Rachel Caine - Stillhouse Lake 1. - Nincs menekvés

A sakkhúzásom nem jött be a gyilkos exférjemnél. Ledobta a bombát, és
elképzelem, ahogy most a priccsén fekve röhög. Látja maga előtt, ahogy
megfosztanak a biztonságomtól, mint valami bőrtől. Erre a gondolatra
maszturbál.

A kíntól eláll a lélegzetem.
Egy pillanatig súlytalannak érzem magam. Nem zuhanok, de nem is érzek
talajt a lábam alatt. Kitudódott. Ránk találtak.
Az egész munkám, az összes menekülés, az összes rejtőzködés… hiábavaló
volt. Az internet soha nem felejt.
A trollok soha nem felejtenek.
A távolból szirénázást hallok. A rendőrség közeledik. A halott lány fel-le
bukdácsol a vízben, a haja úgy tekeredik és örvénylik, mint a lassú füst. Az
evezős csónak távolodik, a kikötőbe tart. Úgy tűnik, a horgásznak végre
sikerült kitörnie a transzból. Felnézek, és látom, hogy az arca beteges,
szívinfarktus előtti színt öltött, és most vadul evez. A felesége, aki majdnem
olyan rosszul néz ki, mint ő, magába roskadva ül mellette. Ezeknek az
embereknek hirtelen összeomlott a normális, biztonságos világuk, és egy sötét
helyen találták magukat. Azon a helyen, ahol én élek.
Látom, hogy a Norton felől közeledő rendőrautó lámpái felkúsznak egy
távoli domb tetejére.
Most már mindegy, üzenem Absalomnak. Le fognak tartóztatni.
Végtelenül hosszú idő elteltével megérkezik a válasza, amit erős rezgés
harangoz be, mintha egy felbőszült, csípésre készülő darázs lenne.
Bassza meg! Te voltál?
Meg kellett kérdeznie. Mindenkinek meg kell kérdeznie.
Nem, írom vissza, aztán ismét kikapcsolom a telefont. Amikor a csónak
nekiütődik – nekivágódik – a dokknak, odadobok egy kötelet a horgásznak.
Akaratlanul a feleségét találom el vele, de úgy tűnik, ő észre sem veszi.
Érzem, hogy valaki más is néz, ezért elfordítom a fejem.
Sam Cade áll a verandáján nagyjából két focipályányi távolságban. Piros-
fekete kockás köntöst, a lábán pedig papucsot visel, és engem, valamint a
sokkos állapotban lévő csónakázókat nézi. Látom, hogy a figyelme a vízben
lebegő holttest felé fordul, aztán vissza rám.
Nem nézek félre. Ő sem.
Sarkon fordul, és visszamegy a házba.
Kisegítem a nőt meg a férjét a csónakból, leültetem őket egy közeli padra,
és beszaladok a házba meleg takarókért. Épp rájuk terítem a plédet, amikor az
első járőrkocsi csikorogva lefékez tőlünk néhány méterre. A stroboszkópja
türelmetlenül villog, de már nem szirénázik. Mögötte a szögletes szedán
közeledik, és nem vagyok meglepve, amikor meglátom Prestert a kormány

151

mögött. A nyomozó úgy fest, mint aki egyáltalán nem aludt.
Élettelennek érzem magam. Zsibbadtnak. Amikor kiszáll az autóból,

felegyenesedem. Két másik egyenruhás rendőr száll ki a járőrautóból. Egyik
sem Graham, de felismerem őket Norton környékéről. Még többen jönnek,
egész kis autókaraván közeledik felénk.

Elönt az elkerülhetetlenség érzése. Tudom, hogy félnem kellene, de nem
félek. Valahogy az összes félelmem elpárolgott, miután megláttam ezt a
szegény, elpusztított, magára hagyott nőt a vízben. Mintha ez az egész
borítékolható lett volna, és én a lelkem mélyén előre tudtam.

Prester közeledik. Felé fordulok, és azt mondom:
– Kérem, gondoskodjon a gyerekeim biztonságáról! Valaki kiszivárogtatta a
neten, hogy hol vagyunk. Halálos fenyegetéseket kaptunk. Valódiakat. Nem
érdekel, velem mi lesz, de őket biztonságba kell helyezni.
Kemény, rezzenéstelen arccal mered rám, de azért lassan bólint. Egy
pillanatra megáll mellettem, aztán rápillant a két szerencsétlen csónakázóra.
Elfordulok, amíg kikérdezi őket. Sam Cade házát nézem, és a kitartásom
nemsokára meghozza a gyümölcsét, mert ismét látom kijönni. Ezúttal kifakult
farmert és egyszerű szürke pólót visel. Bezárja az ajtaját, mindkét zárat, mint
észreveszem, és lassan leereszkedik a lépcsőn felénk. A járőrök még nem
tudtak kordont felhúzni, de nincs is rá igazán szükség. Sam egyenesen hozzánk
sétál, és megáll pár méterre tőlem. Egy ideig egyikünk sem szól. Ő zsebre
dugott kézzel hintázik előre-hátra a sarkán. Nem néz rám, hanem a vízben
lebegő testet bámulja.
– Szeretnéd, hogy felhívjak valakit? – kérdezi a puszta levegőtől, mintha a
halott lánytól tudakolná.
Én is kerülöm a tekintetét.
Ebben a beszélgetésben egyikünk sem akar teljes szívvel részt venni. Ez
annyira jellemző mindkettőnkre.
– Azt hiszem, ahhoz már egy kicsit késő van – válaszolom, és ezt egyszerre
értem önmagamra és a halott lányra. Mindketten elveszetten sodródunk, kitéve
a viharoknak, és reményünk sincs arra, hogy menedéket leljünk.
Hirtelen elszégyellem magamat, hogy kettőnk helyzetét bármilyen szinten
összehasonlítom. Én nem szenvedtem órákat vagy talán napokat is egy
szadista gyilkos kezei között, és nem kellett átélnem annak a borzalmát, ahogy
megöl. Én csak hozzámentem egyhez.
– Megkértem Prestert, de megbizonyosodnál arról, hogy valóban
gondoskodik Connorról és Lannyről? Az igazság kitudódott. Te kürtölted szét,
Sam?
A figyelme olyan gyorsan fordul felém, hogy azt szerintem nem lehet
tettetni. Érzem a hirtelen döbbenetét, ahogy az egész magatartása megváltozik.

152

– Hogy mit csináltam?!
– Te lepleztél le minket az interneten?
– Persze hogy nem! – jelenti ki szemöldökráncolva, és hiszek neki. – Sosem
tennék ilyet, Gwen. Nem tennélek ki titeket ilyen kockázatnak.
Bólintok. Én sem gondolom komolyan, hogy ő volt, bár logikus lenne őt
gyanúsítanom. Nem, szerintem valami okostojás a nortoni rendőrségnél úgy
gondolta, majd névtelenül jogos elégtételt szolgáltat. Még az is lehet, hogy az
egyik hivatalnok volt. Presterig bezárólag bárki lehetett, aki hozzáfért a régi
személyazonosságommal kapcsolatos információláncolathoz. És még csak
hibáztatni sem tudom őket. Melvin Royalt senki sem tudja elfelejteni.
Ahogy Melvin kis segítőtársát sem. Az emberekben van egyfajta
megszállott, egészségtelen érdeklődés a férfi sorozatgyilkosok iránt. De a női
bűntársaikat még náluk is sokkal jobban gyűlölik. A nőgyűlölet és az álszent
harag mérgező elegye ez, és közrejátszik benne az az érzés is, hogy végre
tönkre lehet tenni egy nőt, miközben a többieket nem szabad.
Soha nem fogják nekem megbocsátani, hogy ártatlan vagyok, mert a
szemükben sosem leszek az.
Sam megint félrenéz, és az az irracionális gondolatom támad, hogy el akar
mondani nekem valamit. Mintha tartozna nekem egy vallomással. Egy ideig
még hintázik előre-hátra a sarkán, aztán megrázza a fejét, és elindul a házunk
felé.
– Mr. Cade – szól utána Prester nyomozó anélkül, hogy megfordulna vagy
elfordítaná a tekintetét –, önnel is váltanom kell egy szót.
– Ms. Proctor házában leszek – válaszolja Sam. – A gyerekekre vigyázok.
Prester szemmel láthatóan azon tanakodik, erőltesse-e vagy sem, de aztán
nyilván amellett dönt, hogy várhat a dolog. A nagy hal már ott van a horgán.
Nincs értelme többet kifogni, mint amennyit egyszerre ki tud filézni.
Gyorsan üzenek Lannynek, hogy beengedheti Samet. Amikor odaér, a
lányom kitárja az ajtót, és a karjaiba veti magát. Aztán Connor is. Meglepő,
milyen szeretettel fogadják, és bevallom, ez egy kicsit rosszulesik.
Most először tűnődöm el azon, vajon azzal, hogy része vagyok az
életüknek, nem ártok-e aktívan, folyamatosan nekik. Ez a kérdés annyira
elementáris, annyira szörnyű, hogy eláll a lélegzetem, és fájdalmasan megakad
a torkomban.
De lehet, hogy hamarosan már nem is lesz ebbe beleszólásom. Könnyen
lehet, hogy a gyerekeim bekerülnek a gyámügy rendszerébe, és nem látom
őket soha többé.
Hagyd abba! Úgy gondolkozol, ahogy ő szeretné, hogy gondolkozz. Mint
egy tehetetlen áldozat. Ne hagyd, hogy elvegye tőled azt, amit elértél! Küzdj
érte!

153

Hagyom, hogy a szemem lecsukódjon, és kényszerítem magam, hogy
elengedjem a szorongást és a fájdalmat. A lélegzésem könnyebbé válik, és
amikor kinyitom a szemem, látom, hogy Prester végzett a csónakázókkal, akik
megtalálták a testet. Most felém közeledik.

Nem várom meg. Sarkon fordulok, és elindulok a szedánja felé. Hallom,
hogy a cipője csusszan a teraszon, mintha váratlanul érte volna a lépésem, de
nem mondja, hogy jöjjek vissza. Tudom, hogy négyszemközt szeretne
kikérdezni.

Beülünk a hátsó ülésre, ő a vezetőülés mögötti helyre, én az utasoldalra, és
csüggedt sóhajjal belesüppedek az olcsó, meleg kárpitozásba. Hirtelen nagyon
fáradtnak érzem magam. Valami mély, ösztönös szinten még mindig félek, de
tudom, hogy nem változtathatok azon, ami jön, bármi legyen is az.

– Azt mondta, az infó kijutott magukról az internetre – kezdi Prester. –
Mielőtt belevágunk, szeretném, ha tudná, hogy nem az én művem volt. És ha
rájövök, hogy tőlünk volt valaki, megtalálom az illetőt, és új segglyukat
csinálok neki.

– Köszönöm – válaszolom –, de ez most nem segít rajtam, igaz?
Ő is tudja, hogy nem. Pillanatnyi habozás után előhúz egy digitális diktafont
a zsebéből, és bekapcsolja.
– Prester nyomozó, nortoni rendőrség. Ma… – a karórájára pillant, amit
furcsállok, amíg meg nem látom, hogy egyfajta vintage órája van, amibe a
kalendárium be van építve – …szeptember huszonharmadika van, reggel nyolc
óra harminckettő perc. Ez Gwen Proctor, más néven Gina Royal kihallgatása.
Ms. Proctor, most ismertetem a jogait. Ez csak formaság.
Persze nem az, és ezért gúnyosan elmosolyodok. Végighallgatom, ahogy
eldarálja a jogaimat egy olyan ember monoton hangján és gördülékenységével,
akinek már nagy gyakorlata van benne, és amikor befejezi, közlöm vele, hogy
megértettem. Mindketten udvariasak vagyunk, miközben letudjuk a kötelező
tiszteletköröket. Mint két vén motoros.
Prester hangja mély, csöndes dörmögésre vált.
– Szeretné, ha Gwennek szólítanám?
– Ez a nevem.
– Gwen, ma reggel egy újabb holttestet találtunk a tóban egy olyan helyen,
ahová rá lehet látni a maga házából. Szeretném, ha megértené, hogy a dolgok
nem festenek jól a maga szempontjából, figyelembe véve a maga, nos…
hátterét. A férjének, Melvin Royalnak, nagyon sajátos múltja van. Az első
lány, akit a tóban találtunk, még lehetett különös egybeesés. Ezt elismerem. De
két holttest? Két holttest már tervre utal.
– De nem az én tervemre – tiltakozom. – Nyomozó, feltehet nekem
egymillió kérdést egymillióféleképpen, de a legjobb, ha rögtön elmondom

154

magának mindazt, amit tudok. Sikoltást hallottam. Arra ébredtem. Egyszerre
jöttem ki a szobámból a gyerekekkel, ezt ők tanúsíthatják. Kijöttem, hogy
megnézzem, mi történt, és akkor láttam azt a két embert a csónakban, meg a
holttestet a vízben. Ez minden, amit erről az egészről tudok. És az első
holttestről még ennél is kevesebbet.

– Gwen. – Prester hangjában annyi szemrehányás van, mint egy csalódott
apáéban.

Intellektuális szinten értékelem a taktikáját. A legtöbb nyomozó
keménykedni próbált velem, de ő ösztönösen tudja, hogy a kedvesség az, ami
lefegyverez, amivel nem tudok mit kezdeni.

– Mindketten tudjuk, hogy ez nem ér itt véget, ugye? Úgyhogy kezdjük
szépen az elejénél.

– Ez volt az eleje.
– Nem a ma reggelre gondoltam. Térjünk vissza az első alkalomhoz, amikor
ilyen megcsonkított holttestet látott. Elolvastam az összes bírósági átiratot, és
megnéztem az összes videót, amit csak meg tudtam szerezni. Tudom, mit látott
aznap a házuk garázsában. Mit érzett akkor?
Kognitív trükk. Megpróbál visszavezetni életem egy traumatikus
pillanatába, a tehetetlen borzadályba, amit akkor éreztem. Egy pillanatot
várok, aztán válaszolok:
– Azt, hogy kihúzták a lábam alól a talajt. Hogy addig a pokolban éltem, és
nem is tudtam róla. El voltam szörnyedve. Még sosem láttam ilyet. Elképzelni
sem tudtam.
– És amikor rájött, hogy a férje bűnös, nemcsak abban a gyilkosságban,
hanem még sok másikban is?
– Maga szerint mit éreztem? – kérdezek vissza élesen. – És mit érzek még
mindig?
– Fogalmam sincs, Ms. Proctor. Gondolom, elég rosszul érezte magát
ahhoz, hogy megváltoztassa a nevét. De az is lehet, hogy azért csinálta, hogy
az emberek ne zaklassák többet.
Rámeredek, de természetesen igaza van, még ha próbálja is elbagatellizálni.
A legtöbb ember számára, aki a normális, megszokott világban él, az, ha valaki
komolyan veszi holmi internetcsőcselék fenyegetéseit, a gyengeség jele.
Valószínű, hogy Prester is így gondolja. Hirtelen nagyon megörülök annak,
hogy Sam otthon van a gyerekekkel. Ha megcsörren a telefon, ő tudja kezelni
a zaklatáscunamit. Bár biztosan megdöbbenti majd az intenzitása és a
hangereje. A legtöbb férfit megdöbbenti.
Furcsán üresnek érzem magam, és túl fáradt vagyok ahhoz, hogy érdekeljen
az egész. Eszembe jut az a rengeteg erőfeszítés és pénz, és arra gondolok,
lehet, hogy egyszerűen ott kellett volna maradnom a fenekemen Kansasben, és

155

hagyni, hogy a kretének kiéljék magukat. Ha úgyis ugyanaz a vége, akkor
minek annyi időt és energiát áldozni egy új, biztonságos élet felépítésére?

Prester kérdez tőlem valamit, de mivel nem figyeltem, megkérem, hogy
ismételje meg. Türelmesnek tűnik. A jó nyomozók mindig azok, legalábbis
eleinte.

– Kérem, mondja el, mit csinált a múlt héten.
– Hol kezdjem?
– Mondjuk, múlt vasárnapnál.
Önkényes választás, de engedelmeskedem. Nem nehéz. Az életem általában
nem túl mozgalmas. A holttest állapotából ítélve feltételezem, hogy a második
áldozat vasárnap vagy akörül tűnhetett el. Részletesen beszámolok mindenről,
de ahogy haladok előre az időben, rájövök, hogy döntenem kell. A Melvinnél
El Doradóban tett látogatásom is erre az időszakra esik. Mondjam el
Presternek, hogy meglátogattam a sorozatgyilkos exemet? Vagy hazudjak,
remélve, hogy nem fog rájönni? Ez utóbbi igazából nem opció. Prester jó
nyomozó. Ellenőrizni fogja a látogatói nyilvántartást Kansasben, és meg fogja
tudni, hogy ott jártam. Sőt, ami még rosszabb, rá fog jönni, hogy közvetlenül
azelőtt látogattam meg Melt, hogy felbukkant a test a tóban.
Nincs jó választás. Az az érzésem támad, hogy akármilyen erő alakítja is a
sorsomat, az megtervezte ezt a pillanatot is. Lenézek a kezemre, aztán fel, ki a
szedán szélvédőjén át. Meleg van idebent, és állott kávészag. De ami a
kihallgatóhelyiségeket illeti, láttam már rosszabbat is.
Odafordulok Presterhöz, a szemébe nézek, és elmesélem neki a
látogatásomat El Doradóban, a volt férjemtől kapott leveleket, amiknek a
másolatait megtalálja a házban, a zaklatás- és fenyegetéshullámot, amiknek
nem akar vége szakadni. Nem dramatizálom a dolgokat. Nem sírok, nem
remegek, nem mutatom a gyengeség semmilyen jelét, mert nem hiszem, hogy
bármin változtatna.
Prester bólogat, mintha mindezt már tudná. És talán tudja is. Vagy csak
remek pókerjátékos.
– Ms. Proctor, most be kell vinnem az őrsre. Megértette?
Bólintok. A háta mögül, egy elnyűtt, öreg tokból, ami az öve hátulján lóg,
bilincset vesz elő. Szó nélkül megfordulok, és hagyom, hogy megbilincseljen.
Miközben rám kattintja a bilincset, közli velem, hogy gyilkosság gyanújával
letartóztat.
Nem mondhatnám, hogy meg vagyok lepve.
Még csak azt sem, hogy dühös vagyok.

