Észak Lángjai PDF

perzselő napon. A veszély és a halál bolondjai voltak Kacagtak, véreztek, szépasszonyokat szerettek – így maradtak tízen. Hazájukban bitó, gyilok várta őket, az út porában gázoltak a bizonytalan jövendő felé mindannyian – valamiképp mégis megmaradtak uraknak. Rosanna nyílt elmével, ámuldozva hallgatta mindezt. A gárdakapitány komoran bólogatott. Mac-Lier a nyugalom eleven szobra halványan elmosolyodott: akár a rongyosok, ő is a veszedelmet tartotta igazi elemének. Jócskán benne jártak már a délutánban – erre engedett következtetni a gyérülő fény. Gorduin köpönyegébe burkolódzva kuporgott odafent, a tengert, a gályát, meg a toroniakat átkozta, a sorsot azonban nem – elvégre szükségük lehet még a jóindulatára. Szeme káprázott, időről időre le kellett hunynia – ilyen alkalmakkor kitisztult kissé az a kép, amelyet elméje alkotott környezetéről. A hosszan elnyúló homokos partot mégis a közönséges módon észlelte. Igaz, némiképp megkésve – a kimerültség tehette és a köd. Kiáltott, s mert úgy akarta, hangját mindannyian meghallották. Salina áthajolt a korláton, eltűnődött, azután elnevette magát. – Föld! Föld előttünk! Kapaszkodjatok! – üzente ugyanekkor Gorduin, s megfogódzott ő is. A gálya simán, szinte zajtalanul siklott át a sekélyesen. Lendületét jó ideig megőrizte, hosszú barázdát vájt a nedves homokba, mielőtt egy végső döccenéssel megfeneklett. – A déli part – mormolta Graum. – Az ám! – Felemelt fejjel szimatolt. – Friss illatok, kevés füst, kevés halál a szélben. Ó, Abaszisz! A szüret ideje elmúlt már, de a pincék mélyén hamarosan... forrni kezd... a bor. Hála az isteneknek! – Nagyot nyelt, aztán, hogy senki nem szólt, búcsúpillantást vetett a szürkén gördülő hullámokra. Mondják, utazni mindig tanulságos – megérkezni viszont kész élvezet. Elvégre... A rongy ősök egyike, az úszni nem tudó mozdult elsőként. Átugrott a palánkon, térdig vízben gázolva futni kezdett, azután térdre vetette magát, úgy bámult a jármű orrdíszének csonkjára. Felmarkolt egy keveset a száraz homokból, kacagva szórta szerteszét. – Ha hiszitek, ha nem – kiáltott hátra –, ez sokkal inkább a kedvemre való!

2. llj! Graum a nyomaték kedvéért a kezét is magasba lendítette. Négy napja ügettek kitartóan, ám mind ez idáig egy teremtett lélekkel sem találkoztak. Most négy lovas rúgtatott feléjük egy közeli narancsligetből. Páncéljukon ezüstösen csillant a napfény, s Gorduinnak nem kellett túlságosan megerőltetnie szemeit ahhoz, hogy megállapítsa: kardot markolnak mindahányan. A távolság egyre csökkent; az idegenek már-már vágtába ugratták hátasaikat. A rongyosok közül hárman előrenyargaltak, hogy ha kell, szembeszálljanak velük. Előző este sorshúzással döntötték el, hogy aznap kik részesülnek ebben a szerencsében. A csapat megmaradt tagjai azonnal körbevették Salinát, Rosannát és a lobogót. Az embervadász is kardot húzott, Gorduin pedig térdére támasztotta nyílpuskáját. A várt összecsapás azonban elmaradt. Az egyik rongyos lemondó félmosollyal néhány aranyat nyújtott át Graumnak: a küzdelem kimenetelére fogadtak, s arra, hány csapás dönti el. A két csoport időközben találkozott, ám kardcsengés helyett csupán izgatott kiáltozást hozott a szél. Hamarosan együtt ügettek vissza. – Ranil-lovagok! A Nap Rendjének harcosai! Háromszoros hurrát nekik! Közelebbről igencsak lehangoló látványt nyújtottak az érkezők: máskor makulátlan páncéljukat számos horpadás, alvadt vér és mocsok csúfította. Pajzsát csak egyiküknek sikerült megőriznie. Egy csapás majdhogynem felismerhetetlenné tette rajta a Dwyll Unió címerét. – Üdvözöld őket! – súgta Rosannának Gorduin. – Miért én? – hökkent meg Rosanna. – Nyilván a vezetőnkre kíváncsiak. Nálad a lobogó; Vörös Hadúr volnál, nemde? A lány vállat vont, egy pillanatig még tétovázott, azután MacLierrel és a gárdakapitánnyal az oldalán előreléptetett. A lovagok tüstént fejet hajtottak. Rangidősük tisztelgésre emelte fegyverét. – Úrnőm... Lord Neuvar Kestel vagyok, a Ranil-rend komtúrja. Titkos küldetésben járunk e földön – ámbátor félő, hogy ittlétünk okával számosan tisztában vannak már.

Keveset végeztünk az elmúlt négy hét alatt, s az igazat megvallva kétlem, hogy feladatunknak egyhamar eleget tehetünk. – Rosanna de Lamar vagyok – szólt halkan az északi szépség, majd némi töprengés után hozzáfűzte: – A hatodik Vörös Hadúr. A lovagok láthatóan fellélegeztek, s rendre leugrottak a nyeregből. Bámulatos könnyedséggel hordozták tekintélyes terhüket. – Engedd meg, úrnőm, hogy ha rövid időre is, gyarapíthassuk kíséretedet! – Lord Kestel megint fejet hajtott. – Hírekkel szolgálunk és híreket várunk cserébe – e táj lakói nem épp közlékenyek, s még az eszesebbje sem mondható tájékozottnak, ami a túlparton zajló eseményeket illeti... – Megtiszteltek társaságotokkal, uraim – bólintott Rosanna. – A régiek szerint hősökből sosem lehet elég. – Remekül csinálja – súgta Gorduinnak a goblin. – S csak a minap kezdett hozzá! – Hol maradnak a többiek? – tudakolta a lány. – Bizonyára nem csupán négyen érkeztetek... – Néhány társunkat – mondta lassan Lord Kestel – a közelben temettük el. Mások távolabb nyugszanak, s akadtak olyanok is, akiknek a végtisztességet sem adhattuk meg. Tartok tőle, úrnőm, hogy csapatom legjava tért meg időnek előtte a Fénybe. Rosanna igyekezett palástolni megrendülését. – Vezess! – szólt határozottan. – Vezess olyan helyre, ahol tábort verhetünk, ahol meghallgathatjuk beszámolódat! A környéket egyáltalán nem ismerjük. Valójában azt sem tudjuk, pontosan merre járunk... A narancsfák árnyékába húzódtak, lenyergeltek, őröket állítottak, s csendben várták az alkonyt. A balzsamos levegő, a lágy szellő, a vidék nyugalma békével töltötte el szívüket, Lord Kestel száraz hangja azonban csakhamar iszonyatot csempészett a szürkületbe. Az általa sorolt tényeket Gorduin és Graum ismerte csupán – a kalandozók csoportja mély csendben figyelt. Mac-Lier időről időre előrehajolt, gallyakat rakott a füst nélkül égő, kicsiny tűzre. – Bebizonyosodott – mormolta az elcsigázott lovag –, hogy a Szövetség legbelsőbb köreibe áruló férkőzött. Mint mondják, Doran Felsővárosából irányítja praktikáit, ám ez csupán egy feltételezés a sok közül. Miután Eligor úr eltűnt, a mágusok pedig hasztalan kutattak az ellenség hírforrása után, rendünk nagymestere, Lord Lauren is elrendelte a kutatást. Ügynököket küldött a szélrózsa minden irányába – s fáradozását végül siker koronázta: a Dal

Havának utolsó napjaiban ígéretes híreket kaptunk. Egyik kóborlónk a legendás Di’Luani orákulum nyomára bukkant. Nagymesterünk azt parancsolta, kísérjük el oda, s tudjuk meg az áruló nevét... – Mélyet sóhajtott. Negyvened magammal indultam útnak. Onzun, akinek biztonságát szavatoltuk, Lord Lauren talán legkitűnőbb erdőjárója és íjásza. Egy határmenti faluban találkoztunk vele. Komor és hallgatag fickó, de helyén az esze és a szíve. Hónapok óta hajszolták az Ikrek, s noha elfogadta társaságunkat, örülni nem örült nekünk. Csendesebben halad, s főként szabadabban lélegzik egymagában, azt mondta. – Hogyan bukkant rá az orákulumra? – kérdezte Graum. – Hisz a doraniak oly rég keresik... – Nem árulta el. Szót ejtett valami romvárosról, többet azonban nem tudtunk meg tőle. Igaz, nem is nagyon erőltettük. – Érthető. – A bajok egy hét elteltével kezdődtek. Sigur báró, a toroni hiéna valahogy kiszagolta, mire készülünk Talán az alidaxi némber segítette... – Sose nyugodjon a lelke! – pillantott Rosanna a nyugati horizont felett hunyorgó Ransenre, a Halál csillagára. – Nincs még tíz napja sem, hogy összehozott vele bennünket a rosszsors – magyarázta Graum. – Ott pusztult nyomorultul, de nagy árat kellett fizetnünk ezért: egyik társunk elesett. Ranil lovagjai komor elégtétellel néztek össze. – Sokan áldani fogják ezért a neveteket, úrnőm – suttogta egyikük. – Társatoké pedig örökkön fennmarad. – Egy este körülfogtak a nagykirály falanxharcosai – folytatta Lord Kestel. – Kivágtuk magunkat a gyűrűből, de tizenhét halottat, súlyos sebesültet kellett hátrahagynunk. Attól kezdve nem leltünk nyugodalmat. Folyvást hátrálni kényszerültünk, hátrálni a tenger felé. Nyolcszor ütköztünk meg kisebbnagyobb üldöző seregekkel, mígnem csak heten maradtunk. A sebesült Onzunt magas láz gyötörte. Élelmünk elfogyott, lovaink kimerültek. Három napja erősítést kértünk a nagymestertől – hogy mi lett üzenetünk sorsa, nem tudhatom. Tegnapelőtt megint támadás ért bennünket, ám ezúttal nem katonák, nem embervadászok rontottak ránk, hanem Tharr szerzetesei. Hajnalban kezdődött. Két őrt úgy intéztek el, hogy a lovak sem neszelték meg jöttüket. Onzun érzékei szerencsére még nem tompultak el: felrázott bennünket,

sokat azonban nem tehettünk. Őt és még egy társunkat magukkal hurcolták. Egészen átkos rendházukig követtűk nyomukat, de be nem merészkedhettünk: céltalan és botor dolog lett volna. – Induljunk nyomban! – A mindig derűs koldus vonásai megkeményedtek, tekintete villámokat szórt. Arel papja lévén ősellenséget látott Tharr szolgáiban. S volt miért elszámolnia velük. – Mire várunk? – A Hadúr parancsára – mondta Gorduin. – De nem késik soká, meglásd! – Miért is késne? A gályán nem jutnak vissza az északi partra – a gerendák korhadoznak, az élőhalottak szétszéledtek: Alyr varázsa, mely a boszorkányúrnőét pótolta, végképp erejét veszítette. Ifinbe, Abaszisz fővárosába merészkedni kész őrültség – a Kapukat biztosan lezárták már. Ediomadon át kerülni nem csupán életveszélyes, hosszadalmas is lenne. A két legendás orákulumot, Di’Luant és Di’Maremet azonban – ha a hagyománynak hinni lehet – szintén Kapuk kötik össze. Ha sikerülne eljutniuk Di’Luanig, nem csak az áruló kilétére derülne fény, de a lehető legrövidebb, legbiztonságosabb úton juthatnának vissza szövetségi területre. A sok közül nyilvánvalóan ez a megoldás a legkedvezőbb. És mégis... Már jóelőre utálta az egészet. Lobogók, Tharr-papok, Ikrek és boszorkánymesterek, no meg orákulumok – sok ez egyszerre egy illúzióit vesztett dalnoknak. Alyr, ha ezt előre tudom...! Akkor sem tehettem volna másképp. Az embervadászra pillantott. Mac-Lier egykedvűen bólintott. Rosanna már eldöntötte a kérdést, mikor Anrem az indulásra szavazott. Graum a környező fákat fürkészte. Bár sokkal szívesebben indult volna bárhová, mint saját jószántából egy Tharr-szentély megtisztítására, bölcsen hallgatott. Mit neki? A bárd a renegát gárdakapitány felé fordult. A gróf komoran meredt maga elé, azután Rosannára, majd a rongyosokra sandított – és elmosolyodott. – Morgena hitében nevelkedtem – mondta –, de volt alkalmam tapasztalni Tharr hatalmát. Őrültek vagytok valamennyien, ám ha egyszer így döntöttetek, veletek tartok. – Tekintete Rosannáéba mélyedt. – Olybá tűnik, nincs más választásom. Mihelyt felkészültök, indulhatunk. – Maradj mellettem – súgta Salina fülébe a bárd. Nem lesz baj, meglásd!

