Ruth_Cardello_-_Milliardos_Corisik_2._-_A_vad

HETEDIK FEJEZET Mauricio Odamentem a megjelölt helyre a jegyvásárló bódéhoz, de még így is kételkedtem benne, hogy valóban városnéző buszozásba fogunk. Wren újból látni akart engem. Nagyon jól megértettem az érzéseit. Nyugtalanul telt az éjszakám, tanakodtam, vajon meddig fog váratni, mielőtt felhív. Abban egy percig sem kételkedtem, hogy hívni fog. Azok után nem, ahogy visszacsókolt. Akármilyen rövid volt, világossá tette számomra, hogy mit érez. Kilenc óra előtt pár perccel értem a bódéhoz, és végignéztem az utcán, hátha meglátom. Kétségtelenül hatott rám. Nemcsak arra emlékeztem világosan, hogy néz ki, milyen az illata, az íze, de kifejezetten nehezemre esett túl sokat gondolni bármi másra. Elmosolyodtam, amikor eszembe jutott, hogyan pislogott rám – teljesen elrejtőzve a fürdőkád pereme mögött, és épp csak a mélykék szeme látszott ki. Megnéztem a telefonomon az időt, és összeráncoltam a szemöldökömet. Amikor felpillantottam, pontosan előttem állt, kényelmes cipőben, farmerban, trikóban és kerek, tükröződő napszemüvegben. Hosszú haját lófarokba kötötte össze, és mindkét kezében egy-egy vizespalackot tartott, én pedig önkéntelenül elfogadtam, amelyiket felém nyújtotta. A keze érintése máris elegendő volt ahhoz, hogy a gondolataim elkezdjenek minden irányba elkószálni. Élénken mosolygott, és csakis arra tudtam gondolni, hogy azonnal megcsókoljam az édes ajkát. A szabad kezével elvett egy térképet a bódé oldaláról. – Akkor, a felső rész nyitott legyen vagy zárt? – Nyitott – feleltem gépiesen, aztán megráztam a fejem, amikor rájöttem, hogy a busz típusát kérdezi, nem pedig arra a jelenetre utal, ami éppen a fejemben zajlott. – Én is azt szeretem jobban – mondta vidáman, aztán odalépett az ablakhoz, és két jegyet kért. Közben visszaszólt a válla felett. – Mindegy, hogy milyen látnivalót látogatunk meg ma. Csak szeretnék sokat sétálni,

beszerezni, amire szükségem van, venni pár szuvenírt, aztán beülni egy kávéházba, és inni egy jó erős kávét. – Még mielőtt előkaphattam volna a saját tárcámat, már kifizette mindkét jegyet. Amikor visszafordult hozzám, meglengette a jegyeket. – Én kértelek erre, szóval ez most az én számlámra megy. Ellépett az ablaktól, és átnyújtotta az egyik jegyet. Elvettem, és beletelt egy percbe, míg el is olvastam. Most tényleg ezt csináljuk? – Ha tudtam volna, hogy tényleg látni szeretnéd a várost, kibéreltem volna egy kocsit. A szemén látszott, hogy jól mulat. – De hát elmondtam neked, mit terveztem erre a délelőttre. – Tényleg mondtad. – Magam sem tudtam, miért, de visszamosolyogtam. Mikor volt utoljára, hogy a szívem olyan vadul kalapált, hogy nehezemre esett koncentrálni? Ez a valami közöttünk igencsak heves. Sodorj el, Wren! A tekintetünk találkozott, és egy szikrázó pillanatig összeakadt. Annyira vonzónak találtam, hogy nem bírtam ellenállni. Épp odahajoltam volna, amikor kinyitotta a térképet. – Úgy tűnik, hogy innen először megkerüljük a Diadalívet. Szeretnék elmenni a megfigyelő szintig, de az várhat egy későbbi időpontra a héten. Az a terület elég közel esik, hogy odasétáljak, tehát ezt nem kell most erőltetni. A következő megálló a Trocadéro. Úgy látom, éppen az út túloldalán van az Eiffel-toronytól. Azt mondják az útleírások, hogy csodálatos kilátás nyílik a lépcsők tetejéről. A tornyot is szeretném körbejárni. Biztonsági ellenőrzések vannak, ha az ember a torony alá is be akar menni, úgyhogy nem muszáj oda bemennünk, de igazából szeretnék. Hallottam, hogy őrült hosszú sorok várakoznak a belépésre, ha nincsenek kiemelt jegyeink, de azért körbemehetünk. Te mit gondolsz? A lelkesedése annyira magával ragadó volt, hogy nem is tudtam félrenézni. A mutatóujjammal gyengéden megemeltem az állát, hogy megint egymás szemébe nézhessünk. Az ajka szétnyílt, és én nem állhattam ellent. Könnyedén végigfuttattam a számat az övén – olyan könnyű, incselkedő csók volt, hogy elöntött a tűz. Amikor felemeltem a fejemet, csak annyit mondtam: – Benne vagyok. Benne voltam.

Beleegyeztem volna, akárhova megyünk. Nem találtam magyarázatot a vonzalmam erejére, de abban biztos voltam, hogy nem mozdulnék el az oldaláról, amikor vele lenni olyan jó érzés. A csókunk után félrenézett, és arca rózsaszín árnyalatot öltött. Annyira édes volt, hogy szerettem volna magamhoz ölelni, és megígérni, hogy végigcsináljuk a programját, amilyen tempóban csak akarja. Elfoglalta magát azzal, hogy a térképet elpakolja a táskájába, aztán így szólt: – Úgy tűnik, arrafelé kell megvárni a buszt. A kezemet nyújtottam neki. Habozott, én meg visszatartottam a lélegzetemet. Az általános iskola óta nem tulajdonítottam ekkora jelentőséget egy ilyen ártatlan mozdulatnak. Egyszerűen nem tudtam, megfogja-e a kezemet, vagy sem. Elénk kanyarodott a busz, és a körülöttünk lévők lökdösődni kezdtek, hogy mielőbb felszállhassanak. A kavarodásban a keze rátalált az enyémre, és én szélesen elvigyorodtam. Én vezettem fel a buszra, vonakodva engedtem el a kezét, hogy átvegyek egy pár fejhallgatót. Felmásztunk a lépcsőkön a második szintre, és a rövid kis kapaszkodó kellemes kilátást biztosított nekem az előttem mozgó, kerek hátsójára. Tökéletes. A jobb oldalon, középtájt választott helyet. Mellé telepedtem. Úgy látszott, az előttünk lévő helyeket egy turistacsoport foglalja el – hangosak voltak, izgatottak, és többnyire amerikaiak. Különféle korú és nemzetiségű párok vettek minket körül, és akadt néhány egyedül utazó is. Talán én voltam az egyetlen utas, akinek rendesen felállt a farka, de nem tudtam meggyőzni arról, hogy Wren nem szándékosan próbálja felizgatni. Valahányszor elfordult, hogy lenézzen az utcára, a combja az enyémhez súrlódott. Amikor felállt, hogy megnézze az embereket, akik még mindig csak a felszállásnál tartottak, a segge szemmagasságba került, és annyira tökéletesen kerek volt, hogy félrenéztem, és azon vigyorogtam, hogy Wren közelsége egyszerűen a saját tinédzserkori magammá redukálta a létezésemet. A busz kikanyarodott a forgalomba, és Wren boldog sóhajjal visszaült mellém. – Tökéletes időjárás. Csodálatos társaság. – Körbeintett a kezével. – És a mesés Párizs! A fejhallgatója kirepült a kezéből, és a lábamhoz esett. Lehajolt érte, és keresgélni kezdett, miközben az arca közvetlenül az ölem felett hajlongott. Túlságosan könnyű volt odaképzelni őt egy teljesen más okból.

– Majd én megkeresem – ajánlottam fel elfojtott hangon, és odaadtam neki a saját bontatlan fejhallgatómat. Ahogy keresgéltem a lábam körül a cseles kis szökevények után, felpillantottam rá. Éppen azzal volt elfoglalva, hogy megtalálja a megfelelő csatornát az audio túravezetéshez. Már nagyon sok nővel voltam együtt – rengeteggel. A fivéreim szerint túlságosan is sokkal. Menet közben nem kismértékben közömbös lettem. Ha a dolog nem működött az egyik nővel, akkor mindig készen állt egy másik, hogy a helyébe lépjen, aki ugyanannyira égett a vágytól, hogy velem lehessen. Ez most annyira más volt, hogy szinte veszélyesnek éreztem. Közben végre összezárhattam az ujjaimat az elszökött füldugókon, és kiegyenesedtem. – Megvannak. Bólintott. A szeme elkerekedett, és úgy tűnt, éppen olyan erősen hatok rá, ahogy ő rám. Miért időzünk itt egy túrabuszon, és nem az én ágyamban…? – Azt tudod, mi van itt közel a Trocadéróhoz? – Szótlanul megrázta a fejét. – Taxiállomás – mondtam teljes érzéki magabiztossággal. Összeráncolta az orrát. – És tudod, mi van még itt közel? – Mi? – suttogtam, és közelebb hajoltam hozzá. – Az Eiffel-torony. – Miután kis szexi mosolyt lövellt felém, kifelé fordult, és rámutatott a Diadalívre, ami mellett épp elhaladtunk. – El tudod képzelni, hogy Napóleon sohasem látta elkészülni? Megígérte a katonáinak, hogy át fognak sétálni alatta, de legyőzték, még mielőtt befejezhették volna. Tizenkét sugárút vezetett hozzá, mindegyiket egy francia katonai vezetőről nevezték el. Képzeld csak el, micsoda tervezés kellett, hogy mindez létrejöhessen. Az építészek, akik megtervezték, rég meghaltak, és a legtöbb ember elfeledkezett róluk, de amit kitaláltak, az tovább él. Olyan jól kifejez egy korszakot a történelem tárházából, hogy létrehozta saját jelentőségét. – Összefonta maga előtt a kezét. – Szoktam arról ábrándozni, hogy majd én is létrehozok valamit, ami számít, és igazi változást idéz elő az időben. A fél karomat feltettem az ülőhelye támlájára. Egy kicsit úgy hangzott, mintha felmondott volna egy leckét, amit egy útikönyvből sajátított el. Ez töprengésre késztetett, vajon az utazgatás ennyire új élmény-e neki. Annyi vágyakozás volt az utolsó kijelentésében, hogy meg kellett kérdeznem:

– Te valamilyen művész vagy? – Mérnök vagyok – mondta egy vállrándítás kíséretében, mintha ez valami általános dolog lenne. Pedig nem az volt, legalábbis az én baráti körömben. Túlságosan sok olyan embert ismertem, akinek nem kellett megdolgoznia azért, amivel rendelkezett. Mindegyikükből hiányzott az az erő, amit ebben a lányban érzékeltem. – Én mindig élveztem, ha megtanulhattam, mi hogyan működik. Ezt az apámtól örököltem. – Az arckifejezése felemásnak tűnt, mintha ez a tény egyszerre okozna neki büszkeséget és szomorúságot. – És te mit csinálsz? Nem akartam magamról beszélni. Még annyi minden volt, amit szerettem volna tudni róla. De válaszra várt, úgyhogy azt mondtam: – A legutóbbi időkig a családi vállalkozásunk vezetésében segítettem. Jelenleg a lehetőségeimet mérlegelem. El akarom dönteni, hogy tényleg ezt szeretném-e folytatni. Bólintott. – Közel állsz a családodhoz? – Nagyon közel. – Én is. – És megint ott volt az a felemás nézés. Találomra megjegyeztem: – Nem könnyű összeegyeztetni a családi életet és a karriert. – Nem, egyáltalán nem. – A hangja elhalkult, miközben bevallotta: – Magam is éppen valamiféle keresztútnál állok. Ezért is jöttem ide. Egy kis távolságtartásra volt szükségem. A szavai visszhangzottak bennem. Válaszút. Jól ismertem azt a helyet. Egy kis hajfürt röppent a szeme elé, én pedig hátrasimítottam a füle mögé. Olyan természetes volt megérinteni őt. – Néha segít, ha egy kívülálló véleményét is megkérdezed. – Igazán? – A hangjában némi kihívás csengett. Szeretem a nőket, de nem szoktam mélyebben beleártani magamat az életükbe. A dolgok könnyebben bonyolódtak, és könnyebben is értek véget, ha a kölcsönös információk megmaradtak a felszínen. Ezért magamat is megleptem, amikor ezt mondtam: – Én úgy hiszem. Egy hosszú pillanatig a szemembe nézett.

