Ruth_Cardello_-_Milliardos_Corisik_2._-_A_vad

– Nem kell azt tettetned, hogy így van. Látod, erről van szó. Azt hittem, hogy a fantáziát akarom, de nem hiszem, hogy azt szeretném, hogy lesöpörjenek a lábamról. Sajnálom. Az ajtóig kísért. – Nem tudom, mit akarsz, hogy mit mondjak, Wren. Én nem akarom, hogy elmenj. Ennél többet nem mondhatok. A szívem elnehezült. – És nem is kell hogy mondj, hiszen nem is ismerjük egymást igazán. Ez a lényeg, nem igaz? Arra kértél, jöjjek el, és játsszak veled. Megtettem. Most már csak haza akarok menni. – Haza? El akarsz menni Párizsból? Milyen remek színész volt! Őszintén, szinte már elhittem, hogy érdekli, ha soha többé nem látjuk egymást. Megráztam a fejem. – Még nem. A bérelt lakásra értettem. Köszönöm neked a mai napot, Mauricio. Odamentem a liftajtóhoz, hogy kinyissam. A kezét rátette a hívógombra. – Várj. Nem mehetsz el így. A szemébe néztem. – Te magad mondtad, hogy soha ne legyek együtt valakivel, aki nem tartja tiszteletben az akaratomat. Haza szeretnék menni, Mauricio. Engedj elmenni. Leejtette a kezét. – Akarod, hogy hívjak neked egy taxit? Megráztam a fejem. – Magam is tudok taxit fogni. Úgy látszott, mintha akarna még mondani valamit, de megnyomtam a hívógombot, beugrottam a liftbe, és eltűntem, mielőtt még esélye lett volna rá. Csak lefelé menet jöttem rá, hogy még mindig viselem a trikóját. Félig azt reméltem, ott vár majd rám, amikor kinyílik a liftajtó, de nem volt ott. Nem rohant le azt utcára, hogy megkérjen, hogy maradjak, és üzenetet sem küldött, hogy ne menjek el. Nem is akartam, hogy megtegye. De az az igazság, csalódott voltam, hogy nem tette meg. Még mindig világos volt, amikor hazaértem a szálláshelyemre. Bezártam magam mögött az ajtót, a pultra dobtam a kulcsot, és hosszú, forró zuhanyt vettem. Egész

idő alatt azt magyaráztam magamnak, hogy helyes döntést hoztam, amikor eljöttem. Ezt gondoltam, miközben egy száraz bagettet rágcsáltam. És még mindig ezt gondoltam, miközben végtelen számú francia csatornán szörföltem a tévén, aztán végre találtam egy angol nyelvű hírcsatornát. A végén már mantrává változott, annyit hajtogattam: „helyes döntés, helyes döntés” – végül ledobtam magamat az ágyra, bámultam a mennyezetet, és végre lement a nap. Lekapcsoltam a lámpákat, aztán megnéztem, nem küldött-e üzenetet Mauricio. És azt mondtam magamnak, boldog vagyok, hogy nem küldött. Ahányszor csak megfordultam, és ide-oda hánykolódtam, emlékeztettem magamat, hogy sokkal jobb egyedül lenni, mint valakivel, akit nem érdekel, mi van velem. Mielőtt elaludtam, még megkérdeztem magamtól, vajon Mauricio is meg van-e zavarodva legalább tizedannyira, mint én.

TIZENHARMADIK FEJEZET Mauricio Magamban káromkodva mászkáltam szobáról szobára az üres lakosztályomban. Mivel egyszerűen nem akartam, hogy a szobalánynak kelljen megcsinálni, leöblítettem Wren játékszerét, és beletettem a csomagomba. Aztán ott ültem egy zoknikupac tetején, mint valami modern kori Hamupipőkének a cipője, amit otthagytak egy bálban. Ami mivé tett engem? A baromarcú süket seggfejek hercegévé? Elmondhattam volna neki, miért nem akar Felix társaságot. El kellett volna mondanom. De ez nem az én történetem volt. Ettől függetlenül nem hívtam fel Felixet, hogy figyelmeztessem Cecile várható látogatására. Részben, mert nem lett volna okos dolog belekeveredni egy ilyen gubancos ügybe, mint az ő viszonyuk, de leginkább azért, mert egyetértettem Wrennel. Miután évek óta szexelt Cecile-lel, Felix lehetett volna annyira tökös, hogy elmondja, miért nem akar találkozni vele. Már ha még megvan a töke… Lehet, hogy ha egy férfi eltöri a farkát, akkor a golyója leszárad, és leesik, mint az őszi bogyó. Nem tudtam, és őszintén reméltem, hogy sosem tudom meg. Megráztam a fejem, hogy kiűzzem belőle Felix mazsola méretű golyójának a képét. A telefonom még mindig ott hevert az ágyon. Felvettem, és beleírtam: Sajnálom, Cicus. Nem, ez nem lesz jó. Nem szereti ezt a becenevet. Vagy túlságosan is szereti? Mindent jól csináltam, és valahogy mégis mindent rosszul. Hogy a francba történhetett ez meg? És mit sajnálok? Nem sajnálok semmit. Kitöröltem az üzenetet. Téged képtelenség boldoggá tenni.

Ez igaz volt. Romantikát akart, de nem akármilyen romantikát. Azt a fajtát akarta, ami a fejében fészkelt, és nekem gondolatolvasónak kellett volna lennem. Hogy érthetném meg a tréfát, ha nincs ott a poén? Ki képes erre? Minden tekintetben őszinte voltam vele. Ott ültem volna vele egész nap azon a nyavalyás buszon, és jégkockacsomagot raktam volna a folyamatos merevedésemre, ha lassan akar haladni. De nem… Neki játékszer kellett. És mindent akart, amihez egy ilyen játékszer vásárlása vezet. Három orgazmus. Vannak nők, akik már egytől is boldogok. Három. És mégis elviharzott. Nem hiszem el, hogy még reggelit akartam neki csinálni. Talán az is túl sok lett volna neki. Ó, nem, éppen úgy csináltad a kávémat, ahogy szeretem. Mekkora seggfej! Kitöröltem az üzenetet, és épp azon voltam, hogy írok egy újabbat, amit szintén nem akartam elküldeni, amikor csengett a telefonom. Ő az? Nem. – Helló, Apa. – Sebastian azt mondta, azon töröd a fejed, hogy hamarabb hazajössz. Hallottál azóta Felixről? Leültem az ágy szélére. – Hallottam. Megsérült a munkahelyén, és ezért mulasztotta el a találkozónkat. – Remélem, jól van. – Rendben van. – Kivéve, hogy talán azóta mondott valami ostobaságot Cecile-nek, aki megfojtotta. – Csak egy amolyan zavarba ejtő sérülés, amiről senki sem akar beszélni. Úgyhogy ne is említsd senkinek. – Nem fogom. Milyen most Párizs? Ugyanolyan jó, mint amire emlékszel? Apám hangja mindig megnyugtatott. Ugyanolyan kellemes modorú volt, mint amilyen melegszívű. Soha nem dühödött fel semmitől, és senki sem tudott akkora csalódást okozni neki, hogy többé ne látta volna szívesen az otthonában. Semmi kétség, megnyertem a lottóötöst a szüleimmel. Az anyám az ő szigorúbb, de ugyanolyan szerető szívű hasonmása volt. Ketten

együtt megtanítottak minket, engem és a fivéreimet arra, hogy a család az a bázis, amire egy ember felépítheti az életét. Semmi sem számított jobban. A vagyon, amire szert tettünk? Ha szóba került, apám csak élcelődött, és sose mulasztotta el megjegyezni, hogy annak idején Olaszországban neki egyetlen áruháza volt, és boldog volt vele. A fivéreim és én sokat vitatkoztunk, amíg fiatalabbak voltunk, időnként vérre menően – négyen voltunk fiúk a házban. De apánk sosem engedte, hogy haraggal fejezzük be a napot. Amikor verekedtünk, olyan feladatokat adott, amiket együtt kellett elvégeznünk. Egyikünk sem lehetett készen, amíg a többiek nem. Váll váll mellett. Egy egységként dolgoztunk, ahogy egy családnak kell. És működött. Arra tanított minket, hogy összetartsunk, amikor a dolgok rosszabbra fordulnak. Ez a filozófia segített át minket a sötét napokon és hónapokon, amikor Sebastian első felesége meghalt autóbalesetben. Egy ilyen tragédia más családokat szétszaggathat, de mi egymás ereje voltunk. Akkor is Sebastian oldalán maradtunk, amikor elküldött minket a picsába. Megbocsátottunk neki, felvidítottuk, hagytuk, hogy tévedjen, ha úgy alakult. Elmondtam apámnak az igazat, mert a Romano családnál díjaztuk az őszinteséget. – Egész más most, Apa. Én már nem vagyok ugyanaz az ember, mint amikor itt múlattam az időt. – Akkor még csak egy fiatal srác voltál. Kizárólag szórakozni akartál. Most már férfi vagy. Természetes, hogy valami másra van szükséged. – Hát igen. Éppen ezzel küzdök. Nem tudom, mit is akarok. Szeretek a Romano Superstoresnak dolgozni, de ez nem a szenvedélyem. – Szenvedély. Oké. Ez az a pillanat, amikor bevallod nekem, hogy színpadon szeretnél szerepelni, és tüllszoknyácskában pörögni körbe? Nevettem, és ezt is akarta. A humorérzékemet tőle örököltem. És a jó természetemet is. Ha létezett is olyan ember, aki nem szerette apámat, én sosem találkoztam vele. – Nem éppen. A tüllszoknyácska nem néz ki rajtam igazán jól, kövérít. Apám nevetgélt. – Szóval, akkor hazajössz? – Még nem. Apa, lenne egy komoly kérdésem hozzád. – Ó, egy komoly kérdés. Akkor leülök. Mondjad. – Amikor Anyával találkoztál, rögtön tudtad, hogy ő az igazi, vagy átmentél előtte egy időszakon, amikor azt hitted, hogy elveszíted az

eszedet? – Találkoztál valakivel. – Igen. Nem. Talán. Nem tudom. Lehet, hogy soha többet nem látom. Csak egy randink volt eddig, és én mesterien elrontottam. Vagy talán olyan jól sikerült, hogy a frászt hoztam rá. Nem mondom, hogy szeretem. Még a családi nevét sem tudom. Csak annyit tudok mondani, hogy lehet, hogy ő az igazi. Apám azt tette, amit sejthettem volna, hogy tenni fog… Odahívta az anyámat. – Mauricio végre talált magának egy nőt. Úgy mondta, mintha még soha életemben nem lett volna egyetlen nőm sem. Ami még rosszabb, az anyám azonnal izgalomba jött. – Hangosítsd ki a telefont! – Helló, Mama! – Mauricio, ez igaz? Tényleg találkoztál valakivel? Hogy hívják? – Mama, nyugodj le! Talán soha többet nem találkozom vele. Apám közbeszólt. – Azt kérdezte, rögtön tudtam-e, hogy te vagy az igazi. – Tényleg? – Anyám hangja boldogan megélénkült. – Úgy örülök, Mauricio. Először Sebastian. Aztán te. A házunk hamarosan tele lesz unokákkal. Rossz ötlet volt Wrent megemlíteni. – Egyelőre felejtsük el az esküvőt. Az első randink nem a legjobban végződött. Mama bosszankodott. – Akkor holnap reggel meglátogatod, és rendbe hozod a dolgokat. Rendbe hozni? – Jobb ötletem van. Elfelejthetnénk, hogy egyáltalán szóba hoztam? – Emlékszem az első pillanatra, amikor találkoztam anyáddal – mondta apám. – Azután, hogy szemet vetettem rá, egyetlen nő sem számított többé. Nem könnyítette meg a dolgom. Igazán megdolgoztatott. De egy percig sem kételkedtem, hogy a végén az enyém lesz, mert… Előrehajoltam a telefonnal a kezemben. – Mert? Apa megköszörülte a torkát.

