Ruth_Cardello_-_Milliardos_Corisik_2._-_A_vad

A rövid üzenet nem fejezte ki, amit éreztem, de az adott helyzetben ez volt a legtöbb, amit tehettem. Még össze kellett szednem a többi holmimat az eredeti szállásomról, mielőbb kijutni a reptérre, aztán megtalálni az apámat. Nem engedhettem meg magamnak a luxust, hogy így vagy úgy érezzek amiatt, hogy elmegyek, de még egy búcsúcsókot sem válthattunk. Később, ha az apám már biztonságban van az otthonunkban, és tudom, hogy rendben lesz, majd beengedem a tudatomba, hogy mennyire megszakadt a szívem. Hogy hogyan éreztem magam, amikor elsétáltam az egyetlen férfi mellől, akit valaha beengedtem a szívem legmélyébe. Miközben lefelé mentem a lifttel, már keresgélni kezdtem a neten, hogy van-e olyan járat, amelyik előbb indul. Találtam egyet, őrült összeget fizettem azért, hogy felszállhassak rá, és elküldtem az információt anyámnak, még mielőtt oda értem volna a bérelt lakásba. A maradék időben sietve beledobáltam mindent a bőröndömbe, bezártam a lakást, üzenetet küldtem a lakást kiadó ügynökségnek, hogy elmentem, és rohantam, hogy elérjem a gépemet. Csak amikor már ott ültem a gépen, és felemelkedtünk a földről, akkor sírtam el magamat. A mellettem ülő idősebb úr papír zsebkendőkkel látott el, és miután biztosítottam róla, hogy jól vagyok, úgy tettem, mintha nem zokognám végig, kisebb szünetekkel, a nyolcórás utat hazáig.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET Mauricio Köszönöm ezt a csodálatos hetet. Wren. Akárhányszor olvastam el, képtelen voltam felfogni, hogy Wren képes volt búcsú nélkül elmenni tőlem. Amikor felébredtem, rögtön érte nyúltam, a nevén szólítottam, amikor nem láttam, végül küldtem neki egy üzenetet – semmi válasz. Aztán leesett, hogy nincs a lakosztályban, azt hittem, azért surrant ki, hogy ennivalót hozzon nekünk. Én már megleptem egyszer az ágyba hozott reggelivel. Nem volt elképzelhetetlen, hogy ő is meg akar lepni engem valami különlegessel azon a reggelen. Hát rohadtul meglepett. Megtaláltam az üzenetet. Először, ostoba módon, nem annak láttam, ami valójában volt. Azt hittem, megköszönte a hetet, és ezzel magyarázta, hogy kirohant venni valamit nekem. Mekkora idióta vagyok! A szerelem a férfiakat agyatlan balekká teszi. Én voltam erre a legfőbb bizonyíték. A gyors körülnézés a lakosztályban elegendő bizonyítékkal szolgált volna egy épeszű embernek, hogy elment. Mindent elvitt, ami az övé volt. A táskáját is. Nem állt szándékában visszajönni. Nem bírtam felfogni. Csak pár órával azelőtt szeretkeztünk. Pontosan az a lassú, édes szeretkezés volt, amit egy férfi azzal a nővel folytat, akivel örökre el akar köteleződni. Köszönöm ezt a csodálatos hetet.

Miféle szarság ez? Ki hagy ott egy ilyen cetlit mindazok után, amit együtt megéltünk? Lehetséges, hogy nem érez semmit? Megpróbáltam felhívni. Újra üzentem. Semmi válasz. Lezuhantam a kanapéra, és ott feküdtem, belebámulva a nagy semmibe, és visszajátszottam a fejemben valamennyi beszélgetésünket. Soha nem szólt egyetlen szót sem arról, hogy ez után a nap után még együtt lehetnénk. Én voltam a párizsi szexpartnere. Csengett a telefonom. Hagytam, hogy átmenjen az üzenetekhez. Egy perccel később újra csengett. Lehet, hogy ő? Felültem. Nem. A szüleim. Basszus… Erre én most nem vagyok képes. Ha nem veszem fel, akkor állandóan hívni fognak. Meztelenül és teljesen összezavarodva visszahanyatlottam a kanapéra. – Jó reggelt, Apa. Könnyed, vidám hangon beszélt. – Nem akarok kíváncsiskodni, de anyád a vasárnapi családi ebédre készül, és megkérdezte, hogy fenntarthat-e egy helyet a barátnődnek. – Apa… – Nem hívtál fel minket. Sokáig alszol. Nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy az ember összeadja a kettő meg kettőt. Rendesen összejöttetek, igaz? – Apa, ő elment. – Utáltam, hogy mennyire csalódottan hangzik ez az én számból. – Lehetne, hogy ezt most nem folytatjuk? Tényleg nem akarok beszélni róla. Apám hangja elmélyült. – Hazajössz? – Gondolom. Valószínűleg. Nem tudom. Idáig még nem jutottam el a gondolataimban. – Mi történt, fiam? Felhorkantam, és rácsaptam a lábamra. – Én azt hittem, hogy ő az igazi, Apa. Olyan rohadtul ostoba vagyok. Még csak nem is hiszek a szerelemben. Hogy számomra is létezik. Mi a francot gondoltam? Azt terveztem, hogy… Nem akarod tudni, hogy mennyire biztos voltam benne, hogy… És mindössze pár nap után. Mondd, mennyire vagyok én kiábrándító? Egész héten mást sem csináltunk, mint

kufircoltunk. Nem kellett volna meglepődnöm a búcsúcetlijén vagy azon, hogy lelépett, miközben én még aludtam. Hadd olvassam fel neked a cédulát, amit írt, csak hogy lásd, mekkora idióta a fiad. Ezt írta, és most felolvasom pontosan úgy, ahogy írta: „Köszönöm ezt a csodálatos hetet.” Ennyike. Ja, és aláírta. Semmi több. Mi a franc ez? Amikor abbahagytam a hőbörgést, sajnáltam, hogy ennyit is rázúdítottam az apámra. Egész életemben talán ha egyszer hallottam káromkodni, és nem akartam, hogy rossz benyomása legyen Wrenről. Azt nem érdemelte meg. Rácsaptam a homlokomra, és kényszerítettem magamat, hogy újra elolvassam az üzenetet. Mi a nyavalyáért érdekel, hogy mit gondol az apám egy nőről, aki szemmel láthatólag tojik rám? Felhorkantam. Még mindig nem tetszett az ötlet, hogy bárki rossz fényben lássa Wrent. Azt már nem szívhattam vissza, amit mondtam róla. A kezem ökölbe szorítva feküdt a combomon, és megint felhördültem, roppant frusztrált hangon. Hosszú szünet után az apám megszólalt: – Sajnálom, hogy nem jól alakult, fiam. Sóhajtottam. – Én is. Ma akartam neki elmondani, hogyan érzek iránta. Már tudtam, mi lesz az az első recept, amire Anya majd megtaníthatja, ahogy szeretném. Nem mintha ő megfőzte volna nekem. A végén alighanem oda jutunk, hogy én főzöm meg neki. – Megint rácsaptam a combomra. – Kinek kell egy ilyen, nem igaz? Pár percig egyikünk sem mondott semmit. Végül apám megkérdezte. – Megpróbáltad felhívni? – Nem veszi fel. – Adj neki időt. Annak ellenére, amit a te generációd képzel, az életben nem mindent kaphatsz meg azonnal. Lehet, hogy időre és távolságra van szüksége ahhoz, hogy rájöjjön, hogy veled akar lenni. Undorodva ráztam meg a fejemet – magamtól undorodtam. – Talán. Köszi, Apa. Elnézést a kirohanásért. Ő különleges volt számomra… Tudod? – Tudom. Sóhajtottam. – Lennél kedves Anyának egy sokkal, sokkal enyhébb változatot elmondani ennél? Olyat, ami nem tünteti fel rossz fényben Wrent, mert…

– Azt hiszed, az anyád meg én nem szexeltünk, mielőtt összeházasodtunk? Ó, tudnék mesélni olyan sztorikat, hogy… – Kérlek. Kérlek, ne. – Megrázkódtam. – Nem szeretném ezt újra előszedni százszor is, amikor hazamegyek. És nem kellett volna azt mondanom, amit mondtam. Én azt hittem, ő az igazi, de úgy látszik, ő nem így érez. Tudja, hogyan érhet el. A következő lépés az övé. – Gyere haza, Mauricio. Mindenkinek azt fogom mondani, hogy találkoztál egy kedves lánnyal, de nem állsz készen, hogy beszélj róla. Csak ennyit kell tudniuk. – Kis szünet után hozzátette: – A színpompás nyelvezetet hagyd Párizsban. Tudod, hogy anyád nem szereti. Megnyugtató volt ez a kis megrovás. – Köszi, Apa. – Minden rendben lesz, Mauricio. A dolgoknak megvan az a szokása, hogy pont úgy történnek, ahogy kell. – Ma reggel nem tudok hinni ebben a filozófiában, Apa. De visszautazok ma délután, ahogy terveztem, és holnap délelőtt találkozunk. – Küldj üzenetet, ha elindultál. – Fogok, Apa. Találkozunk holnap. * * * Ugyanezen a napon, sokkal-sokkal később, már Amerikában, a reptéren találkoztam a szüleimmel. De nemcsak velük, hanem az összes testvéremmel – az egész átkozott banda ott volt, még Sebastian is a terhes feleségével meg a kis Avával. Miután hátba veregetve üdvözölt, apám így szólt: – Azt gondoltuk, éhes lehetsz. Úgyhogy áthelyeztük a családi vacsorát mára. A kis Ava odarohant hozzám, megfogta a kezemet, és megkérdezte: – Mauricio bácsi, hoztál nekem Eiffel-tornyot? – Itt van a táskámban – biztosítottam róla. – Még világítani is tud. Boldogan tapsolt, én meg felkaptam a karomba. Lehet, hogy komplett idióta vagyok, ha szerelemről van szó, de ez a nagybácsi dolog egész jól megy nekem. Még mindig Avával a karomban végignéztem a családomon, akik kijöttek elém a gépemhez, holott nyugodtan várhattak volna másnapig,

hogy lássanak, és a szívem egy kicsivel könnyebb lett. Mi ezt csináltuk – ha valamelyikünknek baja volt, összetartottunk. Wrennek tetszett volna a családom. És a családom imádta volna őt. Ava megpaskolta az arcomat. – Mauricio bácsi, szomorúnak látszol. Kikényszerítettem egy mosolyt. – Csak fáradt vagyok. – A szabad karommal csapkodtam, mint egy madár. – Sokat kellett repülnöm. Nevetett. Lehajoltam, hogy az anyám megpuszilhassa a homlokomat, és megkérdeztem: – Mi van vacsorára, Anya?

HUSZONKETTEDIK FEJEZET Wren A repülés ideje alatt kidolgoztam egy tervet, hogy hogyan fogom megtalálni Apát. Az is benne volt, hogy felhívom a hitelkártya-társaságot, hogy lássuk, kivett-e pénzt vagy vásárolt-e valamit. Amikor üzenetet kezdtem írni anyámnak, láttam Mauricio üzeneteit, de nem nyitottam meg őket. Nem voltam képes szembenézni a lelkifurdalásommal, hogy hogyan hagytam ott, sem azzal a túláradó vágyakozással, hogy felhívjam… Csak hogy még egyszer, utoljára halljam a hangját. Küldtem egy üzenetet az anyámnak, hogy hívja fel a hitelkártyatársaságot. Még leszállás előtt visszaírt, hogy apám benzinért fizetett Pennsylvania államban, Allentownban. Ezek után elég jó ötletem támadt, hogy hová indulhatott. Nem lehetett biztosan tudni, de bíztam az ösztöneimben, úgyhogy amint leszállt a gépem, máris vettem egy új jegyet a Trev szülővárosához legközelebb eső reptérre. Amikor odaértem, kimerülten, de attól a vágytól hajtva, hogy apámat épségben megtaláljam, autót béreltem a reptéren, és Trev házához hajtottam. Már besötétedett, mire odaértem, de a házban világosság volt. Leparkoltam, és felrohantam a lépcsőkön. Vettem egy mély levegőt, és becsöngettem. Kinyílt az ajtó. Trev felesége állt előttem, háta mögött a két nővérével. Itt kell lennie. – Nagyon sajnálom, ami Trevvel történt, Daeshona. A terebélyes mellkasához ölelt. – Tudom, szívem. – Amikor elengedett, a két nővére ugyanebben a meleg fogadtatásban részesített. Ez volt a második családom, olyan, amilyennel nem találkozunk gyakran, de többet jelenthet nekünk, mint a közel lakó vérrokonok. Miután apámat orvosi előírásra leszerelték a seregtől, Trev extra eltávozást kapott. Anyám azt mondta, még Daeshonát is