– Te érezted már úgy valaha, hogy többre vagy hivatott, mint ahova jutottál? – A mosolyát elfakította az önbecsülés hiánya. – Hogy is hívják ezt? A nagyság hamis előérzete? A hüvelykujjammal cirógattam a nyakvonalát. – Gondolom, ez attól is függ, hogy mit értesz azon, hogy „többre hivatott”. Félrebillentette a fejét. – Nem a pénz és hírnév érdekel. Csak szeretnék valami olyat csinálni, ami fontos. – Lenézett a kezére, mielőtt ismét a tekintetemet kereste. – Ott maradtam a szülővárosomban, hogy közel lehessek a szüleimhez. Jó életem van ott. Boldognak kellene lennem, de annyira megvetendő, ha az ember szeretne valamennyit ebből is? – Kezével szélesen intett a város felé, amely összefolyt mögötte. – Nem hiszem. – Én meg ebből akartam többet, hogy itt van mellettem, és ilyen nyíltan megosztja velem a gondolatait. – Nem érzed úgy, hogy megkaphatod mindkettőt? Nagyot, reszketőset sóhajtott. – Nem tudom. Néha úgy érzem, de aztán aggódni kezdek, hogy ha leveszem a tekintetemet a családomról csak egy pillanatra, akkor… – A hangja elhalkult, és beharapta az alsó ajkát. – Mi történne akkor? – A hangom alig volt több, mint suttogás, de meghallotta. A könnyek úgy értek, mintha hirtelen gyomron vágtak volna. Kinyitotta a száját, mintha beszélni akarna róla, aztán meg rázta a fejét, és nem szólt egy szót sem. Megint elfordult, és felkiáltott. – Ó, nézd! Az ott a Trocadéro! Csodálatos. Igen. Ő az volt. A bensőmben összegubancolódtak a dolgok. Védelmezni szerettem volna az ártatlanságot, ami ilyen nyíltan megmutatkozott benne, de közben jobban felizgatott, mint kellett volna. Wren nem az a nő volt, akinek egy olyan faszival kellene lennie, mint én vagyok. Ő az a típus volt, akiért a szüleim állandóan imádkoztak, hogy vezéreljen ilyet a fiaik útjába, hogy végre megállapodjanak. Sebastian megtalálta a magáét, Heathert. Intelligens. Szerény. Édes. Megbízható. Wren ugyanilyen volt. Tökéletesen rossz választás egy egyéjszakás kalandra. Ahogy Wrent hallgattam, azt kívántam, bárcsak másféle férfi lennék. Cecile figyelmeztetett, hogy ne merjem összetörni a barátnője szívét. Persze

fütyültem a figyelmeztetésére, de most újra visszhangzott a fejemben, ahogy lenéztem Wrenre. Az emberek túlságosan meg szoktak kedvelni engem, és túl hamar. Vajon ő is így lenne ezzel? A családja iránti elkötelezettség csak úgy sugárzott a szeméből. Aki ilyen, az nagyon nagyot tud esni. Vele akartam lenni, de nem akartam bántani, és megélni a lelkifurdalást, ami ezzel járna. A kiváló külső, fizikai adottságaim ellenére, vagy talán éppen miattuk, nem voltam képes a szerelemre. Vágyakozni? Azt igen. Megőrizni az érdeklődésemet egyetlen nő iránt? Még soha nem fordult elő. Ha Wren belém zúg, teljesen kikészül, amikor elveszítem iránta az érdeklődésemet. Márpedig úgy lesz. Az biztos, hogy most igencsak intenzív érzéseim vannak, de az nem azt jelenti, hogy tartósak is maradnak. Wren nem tűnt elég tapasztaltnak ahhoz, hogy képes legyen ezzel együtt élni. Minél hamarabb befejezzük ezt a randit, annál jobb – még mielőtt nem tudok ellenállni a kísértésnek, amit jelent. A busz megállt. Wren kuncogott, és megpörgette a fejhallgatóját a levegőben. – Ezeket nem is használtuk. Ó, tartsd csak meg a tiédet, majd hasznukat vesszük, amikor visszaszállunk a buszra. Egy csomó ember körülöttünk elindult a lépcsők felé. Felálltam, és elővettem a telefonomat. – Utána kell néznem, mi van az irodámban… Az arckifejezése elfakult, miközben ő is felállt. – Persze. Már tudta, hogy éppen ki akarok szállni, és a csalódottsága egyértelmű volt. Máris megtettem, amit mindenképp el akartam kerülni – kiirtottam a szikrákat a szeméből. De jobb, ha így és most, mint ha később összetöröm a szívét. – Üzleti úton vagyok Párizsban. Látni akartalak, de… – De annyira azért nem akarsz megdugni, hogy kibírd az egész turistautat. Megértettem. Csak menj. – Hogy… micsoda? – Jól hallottam, amit mondott? A busz ismét kihajtott a forgalomba, ami mindkettőnket készületlenül ért. Az intercomon keresztül több nyelven figyelmeztette a társaságot, hogy

mindenki maradjon ülve. Wren egy ingerült szusszantás kíséretében leült, és újból elővette a térképét. – Remek, elmulasztottuk ezt a megállót. A következő messzebb lesz a folyó mentén, a bateaux mouches közelében. Azt hiszem, én vissza tudok jönni a busszal… Vagy felszállni egy olyanra. Arról beszél, hogy visszamegy. Megint leültem, és szembefordultam vele. – Mit mondtál az előbb? – Azt, hogy bateaux mouches. Ezek amolyan csónakszerűségek. – Tudom, hogy mi az, hogy bat… Nem, azelőtt. Rólam, hogy nem akarlak eléggé ahhoz, hogy végig itt maradjak a túrán? Mielőtt válaszolt, előbb összehajtotta a térképet, és beletömte a táskájába. – Cecile előre megmondta, hogy lepattintasz, és elmenekülsz az első megálló után. Ami azt illeti, abban is kételkedett, hogy egyáltalán hajlandó vagy eljönni egy ilyen buszozásra. Erről kötöttünk fogadást. Azt mondta, a mai nap jó próbája lesz annak, hogy mennyire szeretnél velem lenni. A szemöldököm felszaladt. Wren elég érdekes keveréke volt a félénkségnek és a nyers őszinteségnek. – Szóval ez egy teszt volt. Maga elé nézett, aztán megint a szemembe. – Neki, nem nekem. Én egyszerűen csak úgy gondoltam, jó móka lesz a napot veled tölteni. Sajnos, te inkább az ő elvárásainak feleltél meg. Részemről ez okés. Szállj le a következő megállónál. Én nem azért jöttem Párizsba, hogy találkozzak bárkivel. – Csak nézett. – Jelenleg csak annyit csinálsz, hogy blokkolod a kilátásomat. Összefonta a karját, és elfordult tőlem. Egy darabig bámultam a tarkóját, aztán én is összefontam a karomat, és leültem. Egyetlen jó cselekedet sem úszhatja meg büntetés nélkül. Tessék, megpróbáltam helyesen cselekedni, most az egyszer jófiúnak lenni, és mire jutottam vele? Elutasítottak. Egyikünk sem beszélt. Csendes állóháború. Bosszús pillantást vetett rám, aztán bedugta a fülhallgatót a fülébe. Gyerekes módon én is ugyanezt tettem, habár semmi sem érdekelt kevésbé, mint a szövegelés Párizsról a fülhallgatóban.

Amikor a busz megállt a folyónál, nem mozdultam. Ha azt akarja, hogy megmozduljak, akkor rohadtul meg kell kérnie rá. Nem tette. Csak ült ott, fülében a kis dugókkal, háttal felém, mintha valami idegen lennék, akit alig tud elviselni. A túra következő állomása, mint bejelentették, az Eiffel-torony előtti közvetlen megálló lesz. Wren annyira izgatott volt, hogy majd körbesétálhatja. Nem hagyhattam, hogy ezt miattam elmulassza. Kivettem a fülhallgatókat, és megérintettem a karját. Ő is kivette az övét, és olyan hideg pillantást vetett rám, hogy elmosolyodtam. Helyes vagy helytelen, de tetszett, hogy egyáltalán nem akart lenyűgözni. A szeme összeszűkült. – Igen? Amit tennem kellett és amit tenni szerettem volna, két teljesen ellenkező irányba mutatott. Létezett egy harmadik út, ami visszahozza a mosolyt a szemébe anélkül, hogy a dolgok túl messzire mennének? – Én még sosem sétáltam körül az Eiffel-tornyot. – Nem? – Nem úgy hangzott, mintha hinne nekem. – Nem. Jó sok időt töltöttem már el Párizsban, amikor fiatalabb voltam, de többnyire különböző klubokban. Rám pillantott, aztán megint előrenézett. – Hát azt látom. Nem szoktam hozzá, hogy elutasítsanak. Lehajoltam, hogy közelebb kerüljek a füléhez. – Azt hiszed, hogy látod? VIP voltam mindenhol. Soha nem kellett sorba állnom. Bizonyos értelemben egy nagykutya voltam ebben a városban. A pillantás, amelyet lövellt felém, arra késztetett, hogy visszajátsszam a fejemben, amit épp most mondtam, és felsóhajtsak. Egyáltalán nem volt lenyűgözve, és nem is kárhoztathattam ezért. Pont úgy viselkedtem, mint egy idióta. Az agyam egyszerűen nem működött jól a közelében. Felvonta a szemöldökét. – Nem úgy hangzik, mintha lenne bennünk bármi közös. Én százszor inkább úsznám meg a sorban állást egy múzeumban, mint egy bárban. „Én is”, akartam mondani, de nem is emlékeztem rá, mikor voltam utoljára múzeumban. Általános iskola, osztálykirándulás? Nem, várjunk csak, egyszer elmentem egy múzeumba egy adott főiskolai feladat

részeként. Wren arckifejezése annál keményebb lett, minél tovább hallgattam. Megint rám nézett, és megszólalt: – Nem érdekel, mennyire hangzik unalmasan, vagy hogy megsértetteleke. Általában szokott érdekelni. De túl sok időt töltök azzal, hogy azon aggódom, hogy érzi magát mindenki más, meg hogy gondoskodjak róla, hogy körülöttem mindenki rendben legyen. De most vakáción vagyok, ez az első utazásom Európában. Nem fogok bocsánatot kérni azért, mert mindent látni szeretnék – és ebben benne vannak a turistalátnivalók is és minden rejtett gyöngyszem, amire rábukkanhatok. Úgyhogy maradj vagy menj, ahogy tetszik. Nekem mindegy. Nem sértődtem meg, le voltam nyűgözve. Tetszett, hogy pontosan tudja, mit akar. Az emberek ritkán voltak őszinték velem. Rejtegették a hibáikat, hazudoztak arról, hogy mit szeretnek és mit nem, és azt tették, amit én akartam. Hozzászoktam – és el is fogadtam, mint magától értetődőt. Wren volt rá az élő példa, hogy akadtak emberek, akiket keményebb anyagból faragtak. No és mit árult el ez azokról a nőkről, akikkel én randizni szoktam? Éveken át meglehetősen igénybe vett, hogy távol tartsam Sebastiant a bajtól, és segítsek a családi bárkát fenntartani a víz színén. Talán csak arra voltam képes, hogy könnyed dolgokat bonyolítsak. De mi a helyzet most? Visszakaptam a szabadságomat. Mit akarok kezdeni vele? A gondolat, hogy újrakezdjem a klubba járós életemet, egyáltalán nem vonzott. A visszatérés ebbe a városba, ahol fiatalabb koromban vadul szórakoztam, végképp tisztázta ezt a pontot. Nem akartam oda visszajutni, előre akartam lépni… És azt sem szerettem volna, hogy a Wrennel töltött időm véget érjen. – Wren, szeretném látni veled együtt Párizst úgy, ahogy te gondolod. – Amint kimondtam ezeket a szavakat, akkor éreztem csak, mennyire komolyan gondolom. Kutatva nézett az arcomba, nem úgy tűnt, mintha teljesen hinne nekem. – Szívesen mondanék valami szellemeset, de nem vagyok jó a flörtölésben. Kierőltettem egy mosolyt. – Ezen dolgozhatunk. A szeme megint összeszűkült, de láttam, hogy a megjegyzésem mulattatja.

– És hogy ezt rögtön tisztázzuk, bármi történik közöttünk, te kötelezően óvszert viselsz. Krákogva visszafojtottam a nevetésemet. Még soha nem találtam senkit ennyire mókásnak, mint Wrent, még ha nem is szándékozott az lenni. A busz ismét félrehúzódott. Felálltam, és a kezemet nyújtottam Wrennek. – Gyerünk, nézzük meg az Eiffel-tornyot. Felemelkedett, és kihívón nézett rám. – Több mint húsz megálló szerepel ebben a túrában. – Szórakoztatónak tűnik. Kezét az enyémbe tette, és együtt végigmentünk a buszon, majd ki az utcára. Amikor már lent voltunk, közelebb húztam magamhoz, és lehajoltam, hogy a fülébe mormogjak. – Annak, hogy be akartam fejezni a túrát, semmi köze nem volt ahhoz, hogy mennyire érdekelsz. De most, hogy már tudom, mennyire elszánt vagy a mai nappal kapcsolatban – kapaszkodj a vizespalackodba, kislány, mert addig fogunk azon a buszon lovagolni, amíg nem könyörögsz, hogy hagyjuk abba. Látszott az arcán a meglepődés. Hirtelen lecsaptam rá egy gyors csók erejéig, ami pont annyira felajzott engem, mint ahogy őt is. Képes lettem volna ott helyben megdönteni, annyira erős volt köztünk a szikrázás. Az az intenzív eufória, ami miatt az ég kékje pontosan olyannak tűnt, mint az ő szeme, és amitől még a napfény is fényesebben ragyogott. Az elhatározás, hogy megóvom őt magamtól, harcra kelt a vággyal, hogy az enyém legyen. A testem felforrósodott, a gondolataim lávaként örvénylettek a fejemben – és ez az egész rohadtul hihetetlen volt. A karomat a dereka köré fontam, és megfordítottam, hogy lássa az Eiffeltornyot. – Akkor, kis mérnöknőm, mondjál nekem valamit erről az ikonikus építményről, amit én nem tudok.

NYOLCADIK FEJEZET Wren Az agyam száguldozott, miközben megpróbáltam az előttünk álló, vasból épült, ikonikus jelképre koncentrálni. A lényem egy része meg akarta mondani Mauriciónak, hogy ne csókolgasson. A másik felem szeretett volna megfordulni, a nyaka köré fonni a karomat, és esdekelni, hogy csókoljon meg még egyszer. Hogyan várható tőlem, hogy összefüggő mondatokban beszéljek, miközben választani próbálok a kettő között? Úgy tettem, mintha az adott pillanatban éppen az Eiffel-torony kötne le, ám valójában a lélegzetemet szerettem volna visszanyerni, és helyreállítani az önuralmamat. Legbelül nagyot sóhajtottam, amikor visszaidéztem a hirtelen kitörésemet, miszerint ha velem akar lenni, akkor védekeznie kell. Az én fejemben ez egy érett és szexi megjegyzés akart lenni. De ha abból indulok ki, hogy Mauricio milyen jól szórakozott rajta, akkor ezek egyike sem mehetett át úgy igazából. De még mindig ott volt mellettem. Nem lett volna muszáj. Már megmondtam neki, hogy nyugodtan elmehet. Az arcom átmelegedett, amikor eszembe jutott az ígérete, hogy addig fog velem buszozni, amíg csak én magam nem könyörgök, hogy hagyjuk abba. Vajon mi az, amit még képes lenne megtenni hasonló odaadással? Miről árulkodik, ha szerettem volna kideríteni? A felelősségteljes életem ugyanúgy várt rám Connecticutban. Ha nem osztom meg a közösségi médiában, akkor senki sem fogja tudni otthon még azt sem, hogy vele töltöttem az időmet Párizsban. Nem lesz hatással a szüleimre, sem a munkámra. Mauricio volt a legjobb esélyem arra, hogy tegyek egy jó kis sétát az élet vadabb oldalán, mielőtt visszalépek a magam egyhangú, de megbízható oldalára. Micsoda kísértés – hogyan is tudnék ellenállni?

