti, de ha azt várja, hogy
összerándulok, fenemód csalódni fog. Ha a lőtéren nem mutatok gyengeséget,
amikor a fegyver visszarúg a kezemben, akkor kurvára mérget vehet arra, hogy
itt sem fogok. De a taktikája jó. A kansasi rendőrök tanulhatnának tőle. Olyan
gyorsan és könnyedén váltott, hogy biztosra veszem, valami kemény helyen
képezték ki… Az akcentusa alapján talán Baltimore-ban. Valódi bűnözőkön
edződhetett.

Csak az a pechje, hogy én nem vagyok az.
Rendületlenül nézem a fotókat, és a szívem sajog ezért a szegény lányért.
Nem azért, mintha bántottam volna, hanem azért, mert ember vagyok.
– Még élt, amikor maga elkezdte megnyúzni – mondja a nyomozó halkan,
majdnem úgy, mint azoknak a hangoknak az egyike, amiket a fejemben hallok.
Mint Mel hangja például. – Még sikoltani sem tudott, mert elvágták a
hangszálait. Pokoli húzás. Azt gondoljuk, minden lehetséges ízületénél fogva
le volt kötözve, a fejét pedig valamiféle bőrszíjjal rögzítették. A lábfején
kezdte, onnan haladt fölfelé. Pontosan lehet tudni, mikor halt bele a kínzásba.
Az élő szövet reagál. A halott nem.
Nem mondok semmit, meg sem moccanok. Próbálom nem elképzelni a
rettegést, a kínt, a tökéletesen értelmetlen borzalmát annak, amin ez a lány
keresztülment.
– A férjének csinálta? Melvinnek? Ő vette rá, hogy tegye meg neki?
– Gondolom, maga szerint ebben lenne valami beteg logika – válaszolom,
és igyekszem ugyanazt a hangerőt és hanglejtést használni, mint ő. Talán
Prester is hall hangokat a fejében. Remélem, hogy igen. – A volt férjem egy
szörnyeteg. Miért ne lennék én is az? Melyik normális nő menne hozzá egy
ilyen emberhez, és ha már hozzáment, melyik maradna vele?
Amikor felnézek, látom, hogy mereven bámul rám. Érzem, ahogy a
tekintete éget, de nem fordulok el. Hadd nézzen! Hadd lásson!
– Azért mentem hozzá Melvin Royalhoz, mert megkérte a kezem. Nem
voltam sem különösebben csinos, sem különösebben okos. Arra tanítottak,
hogy a legtöbb, amit tehetek a világért, az az, ha boldoggá teszek valami fickót
azzal, hogy hozzámegyek és gyerekeket szülök neki. Hogy ebben áll minden
értékem. Az ő számára tökéletes voltam. Egy ártatlan, a való világtól óvott
szűz, akivel elhitették a mesét, hogy majd jön egy lovag fényes páncélban, aki
majd szeretni és védelmezni fogja élete végéig.
Prester nem felel. A tollával megütögeti a jegyzetfüzetét, de nem veszi le
rólam a szemét.
– Az az igazság, hogy tényleg bolond voltam. Azt választottam, hogy leszek
az ő kis tökéletes, háztartásbeli felesége. Mel jól keresett, két csodálatos
gyereket adtam neki, és az otthonunk boldog volt. Normálisan éltünk. Tudom,

143

hogy maga ezt nem hiszi el. Az istenit, hiszen én is alig tudom elhinni! De
egymást követték a karácsonyok, a szülinapok, a szülői értekezletek, a tánc- és
színpadi próbák, a fociedzések annyi éven át, és senki nem sejtett semmit.
Melnek ez a tehetsége, nyomozó. Annyira jól tudja eljátszani az emberi lényt,
hogy még engem is megtévesztett.