közelebb költöztette arra az időre a családunkhoz, amíg apám valamennyire felépült. Végül anyám meggyőzte őket arról, hogy költözzenek vissza oda, ahol a nővérei is laktak, de innentől apám sokszor úgy emlegette Trevet, mint a féltestvérét. Trev is ott volt abban a konvojban, amikor apám elvesztette a fél karját, és bár egyikük sem beszélt soha arról a napról, tudtam, hogy olyan kötelék keletkezett közöttük, amit sem az idő, sem a távolság nem tudott megszüntetni. Tudtam a választ, még mielőtt megkérdeztem volna, de lényem egy része kitartott a reménység mellett. – Láttátok apámat? Vagy hallottatok felőle? Daeshona szomorúan megrázta a fejét. – Azóta nem, amióta tegnap beszéltünk. Borzasztó rossz érzés volt telefonon közölni vele a hírt, de… Megráztam a fejem és megérintettem a karját. – Ne legyen rossz érzésed. Én is ezt tettem volna. Neked sem lehet könnyű. A kezét az enyémre tette. – Nem, nem az. – Felemelte az állát. – De voltak figyelmeztető jelek, hogy mire kell számítanunk. Nem engedte, hogy bárkinek beszéljek erről, de az orvosok egy daganatot találtak az agya hátsó részében. Operálhatatlan volt, ami – hiszen ismerted Trevet – az ő részéről azt jelentette, hogy akkor nincs min aggódni. Elaludt a kedvenc karosszékében, és többé nem ébredt fel. Pontosan így szeretett volna eltávozni. Csakis a maga módján – még egyszer utoljára. – Mosolygott, pedig könnyek ültek a szemében. – Fogadni mernék, hogy az édesanyja szervezte meg neki, hogy ilyen simán menjen át. Mindig is elkényeztette. Én is mosolyogtam, elfojtva saját könnyeimet. – A jó emberek, amilyen ő is volt, mindig megérdemelnek egy kis kényeztetést. – Átkozottul egyértelmű, hogy igen – mondta Daeshona, aztán megrázta a fejét, mint aki súlyt szeretne lerázni magáról. – Édesapád szívére vette a hírt, ugye? Haboztam. Nem akartam további súlyt helyezni a vállára ebben a nehéz időszakban azzal, hogy elmondom, min megyünk keresztül az én anyámmal. Másrészt, ő is szerette apámat. És talán tudja, hol lehet.

– Miután beszéltetek, elment otthonról. Nem vitte magával a telefonját, és nem mondta meg, hova megy. Anyámmal ellenőriztük a hitelkártyatársaságnál, és kiderült, hogy megállt egy benzinkútnál egy errefelé vezető úton. – Nagyot nyeltem. – Azt reméltem, hogy idejött. Daeshona összefonta a kezét maga előtt. – Sajnálom, szívem. Mi nem láttuk. Bólintottam. – Csak találgattam. Úgy gondoltam, hogy… Az egyik nővére előrelépett. – Nem úgy volt, hogy Trev és Elliott szerettek a Wildwood Parkba menni horgászni? Mindig azon viccelődtek, hogy egyikük vásárol ott egy kunyhót, és oda mennek majd nyugdíjba, ahol jól lehet pecázni, nem? – Én is emlékszem erre. Daeshona összeráncolta az orrát. – Odafent többet söröztek, mint ahányszor csalit raktak a horogra. Oda szöktek, amikor családi ügyeket akartak megtárgyalni úgy, hogy egyikünk se hallja. Amennyire visszaemlékeztem, az apám évente pár alkalommal elautózott idáig, hogy találkozzon Trevvel. Néha mi is eljöttünk vele, máskor egyedül jött. Horgászni, úgy tűnik. – Közel van a Wildwood Park? – Repültem, aztán még többet repültem, autót is vezettem. Nagyon kimerültem, de kizárt volt, hogy megálljak, amíg az apámat meg nem találom. – Körülbelül tizenöt percre innen. A park zárva lesz, de van ott egy csónakkikötő, gyakran oda mentek. – Daeshona megadott egy irányt, hogy megnézhessem a GPS-t. Arcon csókoltam, és sietősen megöleltem a nővéreket is. – Muszáj mennem. Daeshona kinyitotta előttem az ajtót. – Ha ott találod, mondd meg neki, hogy az otthonunk mindkettőtök előtt nyitva áll. Ne csináljatok semmi olyan butaságot, hogy szállodába mentek éjszakára. Azzal megsértenétek. – Hívlak titeket, ha nem lesz túl késő. Ha megtalálom, és úgy érzi, ott kell maradnia, nem akarom siettetni. – Mindig olyan okos lány voltál – mondta Daeshona, és még egyszer, utoljára megöleltem.

– Köszönöm. Megkérdezhetem, hogy mikor… – Két nap múlva lesz a virrasztás. A temetés a rá következő napon. Nem ígérhettem meg neki, hogy ott leszek…, nem ígérhettem senkinek semmit. A parkig vezető út mintha órákig tartott volna, holott csak negyedórába telt, ahogy Daeshona előre jelezte. Majdnem zokogásban törtem ki, amikor megláttam apám kocsiját ott parkolni az út szélén. Mögé álltam, leállítottam a motort, és elővettem a telefonomat. Nem láthattam apámat, sötét volt, de a telefonommal meg tudtam világítani az utat. A víz közeléből nem hallatszott semmi hang. Nem sejthettem, milyen állapotban fogom megtalálni, de azt tudtam, hogy szüksége van rám. Ernyedten nekidőltem egy fának, amikor megláttam a körvonalait a kikötőben, ahogy ott ült a víz mellett. Az egyik oldalán a cipője állt, a másikon egy rekesz sör. Gyorsan üzenetet küldtem az anyámnak. Megtaláltam Apát. Jól van. Beszélek vele. Később hívlak az újabb hírekkel. Nem vártam meg anyám üzenetét. Ha vannak kérdései, akkor sem lennének egyelőre válaszaim. Lesétáltam a füves domboldalon a stéghez. Apám nem nézett fel, hogy lássa, ki közeledik. Teljesen elveszett a gondolataiban. Leültem mellé, és csak hallgattam. Pár perc múlva én is levettem a cipőmet, kikapcsoltam a telefonom világítását, és belelógattam a lábamat a vízbe úgy, ahogy ő is csinálta. A hold fényesen sütött ezen az éjszakán, és a fénye visszaverődött a vízről, úgyhogy láthattam apám arcát. Három üres sörösdoboz volt mellette. Egy nyitva a kezében. Egyet odalökött nekem. Elkaptam, kinyitottam, és hosszan belekortyoltam. Általában nem szeretem a sört, de most kellett valami. Visszafordult a vízhez, és csak bámulta. Olyan sok minden volt, amit szerettem volna elmondani neki, de inkább ittam még egy korty sört. Apa nem volt jelen, mert nem érdekelte, hogy Anya meg én mit érzünk. Elveszítette a szilárd talapzatát. Szerettem volna megígérni, hogy én majd az leszek számára, de én nem tudtam, milyen lehet részt venni egy háborúban. Nem viseltem azokat a sebhelyeket, amelyeket ő, és nem voltam benne biztos, hogy tudok mondani bármit, ami felérhet azzal, amit Trev mondhatna neki.

Úgyhogy csak ültünk ott. Nem tudom, mennyi ideig. Talán órákig. Ültünk, dédelgettük a sörösdobozunkat, de nem nyúltunk egymás felé. – Nekem kellett volna meghalnom – szólalt meg végül apám sötét hangon. – Nem értem, hogy miért nem velem történik soha. Visszafojtottam a könnyeimet. Még mindig nem tudtam, mit mondhatnék erre. Folytatta. – Amikor a fejemben levő képek túl sötétre váltottak, amikor nem tudtam aludni, és az emlékek elkezdtek többet nyomni a latban, mint te és a mamád, akkor mindig ide jöttem. Trev megértette. Ő ott volt aznap, őt is ugyanazok az emlékek gyötörték. Itt ültünk, és történeteket meséltünk minden barátunkról, akit elvesztettünk akkor. Amikor már úgy berúgtunk, hogy nem tudtunk visszaautózni, akkor itt aludtunk. Daeshona haragudott rá. Meg rám is. – Vagy csak aggódott mindkettőtökért. Bólintott. – Azt is. Percekig csendben ültünk, aztán megszólalt. – Hatvanéves vagyok, Wren. Nem tudtam olyan férj lenni, amilyet az édesanyád megérdemelt. Veled megpróbáltam kihozni magamból a legtöbbet. Közelebb csúsztam, és belekaroltam. – Egyikünknek sincs panasza veled kapcsolatban. Szeretünk téged, Apa. Mély torokhangot hallatott. – Otthon felejtettem a telefonomat. Anyád biztos nagyon aggódik. – Most már rendben van. Megírtam neki, hogy megtaláltalak. Felsóhajtott. – Arra sem emlékszem, hogy kerültem ide. Amikor megkaptam azt a telefonhívást, friss levegőre volt szükségem. Elindultam a kocsival. A következő, amit érzékeltem, az volt, hogy itt vagyok. – Oda jöttél, ahol lenned kellett. – Igen, azt hiszem. – Megveregette a kezemet. – Nem tudom, mihez kezdek Trev nélkül. Az élet nem kínált használati utasítást ehhez a naphoz, amikor az apámnak az én útmutatásomra volt szüksége. Nem hittem, hogy elég erős

vagyok ahhoz, hogy egy ilyen dologgal bánni tudjak, de nem volt választásom, úgyhogy megtaláltam hozzá az erőt. Ez ilyen egyszerű. – Hazajössz velem, és beszélhetsz egy pszichológus szakemberrel arról, hogy mit érzel. Találhatunk valakit a Veteránügyi Minisztériumnál, ahol a veteránok egészségügyi és anyagi dolgait intézik, vagy máshol, magánúton. Amin most keresztülmész, Apa, az sokkal gyakoribb, mint gondolod. Ha jó emberek olyasmit látnak, amit te is láttál – az velük marad. Ma éjjel Daeshonánál alszunk. – Nem tehetek ilyet vele. – Nem akarhatod őt megsérteni. És aggódik is miattad. Gyere utánam az ő házához, és nyugtasd meg, hogy rendben vagy. Trev is ezt kívánná tőled. Apám bólogatott, és elkezdte felhúzni a zokniját meg a cipőjét. – Seggbe rúgna, ha megtudná, hogy egyáltalán aggodalmat okoztam a feleségének. Mosolyogtam, mert így volt, és én is elkezdtem felhúzni a zoknimat. – Két nap múlva lesz a virrasztás. Az elég idő, hogy hazamenjünk, felszedjük Anyát, és visszajöjjünk. Majd találunk egy megfelelő hotelt a közelben. – Bekötöttem a cipőmet, és felálltam. Apám is felállt. Fájdalmas arckifejezése még az árnyékok között is tisztán látszott. Előreléptem, egyszerűen csak átöleltem mindkét karommal, és a mellére fektettem a fejemet. Először nem moccant, aztán szorosan visszaölelt. – Sajnálom, kincsem. Még szorosabban öleltem. – Mi ilyenek vagyunk, Apa. Te, én és Anya is. A Heath családot kemény fából faragták. Egy aprócska mosollyal a száján engedett el. – Hogy lehetek ilyen szerencsés, Wren? – Én is ezt kérdezem magamtól, Apa. És meg tudom mondani, miért vagy még itt – azért, mert szükségünk van rád. Visszafelé indultunk az autóinkhoz. Ottfelejtette a söröket a stégen, de nem hoztam szóba. Legjobb, ha ott is maradnak. – Milyen volt az utad? – Olyan… – Megpróbáltam egyetlen szóba sűríteni mindazt, amit Párizs jelentett nekem. A legtöbb dologról tudtam beszélni a szüleimmel, de apám még a legjobb napjain sem hallott volna szívesen Mauricióról. Soha nem tartott senkit megfelelőnek, akivel randiztam, tehát az, hogy akár a

legszolidabb részletek is kiderüljenek a párizsi flörtömről, szóba sem jöhetett. Nem, soha. – Olyan felejthetetlen. – Örülök neki. És a barátnőd, Cecile? Ettől mosolyognom kellett. Apa őt sem nagyon kedvelte. – Jó volt újra látni. Nagyon jól boldogul Londonban. Szórakoztató volt úgy találkozni vele, hogy már mindketten felnőttek vagyunk. Igazán büszke vagyok rá. Tetszik, ahogy utánament az álmainak, és megvalósította őket. Apa megállt a kocsim sofőroldala mellett. – Te is ezt tetted. – Jaja. – Tűzvédelmi felszerelések ellenőrzése vizuálisan – ez soha nem szerepelt az álmaim között, de fő szabály volt nálam, hogy megpróbálok nem bonyolódni olyan beszélgetésekbe, amelyekről eleve tudom, hogy semmit nem javítanak a helyzeten. Amivel Apa küzdött, sokkal fontosabb és aktuálisabb volt, mint az, hogy mi a véleményem az állásomról. Kinyitottam a bérelt kocsim ajtaját, és becsusszantam. – Inkább én megyek utánad, Apa. Te jobban ismered az utat visszafelé, mint én. – Nem akartam, hogy vezessen, de most már több órája nem ivott semmit, és nem hagyhattuk ott az autóját. A kezét az ajtó tetején nyugtatta egy percig. – Az élet nem lóverseny, Wren. Lehet, hogy ő előbb ért oda, ahova akart, de még mindig fiatal vagy, és rengeteg idő áll előtted, hogy azt csináld, amit te szeretnél. Bólintottam. – Tudom. És úgy is lesz. De most felhívom Anyát, és elmondom neki, hogy úton vagyunk Daeshonához. Remélem, éhes vagy, mert tudod, ő biztosan etetni akar majd minket. – Jobb lányom vagy, mint akit megérdemlek – mondta Apa halkan. A szívem majd megszakadt miatta. – Nincs igazad, Apa. Komoly hibáim vannak, de én most azért vagyok itt, mert pontosan tudom, milyen fontos a család. Mit gondolsz, kitől tanultam mindezeket? Hát tőled. Úgyhogy ne merészeld alábecsülni az apámat. Ő az én hősöm. Megértetted? A szeme fénylett a könnyektől, amelyeket sosem fog hagyni kicsordulni. – Igenis, hölgyem. Szipogtam, és az ajtókilincsért nyúltam. – Remek, akkor most tedd be a seggedet a kocsidba, mert már nagyon fáradt vagyok.