Körülnéztem, és bár a környék tele volt a legkülönbözőbb emberekkel, az én figyelmem leginkább a fiatal párokra tévedt, akik a nagy nyilvánosság előtt is kifejezték egymás iránti szenvedélyüket. Néhányan a fűben ücsörögtek, mások a tömeg kellős közepén is csókolóztak, láthatólag teljesen elfeledkezve arról, hogy nincsenek egyedül. Milyen könnyűnek látszott mindez. Észbe kaptam, hogy Mauricio még mindig várja tőlem az ismertetést. Nem az a típus, aki múzeumba jár. Vajon tényleg hallani akarta, amit én a toronyról tudok? De már miközben feltettem a kérdést, kiegyenesedtem, és emlékeztettem magamat, hogy ez az utazás arról szól, hogy nem idegeskedünk a változások miatt. Ha nincs kedve meghallgatni a történelmi tényeket, senki sem fogja kényszeríteni, hogy maradjon. – Az Eiffel-torony története lenyűgöző. Azért építették, hogy Franciaország ipari potenciálját mutassa meg egy világkiállításon. Úgy tervezték, hogy húsz év elteltével lebontják. Az eredeti versenykiírásban eleve benne szerepelt egy feltétel, miszerint könnyen lebonthatónak kell lennie. Képzelj csak el háromszáz embert, két éven át, tizennyolcezerharmincegy darab kovácsoltvas elemet, amit összetart két és fél millió szegecs, mindez olyasmiért, amit csak átmeneti építménynek szántak. Egy párocska sétált el mellettünk, és megálltak, hogy szenvedélyesen csókolózzanak. A fiatal nő valamit súgott a kedvese fülébe, ami mosolyt csalt a fiú arcára, majd kettesben továbbsiettek. Nem lehettem benne biztos, de az ösztöneim azt súgták, hogy amit a lány a párja fülébe sugdosott, annak semmi köze nem volt az Eiffel-torony történetéhez. Belül felsóhajtottam. Vajon rosszul csinálom ezt az egészet? A szexuális életem épp Csipkerózsika-álmát alussza… Talán azt akarom, hogy így is maradjon? Egy csodálatos férfi éppen a kezemet fogta. Már világosan az értésemre adta, hogy akar engem. Csak annyit kellett tennem, hogy kiszállok a saját vonatomból, és engedem, hogy megtörténjen. Felpillantottam Mauricióra, félig azt vártam, hogy szemüveg lesz a szemén, és újból a telefonjáért nyúl. De a meleg mosolyától tűz lobbant fel a bensőmben. A fejét lehajtotta az enyémhez. – Akkor hát miért maradt itt? – Micsoda? – Azt már említettem, hogy a szeme milyen sötét? Hogy milyen tökéletes a fehér fogsora? Hogy milyen erős és jó felépítésű a teste

minden porcikája? A szívem őrült módon ugrabugrált a mellkasomban, és hirtelen élénken a tudatára ébredtem minden egyes pontnak, ahol a testünk érintkezett. – Az egyértelmű, hogy a tornyot nem bontották le. Tudod, hogy miért? Megráztam a fejem. Miért beszélgetünk egy fémszerkezetről, amikor a testem szó szerint zizeg az övéért? Mauricio még szélesebben mosolygott. – Meg vagyok lepve. Azt hittem, tudod. Gyorsan pislogtam egypárat. – Azt, hogy az Eiffel-torony miért van még mindig itt? Vágy égett Mauricio szemében, és kutatva nézett az arcomba. – Igen. Olyan sok dolog nem állja ki az idő próbáját. Miért lehet a torony még mindig itt? Nehezemre esett lélegezni, és még nehezebb bármire koncentrálni, amikor így nézett rám. A nyelvemmel megnyaltam az alsó ajkamat. – Ez bonyolult. Amikor először megépült, csúf tákolmánynak tartották. Hogy megvédje, Eiffel bebizonyította, hogy kiválóan használható rádióközvetítéshez és különböző tudományos célokra. Úgyhogy túlélte a tervezett lebontási dátumot. Később, amikor a nácik elfoglalták Párizst, a franciák elvágták a kábeleket, ami azt jelentette, hogy a németeknek ezerhétszáztíz lépcsőt kellett megmászniuk ahhoz, hogy kitűzzék a győzelmi zászlójukat a tetejére. De az első zászló akkora volt, hogy a szél belekapott, és egyszerűen elragadta. Még egyszer fel kellett mászniuk, és egy sokkal kisebb zászlót kitűzni. A tornyot nem lehetett megalázni. Van abban valami gyönyörű, amikor egy dolog csak azért is túlél, mindannak ellenére, amit kinéztek belőle. Nem tudok a párizsiak nevében beszélni, de szerintem ez az, amiért ők maguk is megszerették. Nem a fényei miatt, vagy mert az egész világot idecsődíti, hanem mert a francia ellenállás érzelmi szimbóluma lett. Minden várakozás ellenére, még mindig itt áll. – Abbahagytam, mert úgy éreztem, összefüggéstelenül csapongok. – Bocsi, elég válasz ez a kérdésedre? – Igen. – Végigsimította az államat a hüvelykujjával, és lenézett a szemembe, több szívverésnyi ütemet is kihagyva szó nélkül. – És nem. Még sosem találkoztam olyan valakivel, mint te, Wren. Nagyot nyeltem. – Mekkora mákod volt, igaz? – tréfáltam.

Egy csókkal válaszolt, ami arra késztetett, hogy ráfonódjak. Lehetett körülöttünk akármennyi ember, lehetett fényes dél, semmi nem számított. A kezét belefúrta a hajamba, én lábujjhegyre emelkedtem, és gátlások nélkül visszacsókoltam. Amikor abbahagyta a csókot, a homlokát az enyémre támasztotta. – Te nagyon nyíltan beszéltél velem, ezért úgy korrekt, ha én is őszinte leszek. Igen, veled akarok lenni, de nem akarlak megbántani. Én nem vagyok jó a kapcsolattartásban. Ha olyasmire vágysz, ami örökké tart, akkor azt nem velem fogod megtalálni. A lélegzetünk meghitten összekeveredett, miközben fontolóra vettem Mauricio szavainak súlyát. Tehát nem hosszú távú akármit keres. Egy másik nő talán csalódottan hallotta volna ezt, de én magam sem voltam jó a kapcsolatokban. Mindegy, hogy milyen ígéretesen kezdődtek, megvolt a minta, ahogy az én kísérleteim végződtek. Olyan férfit kellett találnom, aki megérti, hogy a szüleim mindig elsőbbséget fognak élvezni az életemben. Nem akartam mellőlük elmozdulni. És arra sem volt szükségem, hogy valaki ki akarjon menteni a helyzetemből. Azok a férfiak, akikkel addig randiztam, mind egyes számú főszereplők akartak lenni az életemben. De én így nem tudtam szeretni. Az a férfi, aki nekem kell, nem tekinthet úgy a szüleimre, mint versenytársakra vagy ellenfelekre. Hanem megérti, hogy egy ilyen szintű felelősség maga is egy ajándék. Nem akartam túl sok időt elfecsérelni azzal, hogy töprengek, vajon létezhet-e egyáltalán ilyen ember. Mauricio valami olyasmit kínált, ami átmeneti, és bizonyos értelemben ez megkönnyebbülés volt. Nem kellett azon aggódnom, hogy egy vakáción beszerzett partner, akivel flörtöltem, mit gondol majd az életemmel kapcsolatos döntéseimről, vagy hogy jól kijönne-e a szüleimmel. Nem, bőven elegendő, ha csak erre a köztünk levő sistergésre koncentrálok, és arra, hogy milyen remek dolog, ha egy ilyen isteni pasi kívánja az embert. – Nem keresek örökre szóló megoldást. Mi lenne, ha egyszerűen csak jól mulatnánk? – Ha jól mulatnánk. – Úgy visszhangozta, amit mondtam, mint aki kételkedik a szavaimban. A kezemet felfelé futtattam erős mellkasán. Egek, de jó érzés volt! – Én is veled akarok lenni, és kész vagyok bevállalni az összes bűntudatot, ami azzal jár, ha összetöröm a szívedet. – Igazán? – kérdezte mély, humorral teli hangon.

– Igen. Csak egy hétig leszek itt, szóval vigyázz, nehogy túlságosan kötődni kezdj hozzám. Felemelte a fejét, lenézett rám, és vágy égett a tekintetében. – Mit fogok én csinálni veled? Megszállt az ihlet, és lehúztam a fejét, hogy a fülébe súghassam. – Valami olyan dekadens dolgot, amitől mosolyogva fogok hazarepülni. Elkerekedett a szeme, a kemény farka megrándult a hasamhoz nyomódva, és azt mormogta: – Tetszik, ahogy gondolkodsz. – Lassan ringattam magam előre-hátra, nekifeszülve az erekciójának, és élveztem a mélyről jövő sóhajtást, ami ennek hatására előtört belőle. – És tetszik, ahogy érzel. Megint magának követelte a számat, ezúttal erőteljesen, mintha túllöktem volna őt a gyengédségen. Élveztem, ahogy a kezével szorosabban markolta a hajamat, és ahogy irányította a csókunkat. Ha nem épp nyilvános helyen vagyunk, kétlem, hogy a ruha sokáig maradt volna rajtunk. Végül kiszabadultunk a csókból, és csak öleltük egymást, szaporán lélegezve. Mauricio rekedt hangon megkérdezte: – Mi a következő állomás a túrán? Vajon komolyan kérdezte, vagy ez az a pont, ahol azt kell mondanom: „a te szobád”? Mialatt ezen tanakodtam, hozzátette: – Azt hiszem, az Invalidusok háza. Az az épületegyüttes, ahol Napóleont sírba tették. Le kellett nyugodnom. Ehhez alighanem friss levegőre van szükségem, és arra, hogy kikeveredjek Mauricio öleléséből. – Igazad van. De előbb sétáljunk itt körbe. Vagy keressünk egy szállodát… Nem, nem szabad siettetni a dolgokat. És hát tényleg látni akartam Párizst. Mauricio valamennyire helyre simította a hajamat, aztán hátralépett. – Továbbra is mondd meg mindig, Wren, hogy mit szeretnél, merthogy kijelölted a célomat… Mosolyogva kell hazaküldenem téged. Kiszáradt a szám. – Jó, ha az embernek vannak céljai. – Így igaz. – A derekam köré fonta a karját, és sétálni kezdtünk a torony körül. Amikor egy biztonsági bejárathoz értünk, megkérdezte: – Még mindig biztos vagy benne, hogy nem akarsz bemenni?

Végignéztem a belső területen, ahol végtelenül hosszú sorok várakoztak a bejutásra. – Ma nem. Kellenek jegyek, hogy felmehessünk. Majd visszajövök máskor. Majdnem azt mondtam, visszajöhetünk, de nem tudtam, úgy lesz-e. Kéz a kézben sétáltunk tovább. Ahányszor felpillantottam rá, és azon kaptam, hogy engem néz, elmosolyodtam, elpirultam, és félrenéztem. Szexinek éreztem magam, és az egész nap olyan volt, mint egy valóra vált álom. – Mondj nekem valamit, amit még soha nem mondtál senkinek – ötlött eszembe egy kis kihívás. Könnyedén megszorította a kezemet, és közelebb húzott magához gyaloglás közben. – Amit még sosem mondtam senkinek. Lássuk csak. Képtelen vagyok megnézni az Óz, a nagy varázslót, mert ki nem állhatom a… – Repülő majmokat? – találgattam. Bólintott. – Én se bírom őket. Gyerekként rémálmaim voltak tőlük. Aztán, a Willy Wonka és a csokigyárban a… – Umpa-lumpák! – vágott közbe nevetve. Összemosolyogtunk. – Bármi, ami a Jell-O zselében ragadt, halálra rémít, különösen a gyümölcsök. – Ha kergetek egy pókot, kezemben a cipőmmel, és meglóg, akkor rosszul alszom, mert meg vagyok győződve róla, hogy bosszút forral. Ezen jót kuncogtam. – Ha szállodában alszom, mindig benézek az ágy alá. Még sosem találtam ott senkit, de a tinédzser éveimben túl sok horrorfilmet láttam ahhoz, hogy csak úgy elhiggyem. – Köszi szépen, ezentúl nekem se lesz nyugtom, amíg meg nem néztem. Tessék, itt a következő. Szeretem meglátogatni az unokatesóimat Montalcinóban, de nem állok készen arra, hogy megházasodjak. Felvontam a szemöldökömet. – Azt tervezed, hogy elveszed feleségül valamelyik unokatesódat? – Atyaég, dehogy. – Hála istennek úgy hangzott, mintha ugyanúgy kiakadna az ötlettől, mint én. – Ez aztán elég rosszul hangzik, igaz? A nagyanyám úgy gondolja, mi mind túl idősek vagyunk már ahhoz, hogy

egyedülállók legyünk. Sebastian meglátogatta őt múlt évben, és a nénikém azt mondta, találkozót szervez neki minden elérhető szingli nővel több kilométeres körzetből. A szabad kezemet a szívemre tettem a drámai hatás kedvéért. – Milyen borzasztó. Remélem, megúszta élve. De kicsoda Sebastian? Mulatva megrázta a fejét. – A legidősebb bátyám. – Megálltunk, és Mauricio megkoppintotta az orromat könnyed megrovás gyanánt. – Én nem gúnyolódtam azon, hogy félsz, ha gyümölcs van a Jell-O-ban. Igen, de ki fél egy házasságszerző nagyitól? Az én fülemnek ez inkább aranyosnak tűnt. – Hány testvéred van? Odamentünk egy padhoz, és leültünk a napfényben. – Egy bátyám és két öcsém. Hát neked? – Csak én vagyok, meg a szüleim – mondtam, és kipréseltem magamból egy élénk mosolyt, miközben összefont kezünket néztem. – De tudnék örülni egy egész alomnyi gyereknek. – Egy alomnyi? Az mennyi? Ha Mauricio és én Amerikában találkozunk, és úgy éreztem volna, hogy van bármi esély komolyabb kapcsolatra is, akkor aggódtam volna azon, hogy az igazság majd halálra rémíti. Hiszen már elmondta nekem, hogy nem készül hosszabb távú kapcsolatra. A pokolba is, talán már a holnapra sem. Nagy szabadság volt ebben a tudatban. Önmagam lehettem – legalábbis a párizsi vakációra érvényes önmagam. – Legalább három. De lehet, hogy öt. Nekem nagyon szép gyerekkorom volt, de sokat voltam egyedül. Szerettem volna, ha van kivel megküzdeni a fürdőszobáért, akivel túl sokáig maradunk fenn éjszaka, csak hogy nevetgélhessünk. A barátaimnak mind megvolt a maguk szeretet-gyűlölet kapcsolata a tesóikkal, és én szörnyen irigyeltem őket. – Mauricióra pillantottam. – Ez most az a pillanat, amikor azt mondod nekem, hogy a testvéreket túlértékelik? A tekintete elsötétedett, olyan érzés felhőzte, amelyet nem tudtam megfejteni. – Egyáltalán nem. Én nem tudom elképzelni az életemet a testvéreim nélkül. Mind nagyon különbözünk, de ha valamelyikünkkel történik valami, mi mind ott vagyunk, hogy segítsünk.