– Hallom és engedelmeskedem, kancellárom és pecsétőröm. Nem mozdulok mellőled. Nagy kaland az élet.:. És homlokon csókolta. Rosanna felállt. – Nyergeljetek! – parancsolta hamisítatlan hadúri határozottsággal. Tüstént nekivágunk! A társaság tagjai készülődtek. Ki-ki a maga módján... Hűvös terem. Vörös kárpit a kövön, jáspisszobrocskák a széles, mahagóni asztalon. Kellemes félhomálytöprengéshez, tervezéshez illő. Ütemes dobbanások, egy-egy csörrenés odakint: a páncélt viselő őrök léptei. Két férfi az asztal két oldalán. Hallgatódzóktól nem kell tartaniuk, egyikük mégis ideges. A másik nem. Akárhogy alakulnak az események, ő csak győztes lehet. Magas homlok. Vállig omló haj, finoman metszett vonások. Kevély ember, talán túlságosan is az. Igaz, van mivel büszkélkednie – elvégre két birodalom sorsát tartja a kezében. Elveszejtheti, győzelemhez segítheti bármelyiket. Választott már. Jól választott. A régmúlt birodalmának feltámasztásáért küzd – hogy az ura lehessen. Észak ura. Életé és halálé. – Az alidaxi boszorkány halott – folytatja a nyugtalankodó férfi. Eszköz csupán, alattvaló; utóbb talán úr lesz maga is. – A dorani kémek az ő gályáján menekültek el. A boszorkánymesterek Shulurig sodortatták őket viharukkal, a császár hajói lecsapni készültek, ám a siker küszöbén Karnelian hajói közbeléptek. – A részletek érdektelenek. – Ó! – A jelentéstévő összerezzen. – Sigur báró híradása szerint Abasziszban vannak. – A rangok sem fontosak. – Oda sodorta őket egy újabb vihar... – Honnan tudja ilyen pontosan Sigur? – Valaki ott van közöttük. Sigur állítja, hogy álmukban sem gyanakodnának rá. – Ügyes. – Nem dicséret, egyszerű ténymegállapítás. – A thekszeli Tharr-szentély felé tartanak. Lauren kémjét őrzik ott. Ki akarják szabadítani, hogy az orákulumokon keresztül térjenek

vissza északra. A kevély arcon halovány mosoly. – Vannak rosszabb hírek is. – Beszélj! – Eltűnt M.A.G.U.S.-beli ügynökünk. Három napja nem hallunk felőle. A dorani nagytanács nem ülésezik. Még mindig nem sejtjük, ki irányítja a hírszerzésüket. – Ez fontos. Mindenképp meg kell tudni. – Nem parancs, kijelentés. – Erikék még mindig Gro-Ugonban időznek. Sheenwallt keresik – és minket. – Egyéb? – Semmi, uram. – Rendben. – A kevély pecsétes pergament húz elő. Nem írt rá senki: a sorokat a puszta szándék jelenítette meg a papíron. Az akarat hatalma. – Utasításaim a Herceg számára. Herceg. A Halál Kilencedik Nagymestere. 3. hekszeli Tharr-szentély évszázados épülete egy mély völgyben terpeszkedett. A hajdanvolt nagykirályok egyike – aki e büszke címet még teljes joggal, tiszta lelkiismerettel viselte – leromboltatta, szerzeteseit, papjait vesztőhelyre küldte, s mikor az ideje elérkezett, elégedetten hajtotta örök álomra fejét, tudván tudva: alattvalói s a világ javára cselekedett. Ám a düledékeken két emberöltővel ezelőtt új falak emelkedtek – az akkori uralkodó pedig nem csak szemet hunyt, előjogokat is adományozott a Háromfejű szolgáinak. A szörnyeteg isten imádói biztonságban tudhatták magukat alabástromból, ompori márványból összerótt, kupolás erődítményükben. Bejárat egy akadt csupán, ablak egyetlenegy sem. Körös-körül csenevész bokrok, satnya aszisz törpefák kínlódtak a köves hegyoldalban. Köd ülte meg a völgyet; a dél felől közeledők alig látták az oszlopos kapuhoz vezető ösvényt. A társaság óvatosan haladt. Ranil lovagjaitól jó két mérfölddel odébb, egy vízmosásban váltak el – azok nem kis megkönnyebbüléssel vették tudomásul, hogy a rajtaütés során aligha vennék hasznukat.

– Kimerültetek. Nehéz páncéljaitokban nehézkesek, páncél nélkül védtelenek vagytok – magyarázta Mac-Lier. – Jobb lesz, ha tábort vertek, s bevárjátok a segítséget! A vitézi becsület kívánalmainak ily módon eleget téve növelhették a tempót. Az élen Rosanna, szorosan a nyomában Gorduin rúgtatott – a rongyosok bosszúálló szellemek módján, hangtalanul tartották a lépést. A völgy elkeskenyedő végében ereszkedtek le a meredélyen. Lovaikat nem pányvázták ki, szabadjára engedték inkább, tudván tudva, hogy hívásra, a kellő pillanatban úgyis megjelennek. A bejáratot kétfelől közelítették meg, jobbjukban fegyvert, baljukban – minden eshetőségre készen – fáklyát markoltak. Milyen más ez így... – gondolta Gorduin. ...és mégis ugyanaz. Felrémlett előtte egy két évvel korábbi, sivatagi napkelte – akkor Themes, az amund isten temploma előtt leselkedtek így. A társaságban akkor is akadt Arel-pap, az ügyben akkor is szerepet játszott egy lány. Az a csapat haramiákból, bérgyilkosokból, örök vesztesekből állt. Nem tartozott közéjük. Ami pedig ezt az alkalmat illeti... No igen. Hiába a lobogó, hiába a tapasztalt északi kalandozók, hiába a bizalom és megbecsülés, ugyanazt érzi megint. Benne lehet a hiba. Esetleg a világban. Graum ügyes szerszámai egyikével percek alatt megoldotta a zár problémáját. Nesztelenül surrantak be az előtérbe. Rőt fények mindenütt, sehol egy lélek. Három nyílás ásított szemközt. A simára csiszolt kőfalakon nedvesség csillogott. A kalandozók kívülállók számára követhetetlen jelbeszédbe kezdtek, majd három csoportra oszlottak. Anrem rongyosai a két szélső folyosón indultak tovább, Gorduin, az embervadász, Graum és a gárdakapitány a két lányt közrefogva a középsőt választották. Félszáz lépést sem tehettek, amikor bal felől fegyvercsörgés hallatszott: a nemesi bujdosók szerzetesekbe botlottak. – A kérdés csupán az, ki kit lepett meg – mormolta a goblin. – Futás! Megszaporázták lépteiket, s hamarosan a főszentélyben találták magukat. Már vártak rájuk. Négy kénsárga csuklyás Tharr-pap, s egy ferdén metszett szemű, varkocsba font hajú férfi. Mind az

ötüket a mágia derengő aurája övezte. Gorduin megfontoltan célzott és lőtt – a papok egyike két nyílvesszőtől átjárt koponyával zuhant hátra, mielőtt kezét felemelhette volna. Társa torokhangú kiáltással oldalt ugrott, a támadókat jókora villanás vakította el. A kharei ismétlőfegyver elakadt. Graum hajítótőrének hegye egy oszlopon csorbult ki: láthatatlan erő perdítette félre. A bárd kesztyűs baljával villámgyorsan hátrahúzta az abbitacél húrt, jobb mutatóujja megfeszült a ravaszon – ám ugyanez az erő majd’ kitépte kezéből a nyílpuskát. Ha nem, hát nem. Próbáljuk másképp... – Vigyázzatok a pengéikre! – kiáltotta a toroni. Mérgezettek lehetnek! A kénsárga csuklyás alakok markában kétélű, villás hegyben végződő kardok villantak: kígyók és kígyónyelvek. Az első, s egyben utolsó összecsapás heves volt ugyan, ám alig pár pillanatig tartott. A gárdakapitány testével fogott fel egy Rosannának szánt döfést, s könnyebb sebet kapott. A pappal Salina végzett – Gorduin hálatelt szívvel gondolt a simabeszédű alidari könyvvizsgálóra, aki a lányt fegyverforgatásra tanította. A varkocsba kötött hajú férfi tétlenkedett: úgy tűnt, Tharr szolgáinak sorsa teljességgel hidegen hagyja. Mac-Lier fainak taszított egy rárontó csuklyást, Rosanna villámgyors szúrással vette elejét az újabb támadásnak. A bárd lehajolt egy villás hegyű kardért, suhintott vele egyet, s szembefordult a különös idegennel – azt azonban mintha a föld nyelte volna el. – Ne engedd meglépni! – sziszegte a toroni. – Ha elrejtőzik, ha csapdákat állít, sosem kerítjük elő az emberünket! Gorduin mozdulatai felgyorsultak. Egy szempillantás alatt a falnál termett, nekivetette hátát, összehúzott szemmel figyelt. Alig karnyújtásnyira keskeny lépcsősor vezetett lefelé; meglehet, épp arra menekült a fickó... Társaira sandított, s mert úgy ítélte, boldogulnak nélküle is, nekilódult a sűrűsödő homályban. Mihelyt lépteinek visszhangja elhalt, odafent, akárha a semmiből bukkant volna elő, ismét megjelent a vágott szemű férfi. Egykedvűen állt korábbi helyén a küzdelem utolsó mozzanatai alatt, nem mozdult akkor sem, amikor Mac-Lier, Rosanna és a gárdakapitány felé indultak. Öt lépés távolságra

járhattak, mikor megszólalt: – A lobogóért és a Vörös Hadúr fejéért jöttem. Borzongatóan hideg volt a hangja, Rosannáék azonban mosolyra sem méltatták. Az idegen továbbra sem húzott fegyvert, csupán köpenyét nyitotta szét – nyakában felbecsülhetetlen értékű drágakövek alkotta, kilenc soros lánc. A goblin nagyot sóhajtott, elvigyorodott. Fenntartásait mintha elfelejtette volna – ám öröme korainak bizonyult. A különös idegen keze boszorkányos gyorsasággal mozdult. Tologatni, rendezgetni kezdte a drágaköveket: a lánc legalsó sora bíborfénnyel izzott fel. A közeledőket készületlenül érte a tudatukra mért csapás. A leggyengébbek – Salina és Graum – tüstént eszméletüket veszítették. A gárdakapitány térdre rogyott, rövid időre még Rosanna előtt is elsötétült a világ. Keskeny, hosszú pengéje a kőpadlón csendült. Szemei elkerekedtek, mégis keveset látott; pernye, súlytalan, fekete pernye kavargott körülötte. – Gorduin! Csak hitte, hogy kiált. Az idegen két keze tovább játszott a nyaklánc drágaköveivel. A következő sor vörösen lángolt, ám Rosanna sem tétlenkedett – legyűrte a rátört ‘émelygést, s kapkodva kibontotta a hadúri lobogót. Időn és téren túl, egy másik dimenzióban mintha harang kondult volna. A Hadurak mindegyike halotta ezt hangot. Egy társuk nyilvánította ki hatalmát. Kiléte, holléte valamennyiük számára nyilvánvalóvá vált: egyesek mosolyogtak, mások átkozódtak, isteneiket káromolták, a legtöbben azonban döbbenetet éreztek, semmi mást. Valahol Abasziszban új nagyság született – s máris küzdeni kényszerült az életéért. Rosanna érezte, hogyan árad szét benne az erő. Érezte és tudta, merre járnak, min tűnődnek szövetségesei és ellenségei – s felmérte jelenlegi ellenfele hatalmát is. Megdöbbent. Ezzel nem szállhat szembe. Ezt nem fékezheti meg. Emberére akadt. A felé áradó gyilkos indulat szinte megvakította, kioltotta érzékeit. Mély lélegzetet vett, igyekezett visszanyerni egyensúlyát.

A két erő egymásnak feszült. A szférák találkozásánál szikrák villództak, szél borzolta a lány fényes haját. A szemlélődő ártalmatlan tüneményre gyanakodott volna – helytelenül. A gárdakapitány elernyedő testtel hanyatlott a többiek mellé. Rosanna némán, fogcsikorgatva küzdött: évszázadnak rémlett minden kínnal telt pillanat. S egyszerre felfogta, hogy veszített. Lassan de biztosan úrrá lett tudatán a drágakövek varázsa. Ha készül a harcra, ha csak néhány hónapot késik e párbaj, másként alakulhatott volna minden – így azonban pusztulás vár rá. Felizzott a lánc harmadik és negyedik sora is. Rosanna szánalmasan vergődött a láthatatlan szorításban. Orkán tépázta az elesettek köpönyegét, körös-körül fényszeráfok vonaglottak, a dübörgés fülsiketítőnek rémlett – pedig nem hallotta más, csak a lány. Ólomlábakon vánszorgott felette az idő, a kín ködében alig látott már. A sűrűsödő sötétség mélyén, elérhetetlen messzeségben halódó gyertyalángként pislákolt valami, egy vörös zsarátnok, mely meleget sem adott többé. Rosanna kinyúlt érte, hogy megragadja, azután mást gondolt, s hagyta, hadd távolodjon: nyilván másnak szánták. Halálos kimerültséget érzett, egyebet nem. Térdre hullt, fejét megadón hajtotta előre – s beleszédült a dübörgéstől visszhangos homályba. Zuhant. Alig várta, hogy elérje azt a folyót odalent. A hűs vizű folyót, amely megszabadítja a fájdalomtól, és messzire ragadja... 4. ac-Lier tétlenül figyelte az összecsapást. Az első pillanatban felismerte a Herceget, akit a beavatottak merőben más, sokkalta iszonytatóbb néven emlegettek. Különös gondolatok, érvek és ellenérvek kavarogtak benne. Hosszú élete folyamán először bizonytalanodott el: mást követelt tőle a hűség, s megint mást a józan megfontolás. Várt, ameddig várhatott – úrnője bukását látván azonban döntött, s nem várt tovább. Farkasszemet nézett a Halál Kilencedik

Nagymesterével. – Táncolj most velem! A vágottszemű férfi rámeredt. Tudta. A kőpadlóra apró, smaragdzöld fénypont vetült. Előbb lassan, majd egyre gyorsabban növekedett, örvénnyé duzzadt Mac-Lier körül. A máskor oly álmatag embervadász vonásai szobormerevvé keményedtek, tovább nemesítette őket az összpontosítás. A fényörvény magába fogadta, átható derengéssel övezte, feje felett sziporkázó lángkoronát gyújtott. Mac-Lier maszkja lehullt. A férfi, aki tíz ujját fenyegetően előreszegezve a Herceg felé lépett, egy, az embervadászokénál is ősibb, titokzatosabb mesterség beavatottja volt. Tartásából, pillantásából komor elszánás sugárzott. Smaragdzöld fénypalástját védelmezőn terjesztette ki Rosanna fölé. Hangja tárgyilagosan csendült: – Őt nem adhatom neked. A Herceg egyetlen sima mozdulattal kivonta kardját. Támadni készült, ám a férfi, aki nemrég Mac-Lier volt, megelőzte. Ujjaiból villámok cikáztak, a falig taszították a Szövetség árulójának bérencét. – Ez a nap nem a tiéd – hangzott a figyelmeztetés. Nincs dolgunk egymással. Távozz! A mestergyilkos sebzett nagyvadként bömbölt, szabadulni igyekezett a mágikus energiák béklyóitól. – Legyen hát – sóhajtott a lángkoronás. Intésére rés nyílt a valóság szövedékén, a Túloldalról páraként szivárgott át, s csakhamar anyagiasult a bálvány. Egy rég letűnt kor harcosának életnagyságú, smaragdból kifaragott szobra volt. Két szemében, tágra nyílt, hangtalanul üvöltő szájában zöld lángok. Megindult előre – s ahogy haladt, úgy lett egyre hatalmasabb... A Herceg elhajította a kardot, ékköveihez kapott. Láncának nyolc sora izzott immár bántó, éles fénnyel – pillanatok kérdése volt csupán, hogy "életre keljen" a kilencedik is. Rosanna mozdulatlanul hevert, görcsösen markolta lobogóját. Egyre zuhant; a férfi, akit Mac-Liernek ismert, érzékelte fokozódó rémületét. Éles, a ragadózómadarakéra emlékeztető rikoltást hallatott hát, s rohamra küldte a bálványt. A Halál Kilencedik Nagymestere ugrott. A gyors mozgás, a veszedelem közelségének tudata kizökkentette a praktika bevégzéséhez szükséges révületből – megértette, hogy immár az életéért kell harcolnia. Megfeledkezett a kilencedik sorról,

