Rachel Caine - Stillhouse Lake 1. - Nincs menekvés

friss seb, ami még mindig vérzik.
Azonnal kiugrom a kocsiból. A bejárati ajtóhoz rohanok. Be van zárva, és

ahogy kinyitom és kitárom, a riasztó rázendít az eszeveszett vészvijjogására.
Beütöm a kódot, és mélyet lélegzem. Hála istennek! A riasztó még mindig be
van kapcsolva. A gyerekek nem mentek sehová. Minden rendben,
biztonságban vannak.

A hátizsákot ledobom a kanapéra, és elindulok a folyosón.
– Lanny! Connor! Merre vagytok?
Semmi válasz.
Egy hang se.
Nem lassítok, de az idő szinte megállni látszik. A folyosó elsötétül. Az ajtók
kétoldalt mintha megnőnének. Szeretnék visszafordulni, megvárni a többieket,
de nem teszem. Nem tehetem.
Belököm Lanny ajtaját, és látom, hogy a takarók az ágyról lehúzva, egy
kupacban hevernek a földön. A lepedő egyik sarka kiszabadult, a másik lazán
lóg. A laptopja fejjel lefelé kinyitva, furcsa szögben fekszik a padlón.
Felveszem és megnézem. A képernyővédőn egy színes koponya vidáman
szökdécsel saroktól sarokig. Lanny képernyővédője csak rövid ideig aktív,
mielőtt a számítógépe elalszik. Ez azt jelenti, több mint öt perc telt el, de
kevesebb, mint tizenöt. Ez nem vall rá. Ő sosem bánna így a laptopjával.
A laptopot leteszem a matracra, és körülnézek. Kinyitom a ruhásszekrényt,
bár rettegek attól, mit találhatok benne. Benézek az ágy alá is.
– Gwen – szólal meg Sam a hátam mögött.
Hátranézek a vállam fölött. Befelé bámul a fiam szobájába. A hangja lágy
és csendes, és amikor rám néz, látom, hogy a pupillái tűhegynyiek, mintha
fényes fehér fénybe nézett volna. Odamegyek hozzá, de a kinyújtott szabad
karjával megállít, mint valami testőr, aki halálos zuhanástól akar megóvni, de
ahhoz, hogy megállítson, be kéne vetnie a másik kezében tartott fegyvert is.
Elslisszanok mellette, és belekapaszkodom az ajtókeretbe, hogy ne tudjon
erővel visszahúzni.
Aztán meglátom a vért.
Mintha egyenesen a rémálmomból került volna oda. Connor gyűrött,
világoskék lepedője össze van vele kenve. A padlót is sötét vércsíkok borítják.
Az egyik párnán hosszú, egyenes hasadás, amiből csomókban hullanak a
vérfoltos tollak.
A fiam nincs a szobában.
A gyerekeim eltűntek.
Úgy érzem, összecsuklik a térdem, és mindkét kezemmel belekapaszkodom
az ajtókeretbe. Sam kezét a vállamra téve beszél hozzám, de nem hallom, amit
mond. Magam alá húzom a lábam, és már előrevetném magamat, de ekkor

201

Kezia Claremont erős karja fogja át a derekamat, megfordít, és a hátammal
nekilök a falnak. A fegyverét már visszatette a tokjába, és barna szeme
parancsoló intenzitással fúródik a tekintetembe.

– Gondolkoznod kell, Gwen! – szól rám. – Oda nem mehetsz be!
Előveszi a telefonját, gyorshívással tárcsáz, és majdnem azonnali választ
kap.
– Nyomozó? Haladéktalanul ide kell jönnie Gwen Proctor házához.
Lehetséges, hogy emberrablás történt. Több áldozat. Most mindenkire szükség
van.
Leteszi a telefont, de engem továbbra is a falhoz szögezve tart.
– Jól vagy? Gwen? Gwen!
Sikerül bólintanom. Nem vagyok jól. Nem is lehetek, de nincs értelme
vitába szállni, és egyébként sem ezt kérdezi valójában. Hanem azt, hogy képes
vagyok-e uralkodni magamon. És igen, képes vagyok. Legalábbis
megpróbálom.
Sam is ott áll a háttérben, és amikor ránézek, és látom a beteges
összpontosítást, a kétséget az arcán, akkor jövök rá, hogy a helyzetet
kétféleképpen lehet értelmezni.
Egy: a gyerekeimet elrabolták, ami az igazság.
Kettő: csináltam valamit a gyerekeimmel, aztán elmentem otthonról. Ez
nem igaz, de nagyon is lehetséges. És lesz olyan, aki így gondolja. Kezia nem,
mert ő odakint állt, és figyelte a házat, valamint beszélt Lannyvel az ajtón
keresztül. De én leszek a legelső gyanúsítottjuk. Talán az egyetlen, annak
ellenére, amit Kezia mondani fog.
– Nem – tiltakozom. – Kezia, te tudod, hogy ezt nem én csináltam!
– Tudom. De ne hurcoljunk be oda bizonyítékokat, amik összezavarhatják
az ügyet, jó?
Szakszerűen beterel a nappaliba, és leültet a kanapéra, amin játékkonzolok
hevernek. Bénult gondossággal felszedegetem, és arrébb rakom őket. Connor
rossz szokása, hogy széthagyja. Eszembe jut, hogy az ő keze érintette utoljára
ezeket a konzolokat, és gyengéden a kezembe szorítom az egyiket, mintha
attól félnék, hogy eltörhet vagy köddé válhat. Mintha a képzeletemen kívül a
fiam soha nem is létezett volna.
– Gwen – Sam leguggol mellém, és rám néz –, ha igazad van abban, amit
mondasz, akkor valakinek tudnia kellett arról, hogy nem leszel a házban.
Kinek mondtad el?
– Senkinek – felelem zsibbadtan. – Neked. És a gyerekeknek. Megmondtam
nekik, hogy hamarosan visszajövök. Semmi gond nem volt velük.
Ez az egész az én hibám. Nem kellett volna elmennem.
– Megegyeztünk, hogy vigyázni fogsz rájuk! – vágom Kezia fejéhez.

202

Nem válaszol, csak összehúzza magát, és az a benyomásom, hogy fáj neki.
Tudja, hogy hibázott, és az ár, amit ezért fizetni kell… az ár nagyobb lehet,
mint amit bármelyikünk kész megfizetni.

– Kit engednének be a házba?
– Senkit! – Ezt már szinte kiabálom, de amint kimondom, rögtön rá is
jövök, hogy nem igaz.
Valószínűleg Samet beengedték volna, de ő… Lett volna Samnek elég ideje
elkövetni ezt? Igen. Láthatott engem felfelé menni a dombra. Legalább egy
órája volt, hogy idejöjjön, és… és mit csináljon? Bedumálja magát az ajtón, és
valahogy kirángassa a gyerekeket anélkül, hogy a ruháján egyetlen folt is
essen? És hová vitte volna őket? Nem. Nem, nem tudom elhinni, hogy ő volt.
Annak semmi értelme nem lenne érzelmi szempontból. De logisztikai
szempontból sem. A gyerekeim foggal-körömmel harcoltak volna ellene. De
rajta egyetlen vércsepp sem volt, amikor megálltam nála. És Kezia is látta
volna.
Hacsak nem együtt csinálták.
Eközben érzem, hogy ő ugyanezen gondolkozik velem kapcsolatban.
Próbálja összerakni, hogyan csinálhattam ezt a saját gyerekeimmel. Megint
bizalmatlanul méregetjük egymást, és lehet, hogy pont ez volt a cél.
Ki más? Ki más lehetett Samen kívül? Nem hiszem, hogy a gyerekeim
beengedték volna Kezia Claremontot, bár megkedvelték, és hivatalos jelvénye
is van. Akkor Prester nyomozó? Talán.
Aztán hirtelen rám tör egy hideg, szörnyű, borzongató felismerés. Van
valaki, akiről megfeledkeztem. Valaki, akiben megbíznak. Valaki, akit
gondolkodás nélkül beengednének, mert én megbíztam benne korábban.
Rábíztam őket, hogy vigyázzon rájuk. Javier Esparza. Javier, akinek nyoma
veszett azután, hogy odahozta nekem a lőszeremet.
Az autója már nem volt ott a lőtér parkolójában, amikor eljöttem.
Még az is lehet, hogy tudja a riasztó kódját. Láthatott engem vagy a
gyerekeket, amikor ki-be kapcsoltuk. Ráadásul Javier képzett katona.
Valószínűleg tudja, hogyan kell embert rabolni úgy, hogy ne csapjon zajt.
Próbálom ezt elmondani, de nem tudom. Nem jön hang a számra. A tüdőm
sajog. Mély lélegzetet veszek, hogy megnyugtassam. A műanyag játékkonzol
melegnek érződik a kezemben, mintha bőr lenne, és arra gondolok, lehet, hogy
Connor bőre kihűlt már. Lehet, hogy már… De az agyam védi magát, és nem
engedi, hogy befejezzem. Javier könnyen fegyverhez juthatott a lőtérről vagy a
saját pickupjából. És a gyerekek is eléggé megbíztak benne ahhoz, hogy a
kedvéért kikapcsolják a riasztót, és beengedjék. Könnyedén megszerezhette
tőlük a kódot, és kifelé menet újra élesíthette a riasztót.
Megfeledkezel valamiről, suttogja Mel hangja. Összerándulok, mert nem

203

akarom, nem akarom a hangját hallani a fejemben, de igaza van.
Megfeledkezem valamiről.

– Felhívom a biztonsági céget – mondja Kez. – Majd engedélyezned kell
nekik, hogy beszélhessenek velem, rendben? Nekik kell nyilvántartásuknak
lennie arról, mikor kapcsolták ki és be a riasztót.

– A kamerák! – kiáltok fel.
Odarohanok, ahol a tabletet a töltőn hagytam. A kamerák egyenesen a
tabletre streamelnek. Megnézhetem, mi történt pontosan.
De a tabletnek hűlt helye. A töltőzsinór ott van, petyhüdten lóg.
A kezembe fogom a végét, mintha nem tudnám elhinni, hogy tényleg eltűnt
róla a tablet, és némán Keziára nézek, mintha ő valahogyan meg tudná
magyarázni ezt. Összeráncolja a homlokát.
– Vannak kamerák? Be is vannak kötve a biztonsági rendszerbe?
– Nem – válaszolom. – Nem, külön rendszer. Volt egy tablet…
Nem tudom, miért ugrándozik az agyam egyik ötletről a másikra. Olyan
gyorsan történik, hogy a gondolataim összemosódnak. Először valami olyasmi,
hogy vigyázni kell a gyerekekre, aztán, hogy biztonságba kell őket helyezni…
biztonság… széf… És akkor rájövök, mi az, amiről megfeledkeztem.
A pánikszoba.
Felegyenesedem, mint akibe villám csapott, megkerülöm a tálalót, és
odaszáguldok a falhoz, miközben Sam és Kez értetlenül bámul rám.
A ház előző, tehetős tulajdonosai által építtetett pánikszoba a konyha
területén, a reggelizőasztal közelében van a házban. Erősen odébb taszítom az
asztalt, majdnem nekilököm a közeledő Keziának, majd eszeveszetten nyomni
kezdem a díszburkolatot. Ki kéne pattannia, de nem mozdul. Különös, testen
kívüli érzés lesz úrrá rajtam, mintha a szoba csak a képzeletemben létezne,
mintha a körülöttem lévő valóság átalakult volna az életem valamiféle őrült,
vidámparki verziójává, és a pánikszoba eltűnt volna a gyerekeimmel együtt.
Nekiveselkedem újra és újra és újra, s végre a burkolat túlsó sarka kattanás
kíséretében felpattan. Megragadom és felrántom. Mögötte egy nehéz acélajtó
van, amellett pedig egy beépített billentyűzet.
A számlap vérfoltos.
Elakad a lélegzetem, amikor ezt meglátom, de ez legalább azt jelenti, hogy
odabent vannak. Rendben vannak. Nem is lehet másképp.
Begépelem a jelszót, de annyira remegnek az ujjaim, hogy elrontom. Mély
lélegzetet veszek, és kényszerítem magam, hogy lassítsak. Hat számjegy.
Ezúttal jól írom be, felcsendül a jelzőhang, és kigyullad a zöld lámpa.
Elfordítom a kart, és már azelőtt kiabálni kezdem a gyerekek nevét, hogy az
ajtó kinyílik.
Odabent a pánikszoba romokban van. A földön a polcról levert ásványvizes

204

üvegek hevernek szanaszét. Egy proteines étrend-kiegészítőkkel teli doboz
kiborult, a padlót zacskók borítják. Némelyiket dulakodás közben széttaposták.

Vérnyomok is vannak. Cseppek. Mozgástól elkent hosszú csíkok. Kisebb
tócsa a sarok közelében, a sárga FIGYELEM! ZOMBIVESZÉLY! tábla alatt.
Connor csinálta ezt a táblát.

A padlón törött számszeríj. Ez is Connoré, aki imádja azt a fickót abban a
zombis műsorban, akinek ilyenje van. A vezetékes telefont kitépték a falból,
összetörték, és keresztülhajították a szobán.

Képtelen vagyok levenni a szememet a vérről. Friss vér. Friss és vörös.
A gyerekek nincsenek itt.
Annyira biztos vagyok benne, hogy egy pillanatig csak állok, és értetlenül
nézek magam elé. Itt kell lenniük. Ez az egyetlen észszerű lehetőség. Ez az ő
szentélyük, a biztonságos kuckójuk. A menedékük. Itt senki sem férkőzhetett a
közelükbe.
De valaki mégis megtette. Itt voltak bent. Itt küzdöttek. Véreztek.
És most nincsenek sehol.
A szobában az egyetlen lehetséges rejtekhelyhez, a kis vécéfülkéhez
rohanok. Az ajtaja tejüveg, úgyhogy máris látom, hogy nincs odabent senki, de
azért feltépem az ajtót, és a rémülettől öklendezni kezdek, amikor meglátom a
tiszta, üres fülkét.
Csak állok ott teljesen mozdulatlanul, és a szoba csöndje úgy szivárog bele
a csontjaimba, mint a jeges hideg. A gyerekeim hiánya olyan, mint egy nyílt
seb, és a vér olyan vörös, friss, és úgy csillog, hogy belevakulok.
Kezia megérinti a vállamat. A keze melege szinte sokkol, és égeti az
arcomat. Csak most döbbenek rá, mennyire áthűltem. Sokkos állapot.
Reszketek, de alig vagyok tudatában.
– Gyere! – mondja. – Nincsenek itt. Gyere ki innen!
Nem akarok. Úgy érzem, ha elhagyom ezt a furcsa, jeges szentélyt, azzal
beismerek valami nagy jelentőségű dolgot. Valamit, ami elől szeretnék elbújni,
mint egy kisgyerek, aki a fejére húzza a takarót.
Irracionális, eszeveszett sóvárgás tör rám, hirtelen úgy érzem, Melvint
akarom. Elszörnyedek, de szükségem lenne valakire, akihez fordulhatok, aki
talán osztozik abban az ürességben, amit érzek. Lehet, hogy nem is Melt
akarom. Hanem azt a képet, amit őrzök róla. Valakit, aki osztozik a
gyászomban, a félelmemben, a gyerekeinkben. Azt akarom, hogy átöleljen.
Azt akarom, hogy azt mondja, minden rendben lesz, még akkor is, ha tudom,
hogy az a Mel egy hazugság, és mindig is az volt. Még akkor is.
Kezia kivonszol a szobából. A titkos szobát nyitva hagyjuk, és lerogyok az
egyik konyhaszékre, arra, amelyiken Lanny a reggelinél ült. Minden tárgyhoz
emlékek tapadnak: az ujjlenyomatok az asztalon, a nagyrészt üres sótartó, amit

205

Connort kértem meg, hogy töltsön újra, de elfelejtette.
Lanny egyik koponyás hajcsatja szétszórva hever a szék alatt a padlón. Egy

selymes szál még mindig bele van akadva. Felveszem, lazán a kezembe
fogom, és amikor az orromhoz emelem, érzem a haja illatát. A szemem
megtelik könnyel.

Sam most ott ül mellettem, a keze az enyém közelében hever az asztalon.
Fogalmam sincs, mikor ült oda. Olyan, mintha egy időugrás következtében
egyszer csak megjelent volna. A valóság megint készül összeomlani. Minden
olyan távoli, de Sam bőrének melege még két centi távolságból is úgy sugárzik
felém, mint a napsütés.