– Pontosan ezt kívánom a leendő gyerekeimnek – mondtam egyszerűen. – Nem könnyű egyedül viselni minden terhet. Biccentett, és egy percig hallgattunk. – A szüleid nincsenek jól? Megint úgy állt a helyzet, hogy egy normális első randin nem kezdeményeztem volna beszélgetést erről. Itt most arról volt szó, hogy jól érezzük magunkat és jól szórakozzunk. De mi van, ha megpróbálok egy kis terápiás hatást is kiszorítani belőle? Nos, kinek ártok vele? – Igen is és nem is. Az anyukám házakat takarított, de ahogy idősebb lett, ez fizikailag egyre nehezebb lett neki. Az apám… – Igazán jólesett arról beszélni, milyen a családom otthon. – Ő mérnök volt a hadseregben, mégpedig kiváló. Lehetett bármilyen tárgy, ő meg tudta tervezni, kivitelezni, javítani, vagy kimutatni benne a gyenge pontot, és így kiszelektálhatták. Mindenki úgy gondolta, hogy előbb-utóbb felfedez valami forradalmi dolgot – a barátai a seregből ezt mondták nekem. Ezt az oldalát soha nem ismertem. De megsérült egy robbanószerkezetes balesetben, elveszítette a jobb karját, és otthagyta a hadsereget. Azóta egy benzinkutat üzemeltet a szülővárosomban. Nincs ebben sok pénz, de független lehet. Legalábbis nagyjából. Mauricio szemében meglepően sok megértés csillant. – Szóval a közelükben maradtál, hogy a szüleid elérhessenek, ha szükség van rád. Semmi ítélkezés. Semmi okoskodás, hogy nem kellett volna. Megértette, pedig magam sem vártam tőle. – Igen. Ők is megtettek értem mindent, gondoskodtak róla, hogy mindig meglegyen mindenem, amire szükségem van. Boldog vagyok, hogy segíthetek nekik bármilyen módon, ami kell. – Várjunk csak, ha már őszinték vagyunk… – Csak éppen nem bánnám, ha kettő lenne belőlem. Közelebb hajolt. – Most már kíváncsi vagyok. A nő, akivel épp ismerkedem, csodálatos a maga saját jogán és módján. Még ki más szeretnél lenni? Körülnéztem, és vártam egy percet. Annak ellenére, hogy épp kézen fogva ültünk, Mauricio mégsem a legfőbb oka volt annak, hogy most Párizsban időztem. Hanem épp ez a kérdés volt az. Ugyanezt a kérdést tettem fel én is magamnak számtalanszor az elmúlt hetekben. Mi hiányzott az életemből?

– Ha az ember helyesen cselekszik, az magában foglalja a jutalmat is, nem? Boldogabbnak kellene lennem, mint amilyen vagyok. Valamit keresek…, de még nem találtam meg, hogy mit. – Megértem ezt az érzést. Az arcát fürkésztem, vajon látom-e bármi jelét annak, hogy kezdi unni a beszélgetést, de csak együttérzést láttam rajta. Érdekes, Mauricio kívül esett az én kategóriámon kinézet szempontjából – ő igazából a képernyőre lett volna való, míg én boldogan olvadtam bele a nagy tömegbe –, de most nem érzékeltem a kettőnk közötti különbséget. Mit csinál itt mellettem, miért nem olyan, mint egy nagyképű seggfej? Aztán eszembe jutott, mit mondott róla Cecile. Mauricio az a fickó, aki beleringatja a nőket egy fantáziába… Leveszi őket a lábukról, aztán már a nevükre sem emlékszik. Azt vártam, hogy a lábamról lesöprős rész átlátszó lesz, és könnyű figyelmen kívül hagyni. Ám a folyamatosan fenntartott figyelme, az, hogy úgy tűnt, valóban érdekli az életem – nos, egy nő könnyen rabja lehet egy ilyen fantáziának. Kihívás lesz észben tartani, hogy ez mind csak játék, és nem valóság. – Ha két ember lehetnék… – Játékos ötletem támadt. – Akkor én lennék én, és a másik énem egy érzéki vadmacska. Sajnos éppen, amikor befejeztem a mondatot, egy csapat lármás gyerek haladt el előttünk, és nem voltam biztos benne, hogy meghallotta. A szemét kerestem. Semmi. Nem hallotta meg. Nagyot nyeltem. Legyek olyan merész, és megpróbáljam még egyszer? Kicsit közelebb hajtotta a fejét, a füle csak pár centiméterre került a számtól. – Hogy mondod? Vettem egy nagy levegőt, és hangosan suttogtam. – Én magam. Egyrészt lennék a jelenlegi önmagam, másrészt egy szexi vadmacska. – Nem hallottam a végét. Hátrahúzódtam, készen arra, hogy még hangosabban is kimondjam. Aztán megláttam a szemében az incselkedő szikrát. – Seggfej. Szélesen elvigyorodott. – Cicamica.

A zavar és a vágy egyszerre öntött el. Elkezdtem kiszabadítani a kezemet a markából. – Ne csinálj tréfát belőlem! Az ujjaival megszorította a kezemet, és rátette a saját combjára. – Soha. A lélegzetem elakadt. Annyira valósnak éreztem ezt a kapcsolódást. – Mit teszel velem? – Nem akartam hangosan feltenni a kérdést, pláne nem azon az őszinte hangon, ahogy sikerült. Kicsivel feljebb húzta a kezemet a combján, majdnem egészen odáig, ahol, te jóságos ég, ahol ott feszült jól érzékelhetően teljes dicsőségében annak a bizonyítéka, hogy mennyire élvezi a társalgásunkat. – Inkább az lenne a megfelelő kérdés, hogy te mit teszel velem? Úgy tűnik, te tudod, hogy mit akarsz. Szóval, mondd meg nekem, Cicus, hogy mit kívánsz tőlem? Ó, igen, merthogy ő fantáziákban utazik. De legalább megpróbálja a fantáziáimat az én személyes adottságaim szerint irányítani. Belegondoltam a régebbi kapcsolataimba. Egyik sem hozott túl sok izgalmat. Meg merjem ezt mondani neki? Egy percet arra szántam, hogy megfogalmazzam, mekkora részem volt abban, hogy a szexuális életem nélkülözte az izgalmakat. – Otthon, tudod, én gyakran egy vagyok a srácok közül. Soha nem történik semmi varázslatos… A férfiak nem úgy látnak engem, mint akivel romantikázni lehet. Csak ezen a néhány napon… szeretnék őrülten aprócska fehérneműt viselni, pezsgőt kortyolni egy erkélyen, csókolózni a Montmartre lépcsőin, megnézni a látnivalókat, aztán… – Aztán… – súgta olyan mosoly kíséretében, ami maga volt a bűn. Magamtól csúsztattam még feljebb a combján a kezemet. A mosolyom kihívás volt, és ígéret. – Ha nem tudod kitalálni a többit, akkor rossz randipartnert választottam. A csókja volt az a válasz, amire a testem áhítozott. Merész volt és tapasztalt. A tömeg eltűnt körülöttünk, az idő lelassult, míg végül csak ez a férfi maradt, és az érzés, hogy milyen jó az ajkát a magamén érezni. Amikor a nyelve a számba hatolt, mohón adtam át neki az enyémet. Mire felemelte a fejét, mindketten szaggatottan lélegeztük. – Jól választottál. Meddig maradsz Párizsban? A nevemre is alig emlékeztem, és ő az időbeosztásomat kérdi? – Szombaton repülök haza.

– Én is. Nem kérdezte meg, akarok-e vele utazni, mert a mi együtt töltött időnknek megvolt a lejárati dátuma. Normális esetben ez zavart volna, de most Párizsban voltam, és huszonhét évesen csak egy macskaugrásnyira a harminctól, anélkül, hogy elkövettem volna bármilyen őrültséget. Egy napon, ha a Jóisten is úgy akarja, majd egyszerű életet élek, boldog házasságban, egy csapat gyerekkel. Amikor a lányaim megkérdik majd tőlem, hogy csináltam-e valaha valami őrültséget, szerettem volna, ha hazudhatok, és azt felelhetem, hogy soha. Nem akartam, hogy a tagadás igazság legyen. A pillantásom találkozott Mauricióéval, és megremegtem az élvezettől, amint megláttam benne az éhséget. – Vannak egyéb terveid a mai nap és a szombat között? – kérdezte mély, végtelenül behízelgő hangon. Beleharaptam az alsó ajkamba, aztán válaszoltam. – Egyelőre még minden a levegőben lóg. A fülemhez hajolt. – Akkor vedd úgy, hogy szombatig az enyém vagy. Majdnem felálltam, és levetkőztem ott helyben. Benne vagyok. Egy kis hang a fejemben figyelmeztetni próbált, hogy jobb lenne tisztázni, mit jelent az, hogy „az övé”, még mielőtt beleegyezem, de amikor újból megcsókolt, úgy döntöttem, a részleteket ráérünk majd tisztázni menet közben.

KILENCEDIK FEJEZET Mauricio Figyelmeztettem magamat, hogy nagyon lassan kell haladnom Wrennel. Abba kell hagynom a csókolgatását, mert a végén még bevonszolom a bokrok közé, és letartóztatnak azért, mert valami tilosat csinálunk a képzeletemben folyamatosan futó mozi széles választékából. Hátradőltem, a háta mögött a pad támlájára fektettem a karomat, és úgy tettem, mintha kevésbé hatna rám, mint ahogy a valóságban hatott. Vedd úgy, hogy szombatig az enyém vagy… Nem mondott igent, de az hétszentség, hogy nem mondott nemet. Nemet kellett volna mondania. Nem arról volt szó, hogy ne lettem volna már nőkkel, akikkel kötöttünk valami átmeneti megállapodást. Sőt öt nap sokkal több elköteleződésnek számít, mint amit a legtöbb ilyen típusú kapcsolat ígér. Az én szabályaim szerint a közös reggeli már erős túlzás. Nincs rosszabb, mint egy hosszúra nyúló, együtt töltött nap. Pápá, hölgyeim! Mindenkinek van saját lakása. Ha valaki nálam akart zuhanyozni, attól még sosem lett valószínűbb, hogy majd valamikor megismételjük a mutatványt. Tudom, bunkóságnak hangzik, de én olyan nőket szoktam választani, akik hasonló filozófiával közlekednek a világban. Sosem vártam el senkitől, hogy nekem reggelit készítsen. Reggeli szex? Naná, ha felébredtem, és a partnerem még ott volt, és mindketten ráértünk. De minden, ami ennél több, szükségtelen tettetés lett volna. Akkor meg mi a nyavalyáért ígértem meg egy nőnek, akivel csak most találkoztam, hogy vele töltök majdnem egy hetet az időmből? Égnek emeltem a tekintetemet. Ugyan már, melyik férfi tudna lepattintani egy lányt, aki épp erotikus cicamicává szeretne átváltozni? Hogyan várhatná el tőlem bárki, hogy ne szánjak időt egy ilyen lelkes újonc kiképzésére? Az idő relatív. Öt nap, ami alatt üzleti tárgyalásokon veszek részt Felix társaságában, ólomlábakon vánszorgott volna el. Segíteni Wrennek abban,

hogy megtalálja a vad oldalát? Repülni fog az idő. Lepillantottam rá. Azzal a félénk mosollyal nézett fel rám, ami miatt legalább annyira szerettem volna átölelni, mint amennyire meg akartam dugni. Romantikát várt egy olyan embertől, aki soha nem romantikázott – akinek soha nem is kellett. Mit csinálnak a férfiak, amikor el akarnak kápráztatni egy nőt? Minél többet gondolkodtam ezen, annál jobban tetszett az ötlet, hogy kicsit feszegessem a határaimat ezen a téren. Más nők épp elég lenyűgözőnek találtak anélkül is, hogy erőfeszítéseket vártak volna tőlem. De Wren varázslatot akart. A feladat, hogy ellássam szép emlékekkel, hogy tényleg széles, elégedett vigyorral az arcán küldjem haza, izgalmas volt. Alapjaiban fogom megrendíteni ennek a nőnek a világát. Megmutatom neki annak az előnyeit, ha olyan férfival van, aki pontosan tudja, mit kell csinálni egy nő testével. Wren máris úgy festett, mint aki készséggel véget vetne a túrának a tervezettnél korábbi időpontban. Azonnal elrabolhattam volna, hogy egy privát helyre vigyem – de nem akartam. Még nem. Miért? A válasz valahol ott rejlett abban az édes mosolyában. Nem akartam egyszerűen csak megdönteni. Nem akartam egyszerűen megbabonázni. Ő egy olyan nő volt, aki törődik a szüleivel. Őszinte is. Elég magabiztos ahhoz, hogy itt legyen, és világosan kifejezze, mit szeretne, de elég ártatlan is ahhoz, hogy elcsodálkozzak, vajon tényleg minden férfiember ennyire vak-e a szülővárosában. Nem akartam, hogy megbánja, ha velem tölti az idejét. Az útra pillantottam, ahol éppen egy nagy, piros, nyitott tetejű busz haladt el. Arra is megesküdtem, hogy addig fogunk utazgatni rajta, amíg nem könyörög, hogy hagyjuk abba. Megint megfogtam a kezét, és felálltam. – Készen állsz arra, hogy folytassuk a túrát, Cicus? Ő is talpra állt, és a szemembe nézett. – Szeretném látni Párizst. Nevettem. – Én is. – Öt napunk van. Nem kell sietni. Megadjuk az idejét mindennek, és én élvezni fogom a várakozást. Még akkor is, ha egy zsúfolt buszon kell töltenem a napot. Valami eszébe ötlött, felszikrázott a szeme, és közelebb hajolt. – Tudsz franciául?