Prester fölvonja a szemöldökét.
– És én még azt hittem, a bántalmazott nőt fogja nekem itt előadni. Nem az
lenne a Jolly Joker, ami mindent megmagyaráz?
– Talán – válaszolom. – És talán azoknak a nőknek a többsége valóban
áldozat. De Mel nem volt… – Bevillan az emlék, amikor az ágyban a torkomat
szorongatta a kötéllel, és én megláttam a hideg, állatias fenyegetést a
szemében, és ösztönösen tudtam, hogy valami nincs rendben vele. – Mel egy
szörnyeteg. De ez nem jelenti azt, hogy ne tudott volna átkozottul jól helytállni
a többi szerepében. Mit gondol, milyen érzés a tudat, hogy együtt aludtam
vele? Hogy rábíztam a gyerekeimet?
Csend. Prester ezúttal nem töri meg.
– Amikor benéztem abba az átkozott garázsba, és megláttam az igazat,
valami megváltozott. Végre látni kezdtem. Végre megértettem mindent.
Visszanézve ma már látom a jeleket, az oda nem illő, értelmetlen
furcsaságokat, de azt is tudom, hogy az akkori állapotomban képtelen lettem
volna észrevenni őket.
Iszom egy kortyot a vízből. A műanyag palack akkorát reccsen, mint egy
pisztolylövés.
– Miután felmentettek, új életet kezdtem, hogy megvédjem a gyerekeimet.
Maga szerint hajlandó lennék még bármit is megtenni Melvin Royal kedvéért?
Gyűlölöm őt. Megvetem. Ha megjelenne, egy egész kibaszott tárat eresztenék
a fejébe, amíg már nem maradna belőle semmi felismerhető.
Komolyan gondolok minden szót, és tudom, hogy a nyomozó ösztönösen
érzi, igazat mondok. Valószínűleg nem tetszik neki, de teszek rá, az életemért
küzdök. Azért a törékeny biztonságért, amit összekapartam magunknak.
Prester nem szól semmit. Csak fürkészőn figyel.
– Nincs bizonyítéka – mondom neki végül. – És nem azért, mert olyan
agyafúrt vagyok, mint Hannibal Lecter, hanem mert nem csináltam semmit
azzal a szegény lánnyal. Sosem láttam ezelőtt. Sajnálom, ami vele történt, és
nem, nem tudom megmagyarázni, miért épp ott történt, ahol lakom. Bárcsak
meg tudnám! Melnek követői vannak, akik lesik minden szavát, de fogalmam
sincs, hogyan képes meggyőzni bárkit, hogy ilyesmit tegyen. Ő nem egy
Raszputyin vagy Manson. Nem tudom, mitől művel valaki ilyen beteg
dolgokat. Maga tudja?
– Születés kérdése – feleli kerek perec. – És neveltetés. Agysérülés. A

144

picsába is, a legrosszabbjának semmilyen mentsége sincsen.
Azt mondta, nekik, és nem magának. Nem tudom, észrevette-e egyáltalán.
– Miért nem mondja meg nekem maga, mi tette Melvint ilyenné, ha már

olyan közelről ismerte?
– Fogalmam sincs – jelentem ki, és így is van. – A szülei nagyon rendes

emberek voltak. Nem sokszor találkoztam velük. Mindig olyan törékenynek
tűntek. Visszanézve, szerintem féltek a fiuktól. Erre csak azután jöttem rá,
hogy meghaltak.