– Mert amikor először megcsókolt, láttam magam előtt az egész jövőnket – mindent. Nem igazán hiszek a lélek látásban meg ilyesmikben, úgyhogy nem tudom megmagyarázni. Csak azt tudom, hogy megláttam magam mellett… Egyszer s mindenkorra. Időbe telt, mire meg is történt, de minden, amit akkor magam előtt láttam, valósággá vált. Én is láttam ezt Wrennel. A szívem vadul dobogni kezdett a mellkasomban. Láttam mindent, ami lehettünk, mindent, amivé akartam, hogy váljunk. Tiszta őrület. – Apád fékezhetetlen volt – szólt közbe Anya. – Mindennap virágot küldött. Ajándékokat a családomnak. Nem fogadta el a nemet válaszként. Aztán egy napon már nem is emlékeztem, miért mondtam egyáltalán nemet, és összeházasodtunk. – És? – noszogatta Apa. – És azóta is áldásos boldogságban élünk – nevetett Anya. – Látod, fiam, így kell ezt csinálni. Grimaszoltam. – Apa, most már más törvények vannak. Keskeny a határ udvarlás és zaklatás között. Virág mindennap? Nem gondolod, hogy ez egy kicsit túlzás? A szerelem nem úgy működik, ahogy mondják. Az csak a könyvekben van úgy. Az igazi szerelem… Itt leálltam, mert akárhogy kezdték, de a szüleim szilárd, szerető házasságban éltek. Vajon lehetséges, hogy én is képes lennék ilyen szintű elköteleződésre? Amíg nem találkoztam Wrennel, nem hittem ebben. De az volt az igazság, hogy akartam azt a jövőt, amiből kaptam egy pillantást, és Wren volt az, akivel akartam. – Játssz nagyban, vagy menj haza! – mondta anyám. – Az egyik ajándék, amivel apád meglepte az én apámat, nem volt más, mint egy tehén. Ezen nagyon megsértődtem. Nem egy harmadik világbeli országban voltunk, ahol elcserélhettek engem egy lábasjószágért. Apám kuncogott. – Földművelő család volt, és arra a tehénre már egy ideje szemet vetett a leendő apósom. Praktikus, átgondolt ajándéknak szántam. – Akárhogy is – mondta anyám, aki jót mulatott, de figyelmen kívül hagyta a megjegyzést. – Szóval, mi van ezzel a nővel? Ha tényleg érdekel, mihez fogsz kezdeni az ügy érdekében? Játssz nagyban, vagy menj haza!

Tudok nagyban játszani. Például levenni a lábáról, ennyire: „Szentséges ég, ez az a Párizs, amiről az emberek nem is tudják, hogy létezik” – ilyen nagyban. – Kitalálhatok egy jobb randit, mint amilyen a mai volt, olyat, amiről tudom, hogy igazán tetszene neki. – Ez az én fiam – helyeselt Mama. – Hívjál csak minket, ha további tanácsokra lenne szükséged. – Nem, azt hiszem, megértettem – feleltem. Egy pillanat után az apám lehalkította a hangját, és megkérdezte: – Megcsókoltad? – Igen, Apa. – És mennyit láttál? – Miből mennyit? – Gyereket. Nevetséges. Képtelenség. Totális agyrém. – Ötöt. Ötöt láttam. – De ez csak azért volt, mert Wren azt mondta, ennyit szeretne. Ugye? Apa boldogan felsóhajtott. – Anyádnak tetszeni fog ez a nő. – Oké, Apa. Most mennem kell. – Megköszörültem a torkomat. – És légy szíves, ne biztasd ezzel Anyát. Tetszik a lány, de lehet, hogy nem jutunk sehova. – Majd meglátjuk, hát nem? – mondta apám kissé önelégülten. – Jó éjt, Apa. – Szeretlek, fiam. – Én is téged.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET Wren Másnap reggel Cecile ébresztett azzal, hogy lent vár. Beengedtem a kapunyitó gombbal, kissé tárva hagytam az ajtót, és visszamásztam az ágyba. Pár perc múlva csatlakozott hozzám, a másik oldalra heveredett le. Nem kellett mondania egy szót sem, éreztem, hogy mélyen meg van bántva. – Nagyon sajnálom, Cecile. Összefonta a kezét a hasán, és a mennyezetet bámulta. Reszketegen felsóhajtott, és láttam, hogy visszafojtja a könnyeit. – Azt hittem, elégedett vagyok azzal a lazasággal, ahogy a dolgainkat intéztük Felixszel. Sosem tartottunk kizárólagos kapcsolatot, és nekem ez így megfelelt. De azt hittem, azért törődünk egymással. – Odanyúltam, megfogtam az egyik kezét, és bátorítóan megszorítottam. Dühösen letörölt egy könnyet a szeme sarkából. – Hogy tévedhettem ekkorát vele kapcsolatban? Tudod, mit csinált, amikor meglátott? Azt mondta, menjek el, és a képembe vágta az ajtót. Mintha egy nagy senki lennék neki. Az én szemem is tele lett könnyekkel. Hangosan szipogtam. Borzasztóan éreztem magam amiatt, hogy én kényszerítettem bele ebbe a helyzetbe. Ami még rosszabb, attól az önző vágytól hajtva tettem, hogy bebizonyítsak magamnak valamit. – Nem lett volna szabad azt tanácsolnom neked, Cecile, hogy odamenj. Mauricio úgy gondolta, rossz ötlet… – Tudom, hallottam. – Annyira sajnálom, Cecile. Megrázta a fejét. – Szívességet tettél nekem, Wren. Csak vesztegettem vele az időmet, túl keveset akartam tőle, csak mert így könnyebb volt. Atyaég, legszívesebben tökön rúgtam volna. Nevettem, aztán megint szipogtam. – Majd a karma megteszi helyetted. Talán majd becsípi egy cipzárral. Kuncogott.

– Vagy rávágja egy kocsi ajtaját. – Juj. Hogy történhet ilyen egyáltalán? – Nem is tudom. Csak emlékszem, hogy egyszer véletlenül rácsaptam a kocsiajtót az egyik ujjamra. Szeretném, ha megtapasztalná azt az élményt. Mivel úgy tűnt, felvidítja a téma, hozzáfűztem: – Úgy hallottam, el is lehet törni egy fütyköst. Lehet, hogy az övé rögtön kipukkad, amikor legközelebb meg akar kefélni valakit. Cecile nevetett. – Helytelen, ha azt remélem, hogy így fog történni? Belegondoltam. – Nem hiszem. Ez is csak azt jelenti, hogy emberből vagy. Tényleg nagyon sajnálom, Cecile. Azt kívánom, bárcsak az a férfi lett volna, akinek gondoltad. Hallhatóan nagyot lélegzett. – Hát én is. – Ő is megszorította a kezemet, aztán elengedte. – Na, elég ebből. Meséld el, hogy ment a randid Mauricióval. Le vagyok nyűgözve, hogy rávetted, hogy részt vegyen azon a városnéző túrán. Oldalra fordultam, és az egyik kezemet a fejem alá tettem. – Igazad volt vele kapcsolatban. Az első megállónál ki akart szállni. Örülök, hogy itt vagy, mert egész éjszaka ezen agyaltam. Cecile is oldalra fordult, szemben velem, mintha tükrözne. Annyira olyanok voltunk, mint régen a főiskolán, hogy a szemem megint könnyes lett. Az arckifejezése elsötétedett. – Ha bántott téged, megölöm. – Nem bántott. – Kipislogtam a könnyeket a szememből. – Bocsi, csak annyira jó megint látni téged. Bólogatott, aztán felém intett a kezével. – Hagyd abba, engem is megríkatsz, pedig nem is vagyok szentimentális alkat. És elő a részletekkel. Elmeséltem, hogy Mauricio majdnem lelépett, amíg nem figyelmeztettem, hogy mit jelent, ha megteszi, mire megesküdött, hogy addig jön velem a buszon, ameddig akarom, akár egész nap. – Ez tetszik – kommentálta Cecile. – Nekem is tetszett. Elmeséltem a látogatást a Szent Lajos-szigeten, és hogy mennyire összezavarodtam ott – mennyire szerettem volna, ha Mauriciót is érdekli a

történelem úgy, ahogyan engem. – Engem semennyire sem érdekelne a történelem, ha jól elvagyunk – mondta Cecile. Meglepődtem. – Azt hittem, nem kedveled Mauriciót. – Soha nem mondtam ilyet. Csak azt mondtam, nem a te típusod. Figyelmeztettelek, hogy legyél vele óvatos. De nem hiszek abban, hogy két ember egymás klónja kell hogy legyen ahhoz, hogy összepasszoljanak. Ezt értettem. – A nap hátralevő része elég hihetetlen volt. – Felidéztem, milyen jól elbeszélgettünk, mennyit nevettünk együtt. Amikor eljutottam odáig, hogy beléptünk a felnőttjátékszerek boltjába, Cecile felemelte a kezét. – Hűha. Állj. Állj. Állj. Elmentél vele erotikus kelléket vásárolni? Te? Kinek az ötlete volt? Büszkén elmosolyodtam. – Az enyém. Nos, a vásárlás ötlete legalábbis tőlem jött. A boltot ő választotta ki. – Akkor… – Nagyon szórakoztató volt. És minden istenien alakult, ami ezután jött. Észveszejtő. Olyan, ami meg tudja változtatni az ember életét. Cecile összevonta a szemöldökét. – De? Beszélni kezdtem, aztán abbahagytam. Nem akartam elmondani semmi olyat, amitől Cecile csak még szomorúbb lehetne, mint amilyen már volt. De túl jól ismert engem. – Most azt hiszed, hogy ő is olyan, mint Felix. Összeráncoltam az orromat. – Miért, te nem? Sóhajtott. – Nem tudom. Barátok. Abból, amit hallottam, pár évvel ezelőtt jókora vadulást csaptak együtt. De Felix csodálja Mauriciót. Habár pont ma ez nem túl jó referencia egy ember jelleméhez. – Azt mondtad, levesz a lábamról egy fantáziával, aztán ha végzett velem, elfelejt. Nem volt semmi elképzelésem arról, mennyire könnyű elfelejteni, hogy egy ilyen jó élmény nem a valóság. Csupa olyat mondott, amit szívesen hallottam. Voltak olyan pillanatok tegnap, amikor azt

éreztem, hogy ez egy valódi kapcsolat. És a szex… Nem lesz egyszerű bárki mással próbálkozni utána. Annyira jó volt. – Akkor mit akarsz tenni? – Azt mondtam neki, nem akarom, hogy egy fantáziával etessen. Aztán faképnél hagytam. Eléggé nyers voltam. Figyelembe véve, hogy azóta sem írt üzenetet, meg semmi, azt mondanám, hogy amit én szeretnék, az igencsak kérdéses. Ennek itt vége van. – Hát ez elég passzív hozzáállás az élethez. Összezavarodva félrebillentettem a fejemet. – Ez a realitás. Cecile kelletlen képet vágott. Felültem. – Mondd csak ki! Megvonta a fél vállát. – Semmi. Csak most már látom, hogy maradhattál benne ilyen sokáig egy munkában, amit utálsz. – Az egyiknek semmi köze a másikhoz. – Mindkettő kiváló példa arra, hogy visszafogod magad, mert félsz veszíteni. – Elnézést, ha óvatos vagyok, de épp most vágott be egy ajtót az orrod előtt egy férfi, akivel évekig szexeltél. – Amint elhagyták a szavak a számat, máris megbántam. – Ne haragudj! Ez övön aluli volt. Nem tudom, miért mondtam ilyet. Cecile felült, és a szemembe nézett. – Részemről rendben. Senki sem szereti hallani az igazságot. Én sem. Te sem. Lassan megráztam a fejem. – Én nem vagyok olyan erős, mint te, Cecile. Könnyen bele tudnék szeretni ebbe a fickóba. Együtt lenni vele nem hasonlított semmihez, amit eddigi életemben megtapasztaltam. Meg vagyok ijedve. – Mi mind félünk, Wren. Az, hogy felnőttek vagyunk, nem azt jelenti, hogy már mindent tudunk. Én nem vagyok szerelmes Felixbe. Még csak nem is a legjobb szexuális élményem, amiben valaha részem volt. Hanem megbízható, kellemes időtöltésnek tekintettem – de észveszejtő? Nem. Ha feleannyit éreznék egy férfi iránt, mint ahogy te leírtad, hogyan voltatok Mauricióval, legalább egy második lehetőséget azért adnék neki. – Még akkor is, ha jó esély van rá, hogy összetöri a szívemet?