– Egy kicsit. Az alsó ajkába harapott. – Hogy mondod franciául azt, hogy Cicus? Talán hívhatnál úgy. Köhögős nevetésben törtem ki. – Nem túl jó ötlet. Franciául a kiscica vagy a nőstény macska azt a részedet jelenti, amit nem becézgethetnék nyilvánosan. – Ó! Hűha. Okés. Akkor maradunk az angolnál. – Az arca rózsaszín lett. – Csakis a nyilvánosság előtt nem… – búgtam mély hangon. Maga elé nézett, aztán megint a szemembe. – De csak mert utálnám látni, hogy letartóztatnak. Nevettem. Wren talán azt hiszi, nem tud flörtölni, de minden, amit tett vagy mondott, azt bizonyította, hogy hatásosan csinálja – a farkam állandó, fájdalmas erekcióban volt. A hátára tettem a kezemet, és sétálni kezdtünk. Csengett a telefonom. Vonakodva vettem fel. – Mondjad. – Dél körül kiengednek. Cecile kiköltözött? – Azt hiszem. Nem beszéltünk meg pontos időt. – Mit mondtál neki? – Amit te mondtál, hogy mondjak. – Van veled valaki? Azért nem tudsz beszélni? – Úgy van. – Valaki, akit ismerek? – Az a jó, ha nem. – Megint Wrenre pillantottam, és meglepett, hogy némi féltékenység hullámzott át rajtam. Ha Felix nem töri el a kedvenc alkatrészét, akkor ő lett volna az, aki meglátja Wrent a forró fürdőben Cecile társaságában. Vajon ezt a fajta vadulást kereste Wren? Nem örültem, hogy nem tudom. Normális esetben nem zavart, ha osztoztam egy nőn másokkal, de a gondolat, hogy egy másik férfi vagy akár nő szája megízlelje Wren ajkát, birtokló indulattal töltött el, amiről eddig nem is tudtam, hogy létezik. Legalábbis bennem. Ő az enyém. Még akkor is, ha csak öt napra. Kinyomtam a telefont, és megperdítettem Wrent, amíg a karomba nem szoríthattam ott a sétaút szélén. – Mostantól szombatig nem létezik senki más. A szeme elkerekedett, aztán több humor lobbant fel benne, mint meglepetés.

– Szóval, extra rövid idejű monogámia. Együtt tudok vele élni. Tisztában voltam magammal annyira, hogy megértsem, miért nevet ki. Nevetségesen hangzott, de tudnom kellett, hogy senki más nem fog hozzányúlni. – Akkor jó. A csók, amit kapott ezért, nyersebb volt, mint amilyennek szántam. Követelő, birtokló csók volt. A kezem a hajába túrt, és erősen az ajkához szorítottam az enyémet. Nem, egyáltalán nem volt értelme, de ez a vágy elérte az ősi ösztöneim szintjét. Amikor felemeltem a fejem, félig azt vártam, hogy majd ellök magától. Még soha nem voltam ennyire közel ahhoz, hogy elveszítsem az önuralmamat. De ehelyett csak végigfuttatta egy ujját a megduzzadt alsó ajkán. Megérintette az ujja hegyét a nyelvével, majd a nedves ujját végighúzta a számon. Gyengéden a fogam közé vettem, és ott is tartottam. Remegés futott át a testén. – Ha azt szeretnéd, hogy… – Még nem. – Tudtam, mit akar felajánlani, de én másképpen akartam ezt bonyolítani. És ő sem ezt akarta, igazából nem. – Először szeretném neked bebizonyítani, hogy mennyire akarlak. Odasimult a duzzadó farkamhoz. – Van egy igazán jó ötletem. – Vigyorogtam, aztán lehajoltam hozzá. – Ha látni akarod Párizst, azt javaslom, tegyük meg, még mielőtt beduglak az ágyamba. Valami azt súgja, hogy ha egyszer ott tudlak, akkor egyikünk sem akar majd túl sok egyebet. – Palacsintát – mondta lélegzet-visszafojtva. Összezavarodva megráztam a fejemet. – A szextől éhes leszek, és mindig is ki akartam próbálni az itteni palacsintát. – Olyan nyíltan, olyan tényszerűen közölte ezt, hogy hátravetettem a fejemet, és harsányan hahotáztam. – Óvszer és palacsinta. Készül a lista, Cicus. A tekintete a mellkasomra bukott. – És talán egy játék. Olyan játék. Hűha, ez aztán tényleg elakasztotta a lélegzetemet. – Igazán? Nem nézett fel, de folytatta. – Semmi nagyon őrült, csak mindig szerettem volna kipróbálni egy ilyet.

Átöleltem. Vajon hallotta, hogy a szívem milyen vadul kalapál a mellkasomban? – Hogy lehet, hogy még soha nem használtál semmit? – Mert mindig attól tartottam – dadogta –, hogy valaki megtudja. Nem túl zajosak ezek a cuccok? Megpusziltam a feje búbját, és nevettem. – Majd találunk neked egy csendesebb darabot. – Vonakodva léptem el tőle. – Gyere, úgy látom, jön a következő busz. Éppen időben értünk a megállóba. Egy perccel később megint ott ültünk a busz nyitott tetején. De a karom most már ott maradt körülötte. – Az a hívás az előbb… Felix volt? Lehet, hogy nem én vagyok az örökké tartó pasas, de hazudozni sem szoktam. Nem mondhattam meg, hogy Felix hívott. Ha elmondom, utat nyitok azoknak a kérdéseknek, amelyekre nem válaszolhatok úgy, hogy ne áruljam el Felixet. Wren összeráncolta a szemöldökét. – Nem kell elmondanod nekem. Látom az arcodon. Hol van? Másik nővel van? Csak annyit tehettem, hogy ránézek, és emlékeztetem magamat, hogy követnem kell az egyetlen lehetséges utat, tekintettel arra, hogy a barátom eltörte a farkát. Elfordult, aztán megint vissza felém, és a szeme csak úgy lángolt. – Csak hogy világos legyen, nem érdekel, hogy egy napig leszünk együtt vagy egy hétig, de soha ne küldj rám valaki mást azzal, hogy tűnjek el. Mindketten szégyellhetitek magatokat azért, mert így viselkedtetek Cecilelel. Kinyitottam a számat, de nem tetszett, hogy az első reakcióm olyan, mintha védekeznem kellene, úgyhogy újra becsuktam. Nem tudhattam, Felix min megy keresztül, de az én szerepem az előző éjszaka igencsak kíméletlennek tűnhetett. Még egy egyéjszakás kaland másik résztvevője is több tiszteletet érdemel, mint amit Cecile kapott tőlünk. – Mondd meg Cecile-nek, hogy Felixnek nem állt szándékában megbántani őt. Valami olyan dolog foglalja le most, amiről úgy gondolja, hogy egyedül kell megbirkóznia vele. – Tehát megbízott téged azzal, hogy te kezeld Cecile-t. – Wren összepréselte az ajkát, aztán mintha elengedte volna magát. – Nem keltettél

bennem túl jó első benyomást emiatt. Megsimogattam a haját. Igen, Wren akart engem, de nem volt szerelmes belém. Felötlött bennem, hogy vajon milyen férfiakkal lehetett előttem, és lehangolódtam. Vajon elképzelte valamelyikükkel közösen a jövőjét? Gondol még rájuk? Fogadni mernék, hogy tudni akarta a családi nevüket. De az enyémet nem akarja tudni. – Akkor boldog vagyok, hogy a következő pár napban megváltoztathatom a rólam alkotott véleményedet. Furcsa pillantást vetett rám. – Tényleg számít, hogy mit gondolok rólad? A kérdés belém hasított. Én már számos más nővel kapcsolatban feltettem magamnak ugyanezt a kérdést, általában amikor épp huzakodtunk valamelyikükkel, és nem érdekelt, hogy találkozom-e vele még egyszer. Wrent alig ismertem, és nem volt bennem olyan elvárás, hogy ezután a hét után ismét találkozzak vele. De nem tetszett, hogy neki ez a forgatókönyv ennyire megfelelt. Ennek persze nem volt semmi értelme, de akadtak egyéb dolgok is, amelyeknek szintén nem volt, amióta találkoztunk. A mosolya elfakult, ahogy láthatólag a maga elképzelése szerint megfejteni vélte a hallgatásom értelmét. – Én is így gondoltam. – Kihúzta magát. – És ez így rendben is van, mert nem akarok ennél többet. Én sem – mondtam magamnak.

TIZEDIK FEJEZET Wren Ahelyett, hogy leszálltunk volna a következő megállónál, még egy csomón áthaladtunk. A fülhallgatónak csak az egyik felét dugtam a fülembe, hogy halljam a túra programját, de közben beszélhessek is Mauricióval. A beszélgetésünk nagyobbrészt vagy egy mókás tény körül forgott, amit hallottunk a fülhallgatón keresztül, vagy valami gyönyörű látnivalóról, ami mellett épp elhaladtunk. A beszélgetés valami miatt feszélyezett lett, és mindketten visszahúzódtunk a semleges, felszínes témák biztonságába. – Ó, itt szálljunk le! – kiáltottam, amikor a busz megállt Párizs egyik legrégebbi negyedében. Ha Mauricio nem állt volna gyorsan lábra, lehet, hogy átmászok rajta. Amikor lejutottunk a járdára, rámosolyogtam. – Bocsi, de én szeretem a történelmet is és az építészetet is. Voltál már a Citészigeten vagy a Szent Lajos-szigeten? Mauricio a hátamra tette a kezét, és vállat vont. – Biztos voltam már. Megnéztem a telefonomon a GPS-t, hogy biztosan jó irányba induljunk el, és ráléptem egy kijelölt gyalogos átkelőre. – Olyan izgatott vagyok. Mauricio lépést tartott velem. – Azt látom. – Olvastam egy blogot, amelyben az szerepelt, hogy a két sziget olyan, mint egy falu a városban – egy darabka a tizenhetedik századból, amely mintha megfagyott volna az időben. Szeretnék végigsétálni azokon a szűk, macskaköves utcákon. Meg akarok állni azon a ponton a Szent Lajosszigeten, ahonnan láthatom a Notre-Dame-ot, és fürödhetek a történelmi hangulatában, még a közelmúltbeli tűz ellenére is. – Átmentünk egy forgalmas utcán, ahol a kezünk magától értetődően egymásba kapaszkodott. Kicsit ijesztőnek tűnt, mennyire kellemesen érzem magam egy férfi jelenlétében, akiről csak nagyon keveset tudok. De ez a kis szorongás

hamar szertefoszlott, amikor kijutottunk egy útra, amely a Szajnával párhuzamosan futott, és megláttuk a két szigetet. Hosszú, fedett csónakok siklottak el a vízen mellettünk. A szigetek kőből emelt fala olyan kastélyokra emlékeztetett, amelyekről gyerekként álmodoztam. Varázslatos és romantikus – éppen, ahogy szerettem volna. Átsétáltunk a Tournelle hídon. Magas, kőből készült homlokzatú épületek sorakoztak a Szent Lajos-sziget szélén, az ablakok végtelen sora úgy épülhetett, hogy minden lakójuk kiláthatott a folyóra. Az utcák egyre szűkebbek lettek, ahogy a sziget középpontjához közeledtünk. Ellentétben sok más hellyel Párizsban, itt nem tolongott a tömeg. Az utca mindkét oldalán kis butikok, pékségek, sajtboltok és kávéházak sorakoztak. A mindenütt hallható francia beszéd mintha zsongó zenei hátteret nyújtott volna az időutazásomhoz. Megszorítottam Mauricio kezét. – A szerelem első látásra valós dolog. – Hogy mondod? Bocsi, Mauricio, de ebben a pillanatban Párizs az, ami megnyerte a szívemet. Megérintettem a legközelebbi épület sarokkövét. – Itt érezhetem a város lelkét. Nézd csak meg, ezt a macskakövet évszázadokkal ezelőtt rakták le. Még az autók előtt. Amikor nem léteztek számítógépek, az emberek itt álldogáltak, nézelődtek ugyanezen az utcán, és látták ezeket a kis boltokat pontosan ugyanúgy, mint mi most. Itt semmi sem változott meg úgy, ahogy a világ többi részén. Tényleg olyan, mint egy időutazás. Képzeld csak el, megszerezni egy kis szigetet, ahol csak földek vannak, aztán nemcsak lakóhellyé alakítani, de hozzá is kötni a város többi részéhez úgy, hogy ez a rész lesz a város szíve. Már attól elszédülök, ha belegondolok. Mindig azt olvastam, hogy Párizs a szerelem városa, és most már látom is, miért hívják így. – Kétlem, hogy pont erre gondoltak volna. Elszakítottam a tekintetemet a Rue Saint-Louis látványától, hogy lássam, az arckifejezése ugyanazt sugallja-e, mint a száraz hanglejtése. És úgy volt. Engem szinte az egekbe repített az orrom előtt kibontakozó történelem látványa, de őt nem. Hát ez meg hogy lehetséges? Ó, várjunk csak, a mai nap neki arról szól, hogy egy fantáziát kell felépítenie számomra. Igazán kiábrándító, de fontos, hogy ne felejtsem el. Azt már tudtam, hogy nincs bennünk semmi közös. Ostobaság volt azt várni, hogy majd ő is izgalomba jön a sziget történelmétől. Mondtam magamnak, hogy ne tegyem, de mégis megkérdeztem:

– Te mit látsz, amikor végignézel ezen az utcán? – Van itt bármi rajtad kívül? – mondta olyan mosollyal, amiből sugárzott a begyakorolt bűbáj és rutin. Lefagytam. Először is bosszantott, hogy a pasas kevesebb, mint amennyi szeretném, hogy legyen. Aztán magamra haragudtam, hogy nem vagyok képes elengedni az elvárásaimat, és egyszerűen csak élvezni a vele töltött időt. Évek óta nem szexeltem, és ez egy gyönyörű pasi. Ha a farka csak feleakkora lenne, mint amekkorának a jelek szerint ő maga érzi, akkor is kielégítőbb élmény lesz, mint egy újabb éjszaka a saját kis kezem társaságában. A lehelete jó illatú volt. Esélyes, hogy azt is tudja, mit csináljon az ágyban. Kell nekem, hogy az egész ennél bonyolultabb legyen? – Engem nézel. – Oldalra hajtotta a fejét, és lassan beszélt, mintha ez valami olyasmi lenne, amivel eddig még nem találkozott. Előre-hátra nyújtogattam a vállamat, és megpróbáltam megszabadulni a hangulatomtól. – Bocsi. Csak reménykedtem, hogy majd osztod a lelkesedésemet. De nem lényeges. Most ő vágott rosszalló képet. – Neked nyilvánvalóan az. Nem tudtam, mit reagáljak erre, vagy hogy egyáltalán kell-e, úgyhogy csak álltam a pillantását szó nélkül. Így álltunk hosszú percekig…, újabb hallgatag mosolyszünet. Remek, már megint sikerült feszélyezetté tenni az egészet. Először ő pislogott, és idegesen beletúrt a hajába. – Elnézést, ahhoz szoktam, hogy egyszerűbben mennek a dolgok. Körbeforgattam a szememet. – Mert a nők általában a lábad elé vetik magukat? – Annál magasabbra céloznak, de igen. A szám döbbenten kikerekedett, aztán megláttam a szemében a mosolyt. – Szívdöglesztő. – Így szoktak leírni engem. – Nekem nem ez a szó jut eszembe – mondtam, és összefontam a karomat a mellkasomon. Szélesen vigyorgott. – Tényleg? És megosztod velem? – Beképzelt.