– Gwen – szólal meg.
Beletelik egy másodpercbe, mire feldolgozom, hogy igen, ez az én nevem,
legalábbis arra tanítottam magamat, hogy elhiggyem, ez a nevem. Felemelem a
fejem, és ránézek. Van valami a pillantásában, ami megnyugtat. Kicsit kirángat
a sötétségből egy némileg reménytelibb helyre.
– Gwen, meg fogjuk találni őket, rendben? Meg fogjuk találni a gyerekeket.
Van valami ötleted…
Félbeszakítja a mobilom csörgése. Kapkodva nyúlok érte, lecsapom az
asztalra, kihangosítom, és megnyomom a hívásfogadást anélkül, hogy
megnézném, ki az.
– Lanny? Connor?
Egy ismeretlen hang válaszol. Egy férfi hangja. Valószínűleg mesterségesen
el van torzítva, hogy ne lehessen felismerni.
– Azt hiszed, megúsztad, amit műveltél, te beteg ribanc? Elmenekülhetsz,
de nem bújhatsz el. És ha megtalálunk, azt fogod kívánni, bárcsak az elbaszott
férjed téged lógatott volna fel és nyúzott volna meg élve!
Készületlenül ér, elakad a lélegzetem, egy másodpercig nem bírok
megmoccanni, gondolkodni. Sam hátradől a székén, mintha gyomorszájon
vágták volna. Kezia, aki eddig előrehajolt, elhúzódik. A szavakból áradó
gyilkos jókedv még így, a torzító által eljellegtelenítve is sokkoló.
Úgy érzem, fél órába telik, mire meg bírok szólalni, bár valójában nem lehet
több egy szívdobbanásnyi időnél.
– Add vissza a gyerekeimet, te szemét! – üvöltöm.
A vonal másik végén csönd támad. Mintha rajtakaptam volna. Mintha
olyasmit mondtam volna, ami nincs benne a forgatókönyvben. Aztán a torzított
hang, amiből az algoritmus a meglepetés legkisebb jelét is kivonta, azt
mondja:
– Mi a fasz?
– Jól vannak? Ha bántottad a gyerekeimet, te geci, megtalállak, és
darabokra téplek… – Ezt már állva mondom, miközben elgémberedett

206

karjaimra támaszkodva a telefon fölé hajolok. A hangom olyan éles, hogy
szinte vág, és olyan hangos, hogy bármit darabokra tudna zúzni.

– Én nem… áh… bassza meg! A picsába! – A vonal egy reccsenéssel
megszakad, és a telefon megnyugtató dallama tudatja velem, hogy elvesztette a
jelet.

Lerogyok a székre, megfogom a telefont, és végighúzom rajta az ujjam,
hogy megnézzem a hívásazonosítót. Rejtett szám volt természetesen.

– Nem tudott róla – szólalok meg. – Még azt sem tudta, hogy eltűntek.
Számítanom kellett volna erre. A címünk nyílt titok volt. Valaki, aki elég
közel került hozzánk, kiszivárogtatta, fotókat készített. Bizonyára Mel is
terjesztette a számomat. Hasonló hívások valóságos áradatára számíthatok:
halálos fenyegetésekre, nemi erőszakkal való fenyegetésre, ijesztgetésekre,
hogy megölik a gyerekeimet, felgyújtják a házunkat, megkínozzák a szüleimet.
Mindezen már túl vagyok. Már alig van valami, ami még meg tudna
döbbenteni, ha az Elmebeteg Hordáról van szó. Azzal is tisztában vagyok, amit
a rendőrség minden egyes alkalommal elmond, valahányszor bejelentést teszek
a fenyegetésekről, hogy ezeknek a szomorú, beteg emberkéknek a többsége
soha nem fogja valóra váltani a gonosz ígéreteit. Számukra az élvezet a
pszichológiai károkozásban rejlik.
Ez a troll nem azért tette le, mert hirtelen lelkifurdalása támadt amiatt, amit
velem művelt. Hanem azért, mert meglepődött, és nem akart belekeveredni
egy emberrablási ügybe. Az a jó ebben, hogy legalább biztosan nem fog hívni
többet.
De majd megteszi helyette száz másik.
Kezia kiveszi a telefont a kezemből, és ezzel kiszakít a gondolataim közül.
– Majd én felveszem helyetted, amíg ki nem találjuk, hogyan kezeljük a
helyzetet, jó? – mondja.
Bólintok, bár tudom, hogy ez csak egy csel, hogy megszerezhesse a
telefonomat bizonyítékként. Sam elfordítja a tekintetét, mintha szégyenkezne.
Azon tűnődöm, vajon annak idején ő is hagyott-e egy-két dühös üzenetet az
üzenetrögzítőmön. Esetleg küldött-e pár őrjöngő e-mailt valami névtelen
postafiókról. Valószínűleg nem ő írta az igazán szociopata dolgokat. Az ő
levelei inkább fájdalomról, valódi veszteségről és jogos haragról
árulkodhattak.
Most azt kívánom, bárcsak aláírta volna őket, bárcsak őszinték lettünk volna
egymáshoz, bárcsak megértettük, láttuk volna egymást a kezdetektől.
A rendőrség nem késlekedik sokáig. A ház megtelik nyüzsgéssel. Minket
kitessékelnek, mialatt a rendőrség tüzetesen átvizsgálja a helyszínt, és
megkezdik a nyomozást. Prester is megérkezik egy másik, fiatalabb
nyomozóval – rajta kívül mind túlságosan fiatalnak néznek ki ahhoz, hogy

207

bármiféle tapasztalatuk legyen –, és amikor meglátja, hogy ott állok Keziával
és Sammel, megcsóválja a fejét. Arra a tényre, hogy Sam is velünk van,
felhúzza a szemöldökét, és látom rajta, hogy átértékeli a korábbi véleményét és
feltételezéseit. Kíváncsi vagyok, most újra elkönyvel-e bennünket Sammel
bűntársaknak.

Ha igen, akkor az bizonyos szempontból kínosan valószerűen hangzik.
Nekünk Sammel van közös múltunk, még ha én eddig nem is tudtam róla.
Valóban ismerjük, és valamilyen szinten most már kedveljük is egymást.
Belefájdul a fejem abba, hogy megpróbálok úgy gondolkodni, mint Prester, de
van egy olyan érzésem, hogy most már egész más színben lát minket.

– Mondjon el mindent! – utasít.
Ha egyszer elkezdtem, nem tudom abbahagyni.

208

12

NEM AKAROM ELHAGYNI A HÁZAT, de itt maradni sem szeretnék… Ez már nem az a
biztonságos menedék, ami volt. Elrontották, feltörték, mint azt a házat odaát
Wichitában, és kiderült, hogy valami ocsmányság van odabenn. Bár ezúttal
nem Melvin gonosz műve. Ez a ház már nem otthon többé, mert hiányzik
belőle valami… valami, ami számomra otthonná tesz egy házat.

A verandán ülünk Presterrel, aki részletesen kikérdez engem és Samet.
Kezia is ott van a közelben, és amikor szükséges, megerősíti, amit mondunk.
Elképzelem az időrendi sorrendet, amit Prester felvázol a notebookjában. Azon
gondolkozom, vajon hová teszi benne a piros csillagot, ami azt az időpontot
jelöli, amikor valaki behatolt az otthonomba, és kitépte a szívemet. Bizonyára
még mindig azt hiszi, hogy akár én is tehettem, de már nem érdekel. Meg kell
találni őket.

Muszáj hinnem abban, hogy jól vannak – meg vannak ijedve, de jól vannak.
Hinnem kell abban, hogy a vér művér vagy állati vér, amit csak azért hagytak
ott, hogy rám ijesszenek. Hogy hamarosan be fog futni egy váltságdíjat
követelő telefonhívás. Hogy az igazság bármi, bármi más, mint az a borzalom,
amire ösztönösen gondolok.

Megadom Presternek a gyerekek mobiltelefonszámát, aki odaadja őket
Keziának.

– A telefonjaik ki vannak kapcsolva, és GPS-szel sem tudom pingelni őket
– közli a lány, amikor fél óra múlva visszatér.

– Hát ez nem lep meg – jelenti ki Prester. – Manapság már minden hülye,
aki szokott tévét nézni, tudja, hogy meg kell szabadulnia a mobiloktól –
mondja fejcsóválva, és becsukja a notebookját. – A megye összes rendőre a
maga gyerekeit keresi, Ms. Proctor, de addig is el kell nekem mondania, mi
történt ma reggel azután, hogy Claremont kolléga magánál reggelizett.

– Már elmondtam.
– Mondja el még egyszer. – A tekintete hűvös és könyörtelen, és abban a
pillanatban vegytiszta, célzott gyűlöletet érzek vele szemben, mintha ő lenne
az, aki fogva tartja és rejtegeti előlem a gyerekeimet. – Pontosan kell tudnom,

209

hogy történt. Mit csinált, miután kikísérte a kollégámat?
– Bezártam az ajtót. Bekapcsoltam a riasztót. Elmosogattam. Felhívott

telefonon a volt férjem. Fogtam a fegyvertokot, a pisztolyomat és a
fegyvertáskát. Felvettem egy kapucnis kardigánt.

– És bekopogott a gyerekek ajtaján? Szólt nekik, hogy elmegy?
– Szóltam Lannynek. Megmondtam neki, hogy egy órát leszek távol. Aztán
megkértem Keziát, hogy figyelje a házat.
Bólint, és én arra gondolok, biztosan elítél, amiért magukra hagytam őket,
de egy lezárt, megerősített, pánikszobával ellátott házban voltak, és világos
utasításokat hagytam arra az esetre, ha bármi, bármi rossz történne. És egy
rendőrautó strázsált a bejárat előtt. Egy óra volt az egész. Igaz, húsz perccel
több lett, mert megálltam Samnél, ami alatt valaki megpróbálta megölni őt.
Egy óra húsz perc. Ennyi idő is elég volt, hogy darabokra hulljon az életem.
– Szóval azt mondja, nagyjából fél óra telhetett el aközött, hogy Kezia
reggeli után elhagyta a házat, és maga elindult felfelé a dombra?
– Láttam, amikor elhaladt a házam előtt – szól közbe Sam anélkül, hogy
kérdezték volna. – Annyi lehetett. Majdnem pontosan egy óra telt el, hogy
felment a lőtérre, aztán lejött, és én behívtam.
Prester éles pillantást vet rá, mire Sam feltartja a kezét, és hátradől a székén.
De igaza van.
– Legfeljebb fél óra telhetett el, mire elhagytam a házat – válaszolom
Presternek. – És Sam látott elhaladni az úton. Nézze, ez az egész nem számít.
Kérdezze meg Keziát! Ő beszélt a lányommal.
– Most nem foglalkozom azzal, ő mit mond. Tehát. Fél óra múlt el aközött,
hogy Claremont utoljára látta a gyerekeit, és aközött, hogy látták magát felfelé
menni a lőtérhez egyedül. Így volt?
– Azt hiszi, fél óra alatt lemészároltam a gyerekeimet, és valahogy
eltüntettem őket, aztán elmentem futni, és mindezt anélkül, hogy egyetlen
vércsepp is került volna rám?
– Én nem mondtam ilyet.
– Nem kellett mondania! – A térdemre támaszkodva előrébb ülök a széken,
és olyan intenzitással meredek rá, ami csak kitelik tőlem. Nem lehet kicsi, de
Prestert nem hatja meg. – Soha… nem… bántanám… a gyerekeimet –
mondom tagolva. Az utolsó szónál elcsuklik a hangom, a látásom
elhomályosodik, de nem engedem, hogy ez megállítson. – Nem vagyok
Melvin Royal. Sőt, Gina Royal sem vagyok. Az az ember vagyok, akinek
lennem kellett ahhoz, hogy megvédjem a gyerekeimet azoktól, akik bántani
akarták és akarják őket. Ha gyanúsítottakra van szüksége, odaadhatom az
aktáimat. Talán végre egyszer valami hasznosat művelhetne velük.
Nagyon szeretném a képébe dörgölni az aktákat, az aljas képeket, a

210

sokívnyi, gyilkos, erőszakos szavakkal teli papírt, amiknek az a céljuk, hogy
megöljék bennem a békét és a reményt.

– Ott van minden a dolgozószobámban. És beszéljen Melvinnel! Ő tud
valamit erről az egészről. Tudnia kell.

– Azt hiszi, a volt férje valahogyan megszökött a börtönből, és eljött
egészen idáig anélkül, hogy egy lélek is látta volna?

– Nem. Azt gondolom, hogy vannak emberei. Amennyire én tudom, akár
bűntársa is lehetett. Megpróbálták rám varrni ezt, de nem én voltam. Az is
lehet, hogy az igazi bűntársa… – Elhallgatok, mert rájövök, hogy őrültségnek
hangzik, amit összehordok, még a saját magam számára is.

Melvin Royalnak nem volt bűntársa. Nem volt rá szüksége.
Ő volt a király a maga kis sajátos, szörnyűséges királyságában, és nem
tudom elképzelni, hogy bárkivel megosztotta volna. De hogy lettek volna
követői?
Persze. Azt imádná.
Mindig is úgy gondolt magára, mint afféle karizmatikus, befolyásos
szektavezérre. Ha már ő maga nem tud kínozni engem, biztos nagyon tetszene
neki az ötlet, hogy másvalaki tegye meg helyette, az ő parancsára.
De Prester máris a fejét rázza.
– Ellenőriztem az exét – mondja. – A fickót nagyon rövid pórázon tartják.
Egyáltalán nincs számítógépes hozzáférése. Kap pár könyvet havonta,
beszélhet az ügyvédjével, és kaphat néhány levelet, de a börtön tisztviselői
mindet előre ellenőrzik. Szokott kapni… nos, mondhatjuk úgy, rajongói
leveleket nőktől, akik szerint nem rossz ember, csak félreértik. Egyikük
szeretne hozzámenni. Melvin azt mondja, gondolkozik rajta, mivel, ahogy ő
fogalmaz, a felesége elhagyta.
– Ellenőrizné, hogy…
– Már megtettem – feleli, megelőzve a kérdésemet. – A reménybeli
következő Mrs. Royal nem hagyta el az otthonát, ami ráadásul Alaszka kieső
részén van. Majdnem ugyanolyan feltűnő lenne, ha onnan elindulna, mint
Melvin. A helyi zsaruk azt mondják, zakkant a nő, de ártalmatlan. A kansasi
állami erők már nyomoznak Melvin minden levelezőpartnere után, de
nincsenek sokan.
– Nem kapják el az összes levelezését. Nem tudom, hogyan juttatja ki a
nekem szánt leveleit, de valahogy sikerül neki.
– Már vizsgáljuk ezt is. Ahogy a Mr. Cade házánál történt lövöldözést is. És
a hamis rendőri riasztást. Valamint a telefonhívást, amit maga kapott. Jelenleg
elég sok kérdésre keressük a választ, de olyan gyorsan dolgozunk, ahogy csak
tudunk. – A könyökére támaszkodva előrehajol. – A gyerekei barátait is
vizsgáljuk. A közösségi médián nem sok mindent találtunk…

211

– Szerintem tudja, hogy miért.
– Nos, igen. De ha van bárki, akivel úgy gondolja, beszélnünk kellene,
akkor mondja meg. Minden lehetséges szálnak a végére kell járnunk most
rögtön.
Amiről nem beszél, döbbenek rá, azok az esélyek. A kőkemény valóság az,
hogy ha a gyerekeim egyáltalán még életben vannak, akkor az valószínűleg
már nem sokáig lesz így, különösen akkor, ha olyasvalaki rabolta el őket,
akinek elszámolnivalója van velem vagy Melvinnel. És még kevesebb idejük
van hátra, ha a tóban talált lányok gyilkosa vitte el őket. Eszembe jut a vér, és
megint úgy érzem, fojtogat a kudarc lehetősége.
Még mindig megfeledkezem valamiről. Képtelen vagyok megragadni, mi
az. Valami, amit láttam, valami, aminek akkor nem tulajdonítottam
jelentőséget, és most képtelen vagyok eléggé lelassítani az agyamat ahhoz,
hogy nyakon csípjem ezt az egy gyötrő, suttogó, megfoghatatlan dolgot.
Connorról van szó. Valamiről, ami Connorral kapcsolatos. Behunyom a
szemem, és megjelenik előttem, ahogy ma reggel láttam: az én komoly fiam,
csendes, magának való, bájosan kocka.
Kocka.
Próbálom megragadni ezt a gondolatot, de nem tudom, mert darabokra
hullik, amikor Prester megszólal.
– Velem kell majd jönnie az őrsre. Itt nagyon sok tennivaló van, és nem
szeretném, ha útban lenne. Mr. Cade, szeretném, ha ön is csatlakozna hozzánk.
Több információra van szükségünk ezzel a lövöldözéssel kapcsolatban.
Mondok valami semmitmondót, valami beleegyezés-félét, de nem
gondolom komolyan. Az agyam gyorsan, túl gyorsan pörög, a gondolataim
ezerfelé száguldanak, és semminek sincs értelme. De egyvalamit megtehetek,
jövök rá. Egyetlen dolgot.
Visszakérem a telefonomat, és írok egy üzenetet Absalomnak.
Valaki elvitte a gyerekeimet. Nem tudom, ki. Segíts.
Megnyomom a „Küldés” gombot, nem tudván, hogy egy imát küldök a
sötétségbe, vagy egy kétségbeesett kiáltást. Nem haragudhatok rá, ha nem akar
belekeveredni ebbe az egészbe. Absalom az internet végtelen, sötét óceánjába
hajított palack, és az internet – mint azt jól megtanultam – nem egy barátságos
hely.
Nem érkezik válasz. Megkérem Prestert, hogy várjon. Ő türelmetlenül, de
megteszi teljes öt percen keresztül. Aztán elveszi tőlem a telefont, és elzárja
egy bizonyítékos tasakba.
Ha meg is szólal, már nem hallom, mert beleteszi egy barna kartondobozba,
amiben majd elviszik a bizonyítékokat a házból Nortonba. Ez már nem az
otthonom, többé már nem. Csak téglák, fa és acél halmaza egy félkész

212

terasszal. Sajnálom, hogy nem lett befejezve, és nem ülhettünk ki legalább
egyszer Sam, én és a gyerekek. Legalább egy boldog emlékem lenne erről a
helyről.