Cecile az ágy szélére csúszott, és felállt. – Pár nappal ezelőtt még nemet mondtam volna. Ami azt illeti, azt is mondtam, hogy Mauricióval próbálkozni nem jó ötlet. De érzelmileg éppen most kaptam egy hatalmas frászt a középszerűségtől, és másképp kezdem látni a dolgokat. Mostantól egyetlen percet sem fogok olyan férfira vesztegetni, aki nem elég észveszejtő nekem. Befejeztem mindent, ami csak elég jó. A rohadtul jó az, amit akarok. Én is felálltam. – Meg is érdemled, hogy ilyen jót kapj. Cecile megölelt. – És te is, Wren. – Felkapta a táskáját. – Ami a lényeges, hogy az ösztöneim azt súgják, Mauricio fel fog hívni téged ma. Különösen, ha neki is olyan jó volt, mint neked. Vállat vontam. – A mérnökök jók az ágyban – viccelődtem. – Tudjuk, mi hogy működik. Cecile nagyot nevetett, aztán elkomolyodott. – Tudom, hogy én kértelek, hogy gyere el Párizsba, de most vissza akarok menni Londonba – ami azt illeti, a gépem már készen áll, és csak rám vár. Jöhetsz velem, ha akarsz. Végiggondoltam. – Itt maradok. Még mindig rengeteg dolog van, amit látni szeretnék. Megértem, miért akarsz elmenni, és részemről rendben. Nem kell bébiszitter, igazán megszerettem Párizst. Megint megölelt. – Máris hiányzol. Erősen magamhoz szorítottam viszonzásul. – Ugyanezt érzem. – Hátraléptem. – Most pedig tűnj el innen! Egy egész város vár arra, hogy felfedezzem. Bólintott. – Csak hívj, ha szükséged van rám. Pár órán belül itt tudok lenni, és a lakásomban van szabad szoba, ha meggondolod magad. – Jól vagyok. – Odakísértem az ajtóhoz, aztán mikor becsukódott mögötte, nekidőltem. Sok mindent mondott, amin el kellett gondolkodnom. A félelem volt az, ami miatt megmaradtam az állásomban? Eddig úgy gondoltam, a kötelességtudat tart ott, mert felelős ember vagyok. Eszembe jutottak a kockázatosabb, de izgalmasabb lehetőségek, amelyek felmerültek

az évek alatt. Ha bármelyik bejött volna, akkor ugyanígy támogathatnám a szüleimet, de valami olyat csinálhatnék, ami nagyobb kihívást jelent nekem. Nem mertem több időt tölteni Mauricióval, mert attól féltem, összetöri a szívemet. Akkor hát azzal a biztonságos férjjel, akit beterveztem a jövőmbe, ugyanolyan boldogtalan lennék vele, mint a munkámmal? Mi van, ha nincs még egy ember, aki olyan érzéseket vált ki belőlem, mint Mauricio? Nem kellene legalább egy esélyt adnom a hihetetlen jónak? A közelemben tartottam a telefont, amíg felöltöztem és sminkeltem. Azok után, ahogy faképnél hagytam, lehet, hogy már rég leírt engem. Belenéztem a tükörbe, és elképzeltem, hogy zajlana a beszélgetés, ha felhívnám. – Helló, Mauricio, emlékszel, hogy azt mondtam, nem akarok szexcicamica lenni? És hogy többet akarok, mint amennyit benned találtam? Ami azt illeti, éppen fordítva van. Úgy értettem, hihetetlenül élveztem mindent, amit csináltunk, és szeretnék hozzád tartozni egészen szombatig. Kell lennie jobb megoldásnak. Felvettem a telefonomat, és csak néztem. Nem vagyok passzív. Egyszerűen csak felhívom és elhívom ebédelni. Reszketett a kezem, úgyhogy vettem egy nagy megerősítő lélegzetet. Vagy küldhetnék neki egy szexi üzenetet. Tudok szexi lenni. Lássuk csak. Begépeltem: Hogy vagytok ma, te és a vibrátorom? Nem, ez annyira ostoba. És furcsa. Éppen ki akartam törölni, amikor megszólalt a telefon. Mauricio. Megnyomtam a kijelzőt, hogy fogadom, és valószínűleg kétszer is megnyomtam, mert nem csak fogadtam a hívást, de el is küldtem az üzenetet. Basszus! – Jó reggelt, Wren! Hiányoltam a „Cicust”. Problémáim vannak. – Jó reggelt! – Tudom, hogy végződött a tegnap esténk, de szeretnélek ma este is elvinni valahová. Kitaláltam neked pár meglepetést, ami, azt hiszem, tetszeni fog. – Hallottam, hogy a telefonja csipog egyet. Légyszi, légyszi, ne menjen át az üzenetem! – Épp most küldtél egy üzenetet? Szerettem volna azt mondani, hogy nem. Ha ki tudtam volna találni bármilyen forgatókönyvet, amely szerint egy komplett idegen elküldhette

neki ezt a specifikus üzenetet az én számomról, akkor azt választom, de nem tudtam ilyet. Sajnálatos módon csak ennyit mondhattam: – Nem kell most elolvasnod. A nevetése elárulta, hogy elkéstem. – Mindketten jól vagyunk, köszönöm. Felsóhajtottam. – Nem akartam ezt elküldeni neked. – Hanem kinek akartad elküldeni? – nevetett. – Természetesen neked írtam. Nem arról van szó, hogy tegnap éjszaka körberohangáltam Párizst, szexjátékokat vásároltam és más férfiakkal szexeltem. – Abbahagytam a szövegelést, mert nem javított a helyzeten. Egy kis zavart csend után megszólalt. – Wren? – Igen. – Ne aggódj. Legalább két üzenetet írtam neked tegnap este, és örülök, hogy nem küldtem el egyiket se. Elmosolyodtam. – Tényleg? – Tényleg. – Mik voltak azok? – Hm. Nem emlékszem. – Hazudsz. – Lehet. Vagy bölcsen kitöröltem őket nemcsak a telefonomból, hanem az emlékezetemből is. – Mondj el egyet. Csak egyet. A telefonom üzenetet jelzett: Sajnálom, Cicus. Megint elmosolyodtam. Cicus. – Nem kell bocsánatot kérned. Nem tettél semmi rosszat. – Ezért is nem küldtem el. Hm. Akkor tudnom kell, mi volt a másik. – Mit írtál a másikban? – Egyet kértél, és kaptál is egyet. – Most kérem a másikat. – Egy csomó ember megelégedne a bocsánatkéréssel. – Én nem vagyok egy csomó ember. És kíváncsi vagyok rá. – Nem mondom el neked, mi volt a második. – Miért nem?

– Mert semmi jó nem származna belőle. – Ez nem igaz. Megtudnám belőle, hogy figyelembe veszed, amit szeretnék. – Nem, nem ez lenne rá a reakciód. – Próbáld ki. A telefonom megint jelzett: Képtelenség a kedvedre tenni. Nyeltem egyet. – Ez az, amit az elmúlt este írtál, vagy amit most gondolsz? – A múlt esti. De most is meglehetősen stimmel. – Messze van attól, hogy bók legyen. – Nem mondtam, hogy kedveset írtam. Azt mondtam, hogy semmi jó nem származik belőle. Te meg azt, hogy boldoggá tenne. Most boldog vagy? Fel-alá mászkáltam a kis lakásban. Azt akartam mondani, hogy nem vagyok, de akkor neki lesz igaza. Összeszorított fogam közt szűrtem a szót. – Igen. Boldog vagyok, hogy igazat írtál. – Akkor jól állunk. – Igen. Megint feszélyezett csend támadt, amitől tanakodni kezdtem, hogy a kapcsolat köztünk, amit előző nap éreztem, vajon a képzeletem műve volte. Aztán Mauricio megszólalt. – Azt szerettem volna, hogy jobban érezd magad, miután a vibrátorodról írtál. Életre kelt a humorom. – Nem a vibrátornak írtam. – Nem kell zavarban lenned. Te is hiányoztál nekem. Idehozzam? Odaadjam neki a telefont? Adjak nektek pár intim percet? – Igazi seggfej vagy, ugye tudod? – De mosolyogsz, igaz? – Igen. – Akkor mondj igent a ma estére. Nem akarok hencegni, de elég sok és komoly szívességet kellett kérnem, hogy összeálljon, amit mára terveztem. Általában nem teszek ekkora erőfeszítéseket, hogy lenyűgözzek egy nőt. – Mert mind a lábad elé vetik magukat. – Annál feljebb, Cicus. Mi ez a megszállottságod a lábammal? Hangosan nevettem. – Igazán valami különlegeset terveztél ma estére?

– Észveszejtően különlegeset. Csak egyetlen dologra gondolhattam. Amit nem tudtam kitalálni, az az volt, hogy miért kellett szívességeket igénybe vennie azért, hogy megismételjük a tegnap esti előadást. – Ez olyan meglepetés, amihez spéci szexi öltözék kell? – Tetszik, ahogy gondolkodsz, de magunkon kellene tartanunk a ruháinkat ahhoz, amit az este kezdetére terveztem. Később, amikor már kettesben vagyunk, olyan meztelen lehetsz, amennyire csak szeretnél. Jobban is tetszik, ha úgy vagy. Elöntött a melegség, de még nem adtam meg magam. – Akkor mit vegyek fel? – Megvetted már azokat az őrülten pici alsóneműket? Azzal kezdeném. Égnek emeltem a szememet, habár a testemet forróság öntötte el, amikor eszembe jutott, hogyan játszadozott a nyelve a csiklómmal. – Formális? Nem elegáns? Vegyek fel kosztümöt? – Általában szeretem a szép ruhákat, de most jobb lesz egy farmer. – Most már kíváncsi vagyok. Mit találtál ki? – El kell jönnöd játszani velem, hogy meglásd. Gyere játszani. Soha többé nem fogom úgy hallgatni ezeket a szavakat, hogy ne gondolnék Mauricióra, és arra, ahogyan a magáévá tett. Ha igent mondok a második randevúra, akkor szinte egyértelmű, hogy igent mondok minden másra is, amit az előző nap csináltunk. Ó, igen. – Akarod a címemet? Egy pillanat hallgatás után beleduruzsolt a telefonba: – Az adott helyen kellene találkoznunk. Az az érzésem, hogy ha érted megyek a lakásodra, azonnal az ágyadat vesszük célba. Az ágyékom összerándult a várakozástól, a mellbimbóm hegyesen előreugrott. Jogos feltevés volt. – Hol és mikor? – Bocsánat, de ez egy igen volt? – Nyilvánvalóan. – Akkor mondd ki. – Mit? – Az igent. – Nevetett. – Próbáld meg. – Igen – mondtam kissé türelmetlenül.

– Nem akarok előítéletes lenni, de azt hiszem, hogy amit ma estére terveztem, kicsit több lelkesedést érdemelne. Hogyne nevettem volna ezen? Nevettem, de azért elgondolkodtam a tökéletes reakción. Elmélyítettem a hangomat, és a legjobb képességeim szerint utánozni próbáltam a saját hangomat, amint a falnál kufircoltunk. – Igen. Ó, igen. Istenem, igen! Egy pillanatnyi szünet után Mauricio mélyebb hangon szólalt meg: – Ez működik. Igazi izgalom rejlett abban, hogy tudtam, ugyanúgy fel tudom húzni, ahogy ő engem. – Gondoltam, megteszi. – Ami azt illeti, mostantól minden kérdésemre így kellene válaszolnod. Természetes érzés volt így flörtölni vele. Rekedt hangon folytattam: – Minden megfelelő kérdésre így fogok felelni. Felhorkant. – Meggondoltam magam. Reggelizzünk együtt. Mondhattam volna igent. Akartam is, de tetszett a gondolat, hogy kitervelt számunkra egy igazi randit. Nem akartam eltérni tőle. – Viszlát, Mauricio! Majd küldd el üzenetben az infókat ma estére. – Ehetünk palacsintát is… Kuncogtam. – Viszlát! – És mosolyogva kinyomtam a telefont.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET Mauricio Este nyolc után nem sokkal ott álltam a Louvre egyik oldalsó bejárata előtt. A privát tárlatvezetések nem voltak itt szokatlanok, de fel kellett hívnom egy jóbarátot, akinek ingatlanértékesítő társasága volt, hogy megkapjam azt a fajta exkluzív látogatást, amit akartam. Ő ismert valakit, akinek megvoltak a szükséges kontaktjai onnan, hogy promóciós célokra hasonló alkalmakat hozott létre. Wren be fog pisilni a gyönyörűségtől, ha meglátja, mit szerveztem magunknak. Minden más teljes érdektelenségnek tűnt, amikor Wren kilépett egy taxiból, és körülnézett. Intettem neki. Sötétkék farmer és blúz volt rajta, felém sétált, és én élveztem a látvány minden pillanatát. Örült, hogy lát, de bizonytalannak látszott. Ó, Cicuska nem kezeli jól az ismeretlent? Nos, jobb lesz, ha felkészül az első menetre, mert ez csak töredékrésze annak, amit erre az estére elterveztem. Megállt pont előttem, és hátrahajtotta a fejét, mint aki a csókomra vár. De én a karomat nyújtottam helyette. A csók majd később jön. Komoly fejtörés után oda jutottam, hogy a hiba, amit előző nap csináltam, nem volt egyéb, mint hogy siettettem magunkat. Igen, ő volt az, aki javasolt valamit, de miután a játékát megszereztük, képtelenség volt számomra bármi másra gondolni, mint hogy ágyba vigyem. De ha van rá bármi esély, hogy ebből valami tartósabb alakuljon ki – én most már azon voltam, hogy jól csináljam. Zavartnak tűnt, de elfogadta a karomat, én pedig átvezettem a biztonsági bejáraton. Csodálkozva nézett szét a múzeumban. – Szereztél nekünk nyitvatartási idő utáni belépést? – Igen. – Éreztem, amint a mosolyomba némi önelégültség szivárog. – Ó, te jó ég. Tervbe vettem, hogy eljövök ide a hét második felében. Ez nagyon izgalmas. Kezdhetjük az egyiptomi kiállítással? Mindenük megvan az ősi Egyiptomtól a római és bizánci időszakig. A világ egyik legnagyobb