– És magát mi veszi rá arra, hogy fiatal lányokat trancsírozzon fel?
Felsóhajtok.
– Nyomozó úr! Hozzámentem egy szörnyeteghez, és nem voltam elég okos
ahhoz, hogy időben rájöjjek. Ez minden, amit tettem. Ezt nem én követtem el.
Még körülbelül négy órán át nyűglődünk ugyanezen újra és újra. Nem kérek
ügyvédet, bár megfordul a fejemben. De a Nortonban elérhető jogi segítség
minősége nem igazán csábító. Nem, jobban járok, ha egyszerűen ragaszkodom
az igazsághoz. Prester, akármilyen ügyes is, nem tud rávenni arra, hogy
hazudjak. A régi, befolyásolható Gina Royalt talán rá tudta volna venni, de én
nem elsőbálozó vagyok, és ezt ő is tudja. Semmije sincs ellenem. Mindössze
egy engem bemártó névtelen hívás van a kezében, ami jöhetett valamelyik
trolltól, aki rájött, ki vagyok, de olyasvalakitől is, akit az exem lefizetett, hogy
megkavarja az állóvizet. De Prester ösztöne nem csal… Nem lehet véletlen,
hogy ezt a szegény fiatal nőt ennyire hasonló módon mészárolták le, és pont az
otthonunk melletti tóba dobták bele.
Valaki üzenni akar.
És csak Mel lehet az.
Kínos, különös módon egyenesen remélem, hogy ő az, mert őt legalább
ismerem. Tudom, hol van. De van segítsége, gondolom. Segítsége, aki kész
arra, hogy pontosan azt tegye, amit mond neki. És elismerem, hogy ez
komolyan megrémít. Nem szeretném, ha Lanny lenne a következő halott.
Vagy Connor felkoncolva az ágyában. És én sem szeretném egy drótkötélen
végezni élve felboncolva, kimondhatatlan kínok között.
Prester a hajnali órákban ereszt haza. Norton valóságos szellemváros, az
üres utcákon egyetlen másik jármű sincs, és a fekete éjszaka egyre sötétebbé
válik, amikor a járőrkocsi a tó irányába fordul. Lancel Graham vezet,
gondolom, azért, mert utána egyenesen hazamegy. Nem szól hozzám. Én sem
erőltetem a beszélgetést. A hűvös üvegnek döntöm a fejemet, és azt kívánom,
bárcsak tudnék aludni. Ma éjjel biztosan nem alszom, és valószínűleg holnap
sem. Ha lehunyom a szemem, a meggyilkolt fiatal nőről készült fotókat fogom
látni iszonyatos színekben villogni a szemhéjam mögött, és a pislogás nem fog
segíteni.

145

Melt nem kísértik az áldozatai. Világéletében jól aludt, és kipihenten ébredt.
Csak nekem vannak rémálmaim.
– Megérkeztünk – szólal meg Graham, én pedig arra eszmélek, hogy a
szedán megállt, mert valahogy mégis lehunytam a szemem, és nyugtalan
szendergésbe merültem.
Graham megkerüli az autót, és kinyitja nekem az ajtót. Megköszönöm.
Odanyújtja a kezét is, amit udvariasságból elfogadok, de aztán zavarba jövök,
mert nem ereszti el azonnal. Látom – nem is, érzem –, hogy engem néz.
– Én hiszek magának – mondja, és ezzel meglep. – Prester rossz nyomon
jár. Tudom, hogy magának semmi köze ehhez. Sajnálom, hogy feldúlják az
életét.
Azon morfondírozok, mennyit mondhatott el neki Prester, és vajon a hír a
régi nevemről, Gina Royalról máris elkezdett-e kiszivárogni. De nem hiszem.
Graham nem úgy néz ki, mint aki tud a volt férjemről.
Csak sajnál, és egy kicsit aggódik.
Újra megköszönöm neki, ezúttal melegebben, és végre elereszt. Ahogy
közeledem a házhoz, Javier lép ki a verandára a kocsikulcsát csörgetve a
kezében. Alighanem alig várja, hogy mehessen.
– A gyerekek…? – kezdem.
– Rendben vannak – szakít félbe. – Alszanak, vagy legalábbis úgy tesznek.
– Szigorú, kíméletlen pillantást vet rám. – Prester jó sokáig bent tartotta.
– Nem én voltam, Javier. Esküszöm.
Motyog valamit, ami úgy hangzik, persze, de nem hallom tisztán, mert
Graham épp akkor indítja be a járőrautó motorját. A farlámpák fénye
vérvörösre festi Javier arcát. Fáradtnak látszik. Megdörzsöli az arcát, mint aki
próbálja levakarni magáról az elmúlt néhány órát. Azon gondolkodom, vajon
ezek után ő is megvonja-e tőlem a barátságát, ahogy Cade. Vagy ahogy
Graham fogja, amint rájön a múltamra. Nem mintha ő valódi barát lenne. Csak
barátságos.
Senki sem tart ki mellettem, ezt megtanulhattam volna már mostanra. Csak
a gyerekek, akiknek nincs más választásuk, mert éppúgy nyakig ülnek ebben a
mocsárban, mint én.
– Mi a fenébe keveredett maga, hölgyem? – kérdezi Javier, de nem hinném,
hogy tudni akarja. Nem igazán. – Nézze, megmondtam magának, tartalékos
vagyok. Kedvelem magát, de ha arról van szó…
– A kötelességét fogja tenni, mint ma este. – Bólintok. – Felfogtam. Csak
azon csodálkozom, hogy hajlandó lett volna segíteni, hogy elhagyjam a várost.
– Azt hittem, az erőszakos exe elől menekül. Rengetegszer láttam már ilyet.
Nem tudtam, hogy…
– Mit nem tudott? – szegezem neki a kérdést, egyenesen a szemébe nézve.