Sam a kezét nyújtja felém, mire értetlenül meredek rá, amíg rá nem jövök,
hogy Prester ott vár ránk a szedánnál. Ideje indulni.

Nem jövök vissza ide többet, nyilall belém.
Így vagy úgy, de ez már nem otthon többé.

A kihallgatószoba a rendőrőrsön már fárasztóan ismerősnek tűnik egészen az
asztal levert sarkáig. Várakozás közben nyugtalanul tovább feszegetem a
körmömmel. Samet természetesen egy külön szobába vitték kihallgatni, Kezia
pedig egyenruhába bújt, és csatlakozott a járőrözőkhöz, akik a gyerekeim után
kutatnak. Nem nagyon bízom a rendőrségben, bár Prester nyugodt és logikus
beszédet tartott nekem útlezárásokról, helyismeretről és arról, hogy a környék
legjobb nyomkereső kutyái próbálják megtalálni a Connor hálószobájából
származó szagnyomot.

Gyanítom, a legtöbb, amit el fognak érni, hogy a kutyák majd elvezetik őket
egy helyig, ahol korábban egy autó, egy teherkocsi vagy egy furgon állt. Azt
latolgatom, hogy a furgon, amit Javier el akart nekem adni, a megfelelő
szögben parkolva tökéletes lenne a célra… az utasülés mögött tolóajtó van, és
ha az ember ferdén a bejárat elé áll… Tökéletes fedezék, hogy öntudatlan fiatal
testeket kivigyen a házból, berakja és bezárja őket a kocsiba.

A kutyák nem fognak elvezetni hozzájuk. Csak addig a helyig, ahol
legutoljára voltak. Talán az útig.

Amíg be nem szálltunk az autóba, nem vettem észre, de a nehéz, nedves
levegő sötétre váltott a fejünk felett, az égre összetapadt felhőgomolyagok
rétegződtek, és miközben a kihallgatóhelyiségben várakozom, meghallom a
kezdődő eső halk dobolását. Az esőét, ami elmossa a szagnyomokat.

Az esőét, ami elmossa a nyomokat, a bizonyítékokat, és mindent tisztára
töröl, mígnem a gyerekeim holtteste lassan fel nem emelkedik, és sápadt
húsbuborékként át nem töri a felszínt.

Az arcomat a tenyerembe temetem, hogy elfojtsam a sikoltásomat. Sikerül
tompítanom, de azért valaki meghallja odakint, kinyitja az ajtót, és homlokát
ráncolva benéz, aztán becsukja, amikor látja, hogy nem vérzem, és nem
ájultam el. Nem tudom, más eltűnt gyerekek szüleivel hogyan bánnának, de
ami Gina Royalt illeti, ő mindig is gyanúsított marad.

Prester nem sieti el, hogy visszatérjen.
Mire végre megérkezik, az eső sistergő viharrá erősödött a tetőn, s bár
nincsenek ablakok, hallom a távoli mennydörgést, ahogy végiggördül a

213

dombok között. Észrevehetően hidegebb és nedvesebb lett idebent.
A nyomozó egy valószínűleg a büféből elvett törülközővel törölgeti a vizet

az arcáról és a hajáról, és próbálja leitatni a nagyját az öltönyzakójáról. A
csepegő víz sötét csillagokat alkot a padlón, és nekem eszembe jutnak a foltok
Connor szobájában. Mostanra már biztosan bebarnultak, és többé már nem úgy
néznek ki, mint ahogy az emberek a vért elképzelik.

Connor vére már többórás, és én itt üldögélek ebben a szobában fázva,
reszketve, kétségbeesetten, és Prester épp azt magyarázza nekem, hogy még
mindig nem találta meg őket.

– Javier Esparzát sem találjuk – közli. – Sophie a lőtérről azt mondja,
horgászkirándulásra ment.

– Hát ez nagyon kézenfekvő.
– De nem bűncselekmény. Errefelé nem. Norton lakosságának tíz százaléka
bármely tetszőleges időpontban éppen odavan kempingezni, horgászni vagy
vadászni. De keressük. Ellenőrizzük a kempingeket, és kértünk egy helikoptert
Knoxville-ből. Kell egy kicsit várnunk, amíg szabad lesz, de küldik.
Végigvezet a Stillhouse Lake környéki terület térképén, keresőcsapatokról,
útlezárásokról beszél, és arról, hogy minden helybeli lakost ellenőriznek. Én
mesélek neki Johansenékről, akik a fényes SUV-jükben ülve félrenéztek, és
hagyták volna, hogy megverjenek minket, vagy valami még rosszabbat
műveljenek velünk. A kezem ökölbe szorítva rányomom az asztalra.
Észreveszem, hogy ott, ahol a fa le van verve, a keményebb felső réteg egy
kicsit felgörbült, és éles. Némi ügyeskedéssel az ember elvághatná vele a
csuklóját.
– Elmehetek? – kérdezem halkan.
Prester rám néz az olvasószemüvege fölött, amit a térképnézéshez tett föl.
Most úgy fest, mint egy unalmas főiskolai tanár. Mintha a gyermekeim
szörnyűséges elrablása csak valami elvont feladvány lenne.
– Szeretném megkeresni a gyerekeimet. Kérem!
– Elég kemények odakint a viszonyok – válaszolja. – Sár. Az esőt mintha
dézsából öntenék, alig lehet látni a fák között. Az ember könnyen eltévedhet,
eleshet és összetörheti magát, vagy amit csak el tud képzelni. Most a
legokosabb, ha a szakértőkre bízzuk. Holnap talán jobb lesz. Jobbak lesznek a
terepviszonyok, és már helikopterünk is lesz.
Tényleg nem tudom eldönteni, hogy most azt gondolja, jót tesz velem, vagy
csak megpróbál itt tartani, ameddig csak lehet, hátha felbukkan valamilyen
bizonyíték. Már más ruhákban ülök. Kezia hozott nekem egy farmert és egy
blúzt a ruhásszekrényemből, de tévedhetetlen érzékkel pont azokat választotta
ki, amiket a legkevésbé szeretek hordani. A többi ruhámat, a kapucnis
kardigánt, a pólót, a melegítőnadrágot, a futócipőt és a zoknimat mind

214

elküldték a laboratóriumba, feltehetően azért, hogy megvizsgálják, rajtuk van-
e a gyerekeim vére.

Megint sikítani szeretnék, de nem hiszem, hogy Prester megértené. És
semmi jó nem származna belőle. Legfeljebb annyit érnék el vele, hogy még
tovább tartana itt.

Úgyhogy pislogás nélkül csak visszabámulok rá. Végül felsóhajt, és
hátradől a székén. Leveszi a szemüvegét, ráejti a térképre, és megdörzsöli a
szemét. A tekintete fáradt. Lestrapáltnak látszik, a bőre petyhüdten lóg, mintha
az elmúlt néhány napban éveket öregedett és több kilót fogyott volna. Még
akár meg is sajnálnám, ha nem érezném magamat nála is rosszabbul.

– Elmehet – közli. – Nem tarthatom itt. Semmilyen bizonyítékunk nincsen,
kivéve, hogy maga egy nap alatt nem egy, hanem két bűncselekménynek is az
áldozatává vált. Sajnálom, Ms. Proctor. Ez, tudom, nem sok, de komolyan
gondolom. Fogalmam sincs, mit tennék, ha az én lányaim tűnnének el így.

Már fel is álltam a székemről.
– Várjon egy pillanatot! Várjon!
Nem akarok várni. Ott állok vibrálva, menetre készen, de Prester
feltápászkodik, és kimegy a szobából. Hallom, ahogy bezárja maga mögött az
ajtót. A rohadék! Már nekiesnék, hogy betörjem, de nem marad el sokáig.
Amikor visszajön, magával hozza… a hátizsákomat. És a telefonomat
tartalmazó bizonyítékos tasakot.
– Tessék! – Odanyújt mindent. – A fegyverét már ellenőriztük és
leteszteltük. Sophie megerősítette azt, amit mondott, és Claremont kolléga
vallomása is tisztázza magát. A telefonját klónoztuk.
Arra gondolok, hogy nem kellett volna visszaadnia nekem a holmimat. A
rendőrségnek nem szokása ilyen könnyen kiadni a kezéből a bizonyítékokat.
De a fáradt tekintetéből látom, hogy aggódik a gyerekeimért és miattam.
Mindkettőre jó oka is van.
Fogom a hátizsákot, a vállamra kanyarítom, aztán kicsúsztatom a
mobilomat a tasakból, és bekapcsolom. Még van elég szufla az aksijában, ami
szerencse, mert nem ugorhatok haza a töltőmért. A telefont belecsúsztatom a
hátizsákom oldalzsebébe.
– Köszönöm – mondom Presternek, és elfordítom az ajtógombot.
Ellenállás nélkül kinyílik, s bár egy rendőr épp akkor halad el előtte a
folyosón, csak rám néz, és megy tovább. Senki sem lép oda, hogy utamat állja.
Visszafordulok, és Presterre nézek. Legyőzöttnek és frusztráltnak látszik.
– Szóljon, hogy smirglizzék le annak az asztalnak a sarkát – mutatom neki.
– Valaki még felvágja vele az ereit.
A tekintetével követi, ahová mutatok, aztán odanyúl, és végighúzza rajta az
ujját.

215

Nem tudom, akar-e mondani valamit, de még mielőtt megszólalhatna, én
már kifelé megyek az egyterű irodahelyiségen keresztül. Elkapom az első
nyomozót, akit látok – az a fiatal az, aki reggel kávét hozott Presternek –, és
megkérdezem tőle, hol van Sam Cade. Azt mondja, kint van valamelyik
keresőcsapattal, mire közlöm vele, hogy valakinek oda kell vinnie.

Az arcáról lerí, hogy úgy gondolja, nem azért van ott, hogy engem
fuvarozzon.

– Majd én odaviszem – szólal meg egy hang mögöttem.
Megfordulok, és Lancel Grahamet pillantom meg. Nincs egyenruhában.
Könnyű flanelinget, kopott, régi farmert, túrabakancsot és legalább egynapos
szőke borostát visel. Úgy fest, mintha valami skandináv utazási hirdetésből
lépett volna elő.
– Épp oda tartok én is. Sajnálom, Gwen. Kempingezni voltunk a fiúkkal a
hegyekben. De rögtön jöttünk is vissza, amint meghallottuk, mi történt a
gyerekekkel. Te jól vagy?
Nyelek egyet, és bólintok. Az együttérzése, az igyekezet, amivel rám néz,
hirtelen letaglóz. A kedvesség kemény dolog. A nyomozó, aki egyáltalán nem
néz rám, nehogy véletlenül megfertőzzem sorozatgyilkos-hozzátartozó-
betegséggel, megkönnyebbültnek látszik.
– Oké – veti oda Grahamnek. – Tedd azt!
Az a benyomásom, hogy nem barátok, de még csak nem is túl barátságosak
egymással. Graham mindenesetre egy pillantást sem veszteget a fickóra.
Előremegy, ki a napellenző alatti ajtókon. A levegő hidege váratlanul ér. A
lélegzetem halvány, fehér felhő.
Az esőtől, ami ezüstösen csillogó függönyként zuhog, csak a fejünk feletti,
tompa négyszög alakú tető véd meg. A távolban piros és zöld közlekedési
lámpákat, valamint a parkoló fölött utcai lámpák derengését látom, de a
részletek elmosódottak.
– Várj meg itt! – mondja Graham.
Kocogva beleveti magát az esőbe. Körülbelül egy perc múlva visszajön egy
masszív SUV-t vezetve, ami megjárhatott már egy-két durva utat, mert olyan
sáros, hogy a mostani monszun sem képes teljesen lemosni. Sötétszürke vagy
fekete lehet. Az utcai lámpák narancsszínű fényénél nehéz megmondani.
Kinyitja az elülső utasajtót, mire gyorsan bemászom, de így is kapok egy
adag hideg vizet, ami a fejemre lapítja a hajamat, és jeges ujjak módjára
végigfut a nyakamon meg a hátamon. A hátizsákom lecsúszik a padlóra, és
beleolvad a lábtér sötétségébe. Megy a fűtés, így a figyelmességért hálásan
melegíteni kezdem a kezemet.
– Hová megyünk? – kérdezem.
Sebességbe rakja a kocsit, mire az automatikus ajtózár hangos kattanással

216

lezárja az ajtókat. Becsatolom a biztonsági övemet. Ez az autó sokkal
magasabb, mint a dzsipem. Olyan érzésem van, mintha egy emeletes buszon
ülnék. De azt el kell ismernem, hogy simán megy. Graham a parkolóból kijőve
ráhajt Norton eső áztatta, majdnem kihalt utcáira.

– Meg akartad találni Sam Cade-et, nem? – kérdezi. – Kivittem a terepre fel,
a házam mögötti dombra. De elég durva a helyzet odakint. Az egyik felfelé
tartó keresőcsapathoz csatlakozott. Nem biztos, hogy könnyű lesz megtalálni.
Biztos ezt akarod csinálni?