Elmosolyodott, és becsapta az ajtót. Kemény hét volt, de most, hogy már tudtam, hol van, sokkal jobban éreztem magamat. Menet közben felhívtam Daeshonát, és elmondtam neki, hogy megtaláltam Apát. Azt felelte, hogy jobban tesszük, ha feléjük vesszük az irányt, mert ő és a nővérei már megterítették nekünk az asztalt. Nevettem, és elmondtam neki, hogyan tervezzük a következő pár napot. Atyaisten, tényleg hihetetlenül fáradt voltam, de milliószor jobban éreztem magamat, mint amikor megtudtam, hogy Apának nyoma veszett. Egy ilyen ijedség hamar visszahozza a középpontba az ember prioritásait. A szívem épp megszakadt, ez biztos, de mindenki hordozza valaminek a súlyát. Túl fogom élni. És ha bármilyen mértékben a hatalmamban áll ezt megoldani, akkor az apám is. Egy kis szünet után Daeshona hozzátette: – Beszéltem a mamáddal. Azt mondta, egyenesen Párizsból repültél idáig. Sosem jártam ott. Mondd, igazán olyan gyönyörű, ahogy az emberek beszélik? Eszembe jutott a zsúfoltság, a hajléktalanok, a vizelet szaga a metróban… Aztán az, ahogy Mauricio és én csókolóztunk az Eiffel-torony tetején. – Nagyváros, amelynek megvan a maga történelme és gyönyörű műremekei, de mint minden út, ez is arról szólt, hogy kivel van együtt az ember. – Ez úgy hangzik, mintha lenne egy történeted, amit szívesen elmesélnél. Megragadtam a kormányt, és figyeltem, hogy akkor forduljak, amikor az apám is fordul. – Még nem állok készen, hogy beszéljek róla, de amikor igen…, majd legyezgetheted az arcodat… Már ha úgy érzed, hogy képes vagy elviselni az igazságot. – Ó, szívecském, én nem a mamád vagyok. Jobb, ha szépen mindent kitálalsz. Hogy hívják? Haboztam, mielőtt kiejtettem volna hangosan a nevét a számon. Tényleg ennyi mindent haza szeretnék hozni belőle? – Mauricio. – Ezt a nevet eddig sosem hallottam tőled. – Ott találkoztam vele. – És olyan volt, hogy legyezgetni kell tőle az arcodat?

– Ó, igen. Nevetett. – Mikor fogok vele találkozni? Nagy levegőt vettem. – Soha. Remek volt, de csak… – Csak mi? Ez is része volt a problémának. Nem tudtam volna megmondani, mi volt. Közben észrevettem, hogy több kocsival lemaradtam apám mögött, és gyorsítottam. – Nem érdekes. Őszintén, perpillanat egyszerűen csak boldog vagyok, hogy megtaláltam Apát.

HUSZONHARMADIK FEJEZET Mauricio Néhány nappal később Christof öcsém ott ült velem szemben a nappalimban, és kritikus szemmel méregetett. – Bármi szándék, hogy esetleg lezuhanyozol ma? Hátradőltem a kanapén, és megvakartam a négynapos borostát az államon. – Tegnap zuhanyoztam. Vagy lehet, hogy tegnapelőtt. Christof magát engedte be hozzám, mondván, hogy beszélnünk kell. Komolyan hangzott, úgyhogy töröltem a mai napra tervezett összes programot – tréfálok, egyetlen kibaszott dolgot sem csináltam, amióta visszajöttem Párizsból. Kivéve a kesergést, amiben, mint legnagyobb döbbenetemre észrevettem, kifejezetten tehetséges voltam. Délelőttönként aludtam, aztán felfedeztem, hogy ha tömegével nézek egész szezonra való tévésorozatokat, az szépen felemészti a délutánt… Meg az estét is…, ami visszavezetett ahhoz, amiből igazából a legtöbbet szerettem volna csinálni. Az alváshoz. Christof felvonta a szemöldökét, majd le is engedte, ahogy körülnézett a szobában. – Öt doboz pizza. Elképesztő. – Egy férfi nem élhet kizárólag sörön. Pofát vágott. – Apa azt mondta, ne beszéljünk veled Párizsról. Úgyhogy ez az én magánvéleményem, amikor azt mondom, hogy úgy kezeled az egészet, mint egy kiscica, de közben nem beszélsz róla. Ezen félig elmosolyodtam. – Köszi a támogatást. Christof összefonta a karját a mellkasán. – Hagynom kellene, hogy addig döglődjél, míg meg nem hízol. Úgyis mindig túl jóképű voltál. Isten hozott a randizás világában, már amit az

emberiség többi részének jelenteni szokott. Tiszta szívás, nem? – Borzalmas. – Megveregettem a még mindig lapos hasamat. Az öcsém jól boldogult a nőkkel, de élveztem, ha piszkálhatom. – Majd később lemegyek az edzőterembe. Egy alkalom is elég nekem, hogy ez a deszka megint kőkemény legyen. Christof körbeforgatta a szemét. Megfogtam a tévé távirányítóját. Christof előrehajolt, kivette a kezemből, és odébb dobta a padlón, hogy ne érjem el. – Nincs több tévé. Ma kimész a világba. Kelj fel! Menj zuhanyozni, és borotválkozz meg! És szépen bejössz az irodába. Visszadőltem a kanapéra. – Ez az, ami ki van zárva. Hozzám vágott egy díványpárnát, a fejemet célozta. – Kelj fel arról a kibaszott kanapéról! Könnyedén kivédtem a párnát. – Nem! Felállt, levette a székéről a párnát, és azt repítette a fejemhez. Bosszantó volt, de azt is kivédtem. – Menj haza, Christof! Jól vagyok. Felemelt egy pohár vizet, amit magamnak töltöttem ki még előző nap, hogy megigyam, de azóta is ott állt. – Utolsó figyelmeztetés. – Ne csinálj olyat, amit egész biztosan meg fogsz bánni. Egész műsort csinált abból, hogy meglengette a kezét, mint aki kész felém löttyinteni a vizet. – Miért? A kis Mauricio törékenynek érzi magát? Babusgatni kell? Teleszívtam a mellkasom levegővel. – Kibaszottul ne csináld! – Akkor kelj fel! Nem keltem fel. Csak egy tesó tesz ilyet, olyan tesó, akit még kölyökkorunkban lefogtam, és addig csiklandoztam, amíg össze nem pisilte magát. Egyenesen a képembe löttyintette azt a vizet. Aztán bölcsen eltávolodott a szoba egy távolabbi pontjára. Letöröltem a képemet, felpattantam, és utánaeredtem.

Köröztünk az asztal körül, amit gondosan kettőnk között tartott, és közben azt mondta: – Ha megütsz, akkor sem fogod jobban érezni magad. – De lehet. Egy ugrással átlendültem az asztalon. Átiramodott a másik oldalra, és ugyanúgy megtartotta köztünk a távolságot. – Ne kényszeríts, hogy felhívjam Anyát – figyelmeztetett. Előrelódultam, ő hátrált. A szoba másik oldalán a telefonom jelzett, hogy üzenet jött. – Te írtál neki? Most komolyan? Kénytelen leszek elverni a segged csak azért, mert ekkora szemét vagy. – Ez nem Anya. Tudod, hogy ő nem ír üzenetet. Megdermedtem. Akárki lehetett. Nem volt rá okom, hogy azt higgyem, Wren az, de mi van, ha mégis? Az öcsém minden idegesítő gesztusa azonnal elfelejtődött, miközben odaugrottam a dohányzóasztalhoz, ahol a telefonomat hagytam. Talán nem ő az. Felvettem a telefonomat. Ő az. Végre, öt nap után, valami: Sajnálom. Kezemben a telefonnal visszaroskadtam a kanapéra, és csak bámultam az üzenetet. Christof odajött, és leült mellém. – Ő az? – Igen. – Mit írt? – Hogy sajnálja. – Akkor az jó, nem? Vállat vontam. Az elmúlt napokban mást se tettem, mint győzködtem magamat, hogy csak elképzelem, amit Wren iránt érzek. Senkinek sem lehetnek ilyen erős érzései valakivel kapcsolatban, akit alig ismer. Nem volt köztünk más, csak az a flört, amiről azt mondta, hogy azt akarja. – Nem válaszolsz neki? – kérdezte az öcsém. Visszatettem a telefont az asztalra, és felhorkantam. – És mit válaszoljak? Hogy oké? De nem oké. Az, ahogy otthagyott, eleget mond nekem mindenről, amit tudnom kell.

Christof felsóhajtott. – Apa úgy hiszi, igazán kedveled. – Úgy volt. Több mint kedveltem. – Azt hiszem, hogy ha én találkoztam volna egy nővel, akit több mint kedveltem, és írna nekem…, akkor legalábbis válaszolnék. – Igen, és itt követnél el hatalmas hibát. Ez a tapasztalat felnyitotta a szememet. Minden kapcsolatban van egy, aki csókol, meg egy, akit csókolnak. Az egyik fél mindig jobban érintett, mint a másik. Én az vagyok, aki mindig is készen állt arra, hogy eggyel tovább sétáljon. És tudod, mit? Ez a megfelelő hozzáállás. Amit most érzek? És ez a forgatókönyv? Ez szívás. Én értem, miért nem akarsz ilyen állapotban látni engem. Én sem akarok ez a nyomorult fickó lenni. Az a nő az én kriptonitom. Tudod, az a zöld kristályos cucc, ami elveszi Superman erejét. A gyenge pontja. Én nem duzzogok. Nem sóvárgok. És átkozott legyek, ha engedem, hogy olyan pasit csináljon belőlem, aki igen. – Hűha, ez… komoly. Összefontam a karomat a mellkasomon. – Tanulj a hibámból, Christof. Ne engedd, hogy egy nő átvegye az irányítást. Ha elég hülye vagy ahhoz, hogy odaadd neki a szívedet, ugyanazzal az erővel akár ki is heréltetheted magad. Pont ugyanannyira nem leszel többé férfi, mint ha megun, és így is, úgy is elege lesz belőled. Christof grimaszt vágott. – Oké. Szóval még nem állsz készen, hogy válaszolj neki. Értem. De ma akkor is kirángatlak a házból. Az már a te dolgod, hogy akarsz kinézni, amikor megteszem. Rábámultam. Pislogás nélkül állta a pillantásomat. Igazán jó tesó volt. – Örülök, hogy nem ütöttelek meg. – Én is – mondta vigyorogva. – Mert akkor ki kellett volna dekorálnom azt a csinos pofádat, és Apa mindkettőnket arra kényszerített volna, hogy hetekig dolgozzunk helyette a kertben. Én is vigyorogtam. Apa talán tényleg ezzel büntetett volna minket, és mi elfogadtuk volna tőle a büntetést annak dacára, hogy már rég nem vagyunk kölykök. Ő soha nem tett semmi olyat, ami végül ne vált volna a család javára.

– Anya utálná, ha a kertje egy kalap szarrá változna a mi hathatós gondozásunkban. Emlékszel arra, amikor egyenesen lekaszaboltad a virágait a fűnyíróval? Christof nevetett. – Azt néztem, hogy te épp röhejes nindzsamozdulatokat tettél egy gereblyével… és Apa fűnyírója nem volt olyan könnyen irányítható, mint gondoltam. Azt reméltem, hogy majd hamarabb kanyarodik. Felálltam és nyújtózkodtam. – Körülbelül tizenöt perc múlva készen vagyok. Meg is kell borotválkoznom. – Csak kényelmesen. Kicsit vártam, és lenéztem a telefonom elsötétedett kijelzőjére. Sajnálja. Mit sajnál? Ahogy elment? Vagy hogy nem képes többet érezni irántam? Tudtam, hogy majd válaszolnom kell neki – ha másért nem, a saját lelki egészségem érdekében. De nem Christof jelenlétében. A zuhanyozás és a borotválkozás némileg megjavította a kedélyemet. Miközben felöltöztem, eszembe jutott, hogyan táboroztunk Sebastian lakásában, amikor neki volt ránk szüksége. Az ő kétségbeesése sokkal mélyebbre hatolt, és hosszú hónapokig tartott. Érthető, hiszen elvesztette a feleségét és a gyereküket. Hát én? Én egyszerűen csak egy idióta voltam.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET Wren Az egész hetet kivehettem volna a munkából, de az után a nap után, amikor hazatértünk Trev temetéséről, Apa visszament dolgozni a benzinkútra. Megállapodott egy időpontban a Veteránügyi Minisztériumnál egy komolyabb beszélgetésre. Anya azt mondta, mindketten jól vannak. Ideje volt befejeznem a felettük való őrködést. Mindannyiunknak vissza kellett térnünk a saját életünkhöz. Farmerban és Oxford blúzban, amin a vállalat logója volt, ott ültem a kisteherautómban a következő elvégzendő melóm helyszínén, a parkolóban, és vártam, hogy Mauricio válaszoljon az üzenetemre. Borzalmasan éreztem magam amiatt, ahogy elmentem. Attól sem éreztem túl jól magam, hogy ilyen soká tartott, amíg képes voltam tőle bocsánatot kérni, de az elmúlt napokban csak túlélőmódban tudtam üzemelni. Amikor végre a felszínre bukkantam? Nos, akkor sem hittem, hogy hallani akarna felőlem. Ha ő lépett volna le, amíg én alszom, én sem lettem volna túlságosan oda azért, hogy újra halljak felőle. Igaz, megvolt rá az okom, hogy így viselkedtem, de ő ebből semmit sem tudott. Szinte kettészakadtam aközött, hogy elmondjam neki, vagy csak hagyjam, hogy a dolgok úgy alakuljanak, ahogy. De nem tudtam nem bocsánatot kérni. Amikor lenéztem az üzenetemre, undorodva megráztam a fejemet: Sajnálom. Talányos. Önző módon biztonságos. Nem ért annyit, hogy el is küldjem. Talán még zavaró is ilyet kapni. Mauricio nem írt vissza. Még azok a kis táncoló pontocskák sem jelentek meg, amelyekből tudhatod, hogy valaki épp válaszolna.

Nem hibáztathatom. Nem válaszoltam egyik üzenetére sem. Jó okot adtam rá, hogy leírjon. Ez persze azt feltételezi, hogy nem pont megkönnyebbülést érzett, amikor felébredt, és nem talált ott. Mindkét esetben helytelen lenne, ha én haragudnék meg. Ő mindent megtett, amit megígért. Abból, amennyit tudhattam róla, Felix talán már elküldte közbenjárónak egy újabb nőhöz, és most annak a barátnőjét viszi körben Párizsban, teletömi fantáziákkal, pont annyival, ami megfelelő ár egy heti szexért… Akárki az illető, én utálom. Nekitámasztottam a fejemet a kormánykeréknek, és beismertem magamnak, hogy egy nagy kupac zűrzavar vagyok. Tudtam, hogy ami köztünk volt, az átmeneti. Bele is egyeztem, hogy úgy legyen. Még ha válaszolna, és folyatni akarná is a mi vad románcunkat, én most már durván visszakerültem a saját valóságomba. Párizs arról szólt, hogy kiléptem belőle, és élveztem pár nap szabadságot. De az is bebizonyosodott, hogy amitől mindig féltem, az egy létező eshetőség. Ha csak egy kicsit elfordítom a fejemet a szüleimről, mindent elveszíthetek. Ha nem hívom fel az anyámat… Ha nem találom meg az apámat… Mélyet lélegeztem, és legyűrtem a pánik érzését, ami éppen hatalmába akart keríteni. De megtaláltam. Nem tudhattam, hogy Trev meg fog halni. Akkor is ugyanilyen rossz lett volna, ha akkor velük vagyok. Újra elmondtam magamnak, de nem hittem el. A bűntudat régi cimborám volt nekem – semmi új. Már akkor is rosszul éreztem magam, amikor elutaztam. És még jobban amiatt, hogy mennyire jól éreztem magam távol az otthonomtól. Szerettem volna érezni Mauricio óvó karjainak nyugalmát, de azt nem, hogy muszáj legyen megmagyarázni, miért kell nekem az a nyugalom. És emiatt is rosszul éreztem magam. Sóhajtottam, és felemeltem a fejemet. Ok, tehát akkor léteznek dolgok, amelyeket nem kontrollálhatok. De vannak olyanok, amiket kézben tarthatok. Például nem kell tovább végeznem egy olyan munkát, amit nem szeretek. Felmondhatok. Itt és most.

Újrakezdhetem. Felépíthetem az életet, amit szeretnék – autótávolságra a szüleimtől. Nem volt rá ok, hogy ne tegyem meg. Rácsaptam a kormánykerékre, ahogy összeszedtem a bátorságomat. – Megteszem. Felhívom a főnökömet, és megmondom neki, hogy valaki mást kell ideküldenie, hogy ellenőrizze ezt az új helyet. Nekem elegem lett. – Az, hogy hangosan kimondtam, valóságossá tette a döntést – ijesztő volt, de valóságos. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy felsikítottam, amikor valaki megveregette a szélvédőt. Idősebb férfi volt sötétszürke öltönyben. Sötét szem, sötét haj. Mauricióra emlékeztetett, de mostanában mindenhol Mauriciót láttam, akárhova néztem. Megráztam a fejemet, hogy kitisztuljon, és leengedtem az ablakomat. – Miben segíthetek? Könnyedén, magabiztosan rám mosolygott. A mosolya belém hasított, olyannyira emlékeztetett egy másik mosolyra, ami rettenetesen hiányzott. – Ugyanezt szerettem volna kérdezni én is. Felhívott a biztonsági őr, és jelezte, hogy Ön itt van. Éppen menni készültem, úgyhogy gondoltam, lejövök, és meglátjuk, el tudom-e igazítani a megfelelő irányba. – Felém nyújtotta a kezét az ablakon át. – Basil Romano vagyok. Ön bizonyára Wren Heath. – Az vagyok. – A keze éppen olyan meleg volt, mint a mosolya. – Romano… Mint… Kinyitotta a kocsim ajtaját. – A társaság a nevemet viseli, de a fiaim tették azzá a Romano Superstorest, ami manapság. Én boldog voltam egyetlen áruházzal és egy sokkal egyszerűbb élettel is. Nos, akkor megmutatnám Önnek a rendszert, amit szeretnénk, ha megvizsgálna. Megragadtam a tabletemet, és leszökkentem a sofőrülésből. Régimódi lovagiassággal becsukta mögöttem a kocsiajtót. – Köszönöm – mondtam. Ahogy mentünk, megkérdezte: – Tehát mérnök? Ez igazán csodálatos… – Egy nőtől? – fejeztem be helyette, szokatlanul merészen. Gyakorlatilag már felmondtam ezen a munkahelyen, igaz, hogy csak fejben, de már nem aggódtam amiatt, hogy kimondjam, amit egyébként lenyeltem volna. A

szakmai munkám során gyakran futottam bele olyan férfiakba, akiket meglepett, hogy mérnöki végzettségem van. – Bárkitől – mondta kedvesen. – Az én feleségem otthon maradt ugyan a gyerekekkel, de támogattam volna, ha azt választja, hogy dolgozni fog. A legidősebb fiam egy briliáns könyvelő hölgyet vett feleségül. A fiaimnak kiváló ízlése van a nők terén. Ez a furcsa bók egy kissé feszélyezetté tett. Megköszörültem a torkomat. – Tehát, a rendszer a főépületben van? – Már ott voltunk. Akár el is végezhetem ezt az utolsó munkámat, mielőtt felmondok. – Igen. – Az órájára nézett. – És éppen időben érkezett. – Igyekszünk betartani azt az időintervallumot, amit beütemeztünk. A biztonsági őr felemelt hüvelykujjakkal jelzett valamit Mr. Romanónak, amikor meglátta. Elég furcsa volt ahhoz, hogy majdnem ne lépjek be az ajtón, amit nyitva tartott előttünk. Talán paranoiás vagyok, vagy mi a fene történik? Az előcsarnokban újabb férfival találkoztunk. Talán húsz évvel lehetett nála fiatalabb, ugyanolyan magas, fekete hajú, szürke szemű. – Apa, tényleg azt hiszed, hogy ez jó ötlet? Mr. Romano köhécselt, és azt mondta. – Ez itt a legidősebb fiam, Sebastian. Ő nem látja be, mennyire fontos átvizsgáltatni időről időre az öntözőrendszerünket. Nem minden dolog gondoskodik saját magáról megfelelően. Sebastian? A név belém hasított. Emlékeztem, hogy Mauricio beszélt a bátyjáról, akit ugyanígy hívtak. Egyik férfiról a másikra néztem. Ez nagyon őrült egybeesés lenne. Kivéve, ha Mauricio szervezte így. Nem. Ha ő újra akarna látni engem, akkor nem válaszolt volna az üzenetemre? Kinyújtottam a kezem az ifjabbik Romanónak. – Wren Heath. Erősen megrázta a kezem, aztán elengedte. – Ön eléggé normális személynek látszik. Fanyarul mosolyogtam. – Köszi. – Meglengettem a tabletemet. – Talán az lenne a legjobb, ha nekilátnánk a szóban forgó feladatnak. – Megjött – jelentette be a biztonsági őr.

Megfordultam, hogy lássam, ki az, aki megjött, és megtántorodtam, amikor Mauricio és a közeli hasonmása léptek be az ajtón. A szám kiszáradt, a helyiség forogni kezdett körülöttem. Amikor a pillantásunk összeakadt, minden erőmre szükségem volt, hogy ne rohanjak oda, és vessem magam azonnal a nyakába. Az egyetlen dolog, ami megállított, az a düh volt a szemében. – Hát te mit csinálsz itt, Wren? – Én… Én… – Nem! – horkant fel Mauricio. – Nem teheted meg, hogy eltűnsz az életemből úgy, ahogy tetted, aztán betáncolsz ide, mintha mi sem történt volna. – Küldtem neked egy üzenetet – védekeztem, és igyekeztem összeszedni magam. Olyan sok mondanivalóm lett volna, és azt sem tudtam, hol kezdjem. Dühösen megrázta a fejét. – Mit csinálsz itt, Wren? Rájöttél, hogy mocskosul gazdag vagyok, és megváltoztak az érzéseid? Minden szó úgy ért, mint egy pofon. Döbbenten hátráltam egy lépést, aztán még egyet. Ki ez az ember? Ez nem az én Mauricióm Párizsból. – Elég, Mauricio! – csattant fel az apja. Mauricio arca megfeszült. – Apa, te nem tudod, mi zajlik itt. – Odalépett, és megragadta a karomat. – Wren, nem lett volna szabad megismerkedned a családommal. Ha beszélgetni akarsz, menjünk ki. Van egypár kérdésem a számodra. Kirántottam a karomat a szorításából. Amikor megláttam belépni az ajtón, egy pillanatra azt hittem, ő szervezte meg az egészet, hogy újra láthasson. Az biztos, hogy eléggé feszélyezőnek tűnt, hogy az apja és a fivérei előtt találkozzunk, de egy kis részem azt remélte, hogy Mauricio talán éppen ezt akarta. Nem értettem, hogy kerültem oda, miért esküdött össze ellenem az univerzum, hogy ilyen beteg módon ebbe a helyzetbe kényszerítsen, de azt tudtam, hogy ki akarok kerülni belőle. – Ne érj hozzám! – Ne cserkészd be a családomat! Sebastian közbevágott. – Mauricio, van valami, amit tudnod kell.

