Én előbb kaptam meg a habot, mint a tortát. Többet akartam: hogy Wren hallja, amint tervezek valamit, amit mindenki más őrültségnek tart, de ő bízik bennem, mert ilyen szilárd a kapcsolatunk. Wren elpirult, miközben közeledett. Ellöktem magam a kocsitól, és a legnagyobb önuralmat gyakoroltam magam felett, amikor lehajoltam, és arcon csókoltam. – Csodásan nézel ki – mondtam. Párat pislogott. – Te is. – Aztán behunyta a szemét egy pillanatra, mint aki máris megbánta, amit kimondott. – Tudom – feleltem, felé hajolva. Nevetett, ahogy előre sejtettem. Egy percig ott álltunk, és egyszerűen csak néztük egymást. Végül így szólt: – Szép idő van. Elmehetnénk sétálni. – Részemről rendben. – Félig-meddig lakóövezet volt. Elegendő forgalom ahhoz, hogy a gyerekek ne játsszanak az utcán, de sok a családi ház is nagy kertekkel, elszórtan a nagyobb épületek között. El tudtam képzelni, hogy ha nem épp a nap közepén járnánk, akkor minden tele lenne népes családokkal. Biztonságos. Középosztálybeli. – Régóta laksz itt? A keze véletlenül hozzáért az enyémhez. Elöntött a hév. Megfoghattam volna a kezét, de eltökéltem magam, hogy lassan haladok. – Pár éve. A főiskola után találtam ezt a helyet. Közel akartam lenni a szüleimhez, de saját lakásra is szükségem volt. Egy várossal odébb laknak. Mosolyogtam. – Én ugyanígy döntöttem a főiskola után. Benned és bennem sok a közös vonás. Wren kutatva nézett az arcomba, aztán inkább megint a járdára. – Mindig tudod, hogy mit kell mondani. Normális esetben ez bók is lehetett volna. – Nem mindig. Megint rám nézett, azzal a tekintettel, amitől a szívem kissé görcsbe rándult. – Akárhogy is, Párizs csodálatos volt. Sajnálom, hogy úgy jöttem el, ahogy tettem. Az apám… – A hangja elhalt. Vártam.
Nem akartam többet, mint amennyire ő készen állt. Ez alkalommal a türelem lesz a vezeték-, a középső és a keresztnevem is. Wren megéri. Újrakezdte: – Az apám poszttraumás stressztől szenved. A katonai szolgálata alatt elvesztette a fél karját és sok közeli barátját egy robbantásos merényletben az öbölháborúban. Azóta nem ugyanaz az ember. Fizikailag jól van, de rengeteg bűntudatot hordoz. Mialatt Párizsban voltam veled, meghalt az egyik legközelebbi barátja. Trev ott volt vele a háborúban azon a napon. Ő értette, milyen démonok üldözik apámat. Amikor senki más nem tudott segíteni, Trev mindig vissza tudta téríteni a sötét gondolatoktól. Wren szemében könnyek jelentek meg. Én alig tudtam lélegezni. Mégis kényszerítettem magam, hogy egyszerűen csak figyeljek, és bólintottam. – Azon a reggelen, amikor eljöttem, anyám hívott telefonon. Ő mondta, hogy apám elment előző este, közvetlenül miután megkapta a hírt Trev haláláról. Nem vitte magával a telefonját, és anyámnak fogalma sem volt, hol lehet. Nem tudtam, mit csináljak. Majdnem azt mondtam, hogy fel kellett volna ébresztenie. Segítettem volna. De valami azt súgta, abban a pillanatban nem arra volt szüksége. Inkább kinyújtottam a kezem, és az ujjai közé fontam az enyéimet. – Szóval azonnal hazarepültél – mondtam. – Én is ezt tettem volna. Megszorította a kezemet. – Amikor otthagytam azt a cédulát, nem gondolkodtam azon, hogy te majd mit érzel. Azon sem gondolkodtam, hogy én mit érzek. Csak meg kellett találnom az apámat. – Jól tetted, Wren. – Megálltam, és a karomba zártam. Igen, ott volt a tűz, de az a pillanat inkább a megnyugvásról szólt. Belélegeztem az illatát. Sóhajtott, és ellazult az ölelésemben. Amikor felemelte a fejét, elengedtem. Szipogott, és a szeme sarkát törölgette. – Igen. Apám még mindig küzd Trev elvesztésével, de otthon van, és már beszélget valakivel a Veteránügyi Minisztériumnál. Nem gondoltam, hogy lehet jobban törődni Wrennel, mint ahogy én tettem, de most alázatra késztetett az a szeretet és odaadás, amivel ő a családjához viszonyult. Elmosolyodtam. – Én meg azt hittem, hogy az egész csak rólam szólt. Igazi seggfej voltam, amikor pár napja megláttalak. Nagyon beléd zúgtam Párizsban…
És dühös voltam… Megbántott, azt hiszem, amikor úgy gondoltam, hogy te annyival kevesebbre tartod a mi együtt töltött időnket. Wren tekintete az enyémet kutatta. – Téged megbántott az én üzenetem? Vállat vontam. – Olyan nehéz elhinni, hogy nekem is vannak érzéseim? Lassan megrázta a fejét. – Mit csinálsz? – Hogy érted? Éppen őszinte vagyok veled. – Wren összefonta maga előtt a karját. – Egy idióta voltam. – Felemeltem és leejtettem a fél vállamat. – Ezért viseltem olyan nehezen, amikor elmentél. Még senki nem ébresztett bennem olyan érzéseket, mint te. Elkezdtem azon fantáziálni, hogy mi ketten örökké… – Nem. Te azt mondtad nekem, hogy nem tartasz fenn kapcsolatokat. Azt mondtad, hogy ha valakit hosszú távra keresek, akkor az nem te vagy. – Sok mindent mondtam, amire nem vagyok büszke. Csak mikor elmentél, akkor… – Állj le. – Wren megint gyorsan pislogott egypárat. – Most itthon vagyok, Mauricio. Ami Párizsban működött, az itt nem működik. Nem fogok rögtön visszaugrani veled az ágyba. Épp most hagytam ott az állásomat. Apám jól van, de nem tudhatom, meddig tart ez így. Felelősséggel teli dolgaim vannak. Sajnálom. – Mit akarsz mondani? – Azt, hogy nem akarok többet találkozni veled. Ma azért jöttem ide, mert nem akartam a dolgokat úgy félbehagyni, ahogy voltak. Én most nem flörtöt keresek. Valami sokkal megbízhatóbbra van szükségem egy olyan férfitól, aki a valóságban létezik – és nem a fantázia világában. A kezét a mellkasomra tettem. – Én valódi vagyok. Kiszabadította a kezét. – Túlságosan különbözünk. – Nem tudhatod. Körbeforgatta a szemét, és felém legyintett. – Nézz magadra. És nézz rám. A te családod gazdag. Az én apámnak egy benzinkútja van, az anyám pedig szobalány volt. Nekem per pillanat nincs állásom. Most akkor mondd meg, miben hasonlítunk? Megdöbbentem. Hogyhogy nem látja, hogy ezek mind nem számítanak?
Eszembe ötlött egy gondolat, ami visszabűvölte a mosolyt az arcomra. Wren azért nem láthatta magát velem együtt, mert ő csak a párizsi oldalamat látta. A fiatalabbik énemnek kellett a város csillogása, a vadulós élet izgalma. De ez már hosszú ideje nem én voltam. A bátyám feleségének egy mondata is felmerült bennem: „Ha megmutatod Wrennek ezt az oldaladat is, meg fogja bocsátani a korábbi botlásaidat.” Megint megfogtam a kezét, és megszorítottam. – Gyere, vacsorázz velem és a családommal vasárnap. Ha nem leszel belém fülig szerelmes, mire onnan elmész, akkor soha többet nem zavarlak. A szeme elkerekedett. – Vacsora? Szélesen elvigyorodtam. Annyira megszeppentnek látszott, hogy muszáj volt felvidítanom valamivel. – Ne aggódj, én nem vagyok Cecile. Egy Romano-vacsora előételekkel kezdődik, aztán jön még egy csomó fogás, rengeteg nevetés, aztán házi desszert. Párizs jó mulatság volt, de én sem csak az vagyok, akit ott láttál. Mielőtt végképp leírsz bennünket, nem gondolod, hogy legalább meg kellene ismerned a valódi énemet? – Talán. – Kicsit mintha lesokkolta volna az ötlet, úgyhogy inkább visszakísértem a házhoz, ahol lakott. Maradhattam volna még, de nem akartam időt hagyni arra, hogy nekiálljon túlgondolni a javaslatomat. – Vasárnap délután háromkor eljövök érted. Öltözz lezseren, és legyél minél éhesebb. Futólag megcsókoltam, sarkon fordultam, és elsétáltam. Amikor már a kocsimban ültem, visszanéztem, és láttam, hogy még ott áll, keze a száján, és mintha még mindig nem értené, mi történt éppen most. Ez rendben volt. Én sem voltam benne biztos, hogy értem. Nem tudtam volna megindokolni, honnan a végtelen önbizalmam, hogy ez majd működni fog. Egyszerűen csak tudtam, hogy úgy lesz. Miközben vezettem, felhívtam az anyámat. – Anya, vasárnap egy személlyel többre teríts. Hazahozom Wrent, hogy találkozzon a családdal. Anyám odahívta Apát, hogy ő is hallja, amint kiejtem a számon ezeket a szavakat.
Röviden összefoglaltam nekik, hogy mi történt séta közben, és hogy úgy éreztem, épp ideje, hogy többet is lásson belőlem. – Igent mondott, úgyhogy eljöttem, még mielőtt meggondolhatta volna magát. Apám nevetett. – Bölcs ember. A kevesebb több. – Hívd fel ma este! – tanácsolta anyám. – Nem gondolod, hogy az túl sok lesz? – kérdeztem. – Ha figyelembe veszem, hogy miken ment keresztül nemrég, akkor nem. Nem fogod megnyerni a szívét szép szavakkal, de még a nagy gesztussal sem, hogy idehozod. Büszke vagyok arra a gondoskodó emberre, aki lett belőled. Amikor Sebastiannak szüksége volt rád, te mindig ott voltál mellette. Amikor már nem igényelt téged annyira, akkor vissza tudtál lépni, hogy helyet adj neki. Jó szíved van, Mauricio, de az emberek gyakran nem veszik észre, mert a Jóisten megáldott azzal a jóképűségeddel, és nem látnak túl rajta. Hívd fel. Kérdezd meg, hogy telt a napja. Vidítsd fel, ha kell. Az emberek azért szeretnek téged, mert törődsz velük. Mutasd meg neki ezt az oldaladat is. – Egyetértek mindennel, amit anyád mondott – szólt közbe apám. Elöntött a hálaérzet, és egy kis ideig nem tudtam megszólalni. – Köszi, Anya. Köszi, Apa. Igazatok van, tényleg elég szuper vagyok. – Ezt csak azért tettem hozzá, hogy megnevettessem őket. Nevettek is. Mielőtt letettük, anyám még tréfált kicsit: – Nem akarok nyomást helyezni rád, de öt unokám sorsa függ most tőled. – Ezzel bebizonyosodott, hogy Apa tényleg mindent kitálalt neki. Azért reméltem, hogy nem mindent. Eszembe jutott, hogy egyszer megkérdeztem Wrent: „Mit fogok én csinálni veled?” Lélegzetelállító választ adott: „Valami olyan dekadens dolgot, amitől mosolyogva fogok hazarepülni.” Nem úgy hagyta el Párizst, ahogy mindketten reméltük, de ahelyett, hogy azon tanakodnék, hogyan végződött az első hetünk, most az lesz a misszióm, hogy végtelenül sok okot adjak neki a mosolygásra – ágyon kívül és belül. Régen egy duhaj voltam, de azoknak a napoknak vége.
Végre tudtam, mit akarok csinálni, és a tervem minden részletében szerepelt az a tényező, hogy meg kell győznöm Wrent arról, hogy mi összetartozunk.
HARMINCEGYEDIK FEJEZET Wren Az egész hét örvénylő forgatagban telt el. Napközben életrajzokat küldözgettem szét, telefonos interjúkat bonyolítottam, és naponta meglátogattam a szüleimet. Ezúttal nem azért, mert aggódtam miattuk, hanem mert maga a látogatás mindig megnyugtatott. Eléggé meglepő módon, a Mauricióval folytatott mindennapos esti beszélgetés is így hatott rám. Amikor felhívott a sétánk utáni estén, azt gondoltam, hogy majd találkozót javasol még vasárnap előtt. De nem tette. Ahelyett érdeklődött, hogy megy az állásvadászat, és úgy tűnt, őszintén kérdezi, miközben leírtam neki a pozíciókat, amelyekkel kapcsolatban fontolgattam a jelentkezést. Még azt is felajánlotta, hogy átnézi az önéletrajzomat, és visszajelzést ad rá. A bátorítására még több információt írtam bele a főiskolán nyert díjaimról. Már majdnem elfeledkeztem róluk, míg meg nem kérdezte, milyen elért eredményeimre vagyok a legbüszkébb. Szomorú, hogy egészen a főiskoláig vissza kellett nyúlnom ezekért, de amikor visszaemlékeztem azokra az időkre, meggyőződtem róla, hogy a listámon szereplő több álláslehetőséget is nyugodtan kihúzhatok. Nem azért hagytam ott egy kihívást nem jelentő, biztonságos állást, hogy találjak egy ugyanolyat. A telefonbeszélgetések megszabadítottak minket attól a figyelemeltereléstől, amit a testi vonzódás jelentett, és így észrevehettem, hogy Mauricio ugyancsak képben van, amikor üzletről van szó. Ismerte a trendeket, értette, hogyan kell felépíteni egy vásárlói bázist, és nem tartott a kockázat vállalástól. A hét közepére azt is átbeszéltük, hogy ő milyen válaszúton találta magát. Ő és a fivérei építették fel a Romano Superstores cégbirodalmat. Kívül-belül ismerte az egészet. Lett volna értelme és helye is, hogy benne maradjon, de úgy érezte, itt az ideje visszavonulnia, és engedni, hogy végleg Sebastian vegye át a vezetést.
Ahányszor a családjáról beszélt, melegség töltötte meg a hangját. A benyomásomat arról, hogy beképzelt és egocentrikus, helyettesítette a felfedezés, hogy van más oldala is – olyan, ami a csakis a családjáról és irántuk való elkötelezettségéről szólt. Párizsban rengeteg időt töltöttünk el azzal, hogy mókáztunk és flörtöltünk. Ez most más volt, sokkal mélyebb szintje annak, hogy megértsük egymást. Azt mondta, velem akar lenni, de nem csak az ágyban, és lassacskán, a beszélgetéseknek köszönhetően én is kezdtem így érezni. A hét végére elküldtem neki néhány általam tervezett találmány vázlatának a fényképét, amelyeket azért készítettem az elmúlt évek során át, mert úgy gondoltam, a világnak szüksége lehet ezekre. Volt köztük néhány csacskaság. Például, sok ember leveszi a cipőjét, ha hazaér, és lábtörlőre vagy egy nagy kupacba teszi, hogy ne vigyen piszkot a házba. Volt egy ötletem, amely szerint egy bizonyos típusú padlószőnyeg fertőtlenítheti a lábbeliket, hogy ne kelljen mindig megkérni a vendégeket, hogy vegyék le a cipőjüket. Mauriciónak tetszett az ötlet, azt mondta, ennek már rég a piacon kellene lennie. El is fogadtam a bókját, mert mindig is büszke voltam erre a tervemre. Azt azért tisztáztam, hogy a cipők fertőtlenítése nem olyasmi, amit szenvedélynek nevezhetnék. Amit igazán élveztem ebben, az a kreativitás volt – tervezni valamit, amit az emberek igazán hasznosnak találhatnak. Amikor végre eljött a vasárnap, izgatottan vártam, hogy újra lássam Mauriciót. Ugyanakkor ideges voltam amiatt, hogy ebbe a családja meglátogatása is beletartozik, különösen, mivel páran közülük tanúi voltak a közöttünk lezajlott jelenetnek. Ha nem lettek volna a telefonok, alighanem találok kifogást, hogy miért nem megyek el hozzájuk. Túlságosan feszélyező lett volna. Miközben vártam, hogy Mauricio megérkezzen a lakásomhoz, már kíváncsian néztem elébe a találkozásnak azokkal az emberekkel, akikről olyan sokat mesélt nekem. Szerettem volna elbeszélgetni a könyvelőnővel, akit a bátyja feleségül vett. Tetszett, hogy az örökbe fogadott kislánya a család teljes értékű tagja lett. Mauricio beszélt Gian kötődési problémáiról is, ami abból eredt, hogy az édesanyja nem tartott rá igényt. Azt is nagyon bírtam, hogy a család mindig egy emberként állt a mellé a családtag mellé, akinek éppen szüksége volt támogatásra. Az én családom is ilyen volt.
Ilyen családot akartam én is magamnak. Lehetséges lenne, hogy Mauricio egyszerre fantázia és valóság? Amikor üzenetet küldött, hogy lent vár, egy utolsó pillantást vetettem magamra a tükörben. Egyszerű ruhát választottam szandállal. A hajamat hátrakötöttem. Szolid sminket tettem fel. Többet is feltehettem volna, de Mauricio azt mondta, a valódi énjével fogok találkozni, úgyhogy én is az igazi énemet akartam megmutatni. Majdnem nadrágot vettem, de Mauricio kedvéért aztán mégis ruhát. Ez neki szólt. És nekem. Látni szerettem volna, ahogy a szeme felragyog, amikor meglát. És úgy is volt. Ott a járdán, az autója mellett körbeforgatott a kezemnél fogva. – Bámulatosan nézel ki. Ő sem nézett ki rosszul. Egyszerű drapp nadrágot és fehér inget viselt, de rajta valahogy úgy festettek, mintha egy elegáns katalógusból származtak volna. A mosolya csak az enyém volt, megvilágította a szemét, és szédítő izgalommal töltött fel engem is. Lábujjhegyre emelkedtem, és merészen megcsókoltam. A karja körém fonódott, én pedig beleolvadtam a testébe. Az érintésében tűz volt, az éhségében ígéret, de valami több is. Miután egész héten ilyen sokat beszélgettünk, a vele való együttlét már teljesen helyénvalónak tűnt. Mindketten szaggatottan lélegeztünk, amikor kettéváltunk. – Készen állsz? – kérdezte fojtott hangon. Bólintottam. Kinyitotta nekem a kocsiajtót, én becsúsztam az ülésre. Egy másodperc múlva ott ült a sofőrülésben, becsatolta magát és mosolygott. – A családom őrült – figyelmeztetett. – Most mondod? – tréfáltam. Nem aggódtam. Az enyém is az volt. – Remélem, az anyukádnak tetszeni fogok. Miután kikanyarodtunk a forgalomba, Mauricio a kezébe fogta az enyémet, és az ajkához emelte, hogy megcsókolja. – Biztosan. Az édesanyádat máris csodálja. Megfeszültem. – Az anyámat? – Mindennap beszélgetnek. Te nem tudtad?
– Várjunk csak. A szüleink mindennap beszélgetnek? – Az anyáink. Az apám úgy gondolja, előbb nekem kell találkoznom az édesapáddal, nem neki. Ebben ő teljesen régimódi. Mint egy halnak, akit most halásztak ki a vízből, a szám csak nyílt és csukódott. – Te most viccelsz velem, ugye? Könnyedén mosolygott. – Nem azzal kezdtem ezt a beszélgetést, hogy a családom bolond? – Nem hiszem el, hogy anyám erről nem szólt egy szót sem. – Ezzel volt igazából gondom. – Talán nem akart befolyásolni – azt akarta, hogy te magad vedd észre, milyen remek fickó vagyok. Ezt nem hagyhattam szó nélkül. Feléje fordultam. – Milyen érzés, ha az embernek ilyen… hatalmas egója van? Nem mondhatnám, hogy megrendítette a kérdés. Újabb mosolyt villantott, és rám kacsintott. – Minél nagyobb, annál jobb, legalábbis a nők mindig ezt mondták nekem. – De kár, hogy ugyanezt nem az agyadról mondták – szúrtam vissza. Rögtön tudtam a huncut mosolyából, hogy hová kalandoztak a gondolatai, még mielőtt megszólalt volna. – Ez volt az, ami miatt a nevemet kiáltottad, és könyörögtél, hogy ne hagyjam abba? Az agyam? Nem tehettem róla, elpirultam és visszamosolyogtam. Próbáltam igazán jó visszavágást kitalálni – ahol nincs, ott ne keress? –, de aztán feladtam, és csak nevettem. Egy perc után megjegyeztem: – Még mindig nem hiszem el, hogy az anyáink beszélgetnek. Ez a te műved? – Ez mind Anya műve. A jó hír? Ha úgy döntesz, hogy velem maradsz, a családom úgy fogad majd téged, mint valakit közülünk. A rossz hír? Úgy is fognak veled bánni, mint valakivel közülünk. Mindennap felhívhatnak telefonon, és a vasárnapi ebéd bizonyos értelemben kötelező. Ez nem hangzott annyira rosszul az én fülemnek. – Én szeretem családi körben tölteni az időmet. Eléggé biztos vagyok benne, hogy az én apám majd életveszélyesen megfenyeget téged, de még eddig senkit sem ölt meg konkrétan, akivel randevúztam. – A móka
kedvéért hozzátettem: – Párat kicsit megrongált, de nem úgy, hogy a bíróságon bizonyítható lett volna. Mauricio felnevetett. – Alig várom, hogy találkozzak vele. Az ujjaink összefonódtak. Hangosan megjegyeztem: – Szóval ezt csináljuk most. Bemutatsz a szüleidnek. Megint kezet csókolt. – Ez tűnt helyénvaló cselekedetnek, tekintve, hogy szerelmes vagyok beléd. Szerelmes. Szentséges ég! Szeret engem. Nem engedtem meg magamnak, hogy azonnal kielemezzem, milyen érzések ébredtek fel bennem. Minden, ami Mauricióval volt kapcsolatos, az első pillanattól, amikor megláttam, olyannak tűnt, mint egy álom. Még mindig szabadesésben voltam, és vártam, hogy felébredjek. A múlt hét olyan jó volt. De lehet valóságos, ami ennyire jó? A rá következő csendben rájöttem, hogy én nem mondtam, hogy szeretem. Semmit sem mondtam. Szerettem őt? Nem tudtam. Szédült voltam, valóságos tengeribeteg. Rémült és euforikus, amikor elképzeltem vele a jövőt. Ez szerelem? Annyira szerettem volna, ha igaz, amit mond, hogy felkavarodott a gyomrom. Fél kézzel eltakartam a számat. Ha az ölébe okádok, akkor ezt úgy veheti, mint annak a jelét, hogy nem szeretem viszont, és ez nem lett volna igaz. A fejem beleszédült a felismerésbe, hogy én is szeretem. A szívem kitörő örömmel tombolt. Elkezdtem hiperventillálni.
HARMINCKETTEDIK FEJEZET Mauricio Miután begördültünk a szüleim felhajtójára, Wrenre pillantottam. Ugyanaz a tágra nyílt szem, pánikszerű arckifejezés fogadott, amit az Eiffel-torony tetején láttam rajta. Megnyugtató mosolyt sugároztam felé. – A szüleim szeretni fognak téged. Nem kell aggódnod semmi miatt. – Igen – mondta lélegzet-visszafojtva. – Akkor készen állsz? Wren torkán látszott, ahogy nagyot nyel, aztán megragadta a karomat. – Én is szeretlek téged. Rögtön mondanom kellett volna. Azt is akartam. De elkezdtem gondolkodni rajta, aztán meg már túl késő volt. Pedig így van. Szeretlek téged. – Tudom. – Hogyne estem volna még jobban szerelembe vele? Csodálatos volt. Összeráncolta a homlokát. – Tudod? Amíg nem mondta, addig nem tudtam. Csak reméltem. De ami ennél is jobban számított abban a pillanatban, az az volt, hogy mélyen meg volt rendülve, láttam, hogy belül teljes a gubanc. Nem akartam, hogy így találkozzon a szüleimmel. Úgyhogy felöltöttem legcsábítóbb playboymosolyomat, és modellpózba vágtam magam. – Hogyne lennél szerelmes belém? A szeme összeszűkült, aztán felvillant benne a humor, végül elengedte magát. – Sosem tudom, mikor tréfálsz. – Ha jól játszod ki a kártyáidat máma, bébi, akkor egy egész életen át találgathatod. – Erről tudnia kellett, hogy tréfa. – Szóval így állunk, igaz? – A mosolyában kihívás villant. Rögtön visszavigyorogtam. – Így állunk.
– Mit tennél, ha a szüleidnek nem tetszenék? – kérdezte, hirtelen komolyra váltva. Fontos kérdés volt, őszinte választ érdemelt. – Ebben nekik nincs választásuk. Az arcomat fürkészte, aztán megkérdezte: – Komolyan gondolod, ugye? Megcsókoltam. Nem tudtam nem megtenni. Aztán azt mormoltam: – Igen, Cicus. Hátralökött. – Nehogy így nevezz a szüleid előtt. Nevettem, és megdörzsöltem a mellkasomat. Erősebb nő volt, mint amilyennek látszott. – Mit akarsz, mit mondjak, hogyan találkoztunk? A szeme megint kikerekedett. – Ezen nem gondolkodtam. Eddig mit mondtál? – Hogy egy barátomon keresztül. – Csak ennyit? – Nem voltam benne biztos, hogy értékelnék a majdnem édes hármasodat Felixszel. Felemelte az ujját. – Sosem akartam belemenni. – Akkor sem, amikor még azt hitted, én vagyok ő? Láttam, hogyan néztél rám. Az álla leesett, aztán elmosolyodott, és megadta magát. – Oké, talán egy pillanatra, amikor megláttalak. De én nem osztozom. Visszavigyorogtam rá. – Az remek, mert én sem. A szélvédő felé hajolt. – A családod az ablakok mögül figyel minket. Nehezemre esett elvenni a tekintetemet, de megtettem. – Ja. A szüleim ott vannak az ajtóban. Sebastian, Heather és Ava az ablakfülkénél. Mögöttük Christof, azt hiszem. Ő kell hogy legyen, mert a fürdőszoba ablakában Gian áll. Remélem, eszébe jut kezet mosni. – Nem mindig szokott? Vállat vont. – De, azt hiszem. Nem tudom. Orvos akar lenni, tehát a higiéniája remélhetőleg meghaladja az átlagost. Igen, én arra szavazok, hogy „ez nem
probléma”. Hosszan nézett, aztán nevetésben tört ki. – Egyáltalán miről beszélsz? – Aztán megérintette az arcomat. – Ideges vagy? Egészen addig nem vettem észre, hogy az vagyok. Egy férfi végül is csak egyszer csinálja ezt – bemutatja a családjának a leendő feleségét. Azt szerettem volna, ha minden jól megy. – Csodálatos emberek, Wren. Ami jó van bennem, azt mind nekik köszönhetem. Megszorította a kezemet. – Akkor máris szeretem őket, mert eléggé kötődöm ahhoz, ami jó benned. – A mosolyom kétértelművé változott. Egy férfi nem mindig felelős azért, hogy az agya merrefelé fordul. Forgatta a szemét, de mosolygott. – Tudod jól, hogy nem arra gondoltam. Miközben kiszálltam a kocsiból, megeresztettem még egy tréfát: – Ne légy zavarban! Azt a részemet is eléggé kedvelem. – Egek ura! – mondta, és nevetett. Kinyitottam az ő ajtaját is, és megfogtam a kezét. – Csak lazán a mocskos beszéddel a szüleim előtt. – Hagyd abba – mondta, és könnyedén megütötte a karomat. – Soha – ígértem meg. A szüleim intettek nekünk, ahogy közeledtünk. Amint odaértünk, az anyám átölelte Wrent. Aztán az apám is. Amikor Wren nem reagált rögtön azzal, hogy elhúzódik és elrohan, már tudtam, hogy túl fogja élni az este további részét is. Sebastian az előszobában üdvözölt minket, és bemutatta Wrent Heathernek és Avának meg Ava játék állatának. Wren lehajolt, és ugyanazzal a meleg mosollyal üdvözölte Farkaskát is, mint Avát. Az ebéd szokás szerint isteni volt. A társalgás gond nélkül folydogált. Anyám bölcsen úgy rendezte, hogy Wren és én szemben ültünk Sebastiannal és Heatherrel. Érthető volt, hogy Heather és Wren azonnal megtalálták a közös hangot. Nem volt nehéz észrevenni, mennyire csodálja Wren Heathert azért, mert saját cége van. Heathert ugyanennyire lenyűgözte, hogy Wren olyan szakmát választott, amelyet még mindig férfiak uralnak. – Ha bármit választhatnál, mit csinálnál? – kérdezte Heather. Wren egy pillanatra maga elé nézett, aztán beismerte:
– Amikor megengedem magamnak, hogy elhiggyem, hogy minden lehetséges…, akkor arról álmodom, hogy feltalálok valamit, ami tényleg számít, és az lesz a hivatásom. Szokás azt mondani, hogy ha az ember olyasmit csinál, amit szeret, akkor az nem is munka. Az apám és én régebben sokat beszélgettünk arról, hogy együtt fogunk feltalálni valamit, ha már elég idős vagyok hozzá, de aztán ez sosem történt meg. – Megint maga elé nézett. – De jelenleg az a legfontosabb, hogy valami állandó munkát találjak. Egy olyan valakinek, amilyen én is vagyok, ijesztő, ha nincs állása, szóval végül muszáj lesz választanom valamit, és annál maradni. – Mit csinálnak a szüleid? – kérdezte Gian az ifjúság ártatlan tapintatlanságával. A fél karomat Wren székének hátára tettem. Vajon zavarba jön, ha erről kell beszélnie? Az én családom nem a pénztárcájuk vastagsága után ítélte meg az embereket, de Wren már bevallotta, hogy a mi vagyonunkat kissé ijesztőnek találja. Wren felemelte a tekintetét, és rámosolygott Gianra, láthatólag értette, hogy a kérdés valódi érdeklődésből fakad. – Apámnak van egy benzinkútja. Ő elvesztette a fél karját az öbölháborúban, de azelőtt ő is mérnök volt… Úgyhogy tőle örököltem, hogy szeretem tudni, hogyan működnek a dolgok. Az édesanyám házakban takarított, hogy több legyen a jövedelmünk. Tőlük kaptam a munkával kapcsolatos etikámat. Először legyen étel az asztalon, utána hozzáfoghat az ember, hogy üldözze az álmait. Amikor fiatalabb voltam, nem is akartam mást. Most tehát azzal segítem őket, amivel tudom. Megsimogattam Wren hátát. – Wren igen közel áll a családjához, de te ezt tudod, igaz, Anya? Anyámban volt annyi becsület, hogy elpirult. – Wren, azt hiszem, ideje, hogy színt valljak. Egy ideje beszélgetünk az édesanyáddal. Nagyon kedves asszony. Remélem, nem estem túlzásba. Christof felénk hajolt, és hangosan suttogott, hogy mindenki hallja. – Mi mind tudjuk, hogy ez túlzás. Nem tehetsz egyebet, mint hogy tudomásul veszed. Nincs más lehetőséged. Anyám hátradőlt, és merőben szokatlanul védekezni kezdett. – Természetesen mindig van más választás. Úgy akartok feltüntetni, mintha én nem lennék nyitott a kritikára. Mind elővigyázatosan csendben maradtunk.