Nincs máshova mennem.
Az biztos, hogy nem mehetek vissza abba az elcsúfított, tönkretett házba,
amiből hiányoznak a szeretteim. Egyáltalán nem vagyok az időjárásnak,
különösen a hidegnek és az esőnek megfelelően öltözve, de nem megyek haza.
Azon gondolkozom, hogy felhívom Samet, de kint van a keresőcsapattal,
korántsem biztos, hogy meghallja a telefoncsörgést ebben a káoszban.
A hátizsákom vibrálni kezd a lábam mellett, és egy másodpercig nem értem,
miért. Aztán eszembe jut, hogy beletettem a mobilomat, nehogy megázzon.
Előrehajolok, és kiveszem. A szám privát, de nem kockáztathatok, ezért
felveszem. Egy újabb troll az. Ez maszturbál, miközben közli velem, hogy le
fogja nyúzni a bőrömet. Kinyomom a hívást. Eközben meglátom, hogy két
üzenetem is jött. Mindkettő privát számról.
– Bármi fontos? – kérdezi Graham.
– Nem. Csak egy troll, aki attól indul be, hogy engem kínoz – válaszolom. –
Ezzel jár, ha valaki Melvin Royal felesége volt. Én nem ember vagyok
számukra. Csak egy célpont.
– Az kemény – jegyzi meg. – El kell ismernem, nagyon tökös vagy, hogy
így egyben tudtad tartani a családodat, és megpróbáltál továbblépni. Nem
lehetett könnyű.
– Nem volt az – erősítem meg. A családom nincs egyben, és ez úgy fáj,
hogy nehezen veszem a levegőt. – Nem az.
– Kicsit meglep, hogy Prester visszaadta a telefonodat. Általában ott tartják,
és figyelik a bejövő hívásokat a rendőrségen. Gondolom, biztos van rajta
valami nyom.
– Azt mondta, klónozták. Talán elkapják ezeket a seggfejeket, akik
hívogatnak.
Miközben beszélek, megnézem az első üzenetet. Absalomtól jött, mert a
végén ott van az a különleges jel, amit aláírásként használ. Azt írja:
Lakik közel hozzád egy zsaru. Csekkoltam. Megbízható arc.
Ez megdöbbent, mert Absalom mottója az, hogy sose bízz meg zsaruban.
Kitörlöm. Kétségbeesetten reménykedtem, hogy van valami megbízható
infója a gyerekekről, de semmi olyasmit nem írt, amit ne tudnék már amúgy is.

217

Az az érzésem, hogy kezd kihátrálni a problémáinkból.
– Túl rossz az idő ahhoz, hogy most kimenj – véli Graham. –

Visszafordulok, és elviszlek hozzám. Ma éjjel a kanapén alhatsz, és majd
hajnalban csatlakozol a keresőkhöz. Mit szólsz?

– Nem. Muszáj… Muszáj keresnem, ha a keresőcsapat még odakint van.
Megoldom.

Graham enyhe homlokráncolással néz rám.
– Ebben a ruhában aligha. A bakancs okés, de egy óra alatt ki fogsz hűlni az
esőben abban, ami rajtad van. Az ülésed mögött van egy kabát. Azt felveheted.
Leteszem a telefont. Benyúlok az ülésem mögé, és a padlón egy szőrmével
szegett kapucnis dzseki selymes anyagát tapintom ki. Magam felé húzom, és
közben a kézfejem súrolja a mögöttem lévő ülés alsó részét, amire rá van
kenődve valami. Valami nedves és ragacsos. Kiszabadítom a kabátot, és ahogy
az ölembe húzom, észreveszem, hogy a kezem bütykeit valami gépolajszerű
anyag borítja. Elveszek egy papír zsebkendőt az ülések közötti tartóból, és
letörlöm, de közben arra gondolok, ez nem olyan, mint a gépolaj.
Ahogy felemelem a kezem, megcsap az összetéveszthetetlen rezes szag. Az
a folt a kézfejemen egyáltalán nem gépolaj.
Már elhagytuk Nortont, és Graham erősen tapossa a gázpedált. Gyorsabban
száguldunk a kelleténél ezeken a nedves utakon. A tó felé vezető emelkedő
nem egyéb fekete falnál, amin a fényszórók fénye felgyújtja az esőcseppeket,
előttünk pedig szürke, jellegtelen út hullámzik.
A kézfejemen vér van.
A felismerés kisöpör belőlem mindent, hirtelen tisztának, könnyűnek és
üresnek érzem magam, és egy pillanatig úgy érzem, lehet, hogy elájulok az
egésznek a súlyától. Lancel Graham SUV-jében vér van. És egyszerre minden,
minden elkezd értelmet nyerni. De ezt nem merem kimutatni.
Tisztára törlöm a kezemet, gombóccá gyűröm a zsebkendőt, zsebre dugom,
aztán megkérdezem:
– Biztos, hogy Kyle nem bánja, ha kölcsönveszem ezt egy időre? –
Valószínűleg tényleg a fia dzsekije. Olyan jellegzetes kamaszfiúszaga van. –
Egyébként valamit kiönthetett ott hátul.
– Ja, igen, azt föl akartam takarítani. Elütöttünk egy őzet, és beraktam a
kocsiba a tetemet. A rendőrségre menet kidobtam a házunknál. Bocsánat –
magyarázza Graham. – Figyelj, Kyle-t nem zavarja, ha felveszed a kabátját.
Hordd csak nyugodtan, ameddig kell. Van neki elég kabátja.
Olyan kellemes hangja van. Összetett, árnyalt, barátságos. Kész
magyarázattal állt elő a vérre, de én már nem igazán érzek se ezt, se azt.
Zsibbadtnak érzem magam. Mintha igazából nem is lennék itt. Csak egy agy
vagyok, ami puzzle-darabokat rakosgat egymás mellé. Az összes érzelmem

218

elapadt, mint amikor egy véna összeszűkül, hogy csökkentse a vérveszteséget.
Ez a sokk, jövök rá. Sokkos állapotban vagyok. Nem baj. Ez még a hasznomra
lehet.

Eszembe jut, amikor – úgy tűnik, egy örökkévalósággal ezelőtt – eljött
hozzánk, hogy visszaadja a fiam telefonját… vagyis egy telefont, ami pontosan
úgy nézett ki, mint a fiam telefonja. Egy másik eldobható készülékre
könnyedén rá lehetett másolni a telefonja tartalmát, azt a pár telefonszámot és
szöveges üzenetet. Lehet, hogy klónozta, ahogy Prester az enyémet.
Lemásolhatták. Még a számot is megduplázhatták.

És ami visszajött a házunkba, az egy másik telefon lehetett. Egy olyan
telefon, ami lehallgathatott minket, sőt, a kamerája még figyelhetett is
bennünket, ha elöl hagytuk. Látom magam előtt, ahogy Connor ágya mellett
hever, és megfigyeli a szokásainkat, a beidegződéseinket. Megfigyeli, hogy a
fiam mikor kel és mikor fekszik. Még az is lehet, hogy a riasztó csipogását is
fel tudta venni, amiből kitalálhatták a jelszavainkat.

Bár talán az lehetett a legkönnyebb. Valószínűleg Graham egyszerűen
megnézte, mit ütök be, amikor aznap este átjött.

Valami megreped bennem egy picit. Ahogy a sokk kezd elmúlni, és
megindul a vérzés, rám tör az első vad pánikroham. Behunyom a szemem, és
megpróbálom folytatni a gondolkozást.

Mert ez életem sorsdöntő pillanata.
Az autót nehéz csönd üli meg. A kiváló zajcsillapítás az eső zuhogását
tompa, egyhangú sistergéssé mérsékeli, mintha távoli csillagok sikolya lenne.
Mögöttünk nincsenek autók az úton, nem közelednek felénk ragyogó,
barátságos fényszórók. Ennyi erővel akár egyedül is lehetnénk a világon.
A telefonom megint megrezdül. Úgy tartom a kabátot, hogy eltakarja, és
elolvasom a második üzenetet.
A nortoni rend.ségen vunk. Hol vagy?
Sam Cade-től jött. Nem a hegyen van a keresőcsapatokkal. Ez az egész út
egy hazugság volt.
A telefonom le van némítva, így nem csapok zajt, miközben lassan,
óvatosan begépelem a válaszomat:
Grahammel vok.
Épp megnyomom a küldést, amikor az autó vadul oldalra lódul, és a
következő pillanatban jó erősen nekicsapódok az utasülési ajtónak. A telefon
kirepül a kezemből, és az utolsó pillantásból, amit rá vetek, nem tudom
megállapítani, hogy az üzenet el lett-e küldve vagy sem. Utánakapok.
Ezzel egy időben Graham is érte nyúl, és közben – gondolom, szándékosan
– hozzácsapja az ülés aljánál lévő fémsínhez. Az üvegen csillag alakú repedés
szalad szét, és eltakarja a kijelzőt. A telefon áramellátása szikrákat vetve

219

kikapcsol.
– A francba! – mondja feltartva a készüléket.
Megrázza, mintha ezzel varázsütésre helyre tudná állítani. Kiváló

színielőadás. Aggodalmasnak tűnik, és ha nem lennék ennyire rémült és dühös,
még el is hinném. Próbálom lelassítani az ereimbe áramló adrenalint, mert
most nem veszem hasznát. Most gondolkoznom kell. Tervet kell kovácsolnom,
mielőtt cselekednék. Hadd higgye, hogy a markában vagyok.

Meg kell ölnöm ezt az embert. De előbb meg kell tudnom, hová vitte a
gyerekeimet. Ezért lassan, nagyon lassan felemelem a hátizsákomat a padlóról.
Az eső zúgása és a menetzaj talán elnyomja a cipzár hangját. A kezem erősen
remeg a rémülettől és a szívem géppuskaszerű kalapálásától. Benyúlok a
hátizsák száján, körbetapogatok, és kitapintom a fegyvertáska rücskös
műanyag fedelét.

A rossz irányba néz. Meg kell fordítanom, hogy hozzáférjek a zárhoz.
Lancel gyászos arccal nézi a törött telefont.
– Az isten verje meg, sajnálom! Figyelj, valószínűleg az őrsön megvannak a
hívásaid másolatai. Megkérdezzem őket?
Választ sem várva előveszi a saját telefonját, és látszólag hívást
kezdeményez. A kijelzője legalábbis felvillan. Valóságosnak látszik, de ettől
még egy magnófelvétellel is beszélgethet.
– Hé, Kez… Épp most kúrtam szét Ms. Proctor mobiltelefonját. Igen,
tudom. Én hülye, elejtettem, és tropára ment. Figyelj, fogjátok a hívásait? Fel
is veszitek őket? – Rám pillant, és valódinak látszó megkönnyebbüléssel
elmosolyodik. – Jól van. Az jó. Kösz, Kez. – Kinyomja a hívást. – Semmi
gond. Figyelik a hívásokat. Kez fel fog hívni, ha van valami hír a gyerekeidről,
oké?
Az egész egy színjáték. Tuti, hogy nem hívta fel a rendőrséget.
A fegyvertáska súlyosan hever a hátizsákban. Ha túl feltűnő mozdulatot
teszek, akkor meg fog ütni, és egy jól irányzott ütés egy ekkora pasastól, ilyen
közelről, akár padlóra is küldhet. Meg kell próbálnom uralkodni a félelmemen.
Muszáj.
Centiméterről centiméterre felemelem a táskát, és az oldalára fordítom. Egy
örökkévalóságba telik. Imádkozom, hogy Graham ne tudja megállapítani, mit
csinálok. Az autóban mély homály van, és egy nagyon sötét úton haladunk, de
látom, hogy oldalra pillant.
Sikerül megfordítanom a fegyvertáskát, de ez a csuklópántos oldala. Még
kétszer meg kell fordítanom, hogy a zárhoz férjek. Szeretnék sírni, üvölteni,
hozzávágni a hátizsákot a fejéhez, de abból egyelőre semmi előnyöm nem
származna. Itt semmiképpen nem, ezen a kihalt úton, ezen az esős éjszakán.
Biztos, hogy van nála fegyver.

220

És az is, hogy sokkal könnyebben hozzá tud férni az övéhez, mint én az
enyémhez. Ha nem sikerül uralkodnom magamon, ha az érzelmeimre
hallgatok, akkor veszíteni fogok.

Okosabbnak kell lennem egy pszichopatánál.
Ráfordulunk a Stillhouse Lake-hez vezető útra. Ma este nincsenek hajók
kint a tavon. Minden ház, ami mellett elhaladunk, fényesen ki van világítva,
hogy távol tartsák a sötétséget és a szörnyeket. A lehajtónál, ami Johansenék
házához vezet, ő balra fordul, fel a dombra. Elhaladunk a felhajtójuk mellett.
Látom, hogy a párocska ott áll a konyhában, vörösboros pohárral a kezükben.
Épp megterítik az asztalt, és közben beszélgetnek. Vadidegenek meghitt kis
élete. A következő pillanatban a normalitásnak ez a hátborzongató szelete
eltűnik a szemem elől.
Továbbmegyünk. Jobbra megpillantom Graham házát. Hamisítatlan falusi
tanya, terpeszkedő farmerház, ami fütyül az eleganciára, nem úgy, mint
Johansenék modern, négyszögletes üvegmonstruma lejjebb az úton. A téglák
elütő színéből látszik, hogy több generáció is épített rá.
A ház előtt egy másik SUV áll, valamint egy pár trail kerékpár és egy quad.
Egy vontatón egy középméretű hajó várakozik arra, hogy vízre bocsássák. Az
összes szükséges kellék a tóparti álomélethez.
Elhaladunk a háza mellett. Az út egyenetlenné válik. A kerekek pattognak,
elsüllyednek a sárban, mert egyre kevesebb a kavics az úton. Elszalasztottam a
lehetőséget. Valamiért komolyan azt hittem, hogy meg fog állni a házánál. Az
volt a tervem, hogy meglógok, eltűnök a sötétben, és leadok egy-két lövést
Johansenék táblás ablakaira. Be nem engednének, de erre biztosan kihívnák a
rendőrséget.
De esze ágában sincs megállni. Újra megfordítom a fegyvertáskát, ezúttal
gyorsabban. De az ujjaim megint csak egy sima oldalt tapintanak.
– Ezen a hegygerincen tettem ki Samet – mondja. Hazudik. – Az út elmegy
addig, de az után már csak vadcsapások vannak. Utol akartad érni őket, ugye?
Ez az egyetlen módja. Bocs a rázós útért.
Tisztában vagyok azzal, hogy ez az ember játékot űz velem. A hangja halk
és meleg, és cseppnyit önelégült. A műszerfal kísérteties fényében nem látom,
de szerintem egy kicsit ki is pirult a sikerétől. Élvezi a helyzetet, de igyekszik
nem mutatni. Ez az a rész, amit a legjobban szeret, amikor a kezében van az
irányítás, és az áldozatának még fogalma sincs, mennyire elfajultak a dolgok.
De én tudom.
Épp fordítok egy utolsót a fegyvertáskán, amikor hirtelen ráhajtunk egy
hatalmas bukkanóra, a hátizsák ugrik egyet, és teljesen kicsúszik a kezemből.
Istenem! Istenem, ne! Ez rosszul alakul. Nagyon rosszul.
Graham lenyúl a hátizsákért, ami beékelődött kettőnk közé. Felemeli, és

221

egyetlen szó nélkül a hátsó ülésre dobja. Érzem, hogy kezdi elunni a játékot.
Kifutottam az időből. Kifutottam az időből, és nincs fegyverem. Istenem, meg
fog ölni engem és a gyerekeimet, és meg fogja úszni.

Cselekednem kell. Most.
– Van a keresőcsapatnál rádió? – kérdezem tőle, és a rádióért nyúlok, ami a
kettőnk közötti üres részbe van bedugva. – Szerintem meg kéne tudnunk,
pontosan hol…
Elkapja a kezemet, és egy másodpercig arra gondolok, ennyi volt, és
elkezdem sorra venni a lehetőségeimet. A másodperc törtrésze alatt kalkulálok:
az egyik keze a kormányon, a másikkal a bal kezemet szorítja. A lábai lazán
kitárva. Ha odahajolok, teljes erőből tökön vághatom. Ezzel nyerhetek egy-két
percet. De aztán? Nagydarab, és gyanítom, hogy gyors is. Nem ismerem a
fájdalomküszöbét, de az enyémet igen. Ha meg akar állítani, élete bunyójában
lesz része. Elég hosszú időre cselekvőképtelenné kell tennem ahhoz, hogy
kivegyem a pisztolyomat a hátizsákomból, összerakjam és lőjek, amíg el nem
árulja, hol vannak a gyerekeim. Aztán újra lőjek, amíg el nem tűnik a föld
felszínéről.
A mögöttem lévő tartóban van egy puska. Látom a szemem sarkából.
Olyan, mint valami hosszú fém felkiáltójel. Látom a lakat himbálózását is,
ahogy a kocsi zötykölődik az úton. Az a puska biztosan el van zárva. Ez nem
segít rajtam.
Már ugrásra készen állok, hogy mindenemet beleadva rávessem magam,
amikor elengedi a kezemet, és azt mondja:
– Ne haragudj, Gwen. Csak arról van szó, hogy a kütyü a rendőrség
tulajdona. Nem hagyhatom, hogy csak úgy hozzányúlj.
Ez elég ahhoz, hogy megállítson.
A hüvelykujjával beüt valami kódot, és bekapcsolja a rádiót. A kijelző
földöntúli kék fénnyel felragyog, és Graham egy olyan csatornára vált, amit én
nem látok.
– Kettes számú nortoni keresőcsapat, hallanak engem? Kettes számú nortoni
keresőcsapat, mi a pozíciójuk? Adják meg a koordinátáikat.
Meglep, hogy tovább játssza a szerepét. A félelmem nem múlik el, de
kételyekkel lökdösődik. Nem tudom, mi a fenét művel. Pislogni kezdek, és
visszahúzódom. Az ereimben adrenalin bugyog teljesen haszontalanul, és
rázza az izmaimat. Elengedi a gombot, és hallgatózik. Statikus zaj, akár az
esőzúgás. Aztán a kocsi mély kátyúba fut, és ő bocsánatkérő mosolyt villant
rám, amiért el kell engednie a rádiót, hogy visszakormányozza az autót az útra.
– Az időjárás néha megbolondítja ezeket a vackokat. Ráadásul a hegyek
sem kedveznek a vételnek. Meg akarod próbálni? Rajta, csak nyugodtan.
Rajta tartom a szemem, miközben elveszem a rádiót, megnyomom a

222

kapcsolót, és megismétlem:
– Kettes számú nortoni keresőalakulat, hallanak engem? Kérem, adják meg

a helyzetüket.
Tudom, mit csinál. Játszik velem, ahogy Melvin játszott az áldozataival.