megfeledkezett a Feladatról is: amit látott, olyannyira elképesztette, hogy egy másodpercre – felettébb nagy idő – cselekvésképtelenné vált. S ez kis híján a vesztét okozta. Egy sheenwalli smaragdmágus! A mestergyilkosok sosem adják fel. Amit elterveztek, minden körülmények közt véghezviszik; sosem vallanak kudarcot. Az idő és a hely mit sem számít – a Hercegnek, aki épp, hogy elkerülte a bálvány második és harmadik csapását, kapóra jött ez utóbbi szabály. Döntött: a folytatáshoz sem az idő, sem a hely nem megfelelő. Menekült. Forrón remélte, a sheenwalli nem kockáztat többet, tart a lelepleződéstől, és útjára engedi. Nem kellett csalatkoznia. Rosanna a hideg kövön eszmélt fel. Örömét lelte a tényben, hogy a dübörgés abbamaradt. Tudata legmélyén ott kísértett egy sebes sodrású, sötét folyam emlékképe, de elenyészett, mielőtt amúgy istenigazában nyugtalankodni kezdett volna miatta. Közelebb húzta a lobogót, szinte sütkérezett a rúnák melegében. – Jól vagy úrnőm? – tudakolta valaki. – Jól leszek – suttogta a lány, mielőtt ismét mély – de nem halálos – kábulatba zuhant. A smaragdszín fény kilobbant. A bálvány eltűnt. Sheenwall rejtőzködő mágusa (avagy Mac-Lier, a szövetségi embervadászok hadnagya) körülpillantott. Miután meggyőződött róla, hogy nem láthatta senki, megkönnyebbülten felsóhajtott – ezután guggolt csak le, hogy harcképtelenné tett társain segítsen. A lépcső, melyen Gorduin elindult, hosszasan kanyargott lefelé, s egy köralaprajzú, boltozatos helyiségbe vezetett. A bárd jobbjában nyílpuskáját, baljában a kígyónyelvű kardot tartotta – fáklyára sosem volt szüksége. Ösztönei azt súgták, hogy bár a menekülő nyomát veszítette, folytatnia kell útját: talán épp erre fogja megtalálni azt az embert, akit mindannyian keresnek. A hombárból csupán egy ajtó vezetett tovább. Az ilanori habozás nélkül belökte, s összeszűkült szemmel előrelépett. Sötétség honolt odabent – átláthatatlan egy közönséges halandó, de nem egy kalandozó bárd számára. Gorduin

könnyűszerrel azonosította a tárgyakat: üres fáklyatartók, kövek, csontok mindenütt. Középütt, egy széles, oltárforma márványlapon pedig... Az erdőjáró. Noha moccanni képtelenül hevert láncaiban, lélegzett, élt. Időről időre megborzongatta a láz – aki csak a csörrenéseket hallotta, kárhozott lelkekre, örök bolyongásra ítélt szellemre gyanakodhatott. A bárd nem gyanakodott egyikre sem: két ugrással mellette termett, szakértő szemmel nézett végig a rozsdás bilincseken, jókora lakatokon. – Tudsz járni, Onzun? – Ha segítesz – nyögte a fogoly –, talán még futok is... – Hosszan, kínlódva köhögött. – Igaz, nem túl messzire. De hát ki fia juthat messzire innét? Gorduin lecsapott a láncra. A kriptaszagú homályban szikrák villantak, azután... Azután derengés támadt körös-körül. A három férfi a semmiből tűnt elő. Egyikük kiütötte a bárd kezéből a nyílpuskát, balkezes vágása azonban megakadt a kígyókard horgas keresztvasán. Az ilanori lebukott, ugrott – a pengék a márványlapon, a bilincseken vástak el. A falon jöttek át. A méternyi vastag kőfalon! Átkozott legyen az alkalmazott mágia minden formája! A támadók – széles járomcsontú, ferdén vágott szemű enoszukei kardművészek – körbevették. Érdeklődve figyelte őket. Egyformának látta mindhármat, s kissé esendőnek is – négyük közül csak neki nem volt szüksége világosságra. Szórakoztatta, hogy kardjukat meg-meglendítve, testsúlyukat egyik lábukról a másikra helyezve próbálgatják reflexeit. Azután eljött a pillanat, mikor felé sújtottak – két tökéletesen kivitelezett, félköríves vágás, meg egy elméretezett egyenes. Könnyedén hárította mindhármat – érezte, aligha gondolták komolyan. – Asi va aruku tame ni mado gai – mondta nekik. Az ember lába járásra való. Súlyos, Gerum kifejezésével élve "csak vérben oldódó" sértés volt ez, hatása sosem maradt el. A kardművészek mozdulatlanná dermedtek – szemernyi kétséget sem hagytak gyilkos szándékuk felől. Gorduin felemelte kardját, derékmagasságban tartotta, ahogy valaha rég, ezredévnek rémlő messzeségben tanulta. A szemközti rontott neki elsőként. Az ilanori meg sem próbált hárítani: elhajolt inkább, kiperdült és szúrt.

"Vatasi mo ikitai ga" – A tökéletességhez tengernyi kínon át visz az út. Fordított egyet a pengén, eltaszította a halottat, majd tekintetét a baloldalt állóra függesztve tőrt röpített a jobboldali torkába. "Hune ni noru takereba avaodo" – A sast is megcsalja olykor a szeme. A talpon maradt kardművész az északi démonra meredt. Homlokán kiütközött a félelem verítéke. Jó harcos, kitűnő vívó volt, de könnyebb prédához szokott, s nem tudott mit kezdeni helyzetével. Ha sarkon fordul, a bárd minden bizonnyal futni hagyja – az enoszukei azonban makacsabb, vagy talán ostobább volt ennél, s ravasz malomvágással ismét támadott. Szikrázva csaptak össze a pengék, fém csendülése nyomta el a sebesült erdőjáró kiáltását. A kardművész táncolt, hajladozott; rést, kedvező alkalmat keresett. Gorduin várt, hárított, azután elunta a dolgot, és egy gyors riposzttal a túlvilágra küldte. "Kane o keizai suru" – Mindig akad másik part. Színigaz.. Leengedte a kardot, fülelt. Semmi nesz. A derengés kihunyt. Felemelte nyílpuskáját, ellenőrizte, nem sérülte meg a szerkezete. Komor elégtétellel töltötte el a halk kattanás: a húr ismét feszült. A kígyópengét az egyik kardművész mozdulatlan teste mellé dobta, azután a márványlapon heverő fogolyhoz lépett. – Végeztél? – tudakolta Onzun. – Akkor adj innom, kérlek...! A bárd lecsatolta övéről nagyobbik kulacsát – úgy ítélte, a karcos toroni pálinka nemigen használna most az erdőjárónak. Lord Lauren embere mohón ivott, a bor végigcsordult illán, nyakán, ziháló mellén; Gorduin figyelmét nem kerülte el, hogy mindkét karját friss hegek borítják. – Kígyóverem – lihegte Onzun. – Két nap, két éjszaka... Csak az istenek tudják, miért rángattak ki megint. Nagy kínkeservvel megcsörgette láncait. – Segíts! Szikár, mégis erőtől duzzadó férfi lehetett nemrég. Világos szeme, fakó sörtehaja északnyugati származásról, megmegrebbenő tekintete szenvedésről árulkodott. A láz jó ideje gyötörte, elszántságát azonban nem tudta kikezdeni. – Ki vagy? – Doran küldötte – mormolta Gorduin a lakatokkal bíbelődve. Lekanyarította köpönyegét, a sebesültnek nyújtotta. – Jöjj, Onzun, és támaszkodj rám nyugodtan! A többiek odafent várnak. – Onzun... – visszhangozta az erdőjáró. – Álmomban sem

gondoltam, hogy még egyszer a nevemen szólít valaki. A halálomon vagyok, uram: lehangoló állapot, elhiheted... A bárd csak most pillantott le a fogoly lábára – és elakadt a lélegzete. – Pihenhetünk, valahányszor szükségét érzed – mondta halkan. Újabb gyors pillantás, önkéntelen fintor. – Mit műveltek veled? – Semmi különöset, uram, mindössze hagyták, hadd tegye a dolgát az anyatermészet. Nyílvessző tört a térdembe, és a nagy sietség miatt nem szabadulhattam a csonkjától. Oly mindegy – nem kínoz már soká... – Bolond beszéd! – sziszegte Gorduin, noha nem volt egészen biztos a dolgában. – Társaim közt nem egy varázstudó akad. Amint biztonságban tudhatjuk magunkat... – Messze kéne hajóznunk ahhoz, uram, messze a tengeren túlra. Ámbátor a hírek szerint nagy a felfordulás odaát is. Sok a dolguk a gyógyítóknak Tiadlantól Sirenarig; erősen kétlem, hogy megérném a fáradtságot. Helyben válaszolok inkább minden kérdésedre, te pedig köszönetképp megszabadítasz a szenvedéstől. Áll az alku? Gorduin legyintett, és a vállára emelte. Ijesztően könnyűnek találta; módja nyílt arra is, hogy visszaszerezze tőrét. Tekintete elidőzött a mennyezetre meredő, viaszsárga arcokon. Nem! Bármit tartogasson a sors, e hely nem Onzunnak, a kóborló harcosnak, az erdőjárónak való. Amúgy sem válaszokért jött, hanem egy emberért, aki megtette a magáét. Ki kell juttatnia innét. A többi a Végzet dolga. – Semmi vész, eltalálom – mormolta a sebesült. Látnivaló volt, nem tudja már, mit beszél. – De mérget sosem használok... – Minden tiszteletem a tiéd – suttogta Gorduin, azután nyílpuskáját jobbjába kapva ismét nekivágott a lépcsőnek. 5. főszentélybe időközben megérkeztek a rongyosok is. Értetlenül nézték a pusztítás nyomait. Az Arel-pap Rosanna mellé térdelt, Mac-Lier a többiekben próbálta felszítani az öntudat lángját. Az épp felbukkant Gorduin megtorpant, a komor arcokon kereste a történtek magyarázatát – hiába. – Olybá tűnik, elkéstünk kissé – mondta végül a koldus. –

Olyasvalakivel kerültek szembe, aki sokkalta hatalmasabb volt mindegyiküknél. A bárd a homlokát ráncolta. Eszébe jutott a hirtelen kámforrá vált, vágott szemű idegen. Rászedte volna? Felettébb valószínű. Hová tűnt akkor? Miért távozott épp diadala pillanatában? Mi késztethette rá? – Élnek? Az embervadász márványarcára mély barázdákat vésett a kimerültség. Oldalt fordult, bólintott, azután folytatta munkáját A rongyosok megkönnyebbült kiáltásai sokszoros visszhangot vertek a boltozatos csarnokban. A bárd beérte ennyivel. Óvatosan a goblin mellé fektette Onzunt, elnézte, ahogy az Arel-pap egy kevés áttetsző folyadékot cseppent a szunnyadók homlokára. Salina szemhéja rebbent meg először. Sóhajtott, keze ökölbe szorult. – Visszatérnek – mormolta Anrem. – Visszatérnek mind! Mac-Lier torzán mosolygott. Csak kivételes akaratereje tette lehetővé, hogy talpon maradjon. – Mi történt itt? – firtatta Gorduin. – A papokkal hamar végeztünk. A vágottszemű azonban nem menekült el. Itt rejtőzött akkor is, mikor a nyomába eredtél. Különös mágiát használt. Egy drágaköves nyakéket. Harcképtelenné tette a goblint, az alidari lányt és a grófot. Rosanna a lobogót hívta segítségül, egy ideig küzdött vele, aztán alulmaradt. Rám nem tudott figyelni a fickó. A hátába kerültem, úgy vágtam rá. Remekül sikerült, ott kellett volna maradnia... Valahogy mégis elmenekült. – Drágakőmágus? Mit keresett itt? – Azt mondta, a lobogóért jött – mondta az embervadász rekedten. – Ráadásnak magával vitte volna Rosanna fejét... – Felegyenesedett. – Hát Onzun? Halott? – Magas láz gyötri, de él. A bal lába alighanem menthetetlen: csúnyán elüszkösödött. Hogy bírja-e az utazást, nem tudom. – Anrem talán segíthet rajta. Az Arel-pap lassan ingatta fejét. – A szertartás hosszadalmas és bonyolult. Egynémely kelléke is hibádzik – semmit nem ígérhetek. A naplovagok gondjaira kell bíznunk. Ők majd... – Hol az a majomképű dög? – hörögte a felocsúdó Graum. – Legalább a hulláját hadd lássam! Vezessen oda valaki, könyörgöm! A rongyosok szabódtak. – Elmenekült – bökte ki egyikük. – Kérj bármi egyebet, goblin uram. – Tehát gyáva cenk módjára viselkedett – mormolta Graum. – Sejthettem

volna. – Aki férfi létére drágaköves láncot hord, aligha tisztességes ember... – Kihúzta magát, körülpillantott. – Hallasz, orvvarázsló? Találkozunk még! Mac-Lier felvonta szemöldökét. – Ez a kívánságod sose teljesüljön. Graum türelmetlenül legyintett, majd beleszimatolt a levegőbe. – Sokat megöltetek – mondta elismerően. – Mindet – mosolyodott el a legidősebb rongyos. Koronás fő volt valaha Erenben. – Nem sajnáltuk a fáradtságot. – Nicsak... – nyögte az eszméletre térített Onzun. Haramiák, egy kalandozó, két gyönyörű nő... – Kábán vette szemügyre megmentőit. – Ráadásnak egy embervadász és egy goblin. Köszönöm, Lord Lauren, köszönöm! – Majdnem teljesen igazad van – hajolt fölé az egyik rongyos –, noha nem urad küldött bennünket, s nem vagyunk egyszerű útonállók. A Hatodik Vörös Hadúrral és kíséretével hozott össze a sors. Kortyolj borunkból, s menten jobban leszel! – Lódítasz, de megbocsátok – mosolygott az erdőjáró. – A világ összes bora sem állíthat talpra többé, tudom...Nagy szemeket meresztett a koldusra támaszkodva közeledő Rosannára. – Szépséged különb ír nekem, Hadúr! A kalandozónő összerezzent. Tudja. Épp csak rám pillantott, mégis tudja! Az istenek szerelmére, mi lesz még ebből? – Semmi nem menti tiszteletlenségemet – folytatta Onzun. – A vég közelsége őszintévé tesz. Szerencsét kívánok neked – szükségét látod majd az elkövetkezőkben. – Nem vetkeztél – hajolt hozzá Rosanna. – Ám, hogy csodálatomat maradéktalanul elnyerd, nyomban számolj be mindenről ami veled történt, s amiről tudsz! Onzun beszélni kezdett. Elmondta, miképpen bukkant Lord Lauren arra a vaskos fóliánsra, melyben az ikerjósdákról olvasott. Elmondta, hogyan számíttatta ki Ranil rendjének asztrológusaival, merre találhatók. Beszélt az orákulumok árnyékpapjainak titokzatos hatalmáról – a képességről, hogy minden körülmények közt meglássák a valót. Az Unió nagyjai minden reményüket e hagyományba vetették, s az erdőjáró nekivágott, hogy megtudja az áruló nevét. – Hírszerzés! – dünnyögte Graum. – Igencsak kétségbeesettek lehettek, ha ilyen eszközökhöz nyúltak... Rosanna villámló tekintete elhallgattatta. – Folytasd, uram!