– Becserkészni a családodat? – A hangom emelkedni kezdett, és mindkét kezemet a levegőbe löktem. – Te azt hiszed, hogy ezt én csináltam? Tudod, mit? Már nem sajnálom, hogy úgy hagytalak ott, ahogy. Úgy látszik, ami Párizsban történt, az Párizsban is marad, mert ami köztünk volt, az mindenhol máshol egy nagy halom kutyaszar és őrültség. Tartsd magad távol tőlem! – Ez sokkal könnyebb lenne, ha nem lófrálnál ott, ahol én dolgozom! – csattant fel. – Én nem lófrálok… – Dühösen felhorkantam. – Tök mindegy. – Visszafordultam Mr. Romanóhoz. – A főnököm majd kijelöl valaki mást, aki idejön. Viszlát! Felszegtem az államat, sarkon fordultam, és magasra tartott fejjel kisétáltam az épületből. A lépteim szinte rohanássá változtak, ahogy visszasiettem a kisteherautómhoz. Nem is lassítottam, amíg ki nem hajtottam a parkolóból, és el nem kezdtem száguldani az autósztrádán… Akárhova, csak el innen.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET Mauricio Majdnem Wren után rohantam. Csak azért nem tettem, mert… Részben, mert még mindig dühös voltam, és még nem álltam készen rá, hogy lássam. Még ott tartottam, hogy próbáltam kitalálni, mit válaszoljak az üzenetére. Aztán bumm! – egyszer csak ott állt előttem. – Hát ezt pontosan úgy kezelted, ahogy elefánt a porcelánboltot – jegyezte meg apám szárazon. Megráztam a fejem. – Ő… – Nem tudta, hogy itt leszel – szakított félbe Sebastian. – Apa kinyomozta a párizsi barátodon keresztül, hogy mi a neve. Úgy gondolta, ha újra találkoztok, az segíthet kibillenteni téged a letargiádból. A figyelmem apám felé fordult. Vállat vont. – Azt hittem, ennél sokkal jobban megy majd. – Azt hitted? – szólt hozzá Christof. – Szerintem meglepő higgadtsággal viselte a lány, hogy aranyásónak minősítették. Vannak nők, akik ezért kibelezték volna Mauriciót. Ahogy lassan felfogtam az igazságot, a szívem vadul dübörögni kezdett, és a gyomrom fájdalmasan összerándult. Nem. Nem lehettem ekkora seggfej. – Szóval, itt volt… – Apa megbízta a társaságot, amelynek dolgozik, hogy vizsgálják meg a tűzoltó rendszerünket, és kifejezetten őt kérte a feladatra. – Sebastian megdörzsölte a szemöldökét, mintha az ötlettől még most is fájna a feje. Az ajtó felé fordultam, amin keresztül elmenekült. – Úgy gondoltam… – Ugyan már, nem is gondolkodtál – mondta Christof. – Nem – mondtam lassan. Mi a szent szar. – Az eltelt pár napban azon emésztettem magam, hogy egyáltalán igaz volt-e bármi, amit mondott. –

Végigfuttattam az ujjaimat a hajamban. Még mindig próbáltam felfogni, ami történt. Az apám megkereste a párizsi barátomat? És így tudta meg Wren vezetéknevét? – Apa, te felhívtad Felixet? – Azzal kezdtem. Ő azt mondta, a volt barátnője tudja, ki a lány, akivel találkoztál. – És megadta neked Cecile telefonszámát? – Ó, nem, ő nem akarta, hogy kapcsolatba lépjek vele, de az anyjának megvolt Cecile száma. Jól elbeszélgettem Cecile-lel. Most már ő is megértette, hogy egy törött alkatrész alaposan kikezdheti egy férfi képességét, hogy gondolkodni tudjon. De azt nem tudom, neked mi a mentséged. Ó, te jó ég. – Szóval Wren nem tudta, hogy ma velem fog találkozni. Apám ránézett Sebastianra. – Ő a szépfiú a családban, oké, de mindig ennyire buta volt? Egy perc múlva lelépek, elvárom tőletek, hogy valamelyikőtök egy kis értelmet püföljön bele. És akkor és csak akkor fogok visszajönni, és megkísérelni folytatni ezt a beszélgetést. Apám szarkazmusa most nem talált kellő fogadtatásra nálam. Teljesen elmerültem abban, hogy a fejemben visszajátsszak mindent, amit Wrennek mondtam, és utáltam magamat, amiért ennyire rosszul kezeltem azt, hogy újra látom. – Tényleg egy idióta vagyok. Sebastian támogató jelleggel hátba vágott. – Talán nem mindig, de ebben a helyzetben most igen. Christof fájdalmas képet vágott. – Ezt most jól összekutyultad. Bólintottam, aztán összeráncoltam a homlokom. – Egy előzetes beavatás segíthetett volna. Megrántotta a vállát, és rám nézett, mintha azt mondaná: „Ne vetítsd ki rám a saját hülyeségedet.” – Igazad van, ez az én saram. Mi a francot gondolhattam? Mind ott álltunk az előcsarnokban, nem moccantunk, és nem is beszéltünk. Igazi seggfejnek éreztem magam – még annál is rosszabbnak, egy pattanásnak egy seggen. Azt még egy fenékfétises fickó sem méltányolná. Apám törte meg a csendet.

– Van még valaki más is, aki azon töpreng, mennyi ideig tart Mauriciónak felébredni, és utánamenni? Christof tréfás szomorúsággal megrázta a fejét. – Ezzel a tempóval lehet, hogy előbb nősülök meg, mint ő, pedig még csak nem is randizok senkivel. – Nem lett volna szabad kételkednem benne. A karomba kellett volna kapnom, és elmondani neki, hogy mennyire hiányzott. – Ezt kellett volna tennem. – De most, hogy tudod, mi a teendőd… – kezdte apám, aztán hagyta, hogy a folytatás lebegjen a levegőben. – Bocsánat – mondtam, és elindultam. – Lehet, hogy még mindig ott van a parkolóban. Ha nincs… – Próbáld meg felhívni – mondta Christof, és elnevette magát. – Hé, ennek a fickónak minden segítségre szüksége van, amihez hozzáférhet. Most nem kezdtem vitatkozni ezzel az állítással. Nem hagyhatom, hogy Wren elmenjen, mielőtt bocsánatot nem kérek.

HUSZONHATODIK FEJEZET Wren Az autópálya kész katasztrófa volt. Autók száguldottak el mellettem, némelyik veszélyesen közel, de nem érdekelt. Csak az, hogy mielőbb minél távolabb kerüljek attól, ami az imént történt. Felhívtam Cecile-t. Párszor kicsengett, de nem vette fel. Az egyetlen lehetőség, hogy az egésznek értelme legyen, az volt, ha ő valamiképp benne van. Hacsak nem mondta meg Felixnek a vezetéknevemet. Különben hogyan tudott volna Basil Romano megtalálni engem? Eszembe jutott, milyen furának találtam, hogy a Romano Stores kifejezetten engem kért a feladatra. Miért engem kért Mauricio apja? Lehet, hogy Mauricio beszélt neki rólam? Amikor arról fantáziáltam, hogy újra találkozom Mauricióval, természetesen nem így képzeltem el. Nemcsak hogy képletesen szólva a pofámba vágta az ajtót, de még azzal is megvádolt, hogy a pénzéért akarok vele lenni. Úgyhogy, Cecile, ezúttal én győztem. De nem nevettem a saját viccemen, mert hát nem volt vicces. Milyen bolond voltam! Csengett a telefonom. – Hé, te. – Cecile volt az. – Szia – mondtam, érzelmektől zsúfolt hangon. – Van egy perced? – Persze. Mi újság? Anélkül, hogy akár megálltam volna levegőt venni, kiborítottam elé az egész sztorit, hogy mi történt köztünk Mauricióval. Mindent, attól a pillanattól, hogy mit gondoltam, amikor először megláttam, addig, hogy mit mondtam, amikor kirohantam az ajtón. – Jaj, ne! – mondta Cecile ijedt hangon. – Ennek nem így kellett volna történnie. – Hogy érted?

– Basil felhívott. Sok mindenre rávilágított az a beszélgetés. Nem fogod elhinni, mi történt igazából Felixszel. Eltörte a farkát. – Juj. – Eszembe jutott, amikor ezen tréfálkoztunk, és kissé bűntudatos lettem. – De nem egy kocsiajtótól, felteszem. Kuncogott. – Nem. Nem volt ennyire drámai. Az a vicces, hogy amikor elmondta, már nem tudtam tovább haragudni rá. Valami nővel történt, aki egyébként nem érdekelte. Ostobaság, de nem megbocsáthatatlan. Azóta már elmentünk vacsorázni is. Nem Basil és én, hanem Felix és én. Jót tett neki, hogy majdnem elveszítette a férfiasságát. Adott neki időt arra, hogy elgondolkodjon, mit is akar az élettől – az üzleti életben és személyesen is. Megpróbáljuk újrakezdeni… Ezúttal lassabban, és anélkül, hogy másokkal is találkozgatnánk. – Hát ez… jó hír, gondolom? Nem kell hogy most csak rólam legyen szó, de miért adtad meg Mauricio apjának a nevemet és a munkahelyemet? – Mert azt mondta, hogy Mauricio hiányol téged. Az volt a terve, hogy összehoz titeket ugyanazon a helyen, és ez igazán romantikusnak tűnt. Sajnálom. Nem gondoltam, hogy rosszul is elsülhet. – Kicsit úgy hangzott, mintha védekezne, úgyhogy hozzátette: – És nem lettél volna ennyire meglepve, ha válaszolsz a telefonhívásaimra. Próbáltam veled kapcsolatba lépni. Láttam, hogy volt két nem fogadott hívásom Cecile-től, és szándékomban állt visszahívni. Azt mondtam magamnak, hogy majd a temetés után. De aztán egy kis pihenésre volt szükségem, mielőtt bárkinek elmondom, mi minden történt velem. – Bocsánat, a dolgok bizonyos fokig berobbantak nálam. Később majd elmesélem. Az bizonyos értelemben kedves volt Mauricio apjától, hogy találkozót szervezett nekünk, de azt hiszem, nem ismeri olyan jól a fiát, mint ahogy hiszi, mert Mauricio kristálytisztán megmutatta, hogyan érez velem kapcsolatban. Igazad volt abban, amit róla mondtál. Ő egy játékos. Párizsban Mauricio pontosan olyan volt, amilyennek kívántam. De az nem volt valóságos. Azért nem fogok ettől kétségbeesni. Választhatom azt, hogy szomorkodom, mert a közös időnk nem az lett, ami lehetett volna, vagy örülhetek annak, hogy ilyen jól telt. – Úgy látszik, nagyon egészségesen állsz hozzá…, de kicsit túl gyorsan jutottál el ide ahhoz, hogy ne legyen üres duma.

– Mit akarsz, mit mondjak? Hogy dühös vagyok, összezavarodott és halálra sértett? – Igen. Ez az igazság, vagy nem? Nagyot sóhajtottam, hogy lenyugodjak. – Mi haszna van azon dühöngeni, amin nem tudok változtatni? – Nincs haszna, viszont jó érzés. – Mivel nem válaszoltam, hozzátette: – Nem lehet mindent befőttesüvegbe rakni. Ha mérges vagy, legyél mérges. Ordibálj. Sikíts. Engedd ki magadból. Felhívtam a mamádat, amikor nem hallottam felőled, és ő elmondta, mi történt édesapáddal. El tudom képzelni, hogy ennek a tetejébe nem hiányzott neked semmi több. Állj le valahol, menj oda egy fához, és rugdosd, amíg le nem nyugszol. Várj, nem jó, még eltöröd a lábad. Hadd találjam ki, hátha tudok olyan helyet, ahol fizethetsz azért, hogy összetöröd az edényeiket. – Köszi, de már megvagyok. – Csak attól, hogy Cecile-t hallgattam, máris kicsivel jobban éreztem magam. Nem lepődtem meg, hogy felhívta anyámat, mivel én magam javasoltam neki nemrég, ha úgy adódik, hogy szükséges. – Akarom tudni, hogyan törte el Felix a péniszét? – Ahogy kell, a szokásos módon. A szerencsétlen egy gardróbban szexelt az irodájában. – Biztos vagy benne, hogy akarsz adni neki még egy esélyt? – Alaposan megleckéztettem a viselkedése miatt, és megértette. Nemcsak hivatalból súlyosan büntetendő volt, amit csinált, de arra sem igazán jó, hogy elnyerje a vezető testület tiszteletét. Ha nem jön meg az esze, nem fog számítani, hogy az apja hozta létre a céget; még a postázóban sem fog állást kapni. Azt hittem, majd jól feldühödik azon, amit mondok, de ehelyett azt mondta, becsüli az őszinteségemet, és értékeli a véleményemet. Még nem láttam ilyen szerénynek, és tetszett ez a változás. Azelőtt sosem beszélgettünk így. Jobban törődtünk azzal, hogy könnyű viszony legyen, mint azzal, hogy igazi is. Ki tudja, talán még arra is megtaníthatom, hogyan lehet jobb az ágyban. Kuncogtam. – Nem kétlem, hogy megoldod. – Minden arról szól, hogy tudd, mit akarsz, Wren, és menj utána. Én például soha nem jövök rá, mennyire hiányzott volna Felix az életemből, ha nem kavarodnak fel a dolgok. Ő azt mondja, hogy ugyanígy érez. A többit majd meglátjuk.