gyűjteménye az antik műtárgyakból. Nagyon szépen köszönöm! Olyan izgatott vagyok, hogy reszketek. Egy csomó ember eljön ebbe a múzeumba, és csak egyetlen dolgot akar látni, a Mona Lisát. Szép festmény, de egészen addig nem volt ilyen híres, amíg el nem lopták 1911-ben. Ettől vált világszerte ismertté. Méltányolom, ahogy méltányolok mindent Leonardo da Vinci kezéből, de még jobban megragad az a képesség és precizitás, ami megmutatkozik az ülő írnok szobrában, akinél a papirusztekercs van. Megálltunk, amikor megláttam két férfit szmokingban egy csukott ajtó előtt. – Akkor eltölteni némi időt a Mona Lisa társaságában nem jelenti neked a megvalósult álmot? Körülnézett a folyosón, a figyelme még mindig megoszlott köztem és a Louvre egészének csodálata között. – De igen, persze hogy szeretném látni. Gondolom, legalább egy percig érdekes lesz. Miért? Az egyik férfi kinyitotta az ajtót. Előlépett egy nő, és egy tálcán két pezsgőspoharat kínált felénk. Egyet odanyújtottam Wrennek, a másikat pedig egy hajtásra kiittam, és visszatettem a poharat a tálcára. – Ez kiábrándító, mert a Mona Lisa előtt töltendő idő az egyetlen, amit mára ide szerveztem. Együtt léptünk a csaknem üres terembe. Két széket helyeztek el az üvegtáblákkal körbezárt festmény előtt. Más műremek nem is volt a helyiségben. – Ó! – mondta Wren, és belekortyolt a pezsgőjébe. – Akkor ez nem olyan tárlatvezetés, ami mindenre kiterjed? – Nem. Csak erre. – Odavezettem a festmény elé. – Gyönyörű. – Kortyolt a pezsgőjéből. Aztán pillanatnyi kihagyás nélkül megint letaglózott. – Tudtad, hogy da Vinci sfumato technikát használt a mosoly színezéséhez és árnyalásához? Ez azt jelenti, hogy az ábrázolásban elmosódnak a kontúrok. Ezért van, hogy ha egy bizonyos távolságban állsz, és a szemét nézed, olyan, mintha mosolyogna. De ha közelebb mész, és a száját nézed, a mosoly eltűnik. Egyesek szerint ez Leonardo mesteri tudásának a bizonyítéka. Mások szerint kevésbé tudatos eszközhasználatról van szó. – Nem is tudtam – mondtam, lenyűgözve Wren széles körű tájékozottságán a legkülönbözőbb témákban.

– Akarod látni, mennyire igaz? – Mindketten közelebb hajoltunk, és Mona Lisa szemébe néztünk. – Oké, és akkor most? – Néhány métert hátraléptünk. Átkozott legyek, ha nem úgy láttam, hogy hirtelen tényleg mosolyogni kezd. – Hűha. Ez tényleg érdekes. Wren megemelte, majd leengedte a vállát. – Én is úgy gondoltam, amikor először olvastam róla. Még egy percig ott álltunk, és csak néztük a képet. Végül megfordultam, és a székek felé intettem. – Leülünk? – Persze. Wren leült az egyik székbe, én meg vele szemben. Rám mosolygott. – Ez az egész nagyon szép. Tényleg. Biztos vagyok benne, hogy nem volt könnyű ezt így mind megszervezni. A mellkasom mélyéről kieresztettem egy dünnyögést. Nem volt egyszerű. – Gondoltam, jó indítás lesz az esti programunkhoz. De még jobbat terveztem a folytatáshoz. Odahajolt hozzám, és rátette a kezét az enyémre. – Ez csodálatos. Jött egy alkalmazott, elvette a pezsgőspoharainkat, és helyette bort kínált. Mindketten elvettünk egy poharat. Miután kiment, Wren és én visszaültünk a székekre, és néztük tovább a festményt. Nem olyan élmény volt, amilyennek vártam. – Nos, egy óráig lehetünk itt. – Egy óráig – mondta, és mintha humor csillant volna a hangjában. Mindenki mással bosszankodtam volna, de vele olyan volt, mintha egy közös tréfán osztoznánk. – Igen. Itt kell ülnünk ezekkel a biztonsági őrökkel, akik lesik minden mozdulatunkat – az órámra néztem –, még negyvenöt percig. Nevetett – visszafogottan, mintha a közelben ott téblábolna egy könyvtáros, aki mindenkit csendre int. – Negyvenöt perc. Bárcsak tudnék még valamit mondani a festményről! Pózba vágtam magamat, fél könyékkel a térdemen, miközben a másik kezemmel a kép felé mutattam.

– Abban a szerencsés helyzetben vagy, hogy komoly kutatásokat végeztem a festmény és a hölgy történetéről és titkairól. – Megköszörültem a torkomat. – Úgy értem, hogy rendesen kigugliztam. Wren gyönyörű lány volt, és még gyönyörűbb, amikor mosolygott. Tetszett, hogy elő tudom hozni ezt az oldalát. – Akkor most megint én vagyok a tanuló, és te a mester. Ez nagyon nem volt fair. Ez az utalás az előző napra összezavarta a gondolataimat, és megtöltötte a fejemet emlékekkel arról, hogy milyen volt a karomban, milyen íze volt a teste minden centiméterének, milyen jó érzés volt, amikor az ajka magukba fogadta a… – Miről is beszéltünk? Megveregette a karomat. – Meg akartál tanítani valamire. – Ja igen. – Valóban voltak dolgok, amikre meg akartam tanítani, de azoknak várniuk kellett, amíg kettesben maradunk. Itt most azt akartam megmutatni, hogy igenis érdekel a történelem. Elkezdtem felsorolni mindazt, amit a Mona Lisa történetéről és titkairól kikutattam. – Infravörös fény segítségével állapították meg azokat a változtatásokat, amelyeket Leonardo da Vinci végrehajtott, a sérülést, amit egy hozzávágott kő okozott, majd megjavították, és még egy elvesztett szemöldökszálat is felfedeztek így. Amikor befejeztem, Wren furcsa pillantást vetett rám. Mindig is jól ment, hogy visszaidézzem, amit olvastam, úgyhogy eléggé biztos voltam benne, hogy nem azért mustrálgat, mert valamit rosszul mondtam. Vártam. Wren rólam a festményre fordította a tekintetét, majd vissza. – Sok energiát szántál a mai estére. – Biccentettem, nem akartam tagadni. – Köszönöm – mondta őszinte örömmel, amitől egy pillanatra kiestem a szerepemből. A tekintetünk találkozott, és megint ott volt közöttünk az izzás tegnapról, de valami több is. Nem tudtam volna felcímkézni vagy elmagyarázni. Egyszerűen csak ott volt. – Nagyon szívesen. Újabb hosszú szünet következett, és megint az órámra néztem. – Már csak negyven perc maradt. – Komolyan?

– Viccelek. Már csak harminc. – A kezembe vettem a kezét, és ujjaim közé fontam az övéit. – Nem kötelező maradnunk. Könnyedén megszorította a kezemet. – De én akarok. Komolyan, Mauricio, ez hihetetlenül figyelmes volt tőled. Sokkal több, mint amit vártam volna. Ajkamhoz emeltem a kezét. – És az éjszaka csak most kezdődött.

TIZENHATODIK FEJEZET Wren Ha az életnek lenne „visszajátszás” gombja, akkor kitöröltem volna mindent, amit akkor mondtam, amikor megérkeztünk a Louvre-ba. De valahogy ez mégsem tette tönkre az éjszakát. Nem hibáztathattam volna Mauriciót, ha hálátlannak tart. De nem akartam az lenni. Néha problémát okozott nekem eltérni az eredeti elképzeléseimtől, ha másképp alakultak a dolgok. Amikor megértettem, mit is csinálunk a Louvre-ban, és láttam, mennyi időt szánt rá, hogy megismerje a festmény történetét, csakis az én kedvemért, már minden percét élveztem. Bérelt autó várt ránk, amikor elhagytuk a múzeumot. Azt vártam, hogy Mauricio majd magához húz abban a pillanatban, amint becsukódik a kocsi ajtaja, de csak fogta a kezemet, és izgatottnak látszott amiatt, ahova vinni készült. Leparkoltunk az Eiffel-torony közelében, ami ki volt világítva, és már majdnem elkezdtem áradozni, hogy milyen izgis lesz felmenni a tetejére, de megtanultam a leckét. Hagytam, hogy minden magától kibontakozzon, az elvárásaim nélkül. Kéz a kézben sétáltunk át a biztonsági bejáraton, ami mindenki számára zárva volt, kivéve kettőnket. Amikor beléptünk, találkoztunk a biztonsági őrrel, aki odakísért minket egy fülkéhez, amely nap közben ellenőrző pontként szolgálhatott. Egy várakozó felvonóhoz sétáltunk. – Hogy tudtad ezt mind elintézni? – kérdeztem szédült ámulattal. Mauricio félrebillentette a fejét. – Vannak eléggé befolyásos barátaim – mondta. – Hát úgy tűnik. A liftezés felfelé nem tartott olyan sokáig, mint gondoltam. A második szintig mentünk. Onnan egy másik, kisebb lifthez vezettek minket. Amikor megindult felfelé, megszorítottam Mauricio kezét. Nem féltem a

magasságtól, de a sebesség és a kilátás kombinációja kissé sokkoló volt. A mellkasához húzott, ölelésének biztonsága jólesett. Egy kisebb térbe léptünk ki, amelynek fémpadlózata volt. Üvegablakok zárták körbe. Odasétáltunk, hogy kinézzünk. Megdöbbentő látvány fogadott. Vizuális tobzódás. Romantikus is, de a biztonsági őr a közelünkben maradt. Nem foglalkoztunk vele, de így is visszatartott minket attól, ami egyébként valószínűleg mindkettőnknek eszébe jutott, mint felfedeznivaló. Mauricio a karjába vont, futólag megcsókolt, és megkérdezte: – Akarsz még feljebb menni? – Persze. Felmásztunk egy lépcsőn, ami egy rácsokkal óvott kisebb térbe vezetett a szabad levegőn. Nagyot nyeltem, amikor elém tárult a gyönyörűséges kilátás. Minden irányban ragyogott az esti város. A szél vadul a hajamba kapott. Úgy éreztem, mintha repülnék, pedig biztos alapokon álltam. Volt ott egy kis pezsgős bár, amit csak nekünk nyitottak ki. Koccintottunk a poharainkkal, és csináltunk egy szelfit a tábla előtt, amelyre az volt írva, hogy ott van a csókok helye. A közönségünk ellenére Mauricio nyakába vetettem magamat, és hálától eltelve megcsókoltam. Felmordult, és hasonló éhséggel viszonozta. Olyan csók volt, amely elvitt volna minket a végletekig, ha épp más helyen vagyunk. Olyan, amelyet nehéz volt abbahagyni, de megtettük. – Örülök, hogy tetszik neked ez a kis túra – mondta könnyedén. – Hogyne tetszene? – Úgy éreztem, álmodom. – Soha nem fogom elfelejteni ezt az éjszakát. Soha. Kezével a csípőmön, Mauricio a szemembe nézett. – Még több is van. A túra nem ért véget. – Nem? – Azt se bántam volna, ha igen. Abban a pillanatban is boldogan hazamentem volna vele. – Mi más van még itt? Éttermek? – Annál jobb – ígérte, és egy újabb lépcsőhöz vezetett. A biztonsági őr előttünk ment fel, és kinyitott egy ajtót. Ahogy követtük, rájöttem, hova kerültünk. – Eiffel lakása? – Ó, igen – felelte Mauricio, és igencsak elégedettnek látszott önmagával. Széles mosoly terült szét lassan az arcomon. A bennem élő sznob heveny szellemi orgazmust élt át. Beléptünk a kicsiny lakásba. Áporodott levegőjű,

régi bútorokkal telezsúfolt hely volt, benne viaszfigurákkal, amelyek Eiffelt, a lányát és Thomas Edisont ábrázolták – a legtökéletesebb romantikus hely, amit csak el tudtam képzelni. – Itt találkozott Eiffel a korának tudósaival. Senki sem léphetett be ide, csak akit ő meghívott. Érzed az energiájukat? Én igen. – Nem mertem hozzáérni még az asztallaphoz sem. Minden, ami ott volt, túl különleges, túl értékes volt. – Te milyen témát választanál, ha találkoznál vele? Ha itt lenne most? – kérdezte Mauricio. Komoly kérdés volt, gondolkodtam pár percet, mielőtt válaszoltam. – Azt kérdezném tőle, hogyan döntött a tervei mellett. Amikor mindenki azt mondta neki, hogy az Eiffel-torony egy szégyenletes ocsmányság, hogyan tudta kiküszöbölni ezeket a hangokat? Kételkedett magában valaha, vagy tisztán látta maga előtt az útját? Karjával a derekam körül, Mauricio válaszolt. – Szívesen meghallgattam volna a válaszait. Mert én is ugyanezeket kérdeztem magamtól. A pillantásom összetalálkozott az övével. – Tényleg? Körülnézett a szobában, majd megint rám. – Az elmúlt éveket a családunk vállalkozásának szolgálatában töltöttem. Ahova eljutottunk, az főképpen a bátyámnak, Sebastiannak az álma volt. Jelen voltam, amikor kellett, és átadtam neki az irányítást, amikor már elbírt vele. Egy ideig ott voltam, ahol lennem kellett. Most már megfelelő helyzetben van, és én szabaddá váltam, hogy azt csinálhassam, amit én választok magamnak. Tökéletesen megértettem, mit érez. – Elegendő megtakarításom van, hogy otthagyjam a munkámat, és olyan dologba fogjak, amiben tényleg csinálhatok is valamit. A jelenlegi feladataim sokkal inkább a felügyeletben és a dokumentálásban merülnek ki. De én mindig inkább alkotni szerettem volna valamit. – Mit alkotnál? – Látod, itt van a gond. Nem tudom. – Sóhajtottam, és nézegettem a bekeretezett diagramokat a falon. – Mit gondolsz, Eiffel mindig tudta, hogy ez az, amit csinálni akar, vagy egyszerűen az ölébe hullott? Mauricio egy percig hallgatott. Olyan beható figyelemmel vizsgálta az arcomat, amit nem értettem, aztán a fülem mögé simított egy hajtincset.