Onzun beszámolt róla, miképp szedte ki a Di’Maremi orákulum egyik szolgálójából, hol keresse Di’Luant. Beszélt az átkelésről Onpor bércein, a küzdelemről Sigur kémeivel. A déli oldal ember nem járta rengetegében végül ősi, jórészt romba dőlt városra lelt. Két hétig időzött ott, a számításokat pontosította; nyomokat, valamiféle útbaigazítást keresett – nem eredménytelenül. Minden bátorságát összeszedve mászta meg a hegyet, melynek szélfútta ormán, összehajló sziklák árnyékában rejtőzött a jósda. Az épületet megpillantva nyomban visszafordult – így szólt a parancs. A tengerparthoz igyekezett immár ezer veszélyen át, oda, ahol Ranil lovagjai várták. Acélerdőtől fedezve kerekedett fel megint, hogy azt az egy kérdést feltehesse, ám a célt másodszorra nem érte el. Kudarcot vallott. – A térképet megőriztem – suttogta. – A Háromfejű bérencei nem lelhettek rá... – Gorduin segítségével felült, előrehajtotta fejét. – Tekintsd meg, úrnőm! Koponyáján, mely fogságba esésekor jó két hét óta borotválatlan volt már, kivehető volt a vékony vonalak hálózata. – Magam csináltam – szállt a rekedt suttogás. – Tűz felett izzított penge és... fényes réztükör... Rosanna nagyot nyelt, azután erőt vett magán. Bólintott. Graum papirost, ónt kerített, s buzgó munkába fogott. A bárdnak elég volt odapillantania: egyszer s mindenkorra emlékezetébe véste az ábrát. – Eleget tettél a feladatodnak, Onzun – jelentette ki a lány, hogy némi lelket öntsön a csüggedőbe. – Lord Lauren jól választott! Az erdőjáró hálásan pillantott fel rá. Alighanem köszönetet rebegett volna, a goblin éles kiáltása azonban torkára forrasztotta a szót: – Kránra! A márványlapokkal borított padlón szennyes véráradat hömpölygött az oltár felé. Anrem a közelben heverő tetemek egyikéhez lépett – s elámult a fakó arc, a fakó, repedezett bőr láttán. – Semmi szín – dünnyögte rosszat sejtve. – Semmi vér... – Vigyázzunk! – rikoltotta Graum. – Bármi legyen is ez, biztosan az ártalmunkra történik! Salina komoran bólintott. – Eltaláltad. Hallottam már erről, és nem tanácsolom, hogy megvárjuk a kiteljesedést. – A kiteljesedést! – értetlenkedett a goblin az áradatra meredve. – Mihelyt az istenért elhullottak vére eléri az oltár mögötti Tharr-szobrot,

bosszúálló démon születik – suttogta Salina. – Fékezhetetlen, mágia éltette teremtmény, mely minden útjába akadót elpusztít. Ha sietünk, talán még... Iszonytató robaj. Vakító villanás: a kalandozók árnyai az oltárral szemközti falra vetültek. – Kezdődik! – sikoltotta Salina. – Rögtön itt lesz! – Gyerünk! – adta ki az utasítást Rosanna. – Nem fogjuk bevárni. A rongyosok közül ketten összenéztek. Nem kellett beszélniük – elég régóta ismerték egymást ahhoz, hogy pontosan tudják, mire gondol a másik. – Menjetek – szólalt meg egyikük. – Mi megpróbáljuk feltartóztatni, ameddig csak lehet, így elérhetitek a lovakat. Rosanna megtorpant. – Szó sem lehet róla! Jöttök ti is. Nincs semmi... – Menjetek már! – kiáltotta a másik. Pillantása az Arel-papét kereste. Tekintetük egy másodpercre egybekapcsolódott; Anrem alig észrevehetően bólintott. – Ne tétovázzatok! – Arcát kihívó, csibészes mosoly ragyogta be. – Amint levágjuk, megyünk utánatok. – Maradnék én is, Úrnőm – mondta Onzun csendesen. – Csak hátráltatnálak benneteket, meg aztán... – Legyintett. – Semmi kedvem kegyelemkenyéren tengődni egész hátralévő életemben. – De hiszen... – Tudok egyet s mást az elhanyagolt sebekről, úrnőm, így döntöttem. Ha valóban tisztelsz, elhatározásomat is tiszteletben tartod. Meneküljetek! Mac-Lier karon ragadta, vonszolni kezdte Rosannát. A toroni gróf lassan hátrált, elkerekedett szemmel bámulta a lassan morzsolódó kőlapokat. Az oltáron túl ébredezett valami a mélyben – valami, amit Tier Nan Gorduin sem óhajtott közelebbről megismerni. Utolsóként vágott neki a kijárat felé vezető folyosónak; még látta, hogy a hátramaradt rongyosok kivonják kardjukat. Futásnak eredt. Salina keskeny, hűvös keze az övét kereste; mindannyiukat megborzongatta a földöntúli bömbölés. Nyomban ezután az Arel-hívők csatakiáltása visszhangzóit, majd a pengék csattogása. Rosanna szemében könnyek csillogtak, ahogy a szabadba ért. A meredélyről – noha az embervadász és a gárdakapitány együttes érővel igyekezett ebben meggátolni – visszanézett. Baljós, rőt fényudvar övezte most a kapu négyszögét.

6. két rongyos szembefordult a vérből és gyűlöletből született démonnal. A lény Tharr alakjában jelent meg, három fejének – bak, kígyó és oroszlán – jeges pillantása halált ígért. Egyik kezében villás hegyű kardot, a másikban sokágú korbácsot tartott. Öles léptekkel indult meg előre – mintha észre sem vette volna a fegyveres embereket. Hibázott. A rúnákkal ékített egyenes kardok egyszerre csaptak le. Az egyik vágás elakadt a démon pengéjén, a másik azonban sikerrel elkerülte a suhogó korbácsot, és mély sebet ejtett a szörnyetegen. A démon megtorpant. Visszakozott, hat szemével egyszerre kezdte vizsgálgatni támadóit. A férfiak összenéztek, majd, akárha jelet kaptak volna, támadásba lendültek megint: az oszlopnyi lábakat vették célba. Villant a kígyónyelvű acél, sziszegett a korbács, a rongyosok mozdulatait azonban számtalan ütközet és párbaj csiszolta simára. Fekete vér freccsent, por kavargóit csapásaik nyomán; a köpenyek suhogását acélcsengés nyomta el. A kóborlók elemükben voltak, s bár tudták, nincs esélyük a győzelemre, zord elégtétellel töltötte el őket a fegyvertény maga, s a bizonyosság, hogy egy igaz ügy és egy szép asszony érdekében áldozzák életüket. A démon, akinek fogásai más létsíkról, más időből, nem emberi mesterektől származtak, fékeveszetten bömbölt. Számos sebet kapott anélkül, hogy kardja, korbácsa célba talált, halált osztott volna – fájdalmat nem okoztak, zavart annál inkább. Ráébresztették múlandóságára, ennél nagyobb kínnak pedig sem acél, sem bűbájosság nem tehette ki. Hátrálni kényszerült, vissza a párálló üreg, a szétzúzott, vértől szennyes oltár felé. A férfiak egyike, látszólag minden óvatosságot félretéve, előreszökkent. A lény diadalittas horkantással huzakodott neki, hogy kettészelje – ekkor villant a második egyenes kard, s lemetszette bakfejét. Mennydörgéssel vetekedő üvöltés reszkettette meg az épületet. A démon őrjöngött, baljából messze repült a korbács. Az oroszlánszemekre hályogot vont az eszelős indulat, a kígyóé rezzenetlen maradt – így kellett lennie.

A rongyosok visszahúzódva figyelték az eredményt. Arcukon elnéző mosoly. – Igazad volt, te nyertél – hajtott fejet társa előtt kifogástalan udvariassággal a fiatalabb. – Tényleg nem ismerte ezt az ősrégi trükköt. Nagy kár, hogy nem ismételhetjük meg: most már résen lesz, mi több, alighanem más eszközökhöz nyúl. – Pompás vágás volt – dünnyögte az idősebb. Elegáns főhajtás, urak kiváltsága. – Megtiszteltetés volt az oldaladon küzdeni. A falhoz szorult Onzun odaintett nekik, s dacosan felkacagott. A démon döntött. A szentséggyalázóknak pusztulniuk kell. Nem juthattak túl messzire: beérheti, elkaphatja még valamennyit. Ezt a kettőt azonban nem engedheti a háta mögé – ahhoz túlságosan képzettek és veszedelmesek. Veszedelmesebbek annál, hogysem tovább hadakozzon velük. Leengedte kardját, s nagyot kiáltott felismerhetetlenségig torzult emberi hangján. A levegő tüstént hatalommal telítődött körülötte; a szentély kapuja súlyos döndüléssel bevágódott, kirekesztette a fényt. A kígyó sziszegett: egy ősi, jó okkal elfeledett faj mágusainak rontó igéit sorolta. Onzun egy szemvillanás alatt elhamvadt a falak mentén felcsapó tűzben. A két északi harcosra lángkupola borult, mely belülről nézve éppolyan volt, mint egy tágra nyílt, acsargó száj. A két penge élén derengés futott végig: forróság járt a nyomában, forróság és fájdalom. A rongyosok beletörődtek a megváltoztathatatlanba. Vártak, ám mivel a halál késlekedett, a márvány egy-egy repedésébe állították kardjukat, s letelepedtek egymás mellé. – Így esett – szólt egyikük –, hogy a Hadúr kísérete szegényebb lett két kék vérű, vállalkozó kedvű fegyverforgatóval, akik elmondhatták magukról: "Nem vesztegettük napjainkat azzal, hogy megpróbáltuk meghosszabbítani őket – kihasználtuk inkább a nekünk jutott időt." – Szép. Igen szép – dünnyögte a másik – Kedvelem az olyan bölcsességeket, amelyek életelv és sírvers gyanánt egyaránt megteszik. – Elmosolyodott. – Ezt az elfektől kölcsönöztem. – Tetszik. Szívesen lejegyezném, csak hát... majd’ mindenem az előző gúnyában maradt. Az idősebb férfi szótlanul tapogatta végig zsebeit – s megint

felderült az arca.- Lám, a kockák! Tartottam tőle, hogy elszóródtak a kavarodásban. A fiatalabb lehúzta kesztyűjét, jobb mutatóujjával két, egymást érintő kört rajzolt a márványt borító finom porba. – Kockázzunk hát – mondta. – A játékból sosem lehet elég. – Kár, hogy az erdőjáró nem szállhat be – sóhajtott a kockák tulajdonosa. – Derék embernek látszott. – Nyilván az is volt... Mindketten megoldották nyakravalójukat – apró engedmény a mind nagyobb forróságban. – Három egyes mindig veszít – mormolta az idősebb rongyos –, három kilences mindig nyer. Minden más esetben a nagyobb számé a tét. Tizenkét odalú dobókockákat kotort elő. A kupola pedig egyre szűkült – Az első dobás legyen a tiéd, Tiadlan szülötte. Nem játszunk nagyban, de ha sokat veszítesz, az sem baj: ma elengedek minden tartozást. Egyébiránt... – a fiatalabb férfi fejet hajtott ültében – ...Tagrid a nevem. A hazám Haonwell. – Vyd Kal-Omon. A többit már tudod – nevetett rekedten az idősebb. Társa vele kacagott. Kockázni kezdtek. S játszottak egészen az utolsó pillanatig. 7. ágtattak megint. Gyászos hangulatban, balsejtelmektől gyötörtén. Legelöl Rosanna, mellette a toroni gróf, s persze Anrem. Gorduin Salinával és a sólyomarcú embervadásszal szorosan a nyomukban. A sort Graum zárta, aki néhány perc elteltével előrerúgtatott. – Végük. A démon már követ – érzem. Senki sem szólt. A rongyosok magukban fohászkodtak, csak a koldus mormolt valamit, ám halkabban annál, amit halandó még megérthetett. – Meddig jöhet utánunk? – kérdezte Rosanna az alidaxi lánytól. – Egy jó órán át biztosan kitart. Tharr papi mágiája nem ad túl sok időt más létsíkokról megidézett lényeknek. – Salina hátrapillantott. – A régi mesterek persze tévedhetnek. És ha

tévednek, az égiek legyenek irgalmasak hozzánk. – Egy jó órán át tarthatjuk ezt a tempót – közölte Mac-Lier –, tovább biztosan nem. Szemközt az Onpor-hegység lejtőit borító erdőség sötétlett. Őrt álló óriásokként magasodtak a vén fák, az út egyenest árnyékukba vezetett. Magasan járt a nap, sugarai széles kévékben törtek át a lombokon, arányszáméi csíkozták a száguldó hátasok oldalát, sokszorosan tükröződtek a meztelen pengéken. Vastag avarréteg tompított minden zajt – s csak a zajokat, hisz a madarak rég elhallgattak már: ők érezték meg elsőként az iszonyat közeledtét. – Látok valamit – kiáltotta hirtelen az Arel-pap. Vasmarokkal húzta a kantárt, szabad kezével előremutatott. – Nézzétek! Ahol az út elágazik! – Állj! – parancsolta Rosanna. – Állj! Graum, a sereghajtó, mindegyre hátrafelé figyelt – ama bizonyos óra nagyobbik fele hátra volt még. – Mi az megint? – A nagykirály falanxharcosai – közölte Gorduin. Lehetnek vagy kétszázan. Ráadásul... – homlokát ráncolta – ...néhány külországi. Magunkfajtának nézem őket. Graum nyugalmat erőltetett magára, előretáncoltatta kurta lábú lovát. A külországiak felbukkanása igencsak bosszantotta. Az ügynöki munka sikerének záloga a jólértesültség; a lelkiismeretes kém minden tényezőt, minden eshetőséget mérlegel. Legfőbb ellensége a kiszámíthatatlanság – s mindazok, akik akarva-akaratlan meglepik. – Szóval kalandozók – mormolta bőszen. A falanxot minden erejével, minden gyengéjével együtt a; unalomig ismerte már – bár ne ismerte volna. A vágott szemű idegenre gondolt. Beleborzongott még a történtek emlékébe is. – Ha nem csalódom, ránk vadásznak. Juttasd őket eszembe Erionban: méltóképp mondok majd köszönetet nekik! Kránra mondom, egyre cifrább az ügy! Hát meg lehet ezt fizetni? – Csak kettőt ismerünk – hűtötte le a bárd. – Kilwog thel Shankar az egyik, Lirian Quann a másik. – Shankar! – fakadt ki a goblin. – Sejthettem volna, hogy egyszer ilyesmire adja a fejét az átkozott! Híresen jó kardforgató, noha pályáját a Láncbarátok rabszolgakereskedő klánjában kezdte. A mágiához keveset ért, de mentális képességeit nem szabad lebecsülni. Mióta...