146

Nem tudok olvasni a gondolataiban, de szerintem ő sem az enyémekben.
Legalábbis nem teljesen.

– Azt, hogy ilyesmibe keveredett – válaszolja.
– Nem keveredtem bele!
– Nem úgy néz ki.
– Javi…
– Beszéljünk nyíltan, Ms. Proctor. Ha tisztázzák, remek. De addig is tartsuk
meg a három lépés távolságot, rendben? És ha elfogad egy tanácsot, eltávolítja
a fegyvereket a házból, és átadja őket a lőtérnek tárolásra. Mi megőrizzük
magának, amíg ez az egész le nem cseng. Majd én kiállítok egy nyilatkozatot a
rendőrségnek. Nem szívesen gondolok bele, mi lesz, ha…
– …ha a zsaruk kijönnek, és egy kisebbfajta fegyverraktárat találnak itt –
fejezem be halkan. – A járulékos kárra, amit ez okozhat.
Lassan bólint. A testtartásában nincs semmi agresszív, de erőt sugároz,
egyfajta nyugodt, férfias erőt, amitől szeretnék hinni neki. Megbízni benne.
De nem teszem.
– Amíg nem hoznak bírósági végzést arról, hogy szolgáltassam be őket,
megtartom a fegyvereimet – közlöm vele egyenesen a szemébe nézve.
Ha agresszívnak tart, ám legyen. Jelen pillanatban, és semelyik jövőbeni
pillanatban, nem engedhetem meg magamnak, hogy gyengének mutatkozzam.
Magam miatt. És van két gyerekem a házban, akiknek az életéért felelős
vagyok. Az életükért, ami sosincs biztonságban. Bármit megteszek, hogy
megvédjem őket.
Eszem ágában sincs átadni a fegyvereimet.
Javier vállat von, mint akinek mindegy. De a sajnálkozó lassúsága azt
mutatja, hogy mégiscsak érdekli. Nem búcsúzik el, csak sarkon fordul, és
odasétál a fehér furgonhoz, amivel jött, és amivel majdnem megszöktünk.
Mielőtt bármit mondhatnék, leereszti az ablakot, és kinyújtja rajta a dzsip
átruházási lapját. Nem mondja, hogy ugrott az üzlet, de nincs is rá szükség.
A papírral a kezemben nézem, ahogy elhajt a teherfurgonnal, aztán
megfordulok, és bemegyek a házba.
Sötétség és csend uralkodik odabent. Halkan újra ellenőrzök mindent, aztán
bekapcsolom a riasztót. A gyerekek már hozzászoktak a csipogáshoz, így nem
hiszem, hogy felébreszti őket… de ahogy végigmegyek a folyosón, hogy
megnézzem Connort, Lanny kinyitja a szobája ajtaját. Egy pillanatig csak
némán nézünk egymásra, aztán int, hogy menjek be, és becsukja mögöttem az
ajtót.
Az ágya tetejére kuporodik, a térdét felhúzza, és átöleli a karjaival.
Felismerem ezt a testtartást, bár ő lehet, hogy nincs is tudatában. A tárgyalás
utáni hónapokban, amikor kiengedtek a börtönből, sokszor találtam őt így

147

otthon, bár úgy tesz, mintha ez egy természetes póz lenne.
– Szóval – mondja – nem csuktak le újra.
– Nem követtem el semmit, Lanny.
– A múltkor sem – mutat rá, amiben tökéletesen igaza van. – Gyűlölöm ezt

az egészet. Connor halálra van rémülve.
– Tudom. – Leereszkedem az ágyra, és ő gyorsan behúzza a lábujjait, hogy

ne érjen hozzám. Ez fáj, de amikor ráteszem a kezem a térdére, és nem rezzen
össze, kicsit megnyugszom. – Édesem, nem fogok hazudni neked. Apád tudja,
hol vagyunk. Azt terveztem, elmegyünk innen, de…

– De most itt van ez a halott lány, a rendőrség tudja, kik vagyunk, és így
nem mehetünk.

