Ruth_Cardello_-_Milliardos_Corisik_2._-_A_vad

Ruth Cardello A vad MILLIÁRDOS CORISIK parido- 15151 Kossuth Kiadó

Tartalom Megjegyzés az olvasónak ELSŐ FEJEZET Dominic, Judy Corisi apja MÁSODIK FEJEZET Mauricio HARMADIK FEJEZET Wren NEGYEDIK FEJEZET Mauricio ÖTÖDIK FEJEZET Wren HATODIK FEJEZET Wren HETEDIK FEJEZET Mauricio NYOLCADIK FEJEZET Wren KILENCEDIK FEJEZET Mauricio TIZEDIK FEJEZET Wren TIZENEGYEDIK FEJEZET Mauricio TIZENKETTEDIK FEJEZET Wren TIZENHARMADIK FEJEZET Mauricio TIZENNEGYEDIK FEJEZET Wren TIZENÖTÖDIK FEJEZET Mauricio TIZENHATODIK FEJEZET Wren TIZENHETEDIK FEJEZET Mauricio TIZENNYOLCADIK FEJEZET Wren TIZENKILENCEDIK FEJEZET Mauricio HUSZADIK FEJEZET Wren HUSZONEGYEDIK FEJEZET Mauricio HUSZONKETTEDIK FEJEZET Wren HUSZONHARMADIK FEJEZET Mauricio HUSZONNEGYEDIK FEJEZET Wren HUSZONÖTÖDIK FEJEZET Mauricio HUSZONHATODIK FEJEZET Wren HUSZONHETEDIK FEJEZET Dominic HUSZONNYOLCADIK FEJEZET Mauricio HUSZONKILENCEDIK FEJEZET Wren HARMINCADIK FEJEZET Mauricio HARMINCEGYEDIK FEJEZET Wren HARMINCKETTEDIK FEJEZET Mauricio HARMINCHARMADIK FEJEZET Wren HARMINCNEGYEDIK FEJEZET Mauricio

HARMINCÖTÖDIK FEJEZET Wren HARMINCHATODIK FEJEZET Dominic Köszönetnyilvánítás parido- 15151 Impresszum

Ezt a könyvet barátomnak, Erinnek ajánlom. Köszönöm, hogy olyan jó voltál a családomhoz – a kétlábúakhoz meg a négylábúakhoz is. A kedvességed mindenki iránt végtelenül ösztönző.

Megjegyzés az olvasónak Ha ezen a sorozaton keresztül fedezed fel magadnak a könyveimet, találkozhatsz olyan nevekkel, amelyek még ismeretlenek számodra. Ezek afféle húsvéti tojások, mókás kis meglepetések azoknak, akik már a Maid for the Billionaire (A milliárdos szobalánya) című könyvem óta velem tartanak az én milliárdosvilágomban. Dominic Corisi 2011-ben indította be a karrieremet. Rajta keresztül talált rám számtalan olvasóm, és sokuknak a mai napig ő a kedvence. Habár ez a könyv főképpen Mauricio és Wren könyve, a Milliárdos Corisik című sorozat arról is szól, hogyan találja meg végül Dominic a családját. Ha ez könnyű dolog lenne, nem szerepelne a regényeimben. A titkok széttéphetnek egy családot, vagy begyógyíthatják a sebeiket. Van, akinek előbb meg kell tennie egy bizonyos lépést, mielőtt megteszi a következőt. parido- 15151 Tehát, kedves olvasóm, tarts velem, hogy találkozhass Dominickal másodszor is, és találd ki, miért.

ELSŐ FEJEZET Dominic, Judy Corisi apja Közvetlenül a találkozó után, amit a technológiai cégének kínai részlegigazgatójával folytatott, Dominic Corisi a nagy mahagóni íróasztala mögött ült a Manhattan északi részén található irodájában. Jelzett a telefonja, egyik üzleti partnere, Jeremy Kater küldött neki SMS-t: Találkozzunk a MunkaChat-szobában! Habozás nélkül válaszolt: Nem. Egy másodperccel később csengett a telefonja. – Mi a gondod a MunkaChat-szobával? – kérdezte Jeremy meglepetten. – Azonkívül, hogy az engedélyem nélkül elhelyezted a versenytechnológiámat egy chatszobában? – Te szoktad azt mondani, hogy az üzleti ügyeket legjobb nyíltan, szemtől szemben intézni. Ráadásul te is tudod, úgy alakítottam, hogy megfeleljen a biztonsági igényeinknek. – Ami gondom van vele, az nem a biztonsággal függ össze. De a virtuális valóság nem szemtől szemben találkozó. És nem érdekel, mennyire dicsőíted a hologramokat, én nem lépek be egy chatszobába azért, hogy az üzleteimet ott vezényeljem le. – A technika nem félemlítette meg Dominic Corisit, hiszen ebből építette fel a vagyonát és a birodalmát. Nem is ez, hanem a fiatalabb generáció nyegle szokásai idegesítették. Nem sokkal az installáció után megtudta, hogy az egyik amerikai csoportfőnöke olyan szűrőt kezdett el használni, amely nyuszipofával látja el Dominicet, valahányszor a MunkaChatben beszélnek. Dominic berendelte ezt a fiatalembert a New York-i irodájába, hogy személyesen rúgja ki, de ezt rögtön meg is bánta. A fickó az emberi erőforrások egy képviselőjével jelent meg, mint mikor egy gyerek a szüleit használja védőpajzsként. Úgyhogy Dominic mindkettejüknek elmagyarázta, hogy a való élet nem használ mókás szűrőket. Az élet kíméletlen, csúnya, és nagyon gyakran nem épp elnéző. Szívességet tettem annak a kölyöknek. A gyengék soha nem győzhetnek.

Visszatérve a jelenbe, Dominic érdeklődött Jeremy feleségéről. – Hogy van Jeisa? parido- 15151 – Jól. Azt hittem, több ideje lesz most, hogy Marie és Reesie is iskolában vannak, de csak még elfoglaltabb lett. Jóga. Foci. Karate. Marie már képes engem seggbe rúgni. – Nem túl bonyolult haditett, ebben biztos vagyok – tréfálkozott Dominic, de nem volt vidámság a hangjában. – Hű, de rosszkedvű vagy. Talán azért, mert hiányolsz minket? – Csakis arról lehet szó – mondta Dominic szárazon. Voltak idők, amikor eszébe sem jutott volna olyan valakivel társulni, mint Jeremy. Annak ellenére, hogy a fiatal férfi sikeres volt, megmaradt örök optimistának, és készséggel kereste a kedvét. De Dominic gyerekkora túlságosan megkeményítette őt ahhoz, hogy képes legyen hosszabb ideig elviselni egy ilyen típusú fickót. Ám Jeremy éppen olyan hűséges volt, mint amilyen eszes. Kiérdemelte a helyét az asztalnál. A hűség szinte minden gyarlóságot megbocsáthatóvá tett. Kivéve azokat a rohadt nyuszifüleket. Dominic felesége, Abby meggyőzte őt arról, hogy újra alkalmazza azt a fiatalembert, de helyezze Jake Walton felügyelete alá. Dominicnak ezt sem kellett megbánnia. Még soha senki nem lett a világ egyik leggazdagabb embere azáltal, hogy mindig és mindenkivel nyájasan viselkedett. De az utóbbi tíz évben, amióta Abigail Dartley besétált az életébe, és fenekestől felforgatta azt, Dominic megpróbált azzá a férfivá válni, akit a felesége megérdemelt. Előtte Dominic csak úgy ismerte a szerelmet, mint ami sebezhetővé és dühössé tesz – bosszúszomjassá. De Abby nem így szeretett. A szülei halála után ő nevelte fel a húgát, Lilt. Erős volt, kitartó, és végtelenül türelmes. Számára a szerelem elköteleződés volt és kiváltság. És miatta Dominic jobb ember lett. Nélküle a bosszúállás lett volna az ő családja. Nemcsak a lányát köszönhette neki, hanem egy újabb esélyt is arra, hogy Nicole-nak, a húgának olyan fivére legyen, amilyennek mindig is lennie kellett volna. Abby nélkül soha nem bocsátott volna meg az anyjának sem. Az élete megtelt családdal – egyesek vér szerinti, mások választott családtagjai voltak.

Az a férfi, akivé vált, elegendő hálát érzett ahhoz, hogy újra alkalmazzon valakit, akivel kapcsolatban egyszer már megesküdött, hogy soha nem dolgozhat neki többet, és mi több, nem érezte magát kevesebbnek attól, hogy megtette. Gondoskodtam róla, hogy a kölyök könnyekig meghatva hagyja el az irodámat, és teljes egészében megértette azt is, mi történhet, ha megtudom, hogy akár csak elsuttogja valakinek, hogy miért rúgtam ki. A szerelem meglágyította Dominic szívét, de azért ő még mindig ugyanaz a Dominic volt. – Van valami oka, hogy hívtál? – firtatta Dominic. – Igen. És nem könnyű nekem erről beszélni, de… – Csak bökd ki. Tönkretettél egy szervert? Vagy megszegtél egy megállapodást a kormánnyal? Bármi legyen is az, lesz rá megoldás. Jeremy túl sokat aggódik. Majdnem mindent rendbe lehet hozni. – Judyról van szó. Dominic megfeszült a tízéves lánya említésére. – Mi van vele? – Semmi sem számított neki többet, mint a felesége és a gyereke. Az üzlet sem. A saját élete sem. Ők voltak az Achilles-sarka. Jeremy folytatta. – Megígértem Judynak, hogy nem mondok el semmit, de gyerekeim vannak, és ha ők csinálnának valami hasonlót…, én is tudni akarnék róla. – Mármint mit csinálnának? – Dominic összeszorított fogai közt szűrte a szavakat. – Ne húzd fel magad nagyon! Nem annyira rossz. Illetve származhat belőle rossz, de még nem történt semmi. Valójában, ki tudja, a végén még valami igazán jó dolog is kisülhet belőle. – Mondd már el! – ordította Dominic. – Bűntudatom van, amiért visszaélek Judy bizalmával, de… – Azt a rohadt úristenit…! – Egy iskolai feladattal kapcsolatban kért segítséget tőlem. Jeremy kijelentése körbeszáguldott Dominic agyában, és ő átfuttatta a pánik és a félelem szűrőjén. – Ha ez valamiféle tréfa, akkor megöllek! – Egy családfaprojekten dolgozik, amivel téged akar meglepni. – Micsoda? – Családfa. Tudod, család, az a cucc, amiről te nem szeretsz beszélni. További elágazásokat szeretett volna hozzáadni, és Alethea segítségét kérte,

hogy többet tudjon meg a te családodnak a számára ismeretlen részeiről. Lélegezni. Nem vágni ököllel a falba. Nem törni össze a telefont. Lélegezni. – És miért is esett olyan nehezedre elmondani ezt nekem? – Mert Judy először Aletheát kérte meg, hogy segítsen. És bármit is talált Alethea, nem hagyott róla semmi digitális nyomot, viszont közölte Judyval, hogy ebben nem tud a továbbiakban a segítségére lenni. – Bölcs döntésnek tűnik. – Dominic felállt, odasétált irodája nagy ablakához, és kibámult a felhőkarcolókra. Még egy mély levegőt vett. Csak olyan ember értheti meg, hová ragadták el a gondolatai az előbbi sötét pillanatokban, akinek ugyanolyan sok ellensége van, mint neki. Senki sincs veszélyben. Nyugodj meg. Arról már tudott, hogy a lánya az előző iskolaévben kapta feladatul a családfa készítését. Tőle is kért segítséget, de jócskán megvoltak a határai annak, hogy mire volt hajlandó emlékezni, még Judy kérése ellenére is. A múlt túl sok fájdalmat hordozott számára. Judy végül nem kapott jó jegyet a feladatára, és úgy tűnik, ez eléggé furdalja az oldalát ahhoz, hogy tovább foglalkozzon a dologgal. Ugyanolyan eltökélt, mint én. – Nos, most, hogy egy kisebb szívrohammal indítottad a napomat… – folytatta Dominic. – Sajnálattal hallom, de én igazán aggódom emiatt. Alethea nem fog leállni. Hiszen ismered. Ha egyszer elkezd kutatni valami után, megszállottá válik. Találhatott valamit. Megesküdnék az életemre, hogy így van. Mondott neked valamit erről? – Nem. – Látod, pont ez az, ami aggaszt engem. Utánanéztem az online kutatásainak. Az eredmények egészen Olaszországig juttatták el. Aztán semmi. Nem szeretem az ilyet. Alethea talált valamit, amit nem mondhatott el neked – és nem mondhatott el Judynak sem. Mi lehetett az? – Túlbonyolítod ezt az egészet. Alethea friss kismama. A figyelme középpontjába most ez kerülhetett, nem az, hogy magánkopót játsszon. – Te nem vagy rá kíváncsi, mit talált? Lehet, hogy családtagjaid vannak Olaszországban. – Nekem megvan az egész családom, amire szükségem van. – Dominic abban találta meg az egyetlen békességét, hogy a jelenre összpontosított, és azokra, akiket a jelenben szeretett. A múlt csak kérdésekkel gyötörte,

amelyekre nem kapott választ. Kiterjesztett család? Melyik oldalról akarhatna többet tudni? Az erőszakos, bántalmazó apja családjáról? Na nem. Az anyjáéról? Noha az anyja ismét része lett az életének, és ő megbocsátott neki, de az anyja elhagyta a gyermekeit akkor, amikor a legnagyobb szükségük lett volna rá, és több mint egy évtizedig szenvedtek amiatt, hogy azt sem tudták, él-e vagy halott. Vajon óhajtott-e több, bármelyikükhöz hasonlót az életébe? Erre könnyű volt a válasz: – A pokolba is, nem! – Mit mondjak Judynak? – Majd küldök pár nevet, amiket elmondhatsz neki. És ennyi. – Most, hogy visszatért a nyugalma, hozzátette: – Köszönöm, hogy megkerestél ezzel a dologgal. Nem fogom elmondani Judynak, hogy beszéltél róla. Fontos, hogy azt érezze, vannak körülötte emberek, akikhez bármikor fordulhat a gondjaival. – Szeretjük Judyt. Meg téged is. Megteszünk bármit, amit kell. Tudod jól, Dom. – Rendben. Mondd meg Jeisának, hogy üdvözlöm. – Átadom. És tényleg nem akarod megtudni, mit találhatott Alethea Olaszországban? – Tényleg nem. De ha majd valamikor mégis, akkor megkérdezem tőle. – Jól hangzik. Hé, dobjuk fel egy kicsit a hangulatunkat. Ma reggel a legjobb viccet hallottam valakitől. Akarod hallani? Dominic habozás nélkül kinyomta a hívást, és zsebre vágta a telefonját. Megdörzsölte az állát, és sóhajtott. Valamit mondania kell majd erről Abbynek. Nem fog neki tetszeni, hogy Judynak titkai vannak előttük. Amikor a szülői teendőkről volt szó, sokszor előfordult, hogy ő és a felesége különbözőképpen látták a dolgokat. De Dominic megtanulta, hogy a nézeteltéréseiket egymás közt beszéljék meg, és a lányuk előtt egységes álláspontot képviseljenek. A legtöbb esetben Dominic alkalmazkodott Abbyhez, amikor arról volt szó, hogy megosztozzanak a következményeken. Annak ellenére, hogy már tízéves volt, Judy mindig az ő kis hercegnője lesz. Ő a bizonyíték rá, hogy a világban jó dolgok is létezhetnek. Az ő kis angyalkája képes volt meggyőzni a biztonsági csapatának egy tagját, Aletheát, hogy véghez vigyen egy titkos nyomozást, amiről

mindketten tudták, hogy ő nem nézné jó szemmel. És most, hogy Alethea nem produkált eredményeket…, Judy talán belenyugodott? Nem. Ehelyett kapcsolatba lépett a világ egyik legtehetségesebb hekkerével, és az ő segítségét veszi igénybe. Ez az én kislányom.

MÁSODIK FEJEZET Mauricio Az élet nagy válaszútjai – és már megint ott találtam magamat az egyiknél. De ezúttal kevésbé volt világos, hogy melyiket kell választanom. Nagy hibának bizonyult visszamenni Párizsba. A város tele van remek szórakozási lehetőségekkel, számomra pedig vad emlékekkel, de nincs benne semmi, ami illene ahhoz a férfihoz, akivé váltam. Az is pokolian frusztráló volt, hogy a jóbarát, aki segítséget kért tőlem, jól felültetett. Nyoma veszett. – Felix nem jelent meg a találkozónkon – mondtam bele a telefonomba, meg sem kíséreltem, hogy véka alá rejtsem a bosszúságomat. A bátyám, Sebastian nem igényelte többé a babusgatós felügyeletet. Ezerszer jobb helyzetbe került, mint amilyenben hosszú évek óta leledzett. Heather és a lánya, Ava új életet és lendületet adtak neki. – Még csak nem is válaszol az üzenetekre vagy telefonhívásokra. Nem is tudom, mi a francot csinálok itt. – Utánanéztél kórházakban is? – kérdezte Sebastian. Ő érthető okokból azonnal a legrosszabb forgatókönyvre gondolt. De szerencsére most nem ilyesmiről volt szó. – Én úgy tippelem, valahol éppen a másnaposságát alussza ki. Az apjának igaza lehet vele kapcsolatban, miszerint talán nem igazán rendelkezik mindazon képességekkel, amelyek ahhoz kellenének, hogy szerepet vállaljon a családi üzletükben. – Beszéltél az apjával? – Amióta ide érkeztem? Nem. Az elmúlt évek alatt – számtalanszor. Ő úgy gondolja, Felix nem eléggé felelősségteljes, úgyhogy adott neki egy kisebb projektet, amivel bebizonyíthatja, mit ér, anélkül hogy komolyabb kárt okozna. Felix azt mondta, szeretné lenyűgözni az apját azzal, hogy behoz egy olyan ügyfelet, aki majd imponál neki… És ezért vagyok én itt. Felsorakoztattam egy csomó kontaktot, akiknek majd bemutathatom. – Te meg Felix igazán közel álltatok egymáshoz. Biztos vagyok benne, hogy előkerül.

– Nem az érzéseimben vagyok megsértve, Sebastian. Ki vagyok akadva. Ha nem hallok felőle hamarosan, még ma éjjel hazarepülök. – Nincs rá szükség, hogy ennyire rohanj. Én mindent kézben tartok. A nap éppen leszállóban volt a Musée d’Orsay mögött, a folyó túloldalán, én pedig a parton sétáltam egyedül. Valaki mást biztosan megbabonázott volna a látvány, de számomra nem jelentett semmit. Most először életemben azt éreztem, hogy csak sodródom, és ez idegesítő volt. – Mindig is szeretted Európát – folytatta Sebastian. – Volt idő, amikor alig bírtunk rávenni, hogy visszatérj az Államokba. Azok a napok… mintha egy nagyon más életszakaszban peregtek volna le. Párizs volt az egyik kedvenc városom, ahol bulizhattam. Akkoriban a családom még nem volt ilyen jómódú, de én fiatal voltam, és még nem terhelt annyi felelősség. Eredetileg úgy terveztem, hogy hátizsákos turistaként végigutazom Európát egy nyáron át, de egy nő, akinek rég elfelejtettem a nevét, meghívott egy partira. Azon a bulin találkoztam Felixszel meg a barátaival. A fivéreim mindig úgy neveztek, hogy „a család szépfiúja”. Széles váll, lapos has. Elég nagy fütykös ahhoz, hogy még a férfiak is kétszer nézzenek oda, ha egy nyilvános zuhanyozóban megpillantanak. Egyik sem vált hátrányomra. Párizs nem volt más, mint az én játszóterem, és bűnösen kellemes időket töltöttem el itt. Akkor régen Felixnek és nekem sok közös érdeklődési pontunk akadt: nők, bulik, utazás. Fiatalok voltunk és vadak, és úgy éreztük, nincs olyan, amire ne lennénk képesek. Ámde a mókázás hirtelen véget ért, amikor Sebastian első felesége meghalt egy autóbalesetben. Terhes volt, és a kettejük halála olyan sötét helyre vetette Sebastiant, ahonnan csak a legutóbbi időkben bukkant elő. Az apánk hazahívott, és én mentem fontolgatás nélkül, mert tudtam, hogy fordított esetben Sebastian is mindent félredobna a kedvemért. Első a család. A rá következő évek mindenkinek nagyon keményen teltek. Beálltam a csatasorba, amikor kellett, és a háttérbe vonultam, amikor Sebastian képes volt vezetni az ügyeinket. A munka katartikus könnyebbséget jelentett a bátyámnak, és az, hogy megteremtse a családunk számára az anyagi biztonságot, valóságos megszállottá tette. Együttesen az apánk kicsiny bolthálózatából felépítettük a milliárd dollárt érő Romano Superstores áruházláncot. Általánosságban el lehet mondani, hogy ha a munka

rombolást, fenyegetéseket, gátlástalan törtetést igényelt, akkor Sebastian intézte. Ha egy ügylethez leginkább diplomáciai érzék, kifinomult viselkedés és nyájas jó modor kellett, akkor inkább rajtam volt a sor. Én voltam az, aki el tudott simítani szinte minden olyan kínos helyzetet, amibe Sebastian nyakassága belevitte a társaságunkat. De amióta újraházasodott, Sebastian sokkal kiegyensúlyozottabb vezető lett, és nem volt szükség folyamatos kárenyhítésre. Újabban inkább partneri kapcsolatra törekedett a versenytársakkal ahelyett, hogy legázolta volna őket. A Romano Superstores olyan hajó lett, amelynek már nem volt szüksége két kapitányra. Amennyiben a családi üzlet vezetése fontos lett volna nekem, megtehettem volna, hogy bebiztosítom a jogaimat a kormánykeréknél. Elvégre közösen építettük fel az egészet. Ha nem lépek közbe minden alkalommal, amikor Sebastian kudarcot vallott, talán mindent elveszítünk – de én büszke voltam arra, hogy ismét láthatom magasan szárnyalni a fivéremet. Csakis a legjobbakat kívántam neki. Csak éppen abban nem voltam biztos, hogy mit jelent ez az én szerepemre nézve. Abban reménykedtem, hogy ha visszatérek Európába, akkor megkaphatom a válaszokat, amelyeket keresek. De sajnálatos módon eddig csak annyi derült ki, hogy Felix még mindig az a Felix, én meg már nem vagyok az a playboy, aki voltam. Nem volt rá igényem, hogy végigjárjam az összes kocsmát vagy felszedjem az összes csinos nőt, akivel véletlenül összeakad a tekintetünk. Akkor hát mit akarok? – Gian és Christof irigykednek, amiért nélkülük mentél Párizsba – jegyezte meg Sebastian, és ezzel visszatérítette a figyelmemet a beszélgetésünkhöz. – Gian tudni szeretné, miért nem vártál addig, amíg neki szünet nem lesz a főiskolán. – Naná, hogy – vigyorogtam. Mindkét öcsém megengedhette volna magának, hogy utazzon, ha akar, de egyikük sem tette túl sokszor. Ami Christofot illeti, a megjegyzés inkább tréfaként hatott. Ő a számok embere volt, kitartó és megbízható, mint az apánk. Az utazgatás és az ezzel járó izgalmak nem igazán alkották az ő világát. Ami Giant illeti, ő biztosan szívesen jött volna velem. De nem kérdeztem meg tőle, mert nem akartam, hogy elmulassza az óráit emiatt. Nem is lehettem volna rá büszkébb, mint így, hogy olyan kiválóan teljesített a Johns Hopkins főiskolán Baltimoreban, ahogy tette.