A kihallgatás összemosódik. Órákig tart. Közben valamikor iszom egy pocsék

156

kávét és vizet, eszem egy hideg sajtos-pulykás szendvicset. Majdnem
elalszom, olyan fáradt vagyok, és amikor végre elmúlik a zsibbadtságom,
megint félni kezdek. Annyira félek, hogy olyan, mintha folyamatosan jéghideg
vihar tombolna bennem. Tudom, hogy ha eddig még nem tudódott ki a hír,
akkor pár órán belül ki fog, és egy szűk nap alatt bejárja majd az egész világot.
A huszonnégy órás hírfolyam táplálja az emberek erőszakra való
csillapíthatatlan éhségét, és gondoskodik a friss, lelkes újoncokról, akik meg
akarnak büntetni engem.

A gyerekeim sebezhetők, kiszolgáltatottak lettek, és mindez az én hibám.
Közlik velem, hogy szemtanúk láttak a városban aznap, amikor az első
lánynak nyoma veszett. Mint kiderül, ő is ott evett abban a pékségben, ahol
megálltunk Lannyvel torkoskodni, miután felfüggesztették az iskolából. Alig
emlékszem rá. Ő volt az a lány a sarokban az iPaddel és a tetoválással a vállán.

A hideg futkározik a hátamon arra a gondolatra, hogy a pékség után senki
nem látta azt a lányt. Hogy valaki a parkolóból rabolhatta el, talán akkor,
amikor mi még odabent ültünk, de az is lehet, hogy röviddel azután, hogy
elmentünk.

Bárki csinálta is, egész idő alatt figyelhetett bennünket. Vagy ami még
rosszabb, lehet, hogy követtek minket, engem, arra várva, hogy felbukkanjon a
közelemben egy megfelelő áldozat, akit elragadhatnak. Még így is óriási volt a
kockázat, nem amatőröknek való. Még egy kisvárosban is, sőt, különösen egy
kisvárosban, az emberek észreveszik, ha valami szokatlan történik. Fényes
nappal elrabolni egy nőt…

Valami átvillan az agyamon, valami fontos, de túl fáradt vagyok ahhoz,
hogy értelmezni tudjam. Prester végig akar menni megint az egészen, az
elejétől kezdve. Beszámolok az életemről onnan, hogy elszöktünk Wichitából.
Részletesen elmondom, mit csináltam, onnantól, hogy eltűnt az első lány,
addig, hogy a második felbukkant a tóban. Mindenről beszámolok, amire csak
emlékszem a volt férjemmel folytatott beszélgetésből.

Semmi olyasmit nem mondok, ami a segítségére lenne, de próbálkozom, és
tudom, hogy ezt ő is észreveszi.

Kopognak az ajtón, és bejön egy másik detektív szendvicsekkel és
üdítőkkel. Elfogadom, és Prester is. Együtt eszünk, és ő csevegni próbál. Nem
vagyok a megfelelő hangulatban hozzá, ráadásul tudom, hogy ez is csak egy
taktika, nem valódi érdeklődés. Némán fejezzük be az evést, és már épp
kezdenénk újra a kihallgatást, amikor ismét kopognak.

Prester szemöldökét ráncolva hátradől a székén, miközben egy rendőr
behajol az ajtón. Vele még nem találkoztam. Ő is afroamerikai, de sokkal
fiatalabb Presternél. Valószínűleg épp csak végzett a főiskolán. Rám pillant,
aztán a nyomozóhoz fordul.

157

– Elnézést, uram – mondja. – Történt egy fejlemény. Ezt meg kell
hallgatnia.

Prester bosszúsnak látszik, de ellöki magát az asztaltól, és utánamegy.
Mielőtt becsukódik az ajtó, meglátom, hogy valakit vezetnek a folyosón, el
az ajtó előtt. Csak egy pillantást vetek rá, de annyit meg tudok állapítani, hogy
az illető fehér férfi, meg van bilincselve, és egy villanásnyi idő alatt úgy
érzem, felismertem, még jóval azelőtt, hogy elgondolkoznék, ki az.
Amikor rájövök, hátravetem magam a széken, és olyan erősen markolom
meg a félig üres kólásdobozt, hogy megreccsen a kezemben.
Mi a fenét keres itt Sam Cade megbilincselve?
És hol a pokolban vannak a gyerekeim?

158

9

A KIHALLGATÓSZOBA AJTAJA persze zárva van, és hiába dörömbölök meg
kiabálok, semmilyen választ nem kapok… Berekedek, és az ujjaim bütykei
kivörösödnek a sok kopogástól.

Végül Prester kinyitja az ajtót, és befurakszik, vigyázva, hogy ne tudjak
kitörni. Súroljuk egymást. Zihálva hátralépek, és újonnan szerzett rekedtes,
mormogó hangomon megkérdezem tőle:

– Hol vannak a gyerekeim?
– Jól vannak – feleli mély, megnyugtató hangon, miközben becsukja az
ajtót maga mögött. – Na, Ms. Proctor, üljön le! Csüccs! Maga most fáradt, de
én mindjárt elmondok magának mindent, amit tudnia kell.
Feszülten és gyanakvón, ökölbe szorított kezemmel a combomon lassan
leereszkedem a székre. Egy másodpercig rám mered, aztán ő is leül, és
előrehajolva megtámaszkodik a könyökén.
– Bizonyára látta, amikor nemrég behozták Sam Cade-et.
Bólintok. A szemébe fúrom a tekintetemet. Kétségbeesetten szeretnék
olvasni a gondolataiban.
– Csinált… csinált valamit Sam a gyerekeimmel?
Prester arca egy kicsit ellazul, aztán ismét megkeményedik. Megrázza a
fejét.
– Nem, Gwen. Szó sincs róla. Jól vannak. Semmi sem történt velük.
Gondolom, egy kicsit meg vannak ijedve attól, ami körülöttük folyik, és attól,
ahol vannak.
– Akkor miért hozták be Samet?
Prester ezúttal jó hosszan bámul rám, mintha ő is olvasni próbálna a
gondolataimban. Most veszem észre, hogy egy aktát tart a kezében, és nem azt,
amit eddig. Ennek új, barnássárga burkolata van, és még címke sincs rajta.
Az asztalra teszi, de nem nyitja ki.
– Pontosan mit tud Sam Cade-ről? – kérdezi.
– Én… – Szeretnék ráordítani, hogy „Mondja már!”, de tudom, követnem
kell a játékszabályokat. Ezért visszafogottan azt válaszolom: – Utánanéztem a

159

hátterének. A hitelképességének. Ilyesmiknek. Mindenkivel így teszek, aki
megfordul a közelemben vagy a gyerekekében. Nem találtam semmit. Csak
annyit, hogy veterán, aki Afganisztánban szolgált, pontosan úgy, ahogy
mondta.

– Ez mind igaz is – jegyzi meg Prester. Kinyitja az aktát, és kivesz belőle
egy hivatalos katonai fotót: egy kissé fiatalabb, kevésbé ráncos Sam Cade
látható rajta erősen gyűrött légierős egyenruhában. – Kitüntetett
helikopterpilóta. Négy kiküldetés Irakban és Afganisztánban. Amikor hazatért,
megtudta, hogy a szeretett húga halott.

Most az én mappámat nyitja ki. Kiveszi azt a lidércnyomásos fotót az
acélsodronyon lógó halott nőről. Hirtelen ott találom magamat megint: a
napsütésben állok a tönkretett pázsiton, és Mel garázsának összetört
szentélyébe bámulok. Újra érzem a hullaszagot, és alig tudom megállni, hogy
le ne hunyjam a szememet, el ne rejtőzzem előle.

– Ő itt – folytatja Prester, és vastag körmével a fényképre koppint – Cade
húga, Callie. De nem csoda, hogy nem jött rá a kettejük közötti rokoni
kapcsolatra. Egy autóbaleset miatt árvaságra jutottak, amikor Cade nyolcéves
volt, a húga pedig csak négy. Különböző nevelőszülőkhöz kerültek. Cade
megtartotta a szülei vezetéknevét, a húga nem. A lányt végül örökbe fogadták,
és úgy nőtt föl, hogy nem is ismerte a bátyját. Akkor kezdtek levelezni, amikor
Cade kiküldetésben volt. Azt hiszem, nagyon várta, hogy találkozhasson a
húgával. És amikor a hazája szolgálatából hazatért, ezt találta itthon.

Kiszáradt a szám. Arra gondolok, milyen közel kerültem ahhoz, hogy
rájöjjek az igazságra. Eszembe jutnak az eredménytelen keresések. Jó messzire
elmehetett, hogy ne kerüljön ki a neve a netre. Vagy megfizetett valakit, hogy
lepucolja onnan.

Sam Cade kémkedett utánam, efelől most már semmi kétségem. Utánam
költözött be abba a faházba, bár mindent megtett, hogy csak jóval később
találkozzunk. Úgy intézte, hogy természetesnek tűnjön. Benyomult az ajtón, az
életembe és a gyerekeimébe, és én nem vettem észre semmit.

Hányingerem van. Gwen Proctor egyáltalán nem egy új ember. Csak Gina
Royal 2.0-s verziója, aki simán bekajál bármit, amit egy jóképű, mosolygós
fickó mond neki. Egyedül hagytam a gyerekeimmel. Jézusom! Isten bocsássa
meg!

Nem kapok levegőt. Túl gyorsan szívom be, ezért lehajtom a fejemet, hogy
visszanyerjem az uralmat a légzésem fölött. Szédülök. Hallom, hogy a szék
csikorog a padlón, miközben Prester feláll, megkerüli az asztalt, és gyöngéden
a hátamra teszi a kezét.

– Nyugodjon meg! – mondja. – Nyugi, lazítson! Lélegezzen mélyeket! Be,
most pedig ki! Jól van.

160

– Mit csinált? – zihálom nem törődve a tanácsával.
Haragra van most szükségem. A harag kiegyensúlyoz, lerángat a földre, és
száműzi a pánikot. Felegyenesedem, kipislogom a szememből a foltokat.
Prester hátralép, és azon tűnődöm, vajon mit pillanthatott meg az arcomon.
– Ő volt az? Sam ölte meg azokat a lányokat?
Hát nem lenne egyszerűen tökéletes? Gina Royal kétszer is belezúg egy
sorozatgyilkosba. Senki sem mondhatja, hogy nincs férfiideálom.
– Vizsgáljuk ezt a lehetőséget is – feleli Prester. – A lényeg az, hogy Mr.
Cade is az érdeklődésünkre számot tartó személy, és ezért kikérdezzük.
Elnézést, hogy ezt csak így magára zúdítom, de tudni akartam…
– Látni akarta, tudtam-e, hogy kicsoda – vágok vissza. – Természetesen
kurvára fogalmam sem volt róla. Maga szerint akkor rábíztam volna a
gyerekeimet?
Látom, hogy meghányja-veti a dolgot. Képtelenség, hogy beengedtem volna
az egyik áldozat hozzátartozóját az életembe, a házamba, ha tudok róla. Prester
próbál előállni valami olyan forgatókönyvvel, amiben Sam Cade és én együtt
követtük el ezt, de a darabok nemcsak hogy nem illeszkednek egymáshoz, még
csak nem is ugyanabból a kirakósból valók. Vagy én öltem meg ezeket a
lányokat, vagy Cade, valamiféle eszement kísérletként arra, hogy kiharcolja
nekem azt a börtönbüntetést, amit szerinte megúsztam… Vagy egyikőnk sem.
De az biztos, hogy nem együtt csináltuk. Az nem lenne összeegyeztethető a
rendelkezésére álló adatokkal.
Nem tetszik neki ez az egész. Látom, hogy agyal rajta, és nem hibáztatom
azért, amiért úgy fest, mint akire ráférne egy üveg whisky meg egy szabadnap.
– Ha Cade tette, tépje le a tökeit! – kérem. – Az isten szerelmére, tegye
meg!
Felsóhajt. Egy újabb hosszú nap vár rá, és látom, hogy tudja ezt. Újra
átpörgetve a lapokat, átolvassa az aktát. Hagyom, hogy gondolkodjon rajta.
Végül feláll, összeszedi az aktákat és a fotókat. Úgy látom, elhatározásra
jutott, és nem is csalódok, mert kitárja előttem az ajtót.
– A gyerekei a pihenőszobában vannak a folyosó végén jobbra. Sam hozta
el őket a maga dzsipjével. Vigye haza őket! De ne hagyja el a várost! Ha mégis
megteszi, személyesen gondoskodom arról, hogy az FBI levadássza, és
tönkreteszem a maradék életét is. Megértette?
Bólintok. Nem mondok köszönetet neki, mert igazából nem tesz nekem
szívességet. Ő is tudja, hogy nagyon kevés bizonyítéka van ellenem, és egy jó
védőügyvéd – mondjuk egy knoxville-i – minden erőfeszítés nélkül darabokra
szedné az ügyet, különös tekintettel arra, hogy gyanúsítottnak ott van Sam
Cade is, aki mindenki szeme láttára rejtőzködött. A fenébe is, szabályosan
sajnálom Prestert ebben a pillanatban.

161

De annyira azért nem, hogy tétovázzak. Egy pillanat alatt kint vagyok az
ajtón, és elrohanok a nortoni rendőrség kis nyitott irodahelyisége mellett.
Látom, hogy Graham körmöl valamit az egyik asztalnál. Amikor elhaladok
előtte, felnéz. Nem bólintok oda neki, és nem is mosolygok rá, mert teljes
figyelmemmel a pihenőszoba ajtajára összpontosítok. Átlátszó üvegből van,
amin reluxa lóg ferdén. A réseken át megpillantom Lannyt és Connort egy
négyszögletes asztal mellett, amint kedvetlenül eszegetnek egy zacskó
popcornt. Mélyet lélegzem, mert annyira jó érzés élve és sértetlenül
viszontlátni őket, hogy szinte fáj.

Kinyitom az ajtót, és belépek. Lanny olyan gyorsan ugrik talpra, hogy a
széke hátralökődik és majdnem felborul. Felém rohan, de még idejében eszébe
jut, hogy ő a nagyobb gyerek, így nem veti magát a karomba. Connor bezzeg
elrobog mellette, és rám veti magát. Szorosan átölelem, az egyik karomat
pedig kinyújtom Lanny felé, aki vonakodva elfogadja. Érzem, hogy a
megkönnyebbülés szúró fájdalma enyhülni kezd, és átadja a helyét valami
melegebb, édesebb és gyengédebb érzésnek.

– Letartóztattak téged – mondja Lanny. A hangja tompa, mert a fejét belém
fúrta, de elhúzódik, és egyenesen rám néz. – Miért?

– Azt gondolják, talán én vagyok a felelős a…
Nem fejezem be a mondatot, de helyettem megteszi ő:
– …gyilkosságokért. Apa miatt. Hát persze. – Úgy mondja ezt, mintha ez
lenne a világ leglogikusabb dolga. Talán tényleg az is. – De nem te voltál.
Ezt olyan magától értetődő meggyőződéssel jelenti ki, hogy a szívem
megtelik az iránta érzett szeretettel, amiért gondolkodás nélkül bízik bennem.
Általában olyan gyanakodva tekint rám, hogy a tény, hogy ebben az egy
dologban megajándékoz a bizalmával, elmondhatatlanul sokat jelent.
Most Connor is elhúzódik tőlem, és belekezd:
– Anya, csak úgy értünk jöttek, és elvittek! Én mondtam, hogy nem kellene
velük mennünk, de Lanny…
– Lanny azt mondta, nem leszünk annyira ostobák, hogy összetűzésbe
keveredjünk a zsarukkal – teszi hozzá a lányom. – És így is lett. Ráadásul
igazából nem is értünk jöttek. Csak nem hagyhattak minket magunkra.
Mondtam nekik, hogy hozzák a dzsipet is, hogy majd azzal haza tudjunk
menni. – Egy pillanatig habozik, miközben próbálja a következő kérdést minél
lezserebbül feltenni: – Ööö… elmondták neked, miért akarnak Sammel
beszélni? Te mondtál nekik valamit?
Nem akarok most belemenni abba, mit tett az apjuk, hány embert pusztított
el, és hány családot – köztük a sajátját – tett tönkre, de érzem, hogy
magyarázattal tartozom nekik. Nem kisgyerekek már, és ösztönösen tudom,
hogy a dolgok hamarosan sokkal rosszabbra fognak fordulni mindannyiunk

162

számára.
De nem szívesen feketítem be előttük Sam Cade-et. Kedvelik őt. És

amennyire meg tudom állapítani, ő is kedveli őket. De hát eddig abban is
biztos voltam, hogy kedvel engem.

Lehet, hogy Sam mégis része annak a gyilkos tervnek, ami annak a két
lánynak az életébe került. Még mindig, még most sem tudom elképzelni, hogy
Sam gyilkolászik, de… de meg tudom érteni, ha a gyász, a harag és a fájdalom
olyasmire késztet embereket, amit azelőtt soha nem tettek volna meg.
Megöltem Gina Royalt, és újjáépítettem magamat a hamvaiból. Sam kifelé
összpontosította a dühét, énrám, a képzelt ellenségére. Talán azok a fiatal nők
csak járulékos veszteséget jelentettek a számára, csak eszközök voltak egy cél
eléréséhez a hideg katonai matekban. Ezt már majdnem – majdnem – el is
tudom hinni.

– Anya?
Pislogok. Connor aggodalmasan néz rám, így eltűnődök, milyen sokáig
kalandozhattak el a gondolataim. Nagyon fáradt vagyok. Annak ellenére, hogy
ettem egy szendvicset, úgy érzem, éhen halok, és annyira kell pisilnem, hogy
attól félek, szétrobban a hólyagom, mielőtt eljutok a mosdóig. Furcsa. Ez mind
mit sem számított, amíg nem tudtam, hogy a gyerekek biztonságban vannak.
– Majd hazafelé az úton beszélgetünk – mondom neki. – Gyorsan
elszaladok a mosdóba, aztán mehetünk. Rendben?
Kicsit kétkedve bólint. Szerintem Samért aggódik. Utálom, hogy ismét
össze kell törnöm a szívét. Igaz, ez most nem az én hibám.
Még időben odaérek a mosdóba. Ahogy ott ülök, ráz a hideg, és némán
sírok. Megmosom az arcom, a kezem, veszek pár mély lélegzetet, és amikor
belenézek a tükörbe, egy majdnem normális arc néz vissza rám. Rám férne
már egy hajvágás és egy hajfestés. Néhány ősz hajszál jelent meg hívatlan
vendégként a hajamban. Fura. Mindig azt gondoltam, hogy nem fogom
megérni az öregkort. Ezt a régi Gina suttogja, aki számára AZ ESEMÉNY
maga volt a világvége. Gyűlölöm a régi Ginát, aki naivan hitt az igaz szerelem
erejében, a maga és a férje jóságában és abban, hogy ő ezt az egészet csak úgy
megérdemli, anélkül, hogy bármit tennie kellene érte.
Most még jobban gyűlölöm őt, mert ráébredek, hogy – mindazok után is,
ami történt – nagyon is olyan vagyok, mint ő.

