Rachel Caine - Stillhouse Lake 1. - Nincs menekvés

a normális élet részei. Muszáj lelazítanom, nem szabad folyton úgy tennem,
mintha minden kis figyelmetlenség a végünket jelenthetné. Ez megvisel engem
és mindannyiunkat.

Graham a pult melletti egyik bárszéken ücsörög, és a teáját szürcsöli. Úgy
tűnik, elég jól érzi magát, és miközben elismerően felhúzza a szemöldökét,
rám villant egy barátságos mosolyt.

– Finom a tea, asszonyom – jegyzi meg. – Nagyon meleg volt ma a
járőrkocsiban. Mondhatom, ez most nagyon jólesik.

– Máskor is, és kérem, szólítson Gwennek. Szomszédok vagyunk, nem? A
fiai Connor barátai?

Miközben ezt mondom, Connorra pillantok, de az arckifejezése nem árul el
semmit. Egyfolytában a telefonját forgatja a kezében. Valószínűleg azon
aggódik, gondolom bűntudatosan, hogy jól le fogom tolni, amint a vendégünk
elmegy. Hirtelen kegyetlenül tisztán látom, miféle ostromállapotot
kényszerítettem a gyerekeimre. Végre letelepedtünk egy szép helyen, nem kell
többé üldözött vad módjára viselkednünk. A troll által a neten felfedezett cím
és közöttünk nyolc félrevezető ösvény van. Nyolc. Itt az ideje megszüntetnem
a harci készültséget, mielőtt helyrehozhatatlan károkat okozok a
gyerekeimben.

Lancel Graham kíváncsian nézelődik.
– Jól rendbe hozták a házat, az biztos – állapítja meg. – Azt hallottam,
teljesen tönkretették, miután a bank lefoglalta.
– Totál káosz volt az egész – szól közbe Lanny, amivel alaposan meglep.
Általában nem jellemző rá, hogy csak úgy csatlakozzon egy idegennel
folytatott beszélgetéshez. Pláne akkor nem, ha egyenruhás az illető. – Mindent
szétkaptak, amit csak tudtak. Látnia kellett volna a fürdőszobákat. Okádék.
Csak műanyag védőöltözetben és maszkban mertünk bemenni. Napokig
hánytam utána.
– Akkor inkább errefelé bulizó kölykök lehettek – vélekedik Graham. –
Lakásfoglalók jobban vigyáztak volna a helyre, hacsak nincsenek állandóan
belőve. Ha már itt tartunk, nekünk itt a világ végén is megvannak a magunk
drogproblémái. Még mindig van, aki kristályt kotyvaszt a dombok között, de
az igazi nagy üzlet mostanában a heroin. És az oxy.5 Szóval vigyázzanak. Sose
lehet tudni, ki a drogos, vagy ki az, aki árulja. – Az ajkához emeli a poharat, de
a mozdulat közben megáll. – Itt nem találtak drogot takarítás közben, ugye?
– Mindent kidobtunk, amit csak találtunk – felelem az igazságnak
megfelelően. – Nem nyitottuk ki a dobozokat vagy a táskákat. Kihajítottunk
mindent, ami nem volt lerögzítve, és annak is a nagy részét felszedtük és
kicseréltük. Kétlem, hogy lenne még itt valami elrejtve.
– Remek – mondja. – Remek. Nos, az én munkám javarészt ebből áll itt

51

Nortonban. Drogügyek, drogügyekkel összefüggő rablások, ittas vezetés. Nem
sok erőszakos bűntény történik errefelé, hál’ istennek. Jó helyre jöttek, Ms.
Proct… Gwen.

Leszámítva a heroinjárványt, teszem hozzá gondolatban, de hangosan nem
mondom ki.

– Mindig jó, ha az ember ismeri a szomszédait. Az erős kapcsolatok építik a
közösséget, nem igaz?

– Így van. – Kiissza a teáját, feláll, előhalász a zsebéből egy névjegykártyát,
leteszi a pultra, és két ujjal megkopogtatja, mintha oda akarná szögezni. –
Ezen rajta van a telefonszámom. A munkahelyi és a mobil is. Ha
bármelyiküknek gondja támad, hívjanak fel, rendben?

– Úgy lesz – ígéri Lanny, mielőtt én megszólalhatnék, és látom, hogy
csillogó szemekkel nézi Grahamet. Elfojtok egy sóhajtást. Lanny tizennégy
éves. Elkerülhetetlen, hogy belezúgjon valakibe, és ez a rendőr úgy néz ki,
mintha egy edzőterem poszteréről lépett volna le. – Köszönjük, biztos úr!

– Ez természetes, Miss…
– Atlanta – egészíti ki a lányom, és feláll, hogy kezet nyújtson.
Graham komoly képpel megrázza. Sosem nevezi magát Atlantának, jut
eszembe, és majdnem félrenyelem a teámat.
– Örülök, hogy megismerhettem magukat. – Graham megfordul, hogy
Connorral is kezet rázzon. – És nyilván te vagy Connor. Megmondom a
fiúknak, hogy üdvözlöd őket.
– Oké. – A nővérével ellentétben Connor csendesen viselkedik. Éberen.
Visszafogottan. Még mindig a telefonját szorongatja.
Graham felteszi a sapkáját, velem is kezet fog, aztán kikísérem az ajtóig.
Mialatt én kikapcsolom a riasztót, hogy kiengedjem, visszafordul, mintha
elfelejtett volna valamit.
– Hallom, kijár a lőtérre, Gwen. A házban tartja a fegyvereit?
– Többnyire – válaszolom. – De ne aggódjon, el vannak zárva a
fegyverszéfben.
– És higgye el, mindent tudunk a biztonságos fegyvertartásról – teszi hozzá
Lanny a szemét forgatva.
– Fogadom, mindketten jól lőtök – mondja Graham.
Nem tetszik a gyors, lopott pillantás, amit Lanny és Connor váltanak
egymással amolyan nővér-báty módra. Nem engedem nekik, hogy a
fegyvereimhez nyúljanak, se azt, hogy megtanuljanak lőni, és ez állandó vita
tárgya közöttünk. Épp elég, hogy pánikdrilleket tartok az éjszaka közepén.
Nem szeretném ezt még töltött fegyverekkel is megfejelni.
– Én minden csütörtök és szombat este ott vagyok. A fiúkat tanítom lőni.
Ez nem igazi meghívás, de bólintok, és köszönetet mondok neki. Pár

52

másodperc múlva már kifelé tart, amikor megint megáll a nyitott ajtóban, és
rám néz.

– Kérdezhetek valamit, Ms. Proctor?
– Persze – bólintok, és kilépek, mert érzem, hogy négyszemközt szeretné.
– Azt rebesgetik, hogy volt ebben a házban egy pánikszoba. Ez igaz?
– Igen.
– Maguk… hm… jártak odabenn?
– Lakatossal nyittattuk ki. De nem volt odabent semmi, csak néhány
vizespalack.
– Aha. Én mindig azt gondoltam, hogy ha létezik egyáltalán, akkor valaki
rejteget benne valamit. Nos… – Hátramutat a pultra, ahol a névjegykártyáját
hagyta. – Ha bármire szükségük van, hívjon.
Aztán további kérdések nélkül elmegy.
Valami forró, állati feszültség enged fel bennem, amikor bezárom mögötte
az ajtót. Beütöm a kódot, aztán visszamegyek a kanapéhoz. A tudattól, hogy
egy idegen férfi volt a házamban, az egész testem viszketni kezd. Azokra az
estékre emlékeztet, amiket a kanapén töltöttünk a gyerekekkel. És Mellel.
Vagyis azzal a dologgal, ami Melt használta álcaként. Sosem láttam át rajta.
Ó, persze tudott hideg, közönyös és mogorva lenni, de melyik ember nem?
Ami Mel a valóságban volt… az más volt. Vagy nem? Felismerném
egyáltalán a különbséget?
– Anya – szólal meg Lanny. – Elég jó pasi. Le kéne csekkolnod.
– Visszajött a kaja számba – veti közbe Connor. – Meg akarod nézni?
– Csönd! – figyelmeztetem őket, és leülök közéjük a kanapéra. A
távirányítóért nyúlok, aztán a fiamhoz fordulok: – Connor, ami a telefont
illeti…
Fölkészül az összecsapásra, és máris nyitja a száját, hogy mentegetőzzön.
Megfogom a kezét, és vele együtt a telefont, amit még mindig úgy szorongat,
mintha bármelyik pillanatban eltűnhetne.
– Semmi baj. Mindannyian követünk el hibákat. – A szemébe nézek, hogy
érezze, őszinte vagyok. – Sajnálom, hogy olyan rémes anyád voltam
mostanában. Anyátok. Sajnálom, hogy kiborultam a riasztó miatt. Nem kellene
tojáshéjon járkálnotok a saját otthonotokban, attól félve, hogy bármikor
felrobbanhatok. Annyira sajnálom, kicsim!
Nem tudja, mit válaszoljon. Gyámoltalanul Lannyre néz, aki előrehajol,
sötét haját félresöpri az arcából, és a füle mögé dugja.
– Tudjuk, miért vagy annyira feszült állandóan. – Connor
megkönnyebbültnek látszik, hogy Lanny kimondta ezt helyette. – Anya, láttam
a levelet. Minden okod megvan a paranoiára.
Nyilván mesélt az öccsének a levélről, mert Connor nem kérdez és nem

53

kíváncsiskodik. Hirtelen ötlettől vezérelve odanyúlok, és megfogom a lányom
kezét. Szeretem ezeket a kölyköket. Annyira szeretem őket, hogy eláll tőle a
lélegzetem, és szinte megfulladok, de ugyanakkor súlytalannak érzem magam,
mintha méterekkel a föld fölött járnék.

– Szeretlek titeket – mondom.
Connor kényelmesen elhelyezkedik, és a távirányítóért nyúl.
– Tudjuk – válaszolja. – De azért ne gyere nekünk szivárványt pukizó
unikornisokkal.
Erre nevetnem kell. Megnyomja a Playt, és meghitten, kényelmesen
összebújva újra belemerülünk a filmbe. Eszembe jut, amikor még olyan kicsik
voltak, hogy Connort a karomban tudtam ringatni, Lanny pedig ott izgett-
mozgott, játszott mellettem. Hiányoznak azok az édes pillanatok, de örökre el
is lettek csúfítva. Odaát Wichitában történtek, abban az otthonban, amit
biztonságosnak hittem.
Mialatt én családi idillt játszottam, Mel gyakran nem volt ott. A garázsában
volt.
A projektjein dolgozott.
És néha-néha tényleg csinált egy-egy asztalt, széket, könyvespolcot. Vagy
játékot a gyerekeknek.
De a köztes időben, abban a zárt műhelyben szabadjára engedte a benne
lakó szörnyeteget, miközben mi alig három méterre tőle belefeledkeztünk egy
filmbe vagy egy társasjátékba. Aztán rendbe szedte magát, mosolyogva előjött,
és én az égvilágon semmit sem vettem észre. Még csak el sem töprengtem a
dolgokon. Az egész annyira ártalmatlannak tűnt, puszta hobbinak. Mindig is
igényelte az egyedüllétet, hát megadtam neki. Azt mondta, az értékes
szerszámai miatt tartja lakat alatt a külső ajtót.
És bevettem minden egyes szavát. Az életünk vele nem volt egyéb
hazugságnál, egyetlen hatalmas hazugságnál, bármilyen meghittnek és
kényelmesnek tűnt is.
Nem, ami most van, az jobb. Jobb, mint valaha volt. A bölcs, okos
gyerekeim így, ahogy vannak. Az otthonunk, amit a saját kezünkkel hoztunk
rendbe. Az újjászületésünk utáni új életünk.
A nosztalgia a normálisoknak való.
És bármennyire próbálunk is úgy tenni, akármennyire akarjuk is, mi már
soha többé az életben nem leszünk normálisok.
Töltök egy pohár whiskyt, és kimegyek.

Connor ott talál rám fél óra múlva.
Szeretem a csendbe burkolózó tavat, a holdat a vízen, a csillagok éles,

54

metsző fényét a fejem felett. Könnyű fuvallatoktól rezdülnek suttogva a
fenyőfák ágai. A whisky füstöt és napfényt idéző íze kellemesen ellenpontozza
ezt. Ha tehetem, szeretem így befejezni a napot.

Connor, még mindig a napközben viselt nadrágjában és pólójában
belecsusszan a teraszon álló másik székbe, egy pillanatig hallgat, aztán
megszólal:

– Anya, én nem veszítettem el a telefonomat.
Meglepetten felé fordulok. A whisky egy kicsit kilöttyen a pohárból, ezért
leteszem.
– Hogy érted ezt?
– Úgy értem, hogy nem veszítettem el, hanem valaki elvette.
– Tudod, ki volt?
– Ja – feleli. – Szerintem Kyle volt az.
– Kyle…
– Graham – teszi hozzá –, a rendőr Graham fia. A magasabb, tudod?
Tizenhárom éves.
– Édesem, nem baj, ha kiesett a zsebedből vagy a hátizsákodból. Véletlen
volt. Ígérem, nem foglak cseszegetni miatta, oké? Nem kell megvádolnod
valaki mást csak azért, hogy…
– Nem is figyelsz rám, anya! – vág közbe vadul. – Nem veszítettem el!
– Ha Kyle ellopta, miért adná vissza?
Connor megvonja a vállát. Sápadtnak és feszültnek látszik, idősebbnek a
koránál.
– Talán nem tudta feloldani. Talán az apja észrevette nála. Nem tudom –
tétovázik. – Vagy… talán megszerezte belőle, amit akart. Például Lanny
számát. Kérdezősködött róla tőlem.
Ez persze természetes. Egy fiú egy lányról kérdezősködik.
Talán félreértettem Lanny Graham iránti barátságosságát. Talán nem vettem
észre, hogy hirtelen belehabarodott valakibe. Talán csak a fiát akarta
megismerni. Rosszabbat is választhatott volna, gondolom. De mi van, ha
tényleg ellopta Connor telefonját? Ez nincs rendjén.
– Lehet, hogy tévedsz, szívem – nyugtatom. – Nem minden jelent
szükségszerűen fenyegetést vagy összeesküvést. Most minden rendben van
velünk. Minden rendben lesz.
Még mondani akar valamit, látom a testbeszédén. De ugyanakkor fél, hogy
megharagszom rá. Elértem, hogy fél megosztani velem dolgokat, és ezt
utálom.
– Connor? Szívem? Mi bánt?
– Én… – Az ajkába harap. – Semmi, anya. Semmi.
A fiam szorong. Olyan világot teremtettem a számára, amiben

55

természetesnek veszi, hogy rögtön összeesküvést gyanítson a háttérben.
– Azért nem baj, ha… elkerülöm őket? Kyle-t és az öccsét?
– Ha ezt szeretnéd, persze hogy nem. Csak maradj udvarias, oké?
Bólint, és én újra kezembe veszem a whiskymet. Connor kibámul a tóra.
– Amúgy sincs szükségem barátokra.
Túl fiatal ahhoz, hogy ezt mondja. Még ahhoz is túl fiatal, hogy ezt

gondolja. Szeretném azt mondani neki, hogy szerezzen csak minél több
barátot, és a világ biztonságos, soha senki nem fogja többé bántani, az élete
tele lesz örömmel és csodákkal.

De nem mondhatom ezt neki, mert nem igaz. Mások számára talán igaz
lehet. De a számunkra nem.

Ehelyett inkább megiszom a whiskymet. Bemegyünk a házba. Bekapcsolom
a riasztót, és amikor Connor már ágyban van, kiviszem az összes fegyveremet
a konyhaasztalra, kiterítem a fegyvertisztító készletet is, és gondoskodom
arról, hogy készen álljak bármire. A célzás gyakorlásához hasonlóan a
fegyverek tisztogatása is megnyugtat. Mintha rendbe tenném a dolgokat.

Felkészültnek kell lennem. Biztos, ami biztos.

Lanny a felfüggesztése hátralévő részét harsogó fejhallgatóval a fején,
leckeírással és olvasással tölti, de kétszer azért eljön velem futni. Önként teszi,
bár a futás végén mindig megesküszik, hogy soha többé nem jön.

Szombaton felhívjuk anyámat. Ez afféle családi szertartás. Mindhárman az
én eldobható telefonom köré gyűlünk. Van egy beépített appom, ami anonim
VOIP számot generál, úgyhogy ha bárki megnézi anyám híváslistáját, a szám
nem vezeti el hozzánk.

Én rettegek a szombattól, de tudom, hogy a gyerekeknek fontos ez a rituálé.
– Halló?
Anyám nyugodt, kicsit reszketős hangja eszembe juttatja, hogy eljárt már
fölötte az idő. Mindig úgy látom őt magam előtt, amilyen fiatalabb koromban
volt: egészséges, erős és karcsú a sok úszástól és evezéstől. Azóta már maga
mögött hagyta Maine-t, most Rhode Islanden él, Newportban. A tárgyalás előtt
egyszer, utána kétszer kellett költöznie, de az emberek kezdik végre békén
hagyni. Ebben közrejátszik, hogy a newportiakra is jellemző a New England-
iek távolságtartása.
– Szia, anya! – köszönök, s közben kellemetlen nyomást érzek a
mellkasomban. – Hogy vagy?
– Jól vagyok, édesem – válaszolja. Sosem szólít a nevemen. Hatvanöt éves
fejjel meg kellett tanulnia, hogy óvatosan beszélgessen a saját gyerekével. –
Annyira örülök, hogy hallom a hangodat, szívem! Minden rendben arrafelé? –

56

Sosem kérdezi, hogy hol vagyunk, és mi sosem közöljük vele.
– Igen, jól vagyunk – felelem. – Szeretlek, anyu.
– Én is szeretlek, édesem.
Az ottani életéről kérdezem, és ő hamis lelkesedéssel áradozik éttermekről,

festői kilátásról, boltokról. Meg arról, hogy elkezdett kedvtelésből
scrapbookozni, bár el sem tudom képzelni, hogy rólam mit tud belerakni az
albumjába. A kötegnyi újságcikket a szörnyeteg exemről? A tárgyalásról? A
felmentésemről? De majdnem ugyanilyen rossz lenne, ha ezeket mind
kihagyná, és csak az esküvőmig bezárólag készült fotókat tenné bele, meg a
gyerekek képeit mindenféle kontextus nélkül. Kíváncsi vagyok, hogy a kreatív
szaküzlet milyen díszeket árul a sorozatgyilkosoknak szentelt oldalak
csinosításához.