Okos gyerek. Nem pislog, de látom, hogy a szeme csillog, mintha
könnyezne.

– Nem kellett volna mondanom semmit. Ha én nem…
– Szívem, ne! Te azt tetted, ami helyes, rendben? Ne is gondolj erre!
– Ha befogom a szám – folytatja makacsul, ügyet sem vetve rám –, már
nem lennénk itt. Megint nem lenne hol laknunk, de legalább biztonságban
lennénk, és ő nem tudná, hol vagyunk. Anya, ha ő tudja…
Nem folytatja. A könnyek a szemében egyre jobban csillognak, egyre
kövérebbek, amíg végül elszabadulva legördülnek az arcán. Nem törli le. Még
abban sem vagyok biztos, hogy tudja, sír.
– Bántani fog téged – suttogja alig hallhatóan, és előrehajtja a fejét, hogy
megtámassza a térdén.
Közelebb húzódom hozzá, és átölelem őt, a gyerekemet. Olyan, mint egy
izomból, csontokból és bánatból gyúrt kemény csomó. Nem engedi el magát a
karomban. Azt ígérem neki, hogy minden rendben lesz, de tudom, hogy nem
hiszi el.
Végül ott hagyom némán, védekezésképpen labdává gömbölyödve, hogy
megnézzem az öccsét. Úgy tűnik, mintha aludna, de azt hiszem, csak tetteti.
Sápadtnak látszik, és sötét, enyhén lilás foltok vannak a szeme alatt, mintha
zúzódások maradványai lennének. Nagyon fáradt.
Akárcsak én.
Csendben becsukom az ajtót, bemegyek a saját szobámba, és parttalan,
álomtalan álomba merülök, Stillhouse Lake fojtogatóan mély csendjétől
körülvéve.

Reggel egy újabb lány holtteste lebeg a tóban.

148

8

SIKOLTÁSRA ÉBREDEK. Azonnal felülök az ágyban, és még jóformán azt sem
tudom, ébren vagyok-e, már mászom is kifelé. Útban az ajtó felé tűzoltókat
megszégyenítő gyorsasággal magamra rántok egy pólót meg egy farmert, és
belebújok a cipőmbe. Amikor kilépek a hálószobámból, rájövök, hogy nem a
gyerekeim sikoltottak. Mindkettőjük ajtaja kivágódik, ott áll Lanny a
flanelköntösében, álmos szemekkel, Connor pizsamanadrágban, meztelen
felsőtesttel, egyik oldalon felálló hajjal.

– Maradjatok itt! – kiáltok rájuk, miközben az előszoba felé rohanok.
Visszahajtom a függönyöket, és kinézek a tóra.
A sikoltozás a kikötőtől körülbelül hat méterre lebegő kis evezős csónak
felől jön. Két ember van a csónakban, egy idősebb férfi horgászsapkában és
katonai mellényben, és egy nálam öregebb, hamvasszőke nő, aki a férfinak
támaszkodik. A férfi átölelve tartja a nőt, a csónak pedig hevesen himbálózik,
mintha a nő olyan hirtelen vetette volna magát hátra, hogy majdnem
felborította.
Kikapcsolom a riasztót, és kirohanok, a talpam csattog a kavicson, a kikötő
deszkáin, aztán megállok, mert meglátom a testet.
Feljött a sötétségből. Meztelenül lebeg a hasán, hosszú haja hínárként úszik
a víz felszínén. Közszemlére tett izmainak nyerscsirkeszíne hányingerkeltő a
bágyadt reggeli fényben, de összetéveszthetetlen. A fenekének és a derekának
a nagy részéről valaki lenyúzta a bőrt, valamint a hátáról is egy széles csíkban,
ahol kilátszik a fehér, földönkívülire emlékeztető gerince. De nem az egész
bőrét nyúzta le. Ezúttal nem.
A nő hirtelen abbahagyja a sikoltozást, és kihajol a csónakból, hogy
hányjon. A férfi eddig egy hangot sem hallatott. Egy olyan ember automatikus
mozdulataival próbálja megállítani a csónak imbolygását, aki egész életét a
vízen töltötte, de valójában nincs is jelen. Üres tekintettel bámul maga elé,
mint aki próbálja feldolgozni, amit lát.
Előveszem a mobilomat, és hívom a 911-et. Nincs más választásom. Ez
most a küszöbömön történik.