A hazaúton kezdetben csönd van, a ki nem mondott szavaktól terhes csönd.
Érzem, hogy a gyerekek tudni akarják. Én pedig el akarom mondani nekik, de
fogalmam sincs, hogyan, ezért inkább az autórádió gombjait babrálom. Ide-oda
ugrálok az újfajta countryzene, a déli rock, a régi country és valami

163

bádoghangú folkzene között, amíg Lanny előre nem nyúl, és egyetlen
határozott mozdulattal el nem zárja.

– Ebből elég! – szól rám. – Gyerünk, nyögd már ki, hogy mi van Sammel!
Édes istenem, nem akarok belekezdeni, de félreteszem a gyávaságomat, és
válaszolok:
– Sam húga… Kiderült, hogy Sam nem az, akinek mondja magát. Illetve az,
de nem mondta el nekünk a teljes igazságot.
– Összevissza beszélsz – jelenti ki Connor, és valószínűleg igaza van. –
Várjunk csak, az Sam húga volt a tóban? Megölte a húgát?
– Hé! – torkolja le Lanny. – Nem kell mindjárt testvérgyilkosságra
gondolni, jó? Sam nem ölt meg senkit!
Azon tűnődöm, hogyhogy nem vettem észre korábban. Az arcára pillantok,
és látom, hogy tényleg mérges, fel van kavarva, és meg akarja védeni Samet.
Grahambe instant belezúgott, de ez most más. Ez nem belezúgás, hanem
szükség. Sam erős volt, kedves, kitartó, és csendesen meghúzódott az élete
hátterében. Ami az apákat illeti, ő volt a második legjobb opció a számára.
– Nem – erősítem meg, és egy pillanatra megszorítom a kezét, de érzem,
hogy megfeszül. – Természetesen nem ölte meg. Azért vitték be, mert rájöttek,
hogy kapcsolatba hozható velünk. Még azelőttről.
Lanny elhúzódik, és az autó ajtajához simul. Látom, hogy Connor is
hátradől az ülésen.
– Azelőttről? – kérdezi halkan, enyhén remegő hangon. – Úgy érted,
akkortól, amikor még máshogy hívtak minket?
– Igen. – Bűntudattal kevert megkönnyebbülést érzek, amiért nem kell
tovább célozgatnom. – Amikor még Kansasben éltünk. A húga… A húga
egyike volt azoknak, akiket apátok megölt.
Azt nem mondom el nekik, hogy ő volt az utolsó. Attól még rosszabb lenne.
– Ó – mondja Lanny csendesen. A hangja üresen kong. – Szóval utánunk
jött ide. Igaz? Sosem volt igazán a barátunk. Csak meg akart minket figyelni.
És bántani, mert dühös volt azért, amit apu tett.
Ó, istenem! Azt mondta, apu. Olyan, mint egy késszúrás, és eszeveszett
aggodalommal tölt el.
– Édesem…
– Igaza van – szól közbe Connor a hátsó ülésről.
Amikor a visszapillantó tükörben ránézek, látom, hogy kifelé bámul az
ablakon, és abban a pillanatban hátborzongatóan hasonlít az apjára. Úgy
elbambulok, hogy kicsit túl hirtelen kell visszakormányoznom a sávba, ahogy
megyünk felfelé a tóhoz vezető úton.
– Nem volt a barátunk. Nekünk nincsenek barátaink. Hülyeség volt azt
képzelni – teszi hozzá.

164

– Hé, ez nem igaz! – vág közbe Lanny. – Neked ott van a Nyomi-
kommandó, akikkel tudsz kockulni. És mi van Kyle-lal és Leevel, a Graham
kölykökkel? Mindig hívnak téged ide-oda…

– Mondtam már, hogy nincsenek barátaim. Vannak haverjaim, akikkel
játszani szoktam, de ennyi. – Van egyfajta él a hangjában, amit nem hallottam
még korábban, és nem tetszik. Egyáltalán nem. – A Graham gyerekeket sem
szeretem. Csak úgy teszek, mintha barátok lennénk, hogy ne verjenek meg
megint.

Lanny arcán látom, hogy ezt ő sem tudta eddig. Azt hiszem, a fiam Samet
avathatta a bizalmába, de most, hogy ő elárult minket, már nincs értelme
titkolóznia. Úgy érzem, jéggé dermedek. Eszembe jut, milyen mereven
viselkedett Connor a Graham fiúk társaságában. Az, ahogy akkor azt mondta,
nem is veszítette el a telefonját, hanem valaki elvette tőle. Utálom magam,
amiért nem faggattam ki erről. Az események forgatagában, és mert a
gyilkosságok meg amiatt aggódtam, mit művel Mel, megfeledkeztem róla.
Cserben hagytam a fiamat.

Amikor Sam vérző orral, összeverve rátalált, az a Graham testvérek műve
volt.

Összeszorítom a fogamat, és az út hátralévő részében nem szólok egy szót
sem. Úgy tűnik, Lanny és Connor sem akar beszélgetni. A kocsifelhajtó
bejáratánál megállok, üresbe teszem a dzsipet, aztán feléjük fordulok.

– Nem tudom rendbe hozni azt, ami elromlott az életünkben. Egyszerűen
csak megtörtént. Nem tudom, kinek a hibája, de már nem is nagyon érdekel.
Egy dolgot viszont megígérek nektek: mindig gondoskodni fogok rólatok.
Mindkettőtökről. És ha bárki bántani akarna titeket, annak először velem
gyűlik meg a baja. Értitek?

Értik, de látom, hogy van még bennük valami feszültség, amit nem tudtam
elcsitítani, és ami olyan feszes, mint a drótkötél.

– Te nem vagy mindig itt, anya – feleli Lanny. – Tudom, hogy szeretnél, de
néha egymásra kell vigyáznunk, ezért jobb lenne, ha megmondanád nekem a…

– Lanny! Nem.
– De…
Tudom, mit szeretne. Hozzáférést a fegyverszéfhez. De erre nem vagyok
hajlandó. Sosem akartam ezt. Nem akartam fegyvercsörtetőket, harcosokat,
gyerekkatonákat nevelni a gyerekeimből.
Amíg hatalmamban áll megvédeni őket, addig nem engedem, hogy ez
megtörténjen.
A feszültséggel terhes csöndben sebességbe rakom az autót, és
végigcsikorgok a kavicsúton a házunkig.
Amikor a reflektorok fénye a házra vetül, vért látok. A felismerés első

165

rohamában csupán ennyi, amit érzékelek: egy élénkvörös foltot a garázsajtón,
fröccsenést, spirálvonalakat és cseppmintázatot. Keményen a fékre taposok,
mire mindhárman előrelódulunk, csak a biztonsági öv tart meg bennünket. A
halogénlámpák fényében jobban szemügyre veszem, és rájövök, hogy
valószínűleg nem vér, ahhoz túlságosan vörös és sűrű. De még nedves, csillog
a fényben, és miközben nézem, látom, hogy egy csepp lefelé csordogál.

Nemrég történhetett.
– Anya… – suttogja Connor.
Nem nézek rá. A szavakat nézem, amiket az ablakainkra mázoltak, és
végighúzódnak a téglán át a bejárati ajtóig.

GYILKOS
RIBANC
SZEMÉT
KURVA
BASZÓDJ MEG
DÖGÖLJ MEG

– Anya! – Connor megragadja a vállamat. A hangjában hallom a pánikot, a
nagyon is valós félelmet. – Anya!

Hátramenetbe rakom a dzsipet, és sódert spriccelve leszáguldok a felhajtón
az út irányába. De hirtelen fékezni kényszerülök, mert járművek állják el az
utat. Két jármű. Egy pöpec állapotú, makulátlanul tiszta Mercedes SUV és egy
koszos, felemelt pickup, ami talán piros lehet a sárbevonat alatt.

Elbarikádoztak minket.
Johansenék, a kedves, csendes házaspár a dombról, akiknek a
beköltözésemkor bemutatkoztam, az SUV-jükben ülnek, és nem néznek rám.
Az utat bámulják, mintha az, hogy elállták a felhajtómat, valamiféle kibaszott
baleset lenne. Mintha nem is lenne hozzá közük.
A sáros, piros pickupban ülő seggfejnek és a barátainak bezzeg nincsenek
ilyen gátlásai.
Egyenesen boldogok, amiért észreveszik őket. Hárman a négyajtós fülkéből
szállnak ki, három másik pedig csapzottan kecmereg lefelé a pickup platójáról.
A mozgáskoordinációjuk hiányából ítélve részegek lehetnek, és nagyon
örülnek neki. Egyiküket felismerem. Carl Getts az, az az idióta a lőtérről, akit
Javier a viselkedése miatt kitiltott.
Elindulnak felénk, és én jéggé dermedve döbbenek rá, hogy velem vannak a
gyerekeim, emellett fegyvertelen vagyok, és, Jézus, a zsaruk még csak egy

166

járőrautót sem küldtek, hogy elriasszák a zaklatókat. Ennyit Prester
jóindulatáról, már ha volt neki egyáltalán olyan.

Még egy nap sem telt el azóta, hogy berángattak a rendőrségre, máris az
életünkért retteghetünk.

Ezért van dzsipem.
Alacsony sebességre váltok, és felfelé hajtok egy darabig, aztán pattogva
lefelé az elvadult fűvel borított, kiálló kövekkel megszórt meredek lejtőn. A
legrosszabbját kikerülöm, de gyorsítanom kell, mert látom, hogy a pickupos
meg a társai kászálódnak vissza az autóba. Ráadásul négykerék-meghajtásuk
van. Olyan gyorsan fognak utánunk jönni, ahogy csak tudnak. Muszáj egérutat
nyernünk.
Kéne a fegyverem, gondolom kétségbeesetten. Jelenleg nincs a hátsó
széfben, mert kivettem, amikor úgy volt, hogy eladom a dzsipet Javiernek.
Nem érdekes, nyugtatom magam. Nem jó ötlet bárkitől vagy bármitől függeni.
Elsősorban, utolsósorban és mindig csakis magamra szabad támaszkodnom.
Ezt a leckét Meltől tanultam.
Először is, biztonságba kell jutnunk.
Másodszor, össze kell szednünk magunkat.
Harmadszor, ki kell juttatnom a gyerekeimet erről a helyről, kerül, amibe
kerül.
Majdnem el is érjük az út biztonságát.
A következő történik: élesen el kell tekernem a kormányt, hogy kikerüljek
egy sűrű gazcsomó mögött rejtőző kiálló sziklát, és eközben
belekormányozom a jobb kereket egy széles, láthatatlan vízmosásba. A dzsip
megbillen – egy lélegzetelállító pillanatig eszembe jutnak az átfordulásos
balesetekkel kapcsolatos statisztikák –, aztán a levegőbe emelkedik, majd
visszazökken a földre, mielőtt még meghallanám, hogy Lanny felsikolt.
Minden rendben, mondom magamnak.
De semmi sincs rendben.
A bal kerék nekicsapódik egy félig betemetett sziklának, majd miután
lepattan róla, keresztülszáguldunk rajta. Hallom az ütközés fémes robaját, és
az egész kormánymű vadul remegve kirázódik a kezemből. Akadozva kalapáló
szívvel újra megragadom, de rájövök, hogy eltörött a tengely. Elvesztettem az
uralmat az elülső kerekek és a kormány felett.
A következő sziklát, ami elég nagy ahhoz, hogy bezúzza a dzsip
motorháztetejének a közepét, már nem tudom kikerülni. Mindannyian úgy
nekifeszülünk a biztonsági öveknek, hogy valószínűleg zúzódásaink is lesznek,
és tudom, hogy felfúvódtak a légzsákok, mert érzem a légáramlatot az
arcomon, a becsapódást, az égő üzemanyag bűzét. Az arcom fáj és ég a
vértolulástól és a súrlódástól. A megrázkódtatás erősebb, mint a fájdalom, de

167

első körben nem magam miatt aggódom. Hátracsavarodom az ülésben, hogy
megnézzem Lannyt és Connort. Kábultak, de úgy tűnik, egyben vannak. Lanny
halkan nyöszörögve az orrát tapogatja, ami vérzik. Rájövök, hogy
egyfolytában kérdéseket mekegek feléjük – Jól vagytok? Minden rendben? –,
de a válaszra oda sem figyelek. Marékszám adogatom a lányomnak a papír
zsebkendőt, hogy szorítsa az orrára, miközben aggódva nézem Connort. Úgy
látszik, ő jól van, jobban, mint Lanny, bár van egy piros folt a homlokán. A
leeresztett légzsák fehér selyme petyhüdten terül szét a vállán. Oldalsó
függönylégzsák, jut az eszembe. Lannyé is aktiválódott, azért vérzik most az
orra.

Lehet, hogy az enyém is vérzik. Nem törődöm vele.
Végre összeszedem magamat annyira, hogy eszembe jut, nemcsak balesetet
szenvedtünk, hanem egy részeg férfiakkal megtömött pickup is kóvályog ezen
a domboldalon a nyomunk után kutatva. Elcsesztem. Halálos veszélybe
sodortam a gyerekeimet.
És ezt rendbe kell hoznom.
Kimászok a dzsipből, és kis híján hasra esek. Megkapaszkodom az ajtóban,
és észreveszem, hogy kövér vércseppeket hullajtok egyenetlen vonalban a
fehér blúzom elejére. Nem számít. Megrázom a fejem, vörös cseppeket
záporozva magam köré, és elbotorkálok a dzsip hátuljáig. Két dolog biztosan
van nálam: egy kerékkulcs és egy vészvillogó, ami egy gombnyomásra zavaró
piros-fehér fényt bocsát ki. Sőt, dobhártyaszaggató vészjelzést is képes leadni.
Az elemek jók benne, mert pont a múlt héten cseréltem ki őket. Megragadom a
villogót és a kerékkulcs nehéz vasát, és mielőtt becsuknám a vezetőoldali ajtót,
megtalálom a mobilomat. Odadobom Connornak, aki a legösszeszedettebbnek
látszik.
– Hívd a 911-et! – utasítom. – Mondd meg nekik, hogy megtámadtak. És
zárjátok be ezeket az ajtókat.
– Anya, ne maradj odakint! – kiabálja Connor, és attól tartok, mégsem fogja
bezárni az ajtókat. Hogy tétovázni fog, és kirángatják az autóból.
Ezért kinyitom az ajtót, és aktiválom az ajtózárakat, amik kattanva
záródnak. Aztán felhúzom az ablakokat, és otthagyom odabent őt, Lannyt és a
kulcsokat.
A kerékkulccsal a jobb kezemben, a többfunkciós villogóval a balban
megfordulok, és várom, hogy a pickup közelebb érjen.
De nem jut el idáig. Félúton lefelé ráhajt valamire, kifarol, és látom, hogy a
férfiak kiabálva leugrálnak a platóról, ahogy a jármű a lejtő felé billen. Az
egyik úgy kiált fel, mintha eltörte volna valamijét, vagy legalábbis majdnem,
de a másik kettő azzal a csonttalan ruganyossággal ugrik fel, ami a részegek
sajátja. A pickup hosszú, fémes sikollyal és ripityára zúzódó üveg hangjával

168

felborul, de nem csúszik tovább a lejtőn. Az oldalán fekve megáll. A kerekei
tovább pörögnek, és bőg a motorja, mintha a sofőrnek nem lenne annyi esze,
hogy levegye a lábát a gázpedálról. A fülkében ragadt három pasas elkezd
segítségért kiáltozni, és a még talpon lévő másik kettő a platóról odabotorkál
segíteni nekik. Kis híján kibillentik a feldőlt pickupot az egyensúlyából, és az
majdnem lebucskázik a domboldalon. Kicsit komikus az egész.

Látom, hogy Johansenék SUV-je hirtelen elindul, és sietve kikanyarodik az
útra, mintha most jutott volna eszükbe, hogy elkésnek a saját partijukról.
Gondolom, nem bírják a vér látványát. Még az enyémet sem. Tudom, hogy
nem fogják hívni a rendőrséget, de ez nem számít. Connor már megtette.
Nekem mindössze annyi a dolgom, hogy a verekedős kedvűeket lefoglaljam,
amíg meg nem látom a fényeket, és meg nem hallom a szirénázást. Én nem
követtem el semmit.

Legalábbis még nem.
Az egyik részeg fickó kiválik a csoportból, és megindul felém. Egyáltalán
nem vagyok meglepve, hogy pont Carl, a lőtéri fickó az. Aki sértegette Javit.
Valamit ordibál felém, de nem igazán figyelek oda. Azt próbálom
megállapítani, hogy van-e nála fegyver. Ha van, akkor eláshatom magam, mert
nemcsak simán agyonlőhet onnan, ahol áll, de még azt is mondhatja, hogy
önvédelemből tette, mert rátámadtam a jó kis kerékkulcsommal. Elég jól
ismerem Nortont ahhoz, hogy tudjam, mi lenne ennek a vége. Öt percig sem
vacillálnának, mielőtt felmentenék ezt a gazembert, még akkor is, ha a
gyerekeim mellettem tanúskodnának. Az életemet féltettem, mondaná. A
gyilkos beszariak sztenderd védekezése. A gond az, hogy az életüket jogosan
féltők védekezése is ez. Az olyanoké, mint például én.
Megkönnyebbülök, mert úgy tűnik, nincs fegyvere, legalábbis én nem látok
nála, és szerintem nem az a fajta, aki szemérmesen rejtegetné. Ha lenne neki,
akkor biztosan villogtatná, amitől az én kerékkulcsom is rögtön valóságos
fenyegetéssé válna.
A fickó megáll, én pedig észreveszem, hogy Connor a dzsip ablakán
dörömbölve próbálja elérni, hogy ránézzek. Lopva odapillantok. Az arca
kétségbeejtően sápadt.
– Hívtam a rendőröket, anya! – kiabálja. – Jönnek!
Tudom, drágám. Rámosolygok, amúgy igazából, mert lehet, hogy ez az
utolsó alkalom, hogy megtehetem.
Aztán a részeg fickó felé fordulok, akinek az egyik haverja már szintén
felénk tart, és azt mondom:
– Na, húzzál innen a faszba!
Mindketten felröhögnek. Az, amelyik most érkezett, egy kicsit szélesebb és
magasabb, mint az első, de részegebb is nála, ezért meg kell kapaszkodnia

169

benne, ahogy az ingatag köveken lépked. Burleszkbe illő önjelölt hekusok, de
azt halálosan komolyan gondolják, hogy erőszakoskodni szeretnének.