Lanny közelebb hajol, és vidám hangon beleszól a telefonba:
– Szia, nagyi!
És amikor anyám válaszol, hallom, ahogy átlényegül a hangja. Valódi
melegséget érzek benne. Valódi szeretetet. Valódi kapcsolatot. Átugrik egy
generációt, vagy legalábbis engem. Lanny imádja a nagyanyját, és Connor is.
Még emlékeznek azokra a szörnyű, sötét napokra, amikor engem börtönbe
hurcoltak, és az egyetlen fényt, ami megmaradt nekik, anyám jelentette, aki
úgy lépett színre, mint egy angyal. Elmenekítette őket, legalábbis egy időre,
egy normálisra hasonlító világba. Anyatigrisként védelmezte őket a
riporterektől, a kíváncsiskodóktól és a bosszúra éhezőktől, akiket kemény
szavakkal és becsapott ajtókkal tartott távol.
Ezt neki köszönhetem.
Majdnem elkerüli a figyelmemet, amikor megkérdezi:
– És gyerekek, mit tanultok mostanában az iskolában?
Veszélytelen kérdésnek látszik, és annak is kellene lennie, de amikor
Connor szóra nyitja a száját, hogy válaszoljon, rájövök, hogy az egyik
tantárgya Tennessee történelme, ezért gyorsan közbeszólok:
– Az iskolában minden rendben.
Felsóhajt, és hallom az elkeseredést a hangjában. Gyűlöli ezt. Gyűlöli, hogy
ilyen… ködösen kell fogalmaznunk.
– És veled mi újság, drágám? Valami új hobbi?
– Igazából nincs…
És itt meg is feneklik a társalgásunk. Sosem álltunk igazán közel
egymáshoz, ő meg én, még gyerekkoromban sem. Tudom, hogy szeret, és én is
szeretem őt, de ez nem az a fajta kötődés, amit másoknál, más családokban
látok. Udvarias távolságot tartunk egymástól, mintha két idegen lennénk,
akiket csak a véletlen sodort egymás mellé. Furcsa helyzet.
Ennek ellenére mindent neki köszönhetek. Ő sem gondolta volna, hogy egy

57

éven át kell majd gondoskodnia a gyerekeimről, miközben az ügyészség
megpróbálja felépíteni ellenem a vádat. Melvin kis segédjének neveztek, és a
feltételezett bűnrészességem teljes egészében egy pletykás, bosszúszomjas és
figyelemre éhes szomszéd vallomásán alapult. Azt állította, hogy egyik este
látta, amint segítettem Melvinnek becipelni az egyik áldozatát a kocsiból a
garázsba.

Nem tettem ilyet. És soha nem is tennék. Semmiről sem tudtam, semmiről,
de őrjítő és iszonyatos volt rádöbbenni, hogy ezt senki, egyáltalán senki nem
hiszi el. Még a saját anyám sem. Talán a nyitott seb kettőnk között részben
abból a pillanatból ered, amikor mérhetetlen elszörnyedéssel és irtózattal az
arcán megkérdezte tőlem: „Édesem, megtetted? Kényszerített rá, hogy
megtedd?”.

Sosem bizonygatta, hogy az egész hazugság, sosem cáfolta, hogy képes
lennék rá. Csak az okot szerette volna megtudni, amiért tettem, és ezt akkor
hihetetlen nehéz volt megértenem, és még ma is az. Talán azért, mert amikor
gyerek voltam, nem tudott kötődni hozzám, sem én őhozzá. Talán azért hitte el
olyan készségesen a legrosszabbat rólam, mert úgy érezte, sosem ismert
igazán.

Én soha, de soha nem fogom ezt tenni a gyerekeimmel. Teljes odaadással
fogom őket védelmezni. Ebből az egészből semmi nem az ő hibájuk.

Anyám mindig hibáztatott engem. Egyszer azt mondta: „Nézd, te akartál
hozzámenni ahhoz az emberhez.”

A trollok azért üldöznek olyan kitartóan, mert tényleg azt hiszik, hogy
bűnös vagyok. Számukra egy kegyetlen, zsákmányra leső gyilkos vagyok,
akinek sikerült kijátszania az igazságszolgáltatást, és most csak rajtuk áll, hogy
elnyerjem méltó büntetésemet.

Bizonyos fokig megértem őket. Mel levett a lábamról a romantikus
gesztusaival. Csodás helyekre vitt vacsorázni. Rózsákat vett nekem. Mindig
kinyitotta előttem az ajtót. Szerelmes leveleket és képeslapokat küldözgetett.
Tényleg szerettem őt, vagy legalábbis azt hittem. Amikor megkérte a kezemet,
odáig voltam. Az esküvőnk tündérmesébe illően tökéletes volt. Néhány hónap
múlva már várandós voltam Lilyvel. Azt hittem, én vagyok a legszerencsésebb
nő a világon, akinek a férje eleget keres ahhoz, hogy ő otthon maradhasson, és
elhalmozhassa a gyerekeit a gondoskodásával és a szeretetével.

De aztán fokozatosan bejött a képbe a hobbija.
Mel műhelye eleinte kicsiben indult: egy munkapad a garázsban. De aztán
egyre több szerszám, egyre több hely kellett, amíg már egy autó sem fért be,
nemhogy kettő. Akkor megépítette a fészert, és az egész garázst birtokba vette.
Nem rajongtam érte, különösen télen nem, de Mel akkorra már kiszedte és
befalazta a garázsajtót, és egy új ajtót épített, amit kulcsra zárva és lelakatolva

58

tartott. Az értékes szerszámai miatt.
Sosem tűnt fel semmi gyanús, egy alkalmat kivéve. Az utolsó előtti áldozata

idején történhetett. Azt mondta nekem, hogy egy mosómedve bement a
garázsba a padláson keresztül, elpusztult a sarokban, és eltart egy ideig, mire a
szag kiszellőzik. Jó sok hipót és tisztítószert elhasznált.

Minden szavát elhittem. Miért ne hittem volna?
De attól még úgy érzem, tudnom kellett volna, és ebből a szempontból
megértem a trollok dühét.
Anyám mond valamit, ami a hangjából ítélve nekem szól. Kinyitom a
szemem.
– Ne haragudj, mit mondtál?
– Azt kérdeztem, hogy járatod-e a gyerekeket úszásórákra. Attól félek, nem,
tekintve… a gondjaidat.
Anyám imád mindenféle vizet, tavakat, medencét, tengert. Ő félig sellő.
Ezért különösen felzaklatta, hogy Melvin vízbe rejtette az áldozatait. Ez engem
is elborzasztott. Összerándul a gyomrom már annak a gondolatára is, hogy a
lábujjamat belenyújtsam abba a tóba, amit messziről annyira csodálok. Még
csónakázni sem tudok azon a nyugodt felszínen anélkül, hogy ne jutnának
eszembe a volt férjem nehezékekkel a vízbe süllyesztett, a meder aljához
rögzített áldozatai. Egy néma, rothadó kert, ami lágyan ringatózik a lassú
áramlatokban. Még a csapvíztől is öklendezni kezdek.
– A gyerekeket nem igazán érdekli az úszás – válaszolom anyámnak
anélkül, hogy a hangom a legcsekélyebb mértékben elárulná a
megütközésemet, hogy felhozta ezt a témát. – Viszont elég gyakran járunk
futni.
– Igen, a körül a… – kezdi Lanny, mire villámgyorsan odakapok, és
megnyomom a némítás gombot.
A lányom azonnal rájön, hogy majdnem hibát követett el. Azt akarta
mondani, hogy a tó körül… S bár több ezer tó van a vidéken, azért ez egy
árulkodó jel lett volna. És mi még ennyit sem engedhetünk meg magunknak.
– Bocsánat – szabadkozik.
Megszüntetem a némítást.
– Úgy értem, sokat futunk a szabadban – javítja ki magát Lanny. – Klassz.
Nehezére esik, hogy nem mehet bele a részletekbe, nem beszélhet az
időjárásról, a fákról, a tóról, de ennyiben hagyja a dolgot. Anyám pedig eleget
tud ahhoz, hogy ne erőltesse. Szomorú dolog.
Eltöprengtem már azon, milyen lehetett az életük nélkülem. Számomra
pokol volt az élet a rács mögött. Egyfolytában a gyerekeimért aggódtam.
Abból, amilyen örömmel várják mindig ezeket a telefonhívásokat, azt
gondolom, hogy a nagyi valami békés időszakot jelképez a számukra,

59

kiszakadást abból a rettenetes valóságból, amiben találták magukat. Legalábbis
remélem, hogy erről van szó.

Bízom abban, hogy a gyerekeim nem mesterei a hazudozásnak, mert az is
Melvin Royal védjegye.

Anyám Newportról mesél, meg a közeledő nyárról, és mi nem
viszonozhatjuk ezt azzal, hogy beszámolunk arról, milyen az időjárás nálunk.
Ő tudja ezt, így a beszélgetés nagyrészt egyoldalú marad. Azon tűnődöm,
számára van-e egyáltalán hozadéka ezeknek a telefonhívásoknak, vagy csak
kötelességből csinálja. Ha csak rólam volna szó, lehetséges, hogy nem
vesződne velük, de a gyerekeket igazán szereti, és azok is őt.

A gyerekek arca egy kicsit elfelhősödik, amikor befejezem a hívást, és
elrakom a telefont a következő alkalomig.

– Bárcsak skype-olhatnánk, vagy ilyesmi, hogy láthassuk… – sóhajt Lanny.
Connor rögtön letorkolja:
– Tudod, hogy nem lehet. Egy csomó dologra rájöhetnének a Skype-ból.
Láttam a krimisorozatokban.
– A krimisorozatoknak semmi közük a valósághoz, te hülye – vág vissza
Lanny. – Szerinted a CSI6 dokumentumfilm?
– Nyugodjatok le, ti ketten! – szólok rájuk. – Én is azt kívánom, bárcsak
láthatnánk. De azért ez is jó, nem? Ennek is örülünk, igaz?
– Ja – ért egyet Connor.
Lanny nem szól semmit.

Másnap az Elmebeteg Őrjárat semmi újat nem hoz, bár már annyira
hozzászoktam az egész borzalomhoz, hogy abban sem vagyok biztos,
észrevenném-e, ami új, ha egyenesen az arcomba ugrana. Van egy kis
szabadúszó szerkesztői meg webdizájnmunkám, és éppen nyakig ülök egy
különösen nehéz kódolásban, amikor gyors kopogás hallatszik a bejárati ajtón.
Összerándulok, de a hang emlékeztet arra, ahogy Graham kopogott a múltkor,
így vidáman megyek ajtót nyitni. És amikor megnézem, ki az, tényleg Lancel
Graham arcát látom.

A megkönnyebbülés hulláma után rögtön arra gondolok, remélhetőleg a
múltkor este nem értette félre a meleg fogadtatást, és nem vette biztatásnak. Az
életembe nem fér bele a romantika. Abból épp elég volt Mel tankönyvbe illően
tökéletes udvarlása és mintaférj színjátéka. Nem bízom már magamban ilyen
szempontból, és arra sem lennék képes, hogy lejjebb eresszem a
védőbástyáimat, ami pedig még a leglazább kapcsolatnak is szükséges
velejárója.

Ezen gondolkodom, miközben kikapcsolom a riasztót és kinyitom az ajtót,

60

de a fenti gondolatsorom még a küszöböt sem hagyja el. Ezúttal ugyanis
másnak tűnik. Nem mosolyog.

És nincs is egyedül.
– Asszonyom. – A mögötte álló férfi szólal meg először. Egy középmagas
afroamerikai férfi, olyan termettel, mint egy volt focistáé, aki már kezd
pocakot ereszteni. Mértani pontosságúra vágott frizurája és súlyos szemhéja
van, és viseltes konfekcióöltönyt hord, ami jobb napokat is látott. Nyakkendő
is van rajta, egy kifakult, piros vacak, ami pont üti a zakó szürkéjét. – Prester
nyomozó vagyok. Beszélnem kell önnel.
Nem kérésnek hangzik.
Földbe gyökerezik a lábam, és önkéntelenül is hátrapillantok a vállam
fölött. Connor és Lanny a szobájukban vannak, még nem jöttek elő
kíváncsiskodni. Kilépek, és becsukom magam mögött az ajtót.
– Természetesen, nyomozó úr. Miről van szó?
Istennek hála, a gyerekeim biztonságáért éppen nem kell aggódnom. Hiszen
tudom, hol vannak. Biztonságban. Úgyhogy valami másról lehet szó.
Azon morfondírozok, vajon nem kutakodott-e, és nem kötötte-e össze a
Gwen Proctor és Gina Royal közötti szálakat. Pokolian remélem, hogy nem.
– Leülhetünk egy percre?
Ahelyett, hogy betessékelném, a teraszon lévő székekre mutatok, és ő meg
én leülünk. Graham valamivel odébb ácsorog, a tavat nézi. Követem a
tekintetét, és hirtelen felgyorsul a pulzusom.
A szokásos hobbimotorcsónak-flotta ma hiányzik. Helyette két, hivatalos
kék-fehér színűre festett csónak lebeg a nyugodt felszínen majdnem a tó
közepén, a tetejükön lassan villogó piros jelzőfény. Egy beöltözött búvár épp
akkor veti magát hátra a vízbe az egyiknek a széléről.
– Egy holttestet találtak a tóban korán reggel – közli velem Prester
nyomozó. – Reméltük, hogy talán látott vagy hallott valamit odakint a múlt
éjjel. Bármi szokatlant.
Megpróbálom összekaparni a gondolataimat. Baleset, gondolom.
Hajóbaleset. Valaki kiment éjjel részegen, és beborult a vízbe.
– Sajnálom – mondom. – Nem vettem észre semmi szokatlant.
– Hallott valamit napszállta után? Motorcsónakokat esetleg?
– Az valószínű, de azt nem nevezném szokatlannak. – Próbálok emlékezni.
– Igen, azt hiszem, hallottam valamit kilenc körül. – Jóval sötétedés után, ami
itt, a fenyők mögött hamar leszáll. – De hát itt sokan kimennek csillagokat
nézni vagy éjszaka horgászni.
– Kinézett esetleg valamikor? Látott valakit a tó körül vagy a tavon? –
Fáradtnak látszik, de a fáradtság maszkja mögött olyan összpontosítást sejtek,
amivel nem szeretnék játszadozni azzal, hogy megpróbálok kibújni a válasz

61

alól.
Olyan őszintén válaszolok, amennyire csak tudok:
– Nem, nem láttam. Sajnálom. Tegnap éjjel sokáig dolgoztam, és a

dolgozószobám ablaka felfelé néz a dombra, nem lefelé. És nem jártam kint.
Bólint, és valamit feljegyez egy noteszbe. Egyfajta nyugodt

magabiztosságot áraszt, ami arra indítja az embert, hogy ellazuljon a
társaságában. De tudom, hogy ez veszélyes. Előfordult már, hogy cserben
hagyott az éberségem, alábecsültem a rendőrséget, és mindig megfizettem az
árát.

– Volt még valaki önnel a házban tegnap este, asszonyom?
– A gyerekeim – felelem.
Fölpillant, a szeme sötét borostyánszínűt villan a napfényben.
Kifürkészhetetlen tekintet. A fáradt, kopottas, agyonhajszolt zsaru álarca
mögött vág az esze, mint a borotva.
– Beszélhetnék velük is, kérem?
– Biztos vagyok benne, hogy semmit sem tudnak.
– Kérem.
Gyanakodni kezdenének, ha nem egyeznék bele, de pokolian feszült és
ideges vagyok. Fogalmam sincs, Lanny és Connor hogyan fog reagálni arra,
hogy megint kikérdezik őket. Sok-sok kihallgatásnak vetették őket alá a Mel és
az én ügyemben lefolytatott bírósági vizsgálatok során, s bár a wichitai
rendőrség óvatosan járt el, azért hagytak bennük nyomokat. Nem tudom, ez
milyen sebeket fog felszakítani. Igyekszem nyugodt hangon beszélni.
– Nem szeretném, ha kikérdezné őket, nyomozó. Hacsak nem gondolja,
hogy feltétlenül szükséges.
– Úgy gondolom, asszonyom.
– Egy fulladásos baleset miatt?
Borostyánszínű szeme rám szegeződik, és úgy tűnik, izzik a fényben. Úgy
érzem, átvilágít rajtam, mint valami reflektor.
– Nem, asszonyom – válaszolja. – Én nem mondtam, hogy baleset volt. Sem
azt, hogy fulladás.
Nem tudom, ez mit jelent, de úgy érzem, megnyílik a lábam alatt a föld,
érzem, hogy zuhanok. Épp most kezdődött el valami nagyon rossz.
– Idehívom őket – mondom félig suttogva.

62

3

CONNOR JÖN ELŐSZÖR. A nyomozó kedves hozzá, látszik, hogy ért a gyerekekhez.
Karikagyűrű csillanását látom a kezén, és örülök, hogy ő nem olyan, mint a
kansasi rendőrök voltak. A gyerekeim félnek a rendőröktől, és jó okuk van rá:
látták azoknak a zsaruknak a dühét, akik Melt letartóztatták, és ez a düh csak
nőttön-nőtt, ahogy feltárult a rémtetteinek az igazi mélysége. Nem arról van
szó, hogy ezt a dühöt a gyerekeken vezették volna le, de egy része lecsapódott
rajtuk. Elkerülhetetlenül.

Connor feszültnek és idegesnek látszik, de rövid és világos válaszokat ad.
Semmit sem hallott, leszámítva – velem egybehangzóan – egy motorcsónak
zúgását kilenc óra körül. Nem nézett ki, mert nem volt benne semmi szokatlan.
Egyáltalán nem emlékszik semmi rendkívülire.

Lanny nem akar beszélni. Némán ül, lehajtott fejjel, és bólint vagy a fejét
rázza, de a száját nem hajlandó kinyitni. A nyomozó végül tehetetlenségében
felém fordul.