– Hagyjuk a részleteket, Graum! – esdekelt Rosanna. – Tudom hogy tudod, ha érted, mire gondolok. Ne feledd, mi jár a nyomunkban! Hogyan küzd a nő? – Sejtelmem sincs. Lirian Quann különös szerzet, alighanem pap. A mendemonda szerint Anuriából származik, és Bastot, a macskaistennőt szolgálja. Ekkor fogata fel a Hadúr utolsó mondatának jelentőségét. Ez menten más megvilágításba helyezte a dolgokat. Igaz ami igaz, nem vált előnyükre. Hogy hogyan küzd? Az istenek szerelmére, csak nem akar nekik támadni? Tizennégyen rontsunk egy kalandozókkal megerősített abasziszi falanxra? Az a varázsholmi elvette szegény lány eszét! – Rosanna! – nyögte. – Rosanna, ezt nem gondolhatod komolyan! Kerülnünk kell; rajta, kerüljünk, de ne... – A fák közt képtelenek lennénk tartani az iramot. A démon beérne minket és végezne velünk, goblin uram. Ez az, amit bármi áron el kell kerülnünk! – Jön – jegyezte meg a koldus mintegy mellékesen. – Közeledik! Rosanna megforgatta hátasát. Orcái tüzeltek, elragadta a hév. – Átvágjuk magunkat a jöttmenteken. Északért és a Szövetségért – előre! S kibontotta a lobogót. A rúnákkal ékített vérszín selyem vakító lángnyelvként csapkodott a szélben. Különös ereje szétáradt emberben, goblinban, állatban egyaránt. , A Hatodik Vörös Hadúr és kísérete kinyilvánította hatalmát. Egyszerre szökkentek ki hüvelyükből a kardok, a maroknyi csapat tagjai kórusban kiáltottak hurrát. Még a máskor oly megfontolt, egykedvű embervadászt, sőt, Graumot is bűvkörébe vonta a jelkép, mely a kontinens első halandók építette birodalmaival volt egyidős. Egy akarat hatotta át a harcosokat, egyazon ősi ütemre dobbant majd’ minden szív. A lovasok közül ketten önmaguk maradtak, egyikük azonban – jó okkal – színlelt. A másik meg sem próbálkozott ilyesmivel. Furcsállotta ugyan a dolgot, de hamar napirendre tért felette. Nem szándékozott kimaradni a harcból: tudta, hogy elkerülhetetlen. Nyergéből kiemelkedve, fegyverét előreszegezve, némán rohamozott. Mintha farkasüvöltés szállt volna a széllel. Tier Nan Gorduin.

A keresztútnál felsorakozott csapattest parancsnoka nem akart hinni a szemének. Hüledezve fordult tisztjeihez és a kalandozókhoz: – Megbolondultak ezek? Vagy valami ostoba trükkel akarnak megtéveszteni? Az abaszisziak tanácstalanul néztek össze. Egy hadnagy vállat vont. – Ha el akarnak kerülni, mindenképp lassítaniuk kell. Várhatunk. – Nem fognak lassítani – jegyezte meg komoran Lirian. – Nyittass nekik utat, kapitány! A sötéthajú férfi értetlenül bámult Bast papnőjére. Közel harminc esztendeje szolgált már a nagykirály seregében, veteránnak számított a veteránok között. Részt vett minden jelentős hadjáratban, tudta, mire képes kétszáz nehézvértezetű gyalogos. A külországi szuka tanácsát akkor sem lenne érdemes megfontolnia, ha tízszer ennyien támadnának rájuk... Nem volt képes eldönteni, nevessen vagy bosszankodjék. Kalandozók! Egyforma mind. Azt tartják róluk, természetfeletti dolgokra képesek. Bizonyítsák hát! A mosoly mellett döntött. Ha valamit nem tudsz elintézni szolgákkal, állíts sereget! Ha sereggel sem boldogulsz, hívj kalandozókat, de minden eshetőségre készen tarts a háznál egy abasziszi falanxot, hátha meggyűlik velük a bajod...! – Igazad lehet, hölgyem: nem szándékoznak lelassítani – mondta. – Az ő bajuk. – Elkomorodott. – Pajzsfalat összezárni! – Lirianra sandított megint. – Öt perc. Ennyit élhetnek még. Aligha kell majd kardot húznotok. – Sosem harcoltál még kalandozók ellen – sziszegte az anur nő –, és a Vörös Hadurakat is csak hírből ismered. Nem, kapitány, nem szándékozom tétlenül bevárni ezt a különítményt. Ha vitézkedni vágysz, vitézkedj hát: én odébb állok! – Nem ebben állapodtunk meg, szép hölgy – figyelmeztette a tiszt. – Igaz. Az aranyakért csérébe erővel és tanácsokkal szolgálok – vérrel azonban nem. A nagykirály összes aranya sem bírhatna maradásra, elhiheted! A tisztek feszengtek. Lirian dühödten megtáncoltatta lovát és körülpillantott. – Tanácsot már adtam, nem fogadtad meg. Ifinben várok mindazokra, akik túlélik ezt a napot... Fekete hátasa megugrott. A külországi férfiak egyike

eltűnődött, majd a nyomába szegődött. A kapitány intett: egy katona kipattant a sorból, hogy megragadja a zablát – ám mielőtt elérhette volna, eltorzult arccal, fuldokolva zuhant a földre. A kék ködgomolyt nyomban tovasodorta a szél. – Vissza! – üvöltöttek a tisztek. – Vissza! – Azon vagyunk, urak – kiáltotta a Lirian mellé zárkózó férfi. – Épp azon vagyunk, láthatjátok! Ami engem illet, meg sem állok hazáig! A leterített katonát talpra segítették társai. Szaggatottan lélegzett, szitkokat mormolt a fogai közt. A kapitány kacagott. – Rá se ránts, fickó! Rövidesen kitöltheted a dühöd! Leárnyékolta szemét, úgy figyelte a vérszín lobogó alatt közelgő őrülteket. Kardot húzott. Legyen meg a ti akaratotok... 8. távolság rohamosan csökkent. Gorduin tisztán látta a nagykirály liliomos zászlaját; a pajzsfal acélgátként zárta el az utat, síkján, a megtámasztott dárdák hegyén meg-megcsillant a lombsátoron áttörő napfény. A koldus és Mac-Lier veszett tempót diktált, szemükben, akár a többiekében, rőt izzás – a lobogó lángvarázsa. Tomboló vadakká váltak, emberfeletti erő feszítette testüket – még Tharr bosszúálló démonának sem lett volna sok esélye ellenük... Se kard, se bódulat – bosszankodott a bárd. S ki látta az illúzióimat? Megszédült. Borzongás járta át, felettébb ismerős borzongás – két évvel korábban, az Elátkozott Vidék vadonában tapasztalt hasonlót. Valami, valaki a tudatába költözött. – Mi akarsz megint? – súgta gondolatban a Jelnek. Tudta, hogy az, más nem is lehetett. – A lehető legalkalmatlanabb pillanatokat választod. Áruld el ki vagy, bökd ki mit akarsz, vagy szűnj meg egyszer s mindenkorra! Kísérts valaki mást!

Csupán figyelmeztetni szeretnélek: elközelít az idő, mikor minden kérdésedre választ kaphatsz. Ha a szerencséd kitart, az orákulumban magad olvasod majd a jóslatot magadról – vagy rólam, ha így jobban tetszik. Egyek voltunk s egyek leszünk; egyek vagyunk most is az idők teljességében. – Nem érdekelnek a jóslatok. Megrémítenek. És megrémít a jelenléted is. Nem érintkezhetnénk közvetlenebbül? Ha békén hagysz, megígérem, hogy az első adandó alkalommal veled álmodom... Új vagy még... – A hang színtelen maradt. E ciklusban talán a legújabb: nem kárhoztathatlak vonakodásodért. De tudnod kell: a Hetedkor első jóslata hamarosan beteljesül. Állj készen, és várj! – Ahogy óhajtod. Tűrd a fájdalmakat. Várd a hajót. – Mély sóhaj. Maradj önmagunk... Képek. A Volt mélységes mélyéből törnek elő, a múlt homályából bontakoznak ki, érte nyúlnak, magukba zárják. Alacsony mennyezetű terem, négy fala vízként fodrozódó, higanyként csillogó fém; lüktet, él. Kilenc kristályoszlop talapzata derengő ködbe vész. Kilenc kristályoszlopban kilenc eleven alak, kilenc néma Testvér, nem lélegzik, nem mozdul, az idejét várja mind... Láss! A kilencedik oszlop körül bíbor izzás ébred. Szívéből ezerfelé sugárzik a vakító fény, mérföldek – korok? – sokaságán át árad, mígnem belevesz a végtelenbe. A kristályba zárt alak szemei csiszolt nefritkövek, pillantása rezzenetlen – szemközt párolgó jégből kimetszett, roppant tükör... Elég! – csendült a hang, s a látomás nyomban szertefoszlott. Távolabbra nem engedhetlek. Károdra válna. – Ez volnál te? – Gorduin emlékezetébe mélyen beleégett az élő szobor nefrit-tekintete. – Ez volnék... én!

Az idő teljességében. Lehetsz új és tudatlan idelent, mégis ősibb vagy mindannál, amit láthatsz és megismerhetsz a folyvást változó ég alatt. Ősibb vagy ama lobogónál is, melynek varázsa nem hat rád. Vagy aki vagy egy lélek álma, melyet újrateremtesz, valahányszor lehunyod a szemed... – Szünet. Azután, megfontoltan: Erőt kívánok neked, Tier Nan Gorduin. A bölcsességet csak az idő hozhatja meg. Folytasd onnét, ahol abbahagytad – de ne feledj el! – Hogyan is tehetném...? Erre azonban már nem kapott választ; ott volt megint a hadúri jelvényt kísérő eszeveszettek csapatában: egyetlen pillanatot sem veszített, egyetlen lépéssel sem jutott előbbre a társalgás alatt. Tisztán látta Abaszisz nagykirályának liliomos lobogóját; a pajzsfal acélgát gyanánt zárta el az utat. Síkján, a megtámasztott dárdák hegyén meg-megcsillant a napfény. A koldus és MacLier veszett tempót diktált, szemükben, akár a többiekében, rőt izzás – a lobogó lángvarázsa. A falanxharcosok arcán nyugalom honolt, ám korántsem voltak olyan határozottak, amilyennek látszottak. Megmagyarázhatatlan balsejtelem kerítette hatalmába őket: mintha nem is maroknyi fegyveres, hanem valamely bősz, óriási fenevad rontana rájuk, Ediomad rettegett vörös sárkányainak egyike... Néhányan a fejüket rázták, hogy kitisztuljon a kép, a látomás azonban nemhogy eloszlott volna, mind valószerűbbé vált a kavargó porfelhőben. Bűbájosság! A szívekbe kétség költözött. Akik a dárdákat markolták, sokat próbált katonák voltak, világéletükben félelem nélkül néztek szembe az ellenséggel és a halállal, most azonban úgy érezték, képtelenek helyben maradni – a vörös forgatagból szinte kézzel foghatóan áradt a rettenet, szele elsápasztotta még a leghajlíthatatlanabbakat is... A kapitány nem tudta mire vélni ezt az elbizonytalanodást. Küzdött ellene, de egykettőre alul maradt; maga alá gyűrte, elgyengítette az iszonyat. Visszavonul. Vissza kell vonulnia! Szóra nyitotta száját; ez volt a pillanat, amikor veszített. Nem egy, nem két szempár leste mozdulatait, s megingása megbontotta a pajzsfalat, mielőtt a rohamozók célba értek volna. Elerőtlenedtek a fegyvert tartó kezek, ösztöneiknek engedelmeskedtek, félvakon hátráltak a számos ütközetben edzett katonák – a többi idő kérdése volt csupán. Anrem és Mac-Lier súlyos csapásokat osztogatva ugratott

előre. Ösvény nyílt előttük; széthasított dárdanyelek, pajzsok, sebesültek zuhantak a földre, a vérszagtól megvadult lovak fokozták a zűrzavart. A rongyosokat rendre elkerülték a feléjük irányozott döfések és kardcsapások – láthatatlan erő védelmezte őket is, akár a toroni karakkák tüzében hánykolódó gályát, melyen idáig jutottak, nekik viszont sosem kellett egy vágásnál többet pazarolniuk ellenfeleikre. Gorduin, akit mind a lobogó hatalma, mind a véres kavarodás hidegen hagyott, az abasziszi zsoldban álló kalandozókat kereste tekintetével. Azok ketten a küzdelem sűrűjét nagy ívben elkerülve próbáltak Rosannához férkőzni: láthatólag felismerték benne a veszedelem fő forrását. Dúlt arcuk tanúskodott az erőfeszítésről, mellyel a lobogó hatását semlegesíteni igyekeztek. Hátasaik újra és újra visszahőköltek, egyiküké váratlanul meg is vadult: kirúgott, ágaskodott, majd leroskadt, maga alá temetve gazdáját. A másik – a bárd és Graum egyaránt jól ismerte arcát Torozon tavernájából s Erion egyéb találkahelyeiről – jobban ülte meg, vagy csak szerencsésebb kézzel választotta lovát: úrrá lett a helyzeten, és tőrt húzott. Rosanna tíz-tizenkét lépésnyire forgolódott tőle: kezdőknek való célpont. – Shankar! – kiáltotta az ilanori. A szerencsevadász tekintete megrebbent. Nem vált méltatlanná kétes hírnevéhez: egészen előrehajolt a nyeregben, s jobb oldalról, derékmagasságból igyekezett útjára küldeni pengéjét. A bárd lélekben vállat vont és oldalba lőtte. Mindig akad másik part... A sebesült kalandozó rekedt hördüléssel sarkantyúzta meg hátasát, és nekikészült, hogy legázolja a gyanútlan lányt. Gorduin – immár közönyösen – még négy vesszőt röpített felé: három célba talált, megölte és a véráztatta avarba taszította Shankart. A nagykirály zászlaja alig néhány pillanattal ezután hanyatlott le. A falanx túlélői fejvesztve menekültek – a csata befejeződött. – Nem várhatunk! – kiáltotta a szélfútta hajú Hadúr. – Nyomunkban a démon! Tovább! A kapitány, aki csodával határos módon úgyszólván sértetlen maradt, elkerekedett, fénytelen szemmel bámult a távolodók után. – Alig tucatnyian voltak – ismételgette. – Alig tucatnyian... Mikor visszaszállingózó emberei rátaláltak, sem szépszóval, sem erővel nem tudták talpraállítani: megháborodott. A