– Szétkúrtad az autónkat! – kiabálja Carl. – Ezért meg fogsz fizetni, te
gyilkos ribanc!

Eközben a felborult pickup utasoldali ajtaja – mint valami tank fedélzeti
nyílása – nyikorogva felnyílik. De a tankoktól eltérően az autóajtókat nem úgy
tervezték, hogy ha az ember felcsapja őket, akkor úgy is maradjanak. Amikor a
fickó felfelé löki az ajtót, hogy eltávolítsa az útból, az ajtó kinyílik a
végpontjáig, aztán keményen visszacsapódik rá.

Felkiált, és elengedi a pickup oldalát, mielőtt még az ajtó szétzúzná az
ujjait. Még akár vicces is lehetne, ha nem lennék teljesen beszarva, és nem
rajtam múlna két ártatlan gyerek élete, miközben ezek az idióták még a saját
életükért sem felelnek.

Amikor azok ketten velem szemben úgy döntenek, hogy rám vetik magukat,
bekapcsolom a villogót, és magamtól eltartva aktiválom a vészjelzést. Még így
is legyalulja az agyat. A villogó, aszimmetrikus, hihetetlenül éles fény és a
dobhártyarepesztő vijjogás még így, a készülék mögött állva is borzasztó,
nemhogy vele szemközt.

Carl és a cimborái seggre ülnek tőle, és eszeveszetten kiabálni kezdenek, de
hogy mit, azt a lármától nem hallom. Eláraszt egy kesernyés, de fantasztikus
adrenalinfröccs, amitől kedvet érzek kiverni belőlük a szart a kerékkulccsal,
hogy egészen, teljesen biztos lehessek abban, hogy ezek a seggfejek soha
többé nem fogják fenyegetni a gyerekeimet.

De nem teszem. Eljutok egészen a szakadék vékony, csúszós pereméig, de
visszatart a gondolat, hogy ezzel bebizonyítanám Presternek, igaza volt.
Bebizonyítanám, hogy gyilkos vagyok. Helyi vér tapadna a kezemhez.
Amilyen gyorsan felmentenének valakit, ha lelőne, olyan gyorsan szíjaznának
le engem a kivégzőasztalra, ha megütném ezeket a fickókat, amíg a földön
vannak. Tényleg csak ez tart vissza, miközben ott állok, és a villogót szegezem
rájuk ahelyett, hogy egyszer és mindenkorra lerendezném a számlát.

Bár a villogástól semmit sem látok, tudom, hogy jönnek a rendőrök, mert
Connor leereszti az ablakot mellettem, és megragadja a karom. Lefelé mutat az
útra, és amikor arra nézek, látom, hogy egy járőrkocsi megáll, a figyelmeztető
fényjelzése hasogatja az éjszakát. Ketten szállnak ki belőle, és elkezdenek
felfelé kapaszkodni a dombon az irányomba. A zseblámpáik fénye fel-le ugrál,
és foltokban élesen megvilágítja a zöld bokrokat és a csontsápadt köveket.

Kikapcsolom a vészjelző funkciót a villogón, és a halogénfényt a két
részegre irányítom, akik most dühtől tajtékozva, kezüket még mindig a fülükre
szorítva próbálják térdre küzdeni magukat. Az egyik előrehajol, és egy adag
halvány színű sört öklendezik ki magából, de a másik – Carl – továbbra is

170

mereven bámul rám. Látom a tekintetében a gyűlöletet. Észérvekkel semmire
sem jutok nála. És soha nem érezhetem magam biztonságban tőle.

– Jönnek a zsaruk – vetem oda neki.
Odanéz, mintha eddig nem vette volna észre (és valószínűleg nem is vette),
és olyan vegytiszta dühöt látok az arcán, hogy a kezemmel erősebben szorítom
a kerékkulcsot. Ez az ember bántani akar engem. Talán meg is ölne. És talán a
gyerekeimen vezetné le a dühét.
– Te kibaszott kurva! – sziszegi.
Arra gondolok, micsoda kielégülést okozna a reccsenés, ha a kerékkulccsal
kiverném a fogait. Százhetven centi rossz lehelet és pocsék tartás az egész
fickó, és valahogy nem tudom meggyőzni magamat, hogy nagy veszteség
lenne a világnak, ha végeznék vele. De aztán arra gondolok, biztos vannak
szerettei.
Elvégre még nekem is vannak.
Elsőként Graham ér oda hozzám. Örülök neki, mert ő testesebb és
magasabb, és úgy fest, mint aki bárkire rá tudná hozni a frászt, ha úgy dönt,
hogy odateszi magát. Felméri a helyzetet, aztán összevont szemöldökkel azt
kérdi:
– Mi a fene folyik itt?
Nekem az az érdekem, hogy az én verziómat hallja először, ezért rögtön
bele is vágok.
– Ezek az idióták elhatározták, hogy eljönnek hozzám egy nem túl baráti
látogatásra – mondom. – Elállták a kocsifelhajtót. És valakik, valószínűleg ők,
megrongálták a házunkat. Megpróbáltam lerázni őket terepen, de egy szikla
tönkretette a kormányművemet. Nem volt választásom. Meg kellett próbálnom
távol tartani őket a gyerekeimtől.
– Hazug kurva…
Anélkül, hogy rólam levenné a szemét, Graham kinyújtja a karját a részeg
fickó felé.
– Claremont közrendőr majd felveszi a vallomását – mondja neki. – Kez?
Graham ma esti társa egy magas, karcsú, rövid hajú, mellébeszélést nem
tűrő afroamerikai nő. A két részeget odakíséri a felborult pickuphoz, aztán
segítséget és mentőket hív, hogy kiszedjék a fülkében ragadt hármat, és
elvigyék azt, amelyik összetörte magát. Magas hangon, artikulálatlanul
karattyolnak neki. Gondolom, nem élvezi valami nagyon ezt a szerepet.
– Szóval azt mondja, maguk egyáltalán nem provokálták őket? – kérdezi
Graham.
Megfordulok, hogy ránézzek, aztán behajolok a nyitott ablakon Connorhoz,
hogy megpusziljam a homlokát.
– Lanny? Jól vagy, kicsim?

171

A lányom feltartja a hüvelykujját, aztán hátrahajtja a fejét, hogy
megpróbálja elállítani az orrvérzését.

– Letenné azt a kerékkulcsot? – kérdezi Graham szárazon.
Most veszem észre, hogy még mindig a kezemben szorongatom, mintha
még nem múlt volna el a veszély. A hüvelykujjamat sem vettem még le a
villogó vészjelző gombjáról. Visszahúzom magam annak a láthatatlan
meredélynek a széléről, mindkettőt leteszem a dzsip mellé, és ellépek onnan.
– Oké. Kezdetnek jó. No. Azt mondta, ezek a fiúk elállták az útját. Beszélt
velük?
– Azt sem tudom, kicsodák – válaszolom. – De, gondolom, elterjedt a hír a
volt férjemről. Feltételezem, már maga is tud róla.
Az arca szinte semmit sem árul el, de a tekintete mélyén megmozdul
valami, és a szája megfeszül.
Szándékosan ellazítja.
– Ha jól értettem a dolgot, a férje egy elítélt gyilkos.
– A volt férjem.
– Ühüm. Sorozatgyilkos, ha jól tudom.
– Tudja, hogy igen – mondom. – A hírek gyorsan terjednek. Bár gondolom,
ez várható egy ilyen kis városban. Kértem Prester nyomozót, hogy rendeljen ki
valami védelmet a gyerekeim számára…
– Éppen azért jöttünk – vág közbe Graham. – Itt akartunk állomásozni a ház
előtt ma éjjel.
– Azt hiszem, a festék már megszáradt volna addigra.
– Festék?
– Nézze csak meg nyugodtan, ha itt végzett. Nem lehet eltéveszteni.
Teljesen kimerültem. A balesetben szerzett sérüléseim kezdik éreztetni
magukat. A bal vállam érzékeny, valószínűleg kificamodott, amikor
nekifeszült a biztonsági övnek. A nyakam merev, és tompa fájdalmat érzek az
orrnyergem körül. Az orrvérzésem legalább már elállt, úgyhogy valószínűleg
nem tört el, és ha megtapogatom, nem érzem, hogy bármi csúszkálna benne.
Jól vagyok, gondolom magamban. Jobban, mint megérdemlem.
– Ez csak az első menet volt. Ezért mondtam, hogy védelemre van
szükségünk.
– Ms. Proctor, szerintem jó, ha tudja, hogy a hat fickó közül, akik maguk
után jöttek, jelenleg négy sérült – közli Graham, egyáltalán nem
barátságtalanul. – Úgy gondolom, ezt a menetet magának ítélhetjük,
amennyiben számon tartja.
– Nem tartom – vágom rá, de ez nem igaz.
Örülök, hogy az a szaros pickup az oldalán fekszik, és hűtőfolyadékot
szivárogtat a földbe. És örülök, hogy négyük otthon nyalogathatja majd a

172

sebeit, miközben azon gondolkozik, hogy soha többet nem kéne ide
visszajönni. Csak azt sajnálom, nem sérültek meg annyira, hogy örök életre
elmenjen a kedvük tőle.

– Nem fog letartóztatni.
– Ez még csak nem is kérdés volt.
– Bármelyik tisztességes védőügyvéd kutyakaját csinál magukból. Egy
gyermekes anya, akit megtámadott hat részeg? Komolyan? Fél órán belül én
leszek az ügyeletes hős a Twitteren.
Graham felsóhajt. Elnyújtott, lassú hang, ami belevegyül a tó
hullámzásának hangjába. Ahogy a levegő épp csak annyira lehűl, hogy a
körforgás újrainduljon, a vízről pára száll fel, mintha ezernyi szellem
szabadulna ki a tóból. A holtak tava, gondolom magamban, és igyekszem nem
odanézni. Stillhouse Lake szépsége számomra örökre elveszett.
– Nem – jelenti ki végül Graham. – Nem tartóztatom le. Őket tartóztatom le
garázdaságért, és azt a nagyfiút, ott, ittas vezetésért. Meg van elégedve?
Nem vagyok. Azt szeretném, ha mindegyikőjüket letartóztatná
tettlegességért, de ez a szó még csak el sem hagyta a száját.
Biztos látja, hogy vitatkozni akarok, mert feltartja a kezét, hogy
megállítson.
– Nézze, nem emeltek kezet magára. És legalább az egyikük elég józan
ahhoz, hogy belássa, a legjobb, ha azt mondják, látták magukat karambolozni,
és lejöttek ide segíteni. Maga meg bepánikolt, és rájuk fogta azt az izét, bármi
legyen is az. Hacsak nem találunk festéket vagy festéknyomokat a
járművükben, nyugodtan állíthatják, hogy fogalmuk sem volt arról, hogy a
maguk házát összefirkálták…
– Összefirkálták?! Ez nem valami Banksy-mű!
– Jó, akkor megrongálták. De a lényeg, hogy ami a tettlegességet illeti, ezek
simán letagadhatják. És maga hadonászott a kerékkulccsal. Amennyire meg
tudom ítélni, ezek a fickók fegyvertelenek.
Hatnak egy ellen nincs szüksége fegyverre. Ezt ő is tudja, de ezzel együtt
természetesen igaza van. A védőügyvédek kétélű fegyverek.
Kiszáll belőlem az erő. Nekidőlök a dzsipem roncsának.
– Kell egy autómentő – jegyzem meg. – Ez a dzsip sehová sem megy
anélkül.
– Hívatok majd – mondja. – Addig is hozza a gyerekeit, és menjünk vissza a
házukhoz. Nézzük meg, biztosan nem törtek-e be.
Tudom, hogy nem. A riasztórendszer a mobilomra küld értesítéseket, és ha
vészjelet kapok, akkor a tableten azonnal vissza tudom nézni a biztonsági
kamerák felvételeit, hogy lássam, járt-e valaki odabent. Senki sem törte be az
ablakokat, az ajtókat sem rúgták be, mégis a legutolsó hely, ahová most a

173

gyerekeimet vinni szeretném, az a ház, amiről még mindig csöpög a vörös
festék. Gondolom, direkt fröcskölték össze a garázst, hogy emlékeztessenek,
hol vitte véghez borzalmas művét Mel.

De valójában nincs választásom. Graham arckifejezéséből kiolvasom, hogy
esze ágában sincs elvinni minket egy nortoni motelba, hogy ott töltsük az
éjszakát, és erős a gyanúm, hogy ha megpróbálnám felhívni Prestert, ő nem
venné fel. Mivel a dzsip totálkáros, nem lenne más lehetőségem, mint
ismeretlenek jóindulatára bízni magunkat… de ez a paranoiám miatt szóba
sem jöhet. A legközelebbi szomszédaink, Johansenék segítettek elbarikádozni
a felhajtót. Sam Cade kezdettől fogva hazudott nekem. Javier tartalékos
rendőr, valószínűleg ő sem fogja viszonozni a hívásomat.

A dzsip nyitott ablakán át benyúlok, megnyomom az ajtózárkioldót,
kiveszem a kulcsaimat, és segítek Lannynek kiszállni. Az orra már alig vérzik,
és nem tűnik töröttnek, bár lehetnek zúzódásai. Mindannyiunknak lehetnek. Az
én hibám.

Belekarolok, és mindhárman követjük Grahamet fel a dombra a házhoz,
amit már nem nevezhetünk az otthonunknak.

174

10

GRAHAM SZORGOSAN LEFÉNYKÉPEZI A KÁRT. A piros nem vér. Még mindig
élénkvörös színű. A vér eddigre már oxidálódott és megbarnult volna. Festék.
A szöveg nagy részét festékszóróval fújták a falra, leszámítva a GYILKOS-t,
ami kapott egy extra horrorisztikus, csorgó farkat a vandál ecsete nyomán.
Kinyitom az ajtót, hatástalanítom a riasztót, és Graham alaposan körülnéz
odabent. Nem talál semmit, de hát előre tudtam, hogy nem fog.

– Oké – mondja, amikor visszajön a nappaliba, és elrakja a fegyverét. –
Meg kell kérnem, hogy adja át a fegyvereit, Ms. Proctor.

– Van rá parancsa? – kérdezem. Válaszképpen rám bámul. – Szóval nincs.
Akkor megtagadom az együttműködést. Hozzon parancsot!

Az arckifejezése nem változik, de a testbeszéde igen. Kicsit előrébb hajol,
egy árnyalatnyival agresszívebb lesz. Inkább érzékelem ezt, mint látom.
Eszembe jut, amit Connor mondott a hazafelé úton az autóban, hogy a Graham
fiúk verték meg. Azon tűnődöm, vajon pontosan mit tanulhattak az apjuktól.
Szeretnék megbízni ebben az emberben. Elvégre jelvényt visel, és jelenleg
egyedül ő áll köztem és a dühös emberek között, akik vadásznak rám. De
ránézek, és nem vagyok biztos abban, hogy megtehetem ezt az ugrást.

Talán soha senkiben nem bízhatok már meg. Annyira rosszul ítéltem meg az
embereket eddig.

– Rendben – válaszolja, bár nyilvánvaló, hogy nem így gondolja. – Tartsák
bezárva az ajtókat, és élesítve a riasztót. Az őrsön riaszt?

Miért kérdi? Hogy ne vegyenek róla tudomást?
– Igen, közvetlenül ott – válaszolom. – Ha megszűnik az áramellátás, akkor
is riaszt.
– És mi a helyzet a pánikszobával…?
Erre nem válaszolok, csak ránézek.
– Csak szeretnék megbizonyosodni arról, hogy tudnak segítséget hívni
bentről. Nem tudunk segíteni, ha nem tudjuk, hogy odabent vannak.
– Külön telefonvonala van – közlöm vele. – Nem lesz gond.
Érzi, hogy mindent elmondtam neki erről a témáról, amit el akartam, ezért

175

végre bólint, és elindul kifelé. Kinyitom neki az ajtót, és kikísérem, miközben
igyekszem nem nézni a rombolásra a bejárati ajtón. Miután becsuktam, végre
legalább egy kis időre úgy tehetek, mintha minden rendben lenne. Beütöm a
kódot, és az élesítés lágy sípoló hangja elcsitítja bennem azt a részt, amiről
nem is tudtam, hogy reszket. Bezárom az összes zárat, és hátat fordítok az
ajtónak.

Lanny a felhúzott térdét átölelve ül a kanapén. Megint védekező állásban.
Connor a nővérének támaszkodik. A lányom álla vérfoltos, ezért kimegyek a
konyhába, benedvesítek egy törülközőt, visszamegyek, és gyengéden
megtisztogatom vele. Amikor végzek, elveszi tőlem a törülközőt, és ő is
megtörölgeti az arcomat. Nem is gondoltam, hogy ennyi vér van rajtam. A
fehér törülköző csupa élénkvörös folt lesz. Connor az egyetlen, aki
szalonképes állapotban van. Félreteszem a törülközőt, leülök a gyerekeim
mellé, átölelem, és lassan ringatni kezdem őket. Egyikünk sem szól egy szót
sem.