– Lefogadom, hogy meglepetésként érte. Nem kereste, nem állt rá készen, de ha egyszer meglátta benne a lehetőséget, semmi más út nem látszott lehetségesnek számára. Ebben az érzelmileg fűtött pillanatban úgy éreztem, mély kapcsolat fűz egy férfihoz, aki sok tekintetben még mindig idegen volt számomra. Hogyan volt ez lehetséges? Az őr megkérdezte, akarunk-e távozni. Vonakodva igent mondtunk. Akár örökre ott maradtam volna, de tisztában voltam rövid látogatásunk értékével is. – Köszönjük szépen! Visszaereszkedtünk a lépcsőn a torony csúcsának szabad levegős szintjére. Megérintettem a korlátot, még mindig alig hittem el, hogy mit tett Mauricio a kedvemért. Kutatva néztem az arcát. Megtenne ilyet egy férfi egy olyan nő kedvéért, akinek a nevére a következő héten már nem akar emlékezni? És én tudnék így érezni egy ember iránt, ha a kötődésünk nem valóságos? Ennyire jó színész senki sem lehet – ha mégis, akkor miért megy el ilyen messzire? – De hát már lefeküdtem veled! – tört ki belőlem. A szemöldöke felszökött, aztán tréfásan megsimította a homlokát. – Jó, hogy emlékeztetsz rá. Már el is felejtettem. Megrohant a pánik, amire nem találtam magyarázatot. – Ennek nincs értelme. Nekidőlt a korlátnak mellettem. – Minek nincs? Hogy nem tudtam, hogy ijesztő próbababák vannak az Eiffel-lakásban? Hogy nem sejtettem, hogy a mi biztonsági őr barátunk ilyen komolyan veszi a feladatát? Odapillantottam, ahol az őr pár lépés távolságból diszkréten rajtunk tartotta a szemét. El is feledkeztem róla. – Imádtam a mai esténk minden pillanatát. Még soha senki nem tett értem semmi ehhez hasonlót. Soha. Kaptam virágokat. Egyszer egy jádegyűrűt. A férfiak elvittek moziba. Vagy pizzát enni. Úgy gondoltam, hogy ha steak a vacsora, az már kivételes. – Nem a megfelelő pasikkal randevúztál. Megint körülnéztem, és úgy éreztem, kicsit túlterhelt lettem. – Ez nagyon sok. Nem tudom, mit akar jelenteni. Mindkét kezét felemelte a tréfás megadás jeleként. – Muszáj bármi mást jelentenie, mint hogy veled szeretnék lenni?

Miközben küszködve próbáltam megfogalmazni, mit is érzek, megint elfogott a légszomj. Szerettem volna, ha ez mind tényleg azt jelenti, hogy velem akar lenni, ha valóságosak lehetnek azok az érzések, amelyeket kivált belőlem. És nem akartam ebben úgy előbbre jutni, hogy ő nincs velem. Gyáva vagyok. Soha nem fogom otthagyni az állást, amit utálok. Tönkre fogom tenni ezt az egészet, aztán hozzámegyek egy férfihoz, akivel még együtt hálni sincs kedvem. Vagy egyedül fogok meghalni. Mauricio az őrhöz fordult. – Most már visszavinném a hölgyet a biztos talajra. Az őr egyetértően bólintott. Követtem Mauriciót és az őrt lefelé a lépcsőkön, majd be a liftbe. Mauricio elvitt engem Eiffel lakásába. Megajándékozott egy olyan emlékkel, ami mindent elhomályosít majd, amit otthon találok. Szó nélkül mentünk az egyik felvonótól a másikig. Amikor megint kiléptünk az éjszakába az Eiffel-torony középpontja alatt, odafordultam Mauricióhoz. – Bocsánat. Nem akartam ott fent ennyire kiakadni. Egyik karjával átölelte a derekamat. – Megértem. Sok ember fél a magasságtól. Azt kívántam, bárcsak ennyi lenne. Megkopogtattam a homlokomat. – Néha túlgondolom a dolgokat… – Nem mondod? – Ne. Komolyan beszélek. Egy gondolat ötlött fel bennem, és nem akar kimenni a fejemből. Magához ölelt. – Én ugyanígy vagyok ezzel. Pár pillanattal előbb elképzeltelek meztelenül, és most már képtelen vagyok másra gondolni. Hosszasan néztem a szemébe. Én itt a halandósággal vagyok elfoglalva, és ő kizárólag a szexre gondol? Megcsókolta a nyakamat, és elfelejtettem, hogy min tépelődtem. Csak ő volt, a csókjának a csodája, aztán a biztonsági őr, aki azt sugallta, hogy valahol máshol kellene folytatnunk a randevúnkat. Mauricio megköszönte neki a szolgálatait, mintha régi barátok lennének, és ha a viselkedésünk bosszantotta is a fickót, többet nem látszott rajta, hogy zavarja. Intett nekünk, és mi távoztunk a biztonsági bejáraton át.

Kint várt minket az autó, Mauricióval megálltunk előtte. Odahajolt a fülemhez. – Gyere vissza a lakásomba, Cicus. Valaki egyszer azt mondta, hogy bátornak lenni nem azt jelenti, hogy az ember soha nem fél – hanem azt jelenti, hogy azt tesszük, amit kell, még akkor is, ha félünk. Nem vagyok benne biztos, hogy arra gondoltak, eltöltsünk-e egy második éjszakát valakivel csodálatos érzéki élvezetek közepette annak ellenére, hogy esetleg összetört szív lesz belőle, de arra elég volt, hogy elegendő erőt adjon a válaszhoz. – Ó, istenem, igen. Mauricio megcsókolt – úgy, ahogy vártam. Csupa szex és ígéret. Gátlástalan. Követelő. Tökéletes.

TIZENHETEDIK FEJEZET Mauricio Mi, férfiak orgazmus után gyakran kerülünk a makulátlan tisztánlátás állapotába. Amikor a lélegzetem visszatért a normális mederbe, eszembe jutott, hogy alighanem kényelmesebben lennénk mindketten az ágyamban, mint hogy a fából készült, hideg konferenciaasztalon töltsük az éjszakát, ahol végül kikötöttünk. Vonakodva kibontakoztam Wrenből, és legurultam az asztalról, hogy lábra álljak. Amint úgy láttam, hogy sikerült, felnyaláboltam Wrent, és odavittem, ahová kívántam – az ágyamba. Visszahajtottam a takarókat, gyengéden lefektettem, aztán bebújtam mellé. Jó érzés volt ott tudni magam mellett, annyira jó, hogy megtartottam magamnak a gondolataimat. Ezen az éjszakán nem akartam őt menekülésre késztetni. Okos ember tudja, mikor nem szabad megbillenteni a csónakot. Elszánt törekvéseimnek köszönhetően kaptam egy második esélyt, és én kihoztam belőle a legtöbbet. Ezek után, ha ez a lány képes lesz ránézni egy palacsintára anélkül, hogy eszébe ne jutna, ahogy lefelé haladok egy bizonyos kényes pont felé a testén, miközben éppen eszik egyet, akkor ne legyen a nevem Mauricio Romano. Négy orgazmus. Ennek elégnek kell lennie még a Cicusomnak is. Én magam általában kettőnél megállok, de a kedvéért megembereltem magam, és megmutattam neki nemcsak azt a gyönyörűséget, amit az erkélyen lehetett kiélvezni, miközben az ember (lánya) a kilátásban is gyönyörködhet, de azt is, amit zuhanyozás közben, meg azt is, ami a lakosztály tárgyalójában volt fellelhető a legkülönbözőbb helyeken. Ugyan milyen más férfi lett volna elég figyelmes ahhoz, hogy egy szexmaraton közben rendeljen házhoz egy tucat frissen sütött francia palacsintát? Átfontam Wrent a karommal, és jólesett, ahogy közelebb húzódott hozzám. Most nem fog menni sehová. Megcirógatta az államat bámulatosan tehetséges ujjacskájával. – Hát ez hihetetlen volt.

– Szívesen, bármikor – mondtam önelégült mosollyal. Könnyedén, játékosan megcsípte a mellemet. – Most túlságosan gyenge vagyok egy találó visszavágáshoz, de ha az agyam megint képes lesz normálisan működni, akkor jól vigyázz! Gyengéden megcsókoltam az ajkát. – Akkor az egyetlen esélyem, hogy folyamatosan szédült állapotban tartsalak különféle túladagolt orgazmusokkal. Kuncogott, aztán az arckifejezése komolyra váltott. – Köszönöm neked a ma éjszakát. – Az ujját a számra tette, hogy csendben maradjak. – Igen, a csodálatos szexet is, de a Louvre és az Eiffeltorony is benne van. Ezek olyan élmények, amelyeket soha nem fogok elfelejteni. Soha. Színtiszta varázslat volt ez így együtt, és csak szeretném, ha tudnád, mennyire hálás vagyok érte. – Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de a pillantásával megállított. – Most ne viccelj. Neked ez talán mind csupa rutin, de nekem nem az volt. Megpusziltam az ujját, aztán a kezét a kezembe vettem, és a mellkasomra tettem. – Semmi, ami velünk történik, nem rutinszerű nekem. Beleharapott az alsó ajkába. – Azt hiszem, rendben leszek, ha nem beszélünk a szombatról. Szeretném kiélvezni ezt a veled töltött időt. És ha véget ér, azt érezni, hogy minden jól van úgy, ahogy van. Nem akarok sem dühös, sem megbántott lenni. Néha pánikba esem. Nem vagyok rá büszke, és kezdem látni, hogy ez mennyire visszahúz engem. Próbálok dolgozni rajta. Akkor, meg tudjuk tenni? Azt, hogy ez a hét csak a szórakozásról szóljon? – Teljes mértékben. – Éreztem a kísértést, hogy eláruljam, többet szeretnék tőle, mint puszta szórakozást, de egyelőre nem úgy tűnt, hogy képes lenne hinni nekem. Úgy döntöttem, a legjobb módja annak, hogy bebizonyítsam, nem csak szombatig tervezek, az az, ha benne maradok az életében utána is. Egyszerű. Ha pánikba esik attól, hogy túlgondoljuk a dolgokat, akkor nem kell túl sokat gondolkodni róla…, csak csinálni. A vállamba fészkelte a fejét, és becsukta a szemét. – Találd ki, mire jöttem ma rá. – Na mire? – Az őrülten pici alsónemű olyan érzés, mint a fenékbe vágó fürdőruci. Nem vagyok benne biztos, hogy az a szexi fehérneműs típus vagyok.