149

Miközben hallgatom, ahogy kicsöng, eszembe jut, hogy a holttest egy ideje
már ott volt a felszín alatt, várakozott, lassan emelkedve a felszín felé, mint
valami lusta, kísérteties buborék, amíg végül át nem törte a víz sima szorítását.
Már tegnap is ott volt, mialatt Javierrel beszélgettem. Ott volt, mialatt én
aludtam. Lehet, hogy mélyebben a felszín alatt ott volt már azon az éjszakán
is, amikor Sam Cade-del a verandán sört ittunk, és én Melvin Royalról
beszéltem neki.

A nő a csónakban ismét hány, és közben zokog.
Végre felveszik a telefont a segélyhívó vonalon. Nem gondolkozom azon,
hogy mit mondjak, csak leírom a helyszínt, megadom a címet és a nevemet.
Tudom, hogy túlságosan nyugodt a hangom, és ezt később fel fogják róni
nekem, amikor majd visszahallgatják a felvételt. Azt kérik, hogy tartsam a
vonalat, de nem teszem. Ehelyett megszakítom a hívást, a zsebembe dugom a
mobilom, és megpróbálok gondolkozni.
Egy halott, borzalmasan megcsonkított nő felbukkanása még akár szörnyű,
véletlen egybeesés is lehetne. Kettőé már terv. A rendőrség mindjárt
megérkezik, és engem be fognak vinni. Ezúttal alaposan ki fognak kérdezni.
Le fognak tartóztatni.
El fogom veszíteni a gyerekeimet.
A telefonom jelzi, hogy üzenetem érkezett. Előveszem, és látom, hogy
Absalom anonim számáról jött. Végighúzom az ujjamat a kijelzőn, hogy
elolvassam.
Csak egy linket küldött. Rákattintok, és a kijelzőn egy üzenőfal szögletes
dizájnja jelenik meg. Nem is nézem, melyik az, csak felnagyítom a szöveget,
hogy elolvashassam az első bejegyzést.
Rólam szól.
MEGVAN A GYILKOS KURVA!!! BIZONY, EMBEREK,
LENYOMOZTAM MELVIN KIS SEGÍTŐTÁRSÁT!!! BIZTOS
FORRÁSBÓL TUDOM. A PORONTYAI IS VELE VANNAK, SZÓVAL
MÉG NEM FOJTOTTA VÍZBE A KIS GÖRÉNYEKET. SŐT, VAN EGY
GYILKOSSÁG IS. RÉSZLETEK KÉSŐBB…
Rengeteg válasz érkezett, több száz, de az eredeti posztoló szórakozik
velük, kitérő válaszokat ad, célozgat, szóbeszédeket cáfol.
De aztán, amikor már nagyjából ötször lapoztam lejjebb, meglátom, hogy
elejtett egy halálos, konkrét információt is.
A RIBANC AZ ÖNKÉNTESEK ÁLLAMÁBAN BUJKÁL!
Erre az olvasóknak legalább a fele nekieshetett a Google-nak, de én azonnal
tudom, miről van szó. Tudja, hogy Tennessee-ben vagyunk. És szinte biztos,
hogy azt is tudja, hogy Stillhouse Lake-ben. Valószínűleg megvannak neki
azok a fényképek, amiket Melvin látott, vagy egyenesen ő volt a forrásuk.

150