Nincs rá szükség.
Végül fogom a foltos törülközőt, és hideg vízzel kiöblítem a mosogatóban.
Lanny bejön, felemeli a narancsleves dobozt, és szomjasan meghúzza. Amikor
végzett, Connor elveszi tőle. Még ahhoz sincs energiám, hogy rájuk szóljak,
használjanak poharat. Csak megcsóválom a fejem, és töltök magamnak vizet.
Jó sokat.
– Kértek valamit enni? – kérdezem tőlük.
Mindkét gyerek nemet mormol.
– Oké. Akkor feküdjetek le! A fürdőszobában leszek, ha kellek. Ma éjjel itt
alszom a nappaliban, rendben?
Nem lepődnek meg. Még emlékeznek arra, hogy a felmentésem után, de
még mielőtt eljöttünk Kansasből, minden éjjel a bérelt ház csupasz
nappalijában aludtam egy régi kanapén, a fegyveremmel az oldalamon.
Téglákkal verték be az ablakainkat, egyszer pedig bedobtak egy Molotov-
koktélt, ami szerencsére kialudt, mielőtt tüzet okozhatott volna. A vandalizmus
állandó szereplője volt az életünknek, mielőtt másodszor is elköltöztünk.
És akkor is, mint most is, tudtam, hogy nem számíthatok a szomszédok
segítségére. Sem a rendőrségére.
A zuhany mennyei érzés. Édes, normális, meleg menedék egy pokoli nap
után. Amennyire csak tudom, szárazra törlöm a hajam, tiszta bugyit és
sportmelltartót veszek, aztán megkeresem a legpuhább melegítőnadrágomat,
valamint egy mikroszálas pólót és zoknit. Lehetőség szerint teljesen fölöltözött
akarok lenni, a futócipőmet leszámítva, amit rugalmas fűzőkkel láttam el, hogy
vészhelyzet esetén csak bele tudjak bújni. A kanapé elég kényelmes, a
pisztolyomat pedig karnyújtásnyira helyezem el úgy, hogy a csöve tőlem elfelé

176

mutasson. Túl sok paranoiás járta már meg, amiért nem ügyelt a biztonságra.
Legnagyobb meglepetésemre sikerül elaludnom, és még csak nem is

álmodom. Talán túl fáradt vagyok hozzá. A reggeli adagot készítő automata
kávéfőző halk sípolására ébredek, és kómásan emlékeztetem magamat, hogy
szóljak Lannynek, ha megint letartóztatnak, kapcsolja ki az átkozott masinát.
Nagyon csendesen, zokniban járkálok, de hamarosan hallom, hogy az
előszobában nyikorogva kinyílik egy ajtó.

Lanny az. Elég rápillantanom, hogy lássam, nem aludt valami sokat, mert
már fel van öltözve. Fekete cargo nadrágot és szaggatott szürke pólót visel,
rajta egy koponyával, a réseken keresztül pedig egy fekete trikó kandikál ki.
Még két év, és szerintem veszekednem kell majd vele azért, hogy a póló alá
vegyen trikót. A haját kifésülte, de nem egyenesítette ki, és miközben mozog,
az enyhe természetes hullámon megcsillan a fény. A szeme alatti zúzódás
pirosa mély karmazsinvörösre, majdnem barnára váltott már, és az orra picit
meg van dagadva, de nem annyira, mint tartottam tőle.

Az arcán történt pusztítás ellenére is gyönyörű, és váratlanul fájdalom hasít
belém, amitől elakad a lélegzetem, és a kávém elkészítésére kell
összpontosítanom, hogy ne lássa az arcomon a megindultságot. Magam sem
tudom, hogy mi az oka ennek az érzésnek. Olyan, mintha elborítana egy
hatalmas, meleg hullám. Szeretném elpusztítani a világot, hogy soha többé ne
bánthassa őt.

– Menj arrébb! – szól rám ingerülten, mire kitérek az útjából.
Levesz egy bögrét a polcról, és belenéz. Ezt minden alkalommal
automatikusan megteszi, amióta tizenkét évesen talált egy csótányt a
csészéjében, amikor albérletben laktunk. Aztán kávét loccsant bele. Feketén
issza, nem azért, mert úgy szereti, hanem mert azt gondolja, úgy kell.
– Tehát még mindig élünk.
– Még mindig élünk – helyeselek.
– Megnézted az Elmebeteg Hordát?
Előre rettegek tőle, de igaza van. Az a következő lépés.
– Hamarosan meg fogom.
Keserűen felnevet.
– Gondolom, suliba sem megyek.
Eleve nem is úgy öltöztél, gondolom magamban, de ebben is igaza van.
– Nincs iskola. Talán itt az ideje, hogy magántanulók legyetek.
– Ó, az remek lesz. Soha többé nem hagyjuk el a házat. És az FBI
lecsekkolja majd a UPS-futárt, mielőtt kihozza a csomagot.
Pocsék hangulatban van, direkt kötözködik, hogy veszekedést provokáljon.
Felhúzom a szemöldökömet.
– Kérlek, ne! – mondom neki, mire rám mered. – Szükségem lesz a

177

segítségedre, Lanny.
Ezzel kiérdemlek a szemmeresztésen felül még egy szemforgatást is, ami

igazán ügyes trükk. Gondolom, kizárólag tinilányok tudják ilyen profi szintre
fejleszteni.

– Kitalálom. Azt szeretnéd, hogy vigyázzak Connorra. Mint valami csősz.
Szerintem adhatnál már nekem egy jelvényt, és tudod… – Határozatlanul, de
jelentőségteljesen a hónaljtokom irányába mutat.

– Nem – válaszolom. – Azt szeretném, ha segítenél átnézni az e-maileket.
Hozd a laptopodat, megmutatom, mit kell csinálnod. Ha végeztünk,
megbeszéljük a következő lépéseket.

Egy pillanatig nem jut szóhoz, ami újdonság nála, aztán leteszi a csészéjét,
lenyeli a kávét, és odaböki:

– Épp ideje volt.
– Igen. Valóban. Pedig, hidd el, szerettelek volna örökre megkímélni tőle.
Nem egy üdítő reggeli elfoglaltság lassan hozzászoktatni a lányomat a
gonoszságnak azokhoz a fokozataihoz, amiknek ki lesz téve, aztán megtanítani
arra, hogyan szortírozza és osztályozza azokat. Előzetesen megszűröm, amit
küldök neki. Nem küldök erőszakpornót, sem olyan képeket, amiken az arcunk
rá van photoshoppolva az áldozatokéra. Ezt nem tehetem meg vele. Lehet,
hogy hamarosan egyébként is látni fogja ezeket, de csakis azért, mert nem
tudom megakadályozni, nem pedig azért, mert megengedem.
Valóságos gyűlöletcunami zúdul ránk ezen a reggelen, s bár most ketten
válogatunk és jelentjük a különböző felügyeleti ügynökségeknek, így is
nagyon-nagyon sokáig tart. A túlnyomó része meglehetősen szokványos:
halálos fenyegetések. Végül Lanny az egyiknél megáll, és feltartott kezekkel –
mintha valami döghöz ért volna – eltolja a székét a laptopjától. Némán néz
rám, és látom, hogy kialszik benne valami. Egy pislákoló remény. Egy
hitfoszlány, hogy a világ még lehet jó, akár hozzánk is.
– Ezek csak szavak – vigasztalom. – Szánalmas emberkéktől, akik a
billentyűzet és egy álnév mögé bújva legénykednek. De tudom, mit érzel.
– Ez szörnyű! – fakad ki olyan hangon, ami sokkal inkább emlékeztet egy
kislányéra, mint arra a felnőttére, akinek próbálja kiadni magát. Megköszörüli
a torkát, és újra próbálkozik. – Ezek az emberek aljasok.
– Igen – értek vele egyet, és a vállára teszem a kezem. – Nem érdekli őket,
ha megbántanak azzal, amit írtak, sőt azzal sem foglalkoznak, hogy
elolvassuk-e. Nekik az a fontos, hogy leírhatták. Természetes, hogy félsz, és
úgy érzed, meggyaláztak. Én állandóan így érzem magam.
– De? – Tudja, hogy van egy „de”.
– De a tiéd a döntés – folytatom. – Bármikor kikapcsolhatod ezt a
számítógépet, és hátat fordíthatsz az egésznek. Ezek csak pixelek egy

178

képernyőn. Ezek a seggfejek lehet, hogy a világ másik végén vagy az ország
túlsó felén vannak, és ha nem, akkor is mikroszkopikusan kicsi az esély arra,
hogy bármi olyasmit tennének, ami túlmegy a klaviatúra dühödt püfölésén.
Oké?

Úgy tűnik, ez megnyugtatja.
– Oké – válaszolja. – És… mi van, ha mégis idejönnek?
– Ezért vagyok én itt, és ezért van nálam ez. – Megérintem a hónaljtokot. –
Nem szeretem a fegyvereket. Nem vagyok keresztes lovag. Azt szeretném, ha
nehezebb lenne fegyverhez jutni, és elég lenne egy marhaösztöke meg egy
baseballütő. De nem ilyen világban élünk, kicsim. Úgyhogy ha szeretnél
megtanulni lőni, akkor elkezdhetjük. De ha nem szeretnél, az is rendben van.
Hidd el, én jobban örülnék, ha nem nyúlnál fegyverhez, mert fenemód
nagyobb esélyed van arra, hogy lelőjenek, ha fegyver van nálad, mint ha nincs.
Én is inkább azért csinálom, hogy megelőzzem, hogy rátok lőjenek, semmint
azért, hogy viszonozzam a tüzet. Érted?
Látom rajta, hogy érti.
Most először látja be, hogy a fegyverem nemcsak pajzs, hanem egyben
veszélyforrás is. Helyes. Ez a legnehezebb lecke olyasvalakinek, aki azt
tanulta, hogy a fegyverek jelentik a megoldást. Csakis egy egyszerű, tiszta,
konkrét problémára adnak megoldást: az emberölésre.
Nem szeretném, ha valaha is ilyet kellene tennie. Én magam sem szeretnék
soha ilyet tenni.
Újra csatlakoztatom a laptopját az internethez, és csendben dolgozunk, amíg
Connor ásítozva, pizsamaalsóban meg nem jelenik az ajtóban. A vállán lévő
széles, feketében játszó zúzódást leszámítva, úgy tűnik, semmi baja. Ránk
pislog, miközben megpróbálja az ujjaival lelapítani a haját.
– Mindketten fenn vagytok – állapítja meg. – Miért nincs még reggeli?
– Pofa be! – mondja reflexből Lanny. – Úgy viselkedsz, mint egy kisbaba.
Tanulj meg palacsintát sütni! Nem atomfizika.
Connor ásít, és siralmas arccal rám néz.
– Anya?
Látom, hogy azt szeretné, ha ma kisgyerekként bánnék vele, babusgatnám,
kényeztetném, és meggyőzném arról, hogy biztonságban van. Pont az ellentéte
Lannynek, aki szembe szeretne nézni a dolgokkal. De ez is rendben van. Ő a
fiatalabb, joga van hozzá. Ahogy Lannynek is.
Szünetet tartok az áradó, savas gyűlölet olvasgatásában, és megyek,
összecsapok egy palacsintát. Szórok bele egy kis pekándiót, és épp a
meglepően normális reggeli közepén tartunk, amikor valaki határozottan
kopog az elcsúfított bejárati ajtónkon.
Felállok. Lanny már letette a villáját, és félig felemelkedett a székéről, de

179

intek neki, hogy üljön le. Connor abbahagyja a rágást, és rám néz. Az
agyamon lehetőségek sora fut át. Ma egy egész csomó új veszéllyel nézhetünk
szembe. Lehet, hogy a postás az. Lehet, hogy egy felfegyverzett fickó, aki
amint megpillant, szétloccsantja az agyamat. Az is lehet, hogy valaki egy
megcsonkított kutyát vagy macskát hagyott az ajtó előtt. Lehetetlen
megmondani anélkül, hogy megnézném, úgyhogy fogom a tabletet, és
megpróbálom elindítani, aztán eszembe jut, hogy kipurcant. Az akkumulátor le
van merülve. Átkozott technológia.

– Minden rendben – mondom a gyerekeknek, bár ebben egyáltalán nem
lehetek biztos.

Az ajtóhoz megyek, és óvatosan kinézek a kukucskálólyukon. Egy
elcsigázott afroamerikai nőt látok odakint állni. Ismerősnek tűnik, de pár
másodpercig nem tudom hova tenni, mert korábban csak futólag láttam, és
akkor rendőregyenruhát viselt.

Az a zsaru az, aki Grahammel volt múlt éjjel, és a részegekkel foglalkozott,
mialatt Graham velünk beszélt.

Kikapcsolom a riasztót, és ajtót nyitok. Amikor a tekintete megállapodik a
pisztolytáskámon, egy pillanatra megdermed.

– Igen? – kérdezem olyan hangon, ami se nem invitáló, se nem elutasító.
Sötétbarna szemét felemeli, elkapja a tekintetemet, aztán lassan
megmutatja, hogy nincs semmi a kezében.
– Claremont vagyok – mutatkozik be.
– Claremont közrendőr. Emlékszem magára tegnap éjjelről.
– Igen. Apám a tó túlsó partján lakik. Azt mondja, látta magukat a lányával,
amikor futni voltak.
Az öregember, Ezekiel Claremont. Easy.
Egy pillanatig tétovázom, aztán kinyújtom a kezem, hogy kezet rázzunk.
Határozott, száraz, hivatalos kézfogása van. Így közelről és hétköznapi
ruhában van valami elegancia benne, ami nemcsak az öltözékében mutatkozik
meg, hanem a frizuráján és a tökéletesen manikűrözött körmein is. Az ember
nem ezt várná a nortoni rendőrségtől.
– Bejöhetek? – kérdezi. – Segíteni szeretnék.
Csak így egyszerűen. Egyenesen a szemembe néz, és van valami csendes
erő abban, ahogy ezt mondja.
De inkább kilépek, és becsukom az ajtót magam mögött.
– Ne haragudjon – mondom neki –, de nem ismerem magát. Még a
keresztnevét sem tudom.
Ha meg is döbbenti a ridegségem és az udvariatlanságom, nem mutatja. A
szeme egy pillanatra összehúzódik egy kicsit, aztán elmosolyodik.
– Kezia. Röviden Kez.

180

– Örvendek – felelem puszta udvariasságból. Azon morfondírozok, vajon
mi a fenét keres itt valójában.

– Apám megkért, hogy nézzek rá magukra. Hallotta, hogy milyen bajba
kerültek. Apukám nem rajong a nortoni rendőrségért.

– Nem lehet egyszerű beszélgetni a vasárnapi ebédnél.
– El sem tudja képzelni.
A verandai székek felé intek.
Letelepszik az egyikre, ugyanarra, amin Sam Cade is ült mindig, jövök rá,
és éles, futó fájdalmat érzek. Váratlanul belém hasít, hogy hiányzik az a
gazember.
Nem, nem hiányzik. Az, aki hiányzik, soha nem létezett. Ahogy az a Mel, akit
szerettem, sem létezett soha. Az igazi Sam Cade a legjobb esetben is egy
alattomos hazudozó.
– Szép a táj erről az oldalról – állapítja meg a tóra néző kilátást szemlélve.
Biztosra veszem, hogy az is megfordul a fejében (mint eddig mindenkiében),
milyen jól láthattam volna innen, amikor beledobták a holttestet a tóba. – A
túloldalon, ahol apám lakik, jobban eltakarják a kilátást a fák. Viszont arra
olcsóbb. Próbálom meggyőzni, hogy költözzön lejjebb a dombon, hogy ne
kelljen felmennie azon a kaptatón, de…
– Szívesen cseverésznék még, de kihűl a palacsintám – vágok közbe. – Mit
szeretne tudni?
Még mindig a tavat bámulva egy kicsit megrázza a fejét.
– Hát, tudja, nem könnyíti meg annak a dolgát, aki segíteni szeretne
magának. A helyében én visszavennék ebből a hozzáállásból. Barátokra lesz
szüksége.
– Ez a hozzáállás segített életben maradni. Kösz, hogy beugrott.
Elkezdek felállni. Kinyújtja tökéletesen manikűrözött kezét, hogy
megállítson, és végre felém fordulva a szemembe néz.
– Úgy gondolom, segíthetek kideríteni, ki műveli ezt magával – mondja. –
Mindketten tudjuk, hogy olyasvalakinek kell lennie, aki a közelben lakik. Aki
idevalósi. És akinek oka van rá.
– Sam Cade-nek van.
– Utánajártam az alibijének mindkét időpontra, amikor a lányok eltűntek.
Egészen biztos, hogy nem ő volt. Már el is engedték.
– Elengedték?! – A garázsra loccsantott festékre és az őrjöngő dühvel a
falra fújt szavakra nézek. – Remek. Ez mindent megmagyaráz.
– Nem hiszem, hogy…
– Nézze, Kez, kösz, hogy próbálkozik, de azzal egyáltalán nem segít, ha
igyekszik meggyőzni arról, hogy Sam Cade nem rosszfiú. Megfigyelt és
követett engem.

181

– Ez igaz – ért egyet. – El is ismerte. Azt mondta, dühös volt, és bosszút
akart állni, de maga más, mint képzelte. Ha bántani akarta volna magát, már
rengeteg alkalma lett volna rá, nem gondolja? Szerintem valaki egész más
csinálta ezt. Dolgozom is egy nyomon. Szóval akarja hallani, mit gondolok,
vagy nem?

Óriási a kísértés, hogy nemet mondjak, és a széket hátralökve otthagyjam,
de… de nem bírom megtenni. Kezia Claremontnak lehetnek hátsó szándékai,
de az ajánlata elég őszintének tűnik. És barátra tényleg szükségem van, még
akkor is, ha nem nagyon bízhatok benne. Nem jobban, mint Sam Cade-ben.