De Wren nem vette a figyelmeztető jeleket. – Őszintén megvallom – mondta –, hogy amikor megtudtam, hogy beszélgetni szoktak, határozottan túlzásnak éreztem. – A szobából egy szempillantás alatt eltűnt minden levegő. Kételkedtem benne, hogy bárki is lélegezni merne, de Wren folytatta. – De négy fiút nevelt fel. Nem tudom, a másik hárommal milyen volt, de abban biztos vagyok, hogy ezzel, itt nem lehetett könnyű. – A hüvelykujjával felém bökött. Anyám elnevette magát. – Az biztos. – Mindannyiunk szíve ismét verni kezdett. – Szereti őket, és a legjobbat kívánja nekik. Én tisztelem ezt. A világ kegyetlen hely, és semmi rosszat nem találok abban, ha az ember megpróbálja a gyerekei biztonságát olyan soká megőrizni, ameddig csak tudja. – Előrehajolt. – Én is nagy családot szeretnék. Ha olyan szerencsés leszek, hogy megkapom ezt a sorstól, bárki megesküdhet az életére, hogy mindig tudni akarom majd, kivel töltik a gyerekeim az idejüket. – Megfordult, és rám mosolygott. – És remélem, hogy az én gyermekeim is lesznek olyan jók, mint a magukéi… – Két ujjával összecsípte a levegőt. – Talán egy csipetnyivel szerényebbek. Általános nevetés tört ki. Megcsókoltam a füle fölött. – Talán – tréfáltam –, ha olyan csúnyák lesznek, mint Christof… Christof hozzám vágott egy zsemlét. Láttam, hogy jön, és idejében lebuktam. Nevettem, és folytattam: – Vagy lassú, mint Gian. Gian gombóccá gyűrt szalvétával támadott, de szintén nem talált. – Vagy olyan morcos, mint Sebastian… Egy húsgolyó talált el a homlokom közepén, de nem Sebastiantól jött. Amikor letöröltem, Ava kijelentette: – Telitalálat! – Ez az én kislányom – mondta Sebastian. – Egy dobójátékos képességeivel rendelkezik. Heather úgy festett, mint aki alig tudja visszatartani a nevetést. – Ava, nem dobáljuk az ételt! Ava körülnézett az asztalnál, és vitatkozott. – Ők is dobálnak. Anyám szigorú pillantást vetett ránk, külön-külön mindenkire. – De nem az én asztalomnál!
– Bocsi, Anya – mondtuk mindannyian, a fivéreim és én. Az anyám arckifejezése ellágyult. Megint Wrenhez fordult. – Jól nézz körül. Ez a maximum teljesítmény, ahogy viselkedni tudnak. Gondolod, hogy elbírsz majd velünk? Wren körülnézett, mintha komolyan fontolóra venné a kérdést. Megfeszültem ott az oldalánál. Nem volt az a típus, aki nem mondja ki nyíltan, amit gondol, és anyám éppen most tette próbára. Szerelmes bizsergés és reménység fogott el, amikor Wren pillantása találkozott az enyémmel. Így szólt: – Tudom, hogy igen. Jobban szeretem, ha valami kicsit zűrös, mint ha tökéletesnek akar mutatkozni. A családom egy pillanatra eltűnt előlem. – Azt akarod mondani – tréfáltam –, hogy zűrös családom van? Vigyorogva letörölte a homlokomat egy szalvétával, és felmutatta, hogy ott maradt némi szósz. – Igen, no és mit akarsz ezzel kezdeni? Nem igazán tudtam mit csinálni a közönségünkkel. – Ava, készülj egy húsgolyóval! – Nem! – szólt közbe Heather azonnal. – Csak tréfál. Felvontam a szemöldökömet Wren felé. – Tréfálok? Wren szeme szikrát vetett, és még szélesebben mosolygott. – Próbáld ki, ha mered! Apám megköszörülte a torkát. – Ava, ne hagyd, hogy Mauricio bácsi bajba keverjen téged. Már kitöltöttük az egy estére szóló ételdobáló keretünket. Mi lenne, ha te meg én kimennénk megnézni, mi lesz a desszert? – Jóóóó! – lelkesedett Ava. Nem engedtem el Wren tekintetét. – Ha meghúzzuk a csatatér vonalait, figyelmeztetnem kell téged, hogy Ava kapott tőlem egy pónit. Én bizonyos értelemben a kedvence vagyok. Wren végigfuttatta egyik kezét a megtisztított homlokomon. – Addig, amíg fel nem cukkolod Sebastiant. Rámosolyogtam, tetszett a csatározásunk könnyedsége. – Ez magától értetődik. Remélem, egy napon majd az én gyerekeim is képesek lesznek húsgolyókat dobálni a védelmemben. Wren nevetett.
– Így nézne ki a veled való élet? Összefontam az ujjainkat, és megígértem. – Így, és még sokkal többféleképpen. Wren arca elkomolyodott. – Ez mind nagyon gyors nekem. Még nem tudom, mihez hogyan is viszonyuljak. – Még én magam is folyamatban levő munkafeladat vagyok – feleltem. De az, hogy hazahoztam Wrent, egyértelműen jó döntés volt. Ahol azelőtt szorongást láttam a szemében, most remény csillogott. – Mi lenne, ha az lenne a válasz, hogy próbáljuk meg együtt kitalálni? Sosem fogom elfelejteni a szerelmes tekintetét, miközben így felelt: – Az tetszene. Egy gyors pillantás az asztal körül meggyőzött arról, amit halványan már érzékeltem – hogy a családom közben leszedte az asztalt, és csöndben visszavonult a konyhába. Kettesben maradtunk. – Szeretlek, Wren. Számomra ez az igazi tét. Te megmondod nekem, hogy mire van szükséged, és én eget-földet megmozgatok, hogy meg is kapd. Behunyta a szemét. Amikor kinyitotta, szerelem volt benne és eltökéltség. – Szeretném azt mondani, hogy te vagy minden, amire szükségem van, de nem mondanék igazat. Az apám jobban támaszkodik rám, mint eddig valaha. Megszakad a szívem, ha azt látom, hogy bizonytalan, mert nem tudom, megvan-e bennem, ami ahhoz kell, hogy én lehessek neki Trev. Félek, hogy kudarcot fogok vallani. Ő szeretni fog téged, mert én szeretlek, de nem építhetek fel olyan életet, amelyben nem én vagyok az ő sziklája. – Soha nem kérném tőled azt, hogy válassz közülünk. – A szívem furán ugrott egy kicsit. – Tudom, csak muszáj világosan beszélnem. Én egy meghatározott csomaggal jövök – felelte, miközben megszorította a kezemet. Gyöngéden cirógattam az arcát. – Én megértem ezt. Én is ilyen helyzetben vagyok. A családi elkötelezettségek engem nem ijesztenek meg. Tetszik, hogy fellépsz az apád megsegítése érdekében… Különösen, hogy még te is keresed az utadat. – Hirtelen eszembe ötlött egy gondolat, mintha fejbe rúgtak volna. – Bízol bennem? A szeme kissé elkerekedett, de bólintott.
– Nem valami kicsi dologra gondolok. Hanem valami nagyra. Valamire, amit ha sikerül megvalósítanom, válasz lehet arra, amit te keresel. – A munkámmal kapcsolatban? – Mindennel kapcsolatban. – Hát az tényleg nagy dolog kell hogy legyen. – Igen, de minél többet gondolok rá, annál inkább tudom, hogy az lesz az, amire mindkettőnknek szüksége van. Összeráncolta a homlokát. – Beavatnál, hogy miről van szó? A szemébe néztem. – Hadd végezzem el a szükséges kutatásokat az ügyben. Ez most izgalomba hozott. – Mindkét kezét megfogtam. – Meg akarom ezt tenni érted, Wren – mindkettőnkért. Ha már látom a részleteket, felkínálom neked az egészet, és a végső döntés a tiéd lesz. De hadd tegyem meg a kedvedért. Megtaláltam a tehenet. – A tehenet? Könnyedén megcsókoltam. – Majd valamikor elmagyarázom. Vagy megbízom vele Apát, hogy elmagyarázza. Akárhogy is, csak mondj igent. Kutatva nézett az arcomba. – Anélkül, hogy tudnám, mire mondok igent? – Minden kockázatos, amiért érdemes küzdeni az életben, Wren. Arra kérlek most, hogy tégy egy nagy lépést azért, mert hiszel bennem. Hadd csináljam végig. Hadd szerezzek neked is meg az apukádnak is egy igazán zseniális meglepetést. – Zseniálisat, mi? – Összeráncolta az orrát, aztán elnevette magát. – Bízom benned, Mauricio. Úgyhogy igen – igen arra, amiről beszélsz, akármi is legyen az. Ekkor megcsókoltam – azzal a röpke, tisztelettudó csókkal, amellyel az ember a szeretett nőt becsempészheti a szülei házába. Aztán kikiabáltam. – Most már mind visszajöhettek! Kijöttek a konyhából, mindegyiknél volt valami, amit az asztalra szánt, mintha csakis ezért mentek volna ki a szobából. Christof egyikünkről a másikunkra nézett. – Akkor, esetleg megünnepelhetünk valamit? Wren mosolyogva az égnek emelte mindkét kezét. – Mauricio szerez nekem egy tehenet.