Tesztel. Kis vágásokat ejt, hogy lássa, ahogy vérzem. Ez felizgatja.
Természetesen nem érkezik válasz. Csak statikus zaj. A fénylő kijelzőre

pillanatok, aztán ki a szélvédőn. Az eső mindent elhomályosít, de annyit látok,
hogy közeledünk az út végéhez. Ha felérünk a tetőre, messze-messze leszünk
mindenkitől. Senki sem fog idejönni az esőbe és a sárba keresni.

Pont, ahogy eltervezte.
Nem tudom megállapítani, mi a baja a rádiónak. Lehet, hogy rossz
csatornán van, vagy Graham megrongálta az antennát. Valószínűleg
használhatatlan a számomra. Felesleges még csak próbálkozni is…
A gondolatom félbeszakad, amikor a sistergés frekvenciát vált, és megszólal
egy gyenge hang:
– Kettes számú nortoni keresőcsapat, vettem. A koordinátáink…
A hang elenyészik egy újabb zajhullámban, mielőtt kettőnél több számot el
tudnék kapni. Megfeledkezem a terveimről. Megnyomom a gombot.
– Kettes számú keresőcsapat, ismételje meg! Ismételje meg!
Lehetséges, hogy valami módon mégis félreértettem ezt az egészet? Hogy
Graham tényleg az igazat mondja? Lehetetlennek tűnik, de mostanában
annyiszor és akkorát tévedtem már.
Újabb zaj. Ezúttal nem hallatszik kivehető hang. Próbálkozom újra és újra, s
mire felnézek, a jármű dőlésszöge megváltozott, elértük az út végét a
dombtetőn.
Graham megállítja az autót egy óriási fa lelógó ágai alatt. Az ágakról
potyogó cseppek kövérebbek és hangosabbak, mint az eső kopogása. Olyanok,
mint az éles kalapácsütések. Tisztán hallom őket, amint leállítja a motort,
behúzza a kéziféket, majd felém fordul. Ismét a rádióval próbálkozom, de
kiveszi a kezemből, kikapcsolja, és leteszi kettőnk közé.
– Semmi értelme – jelenti ki. – Mint mondtam, itt nehéz jelet fogni.
Úgy tűnik, jól szórakozik, én pedig belátom, hogy nem tévedtem. Végig
igazam volt. A vérrel kapcsolatban. A tetteivel kapcsolatban.
Igazam volt Lancel Grahammel kapcsolatban.
Sosem beszéltem a nortoni rendőrség keresőalakulatával.
– Itt egyedül vagyunk, Gina – mondja.
Úgy hangzik, mint egy obszcén ajánlat.
Sikítani szeretnék. Szeretném tökön vágni, de tudom, hogy fel van készülve,
én pedig nem.
– A nevem nem Gina, hanem Gwen – emlékeztetem. – Merre ment Sam?

223

Láttam Prester térképét. Északkeletnek indult?
Megpróbálom kinyitni az ajtót. De, ahogy féltem tőle, nem nyílik. Hiába. A

visszavonulás utolsó reménye is meghal bennem. Most már nincs más
választásom. Fel kell vennem a harcot. Eszméletlenül félek, egyedül vagyok,
fegyvertelenül egy nálam sokkal nagyobb emberrel szemben.

De nem veszíthetek. Egy pillanatra sem.
– Ez nem lenne jó ötlet – jegyzi meg. – Csak eltévednél, és kitörnéd a
nyakad. Higgy nekem, én tudom. Megpróbálom felhívni Samet. Hátha kapunk
vonalat.
Még mindig játssza a kisded játékát.
De én már nem.
Fogom a rádiót, és akkora erővel vágom hozzá a halántékához, amekkorát
csak össze bírok szedni azon a szűk helyen. Kiáltás szakad föl belőlem.
Fülsiketítően hangos az utasfülkében. Az ütésem felszakítja a bőrét, a sebből
dőlni kezd a vér, Graham ordít és hadonászik, miközben én önkontrollomat
vesztve újra és újra hozzávágom a rádiót. Már csak vakító, színtiszta dühöt
érzek, és azt, hogy el akarom őt pusztítani. A műanyag borítás szilánkokra
törik. Egy nagyobb darabja beékelődik az arcbőrébe. Elkábul. Átvetem magam
az ő oldalára, ahol az automata ajtózár kapcsolója van, amit mereven bámulok
már egy ideje, és hallom, hogy a zárak nehéz kattanással kioldódnak.
Miközben visszahúzódom, ököllel tökön vágom, és látom, hogy
mozdulatlanná dermed, ahogy a fájdalom végignyilall rajta. Miközben fölé
hajlok, a tekintete egy pillanatra az enyémbe fúródik, és már elhúzódom,
mikor meghallom az üvöltését.
Felkapom a hátizsákomat a hátsó ülésről.
Kilököm az ajtót, és a hátizsákomat meg a dzsekit szorosan fogva kivetem
magam rajta.
A keze rákulcsolódik a dzsekire, amit magam után húzok, és megrántja. A
hideg sáron megcsúszom, és elveszítem az egyensúlyomat. Pánik fut végig a
testemen fájdalmas nyilallásokkal. Nem engedhetem, hogy megragadjon.
Elengedem a dzsekit, az ajtókeretbe kapaszkodva felállok, aztán futásnak
eredek.
Mert ezúttal tényleg ott liheg a szörny a nyakamban.

224

13

AMINT NYÍLT TEREPRE ÉREK, az eső hideg kés módjára hasogat, de nem lassítok.
Zihálok, szinte elvakít a rettegés, de nem veszek róla tudomást. Muszáj
gondolkoznom.

Megsebesítettem Grahamet, de nem állítottam meg. Nem tudom, milyen
fegyverei vannak. Van egy puskája, valószínűleg egy pisztolya, és
kétségtelenül kései is. Nekem van a Sig Sauerem meg némi maradék lőszerem
abból, amit a lőtéren vásároltam. A kabát elvesztése, döbbenek rá, végzetes
hiba volt. A benyomuló hidegfront nyomán a hőmérséklet öt-tíz fokra esett
vissza, amihez nyirkosság társul, és máris érzem, hogy belém mar a csípős
hideg, bár a félelem és a düh melege beburkol. A föld sártól csúszós és
bizonytalan, ráadásul nem ismerem ezeket az erdőket. Nem itt születtem.
Javiertől és Samtől eltérően nekem nincs katonai kiképzésem. Nincs imám,
amit elmondhatnék.

Átkozottul nem érdekel. Nem fogok kudarcot vallani.
Elérem az aljnövényzet sűrű sávját, és átverekszem magamat rajta, amilyen
gyorsan csak tudom. Begyűjtök jó pár vágást és zúzódást, és tisztában vagyok
azzal, hogy a sötétben futni rettenetesen ostoba ötlet. Lassítok,
körbetapogatózom, és sikerül elkerülnöm, hogy felnyársaljam magamat egy
éles, letört ágon. Megérintem, aztán leguggolok, és kinyitom a hátizsákom.
Kiveszem a pisztolytáskát, kinyitom, és vakon összeszerelem a fegyveremet,
aztán ellenőrzöm a tárat. Üres. Átkutatom a hátizsákot extra lőszer után, de
rájövök, hogy azok a rohadékok a nortoni rendőrségen tesztelés közben
bizonyára ellőtték majdnem az összes töltényemet.
Mindent betöltök a tárba, amit találok. Hét töltény. Mindössze hét.
Egy is elég, mondom magamnak. Ez persze hazugság, tudom. Az adrenalin
a sebesült embert is mozgásban tartja, még akkor is, ha már össze kellett volna
esnie, és ettől még veszélyesebb.
De ugyanez rám is igaz. Nem fogok csak úgy lefeküdni. Nem fogom
feladni.
A félelem erőssé tesz. Éberré. Furcsán józanná.

225

Fehér fény villan, és érzem, hogy elektromosság fut végig sziszegve a
testemen lévő szőrökön, aztán fülsiketítő bummal lecsap egy villám. A
szomszédos dombba csap bele, és abban a pillanatban fellángol egy fenyőfa. A
teteje lángolva ledől.

A villám fényénél meglátom Graham fekete alakját, amint közeledik az
aljnövényzeten keresztül. Csak három méterre lehet tőlem.

El kell tűnnöm. Biztosan ő is meglátott.
Valóságos rémálom tárul a szemem elé a távoli, égő fa fényében: bozótos,
fatörzsek, eső, a talpam alatt és a bakancsomra, a farmeremre ragadva,
iszamós, vastag sár. Majdnem megfagyok, de alig érzem. Csak arra tudok
összpontosítani, hogy minél gyorsabban, minél biztonságosabban mozogjak.
Nem tudom, hol van Graham. Addig nem kockáztathatom meg a lövést, amíg
nem látom tisztán, takarás nélkül. Az a lövés, amit a pánik diktál, ostoba lövés.
És nem ölhetem meg véletlenül. Élve van rá szükségem. Meg kell tudnom,
hol vannak a gyerekeim.
Az én dolgom nehezebb, mint az övé, és különös módon most Melvin
suttogását hallom: Meg tudod csinálni. Erősebbé tettelek.
Gyűlölöm, de igaza van.
Félúton járok felfelé egy csúszós emelkedőn, amikor sörét ütését érzem.
Olyan, mintha forró permetet szórnának a bal karomra, mintha forró vizet
spriccelnének rám egy tűzoltófecskendőből. A sokk lever a lábamról, és
csúszva, manőverezve kapkodok a fatörzsek után, hogy talpon maradjak. Az
égő puskapor szúrós, eltéveszthetetlen szaga áttör az esőn, és arra gondolok
egyfajta őszinte csodálkozással, hogy meglőtt. Az agyam logikus fele azt
mondja, nem súlyos a dolog, a lövés csak súrolt, nem talált telibe. Ha telibe
talált volna, akkor cafrangokra szaggatja a karomat. Ez… csak kellemetlenség.
Tudom mozgatni a karomat, tudok fogni. Minden más várhat. A bennem lévő
rettegés szeretne rávenni, hogy térjek le az ösvényről, keressek egy
búvóhelyet, ahol összegömbölyödhetek és meghalhatok, de nem engedhetem
át neki az irányítást.
Az eső zúgásán és a távoli mennydörgésen át hallok valamit.
Graham nevet.
Elbújok egy vastag fatörzs mögé, hogy visszanyerjem az uralmat a
lélegzésem fölött, és ahogy visszanézek, szerencsém van, mert egy villám
fénye bevilágítja az ösvényt. Nincs messze lemaradva mögöttem, és az egyik
karját felemelve védi a szemét a villanástól. Ekkor jövök rá, hogy éjjellátó
kamerát visel.
Látja, ahogy menekülök a sötétségen át.
Elborít a kétségbeesés hulláma. Hét töltényem van az ő puskájával
szemben. Esélyem sincs a pontos célzásra ebben a sötét, ázott pokolban, és

226

neki ráadásul éjjellátó készüléke is van. Úgy érzem, minden kicsúszik a kezem
közül. Soha nem fogom megtalálni a gyerekeimet. Idekint fogok meghalni és
megrohadni ezen a hegyen, és soha nem fogják megtudni, ki ölt meg.

Aztán arra gondolok, hogyan fogja kommentálni a sorsomat az Elmebeteg
Horda. Megérdemelte az a ribanc. Végre győzött az igazság. És ettől visszatér
az elszántságom.

Nem fognak diadalt ülni fölöttem.
Megvárom, amíg Graham közelebb ér. Ha már lövök, megadom a módját.
Meg tudom csinálni. Csak meg kell várnom, hogy a villámlás újra elvakítsa,
aztán kilépni és tüzet nyitni rá. Ő csak egy papír céltábla a lőtéren. Meg tudom
csinálni.
Az egész tökéletesen megy végbe. A villámlás forró, kékesfehér fénye
megvilágítja Graham alakját, így immár nyugodt és egyenletes mozdulattal
célba veszem, s épp mielőtt meghúznám a ravaszt, egy puska csövét érzem
hozzányomódni a tarkómhoz, s meghallom a nagyobbik fia, Kyle Graham
kiáltását:
– Elkaptam, apa!
A meglepetés ereje elnyomja bennem a feltörő pánikot, de nem
gondolkozom, csak cselekszem.
Gyorsan és kecsesen balra pördülök a sárban (ami most végre a hasznomra
van), a kezem élével félresöpröm a puskacsövet, visszafordulok, hogy jól rá
tudjak fogni, és megcsavarom. Ezzel egy időben jól ágyékon rúgom Kyle-t. Az
utolsó pillanatban visszafogom magam, mert eszembe jut, hogy nem egy
felnőtt férfival állok szemben. Ő csak egy kisfiú, nagyjából a lányommal
egyidős, és éppúgy nem tehet róla, hogy az apja egy címeres pszichopata, mint
ahogy Lanny sem tehet arról, hogy Melvin az apja.
Azonban ennyi is elég, hogy Kyle-t megállítsa. Fuldokolni kezd,
hátratántorodik, és elengedi a puskát. A súlya lehúzza a sérült bal karomat.
Zsebre vágom a pisztolyt – közben átkozottul remélem, hogy nem lövöm lábon
magamat –, aztán jó erősen hátba taszítom Kyle-t.
– Fuss, vagy megöllek! – üvöltök rá, és a következő villanásnál látom, hogy
az aljnövényzetet csépelve halad a dombon felfelé, nem lefelé.
Azon gondolkozom, vajon miért, de nincs időm ezen tűnődni. Felemelem a
puskát, arrafelé fordulok, amerre az apja lehet, és meghúzom a ravaszt.
A fegyver rúgása majdnem ledönt a lábamról a csúszós talajon, de sikerül
megkapaszkodnom egy fenyőfa vastag, nedves kérgében. A fegyver
vakuvillanásában láttam, hogy elhibáztam a lövést, bár nem sokkal. Azért talán
kapott tőlem pár sörétcsókot, amikről majd az eszébe jutok.
– Kurva! – ordítja Graham. – Kyle! Kyle!
– Elengedtem! – kiáltok neki vissza. – Hol vannak a gyerekeim? Mit

227

csináltál velük?
Bevetem magam egy fa mögé a sötétben.
– Nemsokára találkozhatsz velük, te kibaszott…
Bár a mennydörgés elnyomja a lövés zaját, érzem, hogy a fa finoman

megremeg, ahogy elnyeli a söréteket. Azon gondolkozom, mennyire lehet
felfegyverezve. Ha el tudnám érni, hogy kifogyjon a lőszere… de nem.
Valószínűleg ezt is ugyanolyan aprólékosan eltervezte, mint minden mást.
Nem tehetem fel az életemet egy ilyen egyszerű dologra.

Egy újabb villám fényénél felfedezem, hogy egy másik, nyugati irányba
ágazó ösvénytől nem messze állok. Úgy tűnik, arrafelé kanyarog, és úgy
sejtem, lefelé vezet. Elkezdett sűrűbben villámlani, és úgy gondolom, ez
csökkenteni fogja Graham éjjellátó felszerelésének hatékonyságát. A villogás
közepette nehezebben fog észrevenni.