– Amit egyesek elbizakodottságnak hívnak, mások önbizalomnak nevezik – mondta kihívóan, cseppet sem zavartatva magát. – Mondd meg nekem, ha olyan nagyszerű fickó vagy, miért nincsen kapcsolatod? – Már mondtam neked, hogy ebben nem vagyok jó – felelte Mauricio, tükrözve ezzel a saját álláspontomat. – Mellesleg, még soha nem voltam szerelmes. – Szóval akkor mindig te vagy az, aki véget vet a dolgoknak? Még jobban összevonta a szemöldökét. – Igen. – De ha többet akartál volna, akkor volt olyan nőd, aki veled maradt volna? Ohó, ez nem tetszett neki. – Azt nem mondtam. – De azt gondolod. Most Mauricio volt az, aki rám bámult. Gondolatban visszaléptem egyet a helyzetből, és szívesen kupán vágtam volna magam azért, mert megint meggyilkoltam a hangulatot. Mi a fene bajom van? Miért vagyok olyan dühös? Mauricio pontosan az, akinek mondta magát. Azon volt, hogy ő legyen a bűbájos, figyelmes párizsi flörtpartnerem, akiről azt mondtam, hogy ilyen kell nekem. Nem kéne hogy számítson, mekkora az egója, vagy hogy nem érdekli a sziget története. – Mondd meg nekem, Wren, hogy ha te olyan nagyszerű valaki vagy, akkor neked miért nincsen kapcsolatod? Az arcom kipirult, de még mielőtt megérezhettem volna a kérdés élét, elmosolyodott. Mondtam már, hogy milyen gyönyörűen tudott mosolyogni? Pontosan úgy, hogy könnyedén letéríthetett egy nőt a maga útjáról. Még engem is. – Talán az lehet a baj, hogy ami a szívemen, az a számon – ismertem be, és én is mosolyogni kezdtem. Mauricio leengedte a karját, és lehajolt, amíg a lehelete csiklandozni nem kezdte az ajkamat. – Nem lehet, a te szád tökéletes. Az övé is az volt. Nagyot nyeltem. – A megszállott mérnöki munkám? A hüvelykujja az állvonalamat becézte, majd az ajkam körvonalait.

– Nem, az éppenséggel nagyon izgató. – Talán, hogy szigorúan ítélkezem? – suttogtam. – Fogd be, és csókolj meg, Wren! – parancsolt rám. A nyaka köré fontam a karomat, és azt tettem. Ott és akkor, annak az utcának a sarkán elengedtem magamat, és megcsókoltam őt azzal az éhséggel, ami egész nap egyre csak gyülemlett bennem. A testünk egymáshoz súrlódott, a nyelvünk egymással táncolt. A két keze megragadta a csípőmet, az én kezem vadul beletúrt a hajába. Amikor abbahagytuk, mindketten reszkettünk. Az álla alá vonta a fejemet, és a mellkasához ölelt, amíg a szaggatott lélegzetünk visszatért a rendes kerékvágásba. – Szent egek, Wren! Még mindig szédelegve a csókunktól, végre megengedtem magamnak, hogy élvezzem az érzést, forró arcomat az erős mellkasán. – Sajnálom, amit mondtam – motyogtam. – Mondhatjuk, hogy ez még a repülés miatti időeltolódás hatása? Általában nem inzultálom a randipartnereimet. Éreztem és hallottam is a nevetését. – Nem kell bocsánatot kérned. Én voltam a seggfej. A családom szeretne téged – azt mondanák, hogy pont te vagy, akit megérdemelnék. A mellkasom összeszorult. Túlságosan könnyű lett volna most elfelejteni, hogy van egy lejárati határidőnk. Mauricio igazán tehetséges volt a fantáziaépítésben. De már rájöttem, miért vagyok dühös – mert attól féltem, hogy nem bírok érzelmileg semleges maradni. Csupán egy mosollyal képes volt áttörni a védvonalaimat. De szükségem volt a védvonalaimra. Felelősséget viseltem, és olyan életem volt, amelyben nem fért el egy ilyen férfi. A kezem ökölbe szorult a mellkasán, és rá is csaptam vele. Ő körülfogta a nagy kezével. – Nézz rám, Cicus. Vonakodva felemeltem a fejemet. – Igen? A tekintetünk találkozott, és összefonódott. – Ne kérj bocsánatot, ha kimondod, amit gondolsz, vagy ha többet vársz el az emberektől. Én nem úgy látom Párizst, ahogy te, de szívesen látnám úgy. Azért utaztam ide, hogy válaszokat kapjak, de most kezdem azt hinni, hogy eddig csupa rossz kérdést tettem fel magamnak.

Megráztam a fejem. – Állj le! Tudom, hogy azt mondtam, hogy romantikára vágyom, de kérlek, ne vedd ezt ennyire komolyan. Mindketten nagyon világosan tisztáztuk, hogy merre tart ez a dolog. Egy percig hallgatott, aztán a halvány mosoly visszatért a tekintetébe. – Ó, igen, egy hétre való forró szex, átmeneti monogámia, fehérnemű, hallgatag vibrátor és palacsinták. Romantika, de semmi ócska duma. Kiengedtem az öklömet, és a tenyeremet a mellére fektettem. – Amikor így mondod, úgy hangzik, mintha… – Bámulatos – szakított félbe, és incselkedő fény gyúlt a szemében. – Minou. – Ne merészeld. – Leesett az állam attól, hogy a „macska” malac francia változatát használta rám. Megint rácsaptam a mellkasára, és hátraléptem… volna, de magához szorított. – Ó, és ne hidd, hogy nem fogok kikeresni a Google-ban francia kifejezést a férfi nemi szervre… A mosolya egyszerűen kiseperte a fenyegetésemet a fejemből. A fülembe suttogta: – Minek kiguglizni valamit, amit én megtaníthatok neked…, miközben meg is mutathatom egy nagyon meggyőző példán. – Bárcsak eszembe jutna valami csípős, amit a fejedhez vághatok – mondtam, és ringattam magam a kidomborodó merevedésén. Mély hangon, a gégéjéből mormogott. – Bárcsak képes lennék bármi másra gondolni, mint hogy ágyba bújjak veled. Sosem voltam az a nő, akit a férfiak hízelgéssel meg tudtak vásárolni. Nem vadítottam meg őket szándékosan, és nem teszteltem az önkontrolljukat. Akár igaz volt, akár merő fantázia, tetszett, hogy esetleg ugyanolyan hatással lehetek Mauricióra, mint ő rám. Cecile azt mondta, semmi nem jobb, mint a jó szex anélkül a nyomás nélkül, hogy több is kellene annál. De én nem értettem egyet vele. Nem voltam biztos abban, hogy erre én képes leszek, azonban átkozottul hevesen akartam Mauricióval lenni. Nem a túra után – hanem azonnal. Kinyitottam a számat, hogy meg is mondjam, de még mielőtt alkalmam lett volna rá, Mauricio hátralépett.

– Szeretnék egy második esélyt kapni a kérdésre, amit feltettél nekem – mondta. Kérdeztem valamit? Ki a fene emlékszik rá ilyenkor? – Rendben. Megfordult, és most mindketten a Szent Lajos-sziget központi utcáját néztük. – Amikor én végignézek ezen az utcán, lehetőségeket látok – meghallgatni, amit te tudsz a helyről, megnézni, mit szeretnél abból a kis boltból, fagylaltot venni neked a Berthillonnál, aztán megízelni az ajkadon. Tudok a közelben egy olyan boltot is, ahol megveheted azt a szexjátékot, amit szeretnél. Ott akarok lenni az első alkalommal, amikor használatba veszed. Látni akarom, amikor megtanulod kielégíteni magadat; aztán megmutatnám, hogyan lehet még jobb. Vajon nedves vagy, ha arra gondolsz, hogy elélvezel a kedvemért? Ha kettesben lennénk, az ujjaim már benned lennének. A nyelvem már tudná, milyen ízed van. – A forrósága, ahogy mögöttem állt, arra sarkallt, hogy megforduljak, és a karjába vetődjek, de kényszerítettem magam, hogy úgy maradjak, ahogy voltunk. A fülemhez hajolt, és megkérdezte: – Hogy tetszik ez mint romantika mellébeszélés nélkül? Ez megfelel annak, amit keresel? – Megteszi – krákogtam, aztán megköszörültem a torkomat. Az ágyékom lüktetve várakozott. Mauricio megcsókolta a nyakamat a fülem alatt. – Örülök, hogy végre eltaláltam. Ezzel megfogta a kezemet, és elindultunk a járdán. Még mindig ugyanolyan lenyűgözőnek találtam az épületeket, a macskakövek is ugyanolyan régiek voltak, mint eddig, de most már minden figyelmem a férfira irányult, aki mellettem lépdelt. Meglátogattuk a különböző boltokat, és némelyikben mintha ott lettek volna azok az apróságok, amelyeket szuvenírnek szántam a barátoknak, de egyelőre nem vettem semmit. Meséltem még Párizs történelméből többet is, mint amennyire kíváncsi volt, de úgy tűnt, érdekli. Főiskolai és gyerekkori sztorikat cseréltünk, miközben paninit ettünk egy padon a folyó mellett, a rakparton. Nem rémlik, ettem-e egy falatot is abból, amit rendeltem. A nap kezdett olyan lenni, mint egy megvalósult álom. És a fagylalt? Megédesítette a csókjainkat, egyszerre lettek hidegek, forrók és ízletesek.

Bárhova követtem volna Mauriciót azon a napon, de amikor elhagytuk a szigetet, belekapaszkodtam a kezébe, mert tudtam, hova megyünk. Különbség van aközött, hogy megegyezel egy férfival, hogy szexelni fogtok, aztán beléptek egy boltba szexjátékot venni. Az egyik eleven, vad sürgetés volt. A másik egyszerre volt izgató és ijesztő. Próbáltam lazának látszani, miközben besétáltunk egy üzletbe, amelynek a kirakatában fehérneműket állítottak ki. Mauricio folyékony franciasággal beszélt a nőnemű tulajdonossal. A nő válaszolt neki, aztán kérdezett tőlem valamit, és válaszra várt. Rábólintottam, habár gőzöm se volt, hogy mi a kérdés. Mauricio megrázta a fejét, és mondott valamit franciául, aztán angolul magyarázott nekem. – Azt mondta, nézzünk körül bátran, és jelezzük neki, ha azt szeretnénk, hogy elmagyarázza, melyik hogy működik. Azt mondtam neki, hogy te már egy tapasztalt szakértő vagy. Játékosan megszorongattam az ujjait. – Meg vagyok lepve, hogy nem azt mondtad, hogy te egy szexjátékguru vagy, és én a te tanítványod. Mosolyogva felvonta a szemöldökét. Nyeltem egyet, és nevettem. – Szóval ezt mondtad. Pontosan ezt mondtad neki, igaz? – Nincs kizárva, hogy azt sugalmaztam, hogy bármit el fogok tudni magyarázni neked, amit tudnod kell. – A mosolya elolvasztotta a tréfás szemrehányásomat. – Tényleg azt akartad, hogy a nő velünk lógjon? Mert én nem. Képtelenség volt nem visszamosolyogni rá. – Rendben, de ha „Cicusnak” hívsz, amíg itt vagyunk, akkor a golyódat összekötözöm, mint a birkalábszárat sütéshez. – Ez egy nagyon különleges fenyegetés – mondta, és lazított kicsit a trikója nyakán –, és egy férfi csomagja nem olyasmi, aminek a megnyomorodásával szabad tréfálkozni. – Ők nem hívnak engem vaginának, még franciául sem. Párat pislogott, úgy tűnt, visszafojt egy nevetést, aztán kijelentette: – Megértettem. – Megköszörülte a torkát. – Most, hogy ezt tisztáztuk, miért nem nézzük meg, miféle cuccokat árulnak?

TIZENEGYEDIK FEJEZET Mauricio Az üzlet elrendezése olyan volt, hogy a vásárlóknak ne kelljen zavarba jönniük. Átvezettem Wrent a hátsó részhez, amelyben az intimebb holmikat lehetett megtekinteni. Bár ez a bolt nem volt számomra ismerős, de a legelső francia szeretőm elvitt egy hasonlóba. Húsz évvel idősebb volt nálam, én pedig naiv ifjonc… Úgy bámulhattam, ahogy most Wren, a fal előtt, amelyen különféle mesterséges hímvesszők és fenékdugók voltak közszemlére téve. A sok évvel ezelőtt kapott tanács most eszembe jutott. Cirógattam Wren hátát, miközben beszéltem. – Az emberek rendszerint elkövetik azt a hibát, hogy azt hiszik, mindennek tetszenie kell, amit itt látnak. Pedig senki sem akar mindent megenni, amit egy éttermi menüben talál, és senki sem gondolja, hogy furán kell éreznie magát, ha olyasmit rendel, amit jobban szeret a kínálat többi részénél. Ez sem más. Először is, mennyire kedveled a pikáns dolgokat? Wren feszültnek érződött az érintésem alatt, de nem úgy festett, mint aki legszívesebben menekülőre fogná. Rámutatott egy dupla játékszerre, ami körülbelül akkora volt, mint a fél karja. – Ez túl sok. Legszívesebben nevettem volna, de ő komoly maradt. – Egyetértek. Felvett egy dobozt, amiben egy több motorral is rendelkező vibrátor volt különféle mozgó részekkel, és elolvasta az angol használati utasítást. – Ez túl bonyolultnak látszik. – Biztos vagyok benne, hogy tudnál vele bánni, de vannak egyszerűbbek. Olyan ember alaposságával nézett végig a polcon, aki minőségi vizsgálatot tart. Úgy lenyűgözték a holmik, hogy nem tudtam róla levenni a szememet. Megfogott egy korbácsot, suhintott vele, aztán visszatette. – Azt hiszem, megütnélek, ha egy ilyennel elnáspángolnál.