lánglobogóról s valami szörnyetegről zagyváit, mely csaknem eltiporta már, mielőtt szertefoszlott; vadul csapkodott maga körül, habzott a szája, akár az agyonhajszolt lovaké – le kellett ütniük, hogy magukkal vihessék. 9. Fekete Hadurak tanácsülései minden ceremóniát nélkülöző események. Mindig másutt kerül sor rájuk, s mindig anélkül, hogy az érintettek fizikai valójukban megjelennének. Akinek sok az ellensége, úgy óvja teste és szelleme épségét, mintha bármelyik megsebzése pályafutása végét jelenthetné – így kívánja a hagyomány s persze a józan megfontolás. A tanácsülést bármelyik fél összehívhatja – elég erősen akarnia, s a társaság tagjait elválasztó falak nyomban leomlanak. Néma a párbeszéd, valódi szüneteit a teremtett s született világok sokaságának összhangzata tölti ki. Ritkán fordul elő, hogy egy hívásra mindannyian megjelennek. Csak a legfontosabb kérdésekben kívántatik teljes egyetértés. Bizalmatlanságnak, titkoknak nincs helye köztük: ősidőktől fogva léteznek, túlságosan jól ismerik már egymás praktikáit. Jól ismerik ellenfeleiket, Észak Vörös Hadurait is. Győzelmük záloga ez – a küszöbön álló diadalé. Terveik réges-rég készen álltak, s hogy a megfelelő eszköz – az áruló – felbukkant, úgy érezték, eljött a pillanat. Dologhoz láttak, s mindeddig nem csalatkoztak várakozásaikban. Az akadályok sorra hárultak el, a seregek sorra indultak útnak. Eligor herceg, az ellentábor legveszedelmesebb zászlótartója téren s időn túl raboskodott, társai közül többen elhullottak – a háború végkimenetele egy pillanatig sem lehetett kérdéses. Egészen mostanáig. Mert a gonddal olajozott gépezetbe néhány homokszem került. Mint már annyiszor, ismét kalandozók okozták a fennakadást. Velük, cselekedeteikkel még a nagyhatalmú Fekete Hadurak sem számolhatnak mindig pontosan – márpedig egyetlen apró hiba is katasztrófák sorozatához vezethet, ha e szedett-vedett társaság színre lép. Átkozott bosszúság! Amikor az Onpor lábainál az új Vörös Hadúr másodjára is bizonyítékát adta erejének, az abasziszi boszorkánymesterek legöregebbike Rowon

uralkodóhercegével teljes egyetértésben hívta össze a Fekete Hadurak tanácsát. Nem kellett udvariaskodniuk egymással: hatalmasak voltak mindahányan. Némelyikük lehetőségei meghaladták a többiekét, egymásra utaltságuk azonban feledtette a különbségeket. – Nem várt fordulatot vettek az események – mormolta az abasziszi boszorkányúr. – A Hatodik Hadúr lobogója új gazdára lelt. A Szem (így hívták egymás között az árulót) értesülései szerint a hazafelé tart. A Di’Luani orákulum átjáróját szándékszik igénybe venni. – Feltartóztathatjuk még? – kérdezte Lord Arnil dha Agron, a Kard Testvériségének nagymestere. – A Szem biztosított minket: nem jutnak át Di’Marembe. Ám oktalanság volna megfeledkeznünk arról, hogy hasonló ígéretet tett a thekszeli szentéllyel kapcsolatban is. – Kik kísérik a nőt? – Az ediomadi főhierarcha hangja távolról érkezett. – Kalandozók... – A tónus önmagáért beszélt. – A Szem ügynöke csak nagy vonalakban számolt be róluk. A legnyugtalanítóbb, hogy kisugárzásukat egyikőtök sem érzékeli. – Talán nincs igazán számottevő hatalmuk – vetette közbe Shruk Dakul, minden keleti barbárok kánja. – Ez is egy lehetőség – hagyta helyben az abasziszi boszorkányúr. – Ám felettébb valószínűtlen, figyelembe véve a Szem üzenetét. – A kérdés tehát az, mit tegyünk, ha Északon ismét megjelenik a Hatodik Hadúr. Bármit állít is a Szem, ha sikerül elérniük a jósdát, ő is lelepleződik. Akkor pedig kénytelenek leszünk véres harcokban megszerezni azt, amit nemrégiben már a magunkénak mondhattunk... – A toroni boszorkánymester hangja háborgó indulatokról árulkodott. – Még nincs veszve semmi – igyekezett lecsillapítani dha Agron. – Voltaképp máris győztünk. Nyílt csatában legfeljebb négy lobogót tudnak felvonultatni nyolccal szemben. – Nem ilyen egyszerű a dolog – vetette közbe Tharr főpapja. – Ha nem csúszott volna ki kezünkből a Hatodik Lobogó, igazat kellene adnom neked, így azonban... – Mit számít az az egy? Nyomasztó a túlerőnk! – Ha nem éppen erről lenne szó, igazat adnék neked. Csakhogy a Hatodik a kalandozók Hadura! – bosszankodott társa értetlenkedésén a főpap. – Bármikor sereget toborozhat legrátermettebb társaiból, s nekünk ronthat, hogy visszaszerezze a zászlóikat.

Lehet, hogy máris effajta banda kíséri. A többieknek csak a nyílt ütközetet kell elkerülniük. Ha húzni akarják az időt, könnyedén megtehetik. – Hát csak merészkedjék ide az a csűrbe! – Alidax új boszorkányúrnője most vett részt először hadúri tanácskozáson. A frissen szerzett hatalom bűvöletében élt, bosszantotta kissé a többiek óvatoskodása. – Egy gondunkat legalább letudhatjuk. Elvégre a zászlókat jól őrizzük, biztonságban vannak, nem igaz? – A kalandozóktól semmi sincs biztonságban – magyarázta szelíden az abasziszi. Tervei voltak a nővel. – A siker küszöbén botorság volna ekkora kockázatot vállalnunk. – Mit tegyünk hát? – tudakolta mély hangján a kán. – A lehető leggyorsabban támadást kell indítanunk a napimádók ellen. Lord dha Agron a toroni ezredekkel hamar ott lehet. Az Unió Vörös Hadura kénytelen lesz hadba szállni, ha meg akarja oltalmazni országát. Amint elpusztítottuk, seregeink tovább nyomulhatnak észak felé. Az abasziszi és rowoni egységek heteken belül felvonulnak; a Halál harmadik havának végére a miénk Doran is! – Ha elég gyorsan cselekszünk – vette át a szót az abasziszi boszorkányúr – hasonló kelepcébe csalhatjuk az íjászok Népét. Akkor pedig a Hatodik Hadúr sem kóborolhat tovább: szembe kell néznie velünk. – Hát a Szekta szerzetesei? – Alidax úrnője sokat hallott már felőlük, s a hírek bizonytalansággal töltötték el. – Mire cselekvésre szánják magukat, mire felvonulnak, már nem lesz hol harcolniuk. A Titkos Hadúrral azután, ha egyedül maradt, már könnyen leszámolhatunk. – A győzelem után persze nem lesz szükségünk a Szemre sem... – jegyezte meg a toroni. Balsejtelmek gyötörték, valahányszor az árulóra gondolt. Túl hatalmas. Túl magabiztos. Túl... kevély. Ha nem teszik el az útból idejekorán, veszélyessé válhat. A szavazás hamar lezajlott, egyhangú döntést hozott. A Fekete Hadurak közti kapcsolat megszakadt – ismét álltak ama bizonyos falak. A tanácskozást követő nap hajnalán számos ork hadtest és negyvenezer válogatott toroni harcos (soraikban a Vihargárda két különítménye) kelt útra a Dwyll Unió fővárosa, Dawalon felé. 10.

osanna és kísérői három heti lovaglás után leltek a romvárosra. Útjuk nagyjában-egészében eseménytelenül telt. A falanx legyőzését követően kétszer kellett csupán fegyverhez nyúlniuk: először Abaszisz határában, mikor egy sereg könnyűlovas próbálta útjukat állni, másodjára jó tíz nappal később – egy félvad törzs támadó kedvű harcosait kényszerültek ekkor jobb belátásra téríteni. Az időjárás kedvezett, az ösvények, csapások mindvégig járhatóak maradtak. Az Arel-pap kitűnő vezetőnek, Onzun térképe meglepően pontosnak bizonyult. Hajnaltól alkonyatig tartott a vágta, a kalandozók napjában kétszer engedélyeztek csupán pihenőt maguknak és hátasaiknak. Nem gyászoltak soká – ez méltatlan lett volna az elesettek emlékéhez –, a megpróbáltatásokat emelt fővel, bizakodva tűrték. A rongyosoknak majd’ minden este sikerült regélésre bírniuk Gorduint – a bárd szokott alaposságával tett eleget e feladatnak is. A gárdakapitány nem tágított Rosanna mellől. A lány – mert Hadúr volt immár – igyekezett kordában tartani érzelmeit. Graum kisebb vagyonokat nyert míves csontkockáival. Salina legszívesebben Gorduin dalait hallgatta, s valahányszor a bárd gondolataiba mélyedt, némán kuporgott mellette, ügyelve arra, nehogy egyetlen mozdulatával is megzavarja. Ösztönei megsúgták, hogy "őrangyala" emlékeivel tusakodik: ilyenkor szinte meglapult, ébren álmodott a hercegkapitányról és a fényes jövendőről. Közvetlenségével hamarosan mindenkit elbűvölt. Még az embervadászt is felderítette olykor – Mac-Lier titkos klánháborúkról, rajtaütésekről mondott megannyi csúf s igaz mesét. A szabad ég alatt éjszakázok rendszerint éber alvók, könnyűek és őszinték az álmaik. Mac-Lier azonban keveset pihent, talán még a bárdnál is kevesebbet (ami pedig valóságos művészet volt, hisz Gorduin csak másnaponként, s akkor sem hosszú időre hunyta le szemét); tartott az ilanoritól. A thekszeli szentélyben történtek részletei ugyan jelentőségüket veszítették a menekülés során, az embervadász azonban érezte, hogy a dalnok, ha igazán akarná, felfedhetné titkát. Virrasztott hát, vigyázta tudatát – s hálás volt istenének, aki Gorduin gondolatait minduntalan másfelé terelte.

Ha sejtette volna, hogy a Herceg titokzatos eltűnése egyvalakit mégiscsak igen erősen foglalkoztat, talán rögtön elhagyja a társaságot. Gorduin álmait ezekben a hetekben nefritszemű kísértetek, széthulló kristályoszlopok és lánggolyók uralták. Nem hagyták nyugodni a Daumyrnál történt események emlékei sem. Két ízben azon kapta magát, már-már fennhangon vitázik a Jellel: valamiféle kapu kulcsát követeli. Az ősemlékezet kútjának lepecsételt szája engedett a nyomásnak, a mélyből rég letűnt korok képei szüremlettek, furcsamód valószerűtlenné változtatták az ébrenlét óráit. Gyorsan felejtett, de érezte, ez az idilli állapot átmeneti: előbb-utóbb szembe kell néznie az igazsággal, s az aligha lesz kedvére való. Eriel még mindig felkereste olykor, alakja azonban elmosódott volt, mintha magasból alázúduló tiszta víz függönyén át nézné. Okult a korábbi tapasztalatokból: nem nyúlt utána, nem igyekezett beszédbe elegyedni vele – s mikor a kék hold égi pályájának csúcsára ért, megérkezett hű társa a Farkas, hogy az asztráltest kísérteteit elijessze. Ezután már csak a jósdáról álmodott. A jósdáról és a válaszokról, melyek mindannyiuk életét megkönnyíthetik. A rombadőlt város hatalmas volt. A kyr birodalom virágkorában tartományi székhely lehetett, utóbb, a Káosz éveiben elfajzott nép kezére jutott, melynek szülöttei bizarr épületek formájában mindenütt otthagyták kezük nyomát. Istenek helyett démonokat és más pokolfajzatokat imádtak akkortájt; egymástól elszigetelt kultúrák tündököltek néhány röpke századon át, hogy újabb vérzivatarokat követően a feledés homályába merüljenek. A testek elporladtak, a csontok szétszóródtak, az utak köveit kontinens-szerte széthordták a szorgos utódok; lassanként a folyók, hegyek is odébb vándoroltak... A város maradt. Romjait birtokba vette a természet, az egykori főteret övező házak azonban nem is düledeztek – mintha lakóik a minap hagyták volna el őket. Kupolákkal koronázott hasábok, folyondár borította kőtömbök környékezték a középütt emelkedő gigászi piramidont. Noha majdhogynem érintetlenül hagyták a felette elviharzott évezredek, ősibbnek rémlett

minden más épületnél. Négy szintje mindegyikére lépcsők vezettek – a jövevények Onzun útmutatását követve a legalsó bejárat felé irányozták lépteiket. A márványküszöböt elsőként Anrem, nyomában Graum lépte át. Társaik némán, nesztelenül igyekeztek utánuk. – Micsoda hodály! – ámuldozott a goblin. – Legkevesebb hatvan lépés a magassága, ámbár az ilyesmiben gyakorta tévedek. Vajon miféle szerzetek róhatták azokat a grádicsokat? A csarnokot tíz szintre osztották építői. A szinteket függőfolyosók övezték, ezeket meredek, márványba vésett lépcsősorok kötötték össze. Itt is, ott is sötétlő nyílások vezettek a piramidon labirintusába – esetleg máshová. Számukat szintenként kétszázra becsülte a bárd, akit különös érzések környékeztek megint a nyílások felett halványan izzó rúnák láttán. – Attól tartok, ezt nem tudjuk végigjárni – nyögte Graum. – Nagy kár! Az efféle hodályokban mindig számos értéktárgyat rejtenek el. – Visszatérhetünk még ide, goblin uram! – veregette vállon az egyik rongyos. – Ha úgy kívánod, társadul szegődünk mindannyian. Csak ezt az ostoba háborút vívjuk és nyerjük meg előbb! Graum lemondóan legyintett. – Addigra kifosztják mások. A csontjaimban érzem! Tarisznyája mélyén, egyéb kacatok mellett, jövendőmondáshoz, tisztánlátáshoz javallott ujjpercfüzér lapult. Sosem volt szíve megválni tőle. Anrem lassan ingatta fejét. – Ha eddig nem tették, talán várnak vele még néhány évig. – Körülpillantott. – Vajon mire szolgált ez az útvesztő? És hogyan... – A Kapuk Palotájában álltok – zendült egy hang. Összerezzentek, fegyverükhöz kaptak valamennyien, néhány kard előkerült hüvelyéből, de egyhamar vissza is csusszant – Alyr Arkhon állt a bejárat világos négyszögében. Gorduin elmosolyodott – ismerte a félelf könnyű lépteinek titkát. Egyszerű, de hatásos fogás volt ez, egyike a legártalmatlanabbaknak a dorani mágus bőséges eszköztárában. – Majd öt napja várom az érkezéseteket – ingatta fejét a nekromanta. – Attól tartottam, komoly nehézségekbe ütköztetek, de látom, a lobogó megvan, a társaság zöme is harcképes maradt. – Sima utunk volt, uram – bólintott a legidősebb rongyos. –

