Észak Lángjai PDF

szegfűszeg édes illata. – Helyezd magad kényelembe, nemesenszületett – ajánlotta a férfiak egyike csendes áhítattal. – Elképzelhető, hogy sokáig kell várakoznod... A lány vitézekhez illő elszánással letelepedett. Megszabadult a csuklyától, hátradobta haját, és nagyot fújt. Próbálkozzatok csak, kufárok! Lássuk, mire jutunk egymással! Mire elsimította bő köpönyege ráncait is, az ajtó becsukódott mögötte. A Gorduin beígérte megkísértés elmaradt. Egyedül hagyták. Maga sem tudta, örüljön vagy bosszankodjék-e emiatt. A bárd néhány pillanatig mozdulatlanul állt a sötétségben. A hatalmas kapuszárnyak bezárultak, a döndülés azonban elmaradt, csupán a bonyolult zárszerkezet nyikordult egyet ide nem illőn – a Belsőváros nagyjai néhány heti jövedelműkből felvásárolhatták volna Észak olajának legjavát... – Fegyvert viselsz – szólalt meg egy zengzetes hang valahonnét odafentről. – Mint rendesen – mondta az ilanori. – Mifelénk mozgalmasabb mostanság az élet. A hang gazdája tűnődött egy darabig. – Igazat állítottál üzenetedben, s a pecsétgyűrű is valódi – jelentette ki végül. – Nem korlátozhatunk semmiben. Kerülj beljebb! Gorduin eleddig is kitűnően látott, ám mivel a fény hirtelen lobbant, a biztonság okáért színészkedett egy kicsit. Hunyorgott, a kilincset kereste. – Pom-pás! – Kétség sem férhetett hozzá: a mindeddig rejtőzködő figura átlátott a szitán. A herceg s a céhek címereivel díszes belső ajtó előtt állt, úgy pillantott le a jövevényre. Csak azért tehette, mert a bárd egy rövid lépcsősor alján várakozott – az alidari amúgy jó két hüvelykkel lehetett alacsonyabb nála. – Megbocsáss a bókért, uram, de meggyőződésem, hogy pályát tévesztettél: az udvari szemfényvesztők közt volna a helyed Erenben! – Őszinte lelkesedéssel tapsolt, azután rántott egyet a keze ügyében csüngő láncon. – Kövess, kérlek! A bárd engedelmeskedett. Az újabb küszöböt átlépve szűk, egyenes folyosóra, onnét a szabad levegőre, bámulatosán rendezett kertbe jutottak. Holdfény csillant egy kicsiny tó tükrén, a fűzek ágai reményvesztett szerelmesek alázatával hajoltak az Égi Csónakos tükörképe felé. Fehér hattyú úszott a

vízililiomok közt, s Gorduin egyszerre megsejtette: amit lát, az itteniek számára fontos jelkép lehet. Köztudottan nincs rútabb, esetlenebb jószág a frissen világra jött hattyúnál. Idő kell hozzá, hogy kertek féltett kincsévé váljék – nincs ez másképp Alidar leányai esetében sem... – Megpihenhetsz itt, ha kedved tartja – mondta a kis ember. Nem járhatott már messze az ötventől. Ritkuló haját tarkóján varkocsba kötötte, ezüst keretű látüveget viselt, mélykék bársonyruháján csupa szöglet ezüstgombok. – Látogatóink többségét elandalítja az itteni levegő. Az Éden illata teszi, azt mondják. – Filozófus volnál? – tudakolta a bárd. Nem felejtette el, hogy az imént nem sikerült bolonddá tennie. – Netán a lelkek kirurgusa? – Ó! – Az alidari elégedetten kacagott. – Sokkalta hétköznapibb feladatokra szántak az istenek. A céhek egyikét szolgálom, mint kulcsár, alkusz és hiteles könyvvizsgáló. Nem tudósnak, kereskedőnek készültem világéletemben, ám az efféle helyen idővel... óhatatlanul bölcsebbé válik az ember. Meg tudom különböztetni a hazugságot a valótól, az igazit a talmitól, az embert az állattól, s ez nagy dolog manapság. Emellett – teleszívta tüdejét a balzsamos levegővel – a könnyebb fegyverek forgatására okítom növendékeinket. S végül – halovány mosoly – megismerem a kiváló harcost, ha látok egyet. Az ilanori alig észrevehető bólintással nyugtázta az elismerést. A hattyút nézte megint – a világért sem vallotta volna be, hogy irtózik a gondosan ápolt kertektől. Isteneknek, rideg márványszobroknak, megfáradt véneknek valók... – Karnelian hercegkapitány igazán szerencsés – folytatta a kis ember könnyedén. – Bizalmas feladatra korunkban csak elvétve akad megfelelő ember, ami pedig a menyasszonyt illeti... – Kézmozdulata félbemaradt. Nem mindennap adunk ki a kezünkből Salinához fogható drágaságot. – Láthatom? – Nincs akadálya. – Az alidari megcsörgette kulcsait. – Ahogy elnézem, jól felvértezted magad a megrázkódtatás ellen. Kemény harcos, igazán kemény... Hol a hazád? – Ilanorban. A kis ember a távolba révedt. – Ó, Szépmező... Az íjászok Népe! Voltaképp irigyellek, fiatal barátom: mindazért, ami vagy, s ami még lehetsz. – Atyaian hajolt közelebb. – Szolgáld híven választott uradat, forgasd jól a kardot – s amint teheted, térj vissza hozzánk, hogy magad is méltó párra lelj!

– Megteszek minden tőlem telhetőt – ígérte Gorduin. – Pom-pás, ifjú harcos, pompás! – A kis ember csettintett. Négyen léptek a kerten átvezető kövezett ösvényre: két tekintélyt parancsoló külsejű, javakorabeli férfi, s két lefátyolozott arcú nő. – Céhünk mestere bocsánatodat kéri, amiért nem áll módjában személyesen fogadni – mentegetődzött a könyvvizsgáló. – Reméli egyúttal, hogy drágaságunk minden tekintetben Karnelian nagyúr megelégedésére szolgál. Jöjj és köszöntsd kísérődet, Salina! A magasabb nő előrelépett, fejet hajtott a bárd előtt. Gorduin a nemesen születetteknek kijáró meghajtás mellett döntött, majd, megérezvén, hogy a formaságoknak maradéktalanul eleget tettek, előállt a legfontosabb kérdéssel: – Felkészültél az indulásra, úrnőm? – Felkészültem, uram... – A lány hangjában bujkáló izgalmat a kis embernek sem lehetett oka furcsállani. Tanítóim és jövendőbelim akarata szerint. Vezess! – S kezét nyújtotta a bárdnak. – Ritka kincset őrzöl, vitéz – szólalt meg most az alacsonyabb – s nyilvánvalóan idősebb – nő bársonyos hangján. – Salina ura óhajának engedve majd’ mindenét hátrahagyja, csupán a legszükségesebb holmikat csomagolta össze. Arra sem tart igényt, hogy te hordozd terhét: kitartó és erős. Elégedett leszel vele, meglásd! – Ebben nem kételkedem... – Gorduin könnyű kézzel tartotta a lányét; kapcsolatot keresett vele a kalandozók közt bevett módon – sikerrel. Ámulattal töltötte el, amit Salina tudatában látott. A lánynak nehezére esett palástolni aggodalmát – a Külsővárosban terjengő hírek némelyike e falak közé is utat talált a nap folyamán. Calyd, ó, Calyd! Ha valami baja esett... Nyugodj meg! – suttogta szavak nélkül a bárd. Él. A megkönnyebbülés hűvös hullámként csapott át felette: Hála az isteneknek! Mikor láthatom? Mihelyt Doranba érünk. Türelmesnek és bátornak kell lenned. Sok az ellenség a városban, s a városon kívül is. A vérünket akarják, no meg azt, amit a hercegkapitány bízott rád. Salina alig észrevehetően vonta össze szemöldökét.

Figyelmeztetett, hogy így lesz. Miattam nem kell aggódnod. A bárd halványan elmosolyodott. – A csomagod, úrnőm? Az idősebb nő intésére tar fejű, kékbe öltözött szolga jelent meg jókora bőrzsákkal, s egy tengerzöld köpönyeggel. Gorduin szótlanul átvette a terhet, a köpönyeget pedig Salina vállára kanyarítottá. – Karnelian nagyúr hálás valamennyiőtöknek – fordult az alidariakhoz. – Tolmácsoljátok a céhmesternek is köszönetét. S most... – Hátrapillantott. – Szívesen maradnánk, de hív a kötelesség. A kulcsár bólintott. A szolga viaszt melegített, tallérnyi foltot csepegtetett belőle a két férfi emelte, vaskapcsos fóliáns utolsó oldalára. – E könyvet, Salina nevelésének krónikáját az átvétel napjától számított harminc esztendőn át őrizzük – magyarázta a kis ember. – Ha Abaszisz hercege úgy kívánja, bármikor beletekinthet. Akár meg is vásárolhatja – áraink ilyen esetekben rendkívül mérsékeltek. Gorduin a lányra pillantott, Salina azonban a fejét rázta: érdektelen. – Ebben az esetben – sóhajtott az alidari – egyetlen apróság marad csupán. Kérlek, uram... A bárd a lágy viaszba nyomta Karnelian pecsétgyűrűjét, s tűnődve nézte a teljes vitorlázattal sikló hajó apró mását. Könnyen kiderülhet, hogy valótlant mondott a lánynak, hogy a hercegkapitány elesett az ütközetben. S ha így történt... De helyesebb lesz ezen útközben töprengeni. Mihelyt kettesben maradtak az utcára nyíló kapu előtt, Salina megszabadult fátylától, s rávillantotta csupa bizalom mosolyát. Gorduin magához vonta a keskeny jobbot, a hűvös kis tenyérbe helyezte a gyűrűt. – Ő kívánja így. A lány orcái kigyúltak. Mikor a sötétség rájuk borult, a bárd karjába fogódzott, s áhítattal suttogta: – Nagyvilág, jövünk! Sarokvas nyikordult; az ilanori baljával nyílpuskáját markolta, ugrásra, harcra készen állt. Cuir ann rá ghabhas á’ déanam magam vagyok az odaadás – és a halál! 15.

kijáratot védelmező mágikus energiamező elenyészett, azután, hogy a küszöböt átlépték, erőre kapott megint. Gorduin hallani vélte a közelben – meglehet, a katakombákban – működő ősi gépezetek dohogását, ám csak pillanatokig: a kapu jókora döndüléssel zárult be mögöttük. Köröskörül ott leselkedett... az Élet. Salina felkacagott és messzire hajította fátylát. S ott volt Rosanna, ott volt Graum, a Szentélyek Teréhez vezető, girbegurba utcán pedig rohanvást közeledett a fakó hajú embervadász. Léptei nesztelenek, jobbjában meztelen kard. A bárd a veszély forrását kutatva oldalt lépett – s csaknem belebotlott abba a mohazöld köpönyeges alakba, aki a falhoz lapulva markolta unikornisszarvat formázó, hosszú botját. – Alyr! A nekromanta sápadt arca egészen fehérnek látszott a holdfényben. – Sietnünk kell – suttogta. – Alidax úrnője már a városban van, bármelyik pillanatban itt lehet. Vérfagyasztó közönnyel mérte végig Salinát, akinek arcáról lassanként lehervadt a mosoly. – A lobogó kisugárzását most már nem leplezi semmi, az pedig úgy vonzza a Hadurakat, legyenek bár Vörösek vagy Feketék, mint bogarat a lámpafény... Gyerünk! – Egy hadúri lobogó? – Rosanna félretolta Graumot, akinek egy cseppet sem volt ellenére, hogy nem öt vonja kérdőre.- – Ez azt jelenti... – Később – intette le a félelf. – Ha odakint leszünk. – Ikrek a téren – jelentette ugyanekkor az embervadász. – Hármas csoportokban, legalább kilencen. Hogy a többi merre jár, csak az istenek tudják. Úgy gondoltuk... – Vissza az utcába! – sziszegte a goblin a levegőbe szimatolva. – Vigyázzatok! Gorduin köpenyét fellebbentve emelte célzásra nyílpuskáját: a közeli tetőről ketten hulltak alá átlőtt szívvel – a harmadik a mellébe vágódott vesszőt markolva zuhant hátra. Salina feje mellett hajítótőr csendült a kövön. Egy másikat a fakó hajú férfi csapott félre saját pengéjével. Ez megtette a magáét: a csapat gyors visszavonulásba kezdett. Az élen Alyr haladt. Intésére megsűrűsödtek az árnyak, eltompultak a neszek: a menekülők aláereszkedtek az éjszaka fekete vizébe, köznapi emberek immár nem láthatták őket, nem árthattak nekik – igaz, nem is tőlük igyekezett megóvni

társait a dorani mágus... A Szövetség kémjeinek felkutatására küldött Ikrek megzavarodtak. Fürkészeik, ezek az ősi, ravasz varázsholmik használhatatlanoknak bizonyultak az ismeretlen ellenfelekkel szemben; ösztöneikre kellett hagyatkozniuk, azokat pedig eltompította kissé a kimerültség, s persze a Sigur dühétől való félelem. A vakvéletlen még két rajukat vezette a menekülők útjába – Gorduin, Narim és Rosanna csapásai alatt csakhamar elhulltak valamennyien. A bárd, aki jobb híján a goblin egyik rövidkardját forgatta, testével fedezte Salinát. – Az alidaxi boszorkány a nyomunkban jár – közölte Graum. – Halál van a szélben. Rosanna lerázta a vért keskeny pengéjéről. Alyrra pillantott, majd a többiekre: halál lappangott az ő pillantásában is. – És ha bevárnánk azt a szukát? Elvégre úgysem menekülhetünk. Mindig tudtam, hogy egyszer szembe kell néznem vele újra... Hogy lássam, s hogy lássa, mivé lettem. Soha jobb alkalmat! – Számodra talán kedvező az alkalom, a lobogó számára azonban nem – suttogta a nekromanta, villámló szemmel véve elejét a további vitának. – Balra, és megint balra! Azután pihenhetünk. – Míg világ a világ – jegyezte meg fanyarul a fakó hajú embervadász. – Mellesleg van rövidebb út is a Szentélyek teréhez. -Rövidebb talán akad – mondta nyomatékkal a félelf -,jobb viszont aligha... A fekete gyaloghintót négy megtermett, fekete láncinges férfi hordozta. Sem mozgásuk, sem arckifejezésük nem árulta el, mekkora a terhük: könnyed lépteik az embervadászokéval vetekedtek, rezzenetlen ábrázatukat megirigyelhette volna a keleti kolostorok nem egy szerzetese. Hátukon kerek pajzs, oldalukon tenyérnyi széles pengéjű szablya. Tétovaság nélkül vették a fordulókat az utcák labirintusában, szemeik rőt fényben izzottak – az élőhalott lándzsások többé-kevésbé eleven kapitányának ugyancsak nehezére esett lépést tartani velük. Újra és újra elesetteken kellett átgázolniuk: a városi őrség egyenruháját viselték, ám egytől egyig az Ikrek szektájához tartoztak. – Rontás! – mormolta az alidaxi tiszt. – Úrnőm, talán helyesebb volna... A gyaloghintó függönye mögül keskeny, felékszerezett kéz bukkant elő, s egy intessél elhallgattatta. A kapitányt, aki annak előtte ember, sőt, férfi volt, iszonyat kerítette hatalmába a kelmén átsejlő arc grimasza láttán.

– Parancsodra – mormolta feleslegesen és ostobán. – Parancsodra...! Szélroham söpört végig a házak között. Száraz leveleket ragadott fel a belső kertekből, el játszadozott velük, majd sorsukra hagyta őket; valahol a közelben kutya csaholt, aztán hirtelen elcsendesedett: megsejtette ő is, amit a békák, a világítóbogarak már tudtak. Alidar lakói meglapultak az elreteszelt ajtók, zárt ablaktáblák mögött. Lapultak az életben maradt katonák s lapult maga a herceg – alig várta, hogy továbbálljon a történelemnek nevezett ocsmány förgeteg... Alidax úrnője megálljt intett. A gyaloghintót hordozó férfiak – akik a lándzsás tiszttel ellentétben tulajdonképp sosem voltak azok, s még csak emberek sem –, megtorpantak. Rezzenéstelen arccal várakoztak, míg a boszorkány előkerült, s nem bámészkodtak azután sem. Tudtak s láttak már mindent, amit tudni, látni érdemes. Arany tiarával ékesített kékesfekete hajkorona. A büszke, rideg szépségű arcon gúnyos mosoly. A mályvaszín palást felhőként lebeg, akárha szállni készülne a nő. Persze nem száll. Körülpillant. Tekintete áthatol a hirtelen aláereszkedett ködön. Ajka lenéző, fensőbbséges mosolyra görbül. A fekete láncingesek jobbjában megvillant a szablya. Most nekiindult a boszorkány. Sietős léptekkel haladt prédája nyomában; a köd szétvált, utat engedett neki – ám mögötte haragos hullámokat vetve összezárult megint. Villám lobbant, hasonlatos a gálya jöttét hirdető villámokhoz – csakhogy ez smaragdzöld fénnyel fürösztötte az ég felé forduló arcokat, s maradandó sebet tépett az éj bársonyán. Száraz roppanás, azután még egy. A második holdat felhők fátyolozták. Egy újabb szélroham a lila ruhába kapott, cibálta, majd, hogy nem sikerült megszereznie, a ködtengeren töltötte ki dühét. A pára hullámai fel-felcsaptak, eleven lényekként nyújtogatták csápjaikat az elhaladó után. Dörrenés. Az egyik ház falán tündöklő fényfolt jelent meg. Egy pillanatig csak lüktetett, azután nekilendült: vonalak, szögek, körök és rúnák születtek, amerre járt: smaragdszín pentagrammákat rótt a kőre valamely láthatatlan, hatalmas kéz... Erre már megtorpant az úrnő. Tétovázott, tekintetével követte a formálódó szimbólumokat: lenyűgözte, és... nos, némi szorongással töltötte el a látvány. Egykettőre legyűrte azonban kétségeit, s már indult volna tovább, mikor...

A falakon újabb foltok gyúltak. Zöld lángok lobbantak az utca kövén: megannyi lámpás, megannyi bősz világítóbogár... Egyszerre mozdultak, oly sebesen, hogy lehetetlennek tűnt munkájukat nyomon követni. Pár pillanat múltán több tucat pentagramma és egyéb szimbólum ragyogott fenyegetően éles, eleven fénnyel, megálljt parancsolva a boszorkánynak. Alidax úrnője, a Hatodik Fekete Hadúr azonban, noha felismerte a veszélyt, folytatta útját. A lobogó szólította. Ölni akart. Amint rájuk talál... – Erre nem mehetsz tovább! Halk, vérfagyasztó hang. A ködből szállt felé, abból a gomolygásból, amelyet sem átlátni, sem szétoszlatni nem állt hatalmában. – Mi több – folytatta az ismeretlen –, ezúttal minden út lezárult előtted. A boszorkány ügyet sem vetett a figyelmeztetésre. Ócska trükk. Többet várt volna a Szövetség mágusaitól. A köd hirtelen felszállt, csupán a smaragdszín rúnák izzottak bántó fénnyel. Szemközt bizonytalan körvonalú árny hajladozott: zöld köpenybe burkolódzó, arcát csuklyával leplező alak. – Nem hiszel nekem – állapította meg. Hangjában most alig palástolt elégedettség rezdült. – Rosszul teszed! – Ostobaságokra eddig sem szívesen vesztegettem az időmet – vetette oda a boszorkány. – Sietős az utam. Állj félre, vagy tűnj el mindörökre! – Nem tehetem. És te sem..: – Azt mondtam, pusztulj! – Alidax úrnőjének kiáltása a mágikus hatalom pörölyével sújtott az okvetetlenkedőre. Sokakat taszított már a nemlétbe ez a pöröly – a vakító villanás ezúttal sem maradt el, csak éppen... Nem történt semmi más. Az árnyalak a helyén maradt, mi több, körvonalai határozottabbakká váltak. – Lásd be: innen nincs számodra kiút. Te sem dacolhatsz büntetlenül akárki hatalmával... A boszorkány szárazon, türelmetlenül felkacagott. S a lobogót közben viszik! – Nem hittem volna, hogy egy árny ilyen makacs lehet – suttogta, s előrelépett. Azaz lépett volna: rá kellett döbbennie, hogy képtelen rá. Éleset kiáltott ismét. Hosszú körmű kezével jeleket írt maga elé. Megszólalt, ám ez a hang nem egy halandó nő hangja volt. A levegő energiával telítődött. A smaragdfény

elhalványult, a környező házak ablakainak némelyike betört, kémények, kapubálványok omlottak le. – Viun me dcanir’ urhew kyal deagh groghen! Nyglewys ef dhe wül drok bythqueth! Az épületek falai megrepedtek, az égbolt elsötétült, a csillagok is elhomályosultak. -A’cramwydín feasgair eirich un chorac ‘cahsairean! A föld meghasadozott, az ablakok, kapuk vasrácsai felizzottak, egyikmásik visszhangos csattanással zuhant a kövezetre. A smaragdfények kihunytak. Nem ragyogott egyetlen pentagramma, egyetlen rúna sem. Csupán az árnyék állt rendületlenül korábbi helyén. – Messzire jutottál, Sinil Diallaid, akit Alidax első asszonyának mondanak – mormolta. – Messzebbre; mint bárki gondolhatta volna... – Nyugodt hang. Némi elismerés? – Sem az időt, sem a másoktól őrzött hatalmat nem vesztegetted hiába. A boszorkány tett egy lépést előre. Azután még egyet. Immár semmi nem akadályozta. Szemében tűz lobogott. Előrevetülő árnyéka óriásira nőtt. – Tudod a nevem, mégis ellenem szegülsz. Zöld köpenyt viselsz, és ostobának vélsz, Alyr Arkhon! Nem feltételeztem rólad ilyen önteltséget. Pusztulni fogsz, nyomorultabbul, mint előtted bárki! Élőhalottá válsz magad is, hogy szolgálj, ahogyan saját teremtményeid tették. A különbség csupán annyi, hogy te engem fogsz szolgálni! – Mindörökké, nem igaz? – Az árnyat kacagás rázta. – Nem, nem, szépségem, ez egyszer tévedtél. Bármekkora erőknek parancsolj is, nekem itt nem eshet bántódásom! – Szavak! – sziszegte a boszorkány, de a helyén maradt. – Egykettőre elfogy az erőd, dorani eb! Az enyém leszel. Halandó nem okozhatja végzetem! – Én is így tudom, szépasszony... – Az árnyalak lassan közeledett. – Abban, hogy Arkhonnak hiszel, nincs semmi meglepő: így kellett lennie. Mondják, sok mindent tudsz, sok mindent előre látsz, most mégis tévedtél. Ha jól sejtem, utoljára. Tempós előrenyomulása fenyegetőbb volt kimért szavainál. Alidax úrnőjét hosszú idő óta először borzongatta meg a félelem. – Mutasd magad! – rikoltotta. – Mutasd az arcod, átkozott! Az árnyék legfeljebb három lépésnyire járt, mikor megtorpant, s felemelte csuklyáját.

Fekete szemek. Két éjsötét üreg a ráncok szabdalta barna arcban. A harmadik a néma kacajra kerekedő száj. Az oromként felmagasodó homlokon smaragdfényt árasztó pentagramma, az állon ódon írásjelek, egy ragadványnév a sivataglakó dzsadok nyelvén: Dagar reneb – az Eltávozottak Ura. – Te... Te! – A boszorkány döbbenete nem ismert határt. Hangja fojtott suttogásba fúlt. – Abdul al Sahred! – Személyesen – bólintott a legendás nekromanta. Al Sahred, akinek hatalmát bitorlód, akinek síremlékét kifosztottad és meggyaláztad, akinek újjászületését megakadályoztad. Abdul al Sahred vagyok, egy más világ lakója. A végzeted! A boszorkány iszonyodva hátrált. – Nem! NEM! Semmi vagy! Káprázat! A tetemedet magam égettem el, miután lelkedet bebörtönöztem, és... – Bizonyára erre gondolsz, ostoba némber! – A dzsad öklömnyi, sokszögű opált húzott elő. – Azt hitted, ezzel végeztél is? Hogy engem, a nekromantika ősmágusát, az istenek hatalmának letéteményesét ilyen egyszerű elpusztítani? – Hosszú percekig hahotázott, azután ismét a boszorkányra emelte pillantását. – Hiszel az eleve elrendelésben, mégsem számítottál rám. Megleptelek, igaz-e? Alidax úrnője villámgyorsan emelte fel mindkét kezét. Kiáltott volna – ám ekkor felizzottak megint a smaragdszín varázsjelek. – Nincs több hatalmad! – mondta nyomatékkal Abdul al Sahred. A boszorkány hátratántorodott, karjai lehanyatlottak. Árnyéka minden pillanattal kisebb lett, torkából artikulátlan, nőhöz méltatlan hangok törtek elő. – Nincs többé árnyékod sem! S a fakói tüstént eltűnt a Fekete Hadúr árnya. Al Sahred mosolygott. – A Túloldalon várok rád, asszony. Hamarosan újra találkozunk. És akkor te fogsz szolgálni engem – nem is akárhogyan! Ahol állt, hirtelen magasra csaptak, de csakhamar el is enyésztek a zöld lángok. A pentagrammák kilobbantak. Sötétség ereszkedett az utcák labirintusára – a jelenés eltávozott. A boszorkány térdre hullott. Háta mögött futó léptek dobbantak. Fém csendülése: széles pengéjű szablyák, lándzsák. – Úrnőm! Nem esett bajod, úrnőm? A kapitány. A lila ruhás nő felpillantott rá, s a fickó nyomban hátrahőkölt - tekintetéből csak úgy sütött a borzadály. A

gyaloghintó őrei némán, mozdulatlanul álltak: már észrevették a szemből közeledő alakokat. – Most! Az istenek szerelmére, most!’- csendült Rosanna hangja. – Ha kell, egymagám intézem el! Az asszony, aki néhány perccel korábban Alidax rettegett boszorkányúrnője, Észak egyik leghatalmasabb fekete mágusa volt, talpra állt. Felemelte jobbját... ... ám tüstént mozdulatlanná dermedt a csupa ránc kézfej, a töredezett karmok láttán. Vállára, keblére sárgás, ősz hajcsomók hulltak. Nagy kínkeservvel mégis sikerült tőrt rántania. Ezután, mint aki rémes álomból riad, hátravetette fejét vérfagyasztó hangon felsikoltott. 16. ikor a zöld lángok másodszor is magasra csaptak, Gorduin ámulva pillantott Alyrra. A félelf az egyik házfalnak támaszkodott, görcsösen markolta botját, mint aki attól tart, menten feneketlen örvénybe bukik. – Te tetted – mormolta a bárd. – Csapdába csaltad, rászedted, végeztél vele – egymagád! A nekromanta nehézkesen bólogatott. Kezei remegtek, szaporán szedte a levegőt. – Szükségem volt... az indulataira. Szükségem volt... a Mester képmására is. Sejtettem, hogy máig retteg tőle, és... igazam lett. Most már tehetetlen. Most már... A sarkon túl kihunyt a fény. Rosanna pedig nekiiramodott. Kezében megvillant a hosszú, egyenes tőrkard. – Halál! – kiáltotta. – Halál rád, démonok szeretője! Az embervadász habozás nélkül utána vetette magát. Gorduin tétovázott egy sort, majd, látván, hogy Alyrra egy darabig nem számíthat, szintén futásnak eredt. Graum tétován a nekromantára pillantott, ám az egy intéssel útjára küldte. – Majd én őrzöm... a lobogót és a lányt. Rohanj! Szükség lehet rád... A goblin elviharzott. A mágikus energiák dúlta sikátorban kezdetét vette az újabb küzdelem.

A fekete láncinges férfiak egyike előrelépett – karnyújtásnyira torpant meg mindegyre sikoltozó úrnőjétől. Bálványokhoz méltó rendíthetetlensége nem tévesztette meg Rosannát, akinek pengéje játékszernek rémlett csupán a testőréhez képest. Mikor a súlyos fegyver lecsapott, Graum önkéntelenül lehunyta szemét. Nem láthatta a villámgyorsan lebukó északi lányt, sem a gyors, egyenes döfést, mely kioltotta az alidaxi életét. Látta viszont, hogy Gorduin megtorpan, céloz és lő: a második tagbaszakadt álak nyílvesszőtől átjárt koponyával zuhant a kövezetre. Az élőhalott lándzsások kapitánya éleset kiáltott, s már-már lesújtott Rosannára, mikor mellbe találta és leterítette két sárga fénylövedék: Alyr Arkhon kezdett erőre kapni búvóhelyén... Rosanna ellökte magától a láncinges tetemét, s a gyaloghintó felé igyekvő boszorkány ellen fordult. Ugyanekkor hanyatlott alá a harmadik alidaxi, akit Narim vágása szinte kettészelt. Az északi lány számára azonban nem létezett, nem számított semmi – gyűlölt ellenfelét, sorsa megkeserítőjét látta csak, s látta persze a lila ruhás nő markában szikrázó tőrt. Nem hallotta a vágtató lovak patáinak csattogását, a Mac-Lier hajtotta kocsi kerekeinek robaját, és nem vette észre a balról támadó negyedik testőrt sem... – Tier! – rikoltotta Graum, ahogy torkán – s persze maszkján – kifért. – Balra! Adj neki! Gorduin tekintete megrebbent. Lőtt. A goblin ezzel egyidőben útjára engedte kardját, s lebukva kiért egy merev arcú élőhalott és egy súlyos lándzsahegy elől. Késő! Kránra, ez egyszer elkéstünk!... A tenyérnyi széles pengéjű szablya lesújtott Rosannára. S majdnem célt ért, ám hirtelen megakasztotta valamely elemi erő. Narimnak nem maradt ideje megfordulni. Tudta, hogy így lesz; tudta már akkor is, mikor elrugaszkodott. Tekintete Rosannáéba mélyedt. Testével fogta fel a lánynak szánt csapást – s bármi volt is, ami abban a bizonyos végső pillanatban alászállt érte, felkészülten fogadta, így ment el, ajkán halovány mosollyal. Rosanna megdermedt. Meg sem próbálta letörölni arcáról a vért. Füle mellett ilanori nyílvessző, combja magasságában goblin rövidkard zúgott el, de össze sem rezzent.

Vércserikoltással támadott a szúrni készülő boszorkányra. A láncinges átlőtt torokkal, átdöfött gerinccel hanyatlott hátra – egyenest a lovak patái alá. Alidax úrnőjének végzete ugyanilyen gyors volt, s semmivel sem dicstelenebb... Rosanna nem tudott számot adni arról, mikor ejtette el a fegyvert. Arra eszmélt, hogy a bárd talpra segíti ugyancsak meglepte a gesztus gyengédsége. Ott volt Graum, ott volt már Alyr és Salina is. A sólyomarcú Mac-Lier elesett társa mellett térdelt. A lovak berzenkedtek, nyihogtak, a kerekek alatt egy-egy lándzsanyél roppant: az élőhalott osztagot tétlenségre kényszeríttette a nekromanta parancsszava. – Kocsira! – suttogta Gorduin. – Itt már nincs mit tennünk. A lány szótlanul engedelmeskedett, akár egy gyerek. A ponyva egy hasadékán át nézte, miként siet az embervadász segítségére az ilanori. Együttes erővel a bakra emelték Narim köpenybe csavart testét. Graum szótlanul támasztotta térdéhez Gorduin ismétlőfegyverét. Értő mozdulattal ugratta ki a tárat, melyet egykettőre megtöltött a tudj’ isten honnét kerített nyílvesszőkkel. – Sietnünk kell... – Mac-Lier arcán nyoma sem látszott érzelmeknek talán csak ajka húzódott a szokottnál is keskenyebbre. – A városban csak ügy nyüzsögnek az Ikrek. Legtöbbjük az őrség egyenruháját viseli. A bárd nem nézett fel. – Tudom. Az embervadász intett, megkerülte a kocsit, és a fullajtárok helyére kapaszkodott. – Hajts! Gorduin Rosannára emelte tekintetét. Homlokán, akár a lányén, Narim vére hagyott nyomot. Nem törölte le. Oldalpillantás az elesett alidaxi testőrökre – a maradványok nagy része porrá omlott már. Por a porhoz. Alyr égő fáklyát hajított a boszorkány tetemére. Csípős füst terjengett körös-körül. Rosanna óvatosan megérintette Narim lecsüngő jobbját. Szemében könnyek. – Nem ismerted – suttogta. – Nem ismerted, mégsem erősködtél, hogy hagyjuk hátra. Miért? – Mert közülünk való – mondta a bárd, s megmarkolta a gyeplőt. – Mit sem változtat a dolgon, hogy már nem él. Az ilyesmin nem változtat semmi... Ez volt az a pillanat, amikor Rosanna – jobb meggyőződése ellenére – kedvelni kezdte.

A kocsi nyaktörő sebességgel száguldott. A ponyva alatt csend honolt: a sólyomarcú embervadász szavak nélkül, az ősi módon üzent Gorduinnak: Ne a Nyugati Kapuhoz! A legtöbben épp ott fognak várni ránk. A bárd egy köztéren szánta rá magát az éles fordulóra. A kerekek vasalása szikrát hányt a kövezeten, a lovak tomboltak, de állták a próbát. A tetőkön lapuló alidari kémek felszisszentek s elfödték szemüket, ahogy a kocsi elesetteken gázolt át – nem sejtették, hogy az Ikrek szektájának kíméletlen embervadászait gyászolják... A kocsi a Vizikapu felé robogott. A keresztutcák labirintusából hirtelen előbukkant, melléje zárkózott egy lovas. Rongyos gúnyába öltözött, büszke tartású férfi volt, hátasa pompás harci mén. Jobbjában keskeny pengéjű kard. Gorduin Graumnak adta át a gyeplőt, nyílpuskáját baljába fogva felemelkedett, hogy körülnézzen. A következő sarkon újabb idegen várakozott, s a kocsit megpillantva széles mosollyal nekieresztette lovát. Csakhamar háromra, négyre, majd ötre nőtt a kéretlen kísérők száma – de nem ez volt a dologban a legkülönösebb. A falak tövében, a kapuboltozatok alatt ellenséges embervadászok hevertek – mélységes álmukból legfeljebb Darton, a holtak tréfás kedvű istene ébreszthette volna fel őket... És a sikátorokból egyre újabb rongyos lovasok bukkantak elő. A bárd és Mac-Lier közt kimondatlan üzenetek cikáztak. Az otromba maszk elrejtette Graum dühödt vicsorát. – Mi ez már megint? – fakadt ki Rosanna, végre-valahára lerázva magáról a kábultságot. Keserűség és düh tombolt benne. Nagy árat fizetett a sikerért, s a hadúri lobogó ügyét most már tényleg a sajátjának tekintette. Kik ezek az alakok? Alyr megvonta vállát. A megpróbáltatások – mint rendesen – különösképp szűkszavúvá tették. Neked kellene tudnod, úrnőm – Mac-Lier mentális üzenetét valamennyien hallották odabent. – Nekem? – fakadt ki Rosanna. – Még, hogy nekem? Sosem láttam ezeket az embereket! Talán pillants ki a jobb oldalon... Rosanna ösztönösen engedelmeskedett. A menet élén igencsak ismerősnek tűnő alak rúgtatott fakó paripáján.

A koldus. – Ez a fickó ott volt a Szentélyek terén – suttogta. – És a Sárkánygerinc előtt... Ahogy mondod úrnőm. Tudakold hát meg gyorsan, mit akarnak, mert ez a díszkíséret nem csak engem zavar – nincs ínyére a bárdnak sem! Rosanna kihajolt az ablakon. A koldus, mintha csak erre várt volna, csökkentette az iramot, s illendően fejet hajtott a nyeregben. – Szolgálatodra, hölgyem? – kiáltotta, mielőtt ismét vágtába ugratta volna lovát. A kocsi érezhetően lassított. A ponyva hasítékán át Graum kiáltott hátra az utasoknak: – Készüljetek! A Vizikaput is elálltak: át kell vágnunk magunkat! A második hold teljes pompájában ragyogott a város felett. Acélos fényében lándzsák, túlnan árbocok inogtak. A rongyos lovasok – lehettek vagy kilencen – követték a koldust, s jócskán megelőzték a kocsit. – Arcvonásaik és fegyverzetük alapján nemesen születetteknek mondanám őket – jegyezte meg Mac-Lier –, öltözékük azonban ágrólszakadt csavargókra vall. Lássuk, hogyan, s főként kinek az oldalán forgatják a kardot! A rongyosok szélsebesen rontottak a kocsi útját elálló ellenségre. Megvillantak, lecsaptak a kardok – az éles csendüléseket, rekedt kiáltásokat a paták csattogása sem tudta elnyomni. – Örültek! – suttogta Rosanna. – Azok bizony – bólintott Graum. – Legalább három Iker jut mindegyikükre... – De legalább jószándékú őrültek – jegyezte meg Alyr. – Akárkik legyenek, igen nagy szolgálatot tesznek nekünk. A fegyvercsörgés egykettőre alábbhagyott. A rongyosok magasra emelték véráztatta pengéiket, s lovaikat vágtába ugratva ismét a kocsi után iramodtak. Be is érték, mire az kikanyarodott Alidar tárva-nyitva álló Vizikapuján. Némelyikük nyilván megsérült a küzdelemben – amerre rúgtattak, vércseppek sötétlettek a köveken, ám a markáns arcok kifejezése mit sem változott. – Magasságos Arel! – nyögte Graum. – Úgy gázolták le az Ikreket, mintha csak felfegyverzett parasztok lettek volna...! Rosanna nem válaszolt, de olyan büszkén mosolyodott el, mintha maga toborozta s képezte volna ki a rongyosokat. A koldus közben ismét közelebb húzódott. Gorduin már-már célba vette, azután mást gondolt, s leengedte fegyverét.

Rosanna felhajtotta a ponyvát, kihajolt, a koldus pedig, aki immár lépésben haladt, ismét fejet hajtott előtte. – Elnézést az iménti közjátékért, hölgyem – kezdte könnyedén, mintha éppenséggel valamely bálteremben találkoztak volna. – Nem állt módomban bemutatkozni, s nem biztosíthattalak a felől sem, hogy szándékaink tisztességesek. Timul cwa Anrem a nevem; származásomra nézve nemes, hajlandóságomat tekintve vagabund volnék – mások szerint felségsértő, templomgyalázó, sőt, hitehagyott, ám mindenképp száműzött sehonnai, akár a többiek. Segíteni szeretnénk, ha megengeded. Úgy esett, hogy mindenről tudomást szereztünk, és... Alyr és Graum egyszerre szisszentek fel – igen bosszúsan. –...és elhatároztuk, e nemes ügyért verekszünk tovább, amennyiben alkalom nyílik rá. Szivárványgyémántot, helyben nevelt virágszálakat bármikor rabolhat az ember – a te feladatod sokkalta fontosabbnak, s persze izgalmasabbnak ígérkezik... Rosanna akaratlanul is elmosolyodott, ám válaszra már nem maradt ideje. A koldus derűsen intett, azután az élre rúgtatott. A kocsi utasai csak ekkor ismerték fel a különös idegen nyakában függő szent szimbólumot. Arel istennő Sólyomholdja volt.

MÁSODIK RÉSZ ANTOH BIRODALMA Istenek! Ha olvashatnánk a Végzet Könyvét, s látnánk a változó időt Hegyet gyalulni, s hogy a vén Ynev Magát elunva miképp olvad A tengerbe, s hogy másutt az óceán Partöve Antohnak szűk lehet; Hogyan játszik a sors, s a változás Hogy tölti meg a Forgás serlegét Más-más itallal – Ámulnánk bizony! Gerum Olofra: Szentségtörő Ének (részlet)

1. orduin Graumra bízta a gyeplőt, felállt és hátrafordult. A rongyosok rohamát átvészelt Ikrek egyikemásika lóra kapott már, kifelé rúgtatott a városból, hogy a tóba nyúló hosszú mólón, a kikötött hajók valamelyikén, netán a vízben fejezze be a munkát. Éles szisszenésekkel bíztatták egymást, pengéiket hamis ezüsttel futtatta be a holdfény. A bárd baljával a ponyvát tartó vázba fogódzott, kinyújtotta jobbját és lőtt. Semmi nesz. Egyetlen ló sem bukott fel, egyetlen toroni embervadász sem fordult ki a nyeregből – a gyors, pontos találatok hatására engedett viszont a kötél, mely a kapu külső, "könnyű" rácsozatát tartotta. A boltozat alatt egy pillanattal később meglódult minden. A levegőben elszabadult tekercsvégek kígyóztak, a szétrobbanó lámpásokból messzire freccsent az olaj, s lángokba Öltöztette a rácsok mögött rekedt Ikreket. Ezt a próbát a legpompásabban képzett hátasok sem állhatták: sorra vetették le lovasaikat, irgalmatlanul megtiporták azt, aki óvatlanul a közelükben maradt... – Előttünk! – kiáltotta Graum. A ponyva résében Alyr botja tűnt fel. Sárga villám vágott a mólóhoz vezető utat elzárni igyekvők csoportjába. A kerekeitől megfosztott, nehéz batárt, melyet a toroni kémek nagy kínkeservvel középre vonszoltak, mintha elfújták volna – nagy recsegés-ropogás közepette vágódott a kátrányozásra váró, szárazra vont csónakok közé. Gorduin megint a goblinra bízta nyílpuskáját, s kemény kézzel fékezte meg a lovakat. Mac-Lier sem teketóriázott: nyomban előrerohant, s késsel esett a hámot rögzítő szíjaknak. – Nyeregbe! – sziszegte Rosanna. – A falak mentén még visszajuthatunk a szárazföldi kapuk valamelyikéig. A kocsi marad. Most már... – Maradok én is – közölte a nekromanta. – Nektek pedig más útvonalat javasolnék. Jó néhány Iker rejtőzhet még odafent, s bár nem kedvelik igazán a lőfegyvereket, remekül bánnak velük. Nem vállalhatjátok a kockázatot. – Igaza van – bólintott Gorduin. – Csak előre menekülhetünk. – A tóba? – Rosanna megbabonázva figyelte a sötét vizet. – De hisz ebben... undorító ősi fajzatok élnek!

– A tó túlpartjára – mormolta Mac-Lier. – A mágus és a bárd szerint ajánlatos lenne elkötnünk egy kisebb hajót. Az északi szépség meghökkent. Látnivaló volt, álmában sem gondolt efféle megoldásra. – Vagy úgy, hajót... S ki hajtja majd azt a hajót? Ki kormányozza? – Kormányozni én fogok – jelentette ki Graum. – A többit a szélre és a jószerencsére bízzuk... – Eltűnt a ponyva alatt, s két élelmiszeres zsákkal került elő ismét. – Gyerünk! A társaság tagjai nyeregbe szálltak. Graum igen furcsa, Rosanna egyenesen megrázó benyomást keltett most: az előbbi alacsonyabb, az utóbbi elegánsabb hátasokhoz szokott. Az elesettre Mac-Liernek volt gondja. Távolabb, a raktárépületek közt dúlt még a csetepaté: a rongyosok lassan, de eredményesen tisztították meg a hajókhoz vezető utat. – Salina mellettem marad – jelentette ki a bárd. – Igen ám – ráncolta homlokát Rosanna –, csakhogy neked nincs lovad. Gorduin vállára vetette nyílpuskáját. – Tévedés – mondta, s éleset füttyentett. – Az enyém csak az igazi! A parton terjengő homályból derengő kísértet gyanánt bontakozott ki, rúgtatott elő a fehér mén. Sértetlennek látszott, ahogyan érintetlennek tűnt az ilanori nyerge, hátrahagyott holmija is. Salina elragadtatottan kacagott. Az elmúlt fertályóra megrázkódtatásai sem ábrándították ki a nagyvilágból. Pedig Alidar falainak magasából – a nekromanta érveinek alátámasztásaképp – már nyílvesszők szálltak. – Rajta! – toporzékolt a goblin. – Rajta! Tier Nan Gorduin nyeregbe segítette Karnelian jövendőbelijét, aztán csettintett – s a fehér mén nekilendült. