Észak Lángjai PDF

NNCL163-27Av2.0 Wayne Chapman Észak Lángjai Walhalla Páholy BUDAPEST 1992

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Wayne Chapman Banners of Flame Pendragon Books, 1990 Published by Pendragon Publishing Co., Inc., London Copyright ©1988 Wayne Mark Chapman Fordította Gáspár András és Novák Csanád Minden jog fenntartva, beleértve az egész vagy részletek reprodukálásának jogát. All rights reserved! A címlapon Boros Attila festménye A címerek Zsilvölgyi Csaba munkái A térképeket Kádár Enéh készítette Tipográfia: Deierl András és Marjai Csaba Hungarian translation ©1992 Gáspár András és Novák Csanád With the most sincere written consent of the Author Hungarian edition ©1992 Walhalla BT. ISBN 963 7632 02 6 WP-F-200292-13.41.52-3 A kötet kizárólagos terjesztője az Antares Kft. Galaktika könyvesbolt 1091 Budapest, Üllői út 107. Kiadja a Walhalla Páholy. Felelős kiadó a kiadóvezető. Korrektor: Fenyvesi Dezsőné. Offszetreprodukció: Zrínyi Nyomda. Szedés, tördelés: Thalamus Tipográfiai Stúdió. A nyomdai munkálatokat az Alföldi Nyomda végezte. A nyomdai megrendelés táskaszáma: 7138.6610-14-2. Felelős vezető: Szabó Viktor vezérigazgató. Terjedelem: 19 ív Készült Debrecenben az 1992. évben.

Két" igazi" bárd, Dorsey Burnette és Karen Carpenter Emlékének.

Az tesz naggyá, hogy szűnnöd nem lehet, s hogy sose kezdesz, az a végzeted. A forgó ég mása csak énekednek, mindig egy benne a vég és a kezdet, s amit a Közép nagy hulláma hord az, ami még lesz s már eleve volt.

PROLÓGUS A DAL HAVA Mintha mennél de itt maradnál Egy láthatatlan ég alatt Egy más helyen hol hasztalan már Nem látható a mozdulat Nagyon különböző lakásunk Kettőnket egy börtönbe zár. Vak a szemed hogy meg ne lásson Fülem süket hangodra már.

1. em könnyű eljutni Murgadorba. A Quiron-tenger nyugati partján a hajdanvolt Kyr Birodalom úthálózatának maradványai árválkodnak csupán: szürkén, töredezetten kanyarognak mérföldek százain át, hogy végül rég leomlott hidak pilléreihez, szakadékok pereméig vezessék az elcsigázott utazót. A hegyvidék hágóit mindenre elszánt haramiák vigyázzák - legtöbbjük a helyi hatalmasságok zsoldjában áll. A birtokosok kivétel nélkül az ősi módon - vérrel és vassal - szerezték hatalmukat, s mert nem büszkélkedhetnek hősi tettekkel, udvartartásuk pompájával pedig hasztalan igyekeznének elhomályosítani a bérceken túli hercegség, Erigow ragyogását, különös kedvteléseknek hódolnak. Murgador grófja - e néven a hetedik - emelt fővel viselte a Különcök Fejedelme címet. A rossz nyelvek szerint maga agyalta ki ezt is, akár azt a másikat, melyen maroknyi alattvalója s számos pribékje még gyakrabban emlegette: a Kobzos. Jól bánt a hangszerekkel, bársonyos baritonjáról széltiben csodákat meséltek. Suttogták, regéiben megelevenednek az elmúlt idők - a világ ifjúkora, a kyr istenségek lakta égbolt, minden szépség és iszonyat, amit a Nagyok keze s akarata teremtett... És bár Murgadorba nem visz kövezett út, s karavánok is csak nagynéha vágnak át rajta Doran, Tarin, vagy az elfek lakta Sirenar felé, a Dal Hónapjaiban regősök, bárdok, énekmondók jönnek mindenfelől, hogy nemes versengésben mérjék össze tudásukat a híres-hírhedt Kobzossal. Jönnek évről évre, noha nyílt titok, hogy a gróf szinte sosem veszít, s hogy visszafelé, kastélyától hazáig még hosszabb, még veszedelmesebb ösvény vezet... 2. babérkoszorúval ékített homlokú férfi és a feketébe öltözött nő Nyárközép napjának éjjelén érkezett a fogadóba. A masszív kőépület - akár a nevesincs település hajlékainak zöme - évszázadok óta lapult már itt, a roppant bércek

árnyékában. A vidéket szélcserzette képű, kevésszavú emberek lakták, szemük akár a kőszáli sasoké; figyelmüket semmi nem kerülte el. Az idők folyamán azonban megtanultak hallgatni, hallgattak hát most is: óvatosságra intette őket a sokéves tapasztalat. Az első álmukból felvert lovászok megcsodálták a férfi hátasát: büszke fejtartású, tüzes mén volt, abból a gyorslábú fajtából való, melyet harcosainak és nagyjainak nevel az Íjászok Népe. Gazdája, noha kardot és tőrt hordott, látnivalóan nem volt harcos - dalnokfélének látszott inkább. Tekintetében, melyet a lomhán mozduló fogadósra emelt, a kimerülten célba ért vándorok csöndes derűje lappangott. - Ki az úr ezen a vidéken? - kérdezte tisztán csengő, különös zengzetekben gazdag hangján. A feketébe öltözött nő az eget fürkészte. Kelet felől lassan közeledtek, már-már összetorlódtak a súlyos viharfelhők. - Meleg étellel, jóféle itallal és vetett ággyal szolgálhatunk - mondta megfontoltan a fogadós -, úrral azonban nem. Ezen a vidéken nem parancsolnak a hágók őrei, a mágusok, a nagymesterek, de még Toron klánjai sem! Túlzott persze: esztendőről esztendőre önkéntes adóval biztosította a hatalmasságok jóindulatát, mint minden épeszű helybéli. A babérkoszorúval ékített homlokú idegen a nőhöz fordult, néhány szót váltott vele az Északföldiek érthetetlen nyelvén. Mosolygott. Elégedettnek látszott. Szobát, forralt bort és fürdőt rendelt, majd zsákját a vállára vetve nekivágott a nyikorgó falépcsőnek. Mikor a konyhaajtón ki-kileső fehércselédek megpillantották, összenéztek s felsóhajtottak: "Milyen jó kiállású, milyen büszke! Mint valami király..." A fogadós hosszan nézett a feketébe öltözött nő után. Maga sem tudta miért, rosszat sejtett. A tornácon állt töprengve, bámulta a csúcsok körül örvénylő fellegeket; azután, hogy megdördült az ég, eleredt az eső, vállat vont, sarkon fordult, s ment, hogy tegye a dolgát, akár a többinek. ...Éjfél is elmúlt már, mire megrakott tálcával a jövevények emeleti szobájának ajtajához ért. Odakint vad égiháború dúlt, a mennydörgés megmegrezegtette az ablaktáblákat, a villámlobbanások nappali világánál kárhozott lelkekként hajladoztak a fák; a fogadóst, noha nyakas és bátor férfiként ismerték, megint hatalmába kerítette a balsejtelem. Saját, hosszan elnyúló árnyékára pillantott, majd borzongva feljebb emelte lámpását, s bezörgetett. A babérkoszorús utazót szólította,

azon a különös hangzású néven, amelyet alig egy órája, odalent hallott tőle, s közben rettegett - attól, hogy a feketébe öltözött nő nyit ajtót, hogy végigméri, s jéggé dermeszti tekintetével... Csontjaiban érezte a feltámadó szelet: északról, Murgador fennsíkja felől fújt, nekifeszült a sok vihart látott épület falainak, s bebocsátásért esdeklőn rázott minden vasalást. Az udvarban tanyázó kutyák remegve lapultak vackukon, elkerekedett szemük megannyi kéklő karbunkulus. S egyszerre felvonítottak, akárha a holdakat pillantották volna meg a felhőpaplan túloldalán. A siketítő égzengés elnyomta a vágtába ugró lovak patáinak csattogását; a visszhang végiggördült a völgyön, s valahol messze, a hegyeken túl ült el. A fogadós oldalra billentett fejjel fülelt. Úgy rémlett neki, hangot hall, sóhajt vagy nyögést; s noha valószínűbbnek tűnt, hogy csak a szél zúg, hogy érzékei űznek gonosz tréfát vele, óvatosan lenyomta a kilincset, s résnyire nyitotta az ajtót. Hevesen dobogó szívvel, tétován állt lámpása halvány fénykörében. Odabent sötétség honolt, kripták, cintermek homálya; a levegőben édeskés szag terjengett, mely nem a füstölőszerek vagy a falakra aggatott uscayha-fonatok illata volt... A fogadós ismét az utazót szólította, majd két bizonytalan lépést tett előre, s remegő kézzel feljebb csavarta lámpása lángját. Arcát hűvös, eső- és földszagú légáram simította végig. A szemközti ablak tárva-nyitva állt, odakint pokoli táncukat járták a megtépázott ágak. A tájon elömlő villámfényben láthatóvá vált az ágytakaró s a jobboldali fal egy darabja. Fekete foltok éktelenítették mindkettőt. A fogadós moccanni képtelenül, résnyire nyílt szájjal bámult. Balra, közvetlenül a lába előtt idegen test hevert, az oldalán ejtett sebből kiömlött vér beszennyezte tépett köpönyegét. Az ablak alatt, falnak vetett háttal, tőrét markolva ült a babérkoszorúval érkezett utazó: tekintetében, melyet a felföldire emelt, kín szűkölt most, kín és kimondhatatlan iszonyat. Vállát, mellét rövid, fekete tollú nyílvesszők ütötték át, bal karján vékony zsinegből font hurok, melyhez hasonlót a fogadós korábban csak vadorzók övén, elejtett nyulak és őzek nyakán látott... A dalnok felsóhajtott megint. Élete lángja kialvóban volt: ahogy moccant, szája sarkán vér csordult ki, s ahogy a házigazda hozzáhajolt, el is szállt belőle a lélek; feje oldalra billent, ujjai közül kifordult a

penge, s megzendítette a jobbjának támasztott lant húrjait. Különös, varázsos hang. A fogadós megborzongott. Egy pillanatig úgy érezte, nincs egyedül a szobában. A valóság pompás szövedéke meghasadt; a lant szavára a Túloldalról magas, tiszta hang válaszolt, akárha Alborne, a Bárd sípja zengett volna távoli, napsütötte mezők felett... Fényesség támadt, azután kihunyt - valami nagyot nyikordult, a folyosón sietős léptek dobbantak. Egész sereg jól-rosszul felfegyverzett suhanc sietett a gazda segítségére. Az ajtóban torpantak csak meg, elkerekedett szemmel bámulták a dúlás nyomait. - Kiáltottál, uram... - suttogta egyikük. Nem én - akarta mondani a fogadós, azután mást gondolt, s lassan ingatta fejét. - Emeljétek fel! - mutatott az elesett énekmondóra. Ösztönös tiszteletet érzett iránta, mert szép és különös ember volt, s mert nem adta olcsón az életét. - Azt a másikat meg - mormolta - tüntessétek el! A férgek közt a helye, mint minden haramiának! Körülpillantott a szobában. Nemigen tudta, mihez fogjon legközelebb, de semmi a világon rá nem szoríthatta volna, hogy lehajoljon a szanaszét gurult aranyakért. Valami azt súgta neki, a támadókat sem a pénz érdekelte. Nem tűnt el más, csak a dalnok babérkoszorúja. S persze a feketébe öltözött nő... Egy ilanori - az ilanoriak ősi hite szerint legalábbis - sosem szakad el hazájától, mint ahogy soha nem is hal meg igazán. Vándorsólyomként ábrázolt lelke - egy a három közül - alkalmanként pihen csak meg testében, annak pusztulása után pedig végképp hazaszáll. A Farkas-lélek tovább bolyong e világ térségein bosszúját keresve, míg mindaz, ami az Emberből megmaradt, útrakél Kai-Ahnar (az újabb nemzedékek számára Arel, Krad, vagy valamely más, pyarroni isten) fényessége felé. A Murgador gyepűjén meggyilkolt dalnok Emberlelke meghatározhatatlan ideig követte “tekintetével” a Vándorsólyom röptét. A Farkas távolabbról figyelt szomorú szemével. Nem volt igazi fenevad - az énekmondó tudta ezt, s most első ízben bánkódott miatta. Egyre várt, körözött a Fényben, míg valahol messze, valahol odalent, abban a másik szférában, amelyet maga mögött hagyott, meg nem pillantotta a lovasokat. Húszan, legfeljebb huszonöten lehettek. Zömük Szépmező

szívéből indult útnak, néhányan a boszorkánymesterek sötét birodalmának határán, őrhelyüket másoknak átadva csatlakoztak a menethez. Most együtt vágtattak felperzselt mezőkön, úttalan utakon, elnéptelenedett falvakon át, dacolva a helyi hatalmasságok haragjával, mit sem törődve a veszedelemmel, a küszöbön álló háborúval; megannyi elszánt Emberarc, megannyi verdeső szárnyú Sólyom, agyarát villogtató Farkas. És a dalnok mosolygott. Lám, nem feledkeztek meg róla. Most már minden rendben lesz. Most már megpihenhet. 3. Quiron-tenger keleti partvidékét Murgador lejtőitől kétheti járóföld választja el. Gyors lábú hátas nyergében nyolc-kilenc nap alatt ér célhoz a vándor, egy futármén egy hét alatt száguldja be ezt a távolságot - Ilanor lovasai nem egészen öt napot szántak rá, s mint rendesen, ezúttal sem kellett csalódniuk állataikban. Napfelkelte előtt egy órával, három irányból közelítették meg a bércek árnyékában megbúvó települést. A felföldiek közül alig néhányan látták őket: fantomok gyanánt bontakoztak ki a ködből, ugrattak át az alacsony hajlékok, léckerítések felett. Lovaik lábát nem bugyolálták rongyokba, azok mégis csaknem zajtalanul vágtattak, sebesebben bármely hátasnál, mely Észak-Ynev rögeit valaha tapodta... A házőrző ebek mordultak egyet-egyet, aztán elcsendesedtek; gazdáik pedig eltöprengtek, hátha nem is emberek, hanem elfek érkeztek seregestül az ódon fogadó udvarára. A nyeregből leugró alakok öltözéke, fegyverzete persze egykettőre eloszlatta a kétségeket. Az angyalszárnyként lebbenő, sötét köpönyegek alatt ezüstveretes tegzek, tarsolylemezek csillantak, a kápákon nyílpuskák himbálództak, az ívelt pengéjű, kétélű kardok azonban nem kerültek elő hüvelyükből. A messziről jött férfiak és nők, akárha éteri zenére mozdulnának, pillanatok alatt elfoglalták a számukra kijelölt posztokat. Csendes járásúnak bizonyultak ők

is - mozgásuk a vért ízlelt nagyvadakéra emlékeztette a szemlélődőt. Azok lépnek így, akik bizton tudják: nincs méltó ellenfelük a nap alatt. A csapat vezetője szálegyenes tartású, deres hajú öregember volt. Markáns sólyomarcára mély barázdákat vésett a számtalan megpróbáltatás, ujjasára, köpönyegére mintha az elviharzott évtizedek pora rakódott volna: réges-rég acélszürkére fakult mindkettő. Acélszürkén villantak szemei is - egy fiatalabb férfi tekintetét keresték, aki utolsónak, gyalogosan érkezett az udvarba. Fehér mén követte néhány lépéssel lemaradva, mint afféle tapintatos jóbarát. Az öreg magához intette a jövevényt, néhány szót váltott vele Északfölde rejtnyelvén, majd a tornácon időközben megjelent fogadósra és háznépére mutatott. A férfi előrelépett. A fehércselédeknek, mi több, a gazda lányának is feltűnt, milyen jóképű - és milyen komor. Magukban azt latolgatták, rokona volt-e a megölt dalnok, s ha igen, vajon mit szándékszik tenni, hogy a gyilkosokon bosszút álljon. Akár így, akár úgy, nem szerettek volna a martalócok helyében lenni. Az északnyugati hegyvidéken veszett hírét költötték az Íjászok Népének, s a férfi - társaihoz hasonlóan - igencsak veszedelmesnek látszott. A fehércselédek egyszerre rádöbbentek, örülnének, ha elmosolyodna végre... Tier Nan Gorduin várt. Az elmúlt esztendők tapasztalataiból okulva rég letett arról, hogy bármit elsiessen. A sietség hibákhoz vezet, a hibák fájdalmasak olykor. A fájdalom pedig alattomos. Nem az acél ejtette sebek fájdalma ez: azt a kínt egykettőre legyűri a test, feledésre ítéli az emlékezet. Bizonyos sérülések sajna sokkal lassabban gyógyulnak, s jobban meggyötrik az áldozatot még a toroniak kristályhegyű nyílvesszőinél is. Ilyen sebeket kizárólag a legnagyobb mágusok és a nők osztogatnak - a nemlétező istenek legyenek irgalmasak ahhoz, aki eléjük kerül... - Mondd meg nekik - szólt most ilanori nyelven az öreg -, hogy azért az emberért jöttünk, akit tíz meg tíz napja, Nyárközép éjjelén ragadott el itt a Sötét. Mondd meg nekik, hogy nem esik bántódásuk. Rebegjenek hálát jósorsukért a Négy Szélnek és mindazoknak a bálványoknak, akiket errefelé tisztelni szokás. De mondd meg nekik, hogy az életükért cserébe választ kell adniuk minden kérdésedre, s hogy minden válasz egyenes legyen és igaz! - Súlyos sóhajjal félrenézett. - Beszélj! Gorduin tolmácsolta az elhangzottakat, majd ilanorira fordította a fogadós szavait. Ügyelt minden hangsúlyra, hisz tudta: Öreg Rik elfogadhatóan beszéli a Közös Nyelvet, büszkesége tiltja csupán, hogy használja is. Általában véve

idegenkedett mindattól, amit Pyarron, a Dél ajándékozott az emberiségnek - kivéve talán a kengyel adományát. - Azt mondja, vártak bennünket. Azt mondja, az elesett az istenek kegyelmében részesült, nem merészeli érinteni senki. Olyan, mintha csak aludna... - Alszik! - emelte fel hangját az öreg. A távolba révedt. - Tovább, Tier, tovább! Gorduin néhány kérdést intézett a falubeliekhez. Eltöprengett. - Ugyanazt mondják mind, amit a nyomok. Öt ló járt erre a gyilkosság éjjelén. Az ötödik üres nyereggel érkezett, távozóban pedig észrevehetően kisebb terhet hordozott a többinél - kivéve azt az egyet, amelyiknek visszafelé nem akadt lovasa. A támadók a bozótosban rejtőztek el, azután, hogy jelet kaptak odabentről, felkapaszkodtak a tetőre. Onnét alighanem kötélen ereszkedtek le az ablakig. Egyikük meghalt odabent. A háziak elkaparták. A legszívesebben ezt tennék Murgador grófjának minden pribékjével. Cégéres gazemberek egytől egyig: közönséges útonállók, szökött fegyencek, egykori rabszolgakereskedők... - Oldalt lépett, megveregette a türelmesen várakozó fehér mén nyakát. - Pontosan az történt, amitől tartottunk - folytatta halkan. - A fiú nem hallgatott az okos szóra, egymagában indult el Erenből, hogy legyőzze a Kobzost... - Egy darabig némán állt; élénk szél kapaszkodott fekete köpönyegébe, szétborzolta egyenes szálú, sötét haját. - Sikerült felülkerekednie a dalnokok versenyében, átvette a gróf kezéből a koszorút, azután... - Hátrapillantott, az udvarba nyíló kaput nézte; tekintetében ott izzott a harag. - Kerülőutat választott hazafelé. Nyilván megérezte, hogy üldözik, de nem hitte, hogy a vérét akarják. Nem ismerte eléggé a Kobzost. Ha ismerte volna, nem bízik meg a nőben, aki alighanem még a várban csapódott hozzá. - Bosszúsan a földbe rúgott. Szerelem az első látásra...! Nem gondoltam, hogy hisz még az ilyesmiben. Az öreg magához intette három emberét, azután ismét Gorduinhoz fordult: - Mondd a fogadósnak, hogy mutassa az utat! Testvérünk épp elég időt töltött idegenek között, és én... - Tétovázott. - ...szavamat adtam mestereinek, hogy gondunk lesz rá. Rá, és minden egyébre. Arra a murgadori fenevadra is. Gyerünk! A bárd a mohos kőkerítésre telepedett, szivarra gyújtott, úgy eregette a füstöt, mint valami unott, vén sárkány. Várt. A csúcsokat övező felhőkön túl ragyogott a nap, tekintetének

tüzét percekig állta csak a harmat. A völgyekből egykettőre kiszorultak az árnyak - Gorduin titkon reménykedett, hátha megszabadul tőlük ő is, hisz rég megelégelte már társaságukat. Igen makacs árnyak voltak persze, s maradtak, ahol voltak: sötétlő glóriával övezték egy Eriel nevű lány emlékét. Kemény léptek dobbanására rezzent fel: az öreg érkezett vissza felemelt fejjel, s mint mindig, szálegyenesen Rik, a Szürke Farkas, a Látó, a Muzsikások Kapitánya; gyászáról vonássá keskenyedett ajka árulkodott csupán. A fekete köpönyegbe csavart elesettet ketten hordozták; vertezüst halotti maszkja tompán fénylett a szürke ég alatt. A harmadik férfi a lantra ügyelt, azzal a tisztelettel, mely minden valamirevaló mágikus zeneszerszámnak kijár. A Szürke Farkas jelentőségteljesen körülpillantott. Tekintete elidőzött valamennyi emberén s végül a félrehúzódva tűnődő férfin állapodott meg. Gorduin, mint aki rossz álomból ébred, nyomban mozdult, leszökkent pihenőhelyéről. Mialatt társai a lovakat szólították, már át is vette a hangszert, s értő kézzel simított végig húrjain. Az udvarban elmélyült, megsűrűsödött a csend. A jelenlevőket - felföldieket, ilanoriakat egyaránt - különös érzetek kerítették hatalmukba. A helybéliek némelyike derengést vélt látni a bárd ujjai körül, s egyszerre megsejtette, amit a lovasok mindegyike tudott: a magas idegen búcsút mond meggyilkolt földijének, s magára vállalja az igazságtétel terhét. Hangja utat talált a legérzéketlenebbek lelkéhez is, arckifejezése minden fogadkozásnál ékesebben beszélt. A Hold-hegység Marvinal öbléig terül, rengeteg veszi Doriant körül. Ott váltunk el. Mint hullám a hínárt, úgy vitt a sorsod, kegyetlenül. Rád gondolunk, ha felhők vándorolnak, rád majd óráin az alkonyatoknak. Eltávolodtál. Búsan integetünk, Lovaink még soká összenyihognak. Öreg Rik aranyakkal teli erszényt hajított a fogadósnak, majd lovára szállt, onnét pillantott látható tisztelettel az elesettre. - Nem voltál harcos, egy gazembert mégis magaddal ragadtál - szólt halkan, s intett övéinek, akik óvatosan nyeregbe emelték a holtat. - Ostoba voltál, de bátor: hazáig velem

lovagolsz majd, fiú! Az ilanoriak sorra Gorduin elé járultak. Szertartásosan megérintették mindkét karját: Forgassátok jól a fegyvert! Egy alacsony, hollófekete hajú, ragyogó szemű lány, akivel néhány éjszakát töltött nemrég a vártán Toron gyepűin, szemeit, száját csókolta meg: Szeretlek és visszavárlak... És a bárd, napok óta először, elmosolyodott. Jobbjának mutatóujjával kört rajzolt a lány tiszta homlokára. Megérintette az ajkát: Tudom. A Szürke Farkas és emberei napfelkelte után egy órával hagyták el a települést. Három órán át vágtattak a Tarinba vezető Ősi Úton, majd északkeletnek vették az irányt, hogy a Szövetséghez tartozó Dwyll Unió területén át térjenek meg távoli hazájukba. Alighogy odébbálltak, felkerekedett Tier Nan Gorduin is. Északnyugatnak indult, a Murgadorból alázúduló folyó, a Lom gázlójához, ahol két napja várta már egy régi jóbarát... 4. hegyvidéken ilyentájt vigasztalanul szürkék, hűvösek a reggelek. A kyr Ősút mellett meghúzódó falvak lakói azonban bizakodnak, hisz tudják: a gyorsan illanó dér, az ég alján derengő pír a Tűz és Fény enyhet adó hónapjainak közeledtét jelzi. Mire a nap az ormok fölé hágott, a köd már csak a Tarplatóra épült várat, Murgador grófjainak ősi fészkét rejtette a szemlélődök elől. Hét óra tájt azután eloszlott a köd is; elsőnek a tornyok tűntek fel – akár egy óriáskéz görcsbe merevedett ujjai,- majd a falak és a kapuk; kőre kő, vasalás vasalás hátán: városnyi szikla- és fémtömeg vigyázta e vidék urának könnyű álmát... A Kobzos – gondolták reggeli közben az egyszerű lelkek – bizonyára dühöng megint. Holmi családi ünnepet ülnek ma odafent; ilyenkor pedig ajándékot áhíttán még az istenektől is. Szelíd napsütésnél, enyhe szellőnél aligha adná alább. Arel azonban, mint annyi esztendeje már, most sem hallgatta meg óhaját. Ő tudja, miért...

S tudta persze a gróf. Tudta, ahogyan azt is, hogy más, különb ember ő a többinél: kiválasztott. Anyja mondta. Apja mondta. Csupa ránc öregapja hörögte alig néhány órával elmúlása előtt, mikor nyakába akasztotta a Talizmánt, melynek segítségével a Murgadorok kijátszhatják a halált. Olykor – főként holdtalan éjszakákon – hangok szóltak hozzá; becézték, megsúgták, mit tegyen. Ezt persze titokban tartotta: egy nemesembernek nem parancsol senki. Mulattatta a tudat, hogy cselekedetei bőszítik az embereket. Nem félt tőlük. Megesett, hogy a nevüket kiáltotta, s kacagott. Nem érinthetik. Kiválasztott. Legszebb éveiben járó, vállas, bikaerős férfi volt. Értette a módját, hogyan kápráztassa el környezetét öltözékeivel, dalaival egyaránt. Undorodott mindentől, amit közönségesnek vélt. Ritkán mutatkozott a pórnép előtt néhány szemvillanásnál hosszabb ideig. Mindennapjait fokozott elővigyázatosság – anyai örökség – hatotta át: lábujjhegyen járt, nesztelenül és fürgén, mint a gyík. Olykor perceket is elidőzött a küszöbön, mielőtt csarnokai homályából a verőfényre, a napsütötte balkonról a hűs termekbe lépett. Suttogták, szeme sosem rebben meg; azok, akik közelebbről ismerték, félték tekintetét, és sosem kételkedtek igazában. Az alakját körüllengő hüllőszerűség azonban még olyanokat is megrémített, akiknek fülébe csupán híre jutott el. Épp ezért ígérkezett különlegesnek e borús nap, ezért időzött a gróf a kapubástyán, ahonnét - ha Arel is úgy akarta – ellátott egészen a messzi tengerig... Mert noha a Dal Hónapjaiban szép számmal érkeztek hozzá barbár énekmondók, a kifinomult nyugat, Alidár felől felettébb ritkán kapott látogatót. Most mégis társzekér közeledett az Ősi Úton – toldozott-foldozott ponyvájú, súlyos batár... A Kobzos nem volt járatlan a titkos tudományokban. Hitt az ómenekben, s mindazon jelekben, melyeket a bölcsek okulására küldenek a mennybéliek. Nyomban megérezte, hogy e látogatás rég elrendeltetett. E jövevény – bárki legyen is – bizonyára emeli majd az ünnepség fényét, s ritka látványosságban részesíti a várbeli népet. Meglehet, urukkal együtt. Hátha tud pár szép románcot is... Jóleső borzongás vett erőt rajta. Életeleme volt a vetélkedés. Egyvalamit becsült csak többre: a diadalt. S ki is vívta bármi áron. Nem győzheti le senki. Más, mint a többiek. Különb.

Lehúzta őzbőr kesztyűjét, intett. A Tarplatóra vezető ösvény kanyarulatában sátorozó őrség kapitánya válaszképp megvillantotta, azután leeresztette széles pengéjű kardját, s visszaparancsolta embereit. A batár lassan közeledett. Ponyváját az ynevi égbolt tizennégy csillagképének elnagyolt mása díszítette, négy sarkában egyegy kereskedő hercegség jobb sorsra érdemes, kifakult lobogója lengedezett. A bakon gubbasztó alak – kék-veres gúnyájú, tollas kalpagú világcsavargó – kürtöt emelt az ajkához, s megszólaltatta, akárha azt kiáltaná: Talpra mind! Vándormutatványos érkezik! Murgador ura elmosolyodott. Jókedve, dacára a borús időnek, visszatért. Szerette a messzi földről jött csepűrágókat. Érdekes emberek. És felemelő a bizonyosság, hogy tehetség dolgában túltesz valamennyin. Gondja volt rá, hogy remekül érezzék magukat birtokán. Egyik-másik utóbb helybéli nőt vett feleségül, letelepedett. Némelyik elindult a dalversenyen is. E tájon nyugszik mind. Hazai földben. Sarkon fordult, felpillantott, magasba emelt ököllel tréfásan megfenyítette az eget. Teheti. Elvégre kiválasztott. 5. z egyszarvúakéval vetekedő izomzatú fehér mén könnyedén húzta a batárt. Az, a látszat. ellenére, majdhogynem üres volt. A falubeli gyerekek, akik vagy tíz perce loholtak mellette, persze másképp látták – mohó pillantásuk jókora ketrecekre esett, melyekben a legkülönfélébb egzotikus lények tanyáztak. Olyan fajzatok bámultak rájuk parázsló szemmel, melyekről eddig legfeljebb az erre oly gyakran megforduló bárdok regéiben esett említés. Abbitacél rácsok mögött rőtszőrű manase ingatta két fejét. A harmadik – a veszedelmes tekintetű középső – varázsálomban kókadozott. A fenevad legfeljebb ötven esztendős lehetett, s noha nem feszítette még a kifejlett példányokra jellemző iszonytató erő, könnyűszerrel kitörhetett volna, ha nem övezi

a védőmágia kékes derengése. Kisebb acélkasokban gubbasztottak az erdőpillék. Ártalmatlannak tűntek, ám rútul megjárhatták mindazok, akiket apró testük, pillangószárnyuk, hatalmas, álmélkodó szemük megtévesztett: legalább olyan elvetemültek voltak, amilyen szemrevalók. A batár hátuljában biztonságos távolságban a kompánia egyéb díszeitől elf kopó üldögélt. Talán a rendre vigyázott, talán maga is mutatványokkal készült elkápráztatni a vidék s a vár népét. Akár így, akár úgy, nyomott hangulatban leledzett éppen: a jármű minden döccenésére közös nyelvű szitkot mormolt agyarai közt, fészkelődött, kerülte a deszkapadlóhoz béklyózott fogoly tekintetét. E két méternél is magasabb, ösztövér alak négy karját összeláncolták, vállára acéljármot vertek. Moccanni is alig tudott. Tekintete zavaros volt, természetadta páncélzata hamuszínűvé sápadt már. Óriás sáskára emlékeztetett – s voltaképp az is volt. Egy klasszikus műveltségű, főrangú gyermek talán tudta volna, hogy e teremtmények harcias törzsei a Sirenarig húzódó füves pusztaságot lakják, hogy félelmetes ügyességgel forgatják furcsa fegyvereiket – a falubeli kölykök közt azonban még írástudó sem igen akadt. Bámultak hát elnyílt szájjal, elkerekedett szemmel, s mentek, amerre a látvány – netán holmi igézet – hívta őket. Akadt aztán a ponyva alatt egy életnagyságú szobor. Ez bizony kemény dió lett volna még egy főrangú gyermek számára is: varázstudó, vagy legalább beavatott legyen a talpán, aki első pillantásra felismer egy sheenwali smaragdbálványt... A bakon ülő férfi hasonlóképp ritka tüneménynek számított errefelé. A legelegánsabb vándormutatványos volt, akit valaha láttak: kalpagját, zekéjét rókaprém díszítette, mosolya vakított, övén a batár minden döccenésére megcsörrentek az ezüsttel futtatott kulcsok. A falubeli gézengúzok sóvárogva bámulták kincseit. Egy idő után felfigyelt rájuk, végigmérte őket áfonyakék szemével, azután felkacagott, s csodás haszontalanságokat – gnómkarmot, kígyóbőrt, ametisztrögöt s más effélét – hajított nekik. Szemesebb kölyköknek talán feltűnt volna, hogy ajka köré apró barázdákat vés az összpontosítás. Valahányszor félrenézett, szeme szürkévé fakult, tarka gúnyájára mintha árnyék borult volna – a ketrecek lakói azonban ilyenkor sem tétlenkedtek: fülüket hegyezték, fel-felmordultak. Tier Nan Gorduin mestere volt az illúziókeltésnek, s mint mindig, ezúttal is tökéletességre

törekedett. A Tarplatóra vezető ösvényen visszafogta kissé a fehér mént: maga elé engedett pár "könnyebb" kocsit, kürtszóval üdvözölte a mellette elporzó lovasokat. A mulatság híre számos csepűrágót csalt Murgadorba: jó kéttucatnyian verődtek már össze a kapubástya árnyékában, bebocsátásra várva. A bárd a sátrak félkaréjába érve megálljt parancsolt lovának, leugrott a bakról, hogy kinyújtóztassa tagjait. Úgy becsülte, alkonyaiig is eltart, mire bejutnak a falak közé: az őrség gondosan átkutatott mindent és mindenkit; fegyvereket, s más veszedelmes vagy gyanús holmikat kerestek. Gorduin összehúzott szemmel méregette a katonákat. Tagbaszakadt; sokat próbált, jól felszerelt és jól tartott fickó volt valamennyi. Igazi kalandozókkal persze aligha bírnának – kalandozók azonban ritkán, felettébb ritkán vetődnek Murgadorba, s a látszat szerint most sincs itt egyetlenegy sem. Az áfonyakék szemű mutatványos megpaskolta lova nyakát, azután ismét felkapaszkodott a bakra, s igyekezett kényelembe helyezkedni. Ha kedve úgy tartja, akár alhat is egy keveset... A vérfagyasztó sikoly alig néhány perccel ezután harsant szemközt. Köröskörül futó léptek dobbantók, acél csörrent; valaki nekitántorodott a batár oldalának, s miközben elhátrált, a felföld nyelvén esdekelt bocsánatért. A bárd résnyire nyitotta szemét, majd fel is egyenesedett: a kapu felé bámult, akár a többiek. Az őrség kapitánya állt ott szétvetett lábbal, övébe akasztott hüvelykujjai egy nő holtteste felett. Gorduin számára az első pillanatban nyilvánvaló volt, mi történt: a gróf emberei kötéltekercset, falmászó horgot, netán abbitacél drótfonatot, a tolvajmesterség egy vagy több kellékét találták a boldogtalannál, aki védekezni, esetleg menekülni próbált – a kapitány azonban lecsapott rá, és kímélet nélkül megfojtotta. – A szakadékba vele! – csattant fel most, azután a dermedten figyelő csepűrágókra sandított, és elvigyorodott. – Mi szegte kedveteket, vidámság hozói? A kapu nyitva áll: tovább, urak és hölgyek, egyre csak tovább! Egy katona elvonszolta a tolvajnő testét. Nem kellett messzire cipelnie: az utat szegélyező bokrok ágainak recsegése csakhamar hírül adta, hogy a Kobzos újabb áldozata útja végére ért. Mindig akad egy, akit lelepleznek – tűnődött a bárd. Ha

volna istene, most fohászt mormolhatna hozzá a meggyilkolt lelkének üdvéért, így legfeljebb sajnálkozhat. A tapasztaltabbja a kőmerev arccal figyel, vár – és bejut, hogy néhány órával később tisztes zsákmánnyal, észrevétlenül távozzék. Ebből, ezért élnek, pontosan tisztában vannak a kockázattal valamennyien. És mégis... ‘ A nagydarab kapitányt kísérte tekintetével. Egyetlen szemvillanásnyi idő alatt végezhetne ezzel a vadállattal, s ha küldetését bevégezte, talán meg is teszi. Ha másért nem, hát Eriel emlékéért. Persze később. Abban a bizonyos pillanatban, amelyet mestere, a vén Gerum emlegetett mindig: "Felesleges lesned az alkalomra: a megfelelő pillanat többnyire maga jön eléd..." Úgy legyen. Fülében még akkor is ott visszhangzót! a kétségbeesett sikoly, amikor a befelé igyekvők furcsamód megritkult sorában rá és batárjára került a sor. A kapitány ekkorra eltisztult már a kaputól, a gróf azonban – ebben a bárd bizonyos volt – továbbra is figyelemmel kísérte az eseményeket. A bárd elméjét védelmező, valódi szándékait leplező pszi-pajzsnak nekifeszült valami, majd visszahúzódott: nem érzékelte az ellenállást. Gorduin arckifejezése nem változott. Asztrális síkon jégből faragott szobor, a mentális síkon bevehetetlen erődítmény volt most, a való világban azonban megmaradt örökké mosolygó komédiásnak, s végül – az utolsók közt – bebocsátást nyert Murgador urának sasfészkébe. A mohos falak közt sokszoros visszhangot verve csendültek a kovácsok kalapácsütései. Ahogy keresztülkocsizott az udvaron, az ilanori látta a csapások nyomán szerteszóródó szikrákat, a színek homályában dolgozó férfiak torz fintorát: tették a dolgukat, teremtettek, mint hajdanán az égiek. Ahogy az izzó fém vízbe merült, gőz gomolygott fel – kardpenge, nyílhegy vagy épp hurok készült éppen, a jövendő dalversenyek győztesei számára... A bárd hátrapillantott a vele utazó smaragdbálványra. Mert úgy akarta, a hátrább tanyázó sáskaharcos megcsörgette láncait, az elf kopó pedig mély hangú, figyelmeztető mordulást hallatott. A komédiások előőrse izgatott kiáltozásba kezdett: az öregtorony egyik ablakában megjelent a gróf, hogy üdvözölje

messziről jött vendégeit. 6. Murgadorok otthonának – a határvidéki kastélyok többségéhez hasonlóan – nem volt belső erődítménye. A fellegvárat vastag falú, belülről elreteszelhető, kétszárnyú tölgyfakapuval ellátott öregtorony pótolta, s nem is akárhogyan: tetejére visszahúzódva egy csapat elit íjász napokig, egy maroknyi elf vagy ilanori hetekig tarthatta volna magát a mindenfelől betört ellenséggel szemben. A gyilokjárót a toronnyal összekötő csapóhidakat láthatólag úgy szerkesztették meg, hogy egyszerre csupán egy-két harcos súlyát bírják el; szorult helyzetben, ostrom idején legfeljebb a türelmetlen varjak találhattak utat a védőkhöz. Nyilván akadtak zegzugos földalatti folyosók is, az összes járatot azonban minden bizonnyal csak a Murgadorok kétes dicsőségét megalapozó ősök ismerték, s ők inkább vitték sírba titkaikat, semhogy bárki emberfiával – akár vérrokonnal – megosszák őket... A mutatványosok szállását az öregtorony déli oldalán, a fal tövében jelölték ki. A csepűrágók nyomban nekiláttak, hogy még sötétedés előtt ismét felállítsák könnyű sátraikat. A rögtönzött karámba terelték, megitatták, megetették állataikat, fahasábokat hordtak össze a gyér alkonyi fényben; mire a bástyákon, a falakon fellobbantak az őrtüzek, készen álltak. Gorduin pokrócot terített fehér ménje hátára, azután sétára indult. A homályba húzódva megszámlálta a kapubástyán tanyázókat, majd az északi fal, az ott kifeszített pányvák mentén tért vissza tatárjához. Amerre járt, fel-felhorkantak, azután elcsendesedtek a lovak, fejüket csóválták a posztoló katonák – ha látták is a közelükben elhaladó komédiást, elmosódó kép rögzült csak róla elméjükben, akárha egy felhő alakját igyekeztek volna megragadni, egy felhőét, melyet nyomban átformál, tovasodor a szél. A bárd baj nélkül jutott el a műhelyekig. A falat elérve keletnek fordult, szemügyre vette a bástyaőrség elhelyezkedését, íjászok alig akadtak: a gróf láthatólag jobban

kedvelte a hagyományos fegyvereket. Egy kardvágás nemigen téveszt célt – egy nyíllövés olykor igen... Elidőzött a keleti falnál, körbejárta az ahhoz támaszkodó kisebb tornyot, mely víztároló, élelmiszerraktár, de akár tömlöc is lehetett. Feltekintett a gyorsan sötétülő égboltra, nézte a Sárkánygerinc csillagfüzérét, mely, mint a régiek mondták, a világ végén túl az Örökkévalóság óceánjába ér – azután felsóhajtott, s visszatért a komédiások közé. A gróf néhány órán belül tornya kapuját is szélesre tárja "övéi" előtt. Ha úri jókedve úgy tartja, talán dalol is nekik – bizonyára hangol már. Közeleg a pillanat. És a pillanat, ha Gerumnak hinni lehet, olyan, akár a szeszélyes asszony: az előrelátó férfinak felkészültén ülik fogadnia. 7. urgador grófjának számos csodálója akadt, bizalmasa azonban jóval kevesebb. Az aranyak nem bizalmat; csupán ragaszkodást szülnek, azt is csak maguk iránt – így akarták az égiek, akik a megkövült napvilág e darabjait valaha a kontinens rögei közé keverték. A gróf kedvelte a napsütést, a valódit és a megkövültét egyaránt. S mert az előbbiben oly ritkán volt része, jól meggondolta, mennyit engedjen át másoknak az utóbbiból. A kincstárába került aranyak rendszerint veszítettek súlyukból, mire ismét mások kezébe kerültek. A rossz nyelvek szerint veszítettek egy keveset fényükből Is, ám a Murgadort szolgáló haramiák seregét ez láthatólag hidegen hagyta. Megbecsülték és védelmezték urukat, akinek csupán arra kellett ügyelnie, nehogy a kelleténél hosszabb ideig mutassa a hátát nekik... Ha tehette, mindvégig farkasszemet nézett a hírhozókkal, testőrségének tagjaitól rövidkardnyi, ágyasaitól tőrpengényi távolságot tartott. Sosem bízott senkiben még a szerencséjében sem. "Aludj nyitott szemmel, hogy hosszú életű légy ezen a földön. Tudd, mikor kell meglapulnod. A kövek tudják. És a csontok." Megperdült a sarkán. – Krachul! – sziszegte. A várőrség nagydarab kapitánya előrelépett. Széles arcára

az ablakrács árnymintázata vetült. – Balsejtelem gyötör megint, uram? A művészek többségéhez hasonlóan a gróf sem szenvedhette, ha átlátnak rajta. A homlokát ráncolta; az esti szél termeibe sodorta az őrtüzek füstjét, melynek szaga minduntalan az elmúlást juttatta eszébe. Mások elmúlását, a közönségesekét – ez azonban nem tette a dolgot sokkal elviselhetőbbé. – A komédiások? – tette fel a merőben szónoki kérdést. Az elmúlt egy órában éppoly feszült figyelemmel kísérte készülődésüket, mint a kapitány. A hajlékony testű akrobatanők láttán megmoccant benne valami. Kár, hogy az ilyenek mind ugyanazt akarják, így aztán hamar unalmassá válnak. A tűznyelők erőfeszítései mosolyra ingerelték. Vajon hogyan boldogulnának a kínzókamrák parazsával? Ami pedig az énekmondókat, regősöket és a többit illeti... – Teli velük az udvar – mondta a kapitány. – Az ostobák sosem tanulnak. A gróf elengedte füle mellett a célzást. Az ablakhoz hajolt megint, tekintetével az Alidar felől érkezett mutatványos batárját kereste. A fickó fehér lova megérezte hogy bámulják, felemelte fejét s visszabámult; szemei kámeákként izzottak a tüzek és a fáklyák fényében. Maga a csepűrágó ócska lantjával bíbelődött: láthatólag örömét lelte a muzsikában. – Az őrök valami szobrot láttak azon a társzekéren dünnyögte Murgador ura. –Egy jókora smaragdszobrot. – Krachulra sandított. – Mi a véleményed? – Nincs nekem véleményem, nemesenszületett mormolta a kapitány. -Javaslatom viszont éppenséggel van: intézz kihívást a komédiáshoz, ha tetszik, győzd le az énekmondók versenyében, azután tégy róla, hogy vigaszt találjon alázatos szolgálód, Kalkira vánkosán. Avagy...tűnődött – ...ha túl körmönfontnak ítéled ezt a megoldást, adj parancsot, s én reggelre meg szerzem számodra a szobrot. – Véres tettel rémítenéd el vendégeimet? – A gróf lassan ingatta fejét. Mosolygott. – Nem tudsz megbocsátani a csepűrágóknak, igaz-e? Az az abasziszi szuka ugyancsak mély sebet ejtett rajtad annak idején... Jött, látott, győzött, aztán faképnél hagyott – s neked, szegény jó Krachul, még arra sem volt érkezésed, hogy annak rendje s módja szerint kitekerd a nyakát! A kapitány arca kifejezéstelen maradt. Viharos ifjúságának éveiben a legkeményebb csapások elviseléséhez is hozzászoktatták. – Nem muszáj a

falakon belül történnie – mondta. – Utánaeredhetünk, megvárhatjuk, míg a gázlóhoz ér, és... – Ez már jobban tetszik – kacagott a gróf. – Igazi politikus veszett el benned, meg kell hagyni. Rátapintottál a lényegre: ilyen értéket nem engedhetünk vissza a nagyvilág forgatagába. Még elkallódnék... – Vonásai megkeményedtek. – Addig is ügyeljetek a fickóra mindannyian, de vigyázzatok, nehogy gyanút fogjon! A lakoma alatt talán magam is elszórakozom vele. Mesélhet a világszép alidari asszonyokról, eldalolhat pár igazi nyugati románcot – így legalább az emléke tovább élhet. Most menj; vezettesd az asztalokhoz az egybegyűlteket! Krachul fejet hajtott, és ment. Tőre markolatát csak a folyosón engedte el. 8. önnyű léptű, acélos izmú, hallgatag emberek voltak a gróf bérgyilkosai. Jó egy évtizede öten érkeztek a messzi Délről, ahonnét klánjuk, a Giribichi Vértestvériség haragja űzte el őket. A lakoma éjszakájára négyen maradtak: egyikük nagyot hibázott Nyárközép idején, s most jeltelen sírban hevert Murgador határán, a bércek árnyékában... Krachul, az északi Gianag szülötte kezdettől ösztönös ellenszenvvel és irtózattal tekintett rájuk – még a nőre is, aki pedig ugyancsak szemrevaló volt a maga istenektől elrugaszkodott, gorviki módján. Sötét hajukat valamennyien hátrakötve viselték, sötét szemük időről időre összevillant, akárha kimondatlan üzenetek cikáznának köztük. Kitaszítottak voltak, s talán megkeseredettek is: a tiltott érzelem, melyben a nőt kivéve mindannyian osztoztak, a legmerészebbeket is elriasztotta a közelükből. A kapitány egy cseppet sem szánta őket. Képtelen volt együtt érezni olyan férfiakkal, akik... nos, nem igazi férfiak. – Megértettétek a parancsot? – kérdezte most. A gorvikiak szolgálatuk tíz esztendeje alatt több aranyat vágtak zsebre, mint ő és emberei együttvéve: ez a tény önmagában is elegendő lett volna ahhoz, hogy gyűlöletet ébresszen irántuk. – A gróf úgy kívánja, hogy a falakon kívül történjen a dolog. Egy ujjal sem nyúlhattok ahhoz az alakhoz, amíg...

– Megértettük – suttogta a nő. A "férfiak" némák maradtak. Kettejük válla összeért. A párját vesztett harmadik valamivel hátrább állt komoran. Még mindig gyászolt. – Úgy lesz, ahogy urunk parancsolja. Addig, ha megengeded, elfoglaljuk kijelölt helyünket. Krachul bólintott. Köpenye alatt most is ott lapult a tőr, keze azonban még véletlenül sem tévedt a markolat közelébe: a gorvikiak nem csupán tehetősebbek, gyorsabbak is voltak a grófi testőrség bármely tagjánál. A nyugatról jött komédiás sorsa megpecsételődött – ma éjszakai szereplése után hamarosan megpihenhet. És pihen majd, míg világ a világ. 9. z áfonyakék szemű mutatványos az öregtorony nagytermének bejáratánál állt, a falat támasztotta, s szórakozottan forgatta hangszerét. A fura kalpagot díszítő tollak meg-meglebbentek az enyhe léghuzatban, a rókaprém szegélyű köpönyeg dagadozott, mint holmi gálya vitorlája. A vörös hold magasan járt, fénye rózsaablakok során át hullt a mozaikpadlóra s a félkörben elhelyezett asztalokra; az asztaloknál ülők ábrázata alvadtvérszín árnyalatot kapott, a falra vetülő árnyak a fáklyalángokkal egy ütemre táncoltak, hajladoztak. Minden arc egy irányba fordult. Minden arcon csendes áhítat. Középütt a gróf dalolt: A zord vadász komor éj közepén riad a vadon csalitos sűrűjén, fölzúg a vihar, vére így vadul, szólítja kutyáit, kürtjébe fúj. S száll legott nyeregbe, viharsebesen ront, törtet a remegő rengetegen, paripája nyerít, a kürtje rivallva hajszolja hadát, csahol kutyafalka. Fel a vadra merészen! a vadra merészen! Míg éj az éj, e táj miénk egészen,

fúria-fergeteg üldözi azt, kit a vad csaholás iszonyodva riaszt. Így feldübörögve feszülnek a légnek, hogy borzad a jámbor, a hívő lélek, de ha nem rettent a vadon meg az éj, ez a szellem-száguldás csupa kéj! Gorduin oldalra billentette fejét, tekintete ide-oda villant a kalapkarima árnyékában. A nagydarab kapitány – társai a bevonuláskor Krachulnak szólították – a gróf üres széke mögött állt, mereven bámult rá a jelenlévők feje felett. Higgadtsága, forradásos képe egyaránt arról tanúskodott, régóta járja már a halál iskoláját. A csepűrágók mutatványai közben mégis elkövette a klasszikus hibát: tekintete a bárdról jobbra, majd balra rebbent, s elidőzött néhány pillanatig. Gorduin most könnyedén azonosította a táncosok, muzsikusok tömegében elvegyült alakokat. Gorvikiak! A közrendű felföldiek hagyományos öltözékét viselték; megváltak homlokkendőiktől, fülönfüggőiktől, sőt, pökhendi modoruktól is, éles vonású arcuk, sasorruk, éjsötét szemük azonban akkor is elárulta volna őket, ha történetesen nem övezi mindhármat a veszedelem szinte tapintható aurája. Fenevadak voltak, akár azok az ebek, amelyekről gazdájuk dalolt: fogaik, karmaik azonnal ölő méreggel preparált tőrök és haji tőkések. Nem igyekeztek közelebb férkőzni prédájukhoz, látszólag az énekest figyelték, a bárdot azonban nem téveszthették meg: valahányszor lehunyta szemét s az asztrálvilágba tekintett, szörnyetegeket pillantott meg a három férfi helyén. Nem acsarogtak, mint a kapitány, nem is izzottak csillapíthatatlan, hideg tűzben, mint Murgador grófja – vártak, ahogy azon a bizonyos éjszakán, a Lorn túlpartján álló fogadónál tették... A házigazda időközben kortyolt a számára kitöltött predoci óborból, s új dalba kezdett: Mágikus lánc fonódik életünkre, hogy szétdúlt elemeit összetartsa; Démon biz e láncot törni gyönge. Napfényre jut mindjárt sötét hatalma a költészet tiszta varázstükörében:

leleplezi tüstént a szín, a forma... Gorduin nem mozdult. Észrevétlenül megfeszítette bal karjának izmait: saját, nehezebb hajítótőrének markolata tüstént a tenyerébe simult. Bensőjében vihar dúlt, hatalmasabb annál, mely a hírhedett Vad Falkát űzi nyugatnak két álló héten át a Halál Havában; hatalmasabb annál, mely Nyárközép éjjelén, Murgador gyepűin tombolt pusztító erővel, mintha meggyilkolt földijét siratná... A mindenségben ható ellentétes erők most itt, a Kobzos tanyáján összpontosultak, s kirobbanással fenyegettek. Csak néhány percet még…! A bárd fogcsikorgatva bár, de mosolyogva viszonozta a kapitány fürkésző pillantását, majd, alighogy a gróf elhallgatott, megpendített egy húrt ütött-kopott lantján. 10. egesett olykor, hogy Krachul nem követte pontosan gazdája utasításait. Nem a vele született engedetlenség, nem is az önzés indította erre – egyszerűen óvatos volt, mint mindazok, akiket a sors szeszélye a mélyből a magasba ragadott. A gondolat, hogy néhány emberét a nyugatról jött csepűrágó batárjához küldi, a gróffal folytatott beszélgetés után merült fel benne. A gorvikiak eligazítása után nyomban a legénységi szállásra sietett, kiadta a megfelelő parancsokat, s most, jó két órával később, az öregtoronyban zajló vigalom tetőpontján négy férfi – négy igazi férfi, négy ügyes kezű, minden neszre megtorpanó egykori tolvaj – osont zajtalanul a sátrak között. Kétfelől közelítették meg a társzekeret. Egyikük a fülét hegyező fehér mént igyekezett megnyugtatni (csizmaszárában keskeny, inak megmetszésére kiválóan alkalmas penge lapult), egy a kerekek, a tengely vasalását vette szemügyre, egy a bakra kapaszkodott fel, a legmerészebb pedig félrehúzta a ponyvát, s tőrrel a kezében feljebb hágott, hogy megvizsgálja a halványt. Halk reccsenés, alig több, mint egy száraz ág roppanása: a homályból súlyos buzogány csapott le védtelen fejére, s az örök sötétségbe taszította.

Ahogy élettelen teste visszahanyatlott, visszahúzódott, majd jókora puffanással aláhullt a gyilkos fegyver is – a kékes lángkoszorú, mely az imént lobbant körülötte, fokozatosan kihunyt. A bakra kapaszkodott pribék metsző hideget érzett; szívét iszonyat kapta marokra, elveszítette egyensúlyát, oldalt zuhant – egyenest a láthatatlan támadó tőrébe. A tengelyt vizsgálgató férfi rekedt kiáltással vonta ki kardját, s már–már lecsapott, mikor szemből fojtó, kriptaszagú fuvallat érte, s leverte a lábáról. Egy kék derengéssel kirajzolt bot emelkedett a magasba, felszikrázott, s a fehér mén zabláját markoló negyedik murgadori a várfalig repült. Csend. Láthatatlan kéz simította végig Gorduin hátasának sörényét. A mén néma maradt, félrehajtott fejjel figyelt, azután elégedetten fújt egyet: minden rendben. A kék derengés ismét feltámadt. Lassan vándorolt a kifeszített pányvák mentén, megkerülte a fal tövében heverő testet, azután megállapodott, s fel is erősödött valamelyest. Szél kerekedett, az öregtoronyból a mutatványosok táboráig sodorta egy dal foszlányait: ...Nyűgözheti-é szellemed igézet? Rászedett-é valaha csalfa játék? Nem! Mi a lelket legbelül vezérli, törjön fel bátran, hogy messzire lássék. Önnön varázsát egy mágus se féli. Amit találsz, rögtönzött kép merőben, a képzelet vigyen dús színt beléje: Milyennek látsz? Hirdesd vakmerőén! A fehér mén még mindig figyelt, sötét szemében" ott ragyogtak a csillagok. A kék derengés erősödött, majd, akárha szélroham sodorná, fordult s elsuhant, mint az ördögszekér. Egyenest a kapu felé. Gorduin hátasa hunyorgott. Szemközt, a Murgadorok sasfészkének mohos falán jókora, mágikus rúnák sokaságával körberótt pentagramma született. 11.

Kobzos a harmadik kupa predoci óborral együtt kapta meg a hírt. Negyedik dalához, egy románchoz készülődött éppen, Krachul szavai hallatán azonban elszállt tőle a kedve. Arca a zeniten álló hold rőt fényében fürdött. Homlokán elmélyült néhány barázda. Ajka körül veríték csillogott. –...hárman meghaltak, és a negyedik sem húzza már soká – folytatta suttogva a kapitány. – Úgy fest, mint a tulajdon öregapja. Nem beszél, nem tud megállni a lábán, úgy bűzlik, mint egy ötnapos hulla. Talán jobb volna... – Hát a varázsjel? – sziszegte a gróf. – Mi van a varázsjellel? Krachul feszengett. – A fiúk megpróbálták eltörölni, de... – Átkozott! Hát a bálvány? – Eltűnt – suttogta a nagydarab férfi rekedten. – És eltűntek a fenevadak is, ketrecestül. A kocsi üres, uram! Talán... – Hallgass! – csattant fel a Kobzos. Kiitta borát, azután kirúgta maga alól a széket. Démonok! Az asztalok mellett szorongók döbbenten bámultak: tágra nyílt szájuk, elkerekedett szeműk megannyi feneketlen üreg. A teremben néhány pillanatig tökéletes volt a csend – azután kék villám lobbant a felhőtlen ég alatt, a nyomában járó mennydörgés pedig megremegtette még az évszázados köveket is. A bejáratnál álló Tier Nan Gorduin különös dallamot pengetett most. Féloldalas mosolya láttán rémülten hőköltek hátra a közelében állók. Ajka némán formálta az ilanori szavakat: Tha an teun seo bóidhean! Tha rudeigir ceák ail an eóin seo briag ha! Szólítom a holtakat. Szólítom a megcsúfoltakat. 12. Tarplató nyugati oldalán, negyven-egynéhány lépésnyire a vár falaitól mohazöld köpönyeges alak állt egy körbe foglalt pentagramma közepén. Felemelte különös, unikornisszarvat formázó botját – s megint villám lobbant, furcsa villám, mely

idelentről cikázott a magasba a vörös holdat fenyegetve. Éles fényében körös-körül hullámzani látszottak a föld rögei: száz meg száz kar nyúlt görcsös vonaglással a szikrázó csillagok felé. Alig néhány perc múltán a köpönyeges magányos szirt gyanánt ágált a parázsló szemek tengerében. A Tarplatót övező erdőség vermei, a szakadékok, a jeltelen sírok rendre megnyíltak; a fák között, az úton, a meredélyen fantomok moccantak a sűrű, miazmás ködben. Lassú léptű holtak közeledtek mindenfelől, vörösen lángoló tekintetűk Murgador urának erősségére szegeződött. A köpönyeges mély torokhangon kántált. Viharos szél támadt, a falak felé sodorta a kriptaszagú párát – s a fenti őrhelyeken lobogó fáklyák, mintegy varázsütésre, kilobbantak. Hamis égzengés reszkettette meg a kastélyt. My a-vynsa dós mar callen! Yn tre a-ranna gviytha! Legyen meg az égiek akarata. 13. orduin előrelépett. Tekintete találkozott a Kobzoséval. Új dallamot játszott most – hallatán iszonyat lopódzott mindazok szívébe, akik a legutóbb, az énekmondók vetélkedésén is jelen voltak. Ha nem lát már a vándor se holdakat, se napot, nem bánkódik, de bárhol az éjben dalba fog. Lépked csak egyre, bátran, kihalt utakon át, szerelmeknek nyomában, hadd ragadják tovább... A vendégek némelyike borzongva hátrált – a bárdról ügy foszlott le a félkegyelmű komédiás maszkja, mint vedlő kígyóról a kiszikkadt bőr. A rókaprémes köpönyeg, a fura kalpag a padlóra hullt. Hirtelen támadt szél dagasztotta a másik, a fekete köpönyeget: hatalmas, sötét angyalszárny.

– Ilanori! – ordított fel Krachul, végre átlátva a helyzetet. – Ilanori! Öljétek meg! A bérgyilkosok egyikének jobbjában megvillant a tőr, Gorduin azonban máris fordult, balja előrelendült, s a tízegynéhány lépésnyire álló gorviki keskeny pengétől átjárt torokkal zuhant hátra. Néhány pillanatig megint tökéletes volt a csend; a vendégek még lélegzetüket is visszafojtották. A bárd körülpillantott, ujjai táncoltak a húrokon: Elsötétült felette, messze járt minden barát, orv kéz oltotta ki csendben ege utolsó csillagát. Lépked bátran mégis kihalt utakon át szerelmeknek nyomában: azok viszik tovább! Krachul kivonta kardját, s már-már előrelendült, a Kobzos azonban oldalt ugrott, s félretaszította. Az asztalok mellől felugráltak a vendégek – néhányan fegyverükhöz kaptak, legtöbbjük azonban fejvesztve menekült, s szétzilálta a grófi testőrség sorait. Harmadszor is megdördült az ég: a rózsaablakok betörtek, az orkán erejű szél baljósán szagló párát sodort... Két gorviki nézett farkasszemet a bárddal. Gorduin befelé fordulva figyelt. Már az első asztrálsíkra vetett pillantás után gyanút fogott, s most... Nagybátyja hangja, két évtized távolából: "Tanácsos elsőként mindig a hímet elejtened!" A hímet... Tekintete a baloldalt álló férfira villant. A gorviki összerezzent. Tudta. Ahogy Gorduin jobbja mozgásba lendült, mozdult ő is: torkon ragadott és maga elé rántott egy murgadori testőrt. Éles pendülés: a lant legvastagabb húrjára fektetett acélvessző kiröppent, átütötte a testőr láncingét, átjárta testét, és a bérgyilkos mellébe vágódott. Mennydörgés. A második gorviki megdermedt. Tőrt tartó jobbja megállt a levegőben. Rekedten felhördült; a fegyverként használt lant, a támadás hihetetlen gyorsasága okozta döbbenet tétlenségre

kárhoztatta’- s ez a, tétlenség az életébe került... Ahogy nekilendült, Gorduin levágott még két testőrt, félretaszított egy fehérre porozott arcú dámát, azután... Azután szembe találta magát az acsargó Krachullal. A kapitány első csapását rövidkardjával hárította, a második elől simán kitért. Nem akarta elhajítani a szívének oly kedves lant-íjat, épsége érdekében még egy izgága testőr lándzsadöfését is elviselte. A nyél kettéroppant: az abbitacél szemekből kovácsolt tarini láncruha állta a próbát. Nem úgy Krachulé... A nagydarab férfit hátulról érte a szúrás. A vadkanvadászathoz használatos, szakállas hegyű dárda meg sem rezdült az üres tekintetű, élőhalott tolvajnő kezében. Murgador grófjának testőrkapitánya felordított, előrezuhant, megszigonyozott harcsaként vonaglott egy darabig, majd elcsendesedett. A bárd felpillantott. Körös-körül sikolyok harsantak: a gróf áldozatainak serege az öregtorony falait megmászva már a termet ostromolta. Csapatostul rontottak az őrség katonáira, nem kímélték a vendégeket sem, a mutatványosoktól azonban – legalábbis egyelőre – távol tartotta őket valamely láthatatlan erő. – Kifelé! – förmedt Gorduin a közelében állókra. – A mulatságnak vége! Vigyétek meg a hírt mindenhová: Murgador népe új urat keres! A vándorkomédiások kapkodva engedelmeskedtek. Átverekedték magukat a tömegen, szekérre, nyeregbe pattantak, s elporzottak az immár csak tetemek vigyázta kapu felé. A talpon maradt katonák mindenütt tűzzel védekeztek az iszonyat ellen, s az épületekben csakhamar magasra csaptak a lángok; a füst elhomályosította a nyugati horizont felé hajló vörös holdat. Az öregtorony nagytermében felborultak a parázstartók, a küzdők rendre veszítették el egyensúlyukat, alábuktak a kavargó hamuba – ordításuk, akár saját szívének minden súlyos dobbanása, ott visszhangzóit a bárd fülében... Felpillantott megint: a bezúzott rózsaablakok egyikén át Alyr Arkhon érkezett, hatalmas denevér gyanánt lebegett alá, szélesre tárva bő, mohaszín köpönyege szárnyait. – Tier! Gorduin épp idejében nyújtotta kezét a felé hajított kharei számszeríjért: a közelébe férkőzött féltucat fegyveresnek szitkozódni sem volt alkalma. Természetellenesnek tűnő lassúsággal hanyatlottak le; félkaréjuk mögött kivont karddal

állt a Kobzos. – Démon – suttogta szinte kedvtelve. – Démon! – Előrelépett, baljával megmarkolta ostoba talizmánját. Mosolygott. – Tégy hát próbát velem! A bárd sima mozdulattal új tárat csúsztatott a kiürült helyére, célzott és lőtt. Egy: a gróf nyaka furán hátrabicsaklott, torkából vörös tollú nyílvessző meredt ki. Kettő és három: teste megvonaglott, vért köhögött fel, ahogy az acélhegyek a tüdejébe csapódtak. Négy: vessző a szívbe; öt, hat: cél a gyomor és az ágyék; hét... Murgador ura megingott, s egyre mosolyogva a padlóra rogyott! – Gyors és tiszta munka – jegyezte meg a bárd mellé lépő Alyr. Hátravetette csuklyáját, hamuszín fürtjei magas homlokába hulltak. – Bizonyos szempontból legalábbis. Gorduin körülpillantott. A nekromanta élőhalottjai majd mindenütt véres diadalt arattak már. – A moralizálást a pyarroniaknak hagyom – mondta szárazon. – Jobb ez így, belátod ugye? És most... – újabb oldalpillantás...tűnjünk el innét! A félelf bólintott. Megmarkolta botját, s mutatta az utat. Felfelé. A bárd a bejárat körül tomboló lángokra, a halálos küzdelemben összefogódzott alakokra, majd a bezúzott rózsaablakra sandított, s felsóhajtott. Legyen. Alyr azonban másfelé figyelt. Összevonta szemöldökét. Fiatal nő vánszorgott feléjük a füstben: éjfekete hajú, törékenynek tetsző teremtés. Láthatólag csak az imént vergődött ki a gyilkos kavargásból; selyemruháját korom és vér szennyezte, tekintete zavaros volt, kimondhatatlan iszonyat szűkölt benne. Szóra nyitotta száját, de erejéből rekedt nyögésre futotta mindössze. Esdeklőn nyújtotta ki mindkét kezét, azután előrebukott – egyenest az ilanori karjaiba. A nekromanta köhintett. – Könyörtelen voltál – idézte a Krad-hívők bölcsességét –, légy hát most könyörületes! Gorduin nem felelt rögtön. Hátára vetette a számszeríjat, azután felnyalábolta a lányt. Bonyolult súlyközömbösítő ráolvasáson tűnődött; remélte, lesz még elegendő hatalma hozzá. – Mindent köszönök, Alyr! Találkozunk egy hét múlva, a Lorn gázlójánál. – Azt ígérted, ha itt végzünk, a rendelkezésemre állsz – emlékeztette a félelf. Igen fontos ügyről van szó.

– Ha végzek... – A bárd intett. – Nyugodjatok békében – vetette oda a feléjük támolygó holtaknak, majd kifújta tüdejéből a levegőt, s terhével együtt emelkedni kezdett. A nekromanta kisvártatva követte. A párkányt elérve búcsút mondott teremtményeinek ő is: Gorduin szavait visszhangozta a kyrek ősi nyelvén. S a holtak megpihentek. 14. lány – néhány ráolvasás segítségével – már másnapra összeszedte magát, s a rákövetkező napon a nevét is elárulta: Kalkira. A tengermellékről származik, egy felföldi birtokos kíséretéhez tartozott. Hogy miféle szolgálatokkal állt ura rendelkezésére, a bárd nem tudakolta. Az égboltot füst sötétítette el: két napon át lebegett a csúcsok körül, aztán alászállt a lejtők erdeibe, s átitatta a távolodók öltözékét az elmúlás nehéz illatával. A harmadik napon északi szél kerekedett, messzire sodorta; a negyediken csendes eső hullt, az ötödik reggelén azonban már tisztán ragyogott a nap. A bércek árnyékában meghúzódó határfalut, a fogadót a hatodik nap délutánján érték el. A helybéliek szemügyre vették őket, bólogattak – és hallgattak. Láttak persze a füstöt a horizonton; a menekülők egyike-másika három nappal a bárd és társnője előtt vetődött erre, s beszámolt a történtekről, ám évtizedes szokásokat bajos, ha ugyan nem lehetetlen nyomban levetkezni. Az emeleti szoba, melybe a Murgadorból érkezetteket vezették, tágasabb, levegősebb volt annál a másik szobánál, ahol a fiatal dalnok útja végére ért; ablaka nem a belső udvarra, hanem a Lorn völgyére nézett. Gorduin hosszan bámulta az erdő fái közt kanyargó, fenyőtörzsekből összerótt csúszkát, melyen a fa a folyóig, onnét a tengerig jutott. A fejszések nem mutatkoztak. Mindenkinek sürgős dolga akadt egyszeriben; a fogadós, e mindig megfontolt, kemény ember is feszengett, alig várta, hogy mehessen. A bárd aranyakat csúsztatott a markába, azután biccentett. Legutóbbi

látogatása alkalmával tisztázták már egymás közt a teendőket. Amint kettesben maradtak, a lány megszabadult gyűrött köpenyétől, kibontotta haját, azután beleszimatolt a levegőbe, és halkan, elégedetten felkacagott. – Fürdő és forralt bor! Mindenre gondoltál... Gorduin becsukta az ablakot, rápillantott, és – jó ideje először – elmosolyodott. – Valóban. És bizonyos dolgokon még mindig gondolkodom. Megint a halk, torokhangú kacaj. – Megtudhatom-e, mik azok? A bárd bólintott, azután a fürdőkamra félig nyitott ajtaja felé intett. Félreérthetetlenül. – Óhajod parancs, megmentőm – suttogta Kalkira. Felkapta az ágyról a gondosan összehajtogatott fehér lepedőt, s eliramodott. Behúzta az ajtót, de pillanatokon belül felbukkant ismét – szép arcán gondterhelt kifejezés. – Nem fogom elérni a hátamat – mondta. Gorduin félredobta kesztyűit, kigombolta zekéjét. Féloldalasán elmosolyodott. – Az élet küzdelem. – Undok! – A lány becsapta az ajtót. Hangja tompán szűrődött át a túloldalról: – Vetkőzz te is, édes... A bárd várt még néhány pillanatig, majd begombolkozott, felhúzta kesztyűjét, leporolta köpönyegét, elhelyezkedett – és várt. – Volt dolgod valaha alidari nővel? – tudakolta Kalkira. Víz csobogott odaát. – Légy őszinte, kérlek! Gorduin megköszörülte a torkát. – Egyszer – válaszolta, az igazságnak megfelelően. – Száztizennégy éves volt, a bal szemére vak. Beszélni sosem tudott, énekelni viszont igen. Nem is akárhogyan. Még mindig harmincezret kértek érte a madobai rabszolgapiacon. Hogy hogy került oda, fogalmam sincs. Alidari nőkön nem szokás csak úgy túladni. – Szerencsés alak vagy – mondta tárgyilagosan a lány. – Csak nem...? – De igen, szerelmem. Alidarban születtem. Persze engem... – Csobogás. – ...nem elsősorban énekelni tanítottak. Gorduin érezte a halántékán kiütköző verítékcseppek hidegét. Balja remegett – néhány pillanatra ökölbe kellett szorítania. Forralt bort töltött az egyik kupába, s hanyagul a másikhoz koccintotta. – Az alidari mesterekre! Kuncogás. A padlódeszkák nyikordulása. – Töltenél nekem is? – Megtörtént, kicsim. – Pazar! – A lány az ajtó közvetlen közelében neszezett. Nyikorgás.

Fémálíg hallható csendülése. – Az istenekre! Azt hiszem, boldog vagyok. Csak egy pillanat még... Erre Gorduinnak már nem volt mit felelnie; várt, s nem kellett sokáig várnia: kivágódott az ajtó, a küszöbön megjelent Kalkira. Porlepte útiruháját viselte, a fekete ilanori ujjast és köpenyt, melyet a bárd ajándékozott neki – a jobbjában csillanó hajítótőr azonban gorviki volt, s gorvikira vallott a hűvös nyugalom is, mellyel útjára küldte. Gorduint kemény ütés érte a szíve felett – ismét a Tarinban kovácsolt láncruhának köszönhette életét. Jobb mutatóujja ugyanekkor megfeszült a kézi számszeríj ravaszán, s a lány, akárha korbácsütés érte volna, fojtott sikollyal zuhant hátra. A bárd odasietett, leguggolt, a szeme közé nézett. A vörös tollú ilanori nyílvessző szilárdan állt Kalkira jobb vállában. – Eltűnhettél volna – mondta neki. – Könnyedén kijuthattál volna a toronyból, a várból. Megléphettél volna az erdőben is. – Oldalra fordította a lány fejét. Miért akartad így! Miért? Kalkira baljával erőtlenül felé döfött. A bárd félreütötte a keskeny pengét, vállat vont és felállt. – Ölj meg, féreg! – sziszegte a lány. – Tudod jól, mit tettem a cimboráddal. Ölj hát meg végre, mielőtt... Elakadt a szava. Testén görcsös remegés futott végig; a férfira meredt, mintha nem tudná és nem is akarná felfogni, mi történik vele. – Gorviki fegyverméreg – közölte Gorduin szárazon, azután elfordult, hogy ne kelljen látnia. Most már csakugyan elvégeztetett. Épp idejében: torkig volt az egésszel. Inni és aludni vágyott – egy órát, egy napot, vagy akár egy évszázadot. A biztonság okáért kiöntötte a bort. Előkotorta karcos toroni pálinkával teli kulacsát, s kortyolt belőle. Agzeh barag: folyékony tűz. Csak nehogy kevés legyen... Lehajolt a lány hajítótőréért, megforgatta, s dühösen az ajtóba vágta. Másik szobára lenne szüksége. Még inkább egy másik fogadóra – valahol a tenger túlpartján. Sóhajtott. Kránra, milyen hűvösek errefelé a délutánok! Be kellene csuknia végre azt az átkos ablakot... És ekkor, valahol messze – vagy épp nagyon is közel felvonított a Farkas. Sólyomszárnyak suhogtak. Fülében rég halott földijének kiáltása csendült: Mögötted! Nyomban ugrott, "vitorláiba fogta a csapás szelét", ahogy valaha tanulta; a bordás buzogány így is elérte, hátában valósággal robbant a fájdalom. Átbukfencezett az ágyon, ám nyomban talpra szökkent, fejét rázta, hogy tekintete kitisztuljon. Az új ellenfél komótosan, buzogányát lóbálva

közeledett, mint akinek semmi oka a sietségre – s Gorduin, miután szemügyre vette, belátta, csakugyan semmi oka rá. Feketére égett, vigyorgó koponya. Ökölnyi üregek a szemek, fehérlő csontok a bal kéz ujjai helyén. A hordónyi mellkasban két nyílvessző szenes csonkja. Felettük, alig hüvelyknyire, furcsán csillogó, medvefejet formázó talizmán. A Kobzos. Gorduin megborzongott. Készületlenül érte a dolog, elképzelni sem tudta, mihez fogjon. Murgador grófja hét nyílvesszőt kapott, azután a lángok martaléka lett odafent, a jelek szerint mégsem szándékszik feladni a játszmát... Kisszerű családi bűbájosság? S még állítsa valaki, hogy Alyr Arkhon nem téved soha! Kitért egy újabb, elsöprő erejű csapás elől, elkerülte a vadul kaszáló bal kart, azután megpróbált időt nyerni – más szóval menekült. Számszeríjjal, karddal, tőrrel itt már semmit nem érhet el. Próbálkozzon tűzzel? Az anyatermészet már megpróbálkozott vele, látványos, mégis csekély eredménnyel. Bocsásson a grófra fényt, sötétséget? Hasztalan. Bármit lát is az élőhalott, biztosan nem a szemeivel látja. Hogy jutott el idáig egyáltalán? Lóháton? Esetleg repülve? Kránra, hisz jó tízölnyit kellett kúsznia a falon, hogy elérje az ablakot! Vajon mire lenne képes ennél jobb állapotban...? A harmadik buzogánycsapás után nekilendült, gáncsot vetett a tetemnek, fejét keményen a deszkapadlóba verte. Tüstént acélos marok ragadta vállon, taszította a fal felé. A gróf elvesztette hangszálait, gúnykacajt nem hallathatott – egyre szélesedő koponyavigyora azonban minden szónál ékesebben beszélt. Gorduin hirtelen támadt ötlettől vezérelve az ablakpárkányra ugrott. A Kobzos, akárha rugóra járna, tüstént felemelkedett: a feketébe öltözött ilanori látványa vonzotta, mint éji bogarat a fény... A bárd tudta ezt. Ha a tetem követi, esetleg sikerül rávennie, hogy rövid úton távozzék. Ha nem, neki magának kell mennie. Méghozzá sietve. A murgadori támadott. Élőhalottól szokatlan fürgeséggel máris az ablaknál termett, buzogányának két villámgyors csapásával szétzúzta a keretet, s lyukat ütött a falba is. Gorduin gyilkos erejű rúgással felelt: a Kobzos alsó állkapcsa a fürdőkamra ajtaján csattant. A bárd nem figyelte, hová esik. Lebukott befelé, ellenfele torkát és jobb csuklóját markolta meg. Korom és szén. Jókora könyökütés: a buzogány nagyot koppanva hullt a

padlóra. A gróf tombolt. Átlőtt – torkából tompa hangok törtek elő. Ujjcsonkjai Gorduin szemeit keresték. Kiszabadított jobbjával lángmarta pengéjű tőre után tapogatódzott, s talán el is éri, ha a bárd az utolsó pillanatban meg nem taszítja. És zuhantak. Zuhantak az ablakkeret maradványain, a világokat elválasztó űrön át; Gorduin lehunyta szemét, kiáltani akart, de nem jutott ideje rá. Az iszonyú ütközés minden levegőt kipréselt tüdejéből. Oldalra gördült, s fekve maradt. Tizenkét ölnyi mélységben hevertek mindketten. Két köznapi ember belepusztult volna – e kettő számára azonban mást tartogattak az égiek. Gorduin, mihelyt felmerült a kín óceánjából, s lélegzethez jutott, felszisszent. Oldalában lassan lüktető fájdalom. Az abbitacél sosem enged – a test olykor igen. Eltört pár bordám – gondolta. S hozzá egy főrangú hulla miatt... Mozdult, hogy körülnézzen – s egyszerre meglódult körülötte a világ. Jó néhány esztendeje, egy földrengés alkalmával tapasztalt hasonlót. Már akkor sem állhatta. Elszoruló torokkal meredt a kétoldalt elviharzó fákra. Időbe telt, mire felfogta, hogy folytatódik az utazás: tonnás rönkökből rakott "szán" tetején kötött ki, s folyvást gyorsulva lefelé siklik a völgybe... S mintha ez nem lett volna épp elég, valaki torkon ragadta. Most rajta volt az őrjöngés sora. Baljával tőrt rántott s lesújtott vele: mély sebet ejtett a gróf karján, s fához szegezte jobb tenyerét. Baljával iszonytató csapást mért a feketére égett fejre: kétheti kimerítő lovaglás, egy óra vérontás, egy fiatal nő értelmetlen halála miatt érzett keserűség robbant ki ebben a horogban. A csattanást elnyomta a szélzúgás, a nedves fán súrlódó, forgácsolódó kéreg nyikorgása, s az a másik, minden pillanattal erősödő zaj – a sebes sodrú Lorn zúgása. Gorduin felnyögött. A rönkhöz csapta a gróf fejét, tőrt vágott a bal tenyerébe is, majd nagy kínkeservvel feljebb kúszott. Vér csordult a szemébe. A "szán" egyre gyorsult, a csuszka recsegett, a rönkök eleven lényekként remegtek. A forgácsok, a por fellegei közt a bárd szinte semmit nem látott már – csak a fához szegezve vonagló két művészkezet. Azután feljebb emelte zúgó fejét, s meglátott még valamit. A folyót. A murgadori teteme követte pillantását – s vérfagyasztó gyomorhangon felüvöltött... ...a rönkök halma pokolbéli dübörgéssel hullt alá. A kötelek nyomban engedtek, a vízbe vágódó fatörzsek szétváltak, majd összecsattantak;

összecsattantak újra ‘ és újra, ahogy mind távolabb sodródtak a véres habokban. A permet magasra csapott, szétterült. A vízre óarany uscayhalevelek hulltak. Tier Nan Gorduin kinyitotta a szemét. Vállai sajogtak: a súlyközömbösítő varázs az utolsó pillanatban, mikor a vénséges fa keresztben álló ágát megragadta, végre hatni kezdett. Remek varázs volt. Tudós könyvekben egy életen át keres effélét hiába az ember... Nagyot fújt. Megfeszítette karizmait, átfordult az ágon, s óvatosan a földre ereszkedett. Tett pár bizonytalan lépést, leguggolt, a vérhabot sodró sötét vízbe bámult, azután visszanézett oda, ahonnét jött. A lejtő idelentről még meredekebbnek rémlett; a fenyvesek komor zöldjében, örökkévaló nyugalmában testetlen fenyegetés rejlett, és... És jó volt élni megint. Gorduin felegyenesedett. Végigtapogatta oldalát, homlokráncolva összpontosított, majd szabadjára engedte a körötte lappangó erőket. A fájdalom csakhamar zsibbadássá szelídült, azután, ahogy a sebek összezárultak, végképp elenyészett. A bárd körülpillantott. Halványan elmosolyodott, lendületet vett, és a túlpartra szökkent. Amint talajt ért, mozdulatlanná dermedt. Alig húsz lépésnyire – hogy, hogy nem, csak most vette észre – kis tűz lobogott az alkonyfényű ég alatt. Alyr Arkhon állt mellette, s ütemes tapssal jutalmazta teljesítményét. – Ahogy elnézem, végeztél – mondta, mintha legutóbbi találkozásuk óta nem napok, csupán percek teltek volna el. – A legjobbkor. Beszélnünk kell... – Hátravetette csuklyáját, halványan elmosolyodott. A bárd tudta, hogy ehhez a fegyverhez csak végszükség esetén folyamodik, – Szívesen látlak a tüzemnél, Tier Nan Gorduin.