A lányom vállára teszem a kezem.
– Szívem, minden rendben – nyugtatom. – A nyomozó nem azért jött, hogy
bántson. Csak mondj el neki mindent, amire emlékszel, rendben?
Ezt természetesen abban a hitben mondom neki, hogy nem tud semmit,
semmivel sem többet, mint én vagy Connor.
Lanny sötét hajfüggönye alól kétkedő pillantást vet rám, aztán megszólal:
– Láttam egy csónakot tegnap éjjel.
A megdöbbenéstől földbe gyökerezik a lábam. Megborzongok, bár
madárcsicsergős, meleg nap van. Nem, gondolom. Nem, ez nem történhet meg.
A lányom nem lehet tanú egy bűnügyben. Úgy érzem, szakadék nyílik meg a
lábam alatt, ahogy elképzelem őt a tanúk emelvényén. Kamerák villognak.
Képek az újságokban, aztán a szalagcímek:

A SOROZATGYILKOS LÁNYA
GYILKOSSÁGI ÜGYBEN TANÚSKODIK

63

Soha az életben nem tudnánk többé eltűnni.
– Miféle csónakot? – kérdezi Prester nyomozó. – Milyen nagy volt? És
milyen színű?
– Nem volt nagy. Egy kis halászcsónak, mint… – gondolkozik, aztán
rámutat egyre, ami a kikötőben ringatózik nem messze. – Mint az ott. Fehér
volt, láttam az ablakomból.
– Felismernéd, ha újra látnád?
Még be sem fejezi a mondatot, Lanny máris a fejét rázza.
– Nem, nem, csak egy csónak volt. Olyan, mint több száz másik. És nem is
láttam túl jól. – Megvonja a vállát. – Olyan volt, mint az összes többi errefelé,
hogy őszinte legyek.
Ha Prester csalódott is, nem mutatja. De izgatottnak sem látszik.
– Szóval láttál egy csónakot. Jó. Menjünk egy kicsit visszább az időben! Mi
vett rá, hogy kinézz az ablakon?
Lanny egy percig gondolkozik, aztán válaszol:
– Azt hiszem, a csobbanás hangja.
Ez mindkettőnk figyelmét felkelti. Kiszárad a szám. Prester egy kicsit
előrehajol.
– Tudnál erről mesélni?
– Hát, nagy csobbanás volt. Elég nagy ahhoz, hogy meghalljam. De a
szobám a tóra néz, tudja, és a ház sarkán van. És nyitva volt az ablak. Szóval
hallottam egy csobbanást, amikor a motor elhallgatott. Arra gondoltam, valaki
beleesett vagy beleugrott a vízbe. Néha vannak, akik meztelenül fürödnek
éjszaka.
– És akkor kinéztél?
– Igen, de csak a csónakot láttam. Csak lebegett ott. Gondolom, ülhetett
valaki benne, mert néhány perc múlva hallottam, hogy a motor megint beindul.
De nem láttam valami jól. – Mélyen beszívja a levegőt. – Azt hallottam, hogy
valaki holttestet dob a vízbe?
Prester nem válaszol. Elmélyülten jegyzetel a füzetébe, a toll sebesen serceg
a papíron.
– Láttad, merre ment a csónak, miután a motor beindult? – kérdezi.
– Nem. Kezdett nagyon fújni a szél odakint, úgyhogy becsuktam az ablakot.
Elhúztam a függönyt, és visszamentem olvasni.
– Oké. Mit gondolsz, mennyi ideig járt a motor, mielőtt újra leállították?
– Nem tudom. Beraktam a fülhallgatómat, aztán azzal együtt elaludtam.
Reggel fájt is tőle a fülem. Egész éjjel ment a zeném.
Istenem! Nem bírok nyelni. Mereven nézek Presterre, próbálom
hipnotizálni, hogy mondjon valami megnyugtatót, valami olyasmit, hogy jól
van, kölyök, nem történt semmi, az egész csak tévedés, de nem mond semmit.

64

Sem megerősítő, sem tagadó értelemben. Csak visszapattintja a tollát, a
jegyzetfüzettel együtt elrakja a zsebébe, és feláll.

– Köszönöm, Atlanta. Sokat segítettél. Ms. Proctor.
Egy szót sem bírok kinyögni. Csak bólintok, akárcsak Lanny, aztán együtt
nézzük, ahogy Prester és Graham találkozik a felhajtónkon parkoló porlepte
szedánnál. Váltanak néhány szót, de nem hallom, mit, és úgy állnak, hogy az
arcukat sem látni. Leülök, és átölelem a lányomat, aki ezúttal kivételesen nem
ráz le, és nem húzódik el. A tenyeremmel gyengéden dörzsölgetem a hátát,
mire felsóhajt.
– Ez nem jó, anya. Nem jó. Azt kellett volna mondanom, hogy nem láttam
semmit. Megfordult a fejemben, hogy hazudjak. Tényleg.
Ez valószínűleg igaz. Egyáltalán nem tudom, hogyan vihetné előrébb a
nyomozást az, amit látott. Nem tudta beazonosítani a csónakot, nem látott
senkit, akit felismerne. Az, hogy elmondta Presternek, csak azt eredményezi,
hogy a nyomozó alaposabban utána fog nézni a hátterünknek. Imádkozom,
hogy az új személyazonosságunk, amin Absalom annyit dolgozott, kiállja a
próbát. De nem lehetek teljesen biztos benne, és bármilyen vizsgálódás, bármi
kis rés a pajzsunkon végzetes következményekkel járhat.
El kéne húznunk innen, mielőtt történik valami. Erre gondolok. Élénken
látom magam előtt, ahogy lázasan pakolunk. Most már meglehetősen sok
holmink van, és nem várhatom el a gyerekektől, hogy folyton maguk mögött
hagyják a dolgokat, amiket szeretnek. Magunkkal kell vinnünk őket, és ez azt
jelenti, hogy több helyre van szükségünk, mint amennyit a dzsip biztosítani
tud. Valami nagyobbra lenne szükségünk. Valószínűleg egy furgonra.
Becserélhetném a dzsipet, de a készpénzkészletem nem végtelen, a hitellel
pedig csínján kell bánnom az új személyazonosságom mellett. Csak egy
hitelkártyám van, az is inkább csak a látszat kedvéért. Nem tudunk csak úgy
meglépni egyik pillanatról a másikra, elpárologni nyom nélkül. Legalább egy
nap szervezést igényelne.
Rádöbbenek, hogy minden paranoiám ellenére a legrosszabb eshetőséget
nem gondoltam át, azt, hogyan tudunk gyorsan és biztonságosan elmenekülni
ebből az otthonból, erről a helyről. Egy nap késedelem a legtöbb ember
számára talán semmit sem jelent, de nekünk élet-halál kérdése lehet.
A gyors meneküléshez túl kicsi dzsip annak a jele, hogy kezdtem
meggyökerezni, megnyugodni itt, és ennek nem most jött el az ideje. A rohadt
életbe!
Most veszem észre, hogy Lanny egész idő alatt engem nézett, amíg ezt
átgondoltam. Csendben marad, amíg Prester és Graham be nem ül a szedánba,
és porfelhő kíséretében ki nem tolatnak a felhajtóról. Akkor fakó hangon
megszólal:

65

– Akkor most, gondolom, pakolunk, ugye? Megmondod, mit vihetünk
magunkkal?

Színtelen hangja arról tanúskodik, mekkora sérülést okoztam
mindkettőjükben. Zsenge tizennégy éves korára ő már belenyugodott abba az
irtózatos, embertelen gondolatba, hogy sohasem lehetnek barátai, családja, sem
kedvenc dolgai. De én nem tudok belenyugodni. Nem vagyok képes ezt újra
megtenni vele.

Ezúttal nem menekülünk el. Ezúttal megbízom az Absalom teremtette
hamis személyazonosságunkban. Most az egyszer a normális élet mellett
teszem le a voksom, és nem tépem darabokra a gyerekeim lelkét azért, hogy
megmentsem a fizikai testüket.

Nem szívesen teszem. De most így kell döntenem.
– Nem, édesem – válaszolom. – Maradunk.
Akármi jöjjön is, teszem hozzá magamban, nem futamodunk meg előle.

A következő néhány napban kerülöm a találkozást az emberekkel, egész
eredményesen. A tempó, amit a tó körüli futásaink során diktálunk, senkit sem
ösztönöz csevegésre, és egyetlen szomszédot sem látogatok meg. Még ideális
körülmények között sem vagyok az a sütitukmáló szomszéd anyuka – vagyis
többé már nem. Az Gina volt, isten nyugosztalja.

Lanny visszatér az iskolába, s bár eleinte feszülten várom a telefoncsörgést,
nem kerül bajba az első napokban. Sem a következőkben.

A rendőrség sem jön vissza újabb elbeszélgetésre, és a szorongásom lassan-
lassan alábbhagy.

A következő szerdán üzenetet kapok Absalomtól a szokásos Å aláírással.
Csak egy webcím. Bepötyögöm a számítógépem böngészőjébe.

Egy újságcikk Knoxville-ből, ami messze van ugyan tőlünk, de Stillhouse
Lake-ről szól.

MEGDÖBBENTŐ GYILKOSSÁG
AZ ELZÁRT TÓMELLÉKI KÖZÖSSÉGBEN

A szám kiszárad, és egy pillanatra behunyom a szemem. A betűk a
szemhéjam belsején villódznak véletlenszerűen, és úgy tűnik, nem tudom őket
elűzni, úgyhogy kinyitom a szemem, és újra a monitorra nézek. A szalagcím
még mindig ott van. Alatta – a szerző neve nélkül – ott lapul a sztori, amit
valószínűleg egy központi hírügynökségtől vettek át. Lassan átgörgetem a

66

villózó felhívásokat, hogy iratkozzak fel, olvassam el az időjárás-jelentést,
vegyek melegítőpárnát és egy pár magas sarkút. Végre elérek a sztori
szövegéhez. Nem valami sok.

Amikor a tennesseebeli kisváros, Norton lakói arra a hírre ébredtek, hogy
a helyi tóban holttestet találtak, még senki sem gondolt arra, hogy
gyilkosság történt.

– Azt hittük, csónakbaleset volt – mondta Matt Ryder, a helyi
McDonald’s étterem vezetője. – Azt hittük, talán egy úszó, aki görcsöt
kapott, és megfulladt. Ilyesmi megesik. De ez? Egyszerűen nem tudom
elhinni. Ez egy rendes kisváros.

A „rendes kisváros” kifejezés illik Nortonra. Tipikus álmos kis község,
mint annyi másik a környéken, ami próbálja magát újra megtalálni a
modern időkben, ahol az Old Tyme üdítőbár békésen megfér a
SpaceTime internetkávézó és bár mellett. Az egyik a múlt iránti
nosztalgiát hivatott kielégíteni, a másik a sokkal nagyobb városok
minden kényelmét igyekszik ide elhozni. Norton a felszínen sikeresnek
látszik, de ha kicsit mélyebbre ásunk, egy olyan problémával találjuk
magunkat szembe, ami sok vidéki települést érint: az ópiátfüggőséggel.
A helyi bűnüldöző szervek becslései szerint Nortonban komoly
problémát jelent a függőség, és elterjedt a drogkereskedelem.

– Mindent megteszünk, hogy visszaszorítsuk a terjedését – mondja
Orville Stamps rendőrfőnök. – Régebben a legrosszabb a metamfetamin-
kotyvasztás volt, de az oxy- és a heroinprobléma, ez valami más.
Nehezebb rábukkanni, és nehezebb megállítani is.

Stamps úgy véli, a drogoknak közük lehetett az egyelőre azonosítatlan nő
halálához, akinek a holttestét múlt vasárnap találták meg a tóban. A
személyleírás szerint fehér bőrű, rövid vörös hajú, tizennyolc és
huszonkét év közötti nőről van szó. A testén egy kis forradás található,
ami korábbi epehólyag-eltávolításra enged következtetni, valamint egy
nagy, színes pillangó alakú tetoválás a bal lapockáján.

Lapzártakor még nem volt hivatalos azonosítás, bár a nortoni
rendőrségi forrásaink szerint nagy a valószínűsége annak, hogy az
áldozat helybeli.

67

A hivatalos szervek egyelőre titokban tartják a nő halálának okát, bár az
ügyet emberölésnek minősítették, és kikérdezik a tómelléki közösség –
egy korábban zárt, jómódú település, amelyre az állam nagy részéhez
hasonlóan később nehezebb idők köszöntöttek – lakosait, hogy
megtudják, van-e valakinek olyan információja, amely elvezethet az
áldozat vagy a gyilkos azonosításához. Úgy gondolják, hogy a testet a
halál bekövetkezte után tették a vízbe, és azt mondják, hogy a gyilkos
megpróbálta lesúlyozni.

– A puszta szerencsének köszönhető, hogy nem sikerült neki – mondta
Stamps rendőrfőnök. – Egy betontömböt kötözött rá, de amikor
beindította a motort, a hajó propellere elvághatta az egyik kötelet, és így
a test végül feljött a felszínre.

Stillhouse Lake környéke vidékies búvóhelyként szolgált a helyiek
számára a kétezres évek közepéig, amikor egy ingatlanfejlesztő társaság
úgy döntött, hogy átalakítja a tavat luxuskategóriás lakóparkká felső
középosztálybeli és felsőbb osztálybeli családok számára, akik tóra néző
második otthont kerestek. A terv csak részben volt sikeres, és a település
kapui most bárki előtt nyitva állnak. A jómódúak közül sokan elszöktek
exkluzívabb környékekre, nyugdíjasokat, őslakosokat és üres otthonokat
hagyva maguk után, amelyek jelzálog-aukciókon keltek el. Bár a
helybeliek békés helyként ismerik, az új lakók – bérlők és
ingatlanvásárlók – beáramlása egyeseket rossz érzéssel tölt el.

– Hiszek abban, hogy valaki látott valamit odafent – jelenti ki Stamps. –
És abban, hogy jelentkezni fog, elmondja nekünk, amit tud, és akkor
megoldjuk ezt az ügyet.

Addig is a békés Stillhouse Lake-ben az éjszakák maradnak olyanok,
amilyenek mindig is voltak – sötétek.

Hátrébb gurulok a székemmel, mintha el akarnék távolodni az újságcikktől.
Rólunk szól. Stillhouse Lake-ről. De ettől eltekintve, ami feltűnik, az ugyanaz,
ami valószínűleg Absalom figyelmét is felkeltette… a mód, ahogy a gyilkos
lesúlyozta a testet. Az áldozat kora és személyleírása is halványan eszembe
juttat valamit, de a konkrét emléket nem bírom felidézni.

Az áldozat leírása kísértetiesen emlékeztet azokra a fiatal nőkre, akiket Mel
elrabolt, megerőszakolt, megkínzott, megcsonkított, aztán eltemetett a saját víz

68

alatti kertjében.
Ő is betontömböket kötött rájuk.
Próbálok uralkodni magamon, de a gondolataim száguldoznak.

Nyilvánvalóan csak véletlen egybeesés. Korántsem szokatlan, hogy egy
gyilkos vízbe dobja az áldozatát, és ha van esze, súlyt is köt rá, hogy minél
később fedezzék föl. A betontömb sem egyedi, erre emlékszem Mel
tárgyalásáról.

De az a leírás…
Nem. A védtelen fiatal nők a sorozatgyilkosok kedvenc prédái. Ez
semmiképpen sem perdöntő. És semmi sem utal arra, hogy sorozatgyilkosról
van szó. Lehetett egy gyanús haláleset, ahol az elkövető pánikba esett, és
megpróbálta elrejteni a testet. Egy tapasztalatlan, felkészületlen gyilkos, aki
egyáltalán nem is akart ölni. A cikk végül is drogokat emleget, és Nortonban
jelen van a drogprobléma. Graham mondta. A gyilkosság valószínűleg ezzel
van kapcsolatban, ahogy az újságcikk is sugallja.
Semmi köze hozzánk vagy Melvin Royal bűneihez.
De egy gyilkosság gyakorlatilag az orrunk előtt? Megint?
Rémisztő kilátás több okból is. Először is, természetesen féltem a
gyerekeim testi épségét. Másodszor, félek attól, aminek ki leszünk téve akkor,
ha ismét ránk sütik a bélyeget, hogy Royalok vagyunk. Úgy döntöttem,
kitartunk és maradunk, de ennek a cikknek a fényében ez most nehezebbnek
látszik. Az Elmebetegek észre fogják venni, ízekre fogják szedni. Fényképek
után fognak kutatni. Azt nem tudom befolyásolni, hogy mások fényképeket
készítenek rólam. Egész biztos, hogy látszódom a háttérben valakinek a
fényképén, amit a parkban, a parkolóban vagy az iskolában készített. Vagy ha
én nem, akkor Lanny vagy Connor.
Az itt maradás ettől egy csapásra sokkal kockázatosabbá vált.
Visszaírok Absalomnak. Miért küldted?

Hasonlóságok. Láttad, nem?

Nem mondtam meg neki, hogy hol telepedtünk le, de gyanítom, hogy tudja.
Amikor megvettem ezt a házat, a hivatalos dokumentumokon azt az identitást
használtam, amit ő kreált nekem. Gyerekjáték lenne neki, hogy megtudja a
pontos címünket. Legutóbb, amikor menekülnünk kellett, ő küldte nekem a
lehetséges úti célok listáját. Ennek ellenére jobb szeretem azt gondolni, hogy
nem tudja, vagy nem érdekli, hol vagyunk pontosan. Eddig még sohasem árult
el bennünket. Csak a segítségünkre volt.

69

De ez nem jelenti azt, hogy teljesen megbízom benne.

Nem hinném, hogy fontos – írom neki. – Szemmel tartod?

Vili.

Miután Absalom befejezi a beszélgetést, sokáig ülök a számítógép
monitorán lévő szavakat bámulva. Szeretnék valami szánalmat érezni a tóban
talált szerencsétlen, ismeretlen, halott nő iránt, de ő csak elvont képzet a
számomra. Egy probléma. Csak arra tudok gondolni, hogy a halála milyen bajt
fog hozni a gyerekeimre.

Rossz ötlet volt zsigerből úgy dönteni, hogy itt maradunk.
Sose zárd el a menekülés útját!
Évek óta ezt mantrázom puszta túlélési ösztönből. Nem vonom vissza a
döntésemet, legalábbis nem egészen, de ez az újságcikk, a volt férjem tetteivel
való hasonlóság… felébresztett bennem egyfajta nyugtalanságot, amire már
megtanultam hallgatni.
Nem fogom merő szeszélyből fogni a gyerekeket, és elrohanni, de az
holtbiztos, hogy szükségem van egy tervre arra az esetre, ha a dolgok rosszra
fordulnak, és sürgősen olajra kell lépnünk. Igen, tartozom a gyerekeimnek
azzal, hogy állandóságot biztosítok nekik. De még inkább azzal, hogy minden
körülmények között megteremtem számukra a biztonságot.
Az újságcikk után már nem érzem azt a biztonságot, amit korábban. De ez
még nem jelenti azt, hogy elmenekülök.
Ám azt igen, hogy fel kell készülnöm.
Gyorsan rákeresek az eladó furgonokra a környéken, és rögtön kincsre
bukkanok: van egy nagy, eladó vagy elcserélhető teherfurgon mindössze pár
mérföldre Nortonban. Ezenfelül szükségünk van még egy-két dologra a
pakoláshoz. Van néhány összecsukható műanyag ládánk, de párat még be kell
szereznem a helyi Walmartból. Igyekszem kerülni a nagy
bevásárlóközpontokat a biztonsági kamerák miatt, de Nortonban az ember nem
lehet túl válogatós, hacsak nem akar átautózni Knoxville-be, hogy beszerezze,
ami kell.
Ránézek az órára, és belátom, hogy most nincs idő a legmagasabb
készültségi szintű paranoiára. Fogok egy nagy ellenzős kamionos sapkát, amin
nincs logó, meg egy nagy napszemüveget. Felveszem a legsemmitmondóbb
ruháimat, amik csak vannak. Álcázás terén ennyit tudok tenni.

70

Miközben kiveszem a pénzt a széfből, hallom, hogy a postásautó dudál a
felhajtón, és kinézek. Miután elment, kimegyek, hogy kiürítsem a postaládát, s
közben még mindig azon jár az eszem, hogy mi mindent kell tennem egy
vészhelyzet esetén. A ház eladása nem jön számításba, arra mindenképp a
költözés után kell sort keríteni. A gyerekeket megint előzetes figyelmeztetés
vagy magyarázat nélkül kellene kivennem az iskolából. De ezeken felül
valójában nem olyan sok minden köt minket ide. Olyan hosszú ideig voltunk
mobilak, hogy a kevés ingóság mindannyiunk számára természetessé vált.

Azt hittem, ez lesz az a hely, ahol végre megtörhetjük az ördögi kört. Még
mindig elképzelhető, hogy így is lesz, de gyakorlatiasnak kell maradnom. A
menekülés útjának nyitva kell állnia. Mindig.

Az első lépés a furgon beszerzése.
A levélszemét és a szórólapok összevisszaságában van egy hivatalosnak
tűnő levél is. Tennessee államtól jött. Felszakítom, és kiveszem belőle a
fegyverviselési engedélyemet.
Hála az égnek!
Rögtön bele is rakom a tárcámba, a levélszemetet a kukába dobom, és
kiveszem a fegyveremet, illetve a pisztolytáskámat a széfből. Jó érzés felvenni
és érezni a súlyát, valamint tudni, hogy az eddigiektől eltérően most már
papírom van arról, hogy jogosan viselem. Sokat gyakoroltam, hogyan húzzam
elő a fegyvert ebből a pisztolytáskából, úgyhogy már semmi furcsa nincs
benne. Olyan érzés, mint egy régi barát.
Felveszek egy könnyű dzsekit, hogy elrejtsem a fegyvert, és elindulok a
dzsippel, hogy megvegyem a furgont. Hosszú utat kell megtenni a Norton
környéki erdőségben, és bár kinyomtattam az oda-vissza utat – az okostelefon-
forradalomból való tudatos kimaradásomnak az a hátránya, hogy térképre és
papírra kell hagyatkoznom –, a megadott helyre való eljutás még így is
zavarba ejtően bonyolultnak tűnik. Arra gondolok, hogy a horrorfilmek nem
véletlenül játszódnak olyan gyakran erdőben. Van itt valami komor, ősi erő,
amitől az ember nagyon kicsinek és sebezhetőnek érzi magát. Azok, akik
képesek itt élni, kivételes emberek.
Meglepetésemre, amikor megérkezek az eladó furgon címére, az apró,
robusztus és kifejezetten egyszerű, 1950-es évekbeli faház postaládáján az
ESPARZA nevet pillantom meg. Sem Norton, sem Stillhouse Lake nem
dicsekedhet nagy spanyol ajkú populációval, így arra a következtetésre jutok,
hogy ez Javier Esparza otthona. A lőtéri felügyelőé. Az egykori
tengerészgyalogosé. Ez azonnal megnyugtat, de ugyanakkor furcsa bűntudatot
is érzek. Természetesen nem akarom átverni, de utálok arra a csalódottságra és
haragra gondolni, amit akkor fog érezni, amikor később rájön, hogy ki is
vagyok valójában. Ha bekövetkezik az, amitől tartok, akkor meg fogok lépni

71

innen a tőle vásárolt furgonnal, és ő azon fog gondolkozni, hogy a
menekülésre milyen, még annál is szörnyűbb indokaim vannak, mint hogy egy
sorozatgyilkos felesége voltam.

Nem szeretném, hogy Javi rólam alkotott jó véleménye megváltozzon. De
ha a gyerekeim jövője és biztonsága a tét, akkor elviselem. Zokszó nélkül.

Kiszállok, és a kapuhoz sétálok, ahol egy izmos barna-fekete szőrcsomó
fogad. A kutya megsoroz az ugatásával, aminek a hangereje a lőtérével
vetekszik. Egy rottweiler. A derekamig ér, de amikor felteszi a mellső
mancsait a kerítés tetejére, ugyanolyan magas, mint én. Úgy néz ki, mint aki
szűk tíz másodperc alatt kutyakaját tudna belőlem csinálni, ezért
elővigyázatosságból megállok ott, ahol vagyok, és nem teszek fenyegető
mozdulatokat. És kerülöm a szemkontaktust, mert azt a kutyák agressziónak
vehetik.

Az ugatásra Javier jelenik meg az ajtóban. Egyszerű szürke pólót visel, ami
az évek alatt megpuhult a sok mosástól, valamint egy szintén agyonhordott
farmert és egy pár nehéz csizmát. Észszerű viselet itt kinn, vidéken, ahol a
csörgőkígyók és a széthagyott régi fémdarabok egyaránt veszélyt jelentenek a
védtelen lábra. Egy piros konyharuhával törölgeti a kezét. Amikor meglát,
elvigyorodik és füttyent. A füttyszóra a kutya visszahátrál, és erősen lihegve
lefekszik a verandára.

– Helló, Ms. Proctor! – üdvözöl Javi, miközben kinyitja a kaput. – Hogy
tetszik a riasztóberendezésem?

– Hatékony – válaszolom, nem véve le a szememet a kutyáról, aki most
teljesen barátságosnak látszik. – Sajnálom, hogy idehaza zavarom, de úgy
tudom, van egy eladó furgonja.

– Ó… Ó, hát persze! Hogy őszinte legyek, már majdnem megfeledkeztem
róla. A húgomé volt, de lepasszolta nekem, amikor tavaly bevonult és
kihajózott. Hátul van a garázsban. Erre jöjjön!

Körbevezet a ház oldala mentén, el egy favágórönk mellett, amibe még
mindig bele van állítva a fejsze, majd elhaladunk egy régi, düledező budi előtt.
Vetek rá egy pillantást, mire ő nevetni kezd.

– Már évtizedek óta nem használják. Betonnal feltöltöttem a lyukat,
padozatot raktam rá, és most szerszámos kamraként használom. Tudja,
szeretem megőrizni a múltat.

Ez bizonyára így van, mert a garázs elnevezés is nagyon jóindulatúnak
tűnik. Amit én látok, az inkább egy pajta, ami legalább annyira ósdi, mint a
budi, szerintem mindkettő már eleve a telken állhatott. A lóállásokat kivették,
hogy beférjen egy hosszú, szögletes furgon. Régebbi modell, a festék már
inkább homályos és matt, semmint fényes, de a gumiabroncsok jó állapotban
vannak, ami fontos. A pókok leheletfinom hálójukkal már az egészet

72

hozzászőtték a talajhoz.
– A fenébe! – mérgelődik Javi, és felkap egy seprűt, hogy lesöpörje a

selymes szövedéket. – Elnézést, már egy ideje nem néztem rá. Viszont be nem
juthattak.

Ez inkább kincstári optimizmusnak tűnik, semmint ténymegállapításnak, de
nem hagyom zavartatni magam. A falon lévő szögről leakaszt egy kulcsot,
kinyitja az ajtót, és beindítja a furgont. Majdnem egy pöccintésre indul, a
motor jól beállítottnak tűnik, és egyenletes a hangja. Megengedi, hogy beüljek,
és tetszik, amit látok. Közepes állású kilométeróra, az összes jelzés normális
értékeken. Felnyitja a motorháztetőt, hogy belenézhessek, én pedig
megtapogatom a csöveket, hogy nincsenek-e megrepedezve, vagy nem
mállanak-e.

– Remekül néz ki – állapítom meg, és már nyúlok is a zsebembe. – Elcseréli
velem a dzsipért plusz ezer dollár készpénzért?

Pislog egyet, mert tudja, mennyit áldoztam arra a dzsipre. Hogy mást ne
mondjak, a hátuljába beszereltem egy fegyverszéfet, amit ő segített beszerezni.

– Nem. Komolyan?
– Komolyan.
– Ne haragudjon, de… miért? Ez túl jó üzlet. És a tó körüli terepen jobban
jár a dzsippel.
Javi nem hülye, és ez az én szempontomból most nem túlzottan szerencsés.
Tudja, hogy ő járna jobban, és józan ésszel végiggondolva nem sok okom lehet
elcserélni egy terephez illő dzsipet egy nehézkes és ormótlan furgonra.
– Őszintén? Szinte sosem megyek terepre. Tényleg – erősködöm. – És azon
gondolkozom, hogy egyszer majd elköltözünk. Akkor pedig a cuccaink nem
fognak beférni a dzsipbe. A furgon praktikusabb.
– Elköltöznek – ismétli meg. – Wow! Nem is tudtam, hogy ilyesmire
készül.
Továbbra is a furgont nézve megvonom a vállam, és igyekszem olyan
semleges hangot megütni, amilyet csak tudok.
– Igen. Van, hogy másképp alakulnak a dolgok. Az ember nem mindig tudja
megjósolni, mi következik. Szóval, mit gondol? Megnézi a dzsipet?
Elhessegeti a kérdést.
– Ismerem a dzsipet. Nézze, Ms. Proctor, én megbízom magában. Odaadom
az ezer dollárt a húgomnak, és a dzsipet megtartom magamnak. A húgomnak
nem lesz kifogása ellene.
Előhúzom a tárcámat, és leszámolom a pénzt. Megkönnyebbülés, hogy
kevesebbet kell fizetnem, mint amire számítottam. Így több marad nekünk arra
az eshetőségre, ha újra ki kell találnunk magunkat új nevekkel és előélettel.
Javi elveszi, és átírjuk a tulajdoni lapokat. Később majd hivatalosan is át

73

kell íratnom az autót, de egyelőre ez is megteszi. Ír nekem egy elismervényt,
és én is kiállítok neki egyet az aprócska konyhaasztalnál ülve. A konyharuha
még mindig ott van átvetve a vállán, és észreveszem, hogy illik egy piros-fehér
kockás másikhoz, ami a mosogató fölötti akasztón lóg. A helyiség tisztának és
rendezettnek tűnik, a barna és bézs alapszínt csak itt-ott szakítja meg egy-egy
díszítés vagy más szín. A dupla tálcás mosogató egyik felében még ott a habos
víz. Úgy látszik, mosogatás közben zavartam meg.

Kellemes háznak látszik. Nyugodtnak. Kiegyensúlyozottnak, mint Javi.
– Köszönök mindent – mondom neki, és komolyan is gondolom.
Kezdettől fogva jól bánt velem. Ez fontos egy olyan embernek, mint én, akit
sohasem értékeltek csak úgy önmagáért… Én mindig apám lánya voltam,
aztán Melvin felesége, aztán Lily és Brady anyja, végül pedig, sokak
szemében, egy szörnyeteg, aki elkerülte az igazságszolgáltatást.
Sosem voltam egyszerűen csak én. Soha. Sok munkámba került, hogy
eljussak oda, ahol most vagyok, hogy végre azonos vagyok önmagammal, és
nagyra értékelem ezt az érzést. Szeretek Gwen Proctor lenni, mert akár valós
személy, akár nem, ő egy teljes és erős személyiség, akire támaszkodhatok.
– Köszi, Gwen. Nagyon örülök a dzsipnek – mondja Javi, és észreveszem,
hogy először szólított a keresztnevemen. Most már úgy gondolja, egyenlők
vagyunk.
Ez tetszik nekem. Kinyújtom a kezem, és ő megrázza, aztán egy icipicivel
tovább tartja a kezében, mint szükséges.
– De most komolyan – mondja. – Bajban vagy? Nekem elmondhatod, ha
igen.
– Nem vagyok. És nincs szükségem egy hős lovagra, aki kivont karddal a
segítségemre siet, Javi.
– Tudom. Csak szeretném, ha tudnád, hogy rám számíthatsz, ha segítségre
van szükséged. – Megköszörüli a torkát. – Egyesek például nem szeretik, ha
mások tudják, hova mennek, amikor kihajtanak a városból. Vagy hogy milyen
autót vezetnek. Ez részemről rendben van.
Furcsán nézek rá.
– Még akkor is, ha köröznek?
– Miért, elkövettél valamit? Vagy menekülsz valami elől?
A hangja egy kicsit élesebbé válik, és látom rajta, hogy ez zavarja.
Igen és igen. Bár a bűnösségem bizonytalan, nem tényeken alapul, és nem a
törvény elől menekülök. Hanem a törvényen kívüliek elől.
– Maradjunk annyiban, hogy esetleg valaki meg akar majd találni engem,
miután elmegyek innen – válaszolom. – Nézd, tedd, amit tenned kell! Nem
fogom azt kérni tőled, hogy hazudtold meg az elveidet, Javi. Ígérem. És
esküszöm, hogy nem tettem semmi rosszat.

74

Lassan bólogat, miközben átgondolja ezt. Végre észreveszi, hogy még
mindig a vállán van a konyharuha, és önironikus mosollyal a mosogató felé
dobja, ahol egy kupacban landol. Azt kívánom, bárcsak ne tette volna, mert
hirtelen úgy látom, hogy a rongy feltűnően hasonlít egy darab véres, testetlen
húsra, ami egyáltalán nem illik ebbe a tiszta konyhába. A tenyeremet az
asztalra téve lassan kifújom a levegőt.

– Az összes átvilágításon átmentél, hogy megkapd a fegyverviselésit –
jegyzi meg. – Úgyhogy, ami engem illet, tetőtől talpig törvényes vagy. Ezért
nincs gondom azzal, hogy ha egyszer elmentek innen, azt mondjam, nem
tudom, hová mentetek, és a furgont sem kell nagydobra vernem. Ne szólj
szám, nem fáj fejem. Érted?

– Értem.
– Van egy-két haverom, aki a rendszeren kívül él. Tudod, milyen az?
Bólogatok, de nem mondom el neki, mióta vagyunk folyamatosan úton,
mióta menekülünk, mióta járunk kerülő utakon. Nem mondok el neki semmit,
ami valószínűleg nem fair. Javi teljes mértékben megbízható, mégsem bírom
rávenni magamat, hogy feltárjam neki az igazságot Melvinről, önmagamról.
Nem szeretném, ha csalódna.
– Megleszünk – felelem, és kipréselek magamból egy mosolyt. – Túl
vagyunk már egy-két dolgon.
– Ah – mondja Javi, és hátradől. – Bántalmazás?
Nem kérdezi, ki volt az, hogy én voltam-e az áldozat, vagy a gyerekek,
vagy mindannyian.
Csak hagyja, hogy lógjon a kérdés a levegőben, és én lassan bólintok, mert
tulajdonképpen igaz. A szó hagyományos értelmében Mel soha nem
bántalmazott. Az biztos, hogy sohasem ütött meg. Szóban sem bántott.
Az viszont tagadhatatlan, hogy sokféleképpen a hatalmában tartott, de ezt
akkoriban a házasélet normális részének gondoltam. Például a családi kasszát
mindig is ő kezelte. Volt pénzem és hitelkártyám, de aprólékos nyilvántartást
vezetett, sok időt töltött a blokkok átnézésével, és állandóan megkérdőjelezte a
kiadásokat. Akkor úgy véltem, csak alapos, de ma már látom, hogy ez is egy
körmönfont módja volt a manipulációnak, amivel függésben tartott, és elérte,
hogy kétszer is meggondoljam, teszek-e bármit a megkérdezése nélkül. De ez
még mindig megmaradt az átlagos házasélet keretei között, vagy legalábbis
akkoriban azt hittem.
Volt egy bizonyos része az életünknek, ami minden volt, csak normális
nem, de az az én személyre szóló, privát poklom volt, amit a rendőrségi
kihallgatás során kénytelen voltam újraélni. Hogy bántalmazás volt-e? Igen, de
a házastársak közötti szexuális bántalmazás legjobb esetben is ingoványos
terep. A határok elmosódottak.

75

Mel szerette a fojtogatós játékot, ahogy ő nevezte. Szeretett kötelet kötözni
a nyakamra, és fojtogatni. Elővigyázatosságból puha, kipárnázott kötelet
használt, ami nem hagyott nyomokat, és amit nagy hozzáértéssel kezelt.
Gyűlöltem az egészet, és gyakran sikerült is lebeszélnem róla, de egyszer,
amikor kerek perec visszautasítottam, villanásnyi időre megpillantottam
valami… sötétet. Soha többé nem mondtam nemet.