Vajon szándékosan tesztelte, hogy meddig tudom megőrizni a semleges arckifejezésemet? – Még sosem ütött meg senki szex közben, és azt se mondhatom, hogy szeretném, úgyhogy csak nézegess tovább. Elsétáltunk a vibrátorok polca előtt. Megvizsgálta őket, csípőre tette a kezét, és összepréselte az ajkát. – Nem tudtam, hogy ilyen sokféle van. Megköszörültem a torkomat. Nehéz volt úgy gondolkodni, hogy közben az összes vérem dél felé áramlik, de szerettem volna, ha olyasmivel távozunk, amit ő tényleg élvezni tud. – Mivel azt mondtad, hogy egy csendesebb darabot szeretnél, én valami ilyesmit javasolnék. – Egy behelyezhető vibrátort mutattam, amelyet úgy alakítottak ki, hogy ruha alá is lehetett viselni. – Ennek további előnye, hogy távirányítója is van. Megfordult, hogy rám nézzen. – És ki fogja kezelni? Te? Egy halálosan komoly játszmához is ketten kellenek. Valóságos showműsort csináltam abból, hogy alaposan megnéztem a dobozt. – Nem látom, hogy a nevemet beleírták volna a használati utasításba. Furcsa. De azt hiszem, ez azt jelenti, hogy bármelyikünk kezelheti a távirányítót. – Bizonytalanság suhant át a tekintetén, és már megint seggfejnek éreztem magam azért, mert tréfálkozom vele. Wren előzőleg azt mondta, hogy ahol lakik és dolgozik, ott ő egy a srácok közül. Szinte láttam magam előtt, amint az egyenes természete halálra rémíti a vele dolgozó fickókat. Intelligens nő volt, aki nem félt kimondani, amit gondol. És sokkal érzékenyebb is, mint amilyennek először látszott. – Wren, én csak hülyeségeket beszélek. Nem érdekel, ha úgy megyünk ki innen, hogy magunkkal visszük az összes ilyen szerszámot, vagy egy darabot sem. Boldogan szeretkezek veled egész éjszaka, vagy hagylak ott az ajtód előtt egy csókot követően, ha azt kéred. De ha ez az egész nem szolgálja mindkettőnk örömét, akkor nem jó úton járunk. Kutatva nézett az arcomba, aztán lassan bólintott. – Neked tényleg rendben lenne, ha ezt a napot csak egy csókkal fejeznénk be? Lassan forrni kezdett bennem a harag. Talán együtt volt valaha valakivel, aki nem így viselkedett vele? Ha megtudom, hogy igen, megtalálom a

szemétládát, és megtanítom neki, mit gondolnak az igazi férfiak ezekről a szarságokról. – Bármikor, Wren. Soha ne légy együtt senkivel, aki nem így áll hozzá. Nemcsak szexuálisan, de még egy kávéra se ülj le egy ilyennel. Rátette a tenyerét a mellkasomra. Alatta felgyorsult a szívverésem. – Neked sem lenne muszáj rendes fickónak lenned. A kezét a számhoz érintettem, és megcsókoltam. – Olyan sok szabály van. Gyere, és játsszál velem, Wren. Semmi kényszer. Majd együtt meglátjuk, hova jutunk. Visszatért arcára a gyönyörű pír. – Mi lett az „enyém vagy szombatig” programmal? – Vicces volt, ahogy utánozta a hangomat. Megvonogattam a szemöldökömet. – Az a férfi is tudok lenni, ha azt akarod. A tekintetét elsötétítette a vágy. – Tetszettél úgy nekem, és most még jobban, hogy ezt az oldaladat is megismertem. Szerepjátékokat játszol. Az is olyasmi, amit mindig szerettem volna kipróbálni. – A keze lesiklott a hasamon át, és beborította a lüktető farkamat. – Igazán csalódott lennék, ha ma egy csókkal elválnál tőlem. – Megértettem – mondtam fojtott hangon. Szentséges ég! A keze visszavándorolt a mellkasomra, majd lehullott, és csak nézett a szemembe. Ott álltunk. Nem beszéltünk. Nem mozdultunk. Annyira fel voltunk ajzva, hogy el tudtunk volna élvezni anélkül, hogy egymáshoz nyúlnánk. A doboz kihullott a kezemből a padlóra, és a koppanás visszatérített minket a valóságba. Mindketten lehajoltunk, hogy felvegyük, és majdnem összeütöttük a fejünket. Nevetve hagytam, hogy ő vegye fel, és kiegyenesedtem. Megvizsgálta a dobozt, és rám mosolygott. – Nos, kedves szexjátékgurum, mit óhajt, mit csináljon ezzel a tanítványa? Megrázkódtam, és felsóhajtottam. Szerettem volna felkapni, elrohanni vele a szállodámba, és ott megmutatni neki, de ugyanakkor nem akartam elveszíteni a várakozás izgató idejét sem, amit vele tölthettem. Akartam én valaha életemben nőt annyira, ahogy most őt akartam? Basszus, egyáltalán léteztek előtte más nők? Volt nevük? Arcuk? Mind eltűnt a semmibe, amikor a szemébe néztem.

– Vegyük meg ezt. Biztos vagyok benne, hogy azt is megengednék, hogy az öltözőfülkében jobban megvizsgáld. – Azt akarod, hogy most próbáljam ki? – A hangja felerősödött, miközben kérdezte. Én inkább lehalkítottam a magamét, és a fülébe súgtam: – Azt szeretném, hogy te most akard használni. Elemeket is árulnak itt. A hely teljesen diszkrét. És a buszos túrának sincs még vége. – Nem. – Rendben – mondtam, de mosolyogtam. A szeme mást mondott, mint amit kiejtett a száján. – Oké – mondta hirtelen. – Megcsinálom. Atyaisten, el sem hiszem, hogy beleegyeztem ebbe. Odajött az eladónő, én pedig elmagyaráztam neki a helyzetet. Arcizma sem rándult. Kifizettem a játékszert, és néztem, amint Wren bemegy az öltözőfülkébe egy csomag ceruzaelemmel meg a szerzeményünkkel. Én kint álltam az ajtó előtt. Végtelennek tetsző idő után, ami alatt a kibontott csomagolás zizegését lehetett hallani, Wren kiszólt: – Mauricio? – Igen? – Közelebb hajoltam az ajtóhoz. – Ugye nem hallod, vagy igen? Eltakartam az arcomat a fél kezemmel, és a markomba nevettem. – Egy hangot sem. – Ha egyszer bent van, más se fog hallani semmit, ugye? – Majd figyelmeztetlek, ha csak egy csipogást is hallok. – Belegondoltam, mennyire kezdő még, és megkérdeztem. – Vegyek neked síkosítót? A hangja mélyebb és rekedtebb volt, amikor válaszolt. – Ne. Köszönöm. Már bent van. És, hűha. Micsoda motorja van! Nagyot nyeltem, és megpróbáltam mély, megnyugtató lélegzetet venni. – Feljebb vagy lejjebb tekerheted, aszerint, hogy mi esik jól. – Hagyjam bekapcsolva? – Amit szeretnél. – Ismeritek a figyelmeztetést némely tablettákon, hogy ha valaki négy óránál hosszabb ideig tartó erekciót tapasztal, akkor keresse fel az orvosát? Mindig nagyon mulatságosnak találtam ezt a szöveget, de most, hogy én is megtapasztaltam, kezdtem megérteni, hogy mi a probléma lényege. Egy férfi agya, ha túl sokáig kell vér nélkül funkcionálnia, különös dolgokra képes.

Amikor Wren kisétált a próbafülkéből, az arcán az izgalom piros lángjával, és büszkén meglóbálta felém a távirányítót, hirtelen megpillantottam vele az örökkévalóságot. Az egész műsort… Öt gyerek, vakációk a családomnál, látogatások az övénél. Elképzeltem őt az ágyamban, a kocsimban, a házamban. Meztelenül. Felöltözve. Amint együtt nevetünk. Sírunk. A szívem mélyéig megrendültem, és csak bámultam őt tátott szájjal. Egyenesen odajött hozzám, és suttogott. – Tényleg nem hallod? – A szám mozgott, de nem jött ki rajta hang. Furán nézett rám. – Jól vagy? Történt valami? Megráztam a fejem. – Jól vagyok. – Várakozóan nézett rám, és rájöttem, hogy nem válaszoltam a kérdésére. – Semmit. Tökéletesen hangtalan. – Még most is? – kérdezte, és félig behunyta a szemét. – Lehet, hogy ez a beállítás túl jó ahhoz, hogy nyilvános helyen használja az ember. Csak azért vezettem ki Wrent a szabadba, mivel tudtam, hogy a hasonló boltok nem veszik jó néven, ha valami látványos erotikus jelenet játszódik le a falaik között. Amikor már kint voltunk a járdán, akkor húztam magamhoz, és csókoltam meg hosszan és mélyen. Amikor befejeztük, mindketten szaggatottan ziháltunk. Magamhoz szorítottam, amíg megpróbáltam visszanyerni az önuralmamat. – Nem vagyok rá képes – szólalt meg halkan, és valami meghalt bennem. Azt mondtam neki, hogy elfogadom, bármit szeretne, és komolyan gondoltam. De, szentséges egek, az rohadtul nehéz lesz, ha nemet mond. – Mire nem vagy képes? – Nem vagyok képes felszállni úgy a buszra, hogy ott idegenek vannak, meg gyerekek, és ez a dolog itt van bennem. Megkönnyebbültem. – Oké. Akkor ez az, amikor könyörögsz, hogy fejezzük be a túrát? Halkan nevetett, amitől a melle csábosan ringatózott a mellkasomon. – Azt hiszem, igen. – Kibéreltem egy lakosztályt, nem túl messze innen. Előre-hátra ringatta magát a testemen, amitől majdnem megint bennem rekedt a szó. Megnyomott egy gombot a távirányítóján, és felnyögött. – Rendben, de egy feltétellel.

– Igen? – Ha a teljes vagyonomat kéri, odaadtam volna neki. A baseballkártya-gyűjteményemet? Az övé lett volna. A Tom Brady által aláírt mezt? Beleegyezek. Bármibe. – Tudnál megint mocskosul beszélni hozzám? Az nagyon izgató volt. Az oldalamhoz rántottam, leintettem egy taxit, aztán leírtam neki mocskos szavakkal és részletesen mindent, amit tenni akarok vele. Miközben keresztül autóztunk a városon, további forgatókönyveket sugdostam a fülébe, és rávilágítottam kedvenc technikáimra is. Egyszer elélvezett a taxi hátuljában. Halkan, titokban. Becsukta a szemét, megszorította a kezemet, és beleharapott az alsó ajkába, miközben elárasztotta a gyönyör. Úgy helyezkedtem, hogy a sofőr ne láthasson rá a tükörben. Az a pillanat, ez az ajándék, csakis az enyém volt, csakis én gyönyörködhettem benne. Amikor megálltunk a szállodám előtt, kifizettem a sofőrt, és odavezettem Wrent a privát lifthez, ami csakis a legfelső emeletre vitt. Becsukódott mögöttünk az ajtó, megcsókoltam, de fékeztem magamat. Amit tenni akartam vele, az nem tartozott a biztonsági kamera látóterébe. Amikor a lift ajtaja kinyílt, és mi bent voltunk a lakosztályban, elkezdődött a játék. Felemeltem Wrent a csípőjénél fogva. Ő átfonta a derekamat a lábával, és én elindultam vele az előszobán át a hálóba. Hozzám dörzsölte az ágyékát, és kinyitotta az ajkát a tolakodó nyelvemnek. A türelmemnek vége szakadt. Feltéptem a trikóját, és lerántottam a fején át. Egy töredékmásodperccel később a melltartója a padlón landolt. Lázasan kigombolta az ingemet, és kihúzta a nadrágomból, aztán azt is a földre dobta. A melle pont olyan gyönyörű volt, ahogy elképzeltem, elég nagy ahhoz, hogy közé temessem az arcomat. Hátrahajlítottam őt a karomban, és mindkét mellével eltöltöttem némi minőségi időt. Egész idő alatt éreztem a vibrátor rezgését a hasamon. Ágy vagy tárgyalóasztal? A kanapé karfája? Mi lehet a legromantikusabb? Képtelen voltam dönteni, úgyhogy leengedtem a talpára ott helyben az előszobában, és meztelenre vetkőztettem. Ő ugyanilyen mohón megszabadított a maradék ruhadarabjaimtól. Egy percig csak csodáltam a tökéletes testét, aztán felhúztam egy óvszert. Nem akartam rohanni, de amilyen érzések töltöttek el, elfelejteni

sem akartam. Aztán szándékosan lassan elkezdtem felfedezni Wren testét a számmal. Máris nedves volt, és készen állt, de azt akartam, hogy sírva követelje. Elvettem tőle a távirányítót, és egy asztalra tettem, aztán térdre estem előtte. Az egyik lábát a vállamra emeltem, aztán a magam kezébe vettem a vibrátort. Kissé kihúztam, majd visszacsúsztattam. Mindkét kezével megragadta a vállamat, és a falnak támaszkodott. Be és ki. Oda-vissza, amíg már vonaglott és nyögdécselt. Megszabadultam a játékszertől, és a számmal helyettesítettem, magamba ittam az ízét. A nyelvemmel izgattam megduzzadt csiklóját, először lassan, aztán egyre gyorsabban. Gyöngéden becsúsztattam két ujjamat a nedves nyílásba, aztán kellő önbizalommal keresni kezdtem azt, amit sok férfi soha nem talál meg. Amikor rátaláltam, belepréselte domború szeméremdombját a kezembe, és a nevemet kiáltotta. Nyelv. Ujjak. G-pont. Már ekkor eljuttathattam volna a csúcsra, de önző módon csatlakozni akartam hozzá a közelgő gyönyörben. Eljuttattam az élvezet kapujába, aztán visszahúztam a kezemet, és felálltam. Ahogy csókolóztunk, megint felemeltem, és mélyen belehatoltam. Semmi sem mondhatja szebben, hogy „bírlak”, mint egy jó kefélés a falnál. Csókolóztunk. Nem kíméltem, de ő még többért könyörgött. – Óh, igen! – mondta újra meg újra, ahogy vadul nyomultam a testébe. – Ó, istenem, igen! – Szereted keményen, Cicus? – morogtam, és a kezemmel megragadtam a haját. Szorosan rám fonódott. – Szeretek mindent, amit csinálsz. Abba ne hagyd! – Abbahagyni? Ez csak a kezdet. Megfordultunk úgy, hogy most az én hátam volt a falnál, és kedvem szerint megemelhettem, és ráengedhettem a farkamra. Belevájta a körmeit a karomba, és hátravetette a fejét. Egyre erősebb lökésekkel döngettem. Csak mikor a szeme kezdett lecsukódni, és láthattam, hogy mindjárt elélvez, akkor engedtem el magamat. Vadul, durván megfordultam, és egyesültünk az észveszejtő, kirobbanó, őrülten fantasztikus orgazmusunkban.