Soha szórakoztatóbbat, csupán... – Csupán? – Graum barátunk elvesztette az egyik kockánkat, elnyerte minden pénzünket és megitta minden borunkat. Alyr Arkhon kissé felvonta szemöldökét, végigpillantott a társaságon, azután vállat vont. – Gondolom nem ütöttetek még tábort. Már ismerem a környéket, kitűnő helyre bukkantam. A vacsoránál mindent elmesélhettek és... nos én is szolgálhatók friss hírekkel. Intett, és szelíd erőszakkal ki terel te az újonnan érkezetteket. – Engedtessék meg nekem, hogy mindenkit óva intsek azoktól az ajtóktól – mondta odakint. – Senki sem tudja, hová vezetnek. A legenda szerint az Univerzum minden pontjára el lehet jutni innét, ám ha valaki készületlenül merészkedik be... Nos, az úgy merül el a Semmiben, mint kő a vízben, ahogy mondani szokás. Magas fallal övezett kertbe vezette a társaságot. Rosannáék szabadjára engedték lovaikat, ők maguk egy teljes épségben maradt pavilon mellett szabadultak meg málhájuktól. A vacsorához valót még napszállta előtt sikerült elejteniük a rongyosoknak, s miközben egyikük a nyársakat forgatta, Rosanna és Graum tájékoztatta Alyrt az elmúlt hetekben történtekről. Gorduin időnként kiegészítette az elbeszélést, boszorkánymester "testvére" szívességéről és a Jelről azonban – maga sem tudta, miért – hallgatott. – A ferdeszemű idegen a Herceg volt – dünnyögte a félelf. – A Halál Kilencedik Nagymestere. Igen tájékozott és pokolion gazdag lehet az áruló: akárki nem vásárolhatja meg egy gyilkolóművész szolgálatait. Vajon honnét tudta, hogy épp a Háromfejű szentélyébe készültök? Csakhamar ráunt a tanácstalan vállrándításokra, és felemelte kezét: most rajta a sor. Botjának gyors húzásaival vázolta szembenálló seregek elhelyezkedését, beszámolt a Szövetség generálisainak kudarcba fulladt próbálkozásairól – hű és igen sötét képet festett. – Sietnünk kell – fejezte be. – Sok múlhat e küldetés eredményességén. Ha elbuktok, esetleg veletek buknak Észak szabad államai. – Esetleg! – ráncolta homlokát Rosanna. – Esetleg nem. Fáradoznak ügyünkért jó páran rajtatok kívül is, de az ő sikerükre – akár nekik a tiétekre botorság volna számítani. Erionban kevesen fogadnának ránk – Felállt, a rongyosokra villantotta

halvány, vérfagyasztó mosolyát. – Hajnalig én őrködöm. Nyugodalmas jó éjszakát! Gorduin – maga sem tudta, miért – nem mert elaludni. A nekromanta mellé telepedett inkább; elnézte, hogyan babrál tüzükkel a félelf, s azt latolgatta, vajon hasonlóképp játszadozik-e a dorani kandallók parazsával is... Szél járt a közeli erdőség fái közt, pillék keringtek a homályban; időről időre szikraözön szállt a közönyös csillagok felé. – Most pedig elárulod jöveteled valódi okát – fordult a nekromantához a bárd. – Bizonyára jó okkal fordítottad hatalmad egy részét e jókora utazásra. – Eltaláltad, barátom. A hírek legjava különb-különb csatornákon hamar eljut hozzám, s noha társaid rendíthetetlen bizakodása megmelengeti szívemet, pusztán ezért aligha kerekedtem volna fel. A te segítségedre van szükségem. Itt és most. Gorduin felhúzta szemöldökét, de hallgatott – olykor minden tudakozódásnál többet ér az elmélyült figyelem. – Észrevétlenül Délre kell jutnom, mégpedig azonnal – ez most élet és halál kérdése. Ne firtasd miért: egyenlőre nem árulhatom el. A maga idejében megtudod ezt is. – Hogyan segíthetek ebben én? Szakállad nő, mire Kaput nyitok – s hozzá milyen Kaput! – A bárd halkan elnevette magát. – Derékban ugyancsak szorítana. Nem jutnál messzebbre vele tíz-tizenkét lépésnél. Megéri a kockázatot? – Félreértesz – mormolta a nekromanta. – A Kapuk Palotájában kell segítened. Amit délután mondtam, színigaz: működésének titkát nem ismeri senki, kivéve... – Sosem jártam még itt! – fakadt ki az ilanori. Hallani is most hallok róla először. Ez egyszer rosszul választottál, ó Alyr, – Kissé megkönnyebbült, noha a balsejtelmek nem tágítottak. Rosszabbra számított. – Az erőd végén jársz talán? Miért nem használod a hagyományos módszert? -Pontosan tudod, miért nem – pillantott rá komoran a félelf. – Akik figyelnek, azonnal rájönnének, hogy készülök valamire. Te azonban segíthetsz – legalábbis remélem. Hogy születésed óta nem jártál itt, egy percig sem kétlem. De talán előtte... – Nem hiszek az újjászületésben – morogta Gorduin kedvetlenül. Érezte már, hiába minden. – Újjászületés, halhatatlanság... Nézőpont kérdése – tűnődött fennhangon Alyr. – Magam sem tudom, mire gyanakodjak a te esetedben, Tier Nan Gorduin. Ne kérdezz semmit, kérlek! Várj, míg eléritek az orákulumot. Ott majd... Az ilanori lehajtotta fejét.

Fél! Akármi legyek, ha nem fél! – gondolta. De sebaj, Alyr! Félek én is. – Mit vársz tőlem? – kérdezte csendesen. – Semmit sem kell tenned – suttogta a nekromanta. – Csupán annyit kérek, ne ellenkezz! – Botjára támaszkodva felegyenesedett. – Igaz, az efféle kérés olykor nehezebb feladat elé állít, mint bármely erőpróba... Most kimondja. Hiába köntörfalazott eddig, most ki kell mondania! – A bárd színtiszta kárörömet érzett. Kér, nekem pedig bele kell egyeznem – de a dolgát nem könnyítem meg, úgy éljek! Értetlenül pillantott Doran küldöttére. – Nos, arra kell kérjelek, nyisd meg az elmédet. Teljesen. Mélyre kell nyúlnom, igen mélyre, s ha ellenállásba ütközöm, menthetetlenül kudarcot vallok. Mi a válaszod? Körös-körül semmi nesz: várakozni látszott az egész világ. – Tégy ahogy jónak látod, Alyr – felelte könnyedén a bárd. A nekromanta még napkelte előtt odébbállt. Gorduin leverten ébredt – pedig ezúttal nyugodt álma volt. A félelf ajándéka, cserébe eltemetett emlékeiért.

NEGYEDIK RÉSZ A HARC HAVA

A született világok sorsai többnyire azok lakói tartják kezükben, a teremtettekét azonban sajátos törvények szabályozzák. E törvények alkotói nem tévedhetetlenek, csupán annyiban különböznek a közönséges halandóktól, hogy számolnak majdani hibáik következményeivel is. Abban a teremtett világban, melynek éjszakai egét két hold – egy vörös meg egy ezüstkék – világítja be, jóelőre meghatározták a kezdet és a vég pillanatát. Az első napkeltét kilenc sorsfordulóval választották el az utolsótól, ahogy elválasztották valaha a Mélyben és Magasban hömpölygő vizeket. A világ kilenc korának eseményei kilenc tengely, kilenc érinthetetlen, elpusztíthatatlan lélek körül forogtak, miként a csillagok. E lelkeken a kezdetektől ott tündökölt a Jel: nem játékszerei, eszközei lettek az Akaratnak, mely a nagy színpadot létre hívta. Ezer és ezer alakban éltek ezernyi életet. Újra és újra felszínre dobta őket a ciklusok árapálya, játszották szerepeiket, melyeket a Jóslatok szabtak rájuk, s keserűség költözött szívükbe minden nagy korszak alkonyán. De bárhová vetődtek, bármivé lettek is ők kilencen, az idők teljességében fennen ragyogott oszthatatlan önmaguk...

1. sziklaormok árnyékában megbúvó épület csak a felfelé vezető ösvény utolsó fordulójában tűnt elő. Rég feledésbe merült ez az útvonal, századokig nem akadt ember, aki végigjárja – s mégis létezett, nem tették követhetetlenné a felszínen zajlott változások. A romvárosból hat napja kerekedett fel a csapat. A második naptól fogva a fellegek alatt jártak: gyönyörű kilátás nyílt az alant elterülő vidékre. A kék hold éles fényében olykor megpillantották a messzi tengert; a horizont az északi háború tomboló tűzvészeitől vöröslött. Reguláris seregek és szabadcsapatok folytattak ott elkeseredett utóvédharcot, a Fekete Hadurak által vezetett ármádiát azonban nem tudták feltartóztatni. A Dwyll Unió fővárosa, Sagrahas mezeje felé hátráltak, hogy soraikat rendezve megálljt parancsoljanak a Toron szívéből előkígyózó áradatnak. Nem csupán Dawalon, a Szövetség sorsa forgott kockán. Tudták ezt mindannyian – Rosannáékat is beleértve. A Hadúr az orákulumot nézte, két kezét melengette lélegzete sebesen oszló párafelhőjében. A szemlélődőknek el kellett ismerniük a hírhedetten makacs, vakmerő és becsvágyó északi szépség felnőtt tisztéhez az út során. A kalandozók, a kóborlók parancsnoka volt – s reményei szerint a bosszú angyala is. – Hamarosan – suttogta a tenger felé fordulva. – Hamarosan... A jósda csonttá fagyott vén sárkány gyanánt gubbasztott a roppant sziklák között. Ablakok és kapu: szemek és száj. Szótlanul, egyre lassuló tempóban tették meg az utolsó lépéseket. A nyeregből leugorva Rosanna megint az élre tört. Jobbján a gárdakapitány – nyurga, készséges árny. Mégsem adatott meg neki, hogy másodikként érjen célba: Mac-Lier vállon ragadta, s nem eresztette, míg Gorduin és Anrem az északi lány nyomába nem ért. Rosanna tekintete a meghökkent grófra, azután az embervadászra, Gorduinra és az Arel-papra rebbent. Mindhárman állták az akaratpróbát. – Jobban örülnék, ha idekint várna – jegyezte meg Mac-Lier. – Barát vagy sem, renegát vagy sem, mégiscsak toroni. – Tünékeny mosoly, gyors oldalpillantás. – Nem sértésnek szántam. Rosanna szeme megvillant. Kihúzta magát, türelmetlenül intett. – Hagyd! Mellettem a helye. Gorduin megcsóválta fejét, de inkább nem szólt semmit. Az

embervadász hátralépett. A gárdakapitány felgyűrte köpenye gallérját, s némán megszaporázta lépteit. Félúton torpant meg a halk neszre: egy pengét vontak ki hüvelyéből. Anrem mosolyogva, ám annál határozottabban állta útját. A kardot nem emelte fel, tekintete azonban minden szónál ékesebben beszélt. Rosanna zordan tekintett körül. A rongyosok mosolytalanul tébláboltak, kezük fegyverük markolatán nyugodott. Gorduin és Mac-Lier összenéztek. Jólesően nyugtázták a tényt, hogy népszerűségük mit sem csökkent az elmúlt hetek során. – Legyen hát. Egyedül megyek – jelentette ki Rosanna. Anrem a gárdakapitányra nézett. Az megvonta vállát, és egy kőre telepedett. A koldus erre visszalökte hüvelyébe a kardot, s felkacagott. A kacaj messze szállt, sokáig visszhangzóit: úgy tetszett, maguk a bércek örvendeznek Arel papjának diadalán. Gorduin elmosolyodott. Elismeréssel adózott a lánynak: jó döntés volt, talán a legjobb, amit hozhatott. A rongyosok a lovak szerszámait igazgatták, a goblin Salinát szórakoztatta valami történettel. Mac-Lier az ajtóban strázsált, hogy kéznél legyen, ha nem várt esemény történik odabent. A bárd távolabb vezette fehér ménjét, egy magányos szikla árnyékában emelte le róla a nyerget. Nézte a csúcsok havát, a vigasztalanul szürke eget – dél felől fellegek közeledtek, kifeszített vitorlázatú, mennyei karakkák... "Gyors vagy, Testvér..." Megpróbálta rendezni gondolatait. Igyekezett megfogalmazni a kérdéseket, amelyeket, ha rá kerül a sor, okvetlenül fel kell majd tennie. Érezte a Farkas közelségét, s ez megnyugvással töltötte el. Még egy igazi társ. A figyelmeztetés váratlanul érte, olyan volt, mint egy arculcsapás. Azért megtette a magáét: amint felpillantott, azonnal ugrott. A Herceg pengéje két hüvelyk mélységig vágódott a sziklába, s fényes szikrák záporában húzódott vissza. Egy pillanat múltán Gorduin felé cikázott megint. A bárd hagyta a hóba zuhanni nyílpuskáját, és két tőrrel hárított; közvetlen közelről meredt a ferde vágású szemekbe. Indulatnak nyomát sem látta bennük. A Halál Kilencedik Nagymestere mozdulatlanul állt a keleti kardforgatók klasszikus támadópózában – az ilanori emberfeletti gyorsasága és ereje nyilvánvalóan meglepte. Felismerte, kivel került szembe. Nekikészült, hogy hátraszökkenjen, amikor... Mac-Lier első vágása hosszú sebet ejtett bal vállán. A

második a keleti penge hosszában lefelé suhanva balcombjába mart. A harmadikat megakasztotta egy nehezen követhető mozdulat. Villámgyors riposzt: az embervadászt csak a sokéves tapasztalat mentette meg. Visszakozott, küzdőtartást vett fel megint. A rongyosok tapsoltak, majd mókájukat elunva maguk is kardot húztak. Acélerdő vette körül a véres hóban forgolódó, rezzenetlen arcú Herceget. – Engedelmetekkel, urak... – suttogta Mac-Lier...folytatom, amit elkezdtem! A pengék újra és újra összecsaptak. Gorduin szakértő szemmel figyelt – ennek volt köszönhető, hogy tüstént észrevette a mestergyilkos viselkedésében beállott változást. Az orvtámadó okult: az egyszerűbbnek tűnő megoldást választotta. Alakja körül megsűrűsödött, felizzott a hatalom aurája. A bárd csodálattal adózott lelki erejének – élet-halálküzdelem közben mágiát használni szinte példátlan teljesítmény. Ha még... A Herceg elemi erejű mentális csapása csaknem kibillentette egyensúlyából. A rongyosok némelyike kábán hanyatlott hátra, valaki kiáltott – néhány pillanatra minden elhomályosult. Gorduin térdre zuhant, a nyílpuskát azonban nem engedte el. A vágott szemű férfi bíbor lángoktól övezve magasodott látómezejében – maga volt a megtestesült kín, a kiállhatatlan, izzó fájdalom... Azután egyszerre kihunyt. Elenyészett, mintha sosem lett volna. Ember lett megint: moccanás nélkül, kissé előrehajolva állt a szétdúlt hóban, lába elé sötétlő ívet rajzolt kardjának hegye. Hitetlenkedve meredt a torkából kimeredő nyílvesszőre. Gorduin talpra állt. Hideg fejjel, számító nyugalommal küldte útjára a második vesszőt, azután a harmadikat és a negyediket – egyre hátrább szorítva áldozatát a kiugró szikla, a szakadék pereméhez. A Halál Kilencedik Nagymestere elejtette pengéjét. Jobbja az első nyílvesszőről a mellébe vágódott másodikra, onnét drágaköves nyakláncára tévedt. A kámeákban folyvást halványult a fény. Foltok sokasága vöröslött a puszta kövön. Gorduin oldalra billentette fejét. Farkasszemet nézett társai leleményes kínzójával, azután "Jó éjt, királyfi!" a pokolra küldte.