– Hallgatom – bököm ki végül.
– Oké. Nos, Stillhouse Lake mindig is elég zárt közösség volt idefent –
kezdi. – Többnyire jómódú, ha nem is vagyonos fehérek lakták.
– De nem a visszaesés óta, amikor ezeket a házakat mind lefoglalták.
– Így van. Az ingatlanoknak kábé a harmadát eladták vagy kiadták a tavalyi
hajrában. Ha leszámítjuk az „őslakosokat”, akkor körülbelül harminc házat
kell megvizsgálnunk. Ha magát is kivesszük, akkor huszonkilencet. Remélem,
nem bánja, ha az apámat is kihúzom. Vagyis huszonnyolc marad.
Ez nincs ínyemre, de az elmélet kedvéért hajlandó vagyok kihagyni Easy
Claremontot a számításból. Azt is nehezen nézem ki belőle, hogy fel tudna
mászni ide a házhoz, nemhogy el tudna rabolni és megölni két erős, egészséges
fiatal nőt. Magamat is kihúzhatom. Huszonnyolc ház. Ebben még benne van
Sam Cade, akit a rendőrség már kizárt, és úgy tűnik, vonakodva bár, de én is
kénytelen leszek levenni a gyanúsítottak listájáról. Akkor tehát huszonhét
marad. Kis szám.
– Megvannak a nevek? – kérdezem Keztől.
Bólint, és kihúz a zsebéből egy összehajtott papírlapot, amit aztán átnyújt.
Közönséges, irodai nyomtatóban használt másolópapír, egy névlista, címek és
telefonszámok vannak rajta. Alapos munkát végzett. Némelyik név meg van
csillagozva, amivel, úgy látom, a bűnöző múltat jelölte. Bár nem gyanakszom
túlzottan a két kristálykotyvasztásért elítélt fickóra, akik együtt laknak feljebb
a dombon, de azért jó tudni ezt az információt. Van köztük egy szexbűnöző is,
de Kezia vastag betűs, kézírásos jegyzetei szerint már tüzetesen ki lett
kérdezve, és bár még nem zárták ki teljesen, már nem igazán tekintik
gyanúsítottnak.
– Többet is tettem volna, de arra gondoltam, szüksége van valamire, amivel
elterelheti a gondolatait – teszi hozzá Kezia. – Mindezt a szabadidőmben
csináltam, nincs benne a hivatalos nyilvántartásban.
Ránézek. Nem mosolyog. Van benne valami meg nem alkuvás, valami, ami
meghajlik ugyan, de el nem törik. Ez ismerős, mert bennem is megvan.
– Tudja, ki vagyok. Miért akar segíteni nekem? – kérdezem.

182

– Azért, mert szüksége van rá, és mert apám megkért. És azért is, mert… –
Megrázza a fejét, és félrenéz. – Tudom, milyen, amikor olyasmiért ítélik el az
embert, ami felett nincs hatalma.

Nagyot nyelek, halványan érzem a számban a hűlő palacsinta és a szirup
ízét. Kávéra szomjazom.

– Bejön? – kérdezem tőle. – Palacsintát eszünk. Van elég még egy
embernek.

Lassan elmosolyodik.
– Nem bánom.

183

11

MINT KIDERÜL, KEZIA CLAREMONTNAK hatalmas sikere van a gyerekeimnél, akik
eleinte csendesek és tartózkodók, de a lány ért a nyelvükön, természetes
bájával a csendből is képes beszélgetést előcsalogatni. Azt hiszem, egy nap
kiváló nyomozó lesz belőle. Kár a tehetségét közrendőri munkára, részeg
huligánokra pazarolni, bár azokat is hibátlanul kezelte. Miközben felmelegítem
a reggelimet, megcsinálom az övét is, aztán együtt eszünk. A gyerekek
mindent eltüntetnek a tányérjukról, aztán elsomfordálnak a szobájukba. Lanny
szerintem maradna, de én némán megrázom a fejem, ezért inkább visszavonul.

– Van néhány kapcsolatom – avat be Kezia halkan, amikor egyedül
maradunk. – Ráállíthatom őket a háttérmunkára nem hivatalosan. Apám szólt,
hogy maga bajban van, és ezek a vandálok tényleg nem szaroztak, gyorsan
rászálltak magukra. Szükségük lesz védelemre itt, helyben.

– Tudom – ismerem be. – Van fegyverem, de…
– A támadás még nem védekezés. Figyeljen, ismeri Javiert. Ő volt a másik,
aki ideküldött. Kedveli magát, bár még nem hisz teljesen az ártatlanságában,
de hajlandó segíteni távol tartani a farkasokat, ha maga beleegyezik.
Azon gondolkozom, mennyire más lenne a helyzet, ha az első adandó
alkalommal felpakoltunk volna a furgonra, és elhúztunk volna a fenébe, el
ebből a városból, ahelyett, hogy itt rostokolok, mint valami idióta, aki nem is
számított erre az egészre. Jó okom volt a maradásra, de ez az ok most
haszontalannak, puszta illúziónak tűnik. Most, hogy totálkárosra hajtottam a
dzsipet, már nem tudom elcserélni a furgonra, de Javier amúgy sem adná oda
nekem. Egyikünk sem akarna írásos dokumentumokat hátrahagyni.
– Ha hajlandó rajtunk tartani a fél szemét, annak örülök – mondom. – De
még jobban érezném magam, ha magával hozná az alakulata többi részét is.
Kez magasra felhúzza a szemöldökét.
– Szerintem jobban teszi, ha megelégszik azzal a segítséggel, amit kap.
Jelenleg nem tolonganak maga körül a szövetségesek.
Igaza van, ezért befogom a szám, és bólintok.
– Megcsinálom a lista felét – ajánlom fel. – Van valaki, aki talán segíteni

184

fog a kutatásban.
Absalom nem fog ingyen dolgozni, de ha most az a célom, hogy ne kelljen

fizetnem a segítségért, akkor magam alatt vágom a fát. Elmenekülni nem
tudok. A legjobb, amit tehetek, hogy arra használom a pénzem, hogy kihúzzam
magamat ebből a slamasztikából, amibe Mel (mert csakis ő lehetett) jóvoltából
kerültem. Nem kezdhetek új életet a pénzen, ha rács mögé dugnak. Nem
tudom megmenteni a családomat, ha elveszik tőlem a gyerekeket, és
nevelőotthonba küldik őket.

Keziának igaza van: most minden szövetségesre szükségem van.
Így amikor befejezzük a reggelit, köszönetet mondok neki, és cserébe
megkapom a telefonszámát. Tisztában vagyok azzal, hogy ha rosszul ítéltem
meg, akkor lehet, hogy mindazt, amiről beszélgettünk, felvették és
dokumentálták, és bekerül a hivatalos nortoni rendőrségi jegyzőkönyvekbe…
De nem hiszem, hogy Prester ezt a módszert választaná.
Küldök egy üzenetet Absalomnak, aki csak annyit válaszol: MIVAN.
Egyszerű szavakkal közlöm vele, mit akarok. A válasza tömör és velős:
aszittem böriben. Nem vok bűnös, üzenem vissza, amire egy teljes perc csönd
a válasz, majd egyetlen kérdőjel. Tudom, hogy ez az ő sajátos gyorsírásában
azt jelenti: Mire van szükséged?
Úgyhogy lefényképezem a papírfecnit Kezia takaros, precíz kézírásával, és
megírom Absalomnak, melyik neveknek szeretném, ha utánanézne. Visszaír
egy bitcoinárat, amitől majd’ hanyatt esek, de ő is tudja, hogy ki fogom fizetni,
amit meg is teszek a számítógépemről. Nem nézem meg az e-maileket. Ideje
megint törölni a fiókot. Még ha szolgálhat is nyomokkal, akkor sem vagyok
képes tovább egyszerre úszni a mérgező árral és megőrizni a lelki
egészségemet. Ezért egyelőre hagyom. Átutalom Absalomnak a pénzt, és
küldök egy e-mailt a listával és a nevekkel annak a magánnyomozónak, akit
korábban megbíztam, és neki is elküldöm a szokásos honoráriumát.
Éppen a mosdóban vagyok és pisilek, amikor megcsörren az eldobható
telefonom. Érte nyúlok, és megnézem a számot. Nem ismerős, de lehet, hogy
Absalom az.
Gyorsan megtörlöm magam, és lehúzom a vécét, mielőtt megnyomom a
hívásfogadás gombot.
– Halló?
– Szia, Gina!
Elakad a lélegzetem. Ez az a hang a fejemből, a hang, ami ellen hatástalan
az ördögűzés, bármennyit imádkozom is. Az ujjaim elzsibbadnak, és nekidőlök
a mosdónak. A tükörből saját rémült, merev arcom bámul vissza rám.
Melvin Royal felhívott telefonon. Hogy történhetett ez meg?
– Gina? Ott vagy még?

185

Le akarom tenni. Az élő telefonkapcsolat vele olyan, mintha egy pókokkal
teli nyitott zacskót tartanék a kezemben. De valahogy sikerül kinyögnöm:

– Igen. Itt vagyok.
Melvin szeret dicsekedni. Szereti ízlelgetni a diadalát. Ha ezt az egészet ő
rendezte meg, akkor azt el fogja mondani. És talán-talán olyasmit is el fog
árulni, amit felhasználhatok.
Megszerezte a telefonszámomat. Hogy csinálhatta? Vajon hogy?
Kez. Ő a legújabb szereplő az életemben… de neki nem adtam meg a
számomat.
Sam. Ne, ne Sam! Légyszi, ne Sam legyen!
Várjunk csak!
Magammal vittem a telefonomat a börtönbe. Le kellett adnom, mielőtt
bementem, és csak a látogatás után adták vissza. Valaki segít neki kijuttatni a
leveleit a börtönből. Nem lehetetlen, hogy a telefonomat is feltörték. Volt rá
elég idejük. Émelygek, ha arra gondolok, hogy ez nem jutott eszembe
korábban.
Mel még mindig beszél. A hangja most természetellenes melegséggel szól:
– Drágám. Nagyon rossz heted volt. Igaz, hogy előkerült egy újabb holttest?
– Igen, láttam.
– Milyen színű volt?
Sokféle reakcióra számítottam tőle, de erre nem.
– Mi? – kérdezem értetlenül.
– Egyszer készítettem egy színskálát, hogy hogyan néznek ki megnyúzva a
különböző stádiumokban. Inkább nyers csirke színe volt, vagy nyálkás barna?
– Fogd be!
– Tegyél róla, Gina! Tedd le a telefont! De várj csak, ha leteszed, ha
leteszed, sosem tudod meg, ki vadászik rád.
– Meg foglak ölni.
– Egyetértek, ezt kell tenned. Csakhogy nem lesz rá időd. Ezt megígérem.
Soha nem éreztem még magam ennyire hidegnek. A hangja még mindig
annyira az övé… észszerű, nyugodt, kimért. Racionális. Leszámítva, hogy
semmi racionális nincs abban, amit mond.
– Akkor áruld el! Csak az időt húzod.
– Gondolom, már rájöttél, mi a helyzet az új barátoddal, Sammel. Neked
aztán tényleg nincs szerencséd a férfiakkal, nem igaz? Fogadok, hogy az járt a
fejében, mi mindent fog csinálni veled. És minden este elélvezett a
várakozástól.
– Te is ettől élvezel el, Mel? Mert ez minden, ami jutni fog neked belőlem.
Soha többé nem fogsz látni. Megérinteni. És én túl fogom élni ezt.
– Fogalmad sincs, mi történik. Még csak nem is látod.

186

– Akkor mondd el! – válaszolom neki. – Mondd meg, mi az, amit nem
látok. Tudom, alig várod, hogy az orrom alá dörgölhesd, mennyire hülye
vagyok.

– Mindjárt – válaszolja, és a hangja hirtelen megváltozik. Az álarc lefoszlik
róla, és most a szörnyet hallom beszélni. Ez egy teljesen más hang. Már nem is
emberi. – Szeretném, ha tudnád, hogy amikor eljön, amikor ez az egész rád
omlik, az a te hibád lesz, te ócska, hülye kurva. Veled kellett volna kezdenem.
De veled fogom befejezni. Méghozzá hamarosan. Azt hiszed, nem fogok
hozzád érni? Dehogynem. Ki foglak belezni.

A bőröm libabőrös lesz, és behátrálok az egyik sarokba, mintha valahogyan
kinyúlhatna a telefonból, és megragadhatna.

Ő nincs itt. Nem tud idejönni. De az a hang…
– Abban a cellában fogsz megrohadni – nyögöm ki. Tudom, hogy már nem
úgy beszélek, mint Gwen. Hanem úgy, mint Gina. Megint Gina vagyok.
– Ó, hát nem hallottad? Az új ügyvédem úgy gondolja, megsértették a
jogaimat. Még az is lehet, hogy a bizonyítékok egy részét sutba kell dobni.
Talán új tárgyalásra is sor kerül, Gina. Mit gondolsz, szeretnéd újra átélni az
egészet? Akarsz ezúttal tanúskodni?
Erre a gondolatra fizikai rosszullét tör rám, és érzem, hogy elborít egy
keserű hullám, és sav perzseli a szájpadlásomat. Nem válaszolok neki. Tedd le!
– üvöltök magamra, mintha kívülről figyelném, ami történik. Tedd le, tedd le,
tedd e! Mintha egy rémálom foglya lennék, moccanni sem bírok… Aztán
mélyen beszívom a levegőt, a bénultság feloldódik, és a hüvelykujjamat
ráteszem a „Hívás bontása” gombra.
– Meggondoltam magam – közli, de már lenyomtam a gombot. –
Elmondom neked…
Katt. Megtettem. Vége. Úgy érzem, csatát nyertem… Vagy mégsem? Lehet,
hogy egyszerűen csak megfutamodtam?
Istenem! Ha feltörték a telefonomat, akkor mást is megszerezhettek belőle. A
gyerekek számát. Absalomét. Mi mindent is őriztem benne!
Lekuporodok a mosogató és az ajtófélfa közötti sarokba, óvatosan leteszem
a telefont a padlóra, és úgy meredek rá, mintha bármelyik pillanatban
átváltozhatna rothadó hússá vagy egy halom skorpióvá. Felnyúlok, leveszem a
konyharuhát, és erősen beleharapok, olyan erősen, hogy megsajdulnak az
állkapocsizmaim, aztán beleordítok a hangtompító puhaságba.
Addig üvöltök, amíg ki nem tisztul a fejem. Beletelik pár percbe. Majd a
legfontosabb kérdésre fókuszálok. Hogyan csinálta? Valaki a börtönben
kicsórta a számomat a telefonomból, amíg ott voltam.
De hogyan tudott felhívni?
Melvin telefonhívásai szigorúan az ügyvédjére vannak korlátozva. Senki

187

mást nem szabad felhívnia, és én egyike vagyok azoknak, akiket kifejezetten
tilos. De, gondolom, még a halálsoron is lehetséges egy becsempészett
mobilon némi hívásidőt vásárolni.

Remélem, a gatyáját is ráköltötte a szemétláda.
Nem bírok a házban maradni. Úgy érzem, fuldoklom, kétségbeesett vagyok,
és dühös. Egy ideig fel-alá járkálok a nappaliban, aztán felhívom Kezia
Claremontot az általa megadott számon, és megkérem, hogy – az isten
szerelmére – tartsa a szemét a gyerekeimen.
– Nézzen ki az ablakon! – mondja.
Félrehúzom a nappali függönyét, és kinézek. Látom, hogy az autója még
mindig ott áll a felhajtón. Integet.
– Mi a helyzet?
Elmondom neki, hogy Mel felhívott. Higgadtan, profin reagál. Beolvasom
neki a számot (Mel nem bajlódott azzal, hogy rejtett számról hívjon).
Feljegyzi, és azt mondja, utána fog nézni. Kétségem sincs afelől, hogy
zsákutca lesz. Még ha meg is találják a telefont, semmit sem ér.
Bebizonyította, hogy ki tud nyúlni a rácsok mögül, amikor csak akar.
Legközelebb nem ő lesz az, hanem valaki más, aki végrehajtja az utasításait.
– Kezia – szinte vibrálok a feszültségtől, rosszul vagyok –, itt tudna maradni
és figyelni a házat úgy egy óráig?
– Persze – egyezik bele. – Nincs dolgom. Szép idő is van, meg minden.
Miért? Konkrétan megfenyegette valamivel?
– Nem. Csak… el kell mennem. Egy kis időre. – Idebent úgy érzem,
csapdába estem. Az idegösszeomlás szélén állok, és ezt tudom is. Térre van
szükségem, hogy visszanyerjem az uralmat magam fölött. – Maximum egy
órára megyek el.
Ki kell öblítenem a szervezetemből a Melvinnel való összecsapást, mielőtt
megmérgez.
– Nem probléma – mondja. – Úgyis csak telefonokat bonyolítok. Itt leszek.
Szólok a gyerekeknek, hogy hamarosan visszajövök, és addig Kezia odakint
van, aztán megesketem őket, hogy nem nyitják ki az ajtót, amíg távol vagyok.
Átismételjük, mi a teendő vészhelyzetben. Némán figyelnek, tudják, hogy van
valami bajom, és ez megijeszti őket. Látom rajtuk.
– Minden rendben lesz – nyugtatom őket.
Puszit nyomok előbb Lanny, aztán Connor fejére. Mindketten tiltakozás
nélkül hagyják, ebből tudom, hogy félnek.
Fogok egy zárható, műanyag fegyvertáskát, és beleteszem a pisztolyomat,
amiből előzőleg kivettem a töltényeket. Az üres hónaljtokot magamon
hagyom. Felveszek rá egy cipzáras kapucnis felsőt, hogy elrejtsem, és a
fegyvertáskát belerakom egy kis hátizsákba.

188

– Anya? – Lanny az. Megállok. A kezem már a riasztó számlapja fölött van,
hogy hatástalanítsam. – Szeretlek!

Halkan mondja, de olyan érzés, mintha eltalált és földhöz vágott volna egy
szökőár. Az érzelmek heves viharától elakad a lélegzetem. Az ujjaim
megremegnek a számlap gombjain, és egy pillanatra elvakítanak a könnyek.