Összegörnyedek, remélve, hogy ha meg is lát, őznek néz, és elérek egészen
addig a pontig, ahol az ösvény lefelé kanyarodik. Ha eljutok a hegygerincig,
talán kiderül, hogy Graham egyike a kulcseldugós idiótáknak, találok egy
mágneses dobozt a kerék mellett, ellophatom a kocsit, elhajthatok innen,
segítséget hívhatok, és megkereshetem a gyerekeimet… Biztosan van GPS-e.
Talán arról is van valamilyen nyilvántartás, hogy merre járt.

Félúton az ösvényen elesek, lefelé csúszom, a fejem pedig erősen
nekiütődik egy kiálló sziklának. Szikrákat és csillagokat látok, és jeges,
bizsergető fájdalmat érzek, amitől minden furcsán puhának tűnik. Egy
pillanatig csak fekszem a hideg esőben, zihálva és vizet köpködve, mint
valami fuldokló. Fázom. Annyira fázom, hogy hirtelen abban sem vagyok
biztos, hogy fel tudok állni. A fejemet furcsának, valahogy rossznak érzem, és
tudom, hogy csúnyán vérzik. Szinte érzem, ahogy a meleg elszivárog belőlem.

Nem. Nem fogok itt meghalni. Nem fogok. Nem tudom, hogy Graham még
mindig követ-e. Semmit sem tudok, azt leszámítva, hogy akár fázom, akár
nem, akár megsebesültem, akár nem, fel kell állnom. Fel kell jutnom a
hegygerincre, és valahogy segítséget kell hívnom. Valahogy. Ha kell,
szétlövöm Johansenék valamelyik díjnyertes festményét, hogy megértsék, mit
akarok.

Négykézlábra tápászkodom, és eszembe jut, hogy volt nálam egy puska, de
most nem találom. Az esésem következtében elszállt valahová a sötétségbe, és
esélyem sincs, hogy megtaláljam. A pisztolyom – ami csodával határos módon
nem lőtt egy hatalmas, végzetes lyukat a combomba – még megvan. Kihúzom
a zsebemből, és szorosan megmarkolom, miközben felállok és nekidőlök a
sziklának. Az arcom egyik felén meleg vérpatak fut le, amit szinte azonnal
felhígít az eső.

Csúszkálva, kapaszkodókat keresve elindulok lefelé az ösvényen.

228

Valóságos rémálom ez az alászállás, egy rémálom, ami elől nem tudok
elmenekülni, és az a meggyőződésem támad, hogy Graham ott van mögöttem,
vigyorog, és rajtam gúnyolódik. Aztán Graham átalakul Melvinné, azzá a
Melvinné, akit a börtön plexiüvege mögött láttam, aki véres fogakkal
mosolygott rám. Kísértetiesen valóságosnak tűnik, de amikor végül kifulladva
megpördülök, a következő villám fénye megmutatja, hogy senki nincs az
ösvényen.

Egyedül vagyok.
És már majdnem eljutottam a hegygerincig.
Amikor elérem a sűrű aljnövényzet sávját, ahol az erdő véget ér, átnézek a
levelek közt, és látok valamit, ami arra késztet, hogy lekuporodjak. Érzem,
hogy a szívem gyorsan, de ugyanakkor nehézkesen és fáradtan ver, mintha
bármelyik pillanatban úgy dönthetne, hogy szundít egyet. Valószínűleg több
vért vesztettem, mint hittem, a hideg pedig egyre keményebben dolgoztatja a
szervezetemet. Görcsösen reszketek. Tudom, hogy ez az utolsó fázis, mielőtt
elfog a hamis melegségérzés és a késztetés, hogy elaludjak. Nem maradt sok
időm. El kell jutnom a kocsiig, és megszerezni Kyle kabátját. Ez majd segít a
következő lépésben, hogy leszaladjak a dombon. Tetszik vagy sem,
Johansenék segítségét kell igénybe vennem.
Valami mozgást észlelek az autó mellett, amitől mozdulatlanná dermedek.
Az eső egy kicsit alábbhagyott, bár az ég szinte egyfolytában dörög. Az
enyhülő zuhogásban meglátom a kanyar egy darabját, és valamit az autó
túloldalán, a motorház takarásában, aminek nem kellene ott lennie. Egy fej az,
ami túl nagy ahhoz, hogy Kyle-é legyen. Ráadásul Kyle felfelé szaladt a
dombon, nem pedig lefelé.
Lancel Graham lesben áll, és rám vár. A rejtőzködő ragadozó klasszikus
taktikáját választotta. Ahogy nézem, eszembe jut, milyen fesztelenül beszélt
Melvin a módszeréről egy néhány évvel ezelőtti interjúban. Ugyanígy az autó
mellett guggolva várta, hogy a kiszemelt áldozat közelebb érjen, aztán
megsemmisítő erővel lerohanta, mint valami imádkozó sáska. Majdnem
mindig működött is.
Graham igazi lelkes rajongó. Ismeri a volt férjem szokásait, lépéseit,
stratégiáit.
De engem nem ismer. Én túléltem Melvint.
Ezt a seggfejet is túl fogom élni.
Nem vagyok messze az eredeti ösvénytől, amin feljöttünk a dombra.
Óvatosan megkerülöm, és a megfelelő pozícióba helyezkedem.
Miután elértem a célom, tétovázni kezdek. Fázom. Le vagyok lassulva.
Kábult vagyok a fejsérüléstől. Mi van, ha a tervem nem működik? Mi van, ha
egyszerűen lelő?

229

Nem. Azért üldözött eddig, hogy elfogjon, nem azért, hogy rövid úton
megszabaduljon egy problémától. Az éjjellátó kamerája segítségével már rég
felkoncolhatott volna. El akar kapni.

Szereti a játszmákat.
Rendben van, Lance. Játsszunk egyet!
Lassan, sántikálva, kijövök a fa mögül. Mindent megteszek, hogy éppolyan
nyomorúságosnak és betegnek tűnjek, mint ahogyan érzem magam, és amikor
kiérek a tisztásra a csapás végén, lélekben felkészülök, és térdre hullok.
Gyönge és elesett vagyok.
És pont a jó helyen.
Nem nézek fel, hogy lássam, hol van. Csak várok, zihálva. Megpróbálok
felállni, de nem erőltetem túlságosan, aztán hagyom, hogy eldőljek a bal
oldalamon a sárban. A pisztoly alattam van, úgy fordultam, hogy pont
elrejtsem szem elől. Úgy tűnik, mintha próbálnám összeszedni az erőmet
ahhoz, hogy felálljak.
Várok.
Az eső egyenletes, lassuló kopogásától nem hallom, hogy közeledik, csak
érzem, mint valami hőforrást a tudatom szélén. Óvatos. A távolban köröz.
Homályosan, az esőtől elmosódottan látom a szempilláimon át. Nála van a
puska. Most közelebb óvakodik. Még közelebb.
És aztán ott van.
Látom a bakancsa sáros orrát és a farmernadrágja sárral bevont szárát
közeledni. A puska csövét nem rám, hanem a földre irányítja kettőnk között.
Ettől még meg tud ölni. Egy aprócska mozdulat lenne felemelni a fegyvert és
lőni, de túlságosan élvezi ezt az egészet. Élvezi, hogy legyőzöttnek lát.
– Ostoba, ostoba liba – szólal meg. – Mondta, hogy be fogsz dőlni ennek a
szarnak. – A hangja megkeményedik, élesebbé válik. – Emeld fel a mihaszna
segged! Elviszlek a kölykeidhez!
Véletlenszerű gondolatom támad: vajon hol lehet Graham felesége?
Hirtelen elönt a szánalom a fiai iránt, akiket ez az ember nevelt. De ez csak
futó gondolat, mert közben olyan hideg és kemény vagyok, mint a puskájának
a csöve. Mint egy fegyver.
Mert nem fogok itt meghalni.
Eszem ágában sincs.
Nem mozgok sokat, igyekszem gyengének mutatkozni, és kalimpálok,
mintha próbálnék engedelmeskedni neki. A jobb kezem segítségével térdre
tornászom magam, és amint felemelkedem, sima, nyugodt mozdulattal
felemelem a fegyvert.
Épp mielőtt meghúzom a ravaszt, rájön, hogy hibázott.
Pontosan helyezem el a lövést. Nem a fejére célzok, még csak nem is a

230

törzsére. A jobb vállában lévő idegfonatot veszem célba. Ő is jobbkezes, mint
én.

A lövedék – egy üreges hegyű töltény – pont ott hatol be, ahol szerettem
volna. Szinte látom, ahogy a becsapódáskor szétnyílik, pusztító, roncsoló
sarlóvá alakulva. Szét fogja roncsolni a vállát, elvágja az idegeket, eltöri a
csontokat. Egy váll-lövés nem az a tiszta, egyszerű sebesülés, mint ahogy a
filmekben mutatják. Nem sétálsz el csak úgy utána. Ha jól csinálják, egy váll-
lövéssel el lehet intézni, hogy soha többé ne használd a karodat.

És én jól csináltam.
Graham röviden, élesen felkiált. Hátratántorodik, és megpróbálja felemelni
a fegyverét. Ez a sokknak köszönhetően valószínűleg sikerülne is neki, ha nem
trancsíroztam volna szét a hozzá szükséges idegeket és izmokat. Ehelyett
elejti, és vakon tapogatózik utána, csakhogy az ujjai már nem képesek arra,
hogy megragadják. Megsebesült, méghozzá súlyosan, de egyvalamiben a
filmek nem tévednek a váll-lövésekkel kapcsolatban: a sérülése valószínűleg
nem halálos.
Legalábbis nem azonnal.
Talpra gördülök. Már nem fázom. Lazának és nyugodtnak érzem magam,
pont ahogy a gyakorlótéren szoktam. Graham még mindig azon mesterkedik,
hogy felszedje a puskát, egészen addig, amíg el nem húzom előle. Akkor aztán
furcsa, fáradt vigyort villant rám.
– Kibaszott kurva – vicsorog. – Úgy volt, hogy könnyű préda leszel.
– Gina Royal volt a könnyű préda – válaszolom neki. – Mondd meg, hol
vannak!
– Baszódj meg!
– Elengedtem a fiadat. Pedig megölhettem volna.
Ez hat egy kicsit. Valami megváltozik az arckifejezésében. Csak egy
izomrángás, de valódi.
– Életben hagylak, ha megmondod, hol vannak a gyerekeim. Nem akarlak
megölni.
– Baszódj meg! Ők nem a te gyerekeid. Hanem Melvinéi. És vissza akarja
őket kapni. Szüksége van rájuk. Ez nem rólad szól, Gina.
– Oké – mondom. Lépek egyet jobbra, és ő gyanakodva utánoz, miközben
próbál előttem maradni. Lépek még egyet és még egyet, amíg a hegygerinc a
hátam mögé nem kerül, ő pedig az ösvénynek háttal nem áll. – Akkor a
nehezebb módszerrel csináljuk.
Váratlanul odalépek, és meglököm. A sokk ügyetlenné tette, és lassan
reagál. Eszembe se jutott volna megpróbálni, ha nem lenne már eleve sebesült,
de a tervem tökéletesen működik. Graham hátratántorodva felkiált. A lába
kiszalad alóla, hátraesik, és a faág véres, hegyes vége, amire korábban

231

majdnem felnyársaltam magam, átszúrja a testét körülbelül a mája
magasságában. A sebe nem azonnal halálos, de súlyos. Nagyon súlyos.
Hadonászni kezd, és letöri az ágat. A sár sem játszik a kezére. Elesik. Próbálja
megragadni és kihúzni az ágat, de nem áll ki eléggé a sebből, és a jobb karja
amúgy sem működik rendesen.

– Szedd ki! Szedd ki! – A hangja egy oktávval feljebb emelkedett, és
kétségbeesettnek hangzik. – Jézus Krisztus!

Az eső már majdnem elállt. A sárban vergődik, az ujjai csak súrolják a faág
ronda, hegyes végét, amit beborít a vére. Leguggolok, és a fejéhez nyomom a
fegyvert.

– Jézus nem szereti, ha hiába veszed a szádra a nevét. És ez nekem nem
hangzott imának. Mondd meg, hol vannak a gyerekeim, és hozok segítséget.
Ha nem, akkor itt hagylak. Ebben az erdőben vannak fekete medvék, pumák,
vaddisznók. Biztos nem tart sokáig, amíg megtalálnak.

Nagyon fáj a karom. Mintha égne. Ennek ellenére próbálom egyenesen
tartani, mert muszáj. A gyengeség legkisebb jele is végzetes lehet.

Az arca határozottan elsápadt, szinte világít a sötétben. Kiveszem a
kocsikulcsokat a zsebéből. Van nála egy vadászkés is egy tokban. Azt is
elveszem. Átkutatom a zsebeit a telefonjáért. Az ujjlenyomata nyitja, ezért
fogom a vadul reszkető jobb kezét, és rányomom. Az első két próbálkozás nem
jár eredménnyel, mert próbálja elrántani a kezét, de végül a telefon használatra
készen áll.

– Ez az utolsó esélyed – közlöm vele, miközben felveszem a puskát. –
Mondd meg, hol vannak, és megmentem az életedet.

Kinyitja a száját, és egy másodpercig azt hiszem, el fogja mondani. Fél és
sebezhető. De szó nélkül becsukja újra, és csak bámul rám. Azon töprengek,
mitől félhet ennyire. Tőlem? Aligha.

Melvintől.
– Melvint nem érdekli, hogy élsz-e vagy meghalsz – mondom majdnem
együttérzőn. – Mondd el! Én megmenthetlek.
Látom a pillanatot, amikor megtörik.
Amikor az illúziói szertefoszlanak, és mellbe vágja a helyzete kőkemény,
hideg realitása. Melvin Royal nem fog érte jönni. Senki sem fog. Ha én itt
hagyom, elvérzik, aztán széttépik az állatok. Ha esetleg nincs szerencséje,
fordított sorrendben is elképzelhető. A természet kegyetlen.
Akárcsak én, amikor muszáj.
– Van egy vadászház – feleli. – Fent a hegyen. A nagyapámé volt. Ott
vannak. – Megnyalja a holtsápadt ajkát. – A fiaim őrzik őket.
– Te szemétláda! Hiszen még ők is csak gyerekek!
Erre nem válaszol. Hirtelen elönt a düh és a kimerültség. Már csak azt

232

szeretném, hogy vége legyen. Elfordulok, és a cuppogó sáron átvágok a
kocsihoz. Graham persze megpróbál felállni, de azzal a váll- és
májsebesüléssel nem megy egyhamar sehová. A hideg egyelőre segít majd
életben tartani, mert lelassítja a vérveszteséget. Miután bemászok a kocsiba, és
beindítom, átpörgetem a híváslistáját Kezia Claremont számát keresve.

Az A betűs nevek listájánál megállok, mert legfölül egy olyan nevet látok,
amit felismerek. Nem egy gyakori név. A Bibliát leszámítva én sem
találkoztam vele korábban.