ELSŐ RÉSZ A TŰZ HAVA

"...beszédüket hallván nyilvánvalóvá válik, mit is jelent számukra ez a küzdelem. Északfölde szülötteinek fél száznál több kifejezésük van a háborúságra, ám alig néhány a békességre. Mi több, épp az előbbi kifejezések lágyultak meg különös módon az itteniek ajkán. A nyers hangzókat munkába vette az idő, ahogyan munkába veszi s lekerekíti a kövek éleit; a háborút jelentő szavak lágyan csengenek Sinemos szirtjeitől Nilraen bérceiig; megkoptak a gyakori használatban mindenütt, ahol emberi lények s egyébfajzatok élnek. Észak Vörös Hadurai – az embernem s a velük szövetséges népek bajnokai. A Fekete Hadurak-a messzi múlt sötét titkainak letéteményesei. Vörös és fekete lobogóik – hatalmuk varázsos jelképei. Uralkodók s birodalmak, mágusok s harcosok vesztét okozzák; egyeseket a mélybe húz, másokat a magasba ragad az idő árapálya... A harc, mert oly régóta dúl, csak annyira rendkívüli itt, mint az évszakok változása –rombolásra építés jön, télre tavasz, őszre tél. Északfölde felett korok óta lenget harci lobogókat a szél. Alájuk gyűlnek újra és újra a tengermellék, a hegyek, a síkságok, a szigetek, s persze a mélységek lakói. Ezernyi sors, ezernyi hang, ezernyi cél. Lobogó azonban kétféle akad csupán: vér színű és éj sötét..." Igrain Reval: Geoframia 1. orduin fizetett a fogadós legényének, átvette tőle a fehér mén kantárját, s intett. A felföldi öszvére nyergébe szállt, elporoszkált a gázló felé, a bárd pedig visszatért a tűzhöz. Alyr elmélyülten dolgozott: botja végével vonalakat rajzolt a földre. Egy nemes vérű paripa feje: a Quiron-tenger. Szemei Karkvin és Szindvil, sörényének rakoncátlankodó fonata a Navila-félsziget – toroni föld. A boszorkánymesterek birodalma: lomhán nyugatnak kúszó kígyó. Körös-körül apróbb-nagyobb jószágok: a Szövetség államai. Erdők,

hegyek, tavak, majd jó darabon semmi: a messzi óceánig nyújtózó pusztaság... A nekromanta tűnődve szemlélte művét. Egyszerre mindkét kezével megmarkolta botját, s döfött: felnyársalta a képzeletbeli kígyót. Mosoly derengett keskeny ajka körül, ahogy tekintetét Gorduinra emelte. ‘ – Híreket kaptam – mondta csendesen. .-Röviddel azután, hogy visszafelé indultunk – Előrehajolt, néhány fahasábot rakott a tűzre. – Erielt utoljára Gorvikban látták. Akkor egy abradói nemes kíséretéhez tartozott. Az az alak lehet, akiről beszéltél... – A homlokát ráncolta. Zsebei egyikéből apró ezüstgyűrűt kotort elő. – Az egyik emberem önhatalmúlag magához vette ezt. Visszajuttatni nem áll módomban; azt hiszem, helyesebb ha te őrződ. Gorduin a tenyerén nyugvó, finoman megmunkált ékszert nézte. Macskák, Felice szent állatai mindenütt: a Kereskedő Hercegségek mesterei két tucatnál ezúttal sem adták alább... S lám, a gyengülő fényben mintha életre keltek volna az éji ragadozók Gorduin megszédült egy pillanatig a zuhanás régről ismert érzete kísértette, azután, hogy elmúlt, két esztendő távolából a lány hangját hallotta megint: "Tedd hát, amit tenned kell, uram..." – Nem él már sokáig – mormolta Alyr. A bárd nagyot nyelt. – Hogyan? – A gorviki semmirekellő. Hamarosan vége. A lány mehet, amerre lát. – A nekromanta oldalra billentette fejét. Valóban nem akarsz üzenni neki? Gorduin legyintett. – Méltatlan dolog volna. Magad mondtad, hogy a holtakat el kell temetni... – Úgy van – helyeselt Alyr. – Nem túl mélyre persze, hisz bármikor szükség lehet rájuk. A bárd elnyomott egy mosolyt. Hallgatott. – Visszatér majd – jelentette ki a nekromanta. – Ha másért nem, hát hogy bebizonyítsa, rosszul ítélted meg. – Nincs rá szükségem. – Akkor azért – bólogatott rendíthetetlenül a félelf. Hogy legyen megint. Gorduin még mindig hallgatott, a gyűrűt azonban nem hajította el. Játszadozott vele egy darabig, azután ujjasa zsebébe süllyesztette. Percekig bámult némán a tűzbe, végül erőt vett magán, s barátjához fordult. – Ne kímélj, Alyr! Halljam, miben állhatok a Szövetség szolgálatára? A nekromanta száraz ágat keresett, megpiszkálta vele az egyik parázsló fahasábot, majd belekezdett:

– Hisz tudod: háború készül megint. A Fekete Hadurak reményei szerint az utolsó. Egyre-másra érkeznek a vészterhes hírek. Erigow hercegét alávaló fondorlattal meggyilkolták, vörös lobogóját elragadták. Ugyanez a sors jutott a tiadlani uralkodó osztályrészéül. A tarini lobogót egy, az Ősi Úton érkezett aquir csapat szerezte meg – alighanem Ediomadból jöttek. A törpék rackla-lovasai beérték és nyílt ütközetre kényszeríttették őket. Valaki lomhán pontosan tisztában volt azzal, hogy az öreg Oggi nem saját elit gárdáját, hanem épp ezt a különítményt indítja ellenük... – Alyr meg sem kísérelte palástolni ingerültségét. – Tudod, a denevérkutya szívós fajzat; majdnem mindennek ellenáll, a hideg azonban egykettőre harcképtelenné teszi. – Az aquirok pedig jégvarázshoz folyamodtak... – dünnyögte Gorduin. – Folytasd! – Három hadúri lobogót biztosan megkaparintott az ellenség. Kettővel kapcsolatban... nos, mondjuk úgy, hiányosak az értesüléseink; Eligor egyszerűen eltűnt, a Dorani Nagytanács sem képes a nyomára bukkanni. A Titkos Szekta tagjai jó szokásukhoz híven bujkálnak, velük nem számolhatunk. Dwyllt és Ilanort, az ottani lobogókat viszonylagos biztonságban tudhatjuk: a történtek után a hadurak és a határok egyaránt erős őrizet alatt állnak. Újabb csapástól nem kell tartanunk Hacsak... –...hacsak nem a vezetők közt van az áruló. – Ahogy mondod. Az én feladatom kideríteni, ki az. Erről azonban – Alyr felemelte jobbját – igen kevesen tudnak. Hárman, hogy egészen pontos legyek. A Nagytanács vezetője, te, no meg Lándzsás Erik. – Neki mi a dolga? – érdeklődött Gorduin. Erik régivágású kalandozó volt, az a fajta, aki teljes fegyverzetben ül a vacsoraasztal mellé, aki a legapróbb gyanús jelre a házigazda fejét veszi – és akit felettébb könnyű efféle sötét ügyekbe belerángatni. – Egyszerű feladatot kapott – felelte a nekromanta nyugodtan –, és rátermett társakat. A tiadlani Dorcha két testőrét, a Kóborlók Rendjének négy lovagját vette maga mellé, s csatlakozott hozzá a Di’Mareni orákulum egy árnyékpapja is. Mindenki úgy tudja, a titokzatos Sheenwallt keresik. Veszélytelennek azért nem nevezném küldetésüket: azt a látszatot kell kelteniük, hogy ők is az áruló nyomát

kutatják. – Ádáz mosoly. – Alkalmat kell adnunk annak a gazembernek, hogy hibázhasson! – Fejlemények? – Gro-Ugon gyepűin Erikéket bekerítették a Kard Testvériségének portyázó lovagjai. Követet menesztettek hozzájuk, hogy adják meg magukat, Erik a testőrök követelésének engedve felkötötte az illetőt. Tragikusan végződhetett volna az ügy, ha nem vetődik arra egy csapatra való tiadlani embervadász, meg ötven lovag a Vigyázok Rendjéből, így is heves volt az ütközet, de nem tartott sokáig. A Testvériség kétszáz jó lovagját sirathatja. A bárd köhintett. – Várjunk csak! A Vigyázok Rendjének tagjai tudtommal sosem kóborolnak Doran falain kívül... – Volt némi részem a dologban, ha erre célzol – közölte a félelf komoran. – És milyen szerep vár rám? – tudakolta most az ilanori. Elbizonytalanodott kissé, valahányszor a dorani Alyrral kényszerült társalogni Alyr, a világcsavargó nekromanta helyett. Két esztendő sem volt elegendő ahhoz, hogy kiderítse, milyen posztot tölt be voltaképp a Nagytanácsban... – A nyolcadik lobogót – folytatta rendíthetetlenül a félelf – ugyancsak elorozta valamiképp az ellenség. Egy abasziszi hercegkapitány, bizonyos Calyd Karnelian; talán mond valamit a neve... Gorduin magába mélyedt. Elmosolyodott. – Ó, igen mormolta. -Ismerem Karneliant. – Akkor azt is tudod, hogy hajlíthatatlan és igaz ember, ráadásul ha csak teheti, mindig a Szövetség pártjára áll, mert ki nem állhatja a toroniakat és az abasziszi nagykirályt – dünnyögte Alyr. – Sikerült kiderítenie, hol őrzik a zsákmányt. A város falai alá vonult hát egész falanxával, s felszólította a védőket, hogy adják ki a hadúri jelvényt, mert az sosem volt az övék. Mivel fél nap múltán sem kapott választ, megostromolta, bevette a települést, s. megszerezte a lobogót. Csakhamar a tudomására jutott, hogy a Fekete Hadurak abaszíszi boszorkánymestereket küldtek a nyomába, ezért idejekorán valaki másra bízta az őrzését Hogy kire, én sem tudom... – Várt. – Arra kér, találkozz a hercegkapitánnyal – alig egynapi járóföldre táborozik, a folyó partján –, menj el a zászlóért, s Sózd mihamarabb Doranba. Calyd falanxával egyetemben, ha lehetséges. – Megteszem. Ha lehetséges. A nekromanta köhintett. Félrenézett. – Ha sikerrel jársz, utóbb a segítségemre lehetsz az áruló felkutatásában is. Ami engem illet, elrejtőzöm egy időre. Szükséges óvintézkedés.

Még baleset érne. – Ennyire komoly a helyzet? – Gorduin közelebb hajolt a tűzhöz. Alyrnak persze igaza van: egy csupa kő, csupa zaj városban könnyen halálos csapdába eshet még egy. jól képzett mágus is... A félelf botja végével a Kenzal vonulatát véste éppen rögtönzött térképére. Felpillantott. – Természetesen figyelemmel kísérem minden lépéseteket, s üzenek is, ha tehetem. – S mi lesz a biztosíték arra, hogy az üzenetek valóban tőled származnak? – firtatta a bárd. Még mindig zsibbadt jobbjával a folyó felé intett. – A trükkjeim legjava csak az ilyen ritkán lakott vidékeken használható. Bármely ártó szándékú varázstudó tehetetlenségre kárhoztathat; a ti mesterségetekben legfeljebb tanoncnak lennék jó. – Tartsd csak nyitva a harmadik szemedet! – Alyr vonásain a mosoly halovány árnyéka suhant át. – Elég éles lesz az még Toron közelében is. Ha azonban folyón kényszerülsz átkelni... – lassan ingatta fejét – ...tényleg jobban teszed, ha gázlót vagy hidat keresel. Gorduin egy éjjeli pillangó röptét figyelte a sűrűsödő sötétségben. Annyi hatalma sem maradt, hogy eltérítse: a pillangó a lángokba hullt, s eltűnt. – Ha pedig valaki rád hivatkozva keres kapcsolatot velem, de átlátok rajta... A nekromanta bólintott. Kőmerev volt az arca –...nyomban meg kell ölnöd – suttogta. 2. tüzek visszfénye vörösen, sárgán táncolt a Lorn tükrén, helyenként elhomályosítva a vörös hold korongját. Posztok elnyújtott kiáltásai szálltak a feltámadó széllel. Tier Nan Gorduin egy dombról figyelte a tábort. Ilyen távolságból afféle fantomvárosnak tűnt: a sátrak rengetege a sötétségbe veszett. Tiszta éjszaka volt – hadba vonulni, győzni vagy meghalni való. S noha e táj békésnek tűnt, noha a felégetett erődök, határmenti városok füstjének szaga nem érződött a levegőben, dúlt már a harc a messzeségben. Százados falak rogytak meg, emberek pusztultak ott. Fegyveresek és menekülők seregei keltek útra, hogy eljátszik a rájuk osztott szerepet Észak isteneinek és hadurainak

halálos játszmájában... Mondják, idővel minden megszokható, ám a bárd világéletében képtelen volt egykedvűen vállat vonni az értelmetlen pusztításra gondolván. Tekintete visszatért az abasziszi falanx rendezett táborára, ajkán kesernyés mosoly derengett fel. Legalább nyolcezren vannak odalent. Márpedig nyolcezer harcos akkor is komoly haderőnek számítana, ha nem Calyd Karnelian falanxáról lenne szó. Ha a hercegkapitány valóban a Szövetség oldalára áll, Toront és csatlósait – a Fekete Hadurakról meg az abasziszi nagykirályról nem is szólva – hamarosan csúf meglepetés éri. Abaszisz hat tartománya közül ötöt a többé-kevésbé független hercegkapitányok kormányoztak. A hatodik, legnagyobb tartomány a mindenkori uralkodó fennhatósága alá tartozott. Az erőskezű nagykirályok ideje azonban rég elmúlt: Abasziszban, a legpompásabb fegyverkovácsok és a kitűnő fegyverforgatók földjén mindennapos volt a viszálykodás. A hercegkapitányok mindegyike egy-egy falanxnak – húszezer szálas termetű, fanatikusán hű, nehézfegyverzetű gyalogkatonának – parancsolt. Az acél hatalma volt ez, mellyel az uralkodó és tanácsnokai az iszonyú Tharrtól nyert hatalmat állították szembe; A lelkek feletti uralomért a Háromfejű papjai mellett Darton és Ranagol elszánt hívei küzdöttek. Ott voltak azután a klánok és a szekták: megannyi különböző bálvány, szándék és eszköz. Méregkeverők. Orgyilkosok. Boszorkánymesterek. Emberöltők óta nem akadt senki, aki megzabolázta volna ezt az ezerfejű szörnyeteget, aki helyreállította volna az egységet, melynek hiányában a hatalmas Abaszisz játékszere volt csupán a végzetnek, s hol vörös, hol fekete lobogók alatt küldte harcba, halálba katonáit... Hogy Calyd Karnelian kiben-miben hisz, Gorduin nem sejtette. Tudta azonban, hogy művelt, ám féktelen ember, remek harcos, s hogy világéletében a Szövetséghez húzott. Tudta azt is, miért. "Elbeszélünk egymás mellett a nagykirállyal" – írta Doranba a hercegkapitány. "Különböznek a szándékaink. Ő meg a toroni cimborái birodalmat akarnak. Én nősülni szándékozom..." A bárd megint elmosolyodott, azután füttyentett a fehér ménnek, s lefelé indult, a nyolcezer főt számláló nászmenet tábora felé.

3. hogy ugrásra kész őreivel a sarkában a vezéri sátorba lépett, Gorduin tekintete tüstént a kutyákra villant. Onpori juhászebek voltak, fajtájukhoz mérten is hatalmasnak számító, rozsdabarna bundájú, égkék szemű fenevadak, melyek, ha úgy adódott, legyűrték még a jószágra rontó medvéket is. Karnelian szolgálatában – érthetően – kevesebb dolguk akadt: puszta jelenlétük megtette a magáét. A bárd megtorpant s fejet hajtott – igen óvatosan. Az őrök rangidőse köhintett, pillantását a tábori asztalnál ülő, fellegszürke ujjast viselő férfira emelte. Uram... – Már értesültem róla – szólt a hercegkapitány anélkül, hogy feléjük fordult volna. Baljával intett; középső ujján felragyogott a pecsétgyűrű. – Ülőhelyet és egy kupa bort Tier Nan Gorduinnak! A századosok egyike – halántéktájt deresedő hajú, kőbe metszett vonású vérbeli falanxharcos – homlokát ráncolta. Éjfekete bal szemével (a jobbat kötés takarta) hosszan mustrálta az ilanorit, majd Karnelianra hunyorított. -Ismered, felség? A hercegkapitány felnevetett. Elbíbelődött még egy darabig a lúdtollal, azután elunta a dolgot, feltápászkodott, s a bárdra vigyorgott. – Ki ne ismerné? Nézd meg jól, Grengor: azon kevesek közé tartozik, akik nem csupán ölni, élni is pompásan tudnak. Nem elhanyagolható erény ez manapság... – Tisztjeihez fordult. – Némelyikőtök igazán emlékezhetne rá: pár éve csak, hogy meglátogatott bennünket a szigeteken. Egynémely fehércseléd sosem fogja elfelejteni. Grengor lassan bólogatott. – A prédikátor! – Akkoriban tényleg azt a maszkot viselte. – Karnelian átvette a gőzölgő kupát egyik emberétől, belekortyolt, majd szertartásosan Gorduinnak nyújtotta. – Anns ná charoban – mondotta Szépmező nyelvén, azután, társai kedvéért, elismételte asziszul is: – Szívesen látunk. – Eun thaul – mosolygott a bárd, s nem bajlódott a fordítással. – Még mindig nagyszerű a kiejtésed, hercegem. • Karnelian kihúzta magát, körülnézett, – Igyekszem haladni a korral – közölte. – Mostanság a dorani nyelvjárással ismerkedem... – Egy

kézmozdulattal sarokba parancsolta a kutyákat, s helyet mutatott Gorduinnak. Lefegyvereztek, igaz? – – Teljesen – felelte a bárd, az igazsághoz nem egészen híven. Szövetségesek ide vagy oda, húzódozott kijátszani. összes ütőkártyáját. – Az őrparancsnoktól hamarosan visszakapsz mindent. Gondoskodnak majd a nagydarab lovadról is... – Karnelian eltűnődött. – A tűzokádó vascsövet elhoztad-e? – Vissza kellett küldenem a készítőjének – mormolta az ilanori kedvetlenül. – Karbantartásra szorul. – Akárcsak a barátságunk. – A hercegkapitány maga is kupát ragadott. Századosai hasonlóképp cselekedtek. Fenékig, Gorduin! Karnelian jól megtermett férfi volt, sötét, göndör hajába ittott már ezüstös szálak vegyültek. Tekintetében ott lappangott a sokat próbált harcosokra jellemző "mit nekem?" kifejezés; Ajka – melynek ívelése gyakorta ébresztette azt a bizonyos gondolatot az asszonyokban – újra és újra halovány mosolyra görbült, akár Gorduiné. Mozdulatai mindenkor megfontoltak voltak, csak egy-egy rezdülés árulkodott a benne feszülő erőről – kívülállók nem sejthették, mire képes, ha egyszer elkezdődik a tánc... A bárd kiürítette a kupát, a félszemű Grengor pedig tüstént újabbat nyújtott neki, jelezvén: a hercegkapitány barátja az ő barátja is. – A legjobbkor érkeztél – mondta most Karnelian. Tudod, egy levéllel bajlódunk éppen. Egyikünknek sem erőssége a tollforgatás... Az asztal köré gyűlt századosok zordan bólogattak. Sötét szemű, kötélizmú, gyermekkortól küzdelemre nevelt fickó volt valamennyi. A derekukon függő kardok játékszernek rémlettek volna jobbjukban – rendszerint kétembernyi hosszúságú, súlyos lándzsákkal küzdöttek. Megingathatatlan oszlopai bármiféle építménynek – gondolta Gorduin, amint az asztalhoz lépett, hogy szemügyre vegye a pergament. Az irományt Abaszisz nagykirályának címezték. – Búcsúüzenet – magyarázta Karnelian. – Együtt rögtönöztük; már csak a befejezés hibádzik. – Elmosolyodott megint. Kevesen tudtak ilyenkor ellenállni neki. Számítok rád, Ilanor farkasa! Ha az emlékezetem nem csal, a szavakkal is éppoly kitűnően bánsz, mint a karddal. Vedd hát kézbe ezt az ügyet kérlek, mielőtt lepihennél! – Lepihenni? – Gorduin oldalra billentette fejét. Már-már elfelejtette, hogy

az abaszisziak imádják az efféle próbatételeket. – Néhány órára csupán. – A hercegkapitány jelentőségteljesen pillantott körül. – Hajnalban tábort bontunk, tovább haladunk lefelé a folyón. Levelünknek addigra el kell készülnie. Úgy számítottunk, holnaputánra el is jut a címzetthez... – Elnyomott egy mosolyt. – Emlékezetes pillanat lesz. A bárd az asztalra telepedett. – És aki kézbesíti, felkészülhet a legrosszabbra. Bőviben vagytok tán a halálra szánt önkénteseknek? Karnelian újra töltött. – Az embereim egytől egyig készek a halálra, barátom, de csak jól meghatározott, magasztos célok érdekében. A levelet madár viszi, és miatta sem kell aggódnunk: a nagykirálytól vettük kölcsön erre az alkalomra. – Értem már. – Érti ő is – jegyezte meg a félszemű Grengor. – Művelt, udvari madár. – A hercegkapitányra sandított, azután Gorduin elé tolta az irományt. – Olvasd... prédikátor! A bárd végzett a borral, megköszörülte torkát, s belekezdett: – "Abaszisz legkegyelmesebb királyának, ki huszonnegyedikként viseli a széltében becsült Otlokir nevet; ki ura a tengertől délre elterülő földeknek az Onportól az Idinalig! Calyd Karnelian hercegkapitány, a partmenti szigetek ura vezérkarával együtt jókívánságait küldi a vizeken túlról, hová parancsodra indult, ám ahonnét a maga választotta időben, parancsra nem várva fog megtérni, hogy a szemed közé nézzen, néped rabtartója, igazak hóhéra, szüzek megrontója, bálványok bolondja, te!" Grengor halkan, elégedetten kacagott, s az asztalt körülülő tisztek márványarcán is mosoly derengett fel. Némelyikük még a szemét is lehunyta, mint aki csábos muzsikát hall. Gorduin megőrizte komolyságát, s hangját kissé felemelve folytatta: – "E búcsúüzenet ajándék s egyben figyelmeztetés, fenséges úr – az egyetlen, a legtöbb, amit alattvalóidtól érdemelsz. Tudnod kell: elnéznénk neked, hogy hajbókolsz Toron előtt, hogy vérivó istent imádsz, lovakkal hálsz s hogy megöletted tulajdon apádat; még azt is, hogy adószedőnek, rákhalásznak álcázott kémeket és orgyilkosokat küldesz hozzánk – ám a bizonyosság, hogy mind ezen közben ballal nyúlsz a tálba, már sok nekünk. Felmondjuk hát az esküt,

melyet ősünk ősödnek, vérünk vérednek tett: szabadok vagyunk immár, s csak azt reméljük, hogy mihamarabb alkalmunk nyílik fegyverünket a harcmezőn összemérni veled. Közöljük egyúttal" – s ezen már elmosolyodott a bárd – ", hogy Mantlin gróf, üldözésünkre indult seregét a Gro-Ugonból szalajtott ork segédcsapatokkal együtt szétvertük Ceithir mezején, s ugyanezt fogjuk tenni mindazon hadakkal, amelyeket a jövőben küldesz ellenünk. Trónod inog, fenséges úr – ha nem volnál vak és süket, ezt magad is észrevennéd. Még találkozunk. Szívélyes üdvözlet..." Karnelian csettintett. A tisztek elcsendesedtek. Helyben volnánk. Hogyan tovább? Gorduin eltűnődött, azután a pennáért nyúlt, a tintatartóba mártotta, s lendületes betűivel egykettőre kiegészítette az abaszisziak üzenetét: – "Szívélyes üdvözlet azoktól, akiknek egyenessége nem ismer határokat." A hercegkapitány elégedetten dőlt hátra ültében. Grengor és társai bikahangon hahotáztak. Egyikük sem tiltakozott, amikor az ilanori jó tíz percre rá hiánytalanul visszakapta fegyvereit. 4. ristálytiszta volt a hajnali égbolt, a folyó felett lebegett csak könnyű pára. A tengertől ilyen távolságban ugyancsak lehűlt a levegő, a szélnek, ahogy az ilanoriak mondják, "foga nőtt" a pirkadatban, az abasziszi őröket azonban alig, Gorduint meg éppenséggel egyáltalán nem zavarta mindez. A bárd a vízparton állt, a mályvaszínnel csíkozott keleti horizontra bámult; fülében (megesett olykor) egy lány kacaja visszhangzóit – egy lányé, aki messze járt – Szép jó reggelt, dalnok – suttogta a jobbján megjelenő Karnelian. Embereihez hasonlóan ő is acélbetétes bőrvértet és vastag posztóköpenyt viselt. A karvasakat felöltötte, kardját, tőreit felcsatolta már; a jócskán kiszélesedett Lorn csendes méltóságával a magáét állította szembe. – Nem csalódtam benned – mondta. – Egy árva szót sem ejtettél az asztalnál a

zászlóról. Nem faggattál, nem firtattad, kihez és hová került. Mintha nem is érdekelne... – Elmosolyodott. – Pedig érdekel, tudom. A bárd nem mozdult. – Világéletedben pompás házigazda voltál, hercegem; háborúban, békében egyaránt. Borod kitűnő, szolgálóid készségesek: a megfáradt utazó nem kívánhat ennél többet. Ugyanakkor katona vagy, s maholnap talán uralkodó leszel. Politikai kérdésekről csak akkor hozakodom elő, ha az időt alkalmasnak ítéled, erre mérget vehetsz! Karnelian szívből nevetett. – Alyr Arkhont és a Szövetséget sosem képviselte még nálad rátermettebb és veszedelmesebb követ, Tier Nan Gorduin! De mint azt Doranba küldött soraim, no meg az a másik levél bizonyítja, döntöttem már. Amit tudok, tudnod kell neked is, hisz megeshet, hogy elválaszt bennünket a végzet... – Tekintete találkozott az ilanoriéval. Egészen halkan folytatta: Alidarba tartunk, a vágyak és csodák városába, ahol a közhiedelem szerint a férfiember minden kívánsága teljesül. Egyheti utazás áll még előttünk. A falaktól jókora távolságban, a Lorn torkolatánál ütünk majd tábort. Éjnek idején öt legkiválóbb emberemmel álruhát öltök, csónakba szállók, s bebocsátást kérek a Vizikapunál. Velem tarthatsz, ha jónak látod. Azután... – Azután? – visszhangozta a bárd. –...megnősülök. – A hercegkapitány várt, majd kéttenyérnyi, lakkfekete lapocskát húzott elő köpenye alól. Üdvözült mosollyal Gorduin felé nyújtotta, de nem engedte el. – A kép csak addig látható, amíg a kezemben tartom magyarázta. A bárd a homlokát ráncolta – egyszerre megértette. A lapocska fekete tükrében lassanként kirajzolódtak egy arc vonásai. Mandulavágású, sötét szemek, fekete hajzuhatag. Hogy a lány szép – gondolta fanyarul – keveset mond a lényegről... Akaratlanul is közelebb hajolt a tegrinhez, mely megkapó hűséggel őrizte a hercegkapitány számára Alidarban nevelt menyasszony képét. A Vágyak Városának céhmesterei értették a dolgukat: a portrék épp annyit mutattak meg, amennyit a magasrangú vevő ízlése és vérmérséklete kívánt. E lapocska készítői pontosan feltérképezték maguknak Karneliant tíz-egynéhány esztendővel korábban, mikor jövendőbelijének megrendelése céljából felkereste őket. Ismerték legtitkosabb álmait, s ezekből kiindulva megteremtették számára... a Nőt. – Gyönyörű – mondta csendesen, egyenest a hercegkapitány szemébe nézve. – Szeretjük egymást – mormolta Karnelian –, noha sosem találkoztunk. –