– Örülök nektek. Azt hiszem. Nem tudom. Jelen pillanatban semmiben nem vagyok biztos. Be akarok sétálni a főnököm irodájába a mai napon, és felmondani. Őrültségnek hangzik? Van egy kis megtakarított pénzem, és úgy érzem, ha ma nem teszem meg, akkor soha. – Akkor csináld! Szabadulj ki! Aztán válassz egy új utat, és indulj el rajta! A telefonom bejövő hívást jelzett. Odapillantottam, ahol az autó műszerfalán a hívó fél neve látszott. Mauricio. Azok a szavak visszhangoztak a fejemben, amiket legutóbb váltottunk. A bűntudat, amit eddig éreztem, átadta helyét a haragomnak, de ettől semmivel nem éreztem jobban magamat. Nem akartam az ő érzéseinek súlyát is cipelni az enyémek tetejében. Akármi mondanivalója volt, biztosan tudtam, hogy nem akarom hallani. Megnyomtam a „mellőzés” gombot. Bocsi, a hívott fél, akit most el akart érni, éppen szabadulófélben van.

HUSZONHETEDIK FEJEZET Dominic Miután lecsukta az irodai laptopját, Dominic felállt, és kinyújtózott. A nap még mindig fenn ragyogott az égen, de ő mára befejezte a munkát. Volt idő, amikor a munka volt az egyetlen elfoglaltsága, és mélyen megvetett mindenkit, aki az első adódó pillanatban elhagyta a munkahelyét, ha lejárt a munkaidő. De a boldog családi élet megváltoztatta ezt a hozzáállását. Hihetetlen mértékű felelősséget viselt, és nagyobb arányokban részesedett egy tucatnyi cégben, mint ahány zoknija volt a legtöbb embernek. De megtanult különbséget tenni is. Most már a feleségével és a lányával együtt elköltött vacsora többet számított, mint egy e-mail, ami válaszra várt – utóbbi várhatott még egy napot. Senki nem merte volna javasolni neki, hogy bárhogy máshogy vezesse a technológiai cégét. Kiküzdötte a maga útját a csúcsig – és az egyik előnye annak, hogy ide jutott, az volt, hogy senkinek sem kellett számot adnia semmiről, kivéve a feleségét. Erre a gondolatra elmosolyodott. Abbytól nem állt távol, hogy időnként helyre tegye őt. Dominic ezt egy kicsit sem bánta. A feleségét nem nyűgözte le a pénz és a hatalom. A kedvesség, a jellem és a tisztesség sokkal többet számított a szemében. Dominic még a gondolatát is utálta, hogy mi lett volna belőle, ha Abby nem lép be az életébe. Az aktatáskáját pakolta, hogy hazavigyen pár dolgot, amikor csengett a telefonja. – Mára befejeztem, Jeremy. Mit akarsz? – Emlékszel rá, hogy azt mondtad, nem érdekel, hogy Alethea talált-e valamit a családodról? – Igen. Azt hiszem, elég világosan megmondtam. – És én tiszteletben tartom a döntésedet. Megadtam a lányodnak azokat a neveket, amelyeket te adtál nekem, de ő nagyon elszánt abban, hogy többet

tudjon meg a te családodról. Minél többször hallja azt, hogy nem, annál eltökéltebb lesz. Nem emlékeztet ez téged valakire? Dominic összeráncolta a homlokát. Persze hogy emlékeztette. Jeremy folytatta. – Nem vetted fontolóra, hogy egyszerűen elmondasz neki annyit, amennyit te tudsz? Azt már említetted, hogy a te apád nem volt egy kedves ember, de… – Nem volt kedves? Nem volt kedves?! Egy mentálisan súlyosan beteg emberi véglény volt. Még ha meg is bánta a végén, amit tett, a világ jobb hely lett azon a napon, amikor meghalt. – Oké, szóval ennyire őszintének talán tényleg nem kellene lenned Judyval. De kell hogy legyen valami, amit elmondhatsz neki… Talán az anyád családjáról? – Ők soha semmit sem akartak kezdeni velem. Nem szeretném, ha a lányommal is ugyanígy bánnának. – Szóval ismered őket. És ők… – Ó, igen, ismerem őket. Legalábbis néhányat közülük. Annyira gyűlölték az apámat, hogy… – Abbahagyta, és gondolatban folytatta: Annyira, hogy elrejtették előle az anyámat. És ugyanakkor mindannyiunk elől is. Az apja halála után az anyja újból felbukkant. Thomas Brogos, a Corisi család régi ügyvédje hozta el őt Isola Santosra, egy elcseszett családi újraegyesítésre. A történet, amit az anyja elmondott, még mindig hihetetlennek tűnt. Attól való félelmében, hogy a férje, Antonio Corisi meg fogja őt ölni, elmenekült előle a szülővárosába, Montalcinóba. Megváltoztatta a nevét, és ott rejtőzködött a férje haragja elől. Nem könnyű ezt a hűtlen elhagyást megbocsátani. Különösen, mivel a két gyermekét hátrahagyta – mégpedig pontosan annak az embernek a gondozásában, akitől rettegett. Amikor az anyjának váratlanul nyoma veszett, Dominic elutasította a feltevést, hogy saját jószántából hagyta el őket. Évekig kutatott utána. Még a szülővárosába is elment. Könyörgött az unokatestvéreinek, hogy adjanak róla valami hírt. Él még? Meghalt? Bármit. De nem mondtak neki semmit. Akkor sem, és azóta sem. Amikor végül előkerült, az anyja azt javasolta, menjen vissza oda vele együtt, hogy újból találkozzon az unokatestvéreivel, de ők sosem jelentettek

számára többet, mint közömbös idegeneket, akik megtagadták egy kétségbeesett, anyátlan kamasztól a segítséget. – Ők halottak számomra – fejezte be. Jeremy megköszörülte a torkát. – Sok idő eltelt azóta. Most már talán másképp állnak a dolgok. – Nincs szükségem nagyobb családra. Jeremy sóhajtott. – Szerinted talán nincs, de a lányod mintha úgy gondolná, hogy mégis. Judy nem fog erről a témáról leszállni. Az én véleményem az, hogy elébe kéne vágnod az egésznek. Veled vagy nélküled, ő előbb-utóbb megszerzi a neveket, amire kíváncsi. A DNS-teszt csak egy nyálmintát és egy bélyeget igényel. Tényleg azt szeretnéd, hogy előtted lépjen kapcsolatba a családoddal? – Nem, azt semmiképp. – Dominic frusztráltan végigfuttatta ujjait a haján. Judy pontosan olyan jól kezelte a nem szót, mint ő maga – ami adott esetben inkább hátrány. Jeremynek igaza van. Judy nem áll le addig, amíg nem talál valamit. – Tudom a nagyanyám nevét, de ez minden. Anyámnak volt egy nővére is, de soha nem beszél róla. Cam… Camile? Carmella? Nem emlékszem. Egyikükkel sem találkoztam soha. Ahogy sejtem, most már a nagyanyám sem él. – Akarod, hogy… Akarod, hogy odamenjek és kiderítsem neked? – Nem, ha megyek, magam megyek. Köszönöm, hogy szóltál, Jeremy. Innentől én veszem kézbe a dolgokat.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET Mauricio A vasárnapi ebédek általában tele voltak nevetéssel és könnyű ugratásokkal. Az volt az a nap, amikor összejöttünk, túl sok szénhidrátot ettünk, és naprakészen lépést tartottunk egymás életével. Gian sem mulasztott el egyet sem, pedig ő kollégiumban lakott ott, ahol főiskolára járt. Általában ez volt a kedvenc napom a héten. Az, hogy a kis Ava is része lett a családnak, újabb mulatságot jelentett mindenkinek. Élénk kislány volt, mindig megvolt a maga véleménye, és tökéletesen beilleszkedett közénk. Úgyhogy nem volt abban semmi meglepő, hogy ő volt az első, aki szóba hozta azt, amire senki sem akarta felhívni a figyelmet. – Mami – kezdte Ava. – Miért olyan mérges mindenki? – Senki sem mérges, Ava – biztosította róla az anyukája. – Csak épp hosszú hét volt. Amikor az emberek fáradtak, nem beszélnek annyit. Igazuk is volt, meg nem is. A fivéreim és én nem vitatkoztunk, de nem is beszéltünk. Az apám és én nem haragudtunk egymásra. Csak elérkeztünk egy falhoz, amin nem tudtunk átlépni. Apa és én azóta nem beszéltünk, amióta rajtaütésszerűen összehozott Wrennel. Sebastian kellő tisztelettel megpróbált semleges maradni a témában. Christof végre észrevette, hogy nem nevetek egyetlen tréfáján sem arról, hogy hogyan csesztem el a dolgaimat Wrennel. És Gian – még senki sem tájékoztatta a fejleményekről, hogy mi történt. Ha anyám tudott is valamit, nem adta semmi jelét. Hála az égnek. Felhívtam Wrent, amikor nem találtam ott a parkolóban. Nem akartam üzenetet írni, mert amit mondani akartam, túl bonyolult lett volna ahhoz, hogy belesűrítsem egyetlen üzenetbe. Még mindig csalódott voltam azzal kapcsolatban, ahogy faképnél hagyott Párizsban, de az, hogy újra láttam, valamit bebizonyított nekem. Azt, hogy nem csak a képzelet műve volt, hogy hogyan érzek vele kapcsolatban. Megérte, hogy rendbe hozzam a dolgokat.

Végül azt írtam neki: Én is sajnálom. Vitathatatlanul gyatra egy bocsánatkérés ilyen gyanúsítás után. Nem csoda, hogy még nem válaszolt rá. A legutolsó dolog, amit egy vasárnapi ebéd alatt újra át szerettem volna élni, az az volt, hogy hogyan kutyultam össze a dolgokat. Tehát aránylag csendben ettünk, leginkább Gianról és az ő főiskolai tanulmányairól beszélgettünk. Éppen befejeztük a létező legporhanyósabb báránypörköltet, amikor anyám megkérdezte, kérünk-e desszertet. Ava volt az egyetlen, aki fellelkesedett. Mindenki más mintha pont ugyanannyira várta volna, mint én, hogy befejeződjön a vasárnapi ebéd. – Korán elmegyek ma, Anya – mondtam, és felálltam. Christof is felemelkedett. – Én is. Elő kell készítenem pár tanácskozást. Sebastian is felállt, és intett Heathernek. – Talán nekünk is korán haza kellene vinnünk Avát. Anya odahajolt, és az unokájára kacsintott. – Ava, te egy okos kislány vagy. Valami nem stimmel az én fiaimmal. Te mit gondolsz, mit kéne tennem, miután leszedtem az asztalt? Ava komoly hangon felelt: – A tanáraink azt mondják, maradjunk az asztalnál, és beszéljük meg. Anya ránk nézett, és szigorúan kijelentette: – Akkor tegyük azt. Mindenki üljön le! Leültünk, Anya pedig odament Avához. – Ez most egy felnőttbeszélgetés lesz. Gondolod, hogy te és Farkaska tudnátok ott a szomszéd szobában játszani, ahol láthatunk titeket? Biztos vagyok benne, hogy miután beszéltünk, mindenki kér majd desszertet. Te sütit vagy tortát szeretnél? – Tortát kérek – mondta Ava, és felvette a kedvenc plüssfarkasát a szék mögül. – Játszhatunk legóval, Farkaska és én? – Hát persze. Előveszem nektek. Anyám és Ava eltávoztak az asztaltól. A pillantásom összeakadt Apáéval. – Anya nem tudja? Gian rákérdezett: – Mit nem tud? Apám grimaszt vágott, amit sokféleképp lehetett értelmezni.

Anyám visszatért, még mielőtt bármi többre jutottunk volna. Ott állt csípőre tett kézzel, és megkérdezte: – Oké, ki kezdi? Heather felállt. – Azt hiszem, csatlakozom Avához. – Ülj le! – utasította Anya. Heather szeme elkerekedett, és leült. Anyám úgy szerette, mint saját lányát – nos, ez volt ennek a megtiszteltetésnek az árnyoldala. Egyikünk sem akarta elsőként kiborítani a bilit. Még az én általában bátor apám sem. Pár percnyi feszélyezett hallgatás után anyánk összefonta a karját a mellén, és a férjéhez fordult. – Halljam, ki kezdi? Apa megköszörülte a torkát. – Beleártottam magam valamibe, amibe nem kellett volna. Elnézést, Mauricio. Anyám felvonta a szemöldökét. – Mauricio? Bólintottam. Ezt el kellett rendezni, mielőtt tovább tudunk lépni. – Nem haragszom rád, Apa. Magamban csalódtam, és abban, ahogy aznap viselkedtem. Sebastian nyersen hozzáfűzte: – Előre szólnom kellett volna neked, Mauricio. Hogy ne sétálj be oda teljesen felkészületlenül. Christof felsóhajtott. – Magam is ezt mondhatom. Gian kissé sértetten megkérdezte: – Én miért nem tudhatom meg, hogy miről van szó? Anyánk hangja valamivel élesebb lett, amikor megszólalt. – Ne aggódj, Gian, ez nem azért van, mert távolabb jársz főiskolára. Apád azt hitte, nem tudok semmit, és habár a fivéreid közül majdnem mindennap látom valamelyiket, ők se szóltak nekem egy szót se. Olyan lekötelező mosollyal, amit én szoktam magamra ölteni, amikor feszültté válik a helyzet, Apa megszólalt: – Emlékezetes esemény történt, Mauricio szerelmes lett Párizsban… Azonnal ki akartam javítani ezt a kijelentést.