Jó néhány percig tartott, míg valamennyien feleszméltek, s némi szesz segítségével elűzték az elméjüket hasogató fájdalom emlékét is. Gorduin előkotorta nyeregtáskájából a gondosan szárazon tartott szivardobozt, megkínálta Graumot. A sziklára kuporodva, némán fújták az illatos füstöt, le-letekintettek a mélybe: porhó szállongott a Halál Kilencedik Nagymesterének végső nyughelye felett. Válluk felett áthajolva hosszan, figyelmesen szemlélte az összezúzódott testet az embervadász. – Köszönöm – mondta halkan. – Okom van feltételezni, hogy ezt a munkát rajtam kezdte volna... Rosanna visszatértekor nyom sem utalt már a történtekre. A rongyosok Mac-Lier technikáját méltatták, s megkérték a sólyomarcú férfit, ismételné meg azt a hárítást, mely valamennyiüket lenyűgözte. – Wolkum Naizerd! – tajtékzott a Hadúr. – Naizerd, senki más! Naizerd, a híres mágus! Doran első diplomatája! Ha nem a saját fülemmel hallom, el sem hiszem! Ha nem... Elnémult, értetlenül meredt a kipirult arcokra. – Megtaláltuk – kezdte újra, különös nyomatékkal. Az áruló. A Szem. A kezünkben van. Most már... – Türelmét vesztve hátralépett. – Miért bámultok rám így? Csak nem történt valami idekint? – Nos... – Grraum a torkát köszörülte. – Éppenséggel történt. – Megtudhatnám esetleg azt is, micsoda? Így hát a sziklaperemig kísérték, és megmutatták neki. 2. z előtér hűvösében hárman léptek a befelé igyekvő bárd elé, a falon azonban egyetlen árny – az ilanorié – hajladozott mindössze: azok hárman a homály megelevenedett nyúlványai voltak csupán, a mindentudó pap akaratának eszközei. Körüllengték s magára hagyták – az első lépést mindenkinek saját jószántából kellett megtennie. Gorduin nekivágott. Valahol a közelben, az orákulum központi csarnokának sötétjében megérzett valamit.

Feketénél is feketébb üresség volt ez, hasadék a valóság szövetén – ráébredt, a Kaput, a Di’Marembe vezető út bejáratát rejti a homály. Percekig haladt az újból anyagiasult árnyékpapok nyomában szűk, fénytelen folyosókon, porlepte kamrákon át, hogy dobogó szívvel, elszoruló torokkal torpanjon meg egy súlyos, megmagyarázhatatlan módon épen maradt faajtó előtt. Várt. Tekintete a padlóra tévedt, elmosolyodott. Egy fertályórája Rosanna toporgott ugyanitt. Titkon nyilván azt remélte, küzdenie, de legalábbis ravaszkodnia kell, hogy választ kaphasson kérdésére – az egyszerű kérdésre, mely mindeddig oly nagy jelentőséggel bírt, s mely jelentőségét veszítette, mihelyt felhangzott a mindannyiuk által ismert név. Wolkum Naizerd. Egy gonddal kevesebb – jó néhánnyal pedig több. A Herceg halála tiszta helyzetet teremt: amint híre az áruló fülébe jut, nyilvánvalóvá válik tervének kudarca. Mihez fog vajon? Kereket old? Vagy újból fordítani próbál köpönyegén? Az ajtó feltárult. Gorduin köralaprajzú helyiségbe lépett. Középütt az ősemlékezet kútjának kőből rakott mása, a mélyből áradó fény folyvást változtatja színét: sárga, fehér, kék... A bárd egészen a káváig merészkedett, ám hasztalan erőltette szemét: egy lelket sem látott a ragyogásban, melyet egy más létsík energiái tápláltak. A tűztengerből hirtelen mégis kibukkant valami – egy árnyalak, mely együtt táncolt, hajladozott a körötte lobogó lángokkal. Hangja mindazonáltal hűvös volt, halk és határozott: – A Tudást keresed. Kérdezz hát! És Gorduin kérdezett. – Jól vagy? – Salina hangja furcsán eltompult a túlvilági homályban. A Kapu felé vezették berzenkedő hátasaikat, hogy másodpercek leforgása alatt mérföldek ezreit hagyják maguk mögött, és szövetséges területen kerüljenek elő a tenger túlpartján. – Semmi bajom – mormolta a bárd. – Megtudtad, amit akartál? – érdeklődött a lány, noha nem volt biztos benne, helyesen teszi-e. Lám, hogy elcsendesedett a férfi! A

keze jéghideg, s mintha... Gorduin ajka megvonaglott. Magad vagy a Jel. Egy a Kilencből, egy a kiválasztottak közül, akik maguk irányítják sorsukat, akiknek végzetét nem formálják sem csillagok, sem démonok, sem istenek; léted teher e világ minden hatalmának, s teher lehet tenmagadnak is. Cselekedeteid maradandó nyomot hagynak a korokban, amelyekben élned adatik... Hat kort kísértél végig, kilenc kor követi egymást, mielőtt utószor nyugszik a nap. A Hetedkor szülötte vagy, ősemlékek sokaságának hordozója; idővel birtokolhatod, átláthatod majd minden múltadat... Emlékezz! – Tier... Emlékezz a jóslatra! – Anrem! Anrem, ide! "Bizonyság lesz egykor Smaragdurak léte..." – Gorduin! Hallasz engem? "...Örök álom száll majd hercegre, a kékre..." "...Megtér árulója ős császári vérnek..." "...Sárkányfejedelme jő a Szépek Népének..." "...Töretlen lesz majdan Ősmágus magánya..." "...Egy a Hetek közül sós tengerre szálla..." "...Szerzetesek nagyja rejtelmeket felfed..." "...Hazatart Mogorva, élén sok ezernek..." "...Utolsónak marad a fekete dalnok..." "...Égi hajóhídról keres messzi partot." A bárd fülében zsongássá mosódtak össze az aggodalmas hangok. Jobbja a fehér mén kantárját markolta, s a világ minden kincséért sem engedte volna el. – Méreg! – sziszegte valaki. – Az az átkozott gyilkos megmérgezte. – Legfeljebb a tekintetével – jelentette ki Graum. Nem érte el. – Tier! Tier! Nézzétek a szemét! Gorduin visszatért. Baljával végigsimított Salina égő arcán. Ott volt már Mac-Lier, Rosanna és az Arel-pap is. “”– Elmúlt – mondta rekedten. – Elmúlt. Tovább! – Jól vagy? – firtatta Rosanna. – Sosem láttalak még ilyennek. Megtudtál valamit a kútnál? Valamit, ami... A bárd halványan elmosolyodott. Ideje megemberelnie magát. Ideje felvenni a terhet. – Mindent tudok – mondta. Nem is sejtette, mekkorát tévedett.

3. aj nélkül átjutottak. Di’Marem légies papjai a bejáratig kísérték őket – ahogy kiléptek az épületből, megcsapta arcukat a friss szél. Nyugatról, Sirenar erdei felől fújt, messze űzte a pusztulás bűzét s a füstöt, mely napok óta terjengett már Tiadlan mezői felett. A jósda ápolt kertjében tucatnyi harcos leány, tucatnyi rettenthetetlen kardforgató várt rájuk pihent lovakkal és úrnőjük, a Dorcha üzenetével: szívesen látja őket. – Igen nagy megtiszteltetés – szögezte le Graum.- Ha nem erezném teljes képtelenségnek, azt mondanám, Alyr Arkhon jár előttünk. – Talán – tűnődött Rosanna. – Vagy történt időközben valami rendkívüli. Megtudjuk hamarosan. A Dorcha palotája nélkülözte az északi nemesi hajlékok többségét jellemző előkelőséget: kőből rakott sasfészekként terpeszkedett a fennsík legmagasabb pontján. Kardforgatókkal zsúfolt kolostorok, lovagi rendházak környékezték; látnivaló volt, a helytartó felkészült a küzdelemre, s nem szándékszik megadni magát sorsának az Unió, sőt, Doran eleste után sem. Az utat szegélyező fenyvesek nyugalma Gorduinra is átragadt. Némi erőt merített a tényből, hogy ragyog a nap, s hogy Salina tekintete az övét keresi. Eleget tett a rábízott feladatnak. Bárhogy forduljon a sorsa, ezt sosem szabad elfelejtenie. Emlékeznie kell rá – míg világ a világ. Visszafojtott lélegzettel kortyolt kisebbik kulacsából, s csak mosolygott azon, hogy szemébe könnyek szöknek. Gyarló ember vagyok. Istenek pedig nincsenek. Ezután már könnyebben ment minden. A palota kapujának rácsozata azonnal felemelkedett közeledtükre. Az őrség tisztelgett – Rosanna ragyogó hadúri mosollyal ajándékozta meg őket. A Di’Luani orákulum meglétesétől számított negyedik órában kitárultak előttük a Dorcha termeibe nyíló ajtó szárnyai is.

A lovakat állig felfegyverzett poroszlók vezették el. Lázasan folyt a készülődés mindenütt: a kövezett udvaron át társzekér társzekér után robogott el, csapattest csapattest után kelt útra délnek, hogy összemérje fegyvereit az Unió fővárosát fenyegető ellenséggel. A Dorcha főudvarmestere sietett eléjük, s kimért udvariassággal beljebb invitálta őket Tiadlan nagyasszonya nevében. A belső kert. Sárga rózsák mindenütt – Gorduin a messzi El Hamed néhai vezíre, Malik palotájában látott csak ehhez foghatót. A balján haladó Arel-pap elmosolyodott. – Sosem gondoltam volna, hogy egyszer láncraverés nélkül jutok el idáig. Ha kifelé is ilyen sima lesz az ügy... – Várd ki a végét! – súgta oda egy társa. – Ha meglátják a képedet, lehet, hogy még Rosanna kedvéért sem tesznek veled kivételt... – Pedig semmi kedvem ennyi szép nővel tusakodni. Nagy kár volna bármelyikért... – Ők bezzeg nem sajnálnának! – jegyezte meg Graum. – Néhány éve végignézhettem, mit műveltek két Ikerrel, akik élve kerültek a kezükre, miután egy osztaguk a Dorcha életére tört. A főudvarmester koppantott botjával. Továbbra is roppantul visszafogott volt, akárha benne keresett volna menedéket a háborúban álló Észak minden eleganciája. – A Hatodik Vörös Hadúr és kísérete – jelentette. Meghajtások következtek. A helytartó kissé előrébb hajolt obszidiántrónusán. Az a fajta nő volt, akivel szemben a legapróbb tiszteletlenséget is csak az önkínzás szándékával engedi meg magának az ember; ajka, szemöldöke ívelése, tekintete kérlelhetetlenségről árulkodott. Shirin wri Kriles nem volt szép, megjelenése és öltözéke azonban – a dísztelen fehér ruhától a szőke fürtöket összefogó feketeacél pántig – olyan méltóságot sugárzott, mellyel a kontinens szépei közül alig néhányan vetekedhettek. Tizenöt-húsz esztendővel lehetett idősebb Rosannánál: a kérlelhetetlen tekintet árulta el. Lassan felegyenesedett, rezzenetlen pillantását végighordozta a társaság tagjain. Gorduinnál és az embervadásznál hosszabban időzött, majd a koldusra villant. Percekig tartott a néma párbaj. Végre-valahára elmosolyodott a Dorcha, s e mosoly – láss csodát – megszépítette valamelyest. Érthetőbbnek tűnt most mindazok lángolása, akik egyetlen szavára életüket adták céljaiért.

– Legyetek üdvözölve – A Dorcha hangja jóval lágyabban csengett a vártnál. – Az istenek hoztak ide benneteket a legnagyobb szükség óráján: áldassék a nevük! Gorduinnak ezúttal arcizma sem rándult – a megpróbáltatások sziklakeménnyé edzették pszichéjét. Úgy legyen... – Fogadd legmélyebb hódolatunkat, nagyasszony – válaszolta Rosanna. Noha jól leplezte, társai biztosra vették: egyenrangúnak tekinti magát a helytartóval. – Örömmel értesültem küldetésetek sikeréről – mondta a Dorcha – ám félő, hogy máris elkéstetek, hogy mindaz, amiért küzdöttetek és véreztetek... – Erőt vett magán, és elhallgatott: láthatólag nem akart elébe vágni az eseményeknek. A jövevények némi pihenőt érdemelnek – a tisztesség s a vendégbarátság kívánja így. – Az estebédnél részletesen beszámolok mindenről. Míg tálalnak, kérlek benneteket, foglaljátok el a számotokra kijelölt szobákat, ígérem, nem maradok sokáig adós a magyarázattal, s noha szívesen venném, ha hosszú ideig szerencséltetnétek társaságotokkal... – ehelyütt jelentőségteljesen pillantott az Arel-papra – ...holnap hajnalban magam fogom siettetni indulásotokat! – Köszönjük úrnőm – hajolt meg a bárd. – Ugyancsak hasznát látjuk már forró fürdőnek, a meleg vacsorának, nemkülönben a vetett ágynak. Északfölde kóborlói sosem feledik az efféle fogadtatást. – Menjetek hát – mosolygott a fehérbe öltözött nő. Menjetek és élvezzétek e ház minden kényelmét! Úgy sejtem, jó ideig nem lesz részetek hasonlóban... – Intett, maga is távozni készült, ám hirtelen megtorpant; az eszébe ötlött valami. – Hadd figyelmeztessem az urakat: szolgálóleányaim megtévesztő külsejük ellenére egytől-egyig szabad harcosok. Képesek, s mi tagadás, hajlamosak rá, hogy nyers erővel vegyék elejét a tisztelenkedésnek. Sok kellemetlenségtől kímélhetitek magatokat, ha mértékletesek és tartózkodók maradtok – nem szeretném, ha bármelyikőtöknek baja esnék... A koldus társaira, majd a bejárat körül gyülekező leányokra sandított, s felsóhajtott. – Paradicsom – mormolta kifelé menet. – Az – biccentett a bárd, s tüntetőén kézen fogta Salinát. – És mint afféle paradicsom, ez is elérhetetlen. Rosanna a gárdakapitány mellé sodródott, s mielőtt szétváltak volna, Hadúrhoz, hírhedett kalandozóhoz kevéssé