Absalom.
Ekkor értem meg, mekkora átverés áldozata lettem. Absalom, aki trollból
állandó szövetségesem lett. Aki elfogadta a pénzemet, hogy új identitásokat
kreáljon nekünk. Aki egy pillanat alatt a nyomunkra bukkant, akárhová
menekültünk is. Aki oda küldött, ahová csak akart.
Ez megmagyarázza, miért keresgéltünk rossz helyen. Lancel Graham
családja már generációk óta itt él. A tóparti háza családi örökség volt, ezért
Keziával azonnal kihúztuk őt a gyanúsítottak listájáról. A pokolba is! Még
ellenőrizni való neveket is küldtem Absalomnak. Biztos halálra röhögte magát
rajta.
Sosem segített nekem. Egész végig Melvinnek segédkezett, aki úgy játszott
velem, mint egy sakkbábuval. Csapdába csalt, hogy aztán leüssön.
Ezért vezetett el a lelkes rajongója hátsó udvaráig.
Egy pillanatra be kell hunynom a szememet, hogy úrrá legyek az izzó
haragon, ami elborít, de aztán továbbgörgetek. Megtalálom Kezia számát, és
tárcsázom.
Csak kétsávnyi térerő van, de átmegy a hívás. Épp autóban ül. Hallom a
motorzajt, mielőtt óvatosan beleszól:
– Lance? Lance, mindent tudok. Most rögtön el kell engedned azt a nőt, és
meg kell mondanod, hol vagy. Lance, figyelj rám, rendben? Még helyre tudjuk
hozni. Te is tudod, hogy ezt kell tennünk. Beszélj hozzám!
Attól féltem, ő is benne van, de hallom a nehezen visszafojtott, feszült
dühöt a hangjában. Próbálja lebeszélni Grahamet a terveiről.
Próbál megmenteni engem.
– Én vagyok – szólalok meg. – Gwen.
– Jézusom! – Valami zajt hallok, mintha kis híján elejtette volna a telefont.
Egy másik hangot is hallok, egy férfiét, de nem tudom kivenni, mit mond. –
Jézusom, Gwen, hol vagy? Hol a fenében vagy?
– A hegygerincen Graham házán túl. Küldjétek ide egy mentőt! – mondom.
– Grahamet meglőtték, és van egy szúrt sebe is. Jöjjenek rendőrök is! Azt
mondta, a gyerekeim fent vannak a nagyapja vadászházában. Tudod, hol van?
Annyira reszketek, hogy összekoccannak a fogaim. A pickup motorja már

233

felmelegedett egy kicsit, és a meleg, amit fúj, fantasztikus érzés. Odahúzom
Kyle dzsekijét, és a vállamra terítem. A bal karom még mindig ég, de amikor
az utastér világításánál megnézem, látom, hogy a sörétek nem hatoltak elég
mélyre ahhoz, hogy komoly kárt okozzanak. A fejsebem viszont… Émelygek,
szédülök, és gyengének érzem magam. És még mindig vérzek. Odanyúlok, és
érzem, hogy a fejbőrömön lévő repedésből lüktetve árad a híg, meleg vér.
Keresek néhány papír zsebkendőt, és rányomom a sebre, s közben majdnem
elszalasztom Kezia válaszát.

Nem is Kezia az. Hanem Sam. Ott van vele az autóban.
– Gwen, jól vagy? Gwen?
– Jól vagyok – hazudom. – A gyerekek. Graham fiai is ott vannak velük
abban a házban. Nem tudom, van-e náluk fegyver, de…
– Ne aggódj most emiatt! Most azonnal odamegyünk érted, oké?
– Grahamnek kell egy mentő.
– Graham baszódjon meg! – kiáltja dühösen. – Veled mi van?
A zsebkendők, amiket a sebemre szorítottam, máris galacsinná áztak.
– Lehet, hogy össze kell varrni – mondom. – Sam?
– Itt vagyok.
– Kérlek! Kérlek, segíts megtalálni a gyerekeket!
– Nem lesz semmi bajuk. Megtaláljuk őket. Csak maradj ott, és tarts ki! Kez
tudja, hol van a vadászház. Jövünk érted. Egyenesen odamegyünk érted.
Kezia vezet, és már ültem vele egy autóban. Rendőrségi taktikákat bevetve,
de fegyelmezett vadsággal és félelmetes sebességgel vezet. Belenézek a
visszapillantó tükörbe, és egy járőrautót látok kanyarogva lefelé száguldani a
főúton. Látom, hogy levágja az utat Johansenék felé.
Sam még mindig beszél, de túl fáradt vagyok. A telefon a térdemen pihen,
bár fogalmam sincs, mikor tettem oda. A lüktető, fájó fejemet nekitámasztom
az ablaküvegnek. Már nem reszketek.
Találd meg a gyerekeimet, mondom, vagy legalábbis gondolom, aztán
minden elsötétül.

234

14

– GWEN? ISTENEM!
Kinyitom a szemem. Sam ott kuporog mellettem, és fura arccal néz rám.
– Kérem azt az elsősegélykészletet! – mondja megfordulva.
Kezia közvetlenül mögötte áll, és egy nagy, piros táskát tesz le mellé. Sam

feltépi a tépőzárat, és beletúr.
– Mit csinálsz? – kérdezem tőle. Nem mondhatnám, hogy tiszta a fejem.

Egyáltalán nem az, de a fájdalom nagyrészt már elmúlt. Lenyűgöző, mire
képes egy kis alvás. – Jól vagyok.

– Nem, nem vagy jól. Maradj csöndben! – Fog egy vastag gézdarabot, és
szorosan a fejemhez nyomja, amitől a fájdalom baljós üvöltéssel visszatér.

– Meg tudnád ezt tartani nekem? Tartsd ott! – A kezemet a gézre nyomja, és
sikerül megtennem, amit kér, miközben még több kötszert vesz elő, és az
egészet körbetekeri.

– Mennyi vért veszítettél?
– Sokat – válaszolom. – De nem számít. Hol van a ház?
– Te nem mész ahhoz a házhoz!
A fegyverem után kotorászom. Könnyedén elveszi tőlem, egyetlen
mozdulattal kiüríti a töltényűrt, kiveszi a tárat, aztán mindent az SUV hátsó
ülésére dob.
– Te nem mész sehová, csak a kórházba. Meg kell röntgenezni a fejedet.
Nem tetszik, ahogy az a seb kinéz. Akár koponyatörésed is lehet.
– Nem érdekel. Megyek. – És mennék is, egy perc múlva. Ha jelenleg nem
tűnne olyan monumentális erőfeszítésnek, hogy kimásszak a kocsiból. –
Megkaptad az üzenetemet?
Különösen néz rám.
– Mikor?
– Nem fontos.
Grahamnek ennyit sikerült elintéznie. Még azelőtt széttörte a telefonomat,
hogy el tudta volna küldeni az üzenetet.
– Hogy jöttél rá, hogy ő a tettes?

235

– Nem vett részt a keresésben – válaszolja Sam. Azzal foglalatoskodik,
hogy ceruzalámpával vizsgálja a szememet, ami fájdalmas és idegesítő, ezért
próbálom elhessegetni. – Kez kutakodott egy kicsit. Kiderült, hogy mindkét
elrablás napjára kivett egy teljes szabadnapot, valamint azokra a napokra is,
amikor úgy gondoljuk, hogy megszabadult a holttestektől. Keznek már egy
ideje volt egy megérzése vele kapcsolatban. Aztán amikor megtudtuk, hogy
bement az őrsre, és felajánlotta, hogy elvisz téged…

– Köszi – mondom neki.
Eltökéltnek és mogorván dühösnek látszik.
– Hát nem úgy tűnik, hogy időben érkeztünk a megmentésedre.
Megállítom a kezét, amivel épp a nyakamat tapogatja sérülések után
kutatva, és nem eresztem el.
– Sam. Köszönöm.
Egypár másodpercig csak nézzük egymást, aztán bólint, és folytatja a
vizsgálatot.
Kezia elment megnézni Grahamet. Visszajön az elsősegélykészletért, és
kisvártatva látom, hogy feltűnik egy mentőautó villogója. Idekint a világ végén
a mentő négykerék-meghajtású, így fel tud menni a csapás végéig, ahol a
fényszórók fényében látom, hogy Kezia Grahamet ápolja.
– Tudod, hol van a vadászház? – kérdezem Samtől. Felfedezte a söréteket a
bal karomban. – Kérlek! Tudnom kell. Jól vagyok, Sam, hagyd már!
– Nem vagy jól.
– Sam!
Felsóhajt, és kezét a combjára téve hátradől.
– Hosszú gyalogtúra felfelé, és nem vagy a megfelelő állapotban hozzá.
– Megmondtam. Jól vagyok. Nézd! – Minden erőmet összeszedve kilépek a
kocsiból. Biztosan állok a lábamon. Előrenyújtom a kezemet. Nem remeg. –
Látod?
Egy kicsit megdöbbenek, amikor magához húz és átölel, de jó érzés.
Biztonságos. Eddig végig a rossz emberekben bíztam, és a jókat elüldöztem
magamtól, amitől megkérdőjeleződött bennem mindaz, amit – úgy gondoltam
– tudok magamról.
– Nem vagy jól, de tudom, hogy ezt kell tenned – mondja. – És tudom, hogy
nélkülem is megteszed.
– Arra mérget vehetsz – vágom rá. – Add vissza a fegyveremet!
Nem tetszik neki az ötlet. Megpuszilja a homlokomat, közvetlenül ott, ahol
a kötés véget ér, és ellenőrzi, hogy elég szoros-e. Aztán behajol az autóba, a
póttöltényt beleteszi a tárba, összerakja a Sigemet, és odanyújtja.
Belecsúsztatom a zsebembe.
A mentősök Lancel Grahamen dolgoznak. Kezia otthagyja őket, és

236

visszajön hozzánk. Vastag kabátja alatt egyenruhát visel, a fegyvere a
csípőjére szíjazva. Elmegy mellettünk, egyenesen a járőrkocsihoz sétál, és a
csomagtartóból kivesz két golyóálló mellényt. Az egyiket felveszi, a másikat
odahozza nekünk, és átnyújtja Samnek.

Sam rám adja. Amikor tiltakozni kezdek, megrázza a fejét.
– Nem. Egyszerűen nem.
Ráhagyom. Ő és Kez puskákat szednek elő a kocsiból, és Keziának van egy
tartalékos tatyója is, amit vállszíj módjára átvet a hátán. Lefogadnám, hogy
túlélőkészletekkel és lőszerrel van megtömve.
Visszamegy beszélni a mentősökkel, aztán előveszi a mobilját, és telefonál.
– Prester küldött erősítést – mondja, amikor visszajön –, de eltart egy ideig,
amíg a keresőalakulatok visszatérnek, aztán átjönnek hozzánk.
– Azt mondta, menjünk előre? – kérdezi Sam.
Kezia felhúzott szemöldökkel néz rá.
– A fenébe is, dehogy. Azt mondta, várjunk. Meg akarjátok várni?
Sam megrázza a fejét.
– Merre kell menni? – kérdezem.

Samnek igaza van: nem vagyok a megfelelő állapotban, de nem számít. Nem
hagyom, hogy az erősödő szédülésem lelassítson, bár Sam éberen figyel rám.
Úgy érzem, megfulladok a dzseki alá vett golyóálló mellényben. Melegem
van, és izzadok. Az éjszaka még mindig hideg. A szervezetem a tartalék
energiáit fogyasztja, csak hogy feljuttasson a dombra.

Kezia macskaügyességgel vezet minket felfelé az ösvényen. Ez nem az az
ösvény, amin korábban felmentem, hanem az, amelyiken lecsúsztam.
Elhaladunk a szikla mellett, amibe bevertem a fejem, és a zseblámpája fénye
megcsillan a nedves, vörös folton, ami az én vérem. Jó sok van ott belőle.
Kezia nem szól semmit. Sam sem, de egy lépéssel közelebb jön hozzám,
ahogy haladunk felfelé.

Az ösvény északnyugati irányba fordul, de még mindig felfelé kanyarog.
Már nem villámlik, és az eső is elállt, de felerősödött a szél, ami susogó
táncban lengeti a fenyőket a fejünk felett. Azon kapom magam, hogy szeretnék
a hátam mögé nézni, nem jön-e Lancel Graham utánam. Graham kórházban
van. Szerencséje lesz, ha meg tudják menteni a nyavalyás máját. De ez nem
gátol meg abban, hogy elképzeljem a vérontást. Egyszer még látom is őt
magam előtt.

Kezdek hallucinálni.
Hallom, hogy valaki sír. Lanny. Hallom, hogy sír a lányom, és ez belül
felsebez. Samhez fordulok. A nyelvem hegyén van a kérdés, hogy Te hallod

237

ezt?, de tudom, hogy nem hallja.
Kezdem elveszíteni az uralmat magam fölött.
Fél óra múlva kibukkanunk egy karcsú, vékony sziklapárkányon, ahol

nincsenek fák. Az egyik sziklataréj kinyúló peremén apró vadászkalyiba
kuporog. Felülről szinte lehetetlen lenne meglátni. Ahhoz, hogy az ember
egyáltalán rábukkanjon, tudnia kellene, hogy itt van. Régóta állhat itt. Látszik,
hogy többször volt tatarozva, de az egész építménynek egyfajta régi idők
vidéke hangulata van.

Kezia ráirányítja a zseblámpája kék-fehér fényét.
– Kyle és Lee Graham! Gyertek elő most rögtön! Claremont közrendőr
vagyok.
A hangjának parancsoló éle van, mint amikor egy tanár figyelmezteti a
rosszalkodó diákjait. Úgy gondolom, nálam működött volna abban az
életkorban.
Az egyik elfüggönyözött ablaknál mozgást látok, aztán megnyikordul az
ajtó, és egy fiú kikiabál:
– Hol van az apukám?
Kezia előrelép, és int nekünk, hogy maradjunk hátul.
– Lee? Lee, tudod, ki vagyok. Az apukád rendben van. Úton van a
kórházba. Most gyere ki! Nézd, elteszem a fegyveremet. Gyere ki!
A fiatalabb Graham fiú kisurran az ajtón. Pár számmal nagyobb kabátot
visel a kelleténél, sápadt, és ijedtnek látszik.
– Én nem akartam – hadarja gyorsan. – Én nem! Nem akarok bajba kerülni!
– Nem fogsz, kicsim, nem fogsz. Gyere ide!
Kezia int neki, hogy jöjjön előrébb, és amikor a fiú odaér hozzá, int
Samnek, aki megfogja a gyerek könyökét, és félig-meddig odavonszolja
hozzám. Lee tiltakozásra nyitja a száját. A vállára teszem a kezem, és
leguggolok hozzá.
– A gyerekeim odabent vannak? – kérdezem tőle.
Tétovázik, aztán bólint.
– Nem az én hibám volt – mondja. – Mondtam Kyle-nak, hogy nem kellene,
de…
– …de az apukáddal nem ellenkezhetsz – fejezem be helyette, és látom,
hogy az arcán szétárad a megkönnyebbülés. A megrázkódtatás. S bár közém és
a gyerekeim közé állt, szeretném megölelni. Nem teszem, de érzem, mennyire
elveszett. – Értem. Minden rendben lesz. Csak maradj itt! Ülj le, és ne
mozdulj!
Kezia közelebb jött egy kicsit.
– Kyle! – kiáltja. – Kyle, ki kell jönnöd! Hallasz engem? Kyle?
Leehez fordulok, aki magába roskadva ül, nem néz se a házra, se ránk.

238

– Lee, van a bátyádnál fegyver?
– Egy karabély. De ne bántsák! Csak azt teszi, amit apukám mondott neki.
Szerintem ennél többről van szó. Kyle volt az, aki az apja parancsára
megpróbált elkapni a sötétben. Azon gondolkozom, vajon másban is segített-e
neki. Korához képest nagy és jóképű. Jó szolgálatot tehetett egy fiatal nő
elrablásában. Elképzelem, ahogy odamegy ahhoz a lányhoz a pékség
parkolójában. Aztán odavezeti az apja autójához.
Olyan undor tör rám, hogy majdnem elhányom magamat.
Szólok Keziának, hogy Kyle-nak van fegyvere, és ő komoran bólint. Már
előhúzta a sajátját a tokjából.
– Mondd meg Samnek, hogy menjen a ház mögé. Nem szeretném, ha Kyle
egy másik ajtón meglépne. Te maradj itt a fiúval!
Sam már el is indult, amint látom. A házfal és a sziklafal között megkerüli a
kunyhót. Remélem, ott hátul nem találja magát szemközt egy szunyókáló
kígyóval vagy valami még rosszabbal. Nem jön vissza, amiből arra
következtetek, hogy van ott egy ajtó, és azt őrzi.
– Bemegyek – közlöm Keziával.
– Nem, nem mész! – Felém kap, de már elindultam az ajtó felé.
Látom, hogy a függöny megmoccan. Kyle résen van. Elméletben
meghányom-vetem, hogy ilyen távolságból egy karabélytöltény átmegy-e a
golyóálló mellényemen. A golyó kaliberétől és súlyától függ.
Már előhúztam a pisztolyomat, és a csövet lefelé irányítva, az ujjamat a
ravaszról levéve megpróbálom az ajtót. Kinyílik. Kyle nem gondolt arra, hogy
bezárja, miután az öccse kiment.
Odabent nagyon sötét van, egy pislákoló gyertyát leszámítva, ami egy
durván ácsolt asztalon áll a szoba túlsó végében. A zord, bizonytalan fény
remegve megvilágítja Kyle-t, aki az ablak mellett ül egy priccsen. A puskáját
egyenesen rám szegezi.
Senki más nincs a kunyhóban. Senki. Ez nyilvánvalóan csapda.
Felkiáltva megfordulok, kimanőverezek az ajtón, miközben Kyle lövése
csak milliméterekre kerül el. Kezia felé rohanok, és látom, hogy Lee elhagyta
a korábbi helyét a fák mellett. Most tökéletesen begyakorlott lövészpozícióban
áll. Pisztoly van nála, amit a zsebéből húzhatott elő, mert én nem motoztam
meg, mivel csak egy kisfiú. Egyenesen Kezia hátára céloz vele.
– Lee! – kiabálok a fegyveremet felemelve. – Ne csináld!
Megriad, és a lövése túl szélesre sikerül. De csak éppen hogy. Betöri a
kunyhó ablakát, mire Kezia lebukik és megpördül. Elindul Lee felé, miközben
„dobd el a fegyvert, dobd el a fegyvert” parancsok bénító sortüzét ordítja rá. A
fiú engedelmeskedik, görcsösen elhajítja a fegyvert, én pedig újra a kunyhó
felé fordulok, mert Kyle még odabent van felfegyverkezve. Hol vannak a

239

gyerekeim? Istenem, kérlek…
Kyle kilöki az ajtót, és a karabéllyal egyenesen az arcomra céloz. Van időm

reagálni, lőni, de nem teszem. Nem tehetem. Ő csak egy gyerek. Egy torz
lelkű, félrenevelt gyerek, de akkor sem tehetem.