Olyan főiskolára jelentkezni, ami többórányira van a családi fészektől, nehéz döntés volt számára. Gian úgy került a családunkba, hogy a biológiai anyja, Rosella néni mentálisan igen labilisnak bizonyult. Tényszerűen Gian az unokaöcsém volt, de a szívem mélyén mindig is az öcsémnek tekintettem. Esküdni mernék, hogy azért nem utazott soha nélkülünk, mert félt, hogy már nem leszünk ott, amikor visszajön. Ezért történt, hogy az egész család felkerekedett, és mind megnéztük vele a kiválasztott főiskolát, amikor eljött ennek az ideje – megmutatni neki, hogy a távolság nem fog változtatni a családban betöltött helyén. Ugyanezen okból minden második hétvégén valamelyikünk meglátogatta, és hazarepült vele Connecticutba. Az én családomban egy családtag olyan messzire utazhatott, ahova csak akart, feltéve, hogy rendben hazahozza a seggét a vasárnapi családi ebédre a szüleinknél. Gian kedvéért a családi vacsora utazott el. Ez a kölcsönös támogatás volt az oka, hogy lehetetlenség lett volna eltéríteni Sebastiant attól, hogy megint teljesen irányítása alá vonja a családi céget. Nem mintha szóban kinyilvánította volna az akaratát, de magától értetődőnek vettük – ráadásul igen jó lépés is volt számára. Szüksége volt rá, hogy végre győztesnek érezhesse magát, és függetlenül attól, mennyit ugrattuk egymást, a nap végén – minden nap végén – a fivéreim és én ugyanabban a csapatban játszottunk. Ideje volt, hogy én elegánsan leköszönjek. – Mama azt mondta, emlékeztesselek rá, hogy látogasd meg Nonnát Montalcinóban, mielőtt hazautazol. Az ő tésztás kajája önmagában is megéri az utat. De azért légy óvatos – az unokatesók megpróbálhatnak kiházasítani téged. Engem is bemutattak az összes egyedülálló nőnek a városban. Igyekeztem elmagyarázni, hogy nekem ott van Heather, de az olaszom nem volt elég jó ehhez. Te viszont egyedülálló vagy, szóval ki tudja? Nincs kizárva, hogy egy feleséggel jössz haza, aki ugyanolyan jól főz, mint Anya. Jót nevettem Sebastian szavain. – Bármilyen ígéretesen hangzik, ezt az utat most kihagyom. Még véletlenül se szeretnék kikötni egy házasságban. – Azért lassan megfontolhatnád, hogy megállapodsz. Te sem leszel fiatalabb. – Te jó ég, még egy éve sincs, hogy megházasodtál, és máris úgy beszélsz, mint Apa. A házasság nem való mindenkinek! – Szerelem? A

szüleim, ahogy Sebastian és Heather is, élő bizonyítékai voltak annak, hogy létezik ilyen, de én még csak a közelébe sem jutottam soha, hogy szerelmes legyek. Kezdtem kételkedni benne, hogy egyáltalán képes vagyok rá. Ez a gondolat kissé elszomorított. Szeretem a családomat, és furcsa volt elképzelni egy olyan jövőt, amelyben nem szerepel egy saját család – éppen olyan furcsa, mint ráébredni arra, hogy nem tudom, voltaképpen hova tartozom. A bátyám visszatérése után én is kaptam egy esélyt az újrakezdésre. Megvoltak a forrásaim ahhoz, hogy beindítsak egy saját vállalkozást. De ez az, amit szeretnék? Annyi év után, amikor pontosan tudtam, mit kell csinálnom, és milyen szerepet kell betöltenem, nem tetszett az érzés, hogy valamit nem tudok. – Most mennem kell, Sebastian. Később majd küldök üzenetet a terveimről. – Évek óta nem voltál szabadságon, Mauricio. Élvezd ki Párizst! – Azt fogom tenni. Ezzel befejeztük a telefonbeszélgetést, és én ráléptem egy faaljzatú gyaloghídra, a Pont des Arts-ra, a „szerelemlakatok” hídjára. Plexilapok védték mindkét oldalát hiábavaló kísérletként, hogy megakadályozzák a világ minden tájáról ideérkező romantikus lelkeket abban, hogy túlterheljék a hidat a szerelmük fémlakatjaival. Áthajoltam a korláton, és megpillantottam néhány lakatot egy kötélhez rögzítve, a híd talapzatához közel. Az emberek idióták. Hogy gondolhatja bárki, hogy egy fémlakat egy vasáruboltból romantikus lehet? Oké, meg tudtam érteni, hogy a férfiak miért mennek bele ebbe a marhaságba, de… Megint csöngött a telefonom. Felix. – Hát életben vagy! – mondtam súlyos szarkazmussal a hangomban. – Épphogy. – A hangja kásás volt és rekedtes. Átfutott rajtam a bosszúság. Úgy hangzott, mintha be lenne tépve. – Hol vagy? – A Pitié-Salpêtrière kórházban. Elnézést a találkozónk miatt, de sürgősségi műtétem volt. – Műtéted?! Jól vagy? – Most már jobban, mint voltam. A legjobb fájdalomcsillapítókat kaptam. Jól érzem magam.

– Mi a nyavalya történt? A hangja elhalkult. – Most nem mondhatom el, de kérnem kell tőled egy szívességet. Jobbra pillantottam, és észrevettem, hogy egy hátizsákos fickó élénken figyeli, ahogy beszélek, ezért odébb sétáltam. – Amire csak szükséged van, de hogy érted, hogy nem mondhatod el? A hangja alig volt több a hangos suttogásnál. – Jobb, ha nem tudod. Talán túl sok CSI-sorozatot néztem, de rögtön egy golyó ütötte sebbel láttam magam előtt. Mibe keveredhetett bele Felix épp most? Alapszabály volt számomra, hogy mindig a törvény jobb oldalán maradjak, de ha egy barát szükséget szenved valamiben, akkor meg fogok tenni mindent, amit kell. Hacsak nem valami akkora eszement ostobaságot követett el, hogy megérdemelte a következményeket. – Addig nem csinálok semmit, amíg nem vagy velem teljesen őszinte, Felix. Fájdalmas hangot hallatott, én meg seggfejnek éreztem magam. Abból, amit eddig mondott, lehet, hogy épp most kapott halálos diagnózist, és küszködött, hogy bátornak tűnjön. Felix? Bátor? – Eltörtem a farkamat – motyogta. – Hogy mit csináltál? – Úgy hívják, hogy penile fracture. Pénisztörés. – Hogy a pokolba tudtad eltörni a péniszedet? – Amint kimondtam a szavakat, talán kissé túl hangosan, körülnéztem. Egy idősebb pár döbbent pillantást vetett egymásra. A férfi idegesen összerándult, a felesége diszkréten félrenézett. – Szerinted hogyan? Emlékszel, hogy azt mondtam, most az apám irodájában dolgozom? Nos, egy barátom beugrott meglátogatni. Úgy gondoltam, még bele tudnék szorítani egy kis szórakozást a reggelbe az első megbeszélés előtt. Úgyhogy siettem… Lehalkítottam a hangomat. – Oké, túl sok információ. Mit szeretnél, hogy mit csináljak? – Emlékszel, hogy beszéltem neked Cecile-ről? – Az angol nőről? Nem tudtam, hogy még mindig találkoztok.

– Hol igen, hol nem. Amikor van rá ideje, meg szokott látogatni. Semmi komoly. De pillanatnyilag ott lakik a lakásomban. – Meglep, hogy nem ment be veled a kórházba. – Nem ő volt az a barát, akivel az irodában keféltem. – Aha… Leesett. – És neki nem szabad erről tudnia. Semmiről. Nem lehetek számára a törött farkú pasi. A dolgok rendszerében nem úgy tűnt, hogy ez a legfontosabb információ, de egyik férfi sem szeretné magának ezt a címkét. – Mennyire törött? – Épp elég nagy baj, hogy meg kellett műteni, de ha egy hónapig nem kufircolok, akkor állítólag rendben leszek. Az orvos azt mondta, látott már sokkal rosszabbat is. Van úgy, hogy akkorára dagad egy dákó, mint egy padlizsán. – Ennyi elég. Felfogtam. – Nem szerettem volna elképzelni. Soha. És most mégis muszáj volt. – Tudtam, hogy valami baj történt, amikor meghallottam azt a fura pukkanást. Nem fájt annyira, mint amennyire a doktor szerint fájhatott volna, de olyan lett, mint egy kis leeresztett lila lufi. – Te jó szagú atyaúristen. Megteszem, amit csak szeretnél, azzal a feltétellel, hogy nem ragozod tovább a témát. – Csak azt mondom, hogy sokkal rosszabb is lehetett volna. – Örülök, hogy ennyivel megúsztad. Akkor mi legyen Cecile-lel? – Holnap kiengednek, és én a lakásomban szeretnék elbújni a világ elől egy darabig. Valahogy ki kell onnan pakolnod Cecile-t. Mondd neki, hogy el kellett utaznom üzleti ügyben a városból. Vagy mondd azt, hogy letartóztattak. Nem érdekel. Csak azt ne mondd el, hogy hol vagyok és mi történt, és gondoskodj róla, hogy biztonságosan hazataláljon. Azokból a történetekből ítélve, amelyeket az elmúlt években Felix megosztott velem Cecile-lel kapcsolatban, lehet, hogy nem lesz egyszerű a dolog. A nőnek egy tükörkészítő cége volt, amit ő hozott létre. A maga erejéből lett milliomos, és igencsak büszke is volt rá. Intelligens, gyönyörű nő. Hogy mit láthatott Felixben, az talány volt számomra, de mindig akadnak hölgyek, akik élvezik a kihívást, hogy megváltoztathatnak egy férfit. Ha Cecile megtudja, hogy Felix egy másik nővel kefélt a közös idejük alatt, akkor Felix a végén talán még sokkal jobban össze lesz törve, mint

most. Hazudni Cecile-nek? Megpróbálni elkísérni haza? Egyiket sem tudtam úgy elképzelni, mint ami jól végződhet. Még csak nem is voltam jó hazudozó. Sokkal jobban szerettem mindig csak úgy egyszerűen odavágni az igazságot, aztán kezdjenek vele az emberek azt, amit akarnak. De én még sosem törtem el a farkamat… Szerettem volna azt hinni, hogy Felix elég jó barát ahhoz, hogy fordított esetben ő is megtenné értem ugyanezt. – Rendben. Add meg a számát, és meglátom, mit tehetek. – Lehet, hogy oda kell menned a lakásomra. Nem használ mobiltelefont, amikor Párizsban van. Azt mondja, ez az egyetlen módja annak, hogy kikapcsolódjon. Kinyújtottam a nyakamat az egyik oldalra. Hát ez egyre jobb és jobb. Basszus. – Most ott van? – Valószínűleg. Azt mondta, elhívja egy főiskolai barátnőjét vacsorára. Valami amerikai lány. Nem emlékszem a nevére. A vacsora a mi kódszavunk az édes hármasra. A francba, erre most gondolnom is tilos. Nem szabad felizgulnom. A fél kezemmel megdörzsöltem a homlokomat. Felix egy fikarcnyit sem változott. – Megteszem, ami tőlem telik, de ez most pont úgy hangzik, mint egy igazi kibaszáshalmaz. Ha odamegyek a lakásodra, és Cecile nincs ott, nem táborozhatok ott, amíg elő nem kerül. Kiveszek neked egy szobát valahol máshol, és majd kitalálod a megoldást erre a kalap szarra te magad, ha kitisztult a fejed. Felix felsóhajtott. – Ott lesz. Kíváncsi vagyok, vajon a barátnője mennyire szexi. – Neked komoly problémáid vannak. Ugye tudsz róla? Felix nevetett, biztos jeleként annak, hogy most is a mennyekben jár. – Tudom. Ne mondd el senkinek, mi történt, rendben? Különösen a családomnak ne. Apámnak azt mondtam, úgy történt, hogy belesétáltam egy ajtógombba. Ez volt a legjobb történet, ami hirtelenjében eszembe jutott. – Atyaég, Felix! – Az Atya rendben van. Úgy imádkozom, mint egy kisangyal, amióta ez történt. Most rajtam volt sor, hogy nevessek.

– Később írok neked. Befejeztük a telefonálást, és rádöbbentem, hogy az idős házaspár még mindig szemmel tart. A hölgy felemelte szögletes, színezett szemüvegét, és rám mosolygott. – Reméljük, a barátja hamar felépül. – Jég – mondta a férje rezzenéstelen arccal. – Sok-sok jég. Biccentettem, és elsétáltam. Nem volt olyan kérdés, amit megkérdezhettem volna tőle, és amire tudni szerettem volna a választ.

HARMADIK FEJEZET Wren – Csak tedd meg. Mitől félsz? A félni nem fejezi ki pontosan, mit éreztem, amikor Cecile barátnőm lekapta a bikinifelsőjét, és a földre dobta a teraszon, a részben takarásban lévő pezsgőfürdő mellett, amelyben épp csücsültünk. Kényelmetlen. Feszélyező. Zavarba ejtő. Félrenéztem, és magamon tartottam a saját felsőmet. A meztelenkedés sosem volt az én formám. – Talán eljött az ideje, hogy kipróbáld. – A hangján hallatszott, hogy jól mulat, de nem volt bántó. A viselkedésemmel kapcsolatban semmi sem lehetett számára igazán meglepő. Ugyanarra a főiskolára jártunk New Yorkban. Nem fürdőztem vele pucéron annak idején sem, és ez nem változott. – Semmi szégyellnivaló nincs az emberi testben. – Egyetértek. – Úgy is volt. Elméletben. Csak hát egyszerűen nem tudtam változtatni azon, hogy nyakig felöltözött szülők neveltek fel lényegében zárt ajtók mögött. Egyszer rajtakaptam az anyámat, amint épp átöltözött, és onnantól kezdve kulcsra zárta a hálószobája ajtaját. Csodálatos gyerekkorom volt, remek szüleim. Csak épp soha nem meztelenkedtünk. Soha. – Áruld el nekem, hogy szexeltél-e. Felé fordultam, és a szemébe néztem. – Tudod, hogy igen. Ott volt az a golfozó fiú az első évben. Aztán az a hátborzongató alak a harmadikról a végzős évünkben. Emlékszel, hogy utána hónapokig járt még a nyomomban? – Arra gondoltam, hogy mostanában. Az arcom kipirult. – Persze. – És mikor? Számolni kezdtem az ujjaimon, aztán felsóhajtottam. Ha a hónapokat nézzük, többre lenne szükség, mint az összes kéz- és lábujjam. Ha az éveket… Nos, kissé elkeserítő volt belegondolni.

– Megvan már egy ideje. Cecile körbeforgatta a szemét, és visszasimított egy elszabadult hajfürtöt a laza kontyába. – Örülök, hogy eljöttél Párizsba. Aggódom miattad. Nem akartam védekező álláspontot elfoglalni, de kénytelen voltam. – Mert nem lettem milliomos, mint te? Szerencsére Cecile elég jól ismert ahhoz, hogy ne sértődjön meg. Habár évek óta nem találkoztunk, azért tartottuk a kapcsolatot. Olyan volt nekem, mint egy családtag. A jó értelemben vett családból, akikkel szívesen találkozol, ha szabadságon vagy. – Lehettél volna, ha az lett volna a célod. Igazán csodállak azért, mert inkább azt választottad, hogy hazaköltözöl, és támogatod a családodat. Csak éppen… – Csak éppen micsoda? – Jól emlékszem rá, hogy miért tanultál mérnöknek, és határozottan nem azért, hogy fizethesd a szüleid hiteltartozását. Hogy van édesapád? Közeli barátokkal nincsenek titkaink. És nem szégyenkezünk. – Ugyanúgy. Vannak jobb és rosszabb napjai. – Igazán sajnálom. – Nem kell. Megtesz minden tőle telhetőt. Hát nem ezt csináljuk mindannyian? – Talán igen. Még mindig túl makacs ahhoz, hogy műkart viseljen? Sóhajtottam. – De még mennyire makacs! És büszke. Azt mondja, egyik szerkezet sem képes arra, amit ő elvárna egy művégtagtól. Úgy gondoltam… – Itt leálltam. Volt idő, amikor a mérnöki tudományok iránti érdeklődésen osztozhattam az apámmal mint közös szenvedélyen. Az apám briliáns koponya volt. Ha az élete más irányba tér, feltalálhatott volna valami olyat, ami helyet biztosít számára a történelemben. Amikor fiatalabb voltam, én is hittem abban, hogy erre születtem – feltalálni valamit, vele együtt, és az ő kedvéért. Nekem ez ugyanaz volt, mint amikor egy gyerek arról ábrándozik, hogy híres énekes vagy szuperhős lesz. De azután a valóság közbelépett, és reálisabb célokat tűztem ki magam elé. Most, amikor mosolygós kedvében hagytam otthon, úgy éreztem, ez is egy cél, amit elérhettem. – Még mindig keresi azt, amit igazán jól tud használni. – És te boldog vagy így, Wren? Azért kérdezem, mert érdekel. Valami baj van?

Behunytam a szemem, és hátradőltem a nyaktámasztó párnára. Boldog voltam? Meg sem engedtem magamnak a luxust, hogy feltegyem ezt az önző kérdést. Mert hát mi a boldogság? Jó életem volt. Egészséges voltam. Voltak barátaim. Elegendő jövedelmem ahhoz, hogy segíteni tudjam a szüleimet. Miért panaszkodnék? De hogy boldog vagyok-e? Nem tudtam, elmennék-e addig, hogy annak nevezzem magamat. Többnyire a pozitív dolgokra szoktam fókuszálni az életemben, mert nem szeretem az elégedetlenségem súlyát egyik szülőmre sem ráterhelni. Az, hogy most ilyen sok időre távol kerültem tőlük, megadta nekem a teljes őszinteség szabadságát. – Utálom a munkámat. – Szinte kirobbant belőlem a vallomás. Kinyitottam a szemem, és Cecile-re néztem. Habár gyakran beszélgettünk, ezt a témát még soha nem hoztam szóba előtte. Cecile hihetetlen sikereket ért el a vállalkozásával. És én inkább ünnepeltem örömmel az ő sikereit, mint hogy a magam helyzetével szembenézzek. Nem lett volna értelme azon töprengeni, mi nincs. De mégis jólesett most az egyszer kiönteni a szívemet. – Olyan rohadtul unalmas. Semmi mást nem csinálok, mint vizuálisan ellenőrzök tűzoltásra való öntözőrendszereket. Körbemászkálok egy tablettel, és jegyzeteket készítek. Ez az, amit csinálok, a gépészmérnöki diplomámmal a zsebemben. És ha valami eltörik, még csak nem is én vagyok az, aki megjavíthatom. – Akkor miért csinálod? – Na persze, könnyű ezt kérdezni egy milliomosnak, akit két egészséges, felső középosztálybeli szülő nevelt fel. De ettől függetlenül, ez a kérdés megért egy misét. Hogy hozhattam magam ilyen helyzetbe? – Mert biztos jövedelem. És különböző előnyök. Tudod, hogy olyan munkát szerettem volna, ami közel van a szüleimhez, és a NE FireSP cég közvetlenül a főiskola után állást ajánlott. – Tehát a biztosat választottad a boldogító helyett. – Cecile maga mögé nyúlt, pezsgőt töltött egy pohárba, és átnyújtotta nekem. Hát, ez körülbelül stimmel. Rögtön ledöntöttem a pezsgő felét. – Azt tettem, amit tennem kellett. – A magyarázkodásom még a saját fülemben is sekélyesnek tűnt. Cecile a saját poharáért nyúlt. – Valóban? Értem az utat, amit választottál. Értelek téged. Csupán annyit javasolnék, hogy ideje lenne átértékelni az élettervedet.

– Nem tehetem. Az anyám nem tud már annyit dolgozni, mint azelőtt. Az ő számláik egy része most már az enyémek. – Védekezve emeltem fel a kezemet. – És mielőtt bármit is mondasz: én akarok nekik segíteni. A szüleim jelentenek nekem mindent. Cecile kitöltött magának is egy pezsgőt. – Ebben nem kételkedem. Jó ember vagy, Wren, de akkor sem teheted félre a saját életedet az övékért cserébe. Mitől félsz? Mit gondolsz, mi történne, ha a változatosság kedvéért magadért is tennél valamit? Cecile kérdése rávilágított egy olyan félelemre, amelyet magam előtt is titkolni szoktam. Apám jó ember volt, de én az ő démonainak árnyékában nőttem fel. Pontosan tudtam, hogy ha elveszíti a csatát velük szemben, akkor bekövetkezik, amitől féltem. Csupán az, hogy rágondoltam, arra késztetett, hogy egyetlen korttyal lehörpintsem a pezsgőm másik felét. – Semmi olyasmi, amivel képes lennék együtt élni. Az anyám egyedül nem tudja kezelni az apám problémáit – mondtam, és lemondóan megrántottam a vállamat. – Egyszerűen szükségük van rám. – Mert épp ilyen egyszerű és ilyen bonyolult is volt a helyzet. Nem, egyáltalán nem volt fair, hogy nem voltam olyan szabad, mint sokan mások az én koromban – de az élet általában nem fair. Ha az lett volna, akkor az apám büszkén, magasra tartott fejjel jött volna haza a hadseregből, miután kitöltötte ott az idejét, és az a hős lehetett volna, aki valójában volt, nem pedig az a megtört férfi, akit azóta sem tudott meggyógyítani egyikünk sem. Hagytam, hogy Cecile újra megtöltse a poharamat. – Bocsi. Nem akartam ilyen hangulatrontó lenni. Cecile együttérző és szeretetteljes pillantást vetett rám. – Hé, ne kérj bocsánatot! Én szeretlek téged. Mindössze azt kívánom, bárcsak tudnék valami értelmeset mondani neked. Én el sem tudom képzelni, milyen lehet, ha valaki olyan mértékben támaszkodik rám, ahogy a te szüleid rád támaszkodnak. Ha van bármi, amit tehetek érted… Megszorítottam a kezét. – Már eleget tettél. Meghívtál Párizsba. Nem is tudod, mennyire szükségem volt már erre a vakációra – hogy kilépjek a saját életemből legalább csak egy kis időre. Ez a tökéletes módja annak, hogy újra feltöltsem magam energiával. Én nem vagyok boldogtalan, Cecile. Mindenkinek vannak felelősségei. Én nem veszem rossz néven, hogy nekem is vannak, csak mindig azt gondoltam, hogy több is lehetnék, mint amennyi vagyok…

Cecile is megszorította a kezemet. – Ezt most azonnal hagyd abba! Ne merészelj egy rossz szót sem szólni a legjobb barátomról! Te egy… – Elég belőlem – mondtam, szerettem volna befejezni a beszélgetést azokról a dolgokról, amiket éppen hogy el akartam felejteni egy hétig. Magamra erőltettem egy mosolyt, és elengedtem Cecile kezét. – Mióta van meg neked ez a hely? – Talán azt mondtam, hogy az enyém? – hajtotta féloldalt a fejét Cecile. – Bérled? – Még egyszer körülnéztem. Mindenütt króm és üveg, némi mahagónival ötvözve. Drága hely, férfias jelleg, jobban meggondolva nem olyasmi, ami Cecile stílusához illene. Közel sem volt elég tükör benne. – Nem. Emlékszel, hogy már beszéltem neked Felixről? – A „havonta egyszer” Felixről? Még mindig találkozgattok? Úgy emlékszem, azt mondtad, hogy vége. Cecile egy hosszú kortyot ivott a pezsgőjéből, aztán mindkét karját felemelte, és kényelmesen elhelyezte a kád peremén. Ettől a melle teljes pompájában a habfürdő habjai fölé került. Addigra alighanem kicsit becsíptem, mert többé nem zavart a látvány. – Már többször véget vetettem neki, de a többi pasitól egyszerűen megőrülök. Olyan mohók. Felix mellett minden rém könnyű. Olyan, mint meglátogatni egy kamatyolós élményfürdőt. – Kamatyolós élményfürdő – ismételtem nevetve. Úgy látszik, tényleg becsíptem. – Fogalmad sincs, milyen remek dolog a szex, ha nincs semmi nyomás rajtad, hogy valami komolyabb legyen belőle. Én nem kérdezem meg Felixtől, kikkel van, amikor nem vagyok itt. Ő se kérdezi tőlem, mit csinálok máskor. Ha kihagyok egy hónapot, nem kell megmagyaráznom, hogy miért. Csak szex, semmi más. És igazán jó szex. A szemem elkerekedett, megint félrenéztem. – Úgy hangzik, mint… – Tiszta terápia – fejezte be helyettem Cecile. – Esküszöm, nincs jobb lazítás, mint ez. Ki kellene próbálnod. Megint elpirultam. – Ez nem az én stílusom. Cecile nevetett. – A szex? – A szex kapcsolat nélkül.

– Ó! És mióta is nincsen kapcsolatod? Zavarba jöttem. Részben azért szerettem Cecile-t, mert nem rejtette véka alá a véleményét semmiről. A leírás, amit a Felixszel való szexről adott, könnyedén illett a mi kapcsolatunkra is. Semmi nyomás. Semmi stressz. Akkor hívtuk egymást, amikor olyan kedvünk támadt, és nem kértük számon az időt, amikor nem tettük. Cecile-nek két arca volt: az intelligens üzletasszony, és a szabad szellemű nő, akivé a szabadidejében vált. Nagyon különbözőek voltunk, de a barátságunk valahogy mégis jól működött. Az volt a titka, hogy elfogadtuk ezeket a különbségeket, és alkalmanként ugrattuk is emiatt egymást – de mind csak mókából. Cecile mellett soha nem kellett másmilyennek lennem, mint amilyen voltam, és ha az ember egy ilyen barátot talál, akkor megtartja egy életre. – Két éve… – vallottam be. – Ó, egek! Muszáj ágyba bújnod valakivel! Ne sértődj meg, de most van egy ajánlatom számodra. Felix hamarosan hazajön. Ha itt akarsz maradni velünk, akkor szívesen látunk. A tekintetem összeakadt az övével, és nagyot nyeltem. – Maradni? – Vacsorára. Elárasztott a megkönnyebbülés, és kuncogni kezdtem. – Bocsánat. Egy pillanatig azt hittem, hogy… – Hogy egy édes hármast ajánlok neked? – Igen. – Mert azt tettem. Felix és én szeretjük olykor kicsit megfűszerezni a dolgokat. Semmi kényszer. De gondold meg azért. Mint valami térdreflexvizsgálat, úgy hatott rám a gondolat. Hirtelen felálltam, és hebegni kezdtem. – Én… Én szeretlek azért, mert megkérdezted. Igazán óriási bók részedről. Hatalmas. De amikor azt kérdezted tőlem, nem akarlak-e viszontlátni Párizsban, én nem arra gondoltam, hogy meztelenül lássalak viszont. – A csupasz melle felé intettem. Szerettem, és közel állt hozzám, de ennél többet igazán nem kívántam. És megsérteni sem szerettem volna. – Wren? – Igen? – Az egyik lábamat kitettem a kád szélére. Bármilyen jó érzés, ideje volt kiszállni a fürdőből. – Ugye tudod, hogy egyszerűen csak nemet is mondhatsz.

Használnom kellett volna a lépcsőket a kádból való kiszálláshoz. Azon az oldalon magasabb volt, mint gondoltam, és ott hintáztam a kád peremén. Cecile hangja annyira nyugodt volt, és minden előítélet nélküli, hogy nevetségesnek éreztem magamat azért, mert menekülőre fogtam. De ezzel együtt, világosan kellett beszélnem. – Nem. Cecile stílusára jellemző módon, a mosolya ugyanolyan őszinte és nyájas maradt. – Akkor ebben maradunk. No mármost, szükséged van segítségre? Utálnám, ha eltörnéd a lábadat mindjárt az első napon, amikor Párizsban vagy. – Ő is felállt, és kinyújtotta felém a kezét. Megfogtam. A szemében volt valami huncutság, ami miatt felmerült bennem, vajon nem azért javasolta-e az édes hármast, mert ki akart billenteni a begubózásból, amibe annyira beleszoktam. Ehelyett visszarántott a kád pereméről a fürdőbe. Hatalmas loccsanással estem a vízbe, amitől mindketten nevetni kezdtünk. – Kopogtam – szólalt meg egy mély férfihang, és én megdermedtem. Habár rajtam volt a fürdőruha, mégis gyorsan nyakig a víz alá bújtam. Amikor az erkély ajtaja felé fordultam, a lélegzetem is elakadt. Még mindig ellene voltam az édes hármasnak, de ha valaki kedvéért belemennék, akkor az egy ilyen fickó miatt történne. Egy kicsi sárga szörnyeteg csípett bele a sarkamba. Természetem szerint nem vagyok irigy. Egyeseknek több minden jutott, mint nekem. Másoknak kevesebb. De Cecile-nek meg ő. Most már tökéletesen megértettem a kamatyolós élményfürdőt. Lehet, hogy elvesztettem a hangomat, de a látásomat nem. A bőrcipője orrával kezdtem, és a tekintetem felfelé vándorolt a lábán. Úgy töltötte ki a nadrágját, ahogy kevés férfi képes…, és a többi része csupa volt… És szent egek, csak nincs merevedése? Feljebb kényszerítettem a tekintetemet, és emlékeztettem magamat, hogy ez Cecile pasija. Remek, nekik nyitott kapcsolatuk van, és a barátnőm már elég egyértelműen megkérdezte, nem akarok-e szexelni a fiújával, de… Nyeltem egyet… Lánykód, oké? Nem vonzódhatok azonnal és ennyire valakihez, aki alapjában véve az egyik barátnőmhöz tartozik. Miket beszélek? Az emberek nem egymás tartozékai. Ez a fickó összezavarja az agyamat.

Még egyszer végignéztem alulról felfelé. Meg is állhattam volna a széles vállánál, de tudnom kellett, vajon az arca is olyan… Ó, igen. Szögletes áll. Sötét borosta. Barna szem, olyan barna, ami szinte már fekete. Amikor a tekintetünk találkozott, őrült melegség futott át rajtam. Elkezdtem „soha ne mondd, hogy soha” játékot játszani magammal. Soha nem gondoltam, hogy egy férfi szája ennyire csókolni való lehet. Soha nem akartam még elveszíteni a gátlásaimat ennyire, és tenni valamit spontán ösztönöknek engedve, amit később majd biztosan megbánok. Mennyit érnek egymáshoz a nők az édes hármasok alatt? Kérhetem, hogy semennyit? Megrezzentem, ahogy elképzeltem azt a jelenetet. Nem, én nem lennék képes osztozni ezen a férfin. Csodálkozva megráztam a fejemet. Ez a vágy… Vagy a túl sok pezsgő. Még mélyebbre merültem a vízben. Talán a pezsgő. Mielőbb el kell tűnnöm innen.

NEGYEDIK FEJEZET Mauricio Egy másik férfi talán azt gondolta volna, hogy megütötte a főnyereményt a szexlottón, ha azt nézzük, hogy milyen jelenetbe sétáltam bele. De az egyik lány, a bikinifelső nélküli barna, ha jól emlékeztem Felix leírására, eleve kívül esett a listámon a lehetséges kapcsolatok terén, egyszerűen, mert soha nem jó ötlet keverni a barátságot a keféléssel. Az ember megdöntheti a barátját, de nem döntheti meg a barátja kamatyolós barátját. Olyan szabály volt ez, ami jól szolgálta az érdekeimet a hosszú évek során át. De a szőke… Csak egy pillantásnyit kaphattam el belőle, de ez is elég volt hozzá, hogy meggyőzze a farkamat arról, hogy a nő nincs rajta a „ne érj hozzá” listámon. Nem kerestem az édes hármast, de ha a szöszi benne van, nincs ellenemre dupla hatást kifejteni, hogy örömet szerezzek neki. Hacsak bele nem fullasztja magát a fürdővízbe. Miközben merészen végigmért tetőtől talpig, egyre mélyebbre és mélyebbre merült el a vízben, míg a végén már csak a feje búbját láthattam a kád pereme fölött, meg a szemét – nagy, kerekre tágult szem, amelytől nehezemre esett elfordulni. – Biztosan te vagy Mauricio – mondta a barna nő, és én vonakodva odafordultam. Nyugodtan kilépett a kádból, és felvette a földről a bikinifelsőjét. Ugyanolyan lazán, mintha csak egy kosztümkabátot venne a ruhája fölé, felrakta magára. A meztelenségben nem volt számomra semmi új. Ami azt illeti, éppen ez a természetesség volt az egyik olyan dolog, amit szerettem Európában. A női test, a maga millióféle gyönyörű formájával és méretével, valóságos műalkotás. Miért is kellene elrejteni? – Én vagyok Cecile. Megismertelek a régi fényképekről, amiken Felixszel együtt szerepeltek. Előnyödre érlelődtél. – Köszönöm. Felix ízlése is sokat fejlődött a nők terén, úgy látom. – Cecile gyönyörű, feszes testű lány volt, a húszas évei végén – olyan, aki jóban van a saját szexualitásával. Más körülmények között bizonyára

vonzónak találtam volna, de a figyelmem minduntalan visszatért a nagyobbrészt alámerült másik lányhoz a vízben. – Micsoda sármőr! – jegyezte meg Cecile, de nem flörtölős stílusban, amiért most külön hálás voltam. Az volt a feladatom, hogy rávegyem a távozásra. Biccentve vettem tudomásul a bókot. – Felix arra kért, hogy ugorjak be, és adjak át egy üzenetet. Adnék időt a hölgyeknek megszárítkozni, aztán beszélgethetnénk a nappaliban. A pillantásom megint összeakadt a szösziével, és nem voltam képes elfojtani a vigyorgást, ami kiült a képemre. A félénksége nem tűnt színjátéknak. El nem tudtam képzelni őt egy őrjöngő szexjelenetben Felix és Cecile részvételével. Amit el tudtam képzelni, az az volt, hogy csatlakozom hozzá a forró fürdőben, és végigcsókolgatom minden porcikáját, amit sikerül előbűvölnöm a víz alól. Vajon mennyire lenne merész, ha arra kérném, mondja el nekem, hogy mit kíván? A farkam máris teljes pompájában ágaskodott, és fájni kezdett a képzetektől, amelyekkel gyötörni kezdtem magamat. Úgyhogy sarkon fordultam, és visszamentem a lakásba. Nyugi, öregfiú. Odasétáltam a bárpulthoz, és töltöttem magamnak egy pohár vizet. A polcokat jól megrakták, mindenfajta szeszből csakis a legjobb márkákkal, de meg kellett őriznem a józanságomat. Cecile nem volt egy teddideteddoda nő. Meggyőzni arról túl sok magyarázkodás nélkül, hogy távoznia kell, nem lesz egyszerű menet. Cecile egy frottírlepedőt tekert magára, odajött a bárhoz, és leült. Neki is töltöttem egy pohár vizet, és elé raktam. Felvonta, majd leengedte a szemöldökét, de belekortyolt. – Szóval, mire kért Felix, hogy mit mondj nekem? Megköszörültem a torkomat. – Üzleti útra kellett mennie… A nevetése félbeszakította a mondókámat, és felemelte a kezét, hogy elhallgattasson. – Felixnek? Mázlija van, ha az apja rábízza a kartotékokat. Ne pocsékold az időmet hazugságokra. Nos, rendben. – Ennyit tudok mondani. – Hazugságot. Már megígértem Felixnek, hogy nem árulom el az igazságot a nőnek. – Számomra is meglepetés volt. Azért

jöttem Párizsba, hogy üzleti ügyben találkozzak vele. De arra is megkért, hogy gondoskodjak róla, hogy épségben hazajuss. Cecile félrebillentette a fejét, és az ujjaival dobolt a bárpult tetején. – Felix tudja, hogy van saját gépem. Ez az egész nagyon furán hangzik. Mi az, amit nem mondasz el nekem? – Mindent elmondtam, amit mondhattam. – Ez legalább igaz volt. Farmerban és blúzban, de bűbájosan mezítláb, csatlakozott hozzánk a szőke lány, és én elfelejtettem, miről is beszélgetünk. Eltört micsoda? Kit érdekel. A lány hajvége nedvesen és lazán lógott a vállára. Nem volt sovány, de ahogy kitöltötte a nadrágját, az önmagában bűnös látvány volt. Mindig is szerettem az olyan hátsót, amit meg tudok ragadni, és ez a nő kerekded volt mindenhol, ahol kellett. Habár szemérmesen eltakarta, a melle láthatólag pontosan a kedvenc méretem volt… Elég nagy ahhoz, hogy közéjük temethessem az arcomat. Leült Cecile mellé, és egyenesen a szemembe nézett. Túlságosan élénken képzeltem el, amint belenézek ebbe a kék szempárba, miközben a nő alattam fekszik, a derekamra fonja a lábát, és addig kefélünk, amíg már egyikünk sem bír megmozdulni sem. Lehet, hogy itt akarok maradni Párizsban végül is. Cecile belegázolt az ábrándjaimba. – Wren, ez itt Felix barátja, Mauricio. – Örülök, hogy megismerhetlek. – Kézfogásra nyújtottam a kezemet. Taktikai okokból rögtön tegeztem, és kezdhettem volna a francia szokás szerinti dupla puszival is, de a vérkeringésemből már így is túl sok indult el dél felé. Le kellett nyugodnom. Nem is emlékeztem, mikor volt utoljára, hogy ennyire izgalomba hozott egy nő, mielőtt még bármi történt volna köztünk. Elengedtem a kezét, és rávillantottam a híres mosolyomat – azt, amelyikről nem egy nő állította, hogy az vette le őket végképp a lábukról. – Én is örülök – felelte, és elpirult, mint aki nincs hozzászokva, hogy megkülönböztetett figyelmet kap férfiaktól. Az amerikai akcentusa ismerős volt – New England, a keleti parton. Vicces, hogy milyen kicsi a világ. Cecile nem tűnt boldognak a fejleményektől. – Mauricio épp most közölte velem, hogy Felix elhagyta a várost – mondta a barátnőjének, majd felém fordulva hozzátette: – Amilyen vonzó pasi vagy, remélem, Felix nem azért küldött ide, hogy őt helyettesítsd.

Wren szája elkerekedett meglepetésében. Neki is töltöttem egy pohár vizet. Soha nem volt szükségem az alkohol adta előnyökre, máris meg tudtam mondani, hogy a szőke lány vonzódik hozzám. Ezek után már csak idő kérdése, és kizárt dolog, hogy úgy utazzak vissza az Államokba, hogy nem lett az enyém. Magasabb szintű, azonnali szexuális vonzalom volt köztünk – nincs olyan működő farkú férfi, aki elsétálna egy ilyen lehetőségtől. – Úgy érted, a vacsoránál? – búgtam, csak mert látni akartam, hogyan reagál Wren erre a kihívásra. A szeme elkerekedett, és elfulladó hangon megszólalt: – Én… Én már elmondtam, hogy szívesebben eszem egyedül. – A keze a szájához röppent, és gyorsan hozzátette: – Nem teljesen egyedül. Szoktam étkezni másokkal, csak nem zsúfolt asztalnál. – Felsóhajtott, és hosszan ivott a poharából. A tekintetem ide-oda vándorolt a két lány között, próbáltam kitalálni, miféle kapcsolat lehet köztük. Úgy tűnt, jól elvannak egymás társaságában, de nem úgy, ahogy Felix elképzelte. – Remek. Magam sem az étel miatt vagyok itt, legalábbis semmi esetre sem a barátom konyhájából. Cecile egy kézmozdulattal leintette a témát. – Oké, ezt én most leállítom, mielőtt szívrohamot hozol a barátnőmre. Továbbra is Wrent figyeltem. Kicsit közelebb hajoltam, és lehalkítottam a hangomat. – Bocsánat, túl rámenős vagyok? Akkor nem kérdezhetem meg, hogy eljössz-e velem? Vacsorázni. Csak mi ketten. Miközben még több vizet kortyolt, Wren fuldokolni kezdett. Az arca sötétvörös lett. Felállt, és levegőért kapkodott, közben egyet-egyet köhögött. Kisétáltam a bárpult mögül, és odaálltam az oldalához. Az aggodalom átmenetileg elfoglalta a vágy helyét. – Jól vagy? Enyhén megveregettem a hátát, mire böffentett. Ha eddig zavarban volt, hát most tízszer annyira, amikor rájött, hogy milyen hangosan tette. Elbűvölőnek találtam. – Jaj, istenem! A buborék miatt a pezsgőből – krákogott. – Általában egyáltalán nem iszom. – A buborékok majd kifognak rajtad minden alkalommal – nevettem. – Most már rendben vagy?

Többször is mély lélegzetet vett, és eközben az egyik mellének az oldala végigsúrolta a karomat. Elöntött a forróság. Hátrébb léptem, mert máris túl erős volt a kísértés, hogy megcsókoljam, a nemtetszését kifejező gardedámunk ellenére. Ha kettesben lettem volna vele… Nos, a bárpult éppen a kellő magasságban volt ahhoz, hogy elképzelhettem, hogyan kezdenék hozzá a hölgy felfedezéséhez. Wren a nyelvével megnyalta az alsó ajkát. Ó, igen, egy hullámhosszon voltunk. Ideje megszabadulni Cecile-től. Megköszörültem a torkomat. – Szóval, a munka egy időre távol fogja tartani Felix barátomat a pályától. Azt mondta, hívni fog téged, ha jobban… Mármint, ha ismét itt van a városban. Mindezt lüktető csend követte, majd Cecile sóhajtott. – Egy szavadat sem hiszem arról, hogy hova lett Felix, de ha nem akarja, hogy tudomást szerezzek róla, mi van vele, akkor eléggé biztos vagyok abban, hogy magam sem vagyok kíváncsi a részletekre. Elmondhatod neki, hogy reggel távozom innen, és felhívhat, vagy nem, ha előkerült. – Felállt, és odasétált a bejárati ajtóhoz. – Köszönöm, hogy továbbítottad az üzenetét. Wren kinyitotta a száját, aztán becsukta, mint aki meggondolta magát. – Örülök, hogy találkoztunk, Mauricio. Nem voltam az a férfi, aki ilyen könnyen feladja. Körülnéztem, találtam egy tollat, és felírtam a telefonszámomat egy papírszalvétára. Amikor átadtam neki, belebúgtam a fülébe: – Még jó néhány napig itt leszek Párizsban. Hívj fel. Hallottam, ahogy elakad a lélegzete, és láttam, hogy fellángol a szemében a vágy. Nem kellett győzködnöm. Hívni fog. Azt mondtam magamnak, hogy ideje visszavonulni, és kisétálni innen az egyértelmű győzelemmel a tarsolyomban. De mégis ott maradtam a földbe gyökerezve, és csak néztem rá lefelé, aztán engedtem a kísértésnek, és ajkamat finoman az övéhez érintettem. Lágyan. Csak egy kis kóstoló. Az ajka kissé szétnyílt, és a nyelvem azonnal benyomult. Az övé röpke táncra perdült az enyémmel. Forró tűz és méz. Alig tudtam magamon uralkodni, amikor felemeltem a fejem, és hátrébb léptem. Ajkához emelte a kezét. Vártam. Eljön velem? Akarta, ezt jól láthattam. – Viszlát, Mauricio – mondta rekedtes hangon. Küzdenem kellett magammal, hogy ne csókoljam meg újból. – Majd holnap beszélünk – mondtam, és rákacsintottam.

Cecile kinyitotta az ajtót, miközben közeledtem. Kelletlenül csóválta a fejét. Amikor elléptem volna mellette, egyik kezét a mellkasomra tette, hogy megállítson. – A saját szállásomra megyek, de egyelőre itt maradok Párizsban. Én hívtam meg Wrent ide látogatóba, és az ő biztonsága az én felelősségem. Összevontam a szemöldökömet. – Soha életemben nem bántottam egyetlen nőt sem. Cecile lehalkította a hangját úgy, hogy csak én halljam. – Hallottam a múltadról, Mauricio. Tartsd távol magad a barátnőmtől! Nem vagy az esete. – Mi lenne, ha ezt ő maga döntené el? – Nem tudtam megállni, hogy hozzá ne tegyem: – Vagy talán féltékeny lettél, mert én vagyok az, akit nem utasítana el? Levette rólam a kezét, és sima, hideg mosoly ült ki az ajkára. – Nagyon kevés ember van, akinek a sorsa érdekel, de Wren az egyik. Ha összetöröd a szívét, megöllek. – A szívét? Nem keresek semmi olyasmit, ami ennyire intenzív lenne. – Tudom. – Ezzel Cecile rácsukta az ajtót a képemre.

ÖTÖDIK FEJEZET Wren Nem érdekes, mennyire kerültem távol az otthonomtól, amit éppen most tudomásul kellett vennem, az az volt, hogy még mindig, fájdalmasan és borzalmasan én vagyok én. Nem tudom, mit csinálnak más nők, amikor olyan szívdöglesztő pasikkal találkoznak, akik érdeklődnek irántuk. Mindenesetre én bujkáltam, alig beszéltem, majdnem megfulladtam, böfögtem, aztán visszacsókoltam, mintha ismerném, végül elköszöntem tőle, és mindezt úgy, mintha minden, ami történt, teljesen normális lenne. Lenéztem a kezemben tartott szalvétára. – Majd holnap beszélünk – mondta, és rám kacsintott. Elbizakodott csirkefogó. Ó, igen, mert akármiért is jöttem Párizsba, biztos volt benne, hogy ő az, aki meg tudja adni nekem. Fizikailag vonzó? Igen. Szerény? Nem. De a csókja… Attól lángra kapott bennem valami, olyan erős vágyakozás, hogy képtelenség lett volna nem visszacsókolni. Cecile odajött mellém. – Eszedbe ne jusson! – A szalvétáért nyúlt, de én gyorsan belegyömöszöltem a nadrágom zsebébe. – Nem fogom felhívni. – Amilyen határozottan kijelentettem, annyira nem voltam benne biztos, hogy be is tartom. Cecile kihívóan csípőre tette a kezét. – Figyelj, én lennék az utolsó, aki megítéli bárkinek a döntéseit. Azt csinálsz, amit akarsz, de ez a fickó – egy játékos. Csak bajod eshet. Na várjunk csak. – Nem pont most magyaráztad el, hogy lazítanom kellene? Neked itt van ez a kamatyolós élményfürdőd. Valami, amire meghívtál, mondván, hogy ez a vacsora. Miért lenne rosszabb, ha ezzel a fickóval találkozom? – Fájdalmas képet vágtam. – Nem mintha azt hinném, hogy Felixszel és veled

rossz lett volna, csak nekem kissé sok. – Itt le is álltam, mert számomra ismeretlen terület volt, és nem akartam Cecile-t megbántani. Cecile felemelte a kezét. – Nem kell megmagyaráznod, miért nem akartad. Csak egy ajánlat volt. Lépjünk túl rajta. – A bárpult mögé sétált, és töltött magánk egy pohár rozét. – Te is kérsz? Megráztam a fejemet. – Még mindig szédülök a pezsgőtől. – Felsóhajtottam. – Nem hiszem el, hogy böfögtem Mauricio füle hallatára. Igazán nem nehéz kitalálni, miért van, hogy olyan régóta nem szexeltem. Borospoharával a kézben Cecile letelepedett a fehér bőrkanapéra. – Hagyd abba! Gyönyörű vagy. Csak egy kis önbizalomra van szükséged. A férfiak nem olyan bonyolultak. Etesd őket. Kefélj velük. Hagyd meg nekik a szabadságukat. Komolyan, csak ennyi az egész. Mellé ültem, és magam alá húztam a lábamat. Annak ellenére, hogy igazán kedveltem, nem voltam benne biztos, hogy Cecile jó lenne nekem kapcsolati tanácsadónak. – Szeretném azt hinni, hogy ennél azért több is van bennük. Cecile nevetett. – Talán csak rólam van szó, de én szeretem a dolgokat ilyen egyszerűen tartani. A pasijaimmal ugyanez a helyzet. Mauricio pontosan megfelel az én típusomnak, ezért gondolom, hogy neked nem jó. Ha Felix hazajött volna, és te maradtál volna, akkor az is csak arról szólt volna, hogy szórakozunk egy kicsit. Holnapra talán valamennyire kínosnak érezted volna az egészet, de lényegében nem változott volna ettől semmi. Szex van vagy nincs, mi barátok maradunk. De Mauricio olyan fickó, aki ledönt a lábadról egy hétre, fantáziákkal etet, aztán legközelebb, amikor találkoztok, már nem emlékszik a nevedre sem. Nézz a szemembe, és mondd ki, hogy képes lennél kezelni egy ilyen helyzetet. A vállamat előreejtettem. – Nem tudom. Még soha nem döntött le senki sem a lábamról. Szexeltem már. De semmi különös. Semmi olyasmi, ami megérdemelné, hogy dicsekedjek vele. Cecile ivott még egy kortyot a borából, összepréselte a száját, majd azután válaszolt. – Még mindig úgy gondolom, hogy mielőbb le kellene feküdnöd valakivel. És találhatsz sokkal rosszabbat is, mint ez a fickó. Talán nincs