– Nem mennék el odáig, hogy… – Aztán abbahagytam, mert nem volt értelme tagadni, ami ilyen fájdalmasan nyilván való volt. – Wren Heath a lány neve – folytatta Christof. – Tetszene neked, Heather. Mérnök. Talán túl okos is Mauricióhoz. Majdnem odavágtam, hogy fogja be a pofáját, de anyánk iránti tiszteletből inkább én fogtam vissza magam. – Kissé visszahúzódó lettem, amióta visszajöttem Párizsból. Tudom, hogy Apa azt mondta neked, Wren és én éppen azon törjük a fejünket, hogyan tovább. De ez így nem volt egészen igaz. Ő szakított velem. Próbáltam kitalálni, hogyan kezeljem ezt az egészet, és megértem, miért tette Apa, amit tett. Ha nem volnék akkora seggfej, másképp is alakulhatott volna. – Még mindig nem értem – mondta Gian. Anya Apához fordult, és szúrósan ránézett. – Ez volt az a pont, ahol te úgy gondoltad, hogy segíthetsz. Apa megadta magát. – Lenyomoztam Wrent, és kiderült, hogy egy connecticuti cégnél dolgozik. Ennyire közel lakik. Hogyne tekintettem volna ezt egy kedvező jelnek? Megszerveztem, hogy eljöjjön a mi cégünkhöz, amikor Mauricio is ott van. Gondoltam, egy kis biztatás majd segít nekik helyrehozni a dolgokat. Feltettem az öklömet az asztalra. – De én rémesen elrontottam. Még mindig haragudtam rá. Úgyhogy amikor megláttam, kiba… kiborultam, és hülye dolgokat mondtam, amiket nem is úgy gondoltam. És most megint ott tartunk, hogy nem válaszol a hívásaimra. Anya összeszorította a száját, odajött hozzám, és a vállamra tette a kezét. – Ha a szerelem olyan könnyű dolog lenne, fiam, akkor mindenkinek meglenne a tökéletes párja. Nem tudtam, hogy kell ezt érteni. Talán azt erősíti meg, amit én mindig gondoltam magamról? Hogy nem vagyok alkalmas tartós kapcsolatra? Wren porig rombolta ezt a meggyőződésemet. Úgy képzeltem, örökké együtt leszünk, és olyan erős volt ez a kép, hogy nehezemre esett volna nem komolyan venni. De vajon tévedtem, hogy ennyire ragaszkodtam hozzá? Anyám visszament apámhoz, és leült mellé. – Kértél tőle bocsánatot, Mauricio? Hátradőltem a széken, és felsóhajtottam.

– Azt mondtam neki, hogy szálljon le a családomról, és azzal vádoltam, hogy csak azért keresett meg újra, mert rájött, hogy gazdag vagyok. Ezek után biztos vagyok benne, hogy többé hallani sem akar felőlem. Sebastian arca megrándult, és összenézett Heatherrel. – Még nézni is szörnyű volt – mondta Christof Giannak. – Vicces is lehetett volna, ha nem szeretné a lányt annyira. Végigfuttattam a kezemet a hajamban. – Elrontottam azt, ami talán az utolsó esélyem lett volna nála. Gian körülnézett. – Hát ez elkeserítő. – Félrebillentette a fejét. – Mauricio, mi történt veled? Azt hittem, te vagy az a fickó, aki belép egy szobába, és aztán kisétál azzal a nővel, amelyikkel csak akar. – Mondtam neked, hogy ez egy okos nő – szólt közbe vigyorogva Christof. Felemeltem a mutatóujjamat felé, hogy megfenyegessem, de észrevettem anyám pillantását, és leengedtem. – Christofnak igaza van. Wren nem hasonlít senkire, akivel valaha találkoztam. Nemcsak intelligens, de nagyon családszerető is. Különösen, amikor nem akar az lenni. És olyan tüzes is…, mármint, tűzbe jön, amikor olyan témáról van szó, ami érdekli. El tudtam őt képzelni itt, a mi köreinkben… Különleges lány. De most, jelenleg, valószínűleg nem a legjobb benyomása van rólam. Heather kuncogott, és a két keze közé fogta Sebastian kezét. – Néha ez a helyzet a Romano fiúkkal. De Sebastian nem adta fel. És én boldog vagyok, hogy így történt. – A pillantásunk találkozott. – Ha megmutatod Wrennek ezt az oldaladat is, meg fogja bocsátani a korábbi botlásaidat. Minden általam ismert ember közül a családom tagjainak a véleménye számított nekem a legtöbbet. – Én nem vagyok jó ebben a romantikatémában. Ahhoz szoktam, hogy a nők üldöznek engem, nem pedig fordítva. Christof köhögött, majd megszólalt: – Az a szomorú ebben, Heather, hogy igazat mond. Még sosem láttam egyetlen nőt sem, aki visszautasította volna. – No és mit árul el ez a te partnerválasztásaidról, Mauricio, Wrenhez képest? – kérdezte anyám könnyed szemrehányás gyanánt.

Nem olyan kérdés volt, amit már ne tettem volna fel magamnak, így gyorsan válaszoltam: – Azt, hogy egészen mostanáig nem álltam készen semmilyen komolyabb dologra. Anya elmosolyodott, Apa pedig egyetértően bólintott. – Az a benyomásom a családjáról, hogy keményen dolgozó, derék emberek, akik úgy nevelték a lányukat, hogy elég esze legyen többet akarni annál, mint amit te eddig felkínáltál neki, Mauricio – mondta anyám. Leesett az állam. – Anya, hogyan lehet neked bármilyen benyomásod a családjáról? – Együtt ebédeltem Wren édesanyjával. Nagyon kedves asszony. – Hogy mit csináltál? Nekem ment el az eszem, vagy mindenki másnak a világon? Mikor? Hogyan? Anyám töltött magának egy csésze kávét. – Hogy hogyan? Az apád azt hiszi, hogy nem hallom, amikor a másik szobában beszél, de amióta romlott a hallása, nem tudom nem meghallani, amit a telefonba mond. Borzasztó érzés volt, hogy nem léptem közbe már az elején, de… – Rátette a kezét Apa kezére. – Olyan romantikus volt az egész, hogy arra emlékeztetett, amikor mi kezdtünk randevúzni. Szerettem volna, ha beválik a terved. Apám odahajolt, és arcon csókolta. – Én is. Köszönöm, hogy hittél bennem. – Mint mindig – biztosította róla anyám. Közbevágtam. – Visszatérhetnénk oda, hogy együtt ebédeltél Wren anyjával? Mit mondtál neki? Mit mondott ő neked? Hogy van Wren? Anyám sóhajtott. – Wren nehéz időszakon megy keresztül, Mauricio. Hosszan beszélgettünk az édesanyjával, és mondhatom neked, Wrennek jó oka volt rá, hogy úgy hagyja ott Párizst, ahogy tette. – Az ok… – Már attól rosszul voltam, hogy megkérdezem. – Egy másik férfi? – Nem, de az lenne a legjobb, ha ő maga mondaná el neked. Amit én mondhatok, az az, hogy nagyon sok minden zajlik most az ő életében. Jó hasznát venné egy jóbarátnak…, vagy akár többnek, ha a sors egymásnak szán titeket. De Mauricio, mielőtt újra felveszed vele a kapcsolatot, te biztos

vagy abban, hogy komolyan gondolod? Nem szeretném látni, hogy megbántod. Beletelt egy percbe, mire minden összeállt bennem. Bármivel kell Wrennek szembenéznie, ott akartam lenni mellette. Ott leszek mellette. Egyesek talán megharagudnának a szüleikre, amiért így befurakodnak a magánéletükbe, de én nem lehettem mérges. Senkire nem haragudtam a családomból. Ha a dolgok jól alakultak volna, mind szívesen látták volna Wrent a családban, és úgy szerették volna, mint aki közénk született. Ha Wren soha többé nem akar velem beszélni, akkor is itt lesznek, és támogatnak, lökdösnek, néha pedig megőrjítenek egészen addig, amíg túl nem jutok rajta. De én nem akartam túljutni rajta. Azt akartam, hogy itt legyen, a szüleim asztalánál, velem nevessen minden alkalommal, amikor anyám összehoz minket, hogy helyrebillentsen mindannyiunkat. Magam előtt láttam, amint majd ő is ezt teszi a mi gyerekeinkkel. Próbáltam elképzelni, milyen lehetett a beszélgetés a két anya között, de nem ment. – Wren azt mondta, a mamája kereket tud cserélni egy kocsihoz. És ő maga is erős és független. Te is ilyennek láttad az édesanyját? Anyám bólintott. – És nagyon gyakorlatias. Ő is átment igencsak nehéz időszakokon, de most ott van, ahol lenni akart. – Rám nézett az asztal fölött. – Ő azt szeretné, ha a lánya találna egy rendes férfit, akivel megállapodhat. Aki segít neki abban, hogy elérhesse az álmait ahelyett, hogy visszafogná. Azt mondtam neki, hogy te lehetnél az az ember. Nem lehetnék. – Én vagyok az az ember. – Úgy látszik – mondta Gian a tenyere mögül –, hogy az egyetlen gond, hogy nem válaszol a hívásaidra, Mauricio. Lehet, hogy itt az ideje ezt a régi módon intézni, vagyis személyesen. – A régi módon – ismételtem. Valahol mulatságosnak találtam. Hogyan lett a személyes találkozás manapság afféle újdonság és egyben retró? De igaza volt. Változtatnom kellett a hozzáállásomon. – Ez úgy hangzik, mint egy kis újratervezés. – Csak ne vegyél a papájának tehenet – tréfált anyánk. Apám előrehajolt.

– A tehén igenis bevált – mondta. – Ne becsüld alá a tehenek hatalmát. – Most képletesen beszél, nem? – kérdezte Christof. – Nem – nevetett anyánk. – Valóban vett egy tehenet az apámnak, mialatt randiztunk. Az apám rám nézett, és megvonogatta a szemöldökét. – És mindig is én voltam az apja kedvence. – Ki kér desszertet? – kérdezte anyám. Mindannyian kértünk. Az apám és én felajánlottuk, hogy behozzuk a konyhából. Amikor kiértünk, és már kettesben voltunk, apám megszólalt: – Ne haragudj rám, fiam. Csak azt akartam, hogy jobb irányba menjenek a dolgok. – Meg is csináltad, Apa. Ezúttal megfogadom a tanácsodat. Türelmetlen voltam, és jobban aggasztott, hogy én hogy érzek, mint az, hogy vajon miért úgy ment el Párizsból, ahogy. Most kicsit belassítok. – Gyorsan megöleltem. – És ha az apjának tehén kell, akkor kitalálom, hogyan szerezzek be neki egyet. Apám szélesen elmosolyodott. – De nem kell ténylegesen egy valódi tehénnek lennie. Ezt megértetted, ugye? Felvettem néhány tányért, és odaadtam neki a tortát. – Igen, Apa. Felfogtam. Ne aggódj! Odabent letettem a tányérokat az asztalra, és hogy mindenki felderüljön, így szóltam: – Akkor most a legfontosabb kérdés. Anya, elárulta Wren édesanyja, hogy tud-e főzni a lánya? Nevetések és horkantások következtek. Ava sietett vissza a szobába. – Torta! Felkaptam a karomba, és körbefordultam vele. – Végre valaki, aki osztozik velem abban, ami igazán fontos. Kuncogott, és visszaölelt. Aztán nagyon komolyan azt mondta: – Én nem akarok osztozni a tortámon. Megint nevettünk, és egyszerre minden helyrezökkent.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET Wren Hétfő délután a kanapémon ültem a laptopommal, és az online álláslehetőségek között keresgéltem. Amikor felmondtam, két hét felmondási időt ajánlottam fel a főnökömnek, de ő lehetővé tette az azonnali felmondást. Úgyhogy megkaptam, amit akartam – azonnali munkanélküliséget. Huhúúú. Idáig a szabadulás rémisztő volt. Mint kilépni a végtelen mélységbe, és érezni a szabadesést az ismeretlenbe. Megmozgattam a vállamat, próbáltam enyhíteni a feszültségemen. A változásnak illik ijesztőnek lennie, nem igaz? Ez most arról szól, hogy kézbe veszem az életemet, és újjáalakítom. A lényem egyik része átmeneti elmezavart szeretett volna bejelenteni, és könyörögni, hogy azonnal vegyenek vissza a régi munkámba. De nem engedtem ennek a gyengeségnek. Idáig felfrissítettem a szakmai életrajzomat, és megismerkedtem a széles körű munkalehetőségekkel, amelyeket a cégek kínáltak. Csak annyit kellett tennem, hogy eldöntöm, mit akarok kezdeni én az életemmel. Ennyi az egész. Könnyű. Csengett a telefonom, kellemes megszakítás volt. – Halló! Cecile hívott. – Van számodra egy hipotetikus kérdésem. – Óóóó… rendben. – Mondjuk, hogy Mauricio Romano felhívott engem, és megkérdezte, hol érhet el téged. Akarod, hogy elmondjam neki, hol vagy? Majdnem elejtettem a laptopomat. – Felhívott téged?