Sam hátulról megragadja, és leviszi arccal a sárba. A puska kiesik a
kezéből, és odébb csúszik. Kyle kiabálva, hadakozva próbálja elérni. Kezia
már megbilincselte az öccsét, Leet, most pedig határozottan leülteti a srácot, és
elővesz egy másik bilincset. Éleset füttyent, mire Sam felnéz. Kezia odadobja
a bilincset, Sam elkapja a levegőben, és megbilincseli a fiút. Aztán felrántja, és
arccal a kabin falához térdelteti.

A bennem lüktető rettegéstől nem kapok levegőt. Nem attól vagyok
megrémülve, hogy majdnem meglőttek. Nem is Kyle-tól vagy Leetől.

A gyerekeimnek itt kell lenniük. Itt kell lenniük.
Ismét berohanok a kunyhóba. Apró, épp csak elfér benne egy kempingágy,
egy kisasztal, egy vastag gyapjúszőnyeg, a nyitott hátsó ajtó…
Odébb rúgom a szőnyeget, és találok alatta egy csapóajtót.
Elveszem a gyertyát az asztalról, és felnyitom a csapóajtót. A kiáramló
hideg, nedves levegőtől a gyertya fénye nyugtalanul reszketni kezd. Arra
gondolok, milyen jól jönne Kezia kicsi, erős fényű zseblámpája, de ez csak
futó gondolat. Egy falétra vezet lefelé.
Elindulok.
A karom tiltakozik a terhelés ellen, de most alig érzem a fájdalmat. Még
mindig émelygek és szédülök, de ez nem számít, semmi sem számít, csak az,
mit fogok találni a föld alatt.
Amit találok, az maga a pokol.

Mintha visszamentem volna a múltba.
Ahogy elfordulok a létrától, egy fémemelvénnyel találom magamat

szemben, amihez egy csörlőt erősítettek. Vastag kábel lóg róla, a végén hurok.
Akasztófahurok.
Ugyanolyan, mint ami Melvin garázsában volt. De nem csak erről van szó.

Jobb oldalon felismerem a szerszámos polcokat, amik alkatrészekkel, fúrókkal
és fogókkal vannak tele. Ráismerek a piros szerszámos fiókokra a munkaasztal
tetején.

Amikor visszafordulok a létra felé, meglátom mögötte a fűrészekkel,
késekkel, csavarhúzókkal, kalapácsokkal teleaggatott szerszámos táblát. Oldalt
van egy tálca orvosi műszerekkel. Egy másikon a bőr lenyúzásához használt
vadászszerszámok.

Aztán a tekintetem az utolsó, tökéletes részletre, egy szőnyegre esik.

240

Ugyanaz a típus, mint amit Melvin tett közvetlenül az áldozatai alá. Oda nem
illő, polgári kellék egy kínzókamrában.

Graham megszállottan lemásolta Melvin gyilkolóterepét, egészen a
legapróbb részletekig.

A hely szagától szédelegni kezdek, és nekitámaszkodom a létrának, mert
ismerem ezt a szagot. Ez gomolygott ki a wichitai garázsunkból, a romló hús, a
régi vér és a rettegés fémes bűze, és most itt van, ezen a helyen. Pontosan
ugyanaz a szag.

Nem tehetek róla. Felsikoltok. A gyerekeim nevét sikoltom, miközben
meghasad a szívem, az elmém kettétörik, és nem akarok mást, csak meghalni.

Graham soha nem akarta életben hagyni őket. Csak azt akarta, hogy lássam
ezt.

Még mindig a kezemben szorongatom a pisztolyomat, és az éleslátás egy
egyszerre szörnyű és gyönyörű pillanatában arra gondolok, milyen tökéletes,
hogy meg fogok halni itt, ugyanúgy, ahogy Gina Royal is elsorvadt és
elpusztult. És közben ugyanazokat a borzalmakat nézem. És ugyanazt a
tökéletes elveszettséget érzem.

Aztán meghallom a fiam hangját:
– Anya?
Nem több suttogásnál, mégis olyan hangos, mint egy üvöltés. Elejtem a
fegyvert, úgy ejtem el, mintha tüzet fogott volna, és négykézláb mászni kezdek
a padlón, át a szőnyegen, megkerülöm azt a rettenetes, meredező csörlőt, és
mögötte, mögötte meglátok egy rácsos ajtót az álfalba süllyesztve.
Le van lakatolva. Visszabotladozok a szerszámokhoz, és akkora erővel
tépek le egy feszítővasat a szerszámos tábláról, hogy az eszközök csörömpölve
szanaszét repülnek, azzal visszarohanok az ajtóhoz. A feszítővas villás végét
beékelem a retesz alá, és megrántom. A fa szilánkokra törik, enged. A retesz
leszakad.
A feszítővassal kinyitom az ajtót, és odabent meglátom Connort és Lannyt.
Életben vannak, életben. Abban a pillanatban elhagy minden erőm, térdre esek,
ők pedig mellettem teremnek, és úgy vetik rám magukat, mintha fel akarnának
oldódni bennem.
Ó, istenem, ez annyira csodálatos! A megkönnyebbülés fáj, de úgy, ahogy a
kauterizált seb fáj, miután minden vérzés elállt.
Még akkor is előre-hátra ringatom a gyerekeimet ennek a pokolnak a
padlóján, amikor Kezia és Sam rám talál. Mindketten ki vannak fulladva, és
felkészültek a legrosszabbra. Sam arcát nézve arra gondolok, istenem, épp
most jött át a szentélyen, amit annak a helynek állítottak, ahol a húga
szenvedett és meghalt. El tudom képzelni, milyen nehéz lehetett neki eljönni a
mellett az emelvény mellett, hogy odaérjen hozzánk.

241

De életben vagyunk.
Mindannyian élünk.

242

15

MINT MEGTUDOM, a házunkban lévő vér Kyle-tól származott. És ez Lanny műve
volt.

– Meghallottam, hogy vitatkoznak – meséli, amikor újra kint vagyunk a
tiszta, éjszakai levegőn. Kyle és Lee mindketten meg vannak bilincselve, és
Kezia hozzákötözte őket egy kampóhoz, amit a kunyhó falára szereltek. El
nem tudom képzelni, mire való lehetett. Vagyis inkább nem akarom. – Fogtam
a kést, bejöttem, és beleszúrtam. Mármint Kyle-ba. El is kaptam volna, ha
nincs vele a nyavalyás apja. Bezárkóztunk a pánikszobába, ahogy tanítottad,
de tudta a kódot. Ne haragudj, anya! Csalódást okoztam…

– Nem, az én hibám. – suttogja Connor olyan halkan, hogy majdnem elviszi
a hangját a szél. – A kód benne volt a telefonomban. El kellett volna
mondanom. Akkor lecserélhetted volna.

Így már összeáll a kép. A Graham gyerekek elvették Connor telefonját.
Emlékszem a fiam tétovázására aznap este, amikor Graham visszahozta a
telefonját. Úgy tűnt, mondani akar valami fontosat, és majdnem meg is tette.
Csakhogy nem akart feldühíteni, hiszen nemegyszer a lelkére kötöttem, hogy
soha ne írja le a kódokat.

De nem hagyhatom, hogy magát hibáztassa ezért az egészért. Soha.
– Nem, kicsim – mondom, és megpuszilom a homlokát. – Nem számít.
Mindkettőtökre nagyon büszke vagyok. Életben maradtatok. Most ez az egy
számít, értitek? Hogy élünk.
Kezia fóliatakarókat vesz elő a túlélőkészletéből, és bebugyolálom vele a
gyerekeket, hogy ne hűljenek ki.
Megkérdezem, van-e valami, amit el szeretnének mondani arról, ami a
vadászkunyhóban történt. Lanny azt feleli, nem történt semmi. Connor hallgat.
Azon tűnődöm, vajon a lányom hazudik-e nekem.
Leülünk a tisztáson. Végre megérkezik az erősítés egy sereg egyenruhás
rendőr alakjában. Megpillantom köztük Javier Esparzát is. Odabólint, mire
visszaintek.
Kételkedtem benne.

243

Nem kellett volna.
Maga Prester nyomozó is felkutyagolt. Még mindig öltöny van rajta, ami
kétlem, hogy túl fogja élni ezt a sarat, de legalább már rávett egy vastag
ballonkabátot. Egyenesen odajön hozzánk, és valami újat fedezek fel az arcán.
Tiszteletet.
– Hatalmas bocsánatkéréssel tartozom magának, Ms. Proctor – szabadkozik.
– Ők jól vannak?
– Az idő majd megmondja – válaszolom. – Azt hiszem, igen.
Nem tudom, de muszáj elhinnem, hogy rendben lesznek. Nehéz lesz.
Lesznek kérdéseik. El sem tudom képzelni, mit mondott nekik Graham az
apjukról. Gyanítom, hogy leginkább emiatt hallgat a fiam, és nem annyira az
átélt többi trauma miatt.
Prester bólintva felsóhajt. Nem úgy néz ki, mint akinek nagyon akaródzik
lemenni abba az alagsorba, de gyanítom, hogy rosszabbat is látott már.
– Kezia azt mondja, magánál van Graham telefonja. Szeretném, ha azt
bizonyítékként beszolgáltatná, valamint minden mást is, amit magához vett.
– A holmik nagy részét a kocsijában hagytam – felelem. – A pisztoly az
enyém.
Az alagsor padlójáról szedtem fel. Nincs szükségem újabb bonyodalmakra.
– Tessék!
Előhalászom a telefont a zsebemből.
A kijelző világít.
Véletlenül megnyomhattam a gombot. Le van zárva, és Graham
ujjlenyomata vagy kódja nélkül nem tudom felnyitni, de ami megdermeszt, az
az üzenet, ami megjelent rajta.
Absalomtól jött, és azt írja: Helyzetjelentést akar.
Megmutatom Presternek. Nem tűnik meglepettnek.
– Ki az az Absalom?
Mesélek neki a hacker jótevőmről. A szövetségesemről, aki egész idő alatt
elárult. Fogalmam sincs, hogyan lehetne megtalálni, és ezt közlöm is vele.
– Most én jövök – mondom, a telefont feltartva. – Maga szerint kiről beszél
Absalom?
Prester elővesz egy bizonyítékos zacskót a zsebéből, amibe belecsúsztatom
a telefont. Előbb lezárja a tasakot, csak utána válaszol:
– Szerintem maga is ki tudja találni.
Nekem sem akaródzik kimondani a nevet. Ez olyan, mint amikor az ördögöt
emlegeti az ember. Félek, hogy megjelenik.
A nyomozó arca elkomorodott, és nem tetszik, ahogy elgondolkozva,
puhatolózón méreget. Mintha azt latolgatná, elég erős vagyok-e elviselni azt,
amit közölni akar. Úgyhogy belevágok:

244

– Van valami mondanivalója a számomra.
Már nem félek semmitől. A gyerekeim itt vannak velem. Biztonságban.
Lancel Graham nem megy sehová. Lehetséges, hogy a fiait még meg lehet
menteni, amennyiben az apjuk pszichopátiája nem örökletes.
Prester félreint. Semmi kedvem elereszteni Lannyt és Connort, de azért
odébb megyek pár lépést, és úgy helyezkedem, hogy lássam őket. Tudom,
hogy ez olyasmi, amit nem szeretné, ha hallanának.
De továbbra sem félek.
– Volt egy jól szervezett szökés az El Doradóból. Tizenhét fogoly.
Kilencüket már elfogták. De…
Nem is kell folytatnia. Elfog az elkerülhetetlen sorsszerűség émelyítő
érzése, és tudom, hogy mit fog mondani.
– De Melvin Royal szabadlábon van – fejezem be helyette.
Elfordítja a tekintetét. Nem tudom, mit érzek, vagy hogy ő mit lát rajtam.
De egy dolgot tudok.
Már nem félek Melvin Royaltól.
Meg fogom ölni. Akárhogyan is, de ez az egész úgy fog végződni, ahogy
oly régen elkezdődött. Kettőnkkel.
A Royalokkal.

245

LEJÁTSZÁSI LISTA

Minden könyvemhez szoktam választani zenét, ami végigkísér az írás intenzív
folyamatán. A Nincs menekvés esetében érdekes feladatot jelentett megtalálni
azokat a dallamokat, amelyek segítettek Gwent előrehajtani ebben a
feszültséggel teli történetben.

Remélem, hogy ugyanúgy fogják élvezni a zenei élményt, mint én, és
kérem, ne felejtsék el, hogy a kalózkodás kárt okoz a zenészeknek, a közös
jogkezelésből befolyó jogdíjakból pedig nem lehet megélni. Egy dal vagy
album közvetlen megvásárlása még mindig a legjobb módja annak, hogy
kimutassuk a szeretetünket a művészek iránt, és segítsük őket abban, hogy új
műveket hozzanak létre.

♦ I Don’t Care Anymore – Hellyeah
♦ Ballad of a Prodigal Son – Lincoln Durham
♦ Battleflag – Lo Fidelity Allstars
♦ How You Like Me Now (Raffertie Remix) – The Heavy
♦ Black Honey – Thrice
♦ Bourbon Street – Jeff Tuohy
♦ Cellophane – Sara Jackson-Holman
♦ Drive – Joe Bonamassa
♦ Fake It – Bastille
♦ Heathens – twenty one pilots
♦ Jekyll and Hyde – Five Finger Death Punch
♦ Lovers End – The Birthday Massacre
♦ Meth Lab Zoso Sticker – 7Horse
♦ Bad Reputation – Joan Jett
♦ Peace – Apocalyptica
♦ Send Them Off! – Bastille
♦ Tainted Love – Marilyn Manson
♦ Take It All – Pop Evil

246

247

KÖSZÖNETNYlLVÁNÍTÁS

Szokás szerint ez a könyv nem íródhatott volna meg a férjem, R. Cat Conrad, a
csodálatos asszisztensem és előolvasóm, Sarah Weiss-Simpson, valamint a
sokat szenvedett, fantasztikus szerkesztőim, Tiffany Martin és Liz Pearsons
támogatása nélkül.

Külön köszönetet érdemel a barátom, Kelley és a többi Időváltó a
folyamatos biztatásért és támogatásért.

248

JEGYZETEK

1 Utalás Tim Burton animációs filmjére.
2 Azt akarom, hogy szedáljanak. (angol)
3 Mi egy boldog család vagyunk . (angol)
4 Önvédelmi sport.
5 Oxycontin: Az opioidok csoportjába tartozó erős fájdalomcsillapító.
6 CSI – A helyszínelők c. bűnügyi tévéfilmsorozat.
7 Nincs mit. (spanyol)
8 Latint utánzó összefüggő, de értelmetlen szöveg, amit a nyomdászatban és az
informatikában a betűtípusok, a tipográfia és az elrendezés bemutatására
használnak.

249

Tartalomjegyzék 249
249
1 249
2 249
3 249
4 249
5 249
6 249
7
8

250