igazam. Csak utálnám, ha bárki megbántana téged. Ha az embert figyelmezteti a mozgalmas életű barátnője, hogy ne tegyen meg valamit, akkor nehéz figyelmen kívül hagyni a fenntartásait. Ha a tényeket nézzük, konkrétan semmit sem tudtam Mauricióról. Még azt sem állíthattam, hogy szellemes párbeszédet folytattunk volna, ami meggyőzött engem arról, hogy érdemes vele kapcsolatba lépni. Bármi, ami ezzel a pasival adódhat, csakis tisztán felszínes dolog lehet. – Igazad van. Nem lenne helyes vele ágyba bújni. – Na várj csak! Nem ezt mondtam. Amíg a dolog két egyetértő felnőtt ember között történik, én nem nevezném helytelennek. Csak arról van szó, édesem, hogy ismerned kell önmagadat, és ennek megfelelően cselekedni. – Kiitta a borát, és letette a poharat a dohányzóasztalra. – Ne nézz úgy rám, mintha nyomást akarnék rád gyakorolni. Elfelejtettem, hogy szexuálisan milyen aggályoskodó vagy. – Nem igaz. – Nem Cecile ajánlata kavart fel. A Mauricióval való találkozás tett váratlanul nyugtalanná és izgatottá, a gyomrom remegett tőle, mégpedig jó értelemben. Az a fajta szabadság, ami a Cecile-lel való barátságomat jellemezte, nagyon is én voltam. Semmi tettetés. Semmi bűntudat. Mosolyogva előredőltem. – Őszintén megvallom, kicsit irigykedtem, amikor azt hittem, hogy Mauricio nem más, mint a te Felixed. Férfiak uralta szakterületen végzem a munkámat. Egész nap pasik vesznek körül. Nem sűrűn fordul elő, hogy elakad a szavam, és ilyen ostoba leszek. Értem, amit Mauricióról mint játékosról mondasz. Ha most otthon lennék, és ő a folyosó túloldalán dolgozna, meg sem fordulna a fejemben, hogy felhívjam. De… a lényem egy része most azt súgja nekem, hogy… ami Párizsban történik, az Párizsban is marad. Cecile nevetésben tört ki. – Nézzenek csak oda! Ez a fickó igazán beindította az érzékeidet, igaz? Szélesen, lelkifurdalás nélkül rávigyorogtam. – Úgy bizony. Cecile hosszasan szemügyre vett. – Ha Felix itt lenne, megpróbálnék többet megtudni tőle Mauricióról. Tudom, hogy régebben közeli barátok voltak. Néhány éven keresztül végigbulizták egész Európát. De Felix roppantul tiszteli is őt. Elég ez ahhoz, hogy egy biztonságos párizsi flört legyen belőle számodra? Ezt nem tudom. Mindenesetre használjatok óvszert. Leesett az állam, és hozzávágtam egy párnát.

– Egy kicsit túlkoros vagyok már a felvilágosító dumához, nem gondolod? – Láttam, milyen voltál vele. Amikor a vonzalom ilyen erős, még egy olyan józanul gondolkodó valaki is elveszítheti a fejét, mint te, és baklövést követhet el. Jusson eszedbe, hogy ha nem tudsz annyira oldott lenni egy pasival, hogy figyelmeztesd, hogy esőkabátot kell felvennie, akkor nem szabad kefélned vele. Női bölcselet Cecile-től. Fel tudnék építeni egy pamuttrikó-birodalmat csakis az ő egymondatos bölcsességeire alapozva. Elővettem a zsebemből a szalvétát, és megnéztem. – Felhívhatom, de még az sem jelenti azt, hogy lefekszem vele. El tudod képzelni, hány olyan randim volt már, amelyek nem vezettek sehova? – Arra nem emlékeztem, hogy azok közül a fickók közül bármelyik megcsókolt volna, és pláne hogy hogyan, de az biztos, hogy a Mauricio-féle csókban olyan forróság volt, amit nem tudnék egyhamar elfelejteni. Olyan tűz, amit újból meg akartam tapasztalni. Cecile felállt. – Leveszem ezt a nedves fürdőrucit. Mit szeretnél csinálni ma este? Még fáradt voltam a repülés miatti időeltolódástól, de izgatott is amiatt, hogy végre abban a városban lehetek, amelyet álmaimban már annyiszor meglátogattam. – Egy klubhoz vagy bárhoz most nincs elég energiám, de mi lenne, ha sétálnánk egyet? A szoba, amit kibéreltem, a Rue Washingtonon van. – Éppen a Champs-Élysées közelében. Tele turistákkal, de akadnak kellemes szállodák a környéken. Rendben, sétáljunk egyet, és én is keresek egy szállodát a tiédhez közel. Te milyet találtál? – Online foglaltam egy egyágyast. – Cecile bólintott. Most, hogy vele voltam, ismét eszembe jutott, miért is vagyunk barátnők olyan hosszú ideje. Nem kellett a Four Seasons Hotelben megszállnom ahhoz, hogy imponáljak neki, és neki sem kellett magyarázkodnia, hogy ő miért részesíti előnyben az ilyeneket. Sokan úgy hiszik, hogy a barátaiknak pont olyanoknak kell lenniük, amilyenek ők – politikailag, világnézetileg, vallási szempontból. Én nem értettem ezzel egyet. Milyen szörnyen unalmas világban élnénk, ha mindenki egyforma lenne. – Gondolod, hogy holnap korán át tudnál költözni? Azt terveztem holnapra, hogy kezdhetnénk egy… – Nehogy azt mondd, hogy városnézés hop on hop off busszal. Kinyújtottam rá a nyelvemet.

– Cecile, te állandóan itt vagy. Én még soha nem voltam ebben a mesés városban. Igenis, szeretnék turistás programokat is. Ne izélj már. Mi rossz lehet abban? – Wren, akár az egész várost bejárom veled gyalog, ha kell, de az kizárt, hogy felszálljak veled egy ilyen buszra. Meglengettem felé a szalvétát. – Ó, igazán? Hát akkor mást kell megkérnem erre. Elmosolyodott, és megrázta a fejét. – Azt hiszed, vele könnyebben boldogulsz? Nyilván rajta lesz, hogy találkozzatok, de hogy végigjárjátok a várost egy turistabusszal, fejhallgatóval a fejeteken, és fényképezgessetek? Az nem az ő stílusa. Felálltam, és kihúztam magam, előbb csípőre tettem a kezemet, aztán kacéran beletúrtam a hajamba. – Alábecsülöd a vonzerőmet. – Aztán gúnyosan prüszköltem. Cecile nevetett. – Lehetséges. – Az arckifejezése józanabbra váltott. – Óvatosnak kell lenned, de most már felébresztetted a kíváncsiságomat. Érdekled a fickót, de vajon eléggé ahhoz, hogy felszálljon veled egy turistabuszra? Ez kiváló teszt lesz, hogy felmérd, meddig hajlandó elmenni, hogy ágyba döntsön téged. Körbeforgattam a szememet. – Én nem tesztelem a randipartnereimet. És nálad tényleg minden a szexről szól? A vigyorgása ugyanaz volt, mint a főiskolás éveink alatt, és én örültem neki. – Párizsban igen. Én is mosolyogva intettem a hálószobákhoz vezető folyosó felé. – Menj, és öltözz át! Én majd szeretnék találni valami szokványos szuveníreket is, amiket hazavihetek a kollégáimnak. Mint például kulcstartó az Eiffel-toronnyal. Vagy mint azok a golyóstollak, amelyeken felöltözött csinibaba látható, de ha megfordítod a tollat, meztelenné változik. Tudod, hol lehet ilyeneket kapni? – Hosszú lesz ez a hét – tréfálkozott Cecile, és elindult a folyosó felé. Amikor egyedül maradtam, kisimítottam a szalvétát, és megnéztem rajta a telefonszámot. Egyedül is elmehetek városnéző túrára. Ehhez nem kell felhívnom Mauriciót. Ami azt illeti, jobb is, ha nem hívom fel. Ha úgy térek

majd haza, hogy nem találkozom vele többet, akkor megmarad kedves, flörtölős emléknek az egész az első párizsi éjszakámból. Ha arra kérném, hogy töltse velem a napot, és játsszon velem turistát, de őt nem érdekelné a dolog, akkor csalódással kezdődne az első vakációm, amit évek óta megengedhettem végre magamnak. Másrészt, ha igent mondana… Cecile gyakorlatiasnak nevezett, és alapjában véve én is így tekintettem magamra. Nem szoktam hirtelen döntéseket hozni. Amikor két út áll előttem, én rendszerint a felelősebb utat választom. De most vakáción voltam – Párizsban. A szerelem városában. Huszonhét évig mást se tettem, mint jó döntéseket hoztam, és olyan ember lett belőlem, akire mások mindig támaszkodhattak… Vajon nem érdemlem meg, hogy egy kicsit ebből is szabadságot vegyek ki? Mert csak erről szólna az egész. Cecile visszatért, lapos sarkú cipőben, laza fekete nadrágban és bő, tojáshéjszín pulcsiban. Egyszerű, de mégis figyelmet ébresztő megjelenés. – Készen állsz? – kérdezte. Belegyűrtem Mauricio telefonszámát a farmerom első zsebébe. – Mehetünk! Nem sokkal később, Cecile és én kart karba öltve sétáltunk a forgalmas Champs-Élysées-n. Gusztáltuk az olyan elegáns üzletek kirakatait, amelyekbe nem kellett bemennem ahhoz, hogy tudjam, az én pénztárcám nem hozzájuk van szabva. De ez sem tudta csillapítani az euforikus lelkesedésemet. A forgalom mellettünk hömpölygött, és a járdákon csak úgy nyüzsögtek a hozzám hasonló emberek, akikről lerítt, hogy ugyanolyan újoncok a városban, mint én. Energia hullámzott a levegőben, mint valami mindent átfogó elektromos áramlat. Arról nem is beszélve, mennyire megszédített, hogy ahová csak pillantottam, újabb és újabb építészeti remekművet láthattam. A Diadalív építészetileg lenyűgöző volt. A metró lépcsőin emberek merültek alá, és emelkedtek a felszínre. A világ minden tájáról érkeztek, és én szívesen meghallgattam volna az összes történetet, hogy vajon mi hozta őket ide Párizsba. A sugárutat fényesen kivilágították, és számtalan étterem vászontetővel fedett bejárata is hívogatóan fénylett. Drága autó kanyarodott a járda mellé, és kiszállt belőle valaki, de szinte senki sem torpant meg, hogy megnézze,

ki az. A tömeget sokkal jobban érdekelte egy utcazenész férfi, aki gitáron játszott, és olyan csodás hangon énekelt egy balladát, hogy a rádióban lett volna a helye. Megálltam, és megrángattam Cecile karját. – Te hiszel abban, hogy létezik szerelem első látásra? Mert én máris beleszerettem ebbe a városba. Ő is megállt. Először azt hittem, a kivilágított sugárutat csodálja, de aztán megéreztem valamiféle szomorúságot és fáradtságot, amit eddig sosem hoztam összefüggésbe az én rendkívül nagy intenzitással működő barátnőmmel. – Nekem kimaradt, hogy a te szemeddel lássam a világot, Wren. Nem, én nem hiszek abban, hogy van szerelem első látásra. A magam részéről egyáltalán nem is fektetek sok energiát a szerelem fogalmának értelmezésébe. Talán pont ezért van, hogy Felix az ideális partner nekem. Szembefordultam vele, és néztem az arcát. – Vagy amiért nem az. Ne maradj meg mindig a biztonságos változatnál, Cecile. Túlságosan is csodálatos nő vagy ahhoz, hogy olyan férfival légy, aki ezt nem is veszi észre. Ne hagyd, hogy így lepattintsanak téged, ahogy ő tette. Cecile felszegte az állát. – Mintha sok választásom lenne. Te mit tettél volna az én helyemben? Egy percig fontolgattam, hogy mit feleljek. – Én? Először is felhívtam volna a szüleit, hogy megtudjam, jól van-e. Ismered őket? Cecile szeme elkerekedett. – A szüleit? Nem. Soha nem találkoztunk. – Összeráncolta a szemöldökét. – Mellesleg ő nem lehet rosszul. Amióta ismerem, még egyetlen napig sem volt beteg soha. A pasasnak gyilkos immunrendszere van. Sokkal valószínűbb, hogy egy másik nővel tölti az idejét. Most visszadobtam neki saját korábbi szavait. – Figyelj, én lennék az utolsó, aki megítéli bárkinek a döntéseit. Azt teszel, amit akarsz, de ez a Felix – egy játékos. Akarod halálra rémíteni? Ebédelj együtt a szüleivel. – Eszembe ötlött egy gondolat. – Csak ne vacsorázz velük! Az túlságosan messzire vinné a dolgokat. – Hát az biztos. – Kitört belőle a nevetés. – Felhívjam a szüleit? Egészen ördögi ötlet. És én még azt hittem, hogy te vagy kettőnk közül a kedves teremtés.