Sosem fojtogatott olyan erősen, hogy elájuljak, bár sokszor nagyon közel
voltam hozzá. Én pedig tűrtem ezt, újra és újra, nem tudván, hogy mialatt
megvonta tőlem az oxigént szex közben, azokat a nőket képzelte maga elé a
garázsban, ahogy a nyakukon lévő hurokkal küzdenek, miközben ő föl-le
emelgeti őket.

Lehet, hogy az, amit velem művelt, nem volt bántalmazás, de szemernyi
kétségem sincs afelől, hogy rossz volt. Visszanézve, az a gondolat, hogy arra
használt engem, hogy újra és újra felidézze a gyilkosságait… dermesztő és
émelyítő.

– Nem szeretnénk, hogy valaki ránk találjon – válaszolom. – Maradjunk
ennyiben, rendben?

Javi bólint. Látom rajta, hogy ő is túl van már egy-két dolgon. Lőtéri
oktatóként valószínűleg egy csomó rémült nőt látott már, akik az
önvédelemben kerestek vigasztalást. Valószínűleg azt is tudja, hogy a fegyver
nem tud megvédeni, hacsak nem vértezi föl magát az ember mentálisan,
érzelmileg és logikailag is. A fegyver csak a hab, nem a torta.

– Csak azt akarom mondani, hogy ha papírok kellenek, ismerek pár embert
– mondja. – Akikben meg lehet bízni. Olyan áldozatoknak segítenek, akik új
életet akarnak kezdeni.

Megköszönöm, de nincs szükségem a megbízható ismerősei segítségére. Én
nem bízhatok meg bennük. Én csak a furgont akarom, meg az átvételi
elismervényeket, és már itt sem vagyok. Ez egy nagy lépés a távozás felé, ami
elszomorít, de azt is tudom, hogy készen kell állnunk.

Amint megvan a furgon, ura vagyok a helyzetnek. Ha szükséges, jóval
azelőtt kereket oldhatunk, hogy a szervezetten ránk vadászók eljutnának az
ajtónkig. Lesz egérutunk és jó járművünk. Aztán Knoxville-ben eladom a
furgont készpénzért, és egy másik személyazonossággal veszek valami mást.

Legalábbis ez a tervem.
Már állok föl az asztaltól, amikor megszólal a telefonom. Pontosabban
vibrálni kezd, mivel többnyire le van némítva – túl sok filmet láttam már,
amiben az áldozat véletlenül felhangosítva felejti, és a csörgés elárulja a
hollétét a gyilkosnak. Érte nyúlok, és látom, hogy Lanny neve jelenik meg a
kijelzőn. Nocsak. Nem mondhatnám, hogy váratlanul ér. Lanny viselkedési
problémái csak egyre rosszabbak lesznek, gondolom magamban. Talán jobb is,

76

ha mielőbb továbbállunk. Bárhol kötünk is ki, még mindig lehet magántanuló.
Amikor felveszem, Lanny szól bele feszült és természetellenesen monoton

hangon:
– Anya, nem találom Connort.
Egypár másodpercig föl sem fogom. Az agyam nem hajlandó figyelembe

venni a lehetőségeket, a helyzet szörnyű valóságosságát. Aztán a lélegzetem
ólomsúlyúvá válik a mellkasomban, és úgy érzem, soha többé nem tudok
levegőt venni.

– Hogy érted azt, hogy nem találod? – kérdezem, amikor végre
összeszedem magam. – Hiszen órán van!

– Nem ment be – feleli. – Anya, ő nem szokott lógni! Hova mehetett?
– Te hol vagy most?
– Elmentem megkeresni, hogy odaadjam neki a hülye ebédjét, mert már
megint a buszon felejtette. De az osztályfőnöke azt mondta, nincs ott, és
egyáltalán be sem ment ma. Mit csináljunk, anya? Lehet, hogy… – Kezd
pánikba esni, egyre gyorsabban szedi a levegőt, a hangja remeg. – Itthon
vagyok, hazajöttem, mert az gondoltam, talán idejött, de nem találom…
– Édesem! Édesem! Ülj le! A riasztó be van kapcsolva?
– Mi? Én… hogy jön ez ide? Brady nincs itt!
Kétségbeesésében a születéskori nevén hívja az öccsét, amit nem tett már
évek óta. Az, hogy ezt a nevet hallom a szájából, engem is megráz, de
próbálok nyugodt maradni.
– Lanny! Azt szeretném, ha odamennél, és megnéznéd, hogy be van-e a
kapcsolva a riasztó. Ha nincs, kapcsold be most rögtön, aztán ülj le! Lélegezz
mélyeket! Az orrodon be, a szádon ki! Azonnal ott vagyok.
– Siess! – suttogja. – Kérlek, anya! Szükségem van rád!
Ezt még soha nem mondta korábban, és most olyan érzés, mintha egy kést
mélyen belém döfnének, és kivágnának belőlem valami lágyat, érzékenyet és
létfontosságút.
Leteszem a telefont. Javi már talpon van, és engem néz.
– Segítségre van szüksége? – kérdezi, én pedig bólintok. – A dzsippel
megyünk, az gyorsabb – jelenti ki.

Javi úgy vezet, mintha háborús övezeten száguldanánk keresztül: gyorsan,
agresszíven, kíméletlenül. Nem bánom, hogy ő ül a volán mögött, nem
hinném, hogy én megfelelő állapotban vagyok hozzá. Keményen kapaszkodok
a bukkanóknál, amiknél esze ágában sincs lelassítani. A testemet rázó
zötykölődés azonban semmi a folyamatos, feszült félelemhez képest. Másra
sem tudok gondolni, csak Connor arcára. Újra és újra látom magam előtt,

77

ahogy vérbe fagyva, holtan fekszik az ágyában, bár tudom, hogy nincs ott.
Lanny körbenézett a házban, és Connor nincs ott. De akkor hol van?

A kérdés elhallgat a fejemben, amikor Javi csikorogva lefékezi a dzsipet a
házunk felhajtóján. Most nyugodt vagyok. Készen állok ugyanúgy, mint
amikor a lőtéren ráfogom a fegyvert a távoli célpontra. Kimászom a dzsipből,
az ajtóhoz rohanok, kinyitom, gyorsan kikapcsolom a riasztót, és Lanny rögtön
a karomba omlik.

Megölelem, beszívom az epres sampon és a szappan tiszta illatát, és arra
gondolok, milyen messzire mennék el, hogy megvédjem őt bármitől és
bárkitől, aki bántani akarja.

Javi is belép utánam, mire a lányom hirtelen felkiáltva ellök magától, és
védekezőn hátrébb lép. Nem hibáztatom. Nem ismeri Javit. Számára ő csak
egy idegen, aki behatolt a házunkba.

– Lanny, ő itt Javier Esparza – mondom neki. – Javi azon a lőtéren oktat,
ahová járok. A barátom.

Erre egy picit felhúzza a fekete szemöldökét, mert tudja, hogy nem
egykönnyen szavazok bizalmat senkinek, de erre most nem vesztegeti az időt.

– Körbenéztem – hadarja. – Anya, nincs itt. Szerintem vissza sem jött!
– Oké, vegyünk egy mély lélegzetet – válaszolom, bár sikítani szeretnék.
Bemegyek a konyhába, ahol van egy telefonszámos lista a falra erősítve: a
fiam tanárainak, valamint a barátai szüleinek otthoni és mobilszáma. Elkezdem
felhívni őket, a barátaival kezdve. A szorongásom minden egyes kicsöngéssel
és nemleges válasszal nőttön-nő. Amikor az utolsó hívás után leteszem a
telefont, üresnek érzem magam. Elveszettnek.
Felnézek Lannyre, aki sötét, tágra nyílt szemekkel mered rám.
– Anya – kérdezi. – Apa az? Ő…?
– Nem – vágom rá azonnal, gondolkodás nélkül.
A szemem sarkából látom, hogy Javi felfigyel. Már eddig is azt hitte, hogy
menekülök valaki elől. Ez most csak megerősítette benne. De Mel börtönben
van. Ő onnan már legfeljebb egy fenyőfa ládában fog kijutni. Más emberektől
félek. Haragos emberektől. Internettrolloktól, nem is beszélve a Mel által
megkínzott és meggyilkolt nők hozzátartozóinak jogos dühéről… De hogyan
bukkantak ránk? Az agyam ismét elém vetíti azokat az épp csak néhány nappal
ezelőtti képeket, amiken a gyerekeim arcát véres, széttrancsírozott, meggyötört
testekre photoshoppolták.
Ha Connor náluk lenne, mondom magamnak, már megzsaroltak volna.
Ebbe a gondolatba kapaszkodom, hogy ne veszítsem el az eszem.
– Oda kellett volna kísérned őt az osztályához, miután leszálltatok a buszról
– emlékeztetem a lányomat. Összerezzen, és elfordítja a tekintetét. – Lanny?
– Én… dolgom volt – mondja védekezően. – Ő meg előrement. Nem nagy

78

ügy. – Elakad, mert tudja, hogy igenis nagy ügy. – Sajnálom. El kellett volna
kísérnem. Együtt szálltunk le a buszról. De seggfejként viselkedett, és
ráordítottam, hogy húzzon el az osztályába, én meg átmentem a túloldalra a
kisboltba. Tudom, hogy nem lett volna szabad.

A busztól Connornak át kellett sétálnia az iskolák által közrefogott,
háromszög alakú füves térségen, hogy eljusson a középső épülethez. Nagyobb
valószínűséggel futhatott bele iskolai zaklatókba, mint emberrablókba, bár
abban az időben a biztonsági őr bódéja melletti bejáratnál rengeteg szülő
tartózkodhatott, aki a gyerekét vitte az iskolába. Fogalmam sincs, mit csinált,
mi történt vele az után, hogy Lanny otthagyta.

– Anya? Talán… – Megnyalja az ajkát. – Talán csak elment valahová
egyedül.

Hosszan nézek rá.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Én… – Feszengve félrenéz, én meg a legszívesebben kiráznám belőle a
mondanivalóját. Alig sikerül uralkodnom magamon. – Néha csak úgy elvonul
egyedül. Tudod, hogy szeret egyedül lenni. Lehet… lehet, hogy csak erről van
szó.
– Gwen – szólal meg Javi. – Ez komoly dolog. Hívnod kellene a
rendőrséget.
Igaza van, persze hogy igaza van, de egyszer már magunkra vontuk a
rendőrség figyelmét. Ha a fiam, pont ő mind közül, eljárkál, hogy egyedül
lehessen… az olyan rettegést kelt bennem, amit jószerével meg sem tudok
magyarázni. Az apja is szeretett egyedül lenni.
– Lanny, azt szeretném, hogy most gondolkozz – kérem. – Egy bizonyos
helyre szokott menni, amikor egyedül akar lenni? Van ilyen hely? Nortonban?
Vagy itt, a környéken?
Ijedten rázza a fejét, szemmel láthatóan bűntudata van, amiért otthagyta az
öccsét ma reggel. Amiért nagyobb testvérként kudarcot vallott.
– Nem tudom, anya. Fel szokott menni az erdőbe. De ez minden, amit
tudok.
Ez nem elég.
– Ha akarod, körülnézek egy kicsit autóval – ajánlja fel csendesen Javi. –
Hátha meglátok valamit.
– Igen – válaszolom. – Kérlek! Kérlek, tedd azt! – Nagyot nyelek. – Én meg
fölhívom a rendőrséget.
Valójában ez az utolsó dolog, amit tenni szeretnék. Ez veszélyes lépés,
éppannyira veszélyes, mint az, hogy Lanny potenciális tanú legyen egy
gyilkossági ügyben. Árnyékban kell maradnunk, nem kerülhetünk
reflektorfénybe. De minden elvesztegetett másodperc azt jelenti, hogy Connor,

79

aki esetleg megsérült, vagy – ne adj’ isten – elrabolták, még nagyobb
veszélybe kerül.

Javi az ajtó felé indul. Én megfogom a telefont.
Mindketten mozdulatlanná dermedünk, amikor kopognak az ajtón.
Javi visszanéz rám a válla fölött, és amikor bólintok, lendületből felrántja az
ajtót. A riasztó pittyen egyet, de nem szólal meg. A pánik közepette
elfelejtettem visszakapcsolni.
A küszöbön a fiam áll úgy-ahogy megtörölt véres orral, és egy férfi, akit
alig ismerek fel.
– Connor! – odarohanok, hogy megöleljem.
Bugyborékoló hangot hallatva tiltakozik, és a vére összemaszatolja a
blúzomat, de nem érdekel. Aztán elengedem, és fél térdre ereszkedve
szemügyre veszem a pusztítást az arcán.
– Mi történt?
– Gondolom, verekedésbe keveredett – feleli a férfi, aki visszahozta a
fiamat.
Középmagas, közepes testalkatú, sötét homokszőke hajjal, ami rövidre van
vágva, de nem annyira rövidre, mint Javié. Nyílt, érdekes arca van, és
figyelmesen néz kettőnket.
– Helló! Sam Cade vagyok. A dombon lakom, emlékszik?
Végre eszembe jut, hogy már kétszer láttam korábban: először a lőtéren,
amikor leszerelte Carl Gettset, és másodszor, amikor elsétált a házunk előtt
fülhallgatóval a fülében, és integetett nekünk.
Kinyújtja a kezét. Nem rázom meg.
Beterelem az ajtón a fiamat, akire Lanny rögtön lecsap, hogy ellássa az
orrát, amiből még mindig csöpög a sötét vér. Javi összefont karokkal, némán
áll, csendes jelenléte most nagyon-nagyon megnyugtató.
– Mit művelt a fiammal? – bukik ki belőlem élesen, sürgetőn.
Látom, hogy Cade nyel egyet, az ádámcsutkája föl-le liftezik, de nem lép
hátrébb.
– Ott ücsörgött a kikötőben, és hazakísértem. Ennyi az egész.
Rámeredek, mert nem tudom, higgyek-e neki. Ami igaz, az igaz,
visszahozta Connort, aki láthatóan nem fél tőle. Egyáltalán nem.
– Emlékszem magára a lőtérről. Így van? – kérdezem tőle még mindig
csípősen.
– Így – feleli. Kicsit belevörösödött abba, hogy ennyire letámadtam, de
uralkodik magán. – A dombon lévő házat bérlem, azt ott, kelet felé. Csak hat
hónapig vagyok itt.
– És honnan ismeri a fiamat?
– Most mondtam. Nem ismerem. A kikötőben ücsörgött. Ott találtam rá.

80

Vérzett, ezért letörölgettem, és hazahoztam. Ennyi a történet. Remélem, nincs
baja.

A tényeket közli, de a hangja kezd határozottabbá válni. Nyilván szeretne
már véget vetni a beszélgetésnek.

– És pontosan hogy sérült meg?
Cade sóhajtva felnéz az égre, mintha onnan várná, hogy valaki türelmet
küldjön.
– Nézze, hölgyem, én csak megpróbáltam kedves lenni. Amennyit én tudok,
akár maga is megverhette a fiút. Maga volt?
Elképedten nézek rá.
– Nem! Természetesen nem.
De ami azt illeti, igaza van. Ha én találnék egy vérző orrú gyereket, bennem
is felmerülne, hogy otthonról szökött meg, mert bántották. Rosszul fogtam
hozzá, és túl agresszíven.
– Sajnálom. Köszönetet kéne mondanom magának, Mr. Cade, ahelyett,
hogy keresztkérdéseknek vetném alá. Kérem, jöjjön be, csinálok magának egy
kis jeges teát. – Délen a jeges tea a vendégszeretet jelképe. Annak a rövidítése,
hogy szívesen látunk valakit, és univerzális bocsánatkérés is egyben. –
Mondott magának Connor valamit arról, hogy mi történt? Bármit?
– Csak annyit, hogy a suliban szerezte – válaszolja Cade, de nem jön be,
odakint áll, és onnan néz befelé. Talán Javi csendes jelenléte riasztja el, nem
tudom.
Megcsinálom a teát, és odaviszem az ajtóhoz. Elfogadja, bár úgy tartja a
kezében, mintha nem lenne egészen biztos abban, hogy mire való. Óvatosan
belekortyol. Azonnal látom, hogy nincs hozzászokva a déli hagyományokhoz,
mert meglepődik, hogy mennyire édes. Sikerül elfojtania egy fintort.
– Elnézést, még a nevét sem kérdeztem meg…
– Gwen Proctor vagyok – mutatkozom be. – Connor természetesen a fiam.
A lányommal, Atlantával már találkozott.
Javi megköszörüli a torkát.
– Gwen, nekem mennem kell. Gyalog elmegyek a lőtérre. Van ott egy
biciklim, azzal haza tudok tekerni. Majd visszahozod a dzsipet, és elviszed a
furgont, amikor akarod. – A kávézóasztalra teszi a kulcsokat, és odabólint Sam
Cade-nek. – Mr. Cade…
– Mr. Esparza… – viszonozza Cade.
Nyilván nem hagyhatok itt egy idegent a teámmal a kezében ácsorogni, és
Connort meg Lannyt sem szeretném egyedül hagyni itthon, úgyhogy
elengedem Javiert. Egy pillanatra azért megállítom.
– Javi – mondom a szemébe nézve –, köszönöm. Nagyon köszönöm.
– Örülök, hogy jól végződött – feleli.

81

Megkerüli Cade-et, leballag a kocsifelhajtón, aztán könnyű kocogásra
váltva elindul a dombon felfelé a lőtér irányába. Tengerészgyalogos,
emlékeztetem magam. Számára ez csak egy gyors séta. Semmi erőfeszítést
nem igényel.

Visszamegyek Cade-hez, aki kifürkészhetetlen kifejezéssel az arcán bámul
Javi után.