Apám átölelte az anyámat. – Ez az én fiam. – Nem értem – mondta Christof. – Én sem – vonta meg a vállát Gian. Sebastian biccentett. – Mondd meg, ha bármilyen módon segíthetek, Mauricio. Wren Heatherhez fordult. – Te tudod, hogy miről beszélnek? Heather megrázta a fejét, és egyik karjával átölelte a férjét. – Nem, de ha ezek a pasik kitervelnek valamit, akkor az csakis csodálatos lehet. Ava előrelépett. – Én szeretem a teheneket. Mauricio bácsi, nekem is tudnál adni egy tehenet? A pónim biztos örülne neki. Mind nevettünk, amitől összezavarodott. Úgy érezte, ezt tisztáznia kell. – Komolyan mondtam. Miért nevettek mindannyian? Ettől csak még mulatságosabb lett az egész, de megtettünk minden tőlünk telhetőt, hogy ne bántsuk meg Avát még több nevetéssel. Szerencsére ott volt nekünk egy könnyen elérhető figyelemelterelés, a házi sütemény. Felvettem egyet, odakínáltam Avának, és ezzel már meg is bocsátott.
HARMINCHARMADIK FEJEZET Wren Egy hónappal később, Iowa egy kis városában, Mauricio kinyitotta előttem egy reggelizőhely ajtaját. Az ő magánrepülőjével érkeztünk, aztán egyenesen ide autóztunk a reptérről. Végig fülig ért a szája, de még mindig adós volt a magyarázattal, hogy miért. Nem is erőltettem, mert akárhova követtem volna. Ha a családjával való találkozás nem erősített volna meg az érzéseimben, megtette volna az, amikor a saját családommal láthattam. Mauricio kijelentette, hogy ő univerzálisan szeretetre méltó. Jól kinevettem, amikor ezt mondta, egészen addig, míg el nem vittem a családomhoz, hogy ebédeljünk együtt. Utána Mauricio megkérdezte apámat, vajon tud-e kanasztázni. – Egyetlen feltételem, hogy a férfiak legyenek egy csapatban, és a hölgyek a másikban. Lehet, hogy túl mérges lennék, ha a partnerem kiszáll, mialatt én még mindig pontot érő lapokat tartok a kezemben. Apám felvonta a szemöldökét. – Kanaszta. Hát az nem az öregek kártyajátéka? – Ön sem mai gyerek már, uram – felelte Mauricio rezzenetlen arccal. Ez volt az első alkalom, hogy apámat nevetni láttam bármin, amit egy fiúm mondott, amióta csak az eszemet tudtam. A következő nagyjából egy órában oda-vissza ugratták egymást, mialatt anyám és én a seggüket rugdostuk a kipakolt kártyák miatt. Mire vége lett, elmondhattam, hogy apám jóváhagyta Mauriciót az életemben. Anyámat is megnyerte magának, amikor evés után leszedte az asztalt, holott Mama mondta neki, hogy nem szükséges. Figyelmeztettem anyámat, ne hagyja, hogy Mauricio jó magaviselete bolonddá tegye, és elárultam, hogy addig szokta gyötörni a családját, amíg nem löknek valami ételt elé. Mindkét szülőmnek tetszett az általam festett kép – és hirtelen nem számított már annyira semmi, ami miatt addig aggodalmaskodtam. Pár héttel később kicsit összezavarodtam, amikor elmeséltem Mauriciónak, hogy sikeres állásinterjún voltam egy helyi elektromos társaságnál, és ő azt
kérte, hogy ne vállaljam el az állást. Még egy kis időt kért tőlem, hogy kidolgozza saját terveinek a részleteit. Igazán vakhit kérdése volt, de vártam. A megtakarításaimból éltem, de bíztam benne, hogy nem kérne tőlem ilyet, ha nem lenne rá jó oka. A várakozás több bizalmat igényelt részemről, mint amennyivel általában más emberekhez viszonyultam, de ez most Mauricio volt. És hát, igen, a folyamatos ellátás csodálatos szexszel azt eredményezte, hogy amolyan zen világnézettel kezdtem szemlélni az univerzumot. Minden pontosan olyan volt, amilyennek lennie kellett. Jut eszembe, nyolc. Kiderült, hogy nyolc alkalommal tudok eljutni az orgazmusig egy nap alatt, mielőtt az agyamból végképp zabkása lesz. Az első amerikai éjszakánk után ott maradtam a lakásában, és ő ajándékkal a kezében ébresztett fel. Igazi Mauricio-stílusban fél térdre ereszkedett, felém tartotta a dobozt, és azt mondta: – Hamupipőke, azt hiszem, te hagytad el ezt ott a bálban. Nem bánnád, ha megnézném, hogy jól illik-e hozzád? Sejtettem, mi lesz benne, még mielőtt kinyitottam a dobozt. – Amit mondanak, igaz – Párizs örökre velünk marad. – Mármint a vibrátorom. Igazán illett rá a név, amit kapott. Szóval igen, jelenleg nyolc volt az orgazmusrekordom, de el nem tudom mondani, mennyi szórakozásban volt részünk, amíg leteszteltük ezt az eredményt. Újra és újra. Mauricióban élt a versenyszellem, még akkor is, ha saját rekordját kellett legyőznie. És ezt egyáltalán nem bántam. Magam is így vagyok ezzel. Miután kicsit utánaolvastam, én is hozzáadtam pár trükköt a szeretkezéseinkhez. Nem akarok dicsekedni, de nekem köszönhetően ő is megjavíthatta a személyes rekordját. Sajnos csak négy lett belőle. Ezen még mindig dolgozunk. * * * Akkor, Iowában egy fiatal nőt követtünk keresztül az éttermen, és egy percre megálltam, hogy tanulmányozzam a fényképeket a falon. – Vandorra királya jár ide? Ez milyen menő? Mauricio rám kacsintott. – El sem hinnéd, hogy van annyi ebben a kisvárosban, ami idecsábítja a királyi fejeket, igaz? De sose ítélj meg egy könyvet a borítója alapján.
Vegyünk például engem. Fogadni mernék, hogy amikor először láttál, azt hitted, hogy csak egy jóképű pasi vagyok tökéletesen formált hasizmokkal. Olyan tréfa volt, ami több réteget is felfedett abból a férfiból, akit szerettem. Egyrészről, sokan tényleg csak a legfelszínesebb módon láthatták őt, és ez határozottan zavarta. Másrészt, ez a rengeteg figyelem olyan egóval ruházta fel, ami elég hatalmas volt ahhoz, hogy önmagán is tudott tréfálkozni, hála az égnek. Én szerettem valamennyi rétegét, még azokat is, amelyeket időnként meg kellett nyirbálni, úgyhogy meglöktem a csípőmmel, és megveregettem a kőkemény hasfalát. – Csak légy óvatos! Azt mondják, a szerelem hizlal. Rosszallóan pillantott rám, aztán elmosolyodott. – Nos, kénytelenek leszünk újabb gyakorlatokat kitalálni, nem? Ez is egy olyan rétege volt, amit nagyon szeretem – hogy ennyire nyíltan vállalja az érzéseit velem kapcsolatban. Nem játszmázott. Nem helyezett rám semmilyen nyomást, hogy más legyek vele, mint aki vagyok. Lábujjhegyre emelkedtem, és a fülébe súgtam egy javaslatot a hazafelé vivő repülőúttal kapcsolatban. Az arca fellángolt, és szemében felvillant a vágy. A szerelem igazán könnyű volt Mauricióval. Leültünk egy bokszba. Odajött egy idősebb nő, bemutatkozott mint Lily, és mindkettőnk elé letett egy csésze kávét. – Jó újra látni Önt, Mauricio. Bryant és Nicolette is itt lesznek pár percen belül. Ne engedjék, hogy az alkalmazottak ellustítsák Önöket. Ha több kávét kérnek, ott találják a kávéskannát. – Igenis, hölgyem – mondta mosolyogva Mauricio. Lily rám pillantott. Kinyújtottam a kezemet. – Wren Heath. Megrázta a kezemet, aztán Mauricio felé biccentett. – Erős nő kell ahhoz, hogy egy ilyen férfit kordában tartson. Megropogtattam az ujjaimat, és egy pillantást vetettem Mauricióra. – Azt hiszem, megvan bennem, amire szükség lehet. Mauricio Lilyre kacsintott. – Félek a haragjától. Lily nevetett. – Megtalálta a megfelelőt, Mauricio. – Nyílt az ajtó, Lily odafordult a hangra. – Megjött Bryant és Nicolette. – Elébük ment, hogy üdvözölje őket. Mauricióhoz hajoltam, és halkan megkérdeztem: – Bryant?
Hasonlóan diszkréten válaszolt. – Bryant Taunton. Ő az ipari vezéregyénisége a robotok egészségügybe való integrálásának. Szerettem volna, ha találkoztok, mielőtt megteszem neki az ajánlatomat. A szívem hatalmasat dobbant a mellkasomban. Ez lenne a meglepetés? Munkát szerez nekem Iowában? Nem. Nem. Nem. Tudja, hogy nem hagyhatom el a családomat. A tekintetem találkozott az övével, és a kétségeim elszálltak. Várjunk csak. Mauricio tudja mindezt. Valószínűleg másról lesz szó. Azt kérte tőlem, hogy bízzak benne, és én bízom. – Ez a találkozás a meglepetésed? – Része annak. Felálltunk, és üdvözöltük Bryantet és a feleségét. Mindenki ölelkezett. Körülbelül annyi idősek lehettek, mint mi, és a Mauricio és Bryant közötti barátság jól bevált, kellemes kapcsolatnak tűnt. Miután mind bemutatkoztunk, ismét leültünk a bokszban. Mauricio most mellettem foglalt helyet, és megveregette a lábamat az asztal alatt. – Bryant, ez most nem csak egy társasági alkalom. Szeretném, ha megismerkednél egy mérnökkel, aki készen áll arra, hogy komoly változást teremtsen a művégtagok világában. – Valóban? – fordult felém Bryant valódi érdeklődéssel. Nagyot nyeltem. Most hallottam először, de ez olyan álom volt, amit elég volt egyszer hallani, hogy azonnal lássam, mennyire illik hozzám. – Az apám elutasítja a Veteránügyi Minisztérium által neki felajánlott művégtagokat. Vannak fejlettebb modellek is, de némelyiket nehéz megfizetni, azokat különösen, amelyek megfelelnének az ő személyes igényeinek. – Miközben beszéltem, az önbizalmam lábra kapott. – Én tudnék változtatni ezen. Mauricio elővette a telefonját, és megnézte az e-mailjeit. – Az elmúlt hetekben azzal töltöttem az időmet, hogy utánanéztem, mi kell ahhoz, hogy ez megtörténhessen. A mi bázisunk a keleti parton van. A befektetőim készen állnak, és műholdas webhely is van hozzá. Kapcsolatban állunk a Johns Hopkins Egyetem orvosbiológiai részlegével, és együttműködésről gondolkodunk. Amire tőled várom a választ, az az, hogy ha előállunk egy életképes prototípussal, akkor belemennél-e a tömeggyártásba. Mauricióra néztem. – Megvannak a befektetőid? Máris? Nekem még nincsen kész tervem.
Kezébe vette a kezemet. – Te hittél bennem. Én is hiszek benned, Wren. Nem mellesleg, Felix tartozott nekem egy szívességgel, és az apjának máris kedvére van Felix kezdeményezése, hogy fektessenek be többet amerikai vállalkozásokba. – Felix is a fedélzeten? – kérdezte Bryant. – Akkor tudhatod, hogy én is. De mutass nekem valami igazán jót. Ismersz. Jó minőségűnek kell lennie, pácienscentrikusnak, és mesterséges intelligencia szempontból integrálhatónak. Nyűgözz le, és beszélünk a szerződésről. Mennyi idővel számolsz a tervezéstől a prototípusig? Mind felém fordultak. Voltak idők, amikor az ilyenfajta nyomástól elakadt volna a lélegzetem, de nem Mauricióval az oldalamon. Tudtam, hogy együtt meg tudjuk csinálni. – Fél évtől egy évig. Nem fogok előállni semmivel, amíg nem teszteltük le kellő alapossággal a gyakorlatban. Mi. Még mindig szoknom kellett, hogy többes számban beszéljek. Habár még mindig szédültem kissé Mauricio váratlan meglepetésétől, de bíztam benne, hogy sikerülhet, mert Mauricio ezt csinálta – felmérte az emberek igényeit, és közbelépett, hogy elérhessék az álmaikat. Az emberek nemcsak azért bíztak meg benne, mert tudták, hogy kiváló üzleti érzéke van, hanem azért is, mert mindig a legjobbat akarta a körülötte levőknek. Sebastian elmondta nekem, milyen hatalmas szerepe volt Mauriciónak a családi vállalkozásuk sikerében. Párizs óta Felix is előkerült, és megköszönte, hogy Mauricio mindig tartotta benne a lelket. Ha most nekem segít abban, hogy valóra váltsam egy álmomat, amiben már nem is mertem hinni, és ami nemcsak lehetővé teszi, hogy támogassam az apámat, de azt is, hogy alkossak valami olyat, ami pozitív hatással van a világra… Igazából már nem is kellett volna meglepődnöm a gesztusától. Szerencsére itt van nekem az életem hátralevő része, hogy kitaláljam, mivel tehetem őt ugyanolyan boldoggá, mint amilyenné ő tett engem. Bryant biccentett. – Tetszik a hölgy. Nicolette átölelte Bryant karját. – Jó téged együtt látni valakivel, Mauricio. Mauricio a hóna alá gyömöszölt. – Nem hagyhattam, hogy Bryant legyen az egyetlen boldog ember a csapatban.
Ezek után félretettük az üzleti ügyeket, és a két férfi különböző sztorikkal szórakoztatott minket Nicolette-tel abból az időből, amikor még ifjabbak és vadabbak voltak. Tréfásan próbálták lepipálni egymást, míg a végén mind szakadtunk a nevetéstől, és hülyéskedtünk. Aztán meglátogattuk Bryant gyárát, ahol örömmel ismerkedtem meg Jordan Cohennel, egy olyan férfival, aki jól ismert név volt a virtuális valóság területén végzett tevékenysége okán, de társult Bryanttel annak érdekében, hogy biztosítsa programjainak orvosi alkalmazását. – Nagy rajongója vagyok – mondtam, mialatt élénken kezet ráztunk. – Benne van a fotóapplikációja a telefonomban. – Melyik? – kérdezte nevetve a felesége, Paisley. – Remélem, nem a bikinis változat. – Nem. Azzal kerültem függő kapcsolatba, amelyik automatikusan listázza különböző digitális források fotóit, aztán lehetővé teszi, hogy hang alapján keressünk rájuk. Kicsit ijesztő mindezt akcióban látni, de igazán zseniális. Jordan a feleségére mosolygott. – Hallottad ezt? Zseniális. Az asszony kuncogott. – Szereti ezt a szót. Most szebbé tetted a napját. Olyan kellemes volt beszélgetni velük, hogy hozzátettem: – Remélem, én is képes leszek valami hasonlóan lenyűgözővel előállni. – Biztosan. – Jordan közelebb húzta magához a feleségét. – Csak gondoskodjon róla, hogy olyan emberek vegyék körül, akik hisznek Önben, és akkor minden lehetséges lesz. Belebújtam Mauricio ölelésébe. – Erről már gondoskodtam.
HARMINCNEGYEDIK FEJEZET Mauricio Másnap kora délután Wren és én meglátogattuk a szüleit. Sütött a nap, és enyhe szellő fújdogált, úgyhogy a verandán ültünk le. – Milyen volt Iowa? – kérdezte Wren édesanyja, amint letelepedtünk a nádból készült kerti székekbe. Wrenre pillantottam, hogy inkább ő válaszoljon. Számomra még jobban ment, mint vártam. Az egész napot a barátaimmal töltöttük, aztán Bryant és Nicolette otthonában éjszakáztunk, és mosolyogva tértünk haza másnap reggel. De azért hallani akartam, hogy Wren hogyan értékeli a helyzetet. – Mesés volt. Majd részletesebben is elmesélem, de most előbb egy kérdésem lenne Apához. – Wren összekulcsolta, majd kiengedte a kezét. Rátettem a karjára az enyémet, hogy támogassam. Hálás pillantással viszonozta. – Mit szeretnél tudni, kincsem? – kérdezte az apja. Wren mély levegőt vett, mintha bátorságot akarna gyűjteni. – Miért nem viselsz műkezet? Az apja vállat vont. – Beszéltünk már róla. Tudod, hogy azok közül, amelyeket a Veteránügyi Minisztérium kínál, egyik sem tudja azt, amit én elvárnék tőle. Wren kitartott a kérdés mellett. – Te mit várnál el egy ilyentől? Specifikusan? Ha lenne ilyen karod, hogyan képzelnéd el? Wren apja rám nézett, és mintha zárkózottabbá vált volna. – Méltányolom, hogy érdeklődsz, de nem érezném jól magam, ha bárkitől elfogadnék egy ilyen holmit – még tőled sem. Jól vagyok úgy, ahogy vagyok. Megint Wrenre hárítottam a válaszadást. Tudtam, hogy számára milyen fontos bevonni ebbe a folyamatba az apját. – Apa, Mauricio nem azt ajánlotta fel, hogy vesz neked egyet. Hanem ő és én szeretnénk megtervezni egy sok szempontnak megfelelő művégtagot.
Úgyhogy szükségem van a tudásodra, a tapasztalatodra, és hogy elmondd, neked milyen lenne hasznos. Az anyja közbeszólt: – Tetszik az ötlet, hogy közösen fogtok dolgozni egy projekten. – Mauricio talált befektetőket, és kapcsolatba léptünk a Johns Hopkins Egyetemmel igényfelmérő ötletekért. Van vezetőség és gyártás is. Amit most tennünk kell, az az, hogy leszűkítjük a figyelmünket arra, amire összpontosítani akarunk. Már sokféle művégtag van forgalomban. Nem azt szeretném újraalkotni, amit ezek tudnak. Az én célom az, hogy egy hozzáférhető áron kapható, magas műszaki minőséget képviselő, igazán hasznos, továbbfejleszthető változatot hozzak létre. Ha megkaphatnád, Apa, amit szeretnél, az milyen lenne? Wren tekintetében annyi reménység fénylett. Azt kívántam, bárcsak azonnal megtetszett volna az ötlet az édesapjának. De ő hallgatott, az arckifejezése megfejthetetlen volt. – Soha semmi nem lesz olyan jó, mint amit elvesztettem – mondta végül. A szívem kissé összeszorult. Wren felállt, és odalépett, ahol az apja ült. Szinte láttam, amint a kerekek forognak a fejében, és még soha senkinek nem kívántam annyira a sikert, mint most azt, hogy Wren odaférkőzhessen az apja lelkivilágához. – Apa, én mindenképpen véghez viszem ezt. Veled vagy nélküled. Ki fogok találni valamit, ami segít a sérült katonáknak abban, hogy visszakapják az értékes életüket. Te segíthetsz nekem ebben, vagy ülhetsz itt magadat sajnálva, és nézheted, ahogy egyedül is megcsinálom. Wren apja felszegte az állát, tekintete elsötétedett az érzésektől. – Még soha nem csináltam semmi ehhez hasonlót – folytatta Wren. – Nem fogok neked hazudni, Apa. Meg vagyok ijedve, de ez nem állít meg engem. Abban mindig jobb voltam nálad, hogy ötletekkel álljak elő… – Itt letérdelt az apja széke mellé. – De abban mindig te voltál a jobb, hogy azonnal észrevedd, mitől nem működőképes egy szerkezet. Wren apja a lánya arcáról az enyémre nézett, majd vissza. Az arca megfeszült, és egy pillanatig nem voltam benne biztos, hogy képes legyűrni a szemében fészkelő szomorúságot. – Én már nem vagyok az az ember, aki voltam. Wren biccentett, és egy könnycsepp gördült ki a szeméből.