– Várakozóba tettem. Mit mondjak neki? – Minek akar újra látni? Már elmondtam neked, mit vágott a fejemhez legutóbb. Azt, hogy tartsam magam távol tőle és a családjától. Azt hiszi, hogy még egy figyelmeztetésre van szükségem? Még a nevét sem ejtettem ki az óta a nap óta. – Be tudom vonni a beszélgetésbe. – Ne. – Félretettem a laptopomat, és felálltam. – Én nem értem ezt, Cecile. – Én se, de figyelembe véve, hogy mennyire belekeveredtem ebbe… Ha jól alakulnak a dolgok kettőtök között, kivételes bánásmódra tartok igényt az esküvőtökön. Van-e sokkal rangosabb szerep, mint koszorúslánynak lenni? Megrohant a pánik. Nem álltam készen az ilyen tréfákra. – Cecile, ez komoly dolog. Szerinted mit akar? – Várj egy kicsit. Nemcsak halálra rémültem, fel-alá mászkálva a lakásomban, de még meg is várakoztatnak. Mondtam magamnak, hogy vegyek levegőt. Nyugi. Ez nem jelent semmit. Csak akkor bánthatnak meg, ha elkezdesz találgatni, hogy mi lesz most. Azt mondta, sajnálja. Talán csak bocsánatot akar kérni. Cecile visszatért. – Látni szeretne téged. Személyesen. Még ma, ha ráérsz. – Nem érek rá – mondtam gyorsan. – Nekem ma… Nekem ma… Cecile, én már kibékültem azzal, hogy soha többet nem fogom látni. – Akkor… holnap? – kérdezte olyan hangon, amit átszőtt a humor. – Még nem is zuhanyoztam. Nem jöhet ide. Mi van, ha csak szexet akar? Párizsban elvoltam azzal is, de most, hogy itthon vagyok, én nem tudok… – Tudod, mit, azt mondom neki, hogy otthon vagy, és majd ti ketten megoldjátok – mondta Cecile, és már le is tette. Mindent elkövettem, hogy továbbra is vegyek levegőt. Cecile nem viccelt az ilyen dolgokban. Üzenetet küldtem Mauriciónak: Nem vagyok felöltözve. Aztán felhorkantam, és hozzátettem: Nem vagyok meztelen, csak még mindig pizsamában. Még mindig azt éreztem, hogy pontosítanom kell: Nem is szexi. Túl nagy és agyonhasznált.

Szinte hallottam, milyen jól mulat, miközben visszaírt: Szeretem, amikor mocskosul beszélsz hozzám. Összevontam a szemöldököm, amikor eszembe jutott, miket mondott nekem legutóbb. Válaszoltam: Ez a kedvenc pizsamám. Ilyet viselnek a nők, akiket kizárólag csak akkor érdekel egy férfi, ha pénze van. Mindent elárasztottak az érzéseim. Még mindig dühös voltam rá, és még mindig azt mondtam magamnak, hogy túlléptem rajta, de a tudat, hogy újra találkozni akar velem, várakozással töltött el. Ezt nem tagadhattam. Minden pillanat, amit megosztottunk, minden érintés, minden csók, minden nevetés annyira elevenen élt bennem. Persze hogy hatalmas kísértés volt ismét megízlelni mindezt. De emlékeztettem magamat, hogy mindez nem a valóság volt. A fantázia világa Párizsban véget ért. De itt és most? Csak eltérítene attól, amit akarok, megakadályozna abban, hogy megtaláljam a nekem való állást, és hogy itt legyek Apának. Bocsi, Mauricio, én már rázártam az ajtót arra, ami köztünk volt. Eltartott egy percig, mire megjött a válasza: Én meg farmert és trikót viselek. A legtöbb férfi ezt hordja, miután valami hihetetlen ostobaságot mondott egy nőnek, és azt reméli, hogy kaphat tőle még egy esélyt. Reszketett a kezem, miközben olvastam az üzenetet. Még egy esély… Könnyű volt azt mondani, hogy nem érdekel, amikor azt gondoltam, hogy őt sem érdekli. Még nem álltam készen arra, hogy szabadjára engedjem az összes zűrzavart, ami azzal járt, ahogy iránta éreztem. Én: Megbántottál és zavarba hoztál. Mauricio: Tudom. Nagyon sajnálom. Még mindig dühös voltam, hogy úgy mentél el, ahogy. Ez nem mentség, de ez az igazság. Majdnem elfelejtettem, hogy ő nem is tudja, miért kellett így elmennem. Nem tartozott ehhez a beszélgetéshez, hogy feltárjam az okokat, de így könnyebb volt megértenem, miért reagált így, amikor meglátott. Én: Megvolt rá az okom, hogy korábban kellett hazajönnöm, és nem álltam készen rá, hogy elmondjam. Mauricio: Nekem. Én: Igen. Mauricio: És most? Én: Most? Most azonnal? Mauricio: Tizenöt perc alatt ott lehetek. Pár várossal odébb lakom. Elmehetünk valami őrült nyilvános helyre, ha azt szeretnéd, vagy ülhetünk a te házad lépcsőin. Nem akarok telefonálni vagy

üzengetni. Csak látni szeretnélek – szemtől szemben. Most rögtön. A szándék, hogy nemet mondjak, megsemmisült annak súlya alatt, hogy mennyire hiányzott. Eléggé elrabolta a szívemet ahhoz, hogy nehezebb legyen elviselni a hiányát, mint azt a bizonytalanságot, ami azzal járt, ha újra látni fogom. Én: Idő kell, míg lezuhanyozok. Mauricio: Ha jól emlékszem, az egy óra. De várjunk csak, ha nem vagyok ott, akkor gyorsabban fog menni. Harminc perc? Micsoda hetvenkedő gazfickó! Tetszett… Ez is hiányzott. Én: Harminc perc. Találkozzunk a ház előtt, ahol lakom. Megvan a cím? Mauricio: Megvan. Tartozom Cecile-nek minimum egy vesével. Nem kell egy embernek mindkettő, igaz? Muris, de máris az órát néztem. Én: Nemsokára találkozunk. Ledobtam az ágyra a telefont a hálóban, ahogy repültem a fürdőszobába. Nélküle tényleg gyorsabban ment, de miközben szappanoztam magam, becsuktam a szemem, és átadtam magam az emléknek, amikor az ő keze szappanozott engem. A szája. A bolond pozíció, amit kipróbáltunk, és hogy milyen büszke voltam arra, hogy képes vagyok egyszerre orgazmust elérni és megőrizni az egyensúlyomat. Nem volt könnyű teljesítmény. A testem máris bizsergett, készen állt Mauricióra. De az agyam egészen más úton járt. Olyan emberre volt szükségem, akire támaszkodhatok… Aki megérti, milyen fontosak nekem a szüleim. Mauricio egy játékos. Annak jó. De ha újra találkozunk, az csak újabb tréning lesz frusztrációból. Mindkettőnknek. Én nem az a nő vagyok, akinek ő gondolt. Talán nem árt, ha megismerkedik vele. Hidegre állítottam a vizet, elég ideig ahhoz, hogy visszatérítsem magamat a pillanatnyi teendőkhöz, aztán sietve megmostam és leöblítettem a hajamat. Majdnem megcsúsztam és elestem a nagy sietségben, hogy törülközőt tekerjek magam köré, és közben megtaláljam a hajszárítómat. Pár perccel később, megszáradva és felkészülten, ott álltam lefagyva a szekrény előtt. Amikor legutóbb látott, farmernadrág volt rajtam. Mauricio azt mondta, szereti a jó ruhákat.

Azt is mondta, hogy legjobban azt szereti, ha meztelen vagyok, de az most nem fordulhat elő. Felkaptam egy farmert, trikót és egy régebbi bugyi-melltartó szettet. Ha képes lettem volna egy hétre való szőrt növeszteni a lábamon, azt is megteszem. Ma nem fog történni semmi. Csak beszélgetünk. Ennyi az egész. Két ember, akik utoljára találkoznak, hogy végképp tudomásul vegyék: ami köztük történt, az nem hosszú távra szólt. Feltettem egy kis sminket… Épp eleget ahhoz, hogy meglegyen az önbizalmam, de túl keveset ahhoz, hogy úgy nézzen ki, mintha le akarnám nyűgözni. Nem leszek egy azok közül a nők közül, akik odavetik magukat az… alsótestére. Szigorú pillantást vetettem magamra a tükörben. Erős, intelligens, felnőtt nő vagyok. Tudok bánni a helyzettel, amikor az expasimmal találkozom. Az emberek ezt naponta megteszik. Elég érettek ahhoz, hogy megértsék, nem minden kapcsolatnak kell örökké tartania. Azt akarja tudni, miért mentem el. Megérdemel egyáltalán egy magyarázatot? Nem telt túl sok idejébe, hogy mindjárt a legrosszabbat gondolja rólam. Az a baj, hogy én is szeretném újra látni őt. Megcsókolni. Körétekeredni, mint egy szerelemtől megőrült anakonda. Nem, nem ez az, amit akarok – nem az, amit megengedek magamnak, hogy akarjam. Ez arról szól, hogy bebizonyítsam, nincs bennünk semmi közös ez égvilágon, és semmi szükség rá, hogy újból találkozzunk. Képtelenség volt eltekinteni a meleg, rózsaszín foltoktól az arcomon. A szememben látszott az izgalom, és olyan ideges voltam, mint egy tinédzser, aki az első randevújára készül. Nem tagadhattam, hogy még mindig akarom Mauriciót. De nem fog megtörténni. Basszus, most azonnal. Már biztos lent vár rám. Összehúztam a szememet, és megfenyegettem a mutatóujjammal a tükörképemet. Semmi szex.

HARMINCADIK FEJEZET Mauricio Semmi szex. Magam elé mormogtam ezt a figyelmeztetést, miközben a kocsimnak dőlve várakoztam Wren háza előtt. Komoly küzdelmembe került, hogy ne csöngessek fel hozzá, ne kérjem, hogy engedjen be, és ne ellenőrizzem le azonnal, hogy a kémia, ami Párizsban olyan jól működött köztünk, megvane még a Connecticut állambeli Danburyben is. Legutóbb éppen ezt a hibát követtem el. Siettem, pedig több idő kellett volna, hogy jobban megismerkedjünk. Most már úgy fogom csinálni, ahogy kell. Azon nem segíthettem, hogy a farkam máris megmerevedett, nem hibáztathattam a kis fickót. Ő is izgalomba jött, hogy láthatja Wrent. De muszáj lesz megosztania velem valamennyit a vérellátásából, mert képesnek kell lennem egész, értelmes, meggyőző mondatokat kiejteni a számon. A következő figyelmeztetést a farkamnak címeztem: Működj velem együtt, különben te sem fogod őt még egyszer látni! Wren kilépett a ház kapuján. A nap megvilágította a szőke haját, és amikor rám mosolygott, megint szíven talált a szépsége. Kívül és belül. Kényszerítettem magam, hogy ne ugorjam át a kettőnk közti távolságot, és lerohanjam egy csókkal. Előbb beszélgetünk. Emlékeztettem magam arra is, amit anyám mondott. Wren épp keresztülmegy valamin, és akármennyire akartam őt, de az a jóbarát is akartam lenni, akire biztosan szüksége van. Elmosolyodtam, amikor eszembe jutott, hogy anyám kihallgatta apámat a Wrent alkalmazó társasággal kapcsolatban, hogy mi találkozhassunk. Anya tudta, de hagyta, hogy apám keresztülvigye a tervét, mert bízott benne, ahogy mi, többiek is. Azt akarta, hogy sikerüljön neki. Ők igazi társak voltak, elsősorban barátok… Minden más csak hab a tortán.