– Leülünk itt kint? – kérdezem tőle.
Úgy tűnik, fontolóra veszi a dolgot, de aztán leereszkedik az egyik székre a
teraszon. A legszélén ül, készen arra, hogy bármikor felpattanjon és kereket
oldjon. Udvariasan kortyolgatja a teát.
– Oké – szólalok meg. – Bocsánatot kérek. Kezdjük elölről! Ne haragudjon,
hogy megvádoltam azzal, hogy… nos, nem is tudom, mivel. Ez nem volt fair
tőlem. Köszönöm, hogy segített a fiamnak. Nagyra értékelem. Pánikba voltam
esve.
– El sem tudom képzelni – mondja. – De hát nem is volnának gyerekek, ha
nem hoznák rá a szívbajt a szüleikre, nem igaz?
– De. – Ám csak fél szívvel értek egyet. Ez az átlagos gyerekekre talán igaz
lehet. De az enyémek mások. Azoknak kellett lenniük. – Egyszerűen nem
hiszem el, hogy Connor nem hívott fel, ennyi az egész. Föl kellett volna
hívnia.
– Szerintem… – kezdi Cade, de hezitál, mintha azon tépelődne, átlépjen-e
egy határt, vagy sem. – Szerintem csak szégyellte magát. Nem akarta, hogy az
anyukája megtudja, hogy alulmaradt egy verekedésben.
Kipréselek magamból egy kongóan üres, reszketeg nevetést.
– Ez normális a fiúknál?
Vállat von, amit igennek veszek.
– Javier a tengerészetnél szolgált. Talán megkérhetné, hogy mutasson pár
fogást a fiának.
Megköszönöm neki, de magamban azt gondolom, hogy Cade-et sem kell
félteni. Sűrű testalkatú, de nem kicsi, és valami ruganyos feszültség járja át,
ami arra enged következtetni, hogy őt is zaklathatták valaha, és megtanult
visszaütni. Amíg Javiról még a vak is látja, hogy a katonaságban szolgált,
addig Cade átlagos fickónak tűnik, akiben van valami rosszfiús.
– Hadsereg? – kérdezem váratlanul.
Meglepetten néz rám.
– A fenét. Légierő – vágja rá. – De már régen volt. Afganisztánban. Miből
jött rá?
– Kicsit túlságosan is megnyomta azt a szót, hogy tengerészet – válaszolom.
– Igen, bűnös vagyok a haderők közötti rivalizálásban. – A mosolya ezúttal
őszinte, és ettől egyből szimpatikusabbá válik. – A tanácsom attól még áll. Egy

82

ideális világban nem kellene tudnia verekedni. De az életben három dolog
biztos: a halál, az adó és a zaklatók.

– Meggondolom – hagyom rá.
Lassan ellazul, szinte izomról izomra, és most már nagyobbat kortyol a
teájából is.
– Szóval azt mondja, hat hónapra bérelte ki a házat? Az elég rövid idő.
– Könyvet írok – közli. – Ne aggódjon, nem fogom azzal untatni, hogy
miről szól, meg ilyesmi. De épp két munka között vagyok, és úgy gondoltam,
ez jó hely, hogy egy kicsit elvonuljak, mielőtt belekezdek valami újba.
– És mi lesz az az új?
Vállat von.
– Nem tudom. Valami érdekes. És távoli. Nem szeretnék megállapodni.
Szeretek… élményeket gyűjteni.
Én bármit megadnék, hogy végre megállapodhassak, és elkerüljem a
további élményeket, de ezt nem mondom meg neki. Ehelyett kínos csöndben
ücsörgünk egy pillanatig, aztán, amint kiürül a pohara, feláll, hogy induljon,
mintha valamiféle csapdából szabadulna.
Kezet rázunk. Kérges a tenyere, mint aki jó sok kemény munkát végzett már
életében.
– Még egyszer köszönöm, hogy hazahozta Connort – mondom.
Bólint, de észreveszem, hogy nem engem néz. Hátrább lépve szemügyre
veszi kívülről a házat.
– Mi az?
– Ó, semmi. Csak gondolkoztam… Jól tenné, ha megjavíttatná azokat a
zsindelyeket a tetőn, mielőtt jön az eső. Így nagyon be fognak ázni.
Eddig nem vettem észre, de igaza van. A számos tavaszi vihar egyike lefújt
egy méretes darabot a tetőzetből, és most kilátszik az alatta lévő kátránypapír,
ami csapkod a szélben.
– A fenébe. Tud egy jó tetőfedőt?
Eszem ágában sincs komolyan gondolni a kérdést. Fél lábbal ugyanis már
az ajtón kívül vagyok, gondolatban a menekülésünket tervezgetem arra az
esetre, ha vészhelyzet állna elő.
De ő persze komolyan veszi.
– Errefelé egyet sem ismerek. De annak idején csináltam tetőmunkákat. Ha
csak meg kell javítani, olcsón megcsinálom.
– Majd gondolkozom rajta – egyezem bele. – Ne haragudjon, de most meg
kell néznem a fiamat. Köszönöm a… kedvességét.
Ezzel, úgy látszik, zavarba hoztam.
– Hogyne – válaszolja – Oké. Bocs.
Előre-hátra hintázik a sarkán, mintha mondani akarna még valamit, aztán

83

gyors pillantást vet rám.
– Csak szóljon!
Aztán elmegy anélkül, hogy visszanézne. A feje lehajtva, a válla lazán

leengedve, a keze zsebre dugva. Nem néz vissza. Összeszedem a poharakat,
bemegyek a házba, és épp be akarom csukni az ajtót, amikor látom, hogy
megáll az emelkedőn, és hátrafordul, hogy visszanézzen. Némán odaintek
neki. Visszaint.

Aztán becsukom az ajtót.
Elmosom a poharakat, majd bekopogok Connor ajtaján.
– Gyere be! – szól ki egy idő után.
Amikor belépek, az ágyán elterülve találom, a kontroller a mellkasán, és a
tekintete a szoba szemközti végében lévő monitorra tapad. Nem szakítom félbe
a játékot. Vigyázva leereszkedem az ágya szélére, hogy ne takarjam el a
monitort, és megvárom, amíg a játékbeli autója karambolozik. Megállítja a
játékot, én pedig odanyúlok, és hátrasimítom a haját a homlokából.
Látványos zúzódása lesz, gondolom magamban. Monoklija valószínűleg
nem, mert akkor már bekékült volna a megrepedt hajszálerek miatt. Az arca
bal oldalán is van egy plezúr, pont ott, ahová egy jobbkezes ütne, és mindkét
tenyere le van horzsolva, ami esés közben keletkezhetett. A farmerja térde
kiszakadt, és vérfoltos.
– Fáj? – kérdezem tőle.
Némán megrázza a fejét.
– Oké, ezért most előre is bocs.
Odahajolok hozzá, megfogom az orrát, megnyomogatom és megmozgatom,
hogy nem érzek-e valami furcsát. Nincs eltörve, ebben biztos vagyok. De azért
a napokban a biztonság kedvéért majd megmutatjuk egy orvosnak is.
– Anya, elég!
Ellöki a kezemet, és a kontrollerért nyúl, de nem indítja el a játékot, csak a
vezérlőt babrálja.
– Ki csinálta? – szegezem neki a kérdést.
Megvonja a vállát. Nem mintha nem tudná, ki volt, természetesen tudja,
csak nem akarja elmondani. Ezért nem válaszol, de nem is indítja el a játékot.
Arra gondolok, hogy ha nem akarna beszélgetni, akkor teljes hangerővel
bömböltetné. Mostanában ez az egyik bevett elkerülő stratégiája.
– Ha bajban lennél, elmondanád nekem, ugye? – kérdezem tőle.
Rám pillant.
– Nem, nem mondanám el – jelenti ki –, mert ha elmondanám, akkor megint
szedhetnénk a sátorfánkat, nem igaz?
Ez fáj. Fáj, mert igaz.
Javi nálam hagyta a dzsipet, de majd el kell vinnem kicserélni a furgonra, és

84

abban a pillanatban, hogy behajtok azzal a hatalmas, fehér szörnyeteggel a
felhajtónkra, a fiam tudni fogja, hogy igaza volt. Sőt, ami még rosszabb, azt
fogja hinni, hogy ő az oka. Mintha az, hogy megverték, elég indok lenne
nekem arra, hogy elköltözzünk. Remélem, Lanny nem dönt úgy, hogy ő is
Connort fogja hibáztatni. Semmi sem kegyetlenebb egy kamasz lánynál, akit
meg akarnak fosztani attól, amit akar. És Lanny itt akar maradni. Tudom, még
ha ő nem is.

– Ha úgy döntök, hogy megint elköltözünk, az nem amiatt lesz, amit te vagy
Lanny csináltatok – magyarázom neki. – Hanem azért, mert úgy gondolom, az
lesz a legjobb és a legbiztonságosabb megoldás mindannyiunk számára. Oké,
kölyök? Stimmt?

– Stimmt – feleli. – Anya? Légyszi, ne hívj kölyöknek! Nem vagyok
kölyök.

– Elnézést, fiatalember.
– Nem először vágtak orrba, tudod. Nem is utoljára. Ettől még nem dől
össze a világ.
Még némi babrálás után félreteszi a kontrollert, odagurul hozzám, és a fejét
a karjára támasztva megkérdezi:
– Szokott rólunk beszélni apa a leveleiben?
Lanny biztosan mondott neki valamit, de valószínűleg nem árult el mindent,
amit abban a mocskos levélben olvasott.
– Igen – válaszolom, óvatosan megválogatva a szavaimat. – Néha.
– Akkor miért nem olvasod fel nekünk legalább azokat a részeket?
– Mert az nem lenne fair. Nem olvashatom fel nektek csak azokat a
részeket, ahol jó apának tetteti magát.
– De ő jó apa volt. Az nem volt tettetés.
Teljesen nyugodtan mondja ezt, és ez fáj, fáj, mintha egy vasdarabot
forgatnának meg azon a helyen, ahol a szívemnek kellene lennie. És persze a
maga szempontjából igaza van. Az apja szerette őt. Ő csak ennyit tudott, látott.
Az apja nagyszerű ember volt, aztán egyszer csak szörnyeteg lett belőle. A
kettő között nem volt átmenet, se idő arra, hogy hozzászokjon. AZ ESEMÉNY
napjának reggelén látta utoljára az apját, amikor búcsúzóul megölelte, és aznap
estére az apjából gyilkos lett, neki pedig nem engedték meg, hogy
meggyászolja, hogy hiányozzon neki, vagy hogy szeresse, soha, soha többé.
Sírni szeretnék, de nem teszem.
– Még mindig szereted a hozzá fűződő emlékeidet, és ez rendben van –
mondom. – De ő nem csak az apukád volt, volt egy másik oldala is. És
abban… a másik oldalában nincs, és nem is volt soha semmi szeretette méltó.
– Ja – feleli hüvelykujjával újraindítva a játékot, és közben nem néz rám. –
Bárcsak halott lenne!

85

Ez is fáj, mert nem tudom, nem csak azért mondja-e, mert tudja, hogy én is
ezt kívánom.

Várok egy kicsit, de nem állítja meg újra a játékot.
– Biztos nem akarod elmondani, hogy ki ütött meg, és miért? – faggatom,
igyekezve túlkiabálni a hangeffekteket.
– Néhány seggfej, és nem volt oka. Jézusom, anya, hagyj már! Jól vagyok.
– Nem akarsz megtanulni néhány önvédelmi fogást Javitól? Vagy… –
Majdnem megemlítem Mr. Cade-et is, de még időben megállítom magam.
Még csak most találkoztam a pasassal. Azt sem tudom, mit gondol róla
Connor. Azt sem tudom, én mit gondolok róla.
– Anya, nem valami tinifilmben vagyunk – közli velem. – Ez nem így
működik a valóságban. Leérettségizem, mire elég jó leszek benne.
– Igen, de gondolj arra, mekkora szám lennél, ha laposra vernéd őket az
érettségin – erősködök. – Az iskola nagytermében a tömeg éljenzése közepette
móresre tanítanád azokat, akik zaklattak.
Erre már megállítja a játékot.
– Szerintem ez inkább úgy történne, hogy véresre verve kórházba
szállítanának, és az egész családot beperelnék tettlegességért. Erről nem
szólnak a filmek.
Nem nagyon tudom, hogyan tegyem fel a kérdést, de azért belekezdek:
– Connor… Hogy találkoztál ma Mr. Cade-del?
– Hát az úgy volt, anyu, hogy egy kiskutyával becsalogatott a furgonjába,
amiben meg szokta erőszakolni a kisfiúkat.
– Connor!
– Nem vagyok hülye!
Ezt úgy vágja hozzám, mint egy kést, és be kell ismernem, váratlanul ér.
Kinyitom a számat, de belém fojtja a szót, miközben le nem veszi a szemét a
képernyőről, ahol az autó sávot vált, gyorsít, ugrat és kanyarodik.
– Megvertek, hazaindultam, leültem a kikötőben, ő meg odajött, és
megkérdezte, jól vagyok-e. Ne csinálj ebből valami juj-apu-sorozatgyilkos-
ezért-mindenkiben-perverz-szatírt-látok dolgot, jó? Csak kedves akart lenni.
Nem minden fickó seggfej a világon.
– Én soha nem… – Megdöbbent, nemcsak az, amit mond, hanem az a düh
is, amivel mondja. Nem tudtam, hogy a fiamban ennyi düh van, és hogy ennek
a nagy része ellenem irányul. Persze érthető. Én testesítem meg a számára azt a
fos életet, amit mindennap élnie kell.
De ennél többről is szó van. Való igaz, hogy minden embert gyanakvással
kezelek, és a férfiakat még inkább, mint a nőket. Ezt puszta önvédelemből
teszem. De most rádöbbenek, hogy ezzel mennyire észszerűtlennek tűnhetek a
fiam szemében. Hiszen ha a többi emberben – különösen a férfiakban – nem

86

bízom, vajon egy idő után nem fogok-e majd rá is ugyanilyen szemmel nézni?
Biztosan megfordult már a fejében. Végül is az apja fia.

Ez a gondolat apró darabokra töri a szívem, és érzem, hogy könnyek
gyűlnek a szemembe. Szaporán pislogok, hogy megszabaduljak tőlük.

– Hozok jeget az orrodra – mondom, és egyedül hagyom.
A konyhában Lannybe botlom. Vacsorát főz, valami csirkés tésztát, amire
bőségesen szórja a fűszereket. Úgy látom, elég lesz mindannyiunknak. Jól főz,
bár az ízek terén elég liberális. Amikor kinyitom a fagyasztót, odanyújtja a
jeget, amit már előkészített.
– Tessék! Csak nem akartam megzavarni az anya-fia édes kettest – jegyzi
meg a szemét forgatva.
– Köszi, édesem – mondom, és komolyan is gondolom. – Ínycsiklandóan
néz ki.
– Garantáltan csiklandozni fogja az ínyedet – vágja rá, vidáman tovább
kavargatva az ételt, mialatt én beviszem Connornak a jeget.
A fiam fel sem néz a játékból, úgyhogy leteszem mellé, remélve, hogy
eszébe jut majd használni, mielőtt elolvad.
– Lanny – javaslom terítés közben –, vissza kéne menned a suliba délután.
Majd betelefonálok, és kimentelek délelőttre.
– Dehogyis. Nem megyek sehová.
– Nem írtok dolgozatot nyelvtanból?
– Mit gondolsz, miért nem akarok visszamenni?
– Lanny!
– Rendben van, anya, meggyőztél, persze, amit csak akarsz. – Egy túl
határozott csuklómozdulattal elzárja az égőt a gáztűzhelyen, és a serpenyőt
levágja az ebédlőasztalra kikészített edényalátétre. – Egyél!
Nincs értelme vitatkozni.
– Hívd az öcsédet is! – kérem.
Legalább most szó nélkül engedelmeskedik, és az ebéd is finom. Laktató.
Még Connornak is ízlik, mert megpróbál mosolyogni, bár utána grimaszol, és
az orrát tapogatja. Lebonyolítok néhány telefont, aztán elvisszük Lannyt az
iskolába, én pedig közben ismét vágyakozva gondolok a Javinál várakozó
furgonra.
Viszont az is eszembe jut, hogy a távozásunk biztosan felkeltené a
figyelmet, és esetleg olyan tényeket vethetne a felszínre, amik elvezethetnek a
valódi személyazonosságunkhoz. Talán mégsem kellene ilyen hirtelen elvágni
itt a kezdetleges gyökereinket. Talán megint túlreagálom, pont úgy, mint
amikor nem is olyan régen fegyvert fogtam a saját fiamra.
Nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy a paranoiám annak a mindent
elsöprő vágyamnak a kifejeződése, hogy soha többé nem akarom kiengedni az

87

irányítást a kezemből. És azzal is, hogy ugyanezzel a vágyammal árthatok a
gyerekeimnek.

Itt van mindjárt Connor, aki hirtelen a feltétlen gyermeki szeretet és a
felnőtt gyűlölet között találta magát, de sehol sem tudja megvetni a lábát. Vagy
a dacos és dühös Lanny, aki készen áll arra, hogy az egész világnak
nekimenjen, ha kell, csakhogy túl fiatal még hozzá.

Rájuk kell gondolnom. Arra, hogy nekik mire van szükségük. És miközben
a folyosón állva a könnyeimet törölgetem, rájövök, hogy amire most
szükségük van, az alighanem az, hogy kitartsak, és bízzak abban, hogy ezen is
túl fogunk jutni. És ne tegyem ki őket egy újabb, reménytelen, késő éjjeli
repülőútnak egy újabb városba, se annak, hogy újabb neveket kelljen
megtanulniuk, amíg már azt sem tudják, melyik az igazi.

A gyerekkorukat fölperzselték, elpusztították. A távozásunk csak olaj lenne
a tűzre.

Ironikus, hogy bűntények tanúi számára léteznek tanúvédelmi programok,
számunkra viszont semmi. Egyáltalán semmi.

De a holttest a tóban… Aggaszt, hogy ismét a reflektorfény közelébe
kerültünk. Ráadásul vannak hasonlóságok a volt férjem bűncselekményeivel,
bár azt mondogatom magamnak, hogy ez nem szokatlan módja a holttesttől
való megszabadulásnak. Eleget kutakodtam ebben a témában, megszállottan
próbálva megérteni Melvin Royalt és azt, hogy az a gyilkos hogyan lehet
azonos azzal az emberrel, akiről azt hittem, ismerem és szeretem.

Hallom Mel suttogását a fejemben: A legokosabbakat sosem kapják el.
Engem sem találtak volna meg, ha nincs az az idióta részeg sofőr. Az életünk
ugyanúgy ment volna tovább.

Ez majdnem biztosan igaz.
De a te hibád, hogy ott vagyok, ahol most vagyok.
Ez viszont kétségtelenül igaz. Melt egy gyilkosságért persze biztosan
elítélték volna. De az, hogy végül a gonosztetteinek a teljes mélysége feltárult,
rajtam múlott. A rendőrség természetesen A-tól Z-ig átkutatta a házunkat.
Semmit sem hagytak ki. De volt valami, amiről egyikünk sem tudott. Mel a rég
halott bátyám nevében kibérelt egy csomagmegőrzőt. Én is csak úgy tudtam
meg, hogy Mel letartóztatása után a számlához társított, előre feltöltött
bankkártya lemerült, és kaptam egy telefonhívást a fenntartótól. Úgy látszik –
furcsa módon –, az otthoni telefonszámunkat adta meg.
A hangposta elvezetett a csomagmegőrzőhöz. Kinyitottam, és döbbenetes
mennyiségű összehajtogatott női ruhát, tárcát, cipőt találtam benne. Ezenkívül
az áldozatok nevével gondosan felcímkézett kis műanyag tartókat, amik a
tárcáikban, zsebeikben, hátizsákjaikban talált holmikat tartalmazták.
És egy naplót.

88

Egy bőrkötéses, gyűrűs mappa volt, tele vonalas füzetlapokkal, sűrűn
teleírva Mel takaros, kissé szögletes kézírásával. És fényképekkel. Minden
áldozatnak szentelt egy fejezetet.

Egyetlen pillantást vetettem abba a jegyzetfüzetbe, aztán kiesett a kezemből
a földre, és azonnal hívtam a rendőrséget. Amit abból az egy pillantásból
megtudtam, elviselhetetlen volt.

A Mel elleni vád ezzel egy rendbeli emberrablásról, kínzásról és
emberölésről többrendbelire súlyosbodott. Az újságok azt írták, a törvényszéki
írnok berekedt, mire felolvasta a vádakat. Addigra én már börtönben voltam,
és a saját tárgyalásomra vártam. Mel rosszindulatának egyik ritka jeleként
visszautasította, hogy tisztázzon engem a bűnrészesség vádja alól. Egy
túlbuzgó, feltűnésre vágyó szomszéd pedig azt állította, hogy látott engem
cipelni valamit, amiről úgy gondolta, lehetett egy holttest is. Az ügyvédem
később darabokra szedte a szomszéd vallomását, és végül felmentettek. Végül.

Ez az ember újra ölni fog, mondja Mel hangja a fejemben, és végigfut
rajtam a hideg, ahogy megpróbálom kivetni magamból a hangot, kivetni
magamból őt. És ha ez megtörténik, szerinted téged nem fognak elővenni?
Nem fognak vizsgálatot indítani? Lefényképezni? Már nem úgy van, mint
régen, Gina. A képalapú keresés egyenesen az ajtódhoz vezetheti a farkasokat.

Tudom, hogy a hang valójában nem Melviné, de azt is tudom, hogy igaza
van. Minél tovább maradunk itt, annál nagyobb a veszély, hogy belerángatnak
Prester nyomozásába, és ez lassan, de biztosan szétrobbantaná alig
meggyökeresedett életünket. Ám ha most elvennénk ezt az otthont Connortól,
attól a keserűsége, az alig kordában tartott dühe, amivel magát védi, sokkal
rosszabb lenne. Épphogy csak elkezdett megnyugodni, otthon érezni itt magát.
Ettől megfosztani őt pusztán azért, mert esetleg kitudódhat, kik vagyunk,
kegyetlenség lenne.

De a furgon azért még nem rossz ötlet.
Nagy levegőt veszek, és felhívom Javiert. Megmondom neki, hogy
hamarosan találok időt arra, hogy megejtsük a dzsip-furgon cserét, de igazából
nem sürgős. Nincs ellene kifogása.
Ez már majdnem olyan, mint egy terv.
De az agyam egy része azt súgja, hogy ez nem lesz elég.

89

4

MEGTANULTAM, hogy ne bízzak meg senkiben. Soha.
Az estét azzal töltöm, hogy minden fellelhető információt felkutatok a neten

Sam Cade-ről, aki – mint kiderül – valóban a légierő veteránja, és tényleg
Afganisztánban szolgált. Nincs fönn egyik szexuálisbűnöző-nyilvántartásban
sem, nincs priusza, és a hitelképességével sincs gond. Felkeresem a népszerű
családfakutató oldalakat. Egy-egy név gyakran felbukkan valamelyik
családfán, és ez jó módszer arra, hogy az ember utánanézzen az illető
hátterének. De a családja nem szerepel egyik helyen sem.

Cade fönn van néhány közösségi oldalon, és az egyik társkeresőn van egy
unalmas profilja is, amit évek óta nem frissített. Kétlem, hogy jó ideje
egyáltalán ránézett. A posztjai az okos emberek szokásos száraz meglátásai,
némi hadseregbarát beütéssel, de többnyire politikamentesek, ami önmagában
egy kisebbfajta csoda. Úgy tűnik, semmi nem érdekli fanatikusan.

Sarat keresek, de semmit nem találok.
Megkérhetném Absalomot, hogy ásson mélyebbre, de az a helyzet, hogy őrá
nagyon speciális – szigorúan a Melvinnel és a trollkülönítménnyel kapcsolatos
– feladatokban számítok. Ha visszaélnék arctalan és törékeny kapcsolatunkkal,
elveszíthetném egy létfontosságú forrásomat. A szomszédaim lenyomoztatása
valószínűleg nem jó módja Absalom ideje kihasználásának. Valószínűleg.
Amíg a szokásos paranoiámon kívül nem lesz nyomósabb okom Cade-re
gyanakodni, addig akár hagyhatom is. Ha ő elkerül engem, én is elkerülöm őt.
De azért egy kicsit nyugtalanító, hogy a házunk ajtajából rálátok a
verandájára. Ezt persze már korábban is észrevettem, de amikor beköltöztünk,
az a ház még üresen állt, és sosem találkoztam arrafelé senkivel a tó körüli
futásaim közben. Bár a háza szerény, és el van dugva az út menti fák közé,
egyenesen odalátok. Látom, hogy a piros függönyök mögött égnek a lámpák a
szemközti ablakokban.
Cade – hozzám hasonlóan – éjjeli bagoly.
Még elüldögélek egy darabig, hallgatom a baglyokat és a fák susogását. A
tó csendesen fodrozódik, és széttört holdfényt tükröz vissza. Gyönyörű

90

látvány.
Viszont már nagyon későre jár, így megiszom az italomat, és lefekszem.

Elviszem Connort megröntgeneztetni. Csak zúzódásai vannak, törése nincs,
amiért mérhetetlenül hálás vagyok. Lanny is velünk jön, bár egész idő alatt
meg sem szólal, és dühös elégedetlenséggel mered rám és mindenki másra, aki
egynél többször merészel ránézni. Ismét megkérdezem Connort, hogy nem
akarja-e elmondani, ki ütötte meg, de hallgatásba burkolózik. Nem
forszírozom. Ha majd készen áll rá, elmondja. Úgy döntök, mindkettőjüknek
felajánlom, hogy vegyenek még önvédelmi órákat. Javier tart egy ilyen
tanfolyamot az edzőteremben. Megemlítem nekik, amikor elhajtunk mellette.
Egyikük sem szól egy szót sem.

Hát ez már egy ilyen nap.
Eszünk valamit a helyi étkezdében, ami mindig igazi jutalom nekem a
frissen, helyben sütött habos pitéjük miatt. Miközben eszünk, látom, hogy
Javier Esparza bejön, leül egy tőlünk nem messze lévő asztal mellé, és ebédet
rendel. Amikor meglát, odabólint, és én visszabólintok.
– Figyeljetek, srácok! Gyorsan váltok pár szót Mr. Esparzával.
Lanny bosszúsan mered rám. Connor összeráncolja a homlokát, és
figyelmeztet:
– Ne írass be semmire!
Megígérem, hogy nem fogom, és kicsusszanok a bokszból. Amikor Javier
látja, hogy közeledem, a vele szemben lévő székre mutat, hogy üljek le,
miközben a pincérnő leteszi az asztalra a kávéját. Leülök.
– Szia – köszön, és kortyol egyet a kávéjából. – Mi a helyzet? A fiú jól van?
– Connornak kutya baja – válaszolom. – Még egyszer köszi, hogy a
segítségünkre siettél.
– De nada.7 Örülök, hogy végül nem volt rá szükség.
– Kérdezhetek tőled valamit?
Fölpillant, és megvonja a vállát.
– Ne kímélj! Pillanat, várj egy kicsit…
A pincérnő visszajön, és egy tál levest, valamint egy szelet kókuszos habos
pitét tesz az asztalra.
– Oké – bólint Javi, miután a pincérnő hallótávolságon kívül került, és
láthatóan a maga dolgával foglalkozik, s bár nincs szükségem rá, azért hálás
vagyok az óvatosságáért.
– Ismered Cade-et? Sam Cade-et?
– Samet? Ja, persze. Nem rossz lövész ahhoz képest, hogy „székierős” volt.
– Székierős?

91

– Szerintem jobb, mint a „szárnyasfiú”. Végül is a munkájuk nagy részét
ülve végzik. – Elvigyorodik, jelezve, hogy nincs benne semmi rosszindulat. –
Cade jó srác. Miért? Zargat téged?

– Nem, semmi ilyesmi. Én csak… Csak furának találtam, ahogy hazaállított
Connorral. Meg akartam győződni arról, hogy…

Javier komolyan veszi az aggodalmamat. Gondolkozik egy kicsit, közben a
levesével játszik, hagyja, hogy a kanaláról belecsorogjon a tálba. Végül, mint
aki döntésre jutott, a szájába vesz egy falatot.

– Mindenki kedveli, aki csak ismeri – jelenti ki. – Ez persze nem jelenti azt,
hogy nem lehet rossz ember, de az ösztönöm azt súgja, rendes fickó. Miért,
szeretnéd, hogy utánanézzek?

– Ha tudsz.
– Rendben. Annak, hogy én vagyok a lőtérfelügyelő, megvan az az előnye,
hogy nagyjából mindenkit ismerek ebben a városban.
Csakhogy Sam új a városban, vagy nem ezt mondta? Nem olyan régóta van
itt, és azt tervezi, hogy a hat hónapos bérleti idő lejártával elmegy. Jobban
belegondolva, ez nem valami megnyugtató. Olyasvalaki benyomását kelti, aki
egy lépéssel mindig a baj előtt akar járni.
Vagy az is lehet, hogy én vagyok megint végletesen, reménytelenül
paranoid. Mit érdekel engem Cade? Könnyen el tudom kerülni. Eddig is
sikerült nem belefutnom, ezután is ki tudok térni előle.
– Felajánlotta, hogy elvégez egy javítást a házamon – teszem hozzá mintegy
magyarázatképpen.
– Igen, abban jó – helyesel Javi. – Miután ideköltözött, megcsinálta a
tetőmet. Azt hiszem, korábban építkezéseken dolgozott az apjával. Jó árat
mondott. Jobbat, mint a városban kaptam volna, és a helyiek közül senki sem
képes egyenesen fölszögelni a zsindelyt. Nem csoda, hogy szarul is lőnek.
Nem ajánlólevélre utaztam, de íme, mégis megkaptam. Agyam józan része
viszont azt mondja: Nézd, a tetőt így is, úgy is meg kell csináltatni.
– Köszi – mondom Javiernek.
A kanalát lengeti, mintha azzal akarná elhessegetni a hálálkodásomat.
– Mi, outsiderek, vigyázzunk egymásra – közli, és azt hiszem, ezt el is hiszi.
Hogy ő meg én afféle kívülállók vagyunk. Persze nem vagyunk azok, de
vigasztaló elképzelni.
Magára hagyom a pitéjével, és visszamegyek az enyémhez, ami csokis. Épp
időben érek oda, mert Lanny és Connor már el is kezdte dézsmálni a
szeletemet, vékony rétegeket borotválva le a villájukkal a széléről. Abban
reménykedtek, hogy nem veszem észre. A magukét már megették.
– El a kezekkel a pitémtől! – szólok rájuk szigorúan, mire a szemüket
forgatják. Lanny a villáját nyalogatja. – Ez bűn!

92

Régebben azt mondtam volna, főbenjáró bűn. Fogalmam sincs, észrevették-
e, hogy már nem mondom.

Megeszem a pitét, és elindulunk haza. Délután teszek egy rövid sétát fel a
dombra Sam Cade takaros, rusztikus kis kockaházához, és bekopogok. Három
óra van, ami itt a tónál észszerű időpontnak tűnik a szomszédlátogatásra, és
nem is csalódom, mert otthon találom.

Meglepettnek tűnik, amiért ott lát, de azért megőrzi az udvariasságát. Még
nem borotválkozott, az állán aranyszínű borosta csillog. Könnyű denim pólót,
egy régi farmert és bakancsot visel. Int, hogy kerüljek beljebb, miközben
visszaindul a konyhába, ahová egyenesen belátok a tálalóablakon keresztül.

– Elnézést – szabadkozik. – Megtenné, hogy becsukja az ajtót? Meg kell
fordítanom a palacsintát.

– Palacsinta? – visszhangozom. – Komolyan? Ilyenkor?
– A palacsintához sosincs túl korán vagy túl későn. Ha ezzel nem ért egyet,
akkor már mehet is, mert sosem leszünk barátok.
Vicces és picit fura, hogy ezt mondja, de azon kapom magam, hogy
nevetek, miközben becsukom magam után az ajtót. A vidámságom azonban
abban a pillanatban elszáll, amikor rájövök, hogy egyedül vagyok egy házban
egy férfival, akit alig ismerek, az ajtó csukva van, és bármi megtörténhet.
Bármi.
Gyorsan körbepillantok. A ház kicsi, és Cade-nek nincs sok holmija: egy
kanapé, egy karosszék, egy laptop a sarokba állított kicsi fa íróasztalon. A
laptop fel van nyitva, a monitoron északi fényt ábrázoló képernyővédő
hullámzik. Tévékészüléket nem látok, de van egy szép sztereó
hanglemezjátszója és egy imponáló lemezgyűjteménye, amivel nem lehet
egyszerű költözni. Az egyik falat zsúfolásig teli könyvespolcok uralják. Hát ez
nem az az életstílus, amit én kialakítottam, amiben semmi sem létfontosságú,
és semmihez sem szabad ragaszkodni túlságosan. Az a határozott
benyomásom, hogy Samnek van saját… élete. Kicsi, zárt, de élénk és
valóságos.
A palacsintának mennyei illata van. Követem őt az apró, hosszúkás
konyhába, és figyelem, ahogy fellazítja a palacsintát a serpenyőről, aztán
látványos, láthatóan gyakorlott mozdulattal megfordítja a levegőben.
Lenyűgöző. A serpenyőt visszateszi a tűzre, és nyíltan rám mosolyog.
– És szereti az áfonyás palacsintát?
– Persze – felelem, mert így van, és nem azért, mert levett a lábamról a
mosolya. Immunis vagyok a mosolyára. – Áll még az az ajánlata, hogy segít
megjavítani a tetőt?
– Persze. Szeretem a kétkezi munkát, és arra a tetőre ráfér a javítás. Az
árban pedig megegyezünk.

93

– Ha az áfonyás palacsintával le akar kenyerezni, akkor lehet, hogy rossz
lóra tett. Pitét ettem ma.

– Vállalom a kockázatot.
Nézi, ahogy megsül a következő palacsinta, és amikor már tökéletes
aranybarna, leveszi a tűzről, és hozzáadja a három másikhoz, amik korábban
készültek, aztán elém tolja a tányért.
– Nem, nem – tiltakozom. – Ezeket magának csinálta.
– Hát akkor majd csinálok még. Rajta, egyen csak! Úgyis kihűlnének, amíg
elkészül a következő adag.
Veszek a vajból és a szirupból, ami az asztalra van készítve, és töltök
magamnak a melegítőn álló kávéskannából. A kávé jó erős. Keverek bele egy
kis cukrot.
Már végeztem a palacsinták felével, amik isteni forróak, könnyűek és
ínycsiklandóan finomak, némi édes-savanyú beütéssel a friss áfonyától, amikor
odahúz egy széket, és kávéval a kezében letelepszik velem szembe.
– Ehető? – érdeklődik.
– Hol a csudában tanult meg így főzni? – kérdezem, miután lenyeltem a
számban lévő falatot. – Ez mennyei!
– Anyám tanított meg – vonja meg a vállát. – Én voltam a legidősebb, és
elkélt neki a segítség.
Mialatt ezt mondja, valami átsuhan az arcán, de mivel lefelé néz, nem
tudom megállapítani, mi az: sóvárgás, vagy annak a kifejezése, hogy hiányzik
neki az édesanyja, esetleg valami egészen más.
Aztán a pillanat elmúlik, és jó étvággyal ráveti magát az ételre.
Szereti a kétkezi munkát, jól főz, és nem is rosszképű… Azon
morfondírozok, mit keres itt egyedül a tó mellett. De hát nem mindenkinek
felel meg a szerelem-házasság-gyerekek életpálya. Én nem bántam meg, hogy
gyerekeim vannak. Csak azt a házasságot bánom, amiből születtek. Ennek
ellenére a többségnél jobban átérzem a magányos, egyedülálló lét előnyeit.
És azt is tudom, hogy az emberek milyen könnyen ítélkeznek mások felett.
Az idő nagy részében barátságos csendben eszünk, bár azért megkérdezi,
mennyit szánok a tetőre, és arról beszél, hogy lehetne a ház mögé építeni egy
szép teraszt, amiről már én is ábrándozom egy idő óta élénk
fantáziavilágomban. Ez nagy lépés lenne: nemcsak megjavíttatni a házat,
hanem hozzá is építtetni. Ez már gyanúsan olyan lenne, mintha tényleg
gyökeret akarnánk ereszteni itt. A tetőjavítás árában könnyedén megalkuszunk,
de a terasznál megmakacsolom magam.
Az elköteleződés nem igazán az erősségem, és gyanítom, az övé sem, mert
amikor megkérdezem, meddig tervez itt maradni, így válaszol:
– Nem tudom. A bérleti szerződésem novemberben lejár. Szóval lehet, hogy

94

továbbállok. Attól függ, hogy érzem majd magam. De tetszik ez a hely,
úgyhogy majd meglátjuk.

Azon gondolkodom, vajon én is beleszámítok-e ebbe a helybe. Fürkészőn
ránézek, hogy flörtölésnek szánja-e, de nem látok erre utaló jelet. Úgy
viselkedik, mint egy ember, aki egy másik emberrel beszélget, nem pedig úgy,
mint egy megszerezhető nő után szaglászó férfi. Remek. Én sem kapcsolatot
keresek, és ki nem állhatom azokat, akik minden nőt megpróbálnak felszedni.

Megeszem a palacsintát, mielőtt ő végezne, aztán szó nélkül fogom a
ragacsos tányéromat, a villámat és a bögrémet, odaviszem a mosogatóhoz,
olyan tisztára mosom, hogy csak úgy csillog, aztán beleteszem a szárítóba.
Nincs mosogatógépe. Amikor a serpenyőért és a tálért nyúlok, amiben a tésztát
kikeverte, rám szól:

– Ne fáradjon! Majd én megcsinálom, de azért köszönöm.
Nem erőltetem. A kezemet megtörlöm egy citromsárga konyharuhában,
aztán felé fordulok. Teljesen nyugodtnak látszik, és úgy tűnik, csak a
palacsintájára koncentrál, ami már majdnem elfogyott.
– Mit keres itt valójában, Sam? – szögezem neki a kérdést.
A villája a sziruptól csöpögő falattal megáll a levegőben néhány
másodpercre, aztán határozottan folytatja az útját a szája felé. Megrágja,
lenyeli a falatot, jó nagyot kortyol a kávéjából, majd leteszi a villát, és
hátratolja a székét, hogy rám nézzen.
Őszintének látszik. És egy kicsit dühösnek.
– Könyvet írok. Azt hiszem, az igazi kérdés az az, hogy maga kicsoda –
mondja. – Mert átkozott legyek, ha nincs egy rakás titka, Ms. Proctor. És lehet,
hogy okosabb lenne nem beleártanom magamat, még ha csak arról van is szó,
hogy pénzért felmászom a háza tetejére. Tudja, a szomszédainak sincs sok
elképzelésük magáról. Az öreg Claremont a tó túloldaláról azt állítja, hogy
maga ijedős. És egy kicsit tartózkodó. Nem mondhatnám, hogy nincs igaza,
bár rendes vendég módjára leült, megette a palacsintámat, és szépen
elbeszélgetett velem.
A válasza a terelés iskolapéldája. Azon kapom magam, hogy
védekezőállásba szorultam, holott egy perccel ezelőtt még támadásban voltam,
remélve, hogy valami beszédes reakciója leleplezi Cade-et, és elárulja, hogy
nem is az, mint akinek mondja magát. Ehelyett visszafordította a tükröt felém,
sarokba szorított, és ez… imponál. Ez még önmagában nem jelenti azt, hogy
bízom benne, de furamód kivívta vele az elismerésemet.
– Tartózkodó vagyok, ez stimmel – válaszolom, szinte mulatva magamban.
– És ami azt illeti, hogy miért vagyok itt, hát azt hiszem, ahhoz semmi köze,
Mr. Cade.
– Hát akkor tartsuk meg magunknak a titkainkat, Ms. Proctor.

95

Lekaparja a maradék szirupot a tányérjáról, leszopogatja a villájáról, aztán
az evőeszközeit odahozza a mosogatóhoz.

– Bocsánat.
Arrébb lépek. Hatékony mozdulatokkal elmosogatja az edényeket, a tésztás
tálat, a palacsintasütőt és a spatulát. Hagyom, hogy a folyó víz hangja kitöltse
a csendet, összefont karokkal megvárom, amíg elzárja a csapot, az elmosott
edényeket beleteszi a szárítóba, aztán a konyharuhába törli a kezét.
– Rendben – szólalok meg. – Akkor holnap megnézi a tetőt. Reggel kilenc
megfelel?
Az arckifejezése – nyugodt, figyelmes, de kifürkészhetetlen – nem nagyon
változik, amikor elmosolyodik.
– Persze – feleli. – Akkor kilenckor. A nap végén fizet, amíg csak nem
végzek, oké?
– Hogyne.
Bólintok. Nem nyújt kezet, úgyhogy én sem erőltetem, és kimegyek
egyedül. Lesétálok a lépcsőn, a lefelé kanyargó ösvényen megállok, hogy
lassan beszívjam a sűrű, tavi levegőt, ami fülledt és nehéz ebben a lusta
tennesseei hőségben. Amikor kifújom, még mindig érzem a palacsintaillatot.
Az biztos, hogy káprázatos szakács.

Már csak egy hét van hátra a tanévből, ami magával hozza az utolsó
pillanatban megíratott témazárók stresszét. Mármint Connor számára. Lanny
nem stresszel. Nyolckor felrakom őket a buszra, kilencre már lefőzöm a kávét,
és kikészítek egy kis bolti aprósüteményt, mert biztos vagyok abban, hogy
nem tudnám felvenni a versenyt Sam palacsintájával. Pontban kilenckor
megérkezik, megkínálom kávéval és aprósüteménnyel, aztán összeszedjük,
mire lesz szüksége a javításhoz. Adok neki előleget az anyagok beszerzésére,
aztán hazamegy. Negyedóra múlva látom, hogy elhajt egy öreg, de masszív
kisteherautóval, ami leginkább glettszürke, fakózöld foltokkal.

Amíg odavan, ellenőrzöm az Elmebeteg Hordát. Semmi új nem bukkant föl.
Megszámolom a posztokat, és látom, hogy megint csökkent a számuk. Egy
Excel-táblázatban vezetek egy grafikont a posztok gyakoriságáról, ami
megmutatja, hogy éppen mekkora online érdeklődést generál a nevünk.
Örömmel látom, hogy ahogy Melvin rémtetteit elhomályosítják a mások –
szexuális ragadozók, lövöldözők, fanatikusok, dzsihadisták – által elkövetett
borzalmak, a zaklatóink egy része kezdi elveszíteni a lelkesedését. Nem
szeretem azt a kifejezést használni, hogy valaki „végre a saját életével
foglalkozik”, de lehetséges, hogy erről van szó. Hogy végre továbblépnek.

Talán egy nap majd mi is továbbléphetünk. Halvány remény, de én már

96

bármilyen reménynek örülök.
Cade pont akkor tér vissza, amikor az Elmebeteg Horda új fejleményeinek

kurta listáját nyomtatom és iktatom. Muszáj otthagynom néhány nyomtatást
sorban állni a nyomtató feladatai között, ami mindig aggaszt egy kicsit, de
nincs más választásom. Bezárom a programokat és az irodám ajtaját, aztán
kimegyek hozzá.

Azon ügyködik, hogy létrát támasszon a tetőhöz, ügyelve, hogy a létra lába
biztosan álljon a füvön. Hozott magával egy rakás kátránypapírt, zsindelyeket,
és épp egy szerszámövet erősít a derekára, amiről kalapácsok és szögekkel teli
zacskók lógnak. Még egy viharvert kamionos sapka is van rajta a nap ellen,
ami alól egy fejkendő kandikál ki hátul, hogy a nyakát védje.

– Tessék! – Átnyújtok neki egy alumínium vizesflaskát, amihez egy
karabiner van erősítve. – Jeges víz. Kell segítség?

– Nem – feleli, és elnéz a domb irányába. – Szerintem sötétedés előtt
végzek ezzel az oldallal. Egy óra körül tartok majd szünetet.

– Meghívom ebédre – mondom. – Nos… akkor hagyom is dolgozni,
rendben?

– Jól hangzik.
Az övére akasztja a flaskát, és felemeli az első rakományt, amire heveder
gyanánt kötelet kötözött. Az egészet átveti a vállán, mint valami méretes,
alaktalan hátizsákot. Tartom a létrát, amíg felmasírozik rajta, mintha az egész
nem lenne nehezebb egy zsák madártollnál, aztán hátralépek, hogy
megnézzem, sikerült-e biztosan megvetnie a lábát odafönn. Sikerült.
Egyáltalán nem látszik rajta, hogy zavarná a magasság.
Int, én visszaintek, és amikor megfordulok, hogy bemenjek a házba,
meglátok egy rendőrautót, amint a kavicson csikorgó gumikkal lassan elhajt
előttünk. Graham vezeti. Felemelem a kezem, hogy intsek neki, mire
üdvözlésképpen odabólint, aztán felgyorsít, és elhajt Johansenék utcájának
irányába, amin túl a házuk áll. Eszembe jut, hogy egyszer félig-meddig
meghívott, hogy valamelyik este csatlakozzam hozzá lőgyakorlaton, de aztán
az is az eszembe jut, hogy ott lesznek vele a gyerekei… Márpedig én nem
szeretném magammal vinni az enyémeket. Ezért gondolatban feljegyzem
magamnak, hogy egyszer ugorjak át hozzá egy doboz sütivel vagy valamivel,
amitől… normálisabbnak látszom, de semmi esetre sem olyannak, mint aki
nyitott valamire.
Ebédidőre két megbízással is elkészülök, és elküldök pár levelet még több
munka reményében. Mire elkészítem a spagettit, a húsgolyókat és a salátát, és
Sam Cade lejön velem ebédelni a kis ebédlőasztalhoz, az egyik ügyfél már ki
is fizeti a megbízást. A másik a nap végén fizet, ami kellemes meglepetés.
Sokszor kell futnom a pénzem után. Miután már hozzászoktam, a hang, ahogy

97

Sam szöszmötöl odafenn a tetőn, furcsán megnyugtató.
Kicsit meg is lepődöm, amikor meghallom a riasztó éles, figyelmeztető

sípolását, aztán azt, ahogy valaki beüti a kikapcsoló kódot.
– Megjöttünk! – kiabálja Lanny a folyosóról. – Légyszi, ne lőj!
– Ez gonosz volt – mondja neki Connor, majd egy uffot hallok, mintha a

nővére keményen oldalba bökte volna. – Tényleg az volt!
– Pofa be, Squirtle! Nincs valami stréberség, amivel elfoglalhatnád magad?
Kimegyek a dolgozószobából, aztán le, hogy üdvözöljem őket. Connor szó

nélkül, elborult arccal elhúz mellettem, és jól bevágja maga mögött a szobája
ajtaját. A folyosón félúton Lannybe botlom. Megvonja a vállát.

– Olyan kis érzékeny… – jegyzi meg. – Mi van? Csak nem azt gondolod,
hogy az én hibám?

– Squirtle?
– Az egy Pokémon. Olyan imádni való…
– Tudom, hogy Pokémon. De miért hívod így?
– Mert emlékeztet rá. Neki is kemény páncélja, de pihe-puha hasinkója van.
Ez igazából válasz is, meg nem is.
A lányom megvonja a vállát.
– Valójában csak kiakadt, mert elrontotta a dolgozatát – teszi hozzá a
szemét forgatva.
– Négyest kaptam! – üvölti Connor a zárt ajtón keresztül.
Lanny hegyes ívet formáz az egyik szemöldökével. Azon gondolkozom,
vajon gyakorolta-e ezt a mozdulatot a tükör előtt.
– Hallod? Négyest kapott. Nyilvánvaló, hogy kezd butulni.
– Elég! – szólok rá élesen, és mintha csak meg akarná ezt erősíteni, három
gyors kopogás hallatszik a fejünk fölül.
Lanny ijedten felkiált, és én rájövök, hogy Sam már a tető hátulján
dolgozik, így a gyerekek nem láthatták, amikor elölről bejöttek. Connor ajtaja
kivágódik, és kiront rajta rémülettől kitágult, üres szemekkel.
– Semmi baj – nyugtatom meg őket. – Csak Mr. Cade az. Épp a tetőt javítja.
Lanny mélyen beszívja a levegőt, és megrázza a fejét. Elfurakszik
mellettem, és bevonul a szobájába.
Connor viszont pislog egyet, és valami egészen szokatlan dolog jelenik meg
az arcán: érdeklődés.
– Király! Segíthetek neki?
Mérlegelem a dolgot. Mérlegelem annak a kockázatát, hogy a fiam
lebucskázik a tetőről vagy a létráról. Aztán ezt összevetem azzal a sóvárgással,
amit látok rajta. Végül azzal, hogy szüksége van egy felnőtt férfi társaságára,
aki olyan dolgokat tud neki tanítani, amiket én nem. Aki valami mást is
megtestesít azon a félelmen, fájdalmon és rettegésen kívül, amit az apja. Nem

98

tudom, okos dolog-e, ha megengedem neki. Valószínűleg nem. De azt is
tudom, hogy ez a helyes.

Visszanyelem az aggodalmaimat, és kierőszakolok magamból egy mosolyt.
– Persze – egyezek bele.

Nem fogok hazudni, a következő pár órát odakint töltöm azzal, hogy
összeszedegetem mindazt a szemetet, amit Sam és Connor önfeledten lehajigál
a tetőről. Eközben árgus szemmel figyelem a fiamat, hogy nem bízza-e el
magát túlságosan, nem veszíti-e el az egyensúlyát, és nem töri-e össze magát.
Vagy nem történik-e vele valami még rosszabb.

De jól boldogul. Fürge, és biztosan áll a lábán, és láthatóan életében nem
szórakozott még jobban, mialatt Cade beavatja a szilárd, egymást fedő
tetőzsindelyek létrehozásának tudományába. Lelkes, őszinte mosolya és a
nyilvánvaló élvezet, amivel beleveti magát a munkába, gyógyír a lelkemnek.

Erre a szép napra, gondolom magamban, mindig emlékezni fog. Ez egy
olyan emlék lesz neki, ami kikövezi az utat a gyógyulás felé.

Egy kicsit irigykedem, hogy nem velem osztja meg. Rám nem néz ilyen
hősnek kijáró odaadással, és azt hiszem, már nem is fog. A fiam és köztem
igazi szeretet van, de az igazi szeretet mindig bonyolult és zűrös, hát még a mi
előtörténetünkkel.

Sam Cade-del egyszerű a kapcsolata, és ezért hálás vagyok. Így befogom a
szám, és takarítok, s bár a hőséget egy kicsit soknak érzem, a munka nekem is
jót tesz.

Együtt vacsorázunk az asztalnál, igaz, Cade ragaszkodott ahhoz, hogy
abban az állapotában nem való társaságba, így Lanny, aki átvette az irányítást
a konyha felett, szigorúan ráparancsol, hogy menjen haza, s miután rendbe
szedte magát, jöjjön vissza. Látom, hogy Sam jót mulat azon, hogy ez a szilaj
gót gyerek a virágos kötényében parancsokat osztogat neki. Amikor frissen
lezuhanyozva visszatér, a haja még nedves és a nyakához tapad, de tiszta póló
és farmer, valamint mokaszin van rajta.

Lanny lasagnét készített, és mindannyian jó étvággyal vetjük rá magunkat.
Fenséges, valóságos ízbomba. Csupa friss alapanyagból készítette, a tésztát
leszámítva, amit megengedett, hogy a boltban vegyünk meg hozzá. Connornak
be sem áll a szája arról, hogy mi mindent tanult ma. No, nem az iskolában,
hanem arról, hogyan kell egyenesen beverni a szöget egyetlen ütéssel, miként
kell a zsindelyeket elrendezni, és megőrizni az egyensúlyunkat a lejtőn.

Lanny persze a szemét forgatja, de látom, hogy azért ő is örül az öccse jó
hangulatának.

– Tehát Connor helytállt – állapítom meg, amikor a fiam végre levegőt vesz.

99

Sam lasagnéval teli szájjal bólogat.
– Veleszületett tehetség – jelenti ki, miután megrágta és lenyelte a falatot. –
Remek munkát végeztél ma, cimbora. – Kinyújtja a kezét, és Connor belecsap.
– Legközelebb nekifogunk a másik oldalnak. Pár nap alatt végzünk is, ha eső
vagy szél nem jön közbe.
Connor erre egy kicsit lehervad.
– De… mi lesz a fával, anya? A ház oldalánál a fa egy helyen el van
rohadva.
– Igaza van – mondom. – Van egy kis rohadás. Valószínűleg a szegő is
tönkrement, és ki kell cserélni.
– Oké, az plusz három nap – közli Sam, és olvadt sajtszálakat húzva újabb
tisztességes adag lasagnét vesz a villájára. – Vagy egy teljes hét, ha úgy dönt,
hogy a hátsó terasz is kell.
– Igen! Anya, légyszi! Megcsinálhatjuk a teraszt is?
Connor lelkesedése szökőárként mossa el az utolsó kételyeimet. A furgont
azért majd elhozom Javitól, de ha okot kerestem a maradásra, akkor most
megkaptam. Itt van a fiam tekintetében. Aggasztott a befelé fordulása, a
magánya, a néma dühe. Most először látom őt megnyílni. Kegyetlenség lenne
megfosztani ettől pusztán azon az alapon, hogy valami esetleg történhet.
– Jó lenne egy terasz – egyezem bele, és Connor a győzelem jeleként
mindkét karját a levegőbe veti. – Sam, tudja később kezdeni a munkát, amikor
Connor hazaér az iskolából?
– Részemről rendben – vonja meg a vállát. – De akkor lassabban fogunk
haladni. Ha csak fél napokat dolgozunk, akkor egy hónapig is eltarthat.
– Az nem baj – vágja rá gyorsan Connor. – Már csak egy hét van hátra a
suliból. Aztán egész nap dolgozhatunk.
Cade felvonja a szemöldökét, és olyan pillantást vet rám, amiből látom,
hogy jól mulat a dolgon. Felvont szemöldökkel viszonzom a pillantását, és
bekapok egy falatot.
– Persze – mondja Sam. – Ha anyukád beleegyezik. De csak akkor, amikor
ő is itt van.
Sam nem ostoba. Tudja, milyen érzékeny és óvatos vagyok. És jól tudja,
hogy egy idegen családba beférkőző egyedülálló férfit mennyi kellemetlen
dologgal lehet meggyanúsítani. Az arcán látom, hogy mindezzel nagyon is
tisztában van, de nem esik nehezére az én szabályaim szerint játszani, akármik
legyenek is azok.
El kell ismernem, ez megint a javára szól.
A vacsora elsöprő sikert arat, és mialatt a gyerekek jókedvűen a romokat
takarítják, Sammel kimegyünk a sörünkkel a verandára. A hőség végre lassan
átadja a helyét a tó felől érkező hűsítő szellőnek, viszont ezt a magas

100