Kipislogom őket a szememből, megfordulok, és sikerül rámosolyognom.
– Én is szeretlek, kincsem.
– Ne maradj sokáig! – teszi hozzá.
Nézem, ahogy odalép a késtartóhoz, és kivesz egyet. Aztán megfordul, és
visszamegy a szobájába.
Sikítani szeretnék, de tudom, hogy itt nem tehetem. Beütöm a kódot, de
elrontom. Újra próbálom, és ezúttal hatástalanítom a riasztót. Az ajtó szinte
már azelőtt kinyílik, hogy biztonságos lenne, de jól időzítettem, bár épphogy.
Kilépek, újra élesítem a riasztót, aztán bezárom az ajtót. Jól van. A gyerekek
biztonságban vannak. Kezia telefonál, amikor elhaladok mellette. Odabólint,
miközben egy spirálfüzetbe jegyzetel.
Futásra váltok. Nem kocogásra, hanem valóságos sprintre le a
kocsifelhajtón. Bármelyik lépésnél könnyedén elveszíthetném az
egyensúlyomat, az uralmat a testem fölött. Egyetlen rossz mozdulat, és
elterülhetek, valószínűleg csontomat is törném, de nem érdekel, nem érdekel.
Ki kell űznöm a Melvin Royal nevű mérget a szervezetemből.
Úgy futok, mintha lángolnék.
Elérem az utat, és tovább futok felfelé az óramutató járásával megegyező
irányban. Kapucnival a fejemen csak egy vagyok a névtelen futók közül.
Elhaladok pár ember mellett, némelyikük csak sétál, mások a kikötőben
őgyelegnek. Néhányan megnéznek, ahogy elszáguldok mellettük, de semmi
több. Jobbról elhaladok Sam Cade háza mellett, de nem állok meg. Még több
energiát pumpálok az izmaimba, hogy elégessem a feszültséget, és feljutok
egészen a dombtetőre, ahol a lőtéri parkoló végre lapos, könnyű terepet kínál.
Sétára lassítok, hogy az izmaim magukhoz térhessenek. Körözök. A kapucnim
átázott, izzadságtól nehéz, és érzem, hogy a düh még mindig tombol bennem.
Nem hagyom, hogy Melvin győzzön. Soha.
Udvariasságból és egyben elővigyázatosságból lehúzom a kapucnit a
fejemről, mielőtt belépek a lőtér épületébe, és majdnem beleütközöm Javierbe,
aki az ajtóban áll háttal, és épp felerősít valamit a faliújságra. Ez a bolti rész,
ahol töltényt, vadász- és íjászfelszerelést árusítanak… sőt még terepszinti
popcornt is. A pultnál álló fiatal nőt Sophie-nak hívják, és hetedik generációs
nortoni őslakos. Tudom, mert részletesen elmesélte az első nap, amikor
beiratkoztam. Beszédes volt, és barátságos.
Most egyetlen pillantást vet rám, és az arca bezárul. A csevegésnek egyszer

189

és mindenkorra vége, úgy tűnik. Annak az embernek a feszült, üveges
arckifejezése jelenik meg az arcán, aki bármelyik pillanatban kész arra, hogy a
pult alól előkapjon egy fegyvert, és tüzet nyisson.

– Mr. Esparza… – szólalok meg, mire Javier beleszúrja az utolsó rajzszöget
a poszterbe, és megfordul.

Nincs meglepve. Biztos vagyok benne, hogy kiváló térérzékének
köszönhetően abban a pillanatban tudta, ki vagyok, amikor az ajtót
kinyitottam.

– Ms. Proctor… – Sophie-tól eltérően ő nem látszik barátságtalannak, csak
udvariasan közömbösnek. – Remélem, nincs semmi abban a hónaljtokban.
Tudja a szabályokat.

Lehúzom a kardigánom cipzárját, hogy megmutassam neki, üres, aztán a
hátizsákot is lecsúsztatom a vállamról, és megmutatom neki a fegyvertáskát.
Látom, hogy tétovázik. Megtehetné, hogy nem enged be. Lőtéri felügyelőként
joga van, hogy ezt bármikor indoklás nélkül megtegye. De csak bólint, és azt
mondja:

– Hátul a nyolcas állás szabad. Tudja, mi az eljárás.
Tudom. Leakasztok egy fülvédőt a fogasról, és gyorsan elsétálok a többi
lövész háta mögött egészen a lőtér végéig. Nem tudom, mennyiben köszönhető
a véletlennek, de a nyolcas állásban a fej fölötti világítás sötétebbnek látszik a
többinél. Máskor általában valamelyik ajtóhoz közeli állásban lövök. Ez az
állás, úgy emlékszem, ugyanaz, amit Carl Getts használt aznap, amikor Javi
rajtakapta a lőtéri szabályzat megsértésén. Talán Javier ezt a helyet tartja fenn
a páriáknak.
Kirakom a fegyveremet, a tölténytáraimat, és felteszem a nehéz fülvédőt. A
folyamatos, dobpergéshez hasonló robbanásoktól zsigeri megkönnyebbülést
érzek. Egyenletes, nyugodt mozdulatokkal megtöltöm a fegyvert. Ez
számomra már egyfajta meditációvá vált, egy hellyé, ahol engedhetem az
érzelmeket elszivárogni, amíg már nem létezik más, csak én, a pisztolyom és a
céltábla.
És Mel, aki szellem alakban ott áll a céltábla előtt. Amikor lövök, pontosan
tudom, kit gyilkolok meg.
Hat céltáblát lövök rommá, mire újra tisztának és üresnek érzem magam.
Ekkor leeresztem a fegyvert, kiveszem a tölténytárat, kiürítem a töltényűrt,
majd leteszem a fegyvert a hüvelykivető nyílással felfelé, csövével lefelé
fordítva. Pont úgy, ahogy kell.
Amikor ezzel végzek, észreveszem, hogy a lövöldözés abbamaradt. A
lőtéren csend uralkodik, ami különös és megdöbbentő, ezért gyorsan lekapom
a fülvédőt.
Egyedül vagyok. Az állásokban egyetlen ember sincs. Csak Javier áll a lőtér

190

túlsó végében az ajtónál, és engem néz. Úgy áll, hogy nem látom tisztán az
arcát. Pont az egyik spotlámpa alatt van, ami ragyogóan megvilágítja a feje
búbját, fénye megcsillan rövidre vágott barna haján, de az arcát árnyékban
hagyja.

– Gondolom, nem teszek valami jót az üzletnek – jegyzem meg.
– Ellenkezőleg, nagyon is jót tesz – válaszolja. – Annyi lőszert adtam el az
elmúlt napokban, hogy kétszer is után kellett töltenem a készletet. Kár, hogy
nincs fegyverboltom. Egy hét múlva nyugdíjba mehetnék. A paranoia jó üzlet.
Normálisan beszél, de van valami furcsa az egészben. Mindent beleteszek a
fegyvertáskába, lezárom, és épp azon vagyok, hogy belerakjam a
hátizsákomba, amikor Javier tesz egy lépést felém. A tekintete… halott.
Nyugtalanító. Nincs nála fegyver, de ettől még nem kevésbé riasztó.
– Szeretnék kérdezni valamit – mondja. – Egyszerű. Tudta?
– Tudtam mit? – kérdezek vissza, bár igazából csak egyvalamire gondolhat.
– Hogy mit művelt a férje.
– Nem. – Ez a teljes igazság, de nulla reményt fűzök ahhoz, hogy elhiszi
nekem. – Mel nem tartott igényt a segítségemre, és nem is volt rá szüksége. Nő
vagyok. Az olyanoknak, mint ő, egy nő nem ember. – Becipzárazom a
hátizsákot. – Ha most itt valamiféle önbíráskodásra készül, akkor kezdjen csak
hozzá. Most nem vagyok felfegyverezve. És még ha fel is volnék, akkor sem
vehetném fel magával a versenyt, és ezzel mindketten tisztában vagyunk.
Nem mozdul. Nem is beszél. Csak néz engem, méreget, és eszembe jut,
hogy akárcsak Mel, ő is tudja, mit jelent elvenni egy életet. De Melvinnel
ellentétben az ő dühe nem önzésből és nárcizmusból fakad. Javier
védelmezőként, a jóért harcoló emberként tekint magára.
De ez még nem jelenti azt, hogy nem vagyok veszélyben.
Amikor végül megszólal, a hangja csendes, majdhogynem suttogás:
– Miért nem beszéltél róla nekem?
– Melről? Mit gondolsz, miért nem? Mindazt magam mögött hagytam már.
Legalábbis akartam. Te nem így tettél volna? – Felsóhajtok. – Ugyan már,
Javi! Kérlek! Vissza kell mennem a gyerekeimhez.
– A gyerekek rendben vannak. Kez vigyáz rájuk.
Van valami abban, ahogy a lány nevét mondja, amitől megvilágosodom.
Kezia Claremont nem csak az apja aggodalma miatt jött. Az édesapja pontosan
egyszer találkozott velem életében, és bár kedves öregúrnak látszott, nem
igazán hittem el, hogy annyira aggódna értünk. Kezia semleges hangon
említette Javiert. De ahogy ő most kiejti a lány nevét, az többről árulkodik.
Azonnal megérzem a kettőjük közötti kapcsolatot. Javiernek tetszenek az erős
nők, és Kez egyértelműen az.
– Az a helyzet, hogy majdnem segítettem neked meglépni a városból az első

191

gyilkosság után. És ez nem jó érzés, Gwen. Egyáltalán nem az. Ott ültél a
konyhámban, ittad a sörömet, és én most arra gondolok, mi van, ha tudtad. Mi
van, ha ültél a konyhádban Kansasben, és hallgattad, ahogy azok a nők
sikoltoznak a garázsban, miközben a férjed ügyködött? Gondolod, hogy ez
nem zavarna engem?

– Tudom, hogy igen – válaszolom, és a vállamra lendítem a hátizsákot. –
Soha nem sikoltoztak, Javier. Nem tudtak. Az első dolog, amit Mel tett velük,
az volt, hogy elvágta a hangszálaikat. Egy különleges kést használt hozzá. A
rendőrök megmutatták. Úgyhogy sosem hallottam őket sikoltozni, mert nem
tudtak. Tehát igen. Ebédet főztem a konyhámban, ételt készítettem a
gyerekeknek, reggeliztem, ebédeltem és vacsoráztam, és közben annak a
kibaszott falnak a túloldalán nők haltak meg. Nem gondolod, hogy gyűlölöm a
tudatot, hogy nem akadályoztam meg?

A végén már nem tudok uralkodni magamon, és a kiáltásom hangja
lövedékekként verődik vissza, szinte érzem az ütést. Behunyom a szemem, és
megpróbálok lélegezni. Égett puskapor, fegyverolaj és a saját izzadságom
szagát érzem. A számban savanyúvá válik a reggeli minden édessége.

Megint felvillan előttem a felakasztott, megnyúzott lány képe, és a kezemet
a térdemre téve előre kell hajolnom. A fegyvertáska előrecsúszik, és tarkón
vág, de nem érdekel. Csak lélegezni szeretnék.

Amikor Javier hozzám ér, összerándulok, de csak segít felállni, és támogat,
amíg bólintok és elhúzódom. Szégyellem magamat. A gyengeségemet.
Üvölteni szeretnék. Megint.

Ehelyett azt mondom:
– Az összes lőszert elhasználtam, amit magammal hoztam. Vehetek pár
dobozzal?
Némán megfordul, majd két dobozzal tér vissza, amiket letesz a nyolcas
állás pultjára. Aztán sarkon fordul, és indulni készül. Leteszem a hátizsákot a
lábamhoz, és nekitámaszkodok a falnak.
– Köszönöm.
Nem válaszol.
Csak elmegy.
A két doboz nagy részét elhasználom, egyik céltáblát lövöm cafatokra a
másik után. Törzs, fej, törzs, fej, a változatosság kedvéért néha végtag is.
Addig lövök, amíg már a fülvédő ellenére is csöng a fülem, de a bennem lévő
zaj végre elcsitul. Ekkor összepakolok, és eljövök.
Javier nincs az üzletben. Kifizetem a lőszert. Sophie dacos csendben
bonyolítja le a tranzakciót. Ahelyett, hogy átnyújtaná az aprót, odalöki a pulton
keresztül. Isten ments, hogy véletlenül hozzáérjen egy gyilkos volt
feleségéhez. Még az is lehet, hogy fertőző ez a szarság.

192

Kilépek az épületből, miközben még mindig Javiert keresem, de a kocsija
már nincs ott. A parkoló kihalt, leszámítva Sophie hagyományos kék Fordját,
ami az árnyékos részen áll.

Futva elindulok hazafelé, de amikor elhaladok Sam Cade háza előtt, látom,
hogy odakint ül a verandán, és kávézik. Akaratlanul is lelassítok, és ránézek.
Visszanéz rám, leteszi a kávéját, és feláll.

– Hé! – szólít meg. Ez nem sok, de több, mint amiben a lőtéren volt részem.
Úgy tűnik, zavarban van, egy kicsit ki is van pirulva, de eltökéltnek látszik. –
Valószínűleg beszélnünk kéne.

Egy másodpercig csak bámulok rá. Megfordul a fejemben, hogy futásnak
eredek, és hanyatt-homlok elrohanok. Visszavonulót fújok. De két dolog
visszhangzik a fejemben abból, amit Kezia mondott. Először is, hogy Sam
Cade-nek alibije van akkorra, amikor a lányokat elrabolták. Másodszor, hogy
szövetségesekre van szükségem.

Lenézek a házunk felé. Kez autója még mindig ott van.
– Persze – válaszolom, és elindulok felé, fel a veranda lépcsőjén.
Ettől egy kicsit még feszültebbé válik, mire én is, és egy másodpercig olyan
mély csönd van, mint amilyen a lőtéren volt.
– Akkor mondd!
Lenéz a kávéscsészéjére. Onnan, ahol állok, látom, hogy üres. Vállat von,
belöki a háza bejárati ajtaját, és bemegy.
Egy-két másodpercre megállok a küszöbön, aztán én is követem.
Odabent sötétség van, és párszor pislognom kell, mialatt ő feloltja a tompa
mennyezeti világítást, és félrehúzza az egyik kockás függönyt az ablakon.
Egyenesen a kávéskannához megy, teletölti a csészéjét, fog egy másikat, és azt
is teleönti. Aztán szó nélkül átnyújtja a cukorral együtt.
Kellemesen kéne éreznem magamat, de erőlködésnek érződik az egész.
Olyan, mintha egy acélsorompó lenne közöttünk, és azon küszködnénk, hogy
megkerüljük. A kávét szürcsölgetve eszembe jut, hogy a mogyorós
kávékeveréket szereti. Én is.
– Köszönöm – szólalok meg.
– Lőporszagod van – állapítja meg. – Fenn voltál a lőtéren?
– Amíg nem tiltanak ki, addig megyek – válaszolom. – Ezek szerint a
zsaruk elengedtek.
– Úgy tűnik. – A csésze széle fölött tanulmányozza az arcomat, sötét
tekintetében óvatosság és tartózkodás. – És téged is.
– Mert kurvára nem vagyok bűnös, Sam.
– Igen. – Kortyol egyet. – Legalábbis ezt mondtad. Gwen.
Erre majdnem a fejéhez vágom a kávéscsészét, de sikerül megállnom,
elsősorban azért, mert tudom, hogy letartóztatnának érte, másodsorban pedig

193

nem is elég meleg ahhoz, hogy leforrázza. Aztán azon gondolkozom, miért
vagyok ilyen átkozott dühös. Joga van gyűlölni engem. De nekem nincs jogom
ahhoz, hogy gyűlöljem őt. Persze haragudhatok rá, amiért félrevezetett, de
mindent egybevetve csak egyikünknek van valódi oka neheztelni a másikra.
Csak egyikünket érte igazi fájdalom.

Lerogyok egy székre, és hirtelen nagyon fáradtnak érzem magam. Csak
érintőlegesen vagyok tudatában annak, hogy kávét iszom. Teljesen lefoglal,
hogy nézem Samet, és hirtelen eltöprengek, kicsoda is ő valójában. Ki vagyok
én valójában. Lehetséges-e még visszahozni valaha a fesztelenséget a
kapcsolatunkba.

– Miért jöttél ide? – kérdezem tőle. – Ezúttal az igazat szeretném tudni.
Nem néz félre.
– Nem hazudtam. Tényleg könyvet írok. A húgom meggyilkolásáról. Az
igaz, hogy nyomoztam utánad. Egy katonai hírszerző barátom segítségére volt
hozzá szükségem. Apropó, sikerült alaposan lenyűgöznöd azzal, ahogy újra
meg újra eltűntél. Egymás után négyszer is nyomodat vesztettem.
Megkockáztattam, hogy itt megállapodsz, mert ezúttal meg is vetted a házat.
Nocsak. Akkor mégsem csak képzeltem, hogy követnek és megfigyelnek.
Szó sincs róla.
– Eddig azt mondtad el, hogyan jöttél ide. Nem azt, hogy miért.
– Azt akartam, hogy bevalld, amit tettél – válaszolja. Pislog egyet, mintha őt
magát is meglepné, hogy hangosan kimondta. – Csak ez járt a fejemben. Olyan
képet építettem fel magamban rólad… Nézd, azt hittem, bűnrészes vagy. Hogy
tudtál mindenről. Azt gondoltam, hogy…
– …bűnös vagyok – fejezem be helyette. – Hát ezzel nem vagy egyedül.
Még csak nem is a kisebbséghez tartozol. – Lenyelek egy korty kávét, de
semmi ízt nem érzek. – Nem hibáztatlak érte. Egyáltalán. A helyedben én is…
bármit megtettem volna, hogy igazságot szolgáltassak.
Megöltem volna magamat.
– Igen – mondja sóhajtva. – A baj az, hogy miután találkoztam veled,
beszélgettem veled, és megismertelek… nem tudtam elképzelni. Olyasvalakit
láttam, aki épphogy túlélte azt, amin keresztülment, és csak biztonságban
akarja tudni a családját. Te egyszerűen… nem ő voltál.
– Gina sem volt bűnös – mutatok rá. – Csak naiv. Boldog akart lenni. És
Mel tudta, hogyan használja ki ezt.
Csend ereszkedik közénk. Én töröm meg.
– Láttam a húgodat – mondom. – Ő volt… ő volt az utolsó. Láttam őt
aznap, amikor az az autó betörte a garázs falát.
Sam megdermed, egy pillanatig csak áll mozdulatlanul, aztán lassan leteszi
a kávéját. De a csésze egy kicsit túl nagy erővel ütődik az asztallaphoz. Csak

194

egy fényes fafelület választ el bennünket egymástól, nem egy láthatatlan fal.
Átnyúlhatnék rajta. Vagy ő.