– Ó, én kedves vagyok. De nem hagyom magam ide-oda taszigálni. Nem tetszik, ahogy rád küldte a barátját, hogy tessékeljen ki a lakásából, mert meg akar szabadulni tőled. Megint sétálni kezdtünk. Cecile hangosan morfondírozott. – Ez nekem sem tetszik. Megálltunk egy keresztutcánál, és Cecile felém fordult. – Kössünk alkut. Írjál nekem holnap reggel egy üzit, ha beszéltél Mauricióval. Ha beleegyezik, hogy korán reggel elmegy veled busszal turistáskodni Párizsban, akkor én felhívom Felix szüleit. – Megállapodtunk.

HATODIK FEJEZET Wren Másnap reggel, miután korán felkeltem, és egy egyszerű fekete farmert és pamuttrikót öltöttem magamra, fel-alá mászkáltam az ágyam melletti kis területen. – Helló, Mauricio, eljössz velem játszani? – Igyekeztem csábos hangot megütni, miközben az üres szobánál érdeklődtem. Nem jó. Megköszörültem a torkomat, és újra megpróbáltam. – Ó, te vagy, Mauricio? Már fel is hívtalak. Felvettem a telefonomat, és elkezdtem keresni a szalvétát az éjjeliszerkényen, amire a számát írta. Szentségelni kezdtem, amikor észrevettem, hogy nedves lett a vizespalacktól, amit mellé állítottam. A francba! Kiterítettem. Két szám elmaszatolódott, az utolsó olvashatatlan lett. Lehetett egy ötös. Vagy egy nyolcas. Esetleg egy hatos. Dupla francba! A szalvétával az egyik kezemben és a telefonnal a másikban, beütögettem azokat a számokat, amelyeket el tudtam olvasni, és úgy döntöttem, hogy az utolsó biztosan egy ötös. Ha úgy kell lennie, hogy találkozzunk, akkor ez az ő száma. Csengett egyszer. Csengett kétszer. Egy tizenéves kölyök hangja szólalt meg: „Ez itt Todd telefonja. Ha nem vagy lúzer, hagyjál üzenetet.” Kinyomtam a hívást. Oké, akkor nem ötös volt. Kipróbáltam a nyolcast. Egyet csengett. Kettőt csengett. Ha ez az ő száma, akkor találkoznunk kell. – Halló! Ki az? – követelődzött egy női hang. Ó, a francba, remélem, nem házas.

– Mauriciót keresem… – Mondtam volna a családi nevét is, ha tudom, de nem tudtam. Amikor rádöbbentem, hogy mennyire keveset tudok róla egyáltalán, az kissé kifogta a szelet a vitorlámból. – Rossz számot hívott – közölte a nő, és én gyorsan befejeztem a hívást. Összeráncolt szemöldökkel bámultam a szalvétát. Végül is, az elmaszatolódott szám nem lehet más, csak egy hatos. Muszáj, hogy az legyen. Ha nem hatos, akkor nekem végem. Nekünk végünk. De lehet, hogy a fickóban amúgy se maradt meg a tegnapi lelkesedés. Kipróbáltam a telefonszámot hatossal a végén, és visszafojtottam a lélegzetemet. Csengett egyszer. Csengett másodszor is. – Mondd – szólt bele parancsolón egy mély férfihang. A csókja emléke olyan élénk volt, hogy végighúztam a nyelvemet az alsó ajkamon, és máris újraéltem. Ha a dolgok jól alakulnak, az emlék hamarosan valósággá válik. – Halló – szólt bele ismét a hang, most már kevésbé türelmesen. – Van ott valaki? Haboztam. Elfelejtettem, hogyan kell beszélnem. Még mielőtt összeszedhettem volna magam, letette a telefont. – Jaj, ne! – kiáltottam fel. – Ne, ne, ne. – Frusztráltan rázogattam a telefonomat. Oké. Lélegezz. Még egyszer beütöttem a számot, mielőtt végképp elveszítettem volna a bátorságomat. Amint felvette, beleszóltam. – Szia. Wren vagyok. – Wren. – Tetszett, ahogy a hangja elmélyült, mikor kiejtette a nevemet a száján. – Cecile engedélyt adott rá, hogy felhívj? Kínzás volt, de játékos is. – Igen. Sőt fogadást is kötöttünk arról, hogy mi lesz ebből a telefonhívásból. – Igazán? Úgy hangzik, mintha olyasmi lenne, amit személyesen kell megbeszélnünk. Mélyet lélegeztem. – Mi lenne, ha most rögtön?

Felnevetett. – Még ágyban vagyok, de nekem ez nem gond, ha neked sem. Elképzeltem, hogy nézhet ki: csupasz mellkas, az alsótestét csupán egy fehér lepedő takarja, miközben csaknem elfelej tettem, mit is terveztem aznap reggeli programnak. De megráztam a fejemet. – Ami azt illeti, éppen elindulnék a szállásomról. Még sohasem voltam Párizsban, és szeretném megnézni a várost. – Reggel nyolckor? – A hanglejtése elárulta, hogy el sem tudja képzelni, mi lehet olyan érdekes, amit ilyen korán már látni kell. A szívem kicsit összeszorult. Cecile talán jól látta a dolgokat. Egy olyan valaki, mint ő, aligha szeretne velem turistásat játszani. Végül is elég világosan kifejezte, hogy mit óhajt. Végigfuttattam a hüvelykujjamat az ajkamon. Amit ő akart, azt én is, de a fülemben csengett Cecile figyelmeztetése. Mauricio majd belevisz egy fantáziába, aztán a nevemet is elfelejti. A saját fantáziájába. Nem az enyémbe. Akármi is történt köztünk, ha egyáltalán történt valami, határozottan elutasítottam, hogy ilyen könnyen felejthető legyek. Ha azt akarja, hogy legyen esélye nálam, akkor neki kell belépnie az én fantáziámba… Ahogy elképzeltem, milyen lesz Párizst meglátogatni. És ebben benne volt a korai kelés és a sok hűha meg nahát a látnivalókkal kapcsolatban. És ha nemet mond? Hát akkor megóvtam magam attól az élménytől, hogy egy napon majd rám küldi a barátját azzal az üzenettel, hogy hagyjam el a lakását. Madarat tolláról – nem így szól a mondás? Cecile még mindig nem hallott semmit Felixről. Én nem akartam ennyire keveset jelenteni egy férfinak, még egy pusztán egyhetes flört alatt sem. Megköszörültem a torkomat. – Igen. Én már rég fent vagyok, és fel is öltöztem. Van egy buszos városnéző túra, az a fajta, amikor le lehet szállni, majd újra felszállni, amikor az embernek kedve van, a különböző turistalátványosságoknál. Nekem ez a tervem mára. Van kedved csatlakozni hozzám? – Komolyan beszélsz? – Igen. – Zavarba jöttem. Sosem voltam jó a flörtölésben. A bennem lakó mérnök intézte így. Mindig is nyílt és egyenes voltam. Semmi játszmázás.

Mély torokhangot hallatott, pont mint egy férfi, aki épp most fordul a másik oldalára az ágyban. – Szeretném veled tölteni a mai napot, de van egy feltételem. – És az micsoda? – A torkom kiszáradt. Ha azt mondja, hogy vacsora, akkor leteszem a telefont. – Megengeded nekem, hogy én tervezzem meg, hogyan töltjük a holnapi napot. A szívem csak úgy vágtázott. Mauricio volt annak a gyönyörűséges, mocskos álomnak a főszereplője, amit az éjszaka álmodtam, és aminek a részletei még mindig élénken éltek az emlékezetemben, eléggé megnehezítve, hogy elfogulatlan hangon beszélgessek. Ezt teszi kétévnyi önmegtartóztatás az emberrel – arra sem emlékeztem hirtelen, hogy válaszoltam-e neki. Mélyet lélegeztem. Az volt a fair, ha figyelmeztetem. – Én alapvetően nem vagyok túl vad természet. Ami azt illeti, éppenséggel az ellenkezőjét lehetne mondani rólam. Például, hogy unalmas. Ha olyasmit keresel, ami… – Miért nem bízod rám, hogy eldöntsem, mit keresek? Hol akarsz találkozni? Megadtam neki a címet, ahol az információk szerint jegyet lehetett váltani a buszra. – Ott tudsz lenni egy óra múlva? – Nem vagyok túl messze, úgyhogy egy zuhany és némi fürge séta után, igen. Akkor kilenckor találkozzunk ott. – Kilenckor – ismételtem meg, és megnyomtam a hívást befejező gombot. Mauricio igent mondott. Felhívtam Cecile-t. – Kapaszkodj a bugyidba, kedves barinőm! Mauricio igent mondott. Cecile felhorkant. – Hány óra van? Megnéztem a digitális órát az ágy mellett. – Nyolc óra tizenöt. Cecile ásított. – A legtöbb ember tovább alszik, ha szabadságon van. – De nem akkor, ha Párizsban jár, és szeretné megelőzni a csúcsforgalommal járó tömegnyomort. Még ott vagy Felix lakásában?

– Igen. Dél körülre foglaltam a bejelentkezést a Four Seasonsbe. – Újból ásított. – Azt mondtad, hogy Mauricio beleegyezett a turistabuszozásba? – Pontosan ezt mondtam. Úgyhogy nagyon úgy fest, le kell vadásznod valakinek a szüleit a mai napon. Cecile fájdalmasan felsóhajtott. – Most egyszerre utállak és szeretlek. Mondd már el, hogyan vetted rá Mauriciót, hogy veled menjen? – Megkérdeztem. – Igazán? Elmondtad neki, hova mész, és ő úgy gondolta, hogy remek ötlet? Picit hallgattam. – Hát nem egészen. Elmondtam neki, mik a terveim, megkértem, hogy jöjjön velem, és ő beleegyezett azzal a feltétellel, hogy holnap ő tervezi el a napunkat. – És te erre igent mondtál? Jaj, istenem! – Nem mondtam nemet. De figyelmeztettem, hogy én általában elég unalmas vagyok. Vissza kellene hívnom, és rögtön tisztázni, hogy nem egyezem bele semmi kötelező programba vele? Cecile nevetett. – Légyszi, ne. Hadd gondoljam ezt végig. Ő talán azt hiszi, hogy nagyon ügyes volt. Úgy tippelem, hogy majd megpróbálja minél hamarabb befejezni a városnézést. Talán már az első megálló után. De ne hagyd, hogy ezt tegye! Ebben a pillanatban nálad van a labda, és tartsd is magadnál. Fogadni mernék, a legtöbb nő nem dolgoztatja meg túlságosan ezt a pasit azért, hogy szexeljen vele. A férfiak szeretik a kihívásokat. Játssz keményen, ha jót akarsz, még akkor is, ha legszívesebben a nyakába ugranál. – Én nem játszmázok, Cecile. Hát nem mindig az őszinteség a legjobb taktika? Felsóhajtott. – Szinte soha. Vagy nem azt mondtad nekem, hogy még soha nem tapasztaltál igazán jó szexet? Touché. Ez talált. Na nézzük csak, máris franciául gondolkodom. – Mi köze ennek ahhoz, hogy valakivel nyíltan viselkedem? – Ha kihívás leszel, az izgalmassá teszi a dolgot egy férfi számára. Ne úgy gondolj erre, mint valami hazugságra vagy játszmázásra. Inkább, mint

egy táncra. A legjobb táncpartnerek nem mondják meg egymásnak, mit kell csinálni; azt sem, kivel és hogyan táncoltak legutóbb, hanem felfedezik egymást úgy, hogy megtanulnak együtt mozogni. A kergetőzés, a flörtölés, az maga a zene… Enélkül is tudsz táncolni, de miért hagynád ki? Felálltam, és a tükörhöz sétáltam. A tánc nem tartozott a szenvedélyeim közé. Amikor egy barát meghatározott témájú esküvőjére készültem, táncleckéket vettem, és csúfosan megbuktam. A tánctanár azt mondta, nekem inkább követnem kellene a partnert, nem pedig vezetnem. De én sosem voltam jó abban sem, hogy lemondjak a vezetésről. Vajon ezért végződtek kudarccal a kapcsolataim? Sosem engedtem el magam. Arra volt szükségem, hogy világos feltételeket teremtsek, és fenntartsam a dolgok irányítását. Semmi kergetőzés. Semmi vad flörtölés. Semmi muzsika. Hűha. Előástam valami ajakfényt a kozmetikai szütyőmből, és bekentem a számat. – Köszi, Cecile. Adtál nekem némi gondolkodnivalót. – Wren? – Igen? – Legyél óvatos!