Úgy maradtunk hosszú percekig, nekidőlve a falnak, még mindig egymásba fonódva. Végül lassan leengedtem a lábára, és megtörölgettem magamat. Itt be is fejezhettük volna, de én ígéreteket tettem, és valamennyit meg akartam tartani. Így volt tisztességes. Leöblítettem a játékszerét, és visszaadtam neki, ezúttal én vettem kézbe a távirányítót. – Dugd vissza, Cicus, aztán szeretném, ha letérdelnél. Az arca gyönyörűségesen elpirult. A haja kócos volt, az ajka duzzadt a csókjaimtól. A farkam máris teljes pompájába lendült a várakozástól. Visszaadta nekem a vibrátort. – Ha azt akarod, hogy térden álljak, akkor tedd vissza te. Tudnám szeretni ezt a nőt. – Igenis, hölgyem – mondtam rendkívül komoly hangon. Aztán a móka kedvéért, fél kezembe vettem a játékszert és a távirányítót is, lehajoltam, majd átlendítettem Wrent a vállamon. Nevetett és kapálódzott. A melle a hátamon hullámzott. Bevittem a hálószobába, és ledobtam az ágyra. A szeme sötétlett a vágytól. Felhúzta a térdét, és szétterpesztette a lábát. Gyengéden bevezettem a vibrátort, majd bekapcsoltam, és előre-hátra mozgattam, míg csak Wren egy nyögéséből hallhattam, hogy éppen jó helyre került. Az ágy oldalához mentem, kezemben a távirányítóval. – Gyere ide, Cicus. – Amikor nem mozdult meg rögtön, felerősítettem a vibrátor rezgéseit. Felém gördült, és négykézlábra állt, majd odamászott az ágy széléhez. – Igen, én gurum? – Vegyél engem a szádba, Wren. Szívj magadba mélyen. Megtette. Miközben ajka és nyelve űzték a maguk varázslatát, én is megemeltem az ő gyönyöreinek szintjét. Hamarosan már együtt sóhajtoztunk. Ösztönösen tudta, mit kell tennie a kezével. Az ajka szorosra zárult a farkamon, a nyelve izgatott és körözött. Úgy bánt a golyómmal, mint egy profi. Még jobban felerősítettem a vibrátort, és tetszett, ahogy megállt, hogy élvezze az érzést. Amikor elélveztem, lenyelte, és én nevet adtam az első gyerekünknek. Később meggondoltam magam a Szent Dugás Romanóval kapcsolatban, de az adott pillanatban jó ötletnek tűnt.

Minden jó volt úgy, ahogy volt. Visszafektettem Wrent az ágyra, és szeretgettem, ameddig el nem jutott a saját újabb orgazmusáig, aztán odavontam az oldalamhoz, és magunkra húztam egy takarót. Általában, amikor visszatértem a földre a szex után, abban reménykedtem, hogy az épp aktuális nő tudja, hogy mennie kellene, nem pedig maradnia. De most szorosabban öleltem magamhoz Wrent, és küzdöttem az álmosságommal. Ő már lecsukta a szemét. Úgy akartam felébredni, hogy ő ott van. Még annyi minden volt, amit meg akartam vele csinálni, amit még meg akartam tudni. Mit szeret a legjobban? Miből szeretne még többet? Életemben először nem akartam egyedül ébredni. Palacsintát akartam készíteni ennek a lánynak, az összes istenverte palacsintát, amit csak meg tud enni. Aztán azzal tölteni az éjszaka fennmaradó részét, hogy elégetjük azokat a kalóriákat.

TIZENKETTEDIK FEJEZET Wren Mauricio oldalához bújva, csukott szemmel, pánikrohammal küzdöttem. Ha nem szorított volna magához, talán már fel is öltözök, és mielőbb kirohanok az ajtón. A szexnek egy idegennel nem lenne szabad ennyire jónak lennie, és úgy éreznem, hogy minden úgy jó, ahogy van. Még a vezetéknevét sem tudtam. Öt nap – ennyit ígért nekem. Erotikus szórakozást. Nem kéne szeretni az illatát. Nem tudtam ellazulni az ölelésében, hiszen mindegy, hogy mennyire jó érzés minden, de ebből semmi sem valódi. Nem csoda, ha úgy mászkál körbe itt ezen a földgolyón, mintha ő lenne Isten ajándéka a nőknek… Rászántam egy pillanatot, hogy köszönetet mondjak a régmúlt pasinak a fentebbi emeletről ezért az élményért. Valaki még azt hihetné, ostobaság köszönetet mondani valamiért, ami teljesen illetlen volt…, de épp most mutatta meg nekem valaki, milyennek kéne lennie a jó szexnek, és ezt nem vehettem könnyedén. Ha férjhez mentem volna akármelyik régebbi pasimhoz, egy életre elköteleztem volna magam a középszernek. Fogalmam se volt róla, hogy lehetséges ilyen. Persze, hallottam már róla, hogy létezik, de igazából soha nem hittem el. Úgy gondoltam, ez csak olyan, mint amikor a templomban mindenki azt állítja, hogy imádkozik, holott valójában csak bambulnak. De közülük páran talán tényleg imádkoznak. Ki tudhatta? Mauricio csukott szemmel feküdt, és a lélegzete elmélyült, úgyhogy megpróbáltam kicsusszanni az öleléséből. De a karja szorosabbra zárult körülöttem. – Maradj… – dünnyögte. Egyáltalán ébren van? Talán minden nőnek ezt mondja, akit az ágyába vitt.

Túl jól éreztem magam a karjában, az ágyában. Hiperventillálni kezdtem. Tér kell. Muszáj volt némi teret iktatnom magunk közé, hogy kisilabizáljam a fejemben, ami épp most történt. Csak akkor tragikus az egész, ha én azzá teszem. Egy hülye ötlet árthat, például ha valami ostobaságot csinálok, elkezdek érzéseket táplálni iránta. Megint megpróbáltam elhúzódni tőle. Beletemette az arcát a hajamba. – Olyan átkozottul jó illatod van. Amikor megszólalt a telefonom, érte indultam, így kimenekülhettem a karjából. – Ezt fel kéne vennem. Mauricio az oldalára gördült, és félkönyékre támaszkodva engem nézett. Anyaszült meztelenül, törökülésben ültem a padlón, és felvettem a telefonomat. – Hogy ment a randid? – kérdezte Cecile. – Nincs kedved enni valamit együtt? Rengeteg mesélnivalóm van. – Szép napom volt. – A tekintetem találkozott Mauricióéval, és hangtalanul formáltam a szót: Cecile. Biccentett. – Miért ilyen furcsa a hangod? – kérdezte Cecile. – Nincs különösebb oka. – Még ott vagy vele? – Igen. – Ezt el kell mondanod… Tényleg elmentetek arra a buszos túrázásra? – kérdezte nevetve. Nem tudtam megfejteni a kifejezést Mauricio arcán. Olyan zavartnak tűnt, ahogy én is éreztem magam. Nem, ez biztos nem így van. Ő olyan pasi, aki folyton ezt csinálja. – Elmentünk a túrára, igen. És most csak… lazítunk. Mauricio felvonta a szemöldökét, és a szemén látszott, hogy jól mulat. – Megkefélt – jelentette ki Cecile. – Jó volt? – Megbeszélhetnénk ezt később? – Hallja vajon Mauricio, hogy mit mond? A vigyorgása arról árulkodott, hogy nincs kizárva. – Merthogy még mindig ott van. Felfogtam. Remek. Tudok várni. De figyelj, én is betartottam a fogadás rám eső részét. Találkoztam Felix szüleivel, és nem fogod kitalálni, mit tudtam meg tőlük. Előrehajoltam, és egy pillanatra elfeledkeztem a közönségemről.

– Mit? Mit mondtak? – Nem egy másik nővel volt. Hanem megsérült munka közben. Elég komolyan ahhoz, hogy műtétre volt szüksége. Nem akarta, hogy tudjam, mert zavarban volt miatta. Talán azt hiszi, hogy így már nem tudnék ugyanúgy tekinteni rá, de balesetek bárkivel történhetnek. – Megsérült? Mi történt? – Nem részletezték, de hetekig fog tartani, míg rendbe jön. – Még mindig a kórházban van? – Nem, a lakásában lábadozik. Fel akarok ugrani hozzá egy kis kajával vagy valami. Szerinted? Mi nem vagyunk ugyan azon a bizonyos „gondoskodunk egymásról betegség esetén” szinten, de azért érdekel a sorsa mint embernek. Bármelyik barátomnak vinnék kaját, ha megsérült. Beleharaptam az alsó ajkamba, és megint összeakadt a tekintetem Mauricio pillantásával. Határozottan hallgatózott. – Cecile úgy gondolja, felugrik Felixhez. Talán visz neki valami levest vagy hasonlót. Te mit gondolsz? Mauricio felült az ágyban. – Nagyon rossz ötlet. Ne tegye! Rosszallóan ránéztem. – Nem maradna ott. Csak szeretné neki megmutatni, hogy törődik vele. – Biztosíthatlak róla, hogy Felix nem akarja, hogy ott legyen. Mauricio megingathatatlan volt, és a mellkasom összeszorult az érzésektől. Cecile nevében megsértődtem. Ugyanakkor kaptam egy kis koppintást a valóságból. Tudod, mit? Baszódj meg, Felix. És te is, Mauricio. – Mauricio úgy véli, menned kéne. És én is úgy gondolom. Nem is kell odatelefonálnod. Csak ugorj be valamivel. Ha nem egy komplett köcsög, örülni fog neked. Összehúztam a szemem, és merészeltem másképp közvetíteni Mauricio véleményét, mint ahogy ő gondolta. Mindkét kezével megdörzsölte az arcát, és felsóhajtott. – Tényleg úgy gondolod? – kérdezte Cecile. – Igen – biztosítottam. A legjobb gyógymód, amikor homokszem kerül a gépezetbe, hogy az ember jó alaposan szemügyre veszi az igazságot, akármilyen keserves is az. Ha Felix lepattintotta Cecile-t, az érzései megsérülhetnek, de látni fogja, hogy elvesztegetett idő egy olyan férfival lenni, aki nem törődik vele eléggé. Még akkor is, ha jó a szex.

– Oké. Ezt teszem. Majd hívlak később, és elmondom, hogy ment. – Cecile, tégy meg nekem egy szívességet… – Mit? – Ha nem örül a látogatásodnak, tedd pokollá az életét. – Ó, ne aggódj miattam, Wren. Tudok magamról gondoskodni. – Tudom, csak ne fogadj el kevesebbet, mint amennyit megérdemelsz. – Nem fogok. Miután befejeztük a hívást, letettem a telefont a szőnyegre magam mellé. Mauricio ránézett a telefonjára, aztán megint rám. Hogyan lehetséges, hogy egyetlen nap után szinte hallom a gondolatait? – Fel akarod hívni Felixet, hogy figyelmeztesd. – Ő a barátom – mondta Mauricio bocsánatkérő grimasszal. – Tényleg megsérült? Tényleg sebészeti műtétből lábadozik? – Igen. Az égnek löktem a karomat. – Akkor mi ebben a nagy dolog? Évek óta szexelnek egymással. Nem lettek ettől legalábbis barátok? – Úgy kellene lennie. – Az én világomban egy ilyen viszony után többek is lennének. – Összefontam a karomat a mellkasomon, és rájöttem, hogy még mindig meztelen vagyok, mert a mellem ugrott egyet. Körülnéztem, de nem láttam semmit, amit hirtelen magamra teríthettem volna, úgyhogy felálltam, és odamentem a legközelebbi szekrényhez. A trikó, amelyet kihalásztam, nagyon nagy volt rám, de legalább mindenemet eltakarta, amit kellett. Csípőre tett kézzel megálltam az ágy mellett, és lenéztem a férfira, akitől épp most kaptam pár olyan órát, amit soha nem fogok elfelejteni. – Én ezt így nem tudom csinálni. Nem akarok úgy járni, mint Cecile. Mauricio odagördült az ágyon, és előttem állt fel. Mikor értem nyúlt, hátraléptem, és a keze lehullott. – Te nem vagy Cecile, és én nem vagyok Felix. Még egy lépést tettem hátra. – Ez az egész csodálatos volt. Sőt fantasztikus. De… Ő is lépett egyet, hogy megszüntesse köztünk a távolságot. – Maradj itt, Cicus. Több lépést hátráltam. – Látod, ez a helyzet. Nem igazán vagyok szexcicamica. Ez nem az én jelenetem, és te nem vagy az én típusom.

Oké, őszintén, az az Adonisz, aki ott állt előttem a férfiasság teljes dicsőségében, minden nőnek a típusa volt. De én mélyebb szinten értettem. Összevonta a szemöldökét, amitől ránc jelent meg a homlokán. – És mi a te típusod? – Te egy gyönyörű pasi vagy, de nekem több kell. Olyan valakit szeretnék, akivel közös dolgaink vannak. Valakit, aki megérti a tréfáimat, még akkor is, ha kihagyom a poént. – Újabb métert hátráltam. – Valami valóságosat szeretnék. – Wren, ha olyasmit csináltam, ami… Megfordultam, és kimenekültem a folyosóra, ahol az összes ruhám hevert. Követett, és a farka vidáman himbálódzott, ahogy közeledett. Odadobtam neki a nadrágját. – Felvennél valamit, légy szíves? Belelépett a nadrágjába. Megtaláltam a bugyimat, felhúztam, aztán a farmeromat is. Szó nélkül felvettem a melltartómat az ő túlméretezett trikója alatt. Ott állt mellettem a csupasz mellkasával – a gyönyörű, lenyűgöző csupasz mellkasával –, miközben beleléptem a cipőmbe. A szomorúság a szemében lelkifurdalást ébresztett bennem azzal kapcsolatban, ahogy lelépek. Ő csak jó volt hozzám…, és ezalatt azt értem, hogy igazán jó. Hogyan tudnám neki elmagyarázni, hogy ez is része a problémának? Ha a dolgok nem lennének ennyire tökéletesek, akkor talán kibírjuk szombatig. De nem kockáztathattam meg azt a fajta sérülést, ami máris kezdett kibontakozni a szemem előtt, és rosszabb lesz, ha hagyom, hogy túl messzire menjünk. – Sajnálom – mondtam nyersen. – Semmit nem csináltál rosszul. Mindent jól csináltál, sőt túl jól, és pont ez az, amiért el kell mennem. Tudom, hogy ez nagyon elcseszettül hangzik, de én így érzek. Nem bántam meg a mai napot. Csak… – Eszembe jutott a vibrátor. – Itt hagyjam a játékot? Vagy elvigyem? Látod, ez a gondom. Hogy nem tudom. De ami ennél is fontosabb, nem is akarom tudni. Nem akarok az a nő lenni, aki kefél egy pasival, aztán felragadja az új vibrátorát, és hazamegy, mintha mi sem történt volna. – Remek – mondta rekedtes hangon –, mert a vibrátorod és én is azt szeretnénk, hogy itt maradj. Pislogtam, hogy visszafojtsam a könnyeimet.