De egyikünk sem teszi meg.
– Láttam a képeket – szólal meg. Eszembe jut, hogy azt mondta, soha ne
engedjem a gyerekeknek megnézni a fotókat. Most már tudom, miért. Tehát
nem valamiféle homályos együttérzés vezérelte, és nem is amiatt mondta, amit
Afganisztánban látott. – Gondolom, te sem tudod elfelejteni.
– Nem. – Kortyolok a kávéból, de hiába, mert úgy érzem, a szám ki van
száradva.
A nyitott ablakhoz közelebbi széken ülök, és a Samre eső vajszínű fény
egyszerre hízelgő és kíméletlen hozzá. Felfedi a szeme és a szája körüli finom
ráncokat és az apró kis bemélyedést a bal szemöldökénél. A halvány, majdnem
láthatatlan, pókhálószerű forradást, ami a haja vonalától az arca jobb feléig
tart. Igéző, tarka szikrákat gyújt a szemében.
– Folyton látom őt magam előtt. Villanásokban. Valahányszor behunyom a
szemem – teszem hozzá.
– Callie-nek hívták.
Ezt már eddig is tudtam, de valahogy sokkal könnyebb volt úgy gondolni rá,
hogy a holttest, a nő vagy az áldozat. Most, hogy tudom a nevét, és hallom,
ahogy Sam a szeretetnek és a szomorúságnak a keverékével a hangjában
kimondja, sokkal jobban fáj.
– Nyomát vesztettem, amikor a gyámhatóság szétválasztott bennünket, de
aztán megtaláltam… Nem is, ő talált meg engem. Írt nekem, amikor külföldön
voltam szolgálatban.
– El sem tudom képzelni, mit érezhetsz – ismerem be.
Komolyan gondolom, de ő alig hallja meg. Az élő lány jár a fejében, nem
pedig a halott, akire én emlékszem.
– Amikor csak tudott, felhívott Skype-on. Akkor kezdett a Wichitai
Egyetemen. Még nem szakosodott, mert nem tudott dönteni a számítástechnika
és a művészet között. Azt tanácsoltam… azt tanácsoltam neki, legyen
gyakorlatias, és válassza a számítástechnikát. Valószínűleg jobb lett volna, ha
azt mondom, válassza azt, amelyik boldoggá teszi. De tudod, hogy van. Azt
gondoltam…
– Azt gondoltad, lesz még ideje – fejezem be helyette a csendben. – El sem
tudom képzelni, Sam, annyira sajnálom… Én annyira…
Legnagyobb elszörnyedésemre a hangom elcsuklik, meghasad a szó
közepén, és elkezdek belülről darabokra hullani. Egészen mostanáig nem
tudtam, hogy üvegből vagyok. Hirtelen minden szétesik, és megérkeznek a
könnyek, amilyenekhez hasonlót még soha nem éreztem. Elborít a gyász, a
düh, a csalódottság, a borzalom és a bűntudat valóságos áradata. Félreteszem a

195

kávéscsészémet, és belezokogok a tenyerembe, mintha összetört volna a
szívem, és minden, ami csak bennem van.

Sam nem szól. Nem is mozdul, csak az asztalon át odatol egy guriga
papírtörlőt. Marékszám tépek le belőle, és belefojtom a bánatomat, a
gyászomat, azt a szörnyű, éles fájdalmat, amit már oly régóta érzek távolról, de
ezelőtt még sosem néztem vele szembe teljesen.

Nem tudom, mennyi ideig ülünk ott. Elég sokáig ahhoz, hogy a maréknyi
papírtörlőt egészen átáztassák a könnyeim. Amikor ledobom az asztalra, halk,
nedves puffanással landol. Reszkető hangon elnézést kérek, aztán feltakarítok
magam után, mindent elviszek a szemeteshez. Amikor visszajövök, Sam
megszólal:

– Akkoriban vidéken rostokoltam, de azért mindennap követtem a férjed
tárgyalását. Azt gondoltam, hogy te is hibás vagy. És amikor felmentettek…
azt hittem… azt hittem, megúsztad. Azt gondoltam, segítettél neki.

Tudom, hogy már nem így gondolja, különben nem hallanám a fájdalmat a
hangjában, amikor ezt mondja. Hallgatok. Tudom, miért hitte ezt rólam.
Tudom, hogy miért hitte mindenki. Miféle idiótának kell lennie valakinek
ahhoz, hogy ilyesmi történjen a saját házában, ágyában, házasságában, és ne
legyen része benne, még csak észre se vegye? Magam is meg vagyok lepve
egy kissé, hogy egyáltalán felmentettek. Még én sem tudtam megbocsátani
Gina Royalnak.

– Tudnom kellett volna – mondom. – Ha megállítottam volna…
– Meghaltál volna. És talán a gyerekeid is – jelenti ki, és szemernyi kétely
sincs a hangjában. – Tudod, elmentem meglátogatni őt. Melvint. A szemébe
kellett néznem. Tudnom kellett…
Eláll a lélegzetem, ha arra gondolok, hogy ő is ott ült ugyanazon a széken a
börtönben, és szembenézett Melvinnel. Arra a pusztító borzadályra gondolok,
amit a volt férjemmel kapcsolatban érzek. Nem tudom elképzelni, milyen
lehetett Sam számára.
Ösztönösen a kezéért nyúlok, és ő engedi, hogy megfogjam. Az ujjaink
lazán összekulcsolódnak, épp csak érintve egymást. Valamelyikünk keze
remeg, de nem tudom megállapítani, melyikünké. Csak a mozgást érzem.
Hirtelen megpillantok valamit mögötte az ablakban. Csak egy alak, egy
árnyék, és amikor az agyam végre felfogja, hogy egy ember az, már nem
számít, mert az a tény, hogy ember, kevésbé fontos, mint az, amit a kezében
tartva ránk fog.
Egy lőfegyver, és pont Sam tarkójára céloz vele.
Nem gondolkozom. Megragadom Sam kezét, és oldalra húzom, mire ő
kibillen az egyensúlyából, ezzel egy időben levetem magam a székről. Még
mindig a kezét húzva lerántom a székről, félig elterül az asztalon, majd ahogy

196

a szék kifordul alóla, nehéz puffanással az oldalán landol a padlón pont akkor,
amikor egy hihetetlenül hangos csattanást hallok. Tompán tudatában vagyok,
hogy a kávéscsésze lebucskázik az asztalról, és ráesik a combomra. Folyadék
árad szét rajtam, olyan meleg, mint a vér. Aztán üvegszilánkok záporoznak
rám, én pedig eltakarom az arcomat, nehogy megvágják.

Ha nem láttam volna meg, és nem cselekszem, Sam feje mostanra massza
lenne. Egy másodperc alatt meghalt volna.

A földön fekszik mellettem, de most elhúzódik, végighempergőzik az
üvegszilánkokon, és döbbenetes gyorsasággal elkúszik a sarokig, ahol a saját
fegyvere áll a falnak támasztva, félig az árnyékban. Még hasra fordulás közben
megragadja, a fegyvert felemelve megtámaszkodik a könyökén, és az ablakra
irányítja. Aztán felhúzza a térdét, és guggoló helyzetbe emelkedik. Nem
moccanok. Lassan feláll, készen arra, hogy bármelyik pillanatban félreugorjon
vagy a földre vesse magát, de nyilvánvalóan nem lát semmit. Villámgyorsan a
bejárati ajtó felé pördül. Jó gondolat. A legvalószínűbb, hogy onnan fog jönni
a következő fenyegetés.

Kihasználom a pillanatot, és odakúszom a hátizsákomhoz. Kicipzárazom, és
kinyitom a fegyvertáskát is. Gyors, gyakorlott mozdulatokkal összerakom a
fegyveremet, megtöltöm, és hason fekve feltámaszkodom a könyökömre.
Szavak nélkül is értjük egymást: ő fentre céloz, én pedig lentre.

De nem történik semmi. A tó felől elmosódott kiáltás hallatszik, és arra
gondolok, a lövés a tóról és az út felől alig látható, fák melletti ház mellől
jöhetett. Legfeljebb annyit fognak tudni megállapítani, hogy valaki elsütött egy
fegyvert. És én tetőtől talpig be vagyok borítva lőpormaradványokkal. Azon
gondolkodom, vajon ez is része volt-e a tervnek. Egyáltalán nem lennék
meglepve. De az igazságügyi szakértői nyomok egyértelműek: mi idebent
voltunk az asztalnál. Valaki kívülről lőtt ránk.

Újabb kiáltásokat hallok a tó irányából. Homályosan azt is hallom, hogy
„rendőrséget”, mintha valaki azt kiabálná, „hívd a rendőrséget!”. Sam
felemelkedik a guggolásból. A fegyvert nem engedi le. Katonára valló
elővigyázatossággal megközelíti az ajtót, kinéz az ablakon, aztán kilöki az
ajtót, és vár. Az ajtónyíláson át látom a tavat, a kikötők felé igyekvő
csónakokat. Az egész békés és távoli. És egyáltalán nincs szinkronban a
testemben nyargalászó adrenalinnal, ami felváltva hideg-meleg hullámokkal
áraszt el, elfedve az esetleges sérüléseimet.

Semmi nem történik. Senki nem nyit tüzet. Sam szótlanul rám villantja a
tekintetét, én pedig lassan felállok, és a falhoz simulva követem, miközben
kióvakodik. Én a hátteret pásztázom, ő előre fókuszál.

Körbejárjuk az egész házat.
Senkit sem találunk. Sam ugyan felhívja a figyelmemet pár halvány

197

bakancsnyomra, de elmosódottak és csak részlegesek. Az azonban
nyilvánvaló, hogy valaki itt állt, megcélozta Sam tarkóját, és lőtt – én pedig
megmentettem az életét.

Úrrá lesz rajtam a remegés. Ezért extraóvatos vagyok, miközben kiürítem a
tárat és visszacsúsztatom a pisztolyt a fegyvertokomba. Az ismerős súly jó
érzés, bár a tok bevág a mellem alatt. Leguggolok, hogy alaposabban
szemügyre vegyem a bakancsnyomokat. Nem vagyok szakértő. A nyomokból
pedig semmi nyilvánvaló nem derül ki.

– Jobb lenne, ha visszatennéd azt a pisztolyt a táskájába – véli Sam,
miközben a vállára ereszti a fegyverét. – Ne butáskodj! Mindjárt jönnek a
zsaruk megint.

Igaza van. Nem sütöttem el, de rohadtul nem szeretném, ha véletlenül-
akarattal lelőnének a legálisan hordott fegyverem miatt.

Bent a házban szétszedem a pisztolyt, és elzárom a táskába. Épp rakom bele
a hátizsákomba, amikor Sam letámasztja a fegyverét a sarokban, kitárja az
ajtót, és odakint egy füstölgő gumikkal közeledő autót pillantok meg.

Nem Graham az, hanem Kezia Claremont, aki fegyverét az oldalánál tartva
száll ki a kocsiból.

– Mr. Cade. Lövöldözésről kaptunk jelentést a környéken.
Lenézek a lejtő aljában csendesen kuporgó házunkra. Csak úgy magukra
hagyta őket. Nem lesz baj. Az egyetlen dolog, ami egy kissé kirí a megszokott
környezetből, az egy SUV-nek tűnő autó, ami épp akkor tűnik el a domb
mögött. Talán Johansenék azok.
– Ja – feleli Sam olyan nyugodtan, mintha csak egy félrecélzó vadászról
lenne szó. – Nézze meg! Kivitte az ablakot. Tele van söréttel minden odabent.
– Fenemód szerencséje volt – állapítja meg Kezia Samre nézve. –
Gondolom, látta jönni.
– Nem. Én háttal voltam. – Állával felém int. – Ő látta.
A házunkat bámulom.
Próbálom megszuggerálni, hogy ne menjen senki a közelébe, amíg én nem
vagyok ott. Senkit sem látok arra. Rendben vannak. Nem lesz bajuk.
– Nem láttam eleget – mondom. – Csak egy elmosódott foltot. A férfi… Azt
hiszem, egy fehér férfi volt, de erre nem mernék megesküdni. Csak úgy
felbukkant az ablakban. Őszintén szólva, szinte minden figyelmemet lefoglalta
a ránk szegezett puskacső és az, hogy kikerüljünk az útjából.
Kezia bólint.
– Rendben. Kérem, üljenek le oda, ahol akkor voltak.
– Haza kell mennem! – jelentem ki.
– Egy másodperc. Csak üljön le! Látnom kell magam előtt, hogyan történt.
– A hangja parancsolóan cseng.

198

Megadom magam, és leülök a székemre az asztal mellé, de közben nem
veszem le a szememet a házunkról.

Pillanatnyi habozás után Sam megragadja a székét, felállítja, és ráül. Abból,
ahogy a kezét ökölbe szorítva az asztalra teszi, látom, hogy most egyáltalán
nem esik neki jól háttal ülni az ablaknak. Az asztal széléről a kávé egyenesen
rácsöpög a futónadrágomra.

Utálom ezt. Az utat jól látom innen, de a házunkat nem.
– Siessen! – sürgetem Keziát, de már kiment a házból, épp az ablakhoz tart.
Sammel némán bámulunk egymásra. Sápadt, és verejtékcseppek kezdenek
megjelenni a homlokán.
– Ugye figyeled a hátamat? – kérdezi.
Bólintok. Egy kicsit megváltoztatja a testhelyzetét, és azon gondolkozom,
mekkora önuralom kell ahhoz, hogy az ember egy láthatatlan céltáblával a
tarkóján a helyén maradjon. És miféle traumákat hozhat ez felszínre benne.
– Köszi, Gwen. Tényleg. Én nem számítottam rá.
– Akárki volt, már elment – mondom. – Biztonságban vagyunk.
Fáj mindenem. Vörös csíkok borítanak, ahol az ablaküvegszilánkok
összekaristoltak, és azt hiszem, a vállamban elszakadt valami. És el kell
mennem. Most.
Kezia megjelenik a kitört ablakban, és Sam hatodik érzéke működésbe lép.
Látom, hogy remegés fut végig a testén. De megállja, és nem mozdul.
– Minden oké – nyugtatom meg. – Csak Claremont az. Semmi baj.
Falfehérre sápadt. Egy verejtékcsepp gurul le a halántékán, de nem moccan.
A háta mögött Kezia felemeli a karját, mintha fegyvert tartana a kezében.
– Olyan magas lehetett, mint én, vagy magasabb – véli. – Jó közel kellett
jönnie. Most ott vagyok, ahova én álltam volna a helyében, de az ő talpnyomai
még fél méterrel közelebb vannak. A fegyver csöve kis híján hozzáérhetett az
ablaküveghez. – Leereszti a képzeletbeli fegyverét. – Vakmerő gazember
lehet. Maguk szerencsések, hogy még élnek.
Igaza van. Láttam a beágyazódott sörétet mögöttem a falban, ahol most
ülök. Sam agya oda loccsant volna, és egy másodpercig felrémlik előttem a
vörösre és halvány rózsaszínűre színeződött, csontszilánkokkal borított fal. A
koponyája repeszekre robbant volna, és én most a vérében fürödnék.
– Bejövök – mondja Kezia, és eltűnik az ablakból.
Látom, hogy Sam egy kicsit ellazul. Feláll, fogja a székét, és az asztal mellé
tolja, el az ablak vonalából.
Én nem mozdulok. Úgy érzem, jobb, ha az ablakon tartom a szemem onnan,
ahol most vagyok. Sam paranoiájának egy része átmenetileg rám is átragadt.
– Krisztusom! – fakad ki Sam a papírtörlőért nyúlva, ami csodával határos
módon még mindig ott van az asztalon. Letép néhány darabot, és felitatja

199

velük a kiömlött kávét. – A szemétláda kicsinálta a kedvenc csészémet.
Ez annyira nem illik ide, hogy majdnem felnevetek, de tudom, hogy ha

elkezdem, akkor elveszítem az uralmat magam fölött, ezért nem teszem.
Nekiállok felszedni a kávéscsésze darabjait a közelemben, aztán rájövök, hogy
mit csinálok. Hogy mit csinálunk.

– Sam – a karjára teszem a kezem, mire egy kicsit összerezzen –, hagyd
abba! Ez egy bűntény helyszíne.

– A picsába! – Ott hagyja a barna folyadékkal átitatott, plöttyedt papírtörlőt
az asztal közepén. – Igaz.

Kezia visszajön.
– Oké – mondja, miközben egy Moleskine noteszbe jegyzetel –, most
mindkettőjüket megkérem, hogy menjenek ki, legyenek szívesek. Amint a
másik egység megérkezik, biztosítani fogjuk a helyszínt. A nyomozók már
úton vannak.
Felállok, és az ajtóhoz megyek, ahonnan megint láthatom a házunkat.
Semmi sem változott. Előhúzom a mobilom a zsebemből.
– A háztól egyenesen idejött, ugye?
– Nem – mondja Kez. – Egy kolléga riasztott lentről, a főútról. Azt mondta,
erősítésre van szüksége. Épp visszafelé tartottam, amikor befutott ez a hívás.
Sajnálom. De bekopogtam, és szóltam nekik, hogy el kell mennem. A lánya
azt mondta, rendben lesznek.
Úgy érzem, mintha nekem jött volna egy gyorsvonat, és látom, hogy Sam
szeme is tágra nyílik.
– És volt odalent rendőr? – tudakolja, épp mielőtt megkérdezhetném.
Kez arca kifejezéstelenné válik, aztán megfeszül.
– Nem. Senkit sem találtam ott.
Hirtelen rádöbbenünk, hogy a riasztás, sőt még az itteni lövöldözés sem volt
más, mint elterelés.
A következő pillanatban Sam már a talpán van, felkapja a fegyverét és az én
hátizsákomat. Menet közben odadobja a hátizsákot nekem, és már futok is,
mintha szörny üldözne.
– Várjon! – kiabál Kezia utánam.
Nem várok. Egyre gyorsabban futok, nem tudok megállni. Motorbőgést
hallok a hátam mögött, kitérek az útból, de Kezia lelassít, Sam pedig kitárja az
ajtót, és int, hogy szálljak be. Beugrom, és kis híja, hogy rá nem csapom az
ajtót a lábamra. De Keziának igaza van. Így gyorsabb.
Nézem, ahogy az út elsuhan alattunk. Kezia úgy vezet, mint egy kibaszott
őrült, de senki sem állja az utunkat, és hamar ott vagyunk. Befordul a
felhajtónkra, megfarol a kavicson, aztán a gázba tapos, mire egy lendülettel a
háznál termünk. A vörös festék csillog a garázsfalon. A folt egyre nő, mint egy

200