Nevettem, képtelen voltam levenni a szememet arról a nőről, akivel együtt voltam, és kezdtem nem érteni, hogyan is élhettem eddig nélküle. – Biztos vagyok benne, hogy az én tapasztalt segítségemmel találunk neked olyat, ami nem csak jól néz ki, könnyű leszedni, de kellemes viselet is. Kinyitotta az egyik szemét, hogy rám pillantson. – Könnyen jön le? Ezt még sosem vettem számításba eddig, amikor ruhaneműt vásároltam. – Tényleg? Akkor hadd járuljak hozzá a ruhatáradhoz. Ez is egy olyan kérdés, amibe komolyan belegondoltam. – Vigyorogva hozzátettem: – Nem mintha bármi panaszom lenne azokkal kapcsolatban, amiket eddig viseltél. Ásított, és behunyta a szemét. – Jó mentés volt. Megpusziltam a homlokát. – Mit szeretnél csinálni holnap? – Az első ötletem az lett volna, hogy maradjunk ott, ahol vagyunk, de tudtam, hogy még többet akar látni Párizsból. – Elmehetünk Versailles-ba helikopterrel. A Champagne vidék kicsit messzebb esik, de kivitelezhető. Te választasz, és én megoldom neked. Félig kinyitotta a szemét. – A katakombák? Mondhatsz nemet. Nem mindenkinek való az ilyesmi, de én olyan sokat olvastam róluk, és igazán kíváncsi vagyok. Megoldani egy tizenhetedik századi egészségügyi problémát azáltal, hogy hatmillió párizsi maradványait áthelyezik régi kőbányákba – ez például egy olyan mérnöki teljesítmény, ami megváltoztatta sokak életét. Egyes alagutak már akkor beomlottak. Igazi vakmerőség kellett ahhoz, hogy ezt kivitelezzék. Szeretném látni, mi lett a vége. Én drága luxuskirándulásokat kínáltam fel neki. Ő ehelyett egy olcsó kiállítást választott a város felszíne alatt, ahol koponyákat és csontokat halmoztak fel dekoratív kupacokba mohos alagutakban. Legalábbis egészen eddig így gondoltam a katakombákra, amíg nem kezdett beszélni róluk. De most már többet akartam látni a világból az ő szemével. – Rendben. Ezek után elaludt. Én nem. Magamhoz öleltem, bámultam a hálószoba mennyezetét, és mosolyogtam, amint újra lejátszottam a fejemben a randevúnkat. Eredetileg azért jöttem Párizsba, hogy megkeressem azt, aki régen lehettem. Fel se

merült bennem, hogy találkozhatok valakivel, aki miatt majd több akarok lenni annál, aki valaha is voltam. Két nap nem lehet elegendő ahhoz, hogy minden kiderüljön. Megint elmosolyodtam. Az apám vitatkozna, azt mondaná, hogy ha minden a helyén van, akkor még két nap sem kell hozzá. Az utolsó gondolatom az volt, mielőtt én is elmerültem az álmok tengerében, hogy többet kell megtudnom a szüleiről. Vajon szükségük lehet egy tehénre?

TIZENNYOLCADIK FEJEZET Wren Égett szagra ébredtem. Beletelt egy percbe, mire rájöttem, hol vagyok. Mauricio, akin csak bokszeralsó volt, ott állt az ágy mellett egy tálcányi ennivalóval. Ha nem lett volna ott a képén az ő jellegzetes „szuper elégedett vagyok magammal” mosolya, azt hiszem, hogy álmodom. Említettem már, mennyire gyönyörű férfi? Olyan hasizmai voltak, amelyeket egy nő azonnal meg akar érinteni, még akkor is, ha már végigcsókolta minden centiméterét. És a válla. Ollala! Arra a színészre emlékeztetett, aki Thort játssza, és aki miatt megnéztem minden filmet, amelyben szerepelt, csakis azokért a jelenetekért, amelyekben lemeztelenítette a felsőtestét. Az Aquamant is láttam párszor, ugyanebből az okból. Azt hiszem, bukom a klassz férfimellkasokra. – Jó reggelt, Cicus. Éhes vagy? Még egy kis ideig csodáltam a tökéletes külsejét, és elárasztott a forróság, amikor a bokszeralsója a megkülönböztetett figyelmem hatására felsátorosodott. – Az vagyok – mondtam, és reméltem, hogy a hangom amolyan szexi, „esemény utáni” hang. – Akkor ülj fel! Amikor felültem, az ágynemű lehullott, és felfedte a meztelen mellemet. Majdnem feljebb húztam a lepedőt, hogy betakarózzak, de tetszett, ahogy nézi. Vele gyönyörűnek és szabadnak éreztem magam. Ott hagytam a lepedőt, ahol volt, odébb helyezkedtem, hogy ő is le tudjon majd ülni, aztán segítettem neki az ölembe helyezni a tálcát. Volt rajta croissant, tojás, egy kanna kávé, két csésze meg egy muffin. Egyik sem tűnt égettnek. Úgy döntöttem, nem kérdezek rá. – Reggeli az ágyba. Ez aztán az ellátás. Odahajolt, és megcsókolt. – Olyan dolgokat hozol ki belőlem, amikről nem is tudtam, hogy bennem vannak.

Körbeforgattam a szememet. Lehet, hogy ez volt az ő jellemző nyerő mondata. – Minden nagyon gusztán néz ki. Leült mellém. – A szálloda konyhájából küldettem fel. Az én reggelikísérletem sajnos a kukában végezte. Túlbecsültem az időt, ami alatt egy pirítós megpirul. Felvontam a szemöldökömet. – Te nem tudod, hogyan kell pirítóst készíteni? Mindkettőnknek töltött egy csésze kávét. – Láttam már, hogy hogy csinálják, de sosem kellett nekem készítenem. Mondd, hogy jó szakács vagy. – Tudok pirítóst készíteni – hárítottam. – És? – kérdezte furcsán reménykedő hangon. – És amikor otthon vagyok, akkor fel tudok hívni egy csomó éttermet, mert ott a számuk a gyorshívólistámon. Nevetett. – Persze csak tréfálsz. Elfogadtam a felém nyújtott kávét, és összehúztam a szememet. Nem voltam ügyetlen a konyhában, de nem tetszett a feltételezés, hogy számítana, ha az lennék. – Miért tréfálkoznék azzal, hogy nem tudok főzni? Te úgy hiszed, hogy mindenkinek, akinek vaginája van, veleszületett képessége a főzés? Vagy hogy egyáltalán akar főzni? Felszegte a fejét, és engem fürkészett. – Tudsz főzni, igaz? De mégis belém akadsz. Felvettem egy croissant-t, és beleharaptam, aztán válaszoltam. – Azt hiszem, ez attól függ, hogy szerinted mennyire fontos egy nőnél, hogy tud-e főzni, vagy sem. Te úgy gondolod, hogy a főzés a nők dolga? Beleharapott a muffinba, és ette, válasz nélkül. Végül megszólalt: – Ez pontosan az, amit én taposóakna-beszélgetésnek hívok. Azt hiszem, sejtem, milyen választ szeretnél hallani, de nem tudom, miféle csomagot pakolsz majd ki az asztalra. Tehát meg kell fontolnom a lépteimet, ha élve akarok kikerülni ebből. Azt akartam mondani neki, hogy nincs olyan csomagom, de ha azt mondanám, tudom, hogy hova seperné el a választ, aztán kacsintana, és nekem elolvadna a szívem. Úgy döntöttem, inkább őszinte leszek, mintsem hogy védekezzek.

– Én két keményen dolgozó szülő mellett nőttem fel. Megosztották egymás közt a teendőket, felváltva főztek, mostak, és minden egyéb. Igazi partnerkapcsolat az övék, ami nem a társadalmilag előírt nemi szerepeken alapul. Az anyám is tudja, hogyan kell kereket cserélni, és apám is tud lepényt sütni. Hosszasan nézett rám. – Nekem jelenleg van egy szakácsom, aki elkészíti az ételeimet, de azelőtt, otthon, az anyám egyszerűen nem engedte meg, hogy bármelyikünk betegye a lábát a konyhájába. Az apám talán tudja, hogy kell rántottát csinálni. Nem tudom biztosan. Sosem láttam. De boldog házasságban élnek. – Szóval a te csomagod amolyan régimódi – mondtam szárazon. – Lehet, hogy ideje lenne kicsit felfrissíteni. Könnyedén és gyorsan elmosolyodott. – Az a baj, hogy szeretek enni. Nem tudtam mást, mint visszamosolyogni. – Talán fontolgattad már, hogy megtanulsz főzni? – A megfelelő tanárral minden lehetséges. – A szemében felvillant a vágy és a humor keveréke. – Ha már a tanításról beszélünk, meg kell említenem, hogy lenyűgözött, ahogy megtartottad az egyensúlyodat, amikor kipróbáltuk azt a pozíciót. Azt hittem, biztosan el fogsz esni. Nevettem. – Bíztam abban, hogy nem hagynád. – Legalábbis megpróbáltalak volna elkapni, de szappanos voltál és csúszós. Rosszabbul is alakulhatott volna. Hozzávágtam a croissant-om megmaradt darabját. Visszadobta, aztán odahajolt egy csókért. Mindketten boldog mosollyal visszaültünk, és tovább falatoztunk a reggeli választékából. Hogyan lehetséges, hogy ezt az embert csak pár napja ismerem? Ha nem jöttem volna Párizsba, sosem találkozom vele. Ha úgy döntök, hogy inkább egy étteremben találkozom Cecile-lel, és nem Felix lakásán, akkor talán soha nem futok össze Mauricióval a vakációm alatt. A szívem hevesen verni kezdett. Hogyan lehetséges, hogy valami, ami ennyire olyan, amilyennek lennie kell, csupán egy csomó véletlenszerű döntés szüleménye? Megráztam a fejemet, és figyelmeztettem magamat, hogy ezt se gondoljam túl. Milyen közel jártunk ahhoz, hogy sose találkozzunk, milyen

kevés ideje ismertük egymást – csupa olyan téma, ami csak lerombolná azt az örömet, amit aznap reggel éreztem. Átmeneti vagy sem, de élvezni akartam a Mauricióval töltött időt. Nem is kívánhattam volna kedvesebb, érzékibb, jóképűbb férfit, akivel flörtölhetek Párizsban. Ha most tönkreteszem ezt a hetemet, örökké bánni fogom. Talán éppen ez a flört szépsége… Talán semmi, ami ennyire jó, nem tarthat sokáig. Mint egy csokor virág. Vagy egy tökéletes tavaszi nap. A tudat, hogy hamarosan elmúlnak, annyival értékesebbé teszi őket. Azt mondtam magamnak, hogy legjobb, ha így tekintek a Mauricióval töltött időmre. Varázslatos. És mulandó. Felszedtem egy morzsát a bal mellemről, és a tálcára tettem. Amikor felnéztem, láttam, hogy Mauricio nevet. – Ott is hagyhattad volna. Egy kis desszert nekem későbbre. – Kaja és szex. Látom már, hogy mi kell neked. Odahajolt, a szájába vette az egyik mellbimbómat, és lassan körözni kezdett a nyelvével. A testemnek csak ennyi kellett, hogy máris bizseregni kezdjen. Odáig csókolt, ahol a morzsa hevert, megnyalta a helyét, aztán visszaült. – És az baj? Visszatettem a kávémat egy koccanással. – Egyáltalán nem. Én is szeretek enni. A tálcát letettem a mellettünk levő asztalra. – És? – Mauricio levette a bokszeralsóját, és a földre ejtette. Az ágy mellé állt, a farka teljes pompájában ágaskodott. Térdre ereszkedtem, és megnyaltam a csúcsát. – Ennyi. Csak az evés. Miért? Másról is szó volt? – kérdeztem elfulladva, aztán a számba vettem őt, majd végigfuttattam a nyelvem a farka oldalán, amikor kiengedtem a számból. A hajamba fúrta a kezét, megragadta, úgy tartott helyben. – Több dolog is lehetne, amit fontolóra veszel. Megint a számba vettem, és a kezemmel hosszabbítottam meg a gyönyörök mélységét. Az ajkam szorosra zárult rajta, fel-le mozogtam, visszahúzódtam, hogy körkörösen becézgessem a makkját, aztán magamba vettem olyan mélyen, amennyire csak tudtam.

Eljuttattam majdnem a csúcsig, aztán visszahúzódtam, találtam egy óvszert, és odadobtam neki. Nem volt kifinomult mozdulat, de megszerezte nekem, amire vágytam. Ő felhúzta, az ágyra hengeredett velem, és elkezdte a maga ingerlő mozdulatait. Ebben a felizgult állapotában nyersebb volt, de most sem sietett. A tapasztalt ujjai gyorsan ugyanabba az állapotba juttattak, ahol ő is volt. A szája becézte az enyémet, aztán a mellemet, a hasamat, aztán még lejjebb. Amikor végre belém hatolt, a nevét kiáltottam, és könyörögtem, hogy ne hagyja abba. Aztán már se szó, se gondolat nem volt lehetséges, miközben magáévá tett. Amikor a fülembe hörögte, hogy „enyém vagy”, azt éreztem, hogy az övé vagyok. Felsikoltottam, hogy az vagyok. Mélyebben. Teljesebben. Gyorsabban. Keményebben. Együtt lovagoltuk meg a gyönyör hullámait, amíg fel nem jutottunk együtt a csúcsra, izzadtan, zihálva, a kölcsönös, robbanásszerű kielégülésig. – Kéred a vibrátorodat? – suttogta a fülembe. – Meg akarsz ölni? – suttogtam vissza. – Már annyiszor elélveztem az elmúlt két napban, hogy meg vagyok lepve, hogy még tudok beszélni. Az agyam egy halom zabkása. Nevettünk, és úgy maradtunk, ahogy voltunk, még mindig összetapadva, én köré fonódva. Megcsókolta a halántékomat. – Úgy mondod, mintha az rossz dolog lenne. Felötlött bennem egy gondolat, és kijött a számon, még mielőtt meggondoltam volna. – Mit gondolsz, hányszor képes egy ember elélvezni egyetlen nap alatt? Legördített magáról, megtörölközött, aztán visszajött a játékommal. – Kifejezetten a tudomány kedvéért, azt hiszem, meg kellene válaszolnunk ezt a kérdést. – Bekapcsolta, és könnyedén a szeméremajkamhoz tartotta, csak annyira, hogy érezzem a rezgést. – Ha csak nem akarsz inkább a katakombákba menni. Szétterpesztettem a lábamat, és nagyot nyeltem a várakozástól. – A katakombák várhatnak holnapig. Úgy értem, ezt most a tudományért tesszük. Belém mártotta a szerszámot, és csodálatos melegség áradt szét bennem. Az oldalára feküdt mellettem, és könnyedén cirógatta a testemet, miközben az általa irányított vibrátor az egyre fokozódó gyönyörbe juttatott engem. Egyszer.

Kétszer. Háromszor. A negyedik előtt kértem egy pohár vizet. Ölelkeztünk, mielőtt jött az ötödik. Mindegyik más volt. Volt, amelyik intenzív. Mások finomabbak. A hatodik után úgy éreztem, hogy a fejem teljesen kiürült, és készen vagyok. Mondtam, hogy álljunk le, amikor pár perc után újrakezdte volna. – Hat – mondtam kissé kábultan. – Ez a határom. – Hét, ha azt is beleszámolod, amit együtt éltünk meg, ne becsüld alá az állóképességedet. Gyengén felemeltem a kezemet felé, és elmosolyodtam. Hét. – Szeretem Párizst. – Párizs? Ez mind én voltam, szívem. – Szünetet tartott, aztán félrelökte a játékszert. – Nos, a kis barátod segítségével. Azt hiszem, elnevezheted Párizsnak, ha akarod. Elnevezik az emberek a vibrátoraikat? Nem volt annyi erőm, hogy hangosan tegyem fel a kérdést. Még soha életemben nem éreztem magam ennyire ellazultnak, annyira, hogy egyszerűen el tudtam volna lebegni az ágyról. Becsuktam a szememet – tobzódva az érzésben, hogy egybeolvadtam a világegyetemmel és Mauricióval. Soha nem próbáltam ki drogokat, de amit most csináltunk, az határozottan tudatmódosító hatással volt rám… A legcsodálatosabb értelemben. Távolról hallottam, hogy cseng a telefonja, aztán éreztem, ahogy megemelkedik az ágy, amikor felkelt, hogy felvegye. – Kora délután. Azt akartam. Bocsánat. – Ha lett volna annyi energiám, odébb gördülök, és megkérdezem, kivel beszél, de túlságosan feloldódtam a valóságtól. – Nem telefonáltam, mert nem volt mit mondanom. Igen. Nem. Légy szíves, ne. Én is szeretlek. Viszlát. Én is szeretlek? Felültem az ágyban. – Te házas vagy. Visszamászott az ágyra, miután odalökte a telefont az éjjeliszekrényre. – Rosszabb. Olyan férfi vagyok, akinek helikopterszülei vannak, akik túlféltenek. Tegnap nem hívtam fel őket, és halálra rémültek. Kutatva néztem az arcát, és visszajátszottam a fejemben a hallott beszélgetést.

– Ez az igazság? Felemelkedett a könyökére. – Hazudtam én neked valaha? Azt akartam mondani, hogy nem, de őszintébb választ adtam. – Nem tudom. Szeretném hinni, hogy nem. Összeráncolta a szemöldökét. – Én pedig szeretném, ha biztosabb lennél ebben. Nehezemre esett gondolkodni, de mozgósítottam némely képességeimet. – Csak pár napja találkoztunk. És a barátod, Felix igazi seggfej volt Cecile-lel. Megdörzsölte fél kézzel az arcát. – Tudom. Hallottam. Normális esetben nem ilyen, de most enyhítő körülmények adódtak. Olyanok, amelyekről nincs jogom beszélni. Máskor talán más véleményem lett volna erről, de most igazán, igazán oldott voltam. – Semmi olyan okot nem tudok elképzelni, ami miatt meg lehet bocsáttani, ha valakinek így a képére vágják az ajtót, de nem kell ezt ma megbeszélnünk. Sőt egyáltalán nem kell róla beszélnünk. Egy pillanatra habozni látszott, de aztán visszahúzott magához. – Én az utóbbira szavaznék. – A mosolya elvette az élét a szavainak. Odabújtam hozzá, a szívverése hangosan dübörgött a fülemben. – Bízni akarok benned, Mauricio. Az orrát belefúrta a hajamba. – A bizalomhoz idő kell, Cicus. De igazad van. Elég okos lány vagy, tudtad te azt? Mint mindig, most is pont azt mondta, amit hallani akartam. Szinte azt kívántam, bárcsak ne mondta volna. A tökéletes azt jelenti, hogy nem valóságos.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET Mauricio Másnap reggel követtem Wrent lefelé egy végtelen spirális lépcsősoron. Olyan sok lépcső volt, hogy tréfásan megjegyeztem: – Hosszú út vezet a poklok kapujáig. Wren megállt, és a válla fölött hátranézett rám. – Én egyáltalán nem így látom. Töprengek, ki rajzolhatta a terveket ehhez a csigalépcsőhöz. Hogyan dönthették el, milyen széles legyen, milyen anyagból készüljön…, mikor készült el az első lépcsőfok…, mennyire voltak biztosak abban, hogy kiállja majd az idők próbáját? – A korlát fémből volt. A központi oszlop betonnak látszott. – Egészen modern építménynek tűnik. – Wren végigfuttatta kezét a festett falon. – Ami nagyon is elbűvölő. Valakit megbíztak azzal a kihívással, hogy tegyen hozzáférhetővé valamit, aminek nem lett volna szabad annak lennie. És megoldották. Már önmagában ettől le vagyok nyűgözve. Én is az voltam. Senki mással nem akartam volna megnézni a katakombákat. De Wren társaságában nem egyszerűen egy graffitikkel telefirkált fal mentén mentünk lefelé egy végeláthatatlan csigalépcsőn, hanem tanúi voltunk valaki kivételes teljesítményének. Wren elérte nálam, hogy ráébredjek: a világ sokkal élvezetesebb, ha az ember nem tekinti magától értetődőnek, hogy minden jár neki. A járdák? Valakinek azokat is meg kellett terveznie. A látogatóknak szánt jelzőfények, amelyek azért voltak ott, hogy szabályozzák a veszélyes túlzsúfoltságot, már többet jelentettek, mint bosszantó szerkezeteket, amelyekre várni kellett. Modern kori csodák voltak, azért készítették őket, hogy életeket mentsenek. És Wren sem csak egy nő volt, hanem az a nő, aki mellett, csodák csodája, többször is felébredtem, és a következő napon is mellette akartam ébredni. És harmadnap is. És az összes rákövetkező napon.

El sem tudtam képzelni, hogyan lehetséges ilyen sok érzést táplálni valaki iránt, akit nem túl régóta ismerek. Ami még fontosabb, soha nem éreztem így egyetlen nő iránt sem – függetlenül az ismeretség hosszától. Wren volt az igazi – a nekem való egyetlen. Ennek a felfedezésnek a nagyságrendje kiváltképpen felkavart. Másnap elutazunk Párizsból, és még mindig nem találtam ki, hogyan ne szálljunk különböző gépekre. Vajon meggyőzhetem róla, hogy velem jöjjön haza? Vagy megkérjem, hogy vele mehessek? Megint elindult, és egy olyan térbe jutottunk, ahol fényképeket lehetett látni, és leírásokat a katakombák történetéből. Meghallgattam, ahogy elolvasta a rövid ismertetőket, de a figyelmem el-elkalandozott. Reméltem, hogy nem lesz kvíz a túra végén, mert sokkal jobban lekötött az előttem sétáló lány varázsa, mint az, hogy milyen módszerrel szállították a csontokat. Éjszaka szállították a testeket? Voltak más dolgok, amiket sokkal szívesebben képzeltem el az éjszakában. Végül valahogy megszervezték? Nekem is meg kell szerveznem pár dolgot holnapra. Amikor elmondom neki, hogyan érzek, nem akarom, hogy csak úgy kibuggyanjon belőlem. Inkább olyan pillanat legyen, amit kincsnek érez majd. Valami különleges helyen kell történnie. Felbérelhetek valakit, aki a repülőtéren egyszerűen az én gépemhez kíséri a sajátja helyett. Az összes romantikus filmben, amit kényszerűségből végig kellett néznem, így szokott történni. Valami nagy gesztus, ami után jön a vallomás. Nem terveztem be, hogy mindjárt gyűrűt is váltunk, de akkor is döntő fontosságú beszélgetés kell hogy legyen. Holnap bebizonyítom, hogy ami köztünk van, annak nincs lejárati ideje. Követtem tovább Wrent egyik szűk, üres alagúton a másik után. Eddig nem nagyon dobott fel a hely. Wren időnként beszámolót tartott olyasmikről, amiket egy rácsozaton keresztül látott. Hogy csatlakozzak, én is tettem megjegyzéseket, de valójában nemigen figyeltem oda, hogy hol is vagyunk. Először is, nálam vagy nála? Az ő szülei vagy az enyémek tudják meg először? A magánrepülőgép előnye, hogy értelemszerűen kedvünk szerint

megválaszthatjuk az útirányt. Ekkor döbbentem rá, hogy nem is tudom, hol lakik. Sőt még a családi nevét sem tudom. Hogyhogy nem jutott eszembe ezeket tisztázni? A közös időnk olyan gyorsan elszállt. De ezeket akkor is tudnom kellene. Elképzeltem, amint bemutatom őt a szüleimnek úgy, hogy ezt sem tudom: „Anya, Apa, ez itt Wren. Milyen Wren? Ó, ki a nyavalya tudja. Csak most találkoztunk Párizsban. Még nem jutottunk el odáig, hogy megmondjuk a vezetéknevünket.” Az ő szüleinél kellene kezdenünk. Wren keze megtalálta az enyémet, és belekapaszkodott, miközben körülnézett. – Igazán alázatra int, nem? – Micsoda? Úgy nézett rám, mint aki azt reméli, hogy csak tréfálok. Rámosolyogtam, hogy nyerjek egy kis időt, és kiderüljön, mit is mulasztottam el. Besétáltunk egy olyan helyre, ahol lábszárcsontok voltak felhalmozva egymás tetejére egészen a mennyezetig. Koponyákat helyeztek el különböző mutatós elrendezésben, oldalt és az egésznek a tetején is. Ó, basszus! De hiszen ez a jelenet egy horrorfilmből való. Vagy egy temetkezési vállalkozó rémálma… – Alázat. Igen, ez az a szó, amit kerestem. Húzott tovább a katakombák során át egy olyan helyiségbe, ahol a koponyákat szív alakban helyezték el. Ott megállt, és tanulmányozni kezdte. – Mit gondolsz, aki ezt csinálta, utána vajon hazament a feleségéhez, és azt mondta, hogy végig rá gondolt? Lefotózni akkoriban nem tudhatta, de talán idehozta az asszonyt, hogy megmutassa neki. Grimaszoltam. – Ez is egy érdekes módja lehet annak, hogy valakit ágyba vigyél. Wren meglökött a csípőjével. – Vagy talán így fejezte ki a hódolatát valaki iránt, akit szeretett és elveszített. – Körülnézett. – Azt hittem, hogy majd elszomorít, ha idejövök, de valahogy nem úgy hat rám, mintha ezeket az embereket megölték volna. Mindegyiküknek volt egy élete… Amilyen életet a sors juttatott neki. Nem, nem temették el őket külön, de hát mi emberek nem is élünk egymástól elkülönítve, igaz? Az életünk éppúgy egymásba fonódik és mégis független,

mint ahogy a fal a csontokkal mutatja. Senki sem egy magányos sziget. Van valami olyan szépség ebben a helyben, amire nem is számítottam. Magamhoz húztam hátulról, és a hasa előtt összefontam a kezemet. Nem tudom, elmennék-e odáig, hogy szépnek nevezzem ezeket az alagutakat, de még én sem tudtam tréfálkozni az eltávozott emberek maradványait látva. – Kíváncsi lennék, hányak gondolták közülük, hogy örökké fognak élni. Wren hátradőlt az ölelésemben. – Fogadni mernék, hogy egyes pillanatokban mindannyian. Ez a létezésünk csapdája. Mind tudjuk, hogy előttünk minden egyes ember így végezte, de mégis úgy rohanunk át az életen, hogy biztosak vagyunk benne, hogy mindenre lesz időnk, amit akarunk. Pedig semmi sem garantálja a holnapot. Arra is kíváncsi lennék, közülük hányan érezték úgy, hogy a maguk kedve szerint élhették le az életüket, és hányan távoztak úgy, hogy azt kívánták, bárcsak mindent másképp csináltak volna. Megpusziltam Wren fejét oldalról. A szavai csak megerősítettek a meggyőződésemben, hogy vele kapcsolatban a szívemet kell követnem, és bízni abban, hogy ha így teszek, megkapom azokat a válaszokat a kérdéseimre, amiket annyira keresek. Rámutattam az egyik koponyára. – Amikor az a fickó meghalt, lefogadom, hogy senki sem dicsőítette őt azért, hogy mennyi pénzt szedett össze. Wren felmosolygott rám, aztán egy másik koponyára mutatott. – Ő keményen dolgozott a családja fenntartásáért, de elegendő időt is teremtett számukra. Pedig az nem könnyű. Habár semmit sem tudhattam az előttem felhalmozott csontok személyes történetéről, én is mutattam egy harmadik koponyát. – Ennek a hölgynek olyan szíve volt, mint egy doktornak, akkor, amikor még senki sem hitt a női képességekben. Biztos vagyok benne, hogy számos életet mentett meg úgy, hogy még csak nem is kapott elismerést érte. Megint felpillantott rám, láthatóan tetszett neki ez a történet. Ő szúrta ki a következőt. – Látod azt a koponyát ott, amelyikből hiányzik egy jó nagy darab? Ő nem ért jó véget. – Megérdemelte. Mekkora seggfej! Nevetett, majd megfordult, és arcon csókolt. – Igazi tréfamester vagy. – Nem ezt szeretném a sírfeliratomnak.

Meglengette a mutatóujját. – Hadd találjam ki: „igazán jól állt” – ezt szeretnéd. Belefúrtam az orrom a hajába, és a merevedni kezdő farkamat a csípőjéhez szorítottam. – Nem szükséges, hogy mindenki más rosszul érezze magát azért, mert nem születtek olyan jó anyagi körülmények közé, mint én. Nem, én inkább olyasmire gondoltam, hogy… – Megálltam. – Hogy a fenébe jutottunk eddig a morbid témáig? Körbeintett a koponyák halma felé. Ja persze, naná. Megfogtam a kezét. – Folytassuk máshol ezt a túrát. Úgy értem, pont annyira imádom az emberi maradványok halmait szemlélni, mint bármi egyebet, de úgy hallottam, azért vannak más, hasonlóan romantikus helyek is Párizsban. Némelyikben még enni is adnak. Kuncogott. – Te meg a gyomrod. Hogyhogy nem híztál el? – A szex kiváló kalóriaégető. Körbeforgatta a szemét, de továbbra is nevetett. A többi alagúton aránylag kevés megjegyzés kíséretében jutottunk át, aztán felfelé egy újabb csigalépcsőn át az ajándékboltban lyukadtunk ki, mert még a katakombák sem végződhetnek másképp. Felvettem egy nyalókát, és Wren felé mutattam. – Hé, csak én vagyok úgy, vagy te is, hogy látván ezt a sok csontot, kedved támadt elszopogatni egy cukorkoponyát? Megrázta a fejét, de fontolóra vett egy csontvázas hógömböt. – És ez milyen? – Ne. – Megfogtam a kezét, és kisétáltunk az utcára. – Az utolsó napunk Párizsban. Mit szeretnél látni? – Megszállt az ihlet, és megkérdeztem: – Láttad már a Pont des Arts-ot? Megrázkódott. – Bocs, de nem. Tudom, hogy a híd a szerelmesek lakatjaival romantikusnak minősül, de én elborzadok a gondolatától is, hogy emberek önző okokból tönkretesznek egy antik műremeket, csak mert rá akarnak aggatni egy vacak lakatot. Az ilyenek szerintem tényleg elmeháborodottak. Mi köze ennek a szerelemhez? És úgyis tudják, hogy a lakatok nem maradhatnak ott örökké. Valakinek majd le kell őket vagdosnia, hogy

megmentse a hidat. Úgyhogy a gesztus, ami a szerelmük örökkévalóságát lenne hivatott bizonyítani, valójában pont a fordítottját fejezi ki. Vajon mi történik velük pár hónap múlva, amikor a lakatjukat leszedik a roskadozó hídról? Igen, ez a nő való nekem. – Az történik velük, hogy miközben nyakig úsznak a szerelemben, egyik pillanatról a másikra hirtelen azt kell érezniük, hogy elvágják őket egymástól, és félrelökik a semmibe? – Igen! – Az égnek emelte a szabad kezét, miközben beszélt. – Ha egy férfi meg akarná mutatni nekem, hogy a szerelmünk örökre szól, akkor remélem, elég esze lesz ahhoz, hogy inkább építsen valamit, nem pedig leromboljon. Építeni valamit? Mi a fenét tudok én arról, hogy építeni valamit? – Igen. Wren elpirult. – Bocsánat. Milyen nevetséges téma ide kilyukadni! Azt kérdezted, mit szeretnék csinálni ma este. Mi lenne, ha csak sétálgatnánk a városban, például a Szajna mentén. Szeretném látni, hova jutunk végül, talán vacsorázunk egy étteremben, ami véletlenül elénk kerül, aztán… A testem teljes éberségre váltott. – Aztán? – Aztán… történik, ami történik. – A szexi mosolyát már nagyon jól ismertem, egyszerre volt ártatlan és vakmerő. A karomba vontam. – Úgy hallom, hogy ami egyszer megtörténik, gyakran többször is megtörténik. Az arca boldog volt, és sugárzott, miközben felnézett rám. – Én is úgy hallottam. Megcsókoltam, miközben emberek jöttek-mentek körülöttünk, és tetszett, ahogy rám fonódott. Minden régebbi emlékem Párizsból eltűnt a semmibe. Ezentúl így fogok emlékezni a városra – ez az érzés, ez a lány. Megint sétálni kezdtünk, és a lépteimben olyan könnyedség volt, amit évek óta nem éreztem. Egészen biztos voltam abban, hogy bármi mellett döntök, amikor elmondom neki az érzéseimet, a dolgok jól fognak alakulni. Az ő szülei. Az én szüleim. A munkája. Az én hiányzó elfoglaltságom. Mindent ki fogunk találni.

Még egy nap után Párizsban. És még egy éjszaka után a lakosztályomban.

HUSZADIK FEJEZET Wren Másnap reggel korán ébredtem, Mauricio megnyugtató ölelésében. Ő még mindig aludt, és én kihasználtam a lehetőséget, hogy gyönyörködjem az arcvonásaiban. Ma van a nap, amikor befejezzük. Hogyan történik majd? Elvisz a repülőtérre? Ad nekem még egy utolsó búcsúcsókot, mielőtt belépek a check-in zónába? Nem kellene elmennem, még mielőtt felébred? És ezáltal megmenteni mindkettőnket attól a kínos végső búcsúzástól? Még soha nem flörtöltem. Nem ismerem a szabályokat. Megköszönjem neki? Reszkető sóhaj hagyta el a számat: Nem akarok elmenni. Nem akarom, hogy vége legyen. Kitöröltem egy könnyet a szemem sarkából. Sírni sem akarok előtte. Az egész hét egyszerűen tökéletes volt. Mauricio annyira csodálatosan viselkedett. Nem haragudhatok meg rá azért, mert nem akar többet, mint amiben megállapodtunk. Ha fáj a szívem, azt csakis magamnak köszönhetem. A telefonom jelzett az éjjeliszekrényen. Odahajoltam, és megnéztem. Üzenet jött az anyámtól, hogy hívjam fel, ha felébredek. Elküldtem neki a naprakész időbeosztásomat. Biztos el akarja mondani, milyen izgatott, hogy hazamegyek. Kicsusszantam Mauricio karja alól, belebújtam a trikójába, a másik szobába mentem a telefonommal, és becsuktam magam mögött az ajtót. Rögtön felhívtam anyámat, mihelyt hallótávolságon kívül kerültem a hálószobától. – Szia, Mama. Mi újság? – Sajnálom, Wren. Tudom, hogy ma jössz haza. – A hangját elmélyítették az érzések. – Talán minden rendben lesz, de ha van rá

bármilyen lehetőség, esetleg tudnál egy korábbi járattal hazautazni? Megtántorodtam, ahogy ott álltam. Az anyám volt a legkevésbé segítségre szoruló ember, akit ismertem. Ha úgy gondolja, hogy szüksége van rám, akkor csakis komoly dologról lehet szó. – Mi történt? – Emlékszel apád régi jó barátjára a seregből? Trev? – Persze. – Tegnap meghalt. Apád elment, amikor megkapta a hírt telefonon. Csak úgy elment. Megnéztem a garázsban. Senki sem látta. Minden bárt felhívtam már. Ó, istenem, a kórházakat is felhívtam. Senki nem tud róla semmit. Még a telefonját is itthon hagyta. Félek, Wren. Trev volt az, aki kihúzta őt a depressziójából, miután elveszítette a karját. Nem tudom, mit csináljak. Felhívjam a rendőrséget? Leültem az egyik párnázott székre, és végiggondoltam, amiket anyám mondott. Nem akartam mindjárt a legrosszabb eshetőségre gondolni, de kénytelen voltam. Apám egész életemben szenvedett a poszttraumás stressztől. Próbálta takargatni előttem és anyám előtt, de ha meglátott valamit a hírekben, vagy hallott valamit valakitől, ami felidézhette az emlékeit, az könnyen újból depresszióba taszíthatta. Ilyenkor visszavonult a garázsba, matatott valami géppel, és rejtegette előlünk a baját. Általában túljutott rajta pár óra alatt. Egyszer, még főiskolás koromban, segíteni akart egy barátjának megjavítani az autóját, és valahogy ráejtette a lábára a motort. Habár józan volt, amikor az eset történt, aznap éjjel láttam először részegen az apámat. Anyám összeszedte őt egy bárban, és miután ágyba dugta, hosszan beszélgettünk. Elmondta, hogy amikor apám megsérült, nem volt egyedül. A teherautója egy volt a konvojban haladó kocsik közül. Amikor a robbanás történt, olyan messzire repítette, hogy a második robbanás már nem érte el. Eszméleténél volt, de még nem volt tudatában, hogy elvesztette a karját. Végig kellett néznie, ahogy a barátai meghalnak, és nem tudott segíteni nekik. És akkor benne is meghalt valami. Nem akartam tudni, de meg kellett kérdeznem. – Mama, magával vitte a fegyverét? – Ó, istenem. Csak nem gondolod, hogy… – Csak nézd meg, Mama. Tudnunk kell, hogy ott van-e. Anyám sírva jött vissza.

– Itt van. – Felzokogott, azután szipogott. – Annyira sajnálom, Wren. Tudom, hogy soha nem mész vakációra, és ez igazán borzasztó befejezése a párizsi utadnak. – Párizs nem számít, Mama. Örülök, hogy hívtál. – Nagy lélegzetet vettem, hogy megerősítsem magam. Legszívesebben együtt zokogtam volna anyámmal, de éppen miatta kellett erősnek lennem. Sírni később is tudok. – Minden rendben lesz, Mama. Felkapom a cuccaimat, és máris megyek a reptérre, felszállok a legelső járatra, amire jegyet kapok. Hívd fel Dave Steint. A bátyja rendőrtiszt. Ő segíthet nekünk megtalálni Apát, még mielőtt nagyobb baj lenne belőle, mint ami elkerülhetetlen. Apának talán csak egy kis időre volt szüksége, hogy elgyászolja a barátját. Hova mehetett még a garázson kívül? – Nem tudom. Még soha nem ment el úgy, hogy ne mondta volna meg nekem, hova megy, Wren. Soha. Vele kellett volna mennem. Majdnem úgy volt. Csak azt hittem… Wren, siess haza! Már talpon voltam, és a cuccaimat szedegettem össze, amelyek szétszórtan hevertek a lakosztály padlóján. – Úgy lesz, Mama. Hívlak, amikor megvan a járatom. Miután letettük, lábujjhegyen beosontam a hálószobába. Mauricio még mindig mélyen aludt, a karját átvetve azon a ponton, ahol előzőleg én feküdtem. Majdnem felébresztettem. Súlyos dologról volt szó, és jól jött volna a támogatása. De mi nem vagyunk egy pár. Ő az, akivel flörtöltem, nem pedig egy váll, amire támaszkodhatok. Ha szertartásosan elbúcsúzom tőle ezen a napon, az máris magában foglalja annak a veszélyét, hogy csatakos könnyekre fakadok, és ő nem tett semmi olyat, amivel kiérdemelte volna a teljes szétesést, amire most hajlamos voltam. Ha titokban kisurranok, amíg ő alszik, az a legkedvesebb dolog, amit az adott helyzetben megtehetek. Összeszedtem a holmimat, csendben felöltöztem, és a táskámmal a kezemben becsuktam magam mögött a hálószoba ajtaját. A kis konyhában egy pillanatra megálltam. Találtam tollat és papírt. Valamit azért írnom kell, hogy ne aggódjon. Ezt írtam: Köszönöm ezt a csodálatos hetet. Wren.