– Éppen ez az, amire alapozni szeretnék. Ez egy második esély mindkettőnknek. Mauricio segített meglátnom, hogy a bukástól való félelem mennyire megakadályoz abban, hogy elérjem az álmaimat. Segíts nekem, Apa, társulj velem. Szükségem van rád. Az apja előrehajolt, és megölelte, behunyva a szemét. – Ó, kicsim, nem tudom, mennyire vagyok rá képes. Wren szerelemmel teli pillantást vetett rám, aztán megint az apjához fordult. – Én hiszek benned. Tudom, hogy ijesztő, de te is higgy bennem… Bennünk. Tervezzünk meg együtt valamit, ami számít. – Megint rám pillantott. – Mi mindannyian. Együtt. Az apja talpra segítette, aztán rekedtes hangon beszélni kezdett. – A kézfejnek lecsatolhatónak kell lennie. A valósághű kivitelezés ujjakkal jól néz ki, de… én praktikusabb tartozékokat is szeretnék. Legyen meg a lehetőségem, hogy szerszámként is használjam, és könnyedén cserélhessek arra a kiegészítő elemre, ami éppen kell. A bluetooth sem lenne rossz ötlet, mert lehetővé tenné a közös munkát és ötletelést másokkal. – Bluetooth – visszhangoztam. – Ez tetszik. Mindenképpen integrálhatónak kell lennie a mesterséges intelligenciával, úgyhogy lesz egy természetes kiterjedése. Alapjában véve bele tudunk helyezni egy mikroszámítógépet. Már kifejlesztették a technológiát, amivel a kéz reagálni tud a felsőkar mozdulataira. Szenzorokra és energiaforrásra lesz szükség ehhez. Wren visszaült mellém. Most már egészen izgatottnak látszott. – Nem kerülhet többe, mint egy mobiltelefon. – Fényforrásnak is kell benne lennie. Utálom, amikor azt hallom, hogy apád a sötétben botladozik – mondta Wren édesanyja. – Ha az internethez kapcsolódik, akkor recepteket is letölthetek, amikor főzök – mondta Wren apja, és mosoly kezdett szétfutni az arcán. Wren bólintott. – Akkor ezt most mind írjuk le, aztán meglátjuk, mi fér bele mindebből a költségvetésbe. A tartósság is fontos feltétel. Wren apja bólogatott. – Fejben el tudom képzelni azt, amit szeretnék. Ha komolyan gondoljátok, hogy veletek együtt dolgozzak ezen, akkor erre az időre felvehetek kicsivel több segítséget a benzinkúti munkámhoz.
– Ó, te jó ég, hát persze, Apa! Wren és én összenéztünk. Pontosan tudtam, mit jelent ez neki, és az, hogy része lehetek a tervünk megvalósulásának, olyan érzéssel töltött el, amire örökké emlékezni fogok. Olyan ihletett pillanat volt, hogy hozzátettem még valamit, amit már fontolgattam egy ideje. – Akkor most térjünk át egy még ennél is fontosabb dologra. – Kivettem a zsebemből egy kis dobozkát, és megtáncoltattam a tenyeremen. – A magam részéről készen állok feleségül kérni Wrent. De mielőtt megteszem, kérem szépen, megmondaná valaki, hogy tud-e főzni? Wren apja harsány nevetésben tört ki. Wren anyja elővette a telefonját, hogy FaceTime-oljon az én szüleimmel. – Itt vagyunk, Camilla. Éppen most akarja megkérdezni. – Várjuk meg apádat! – kiabált az anyám. – Jön már! Oké. Itt van. Kezdheted, Mauricio. Wren apjára néztem. – Szeretném az Ön hozzájárulását kérni, de… Rám vigyorgott. – Wren seggbe fog rúgni azért, mert azt az idejétmúlt benyomást keltjük, hogy én valamiféle tulajdonjoggal bírok felette, amit átruházhatok rád. – De mindketten tudjuk, hogy ez igazából a tiszteletről szól köztem és Ön között. – Wren apja meghatva biccentett, és én folytattam. – Szóval akkor ez most én vagyok, aki nem kérdezi meg azt, hogy… Csak úgy csillogott a szeme. – Ez meg én vagyok, aki nem mondja azt, hogy teljes szívéből beleegyezik. Wren mindkettőnket megfenyegetett az ujjával. – Az, hogy azt mondjátok, hogy nem csináltok valamit, miközben igen, nem változtat azon, amit csináltok. – Csak kérdezd őt, fiam, aztán menjünk el vacsorázni a te szüleiddel, és ünnepeljünk – mondta Wren apja nevetve. Örültem, hogy nevetni hallom. Fél térdre ereszkedtem Wren előtt, és kinyitottam a gyűrűs dobozt. Egyszerű, de szépen kialakított ékszert választottam, amilyennek a házasságunkat kívántam látni. – Wren Heath, gyere hozzám feleségül. Építsünk fel együtt valamit, ami számít, vegyünk egy nagy házat, töltsük meg öt gyerekkel, és boldogan
éljünk, míg meg nem halunk, még két kutyával és talán egy cicával. A macskában nem vagyok biztos. Tudom, hogy a gyerekek szeretik őket, de nekem kissé túl önfejűek. Wren nevetett, és belecsúsztatta az ujját a gyűrűbe. – A cicaügyet majd később kitaláljuk. Boldogan hozzád megyek feleségül. Igen. – Igent mondott! – lelkendezett anyám izgatottan. – Hallottam – tréfált apám. Felálltam, a karomba kaptam Wrent, és megcsókoltam. A karját a nyakamba fonta. Rövid csók volt, de ezt sem fogom soha elfelejteni. Íme, itt a jövőbeli feleségem – itt van velem. Anyám közbeszólt. – Ne felejtsd el értesíteni Nonnát. Azt is tervezzétek be, hogy meglátogatjátok. Sebastian is megtette, miután eljegyezte Heathert. Lenéztem Wrenre. – Franciaország megvolt. Benne vagy Olaszországban? Évek óta nem láttam a nagyit. – Abszolút. Emlékszem rá, amikor elmesélted, mit tett Sebastiannal. Nonnának tudnia kell, hogy már elkeltél – tréfált Wren.
HARMINCÖTÖDIK FEJEZET Wren A nemzetközi repülőút egészen máshogy fest egy magángépen. Megdöbbentő, hogy egy kis pezsgőnek és egy zárható ajtajú hálóhelyiségnek köszönhetően milyen gyorsan eltelik a hosszú utazás. Már újra ruhában voltunk, és az üléseinkbe becsatolva ültünk, vártuk a landolást az olaszországi Montalcino közelében levő magánreptéren. Ekkor a pilóta jelezte, hogy arra kértek minket, hogy egy másik, nagyobb reptéren szálljunk le. A repülő körözni fog, ameddig kellő magyarázatot nem kapunk arra, hogy miért. – Ilyen még nem történt velem – mondta Mauricio, és kinézett az ablakon. Én is ezt tettem. Semmit sem láttunk az alacsonyan szálló felhőktől. A pilóta visszaszólt a mikrofonon keresztül. – Úgy tűnik, hogy a repülőtért lefoglalta egy VIP, aki minden leszállópályát lezáratott, amíg ők fel nem szállnak. Kissé eltúloztam az üzemanyaghelyzetünket, és azt a választ kaptam, hogy beszélnek az illetővel, hogy engedje meg nekünk a leszállást egy kisebb, félreeső kifutón. Mauricio dühösen felállt, és odament a pilótafülkéhez. Én is vele tartottam. Ritkán láttam Mauriciót ennyire ingerültnek. – Mondja meg nekik, hogy leszállunk. Nem tudom, miféle seggfej várakoztatna meg egy gépet, amelynek nincs elegendő üzemanyaga, de ha csak nem akarnak minket agyonlőni, mi leszállunk. Még soha nem féltem a repüléstől, de nem is szálltam le úgy, hogy valaki megtiltotta. – Van annyi üzemanyag, hogy kerüljünk, nem? Engem nem zavar, ha kicsit tovább tart, amíg odaérünk. Nincs a közelben egy rendes reptér? Mauricio megrázta a fejét. – Én egy kedves ember vagyok, Wren, de ha van kényes pontom, hát az azok az emberek, akik azt hiszik, hogy attól, hogy pénzük van, különbek mindenki másnál. Nekem teljesen mindegy, ki az, aki odalent van, és azt
képzeli, hogy joga van nekünk kényelmetlenséget okozni anélkül, hogy tudná, kik vagyunk, és mit csinálunk itt. Leszállunk. A pilóta beszélt a földi irányítással, aztán hozzánk fordult. – Éppen most kaptunk engedélyt, leszállhatunk, de csak az oldalsó kifutón. Dominic Corisi az, aki itt van. Úgy tűnik, komoly biztonsági csapattal utazik, akiknek a feladata egyebek közt a terület biztosítása. – Dominic Corisi! – mondtam, azonnal tudtam, kiről van szó. Ő dominálta a technológiai ipart, és a világ egyik leggazdagabb emberévé vált, miután sikerrel betört a kínai piacra. Ő és a felesége kimondottan visszavonult életet éltek. Sokkal több híradásnak kellett volna lennie róluk a médiában, de állítólag akkora hatalmuk volt, hogy ebben a korszakban, amikor előbb-utóbb minden megjelenik az online térben, az ő családja nagyon ritkán került a nyilvánosság elé. Megérintettem Mauricio kezét. – Ez így rendben van, nem? Talán még meg is pillanthatjuk. Mauricio nem tűnt különösebben elégedettnek, de mire leültünk, már újra mosolygott. – Na, mit találsz a leginkább izgalmasnak ebben az utazásban? Összefontuk az ujjainkat. – Nonna ravioliját. Látnom kell, vajon van-e olyan elképesztően finom, mint a hírneve. – Ó, majd meglátod. – És a találkozást az unokatestvéreiddel. Gyakoroltam pár szót olaszul, de azonkívül, hogy megkérdezzem, merre van a mosdó, nem tudom, hogy boldogulok majd. – Tudnak angolul. Az én olaszom borzalmas. Évek óta nem láttam őket, de ha jól emlékszem az itteni szokásokra, mindannyian olyan sokat fogunk inni, hogy a végén úgy érezzük, remekül megértjük egymást. Saját boruk van egyébként. – Rám vigyorgott. – Imádni fognak téged, közvetlenül azután, hogy eredendően utálnak, mert nem vagy olasz. Nevettem. – Ez igazán biztató. – Nagyon összetartó közösség. Anyám azt mondta, gondot viselnek egymásra. Amikor Gian hozzánk került, hallottam, amint az anyám Gian anyjával, vagyis a saját nővérével beszél. Fiatal voltam, úgyhogy lehet, félreértettem, de mintha azt mondta volna, hogy azt akarja, a gyerek családban nőjön fel, nem pedig menekülés közben. Úgy hangzott, mintha valami tanúvédelmi programról vagy hasonlóról lenne szó. Próbáltam
később kifaggatni anyámat erről, de nem volt hajlandó a nővéréről beszélni. Évekkel később Nonnát is kérdeztem arról, amit hallottam. De ő azt felelte, csak egy lánya van, és az az én anyám. Mondtam neki, hogy tudom, hogy ez nem igaz, hiszen Gian biológiai anyja is az ő lánya. Erre az volt a válasz, hogy a másik lánya már halott az ő számára. Csak azért mondom el neked ezeket, mert nem beszélek Gianról, amikor itt vagyok. Nonna nagyon szomorú lesz tőle. – Persze. Én sem fogom szóba hozni. – Én is így teszek. Tényleg nagyon szomorú az egész, mert tudom, Gian is szívesen jönne ide, de egyikünk se meri megkockáztatni, hogy valami rosszul végződjön. Gian biológiai szülei komoly bűnözők is lehettek. Vagy talán a maffia informátorai, ki tudja. Tényleg nincs semmi ötletem. Megértően bólintottam, és megfogtam a kezét. Közben leszálltunk, és ez véget vetett a témának. Összeszedtük a holminkat, és kiléptünk a gép lépcsőjére. Annyi fekete autó és biztonsági őr volt a reptéren, hogy egy elnöki látogatásra is elég lett volna. Megböktem Mauricio karját, amikor megláttam egy sötét öltönyös férfit, aki a repülőgépe felé tartott. Koromfekete haja volt. – Fogadni mernék, hogy ő Dominic Corisi – állapítottam meg. A férfi felénk fordult, mintha meghallotta volna, pedig túl messze volt hozzá. – Te jó ég, nem pont úgy néz ki, mint Sebastian? Akár ikrek is lehetnének. Mauricio figyelmen kívül hagyta a megfigyelésemet, és lementünk a lépcsőkön. Odalépett a legközelebb álló biztonsági őrhöz. – Az én nevem Mauricio Romano – mondta. – Legyen szíves megmondani Mr. Corisinak, hogy váltanék vele pár szót, mielőtt távozik. – Nem ad autogramot – mondta az őr kifejezéstelen arccal, és odébb ment. Mauricio karjára tettem a kezemet. – Ugyan, hagyd! Felejtsd el, nem számít! Mauricio arckifejezése ellágyult, amikor lenézett rám. – Igazad van. Bocsánat. Ez az utazás rólunk és a családról szól. Azt akartam mondani neki, hogy lehetne kicsit több tekintettel a többi légi közlekedőre, de valószínűleg egy nyomorult faszfej, akit amúgy sem érdekelne az egész. Megérintettem Mauricio arcát, és utánoztam azt, ahogy egy anya beszélne a kisfiával.
– Ó, szegény kicsi Mauriciónak majdnem várni kellett, hogy leszállhasson a gépe? Most már teljes erővel vigyorgott. – Azért ennyire nem vagyok gáz. Lábujjhegyre emelkedtem, és szájon csókoltam. – Pont ilyen gáz vagy, de én mindenképpen szeretlek. Felejtsd el a pasit, és menjünk Nonnához. Nevetett, és egészen magához húzott. Szenvedélyesen megcsókolt, azután így szólt: – Kiről is kell elfeledkeznem? Hol is vagyunk? Veszélyesen képes vagy rá, hogy minden egyebet kitörölj az agyamból. Olyan sok mindent mondhattam volna. Annyira boldog voltam. Akár minden napot kezdhettem volna azzal, hogy megköszönöm neki, hogy megmutatta: a szerelem lehet csupa vidámság és élvezet, de mégis felelősségteljes. Listázhattam volna, hányféle módon tette az életemet jobbá, és könnyes lett a szemem, ahányszor csak eszembe jutott, hogy még mindig legszívesebben megcsípném magam, amikor vele az oldalamon képzelem el az egész életemet. Igen, lehet az élet ilyen jó, és mégis valódi. Ehelyett utánoztam azt, ahogy ő szokott problémákat megoldani, bűbájosan megrezegtettem a szempillámat, és azt mondtam. – Tudom. Úgyhogy fogd be, és csókolj meg! Megtette, és máris rájöttem, hogy ugyanannyira szeretem Olaszországot, mint Franciaországot. Ahol Mauricio és én éppen jártunk, az lett a mindenkori kedvenc helyem.
HARMINCHATODIK FEJEZET Dominic Dominic Corisi abban a pillanatban ledöntött egy kupica whiskyt, amikor beszállt a repülőgépébe. Még mielőtt leült, töltött magának egy másodikat, és azt is legurította. Nem volt ivó ember – már nagyon hosszú ideje. De most szüksége volt valamire, ami kicsit csillapítja a dühét. Minden, amit elért, még a békesség is, amit a múltjával kapcsolatban teremtett magában, a semmibe tűnt abban a pillanatban, amikor a képére csapták az ajtót. Nem kellett bemutatkoznia, Montalcinóban mindenki azonnal felismerte. Túl élénken emlékezett erre az érzésre, a teljes elutasításra. A régebbi látogatásai beleégtek az emlékezetébe. Azt mondta magának, hogy akkor csak azért tudták úgy megbántani, mert még fiatal volt, kétségbeesett és sebezhető. Az ifjabbik énje könyörgött mindenkinek, aki időt szánt rá, hogy találkozzon vele, hogy árulják el, hol van az anyja. Most már az anyja ismét része az életének. Többé nincs szüksége a segítségükre. És mégis – a teljes elutasítás, hogy szóba sem állnak vele, egyenesen a szívébe hatolt. A saját nagyanyja megtagadta tőle, hogy találkozzanak. Mintha egy senki lennék. Mintha nem sértették volna meg a családomat pontosan ugyanannyira, ahogy az apám tette. Dominic szívét elárasztotta a sötét harag – az, amiről azt hitte, hogy már rég legyőzte. Amikor a repülőgépe felemelkedett, felhívta az egyetlen embert, akiről tudta, hogy megszerezheti neki, amit akart. – Alethea – sziszegte a telefonba. – Azt akarom, hogy utazz Montalcinóba. Kutass fel minden átkozott titkot, ami csak található abban a városban. Nem érdekel, hogy mit kell tenned érte. Hozz nekem minden ott élő nyomorult emberről felhasználható információt. Soha többet nem fognak nekem nemet mondani.
Köszönetnyilvánítás Végtelenül hálás vagyok mindenkinek, aki részt vett e könyvem megalkotásában. Köszönetet érdemel: A Montlake Romance, amely lehetővé tette, hogy Dominic megtalálja a családját. Külön köszönet Lauren Plude-nek, aki bátorított a folyamat minden lépésében. A türelmes béta-olvasók. Ti tudjátok, hogy kik vagytok. Köszönet azért, hogy seggbe rugdostatok, amikor arra volt szükségem. A kiadóim: Karen Lawson, Janet Hitchcock és Krista Stroever. És a tehetséges szerkesztők, akik elsimították a hibáimat. A Roadiesnak, akik felvidítottak mindennap, amíg a számítógépemben éltem. Közületek oly sokan lettek a barátaim. Volt élet a Roadies előtt? Biztosan, de nem lehetett ilyen szórakoztató. Köszönet Tonynak, a férjemnek, aki egy szent – ilyen egyszerűen. És a gyerekeimnek, akik olyan sok csodálatos emlékkel ajándékoztak meg. Szívből remélem, hogy az irántuk való szeretetem átsugárzik minden történeten, amit megírok.
A könyv elektronikus változatának kiadója Kossuth Kiadó Zrt. www.kossuth.hu A kiadásért felel a Kossuth Kiadó Zrt. vezetője. Az e-könyv létrehozásában közreműködött: Katona Zoltán, Pekó Zsolt Projektvezető: Földes László A fordítás alapja: Ruth Cardello: The Wild One – Corisi Billionaires Book 2 First published in 2020 by Montlake Romance, Seattle, USA This edition is made possible under a license arrangement originating with Amazon Publishing, www.apub.com, in collaboration with Lex Copyright Office. Fordította Tamás Paulina Szerkesztette Winter Angéla Borítóterv Eileen Carey Epub: ISBN 978-963-636-011-5 Mobi: ISBN 978-963-636-012-2 Text © Ruth Cardello 2020 © Kossuth Kiadó 2023 © Hungarian translation Tamás Paulina 2023 Minden jog fenntartva. www.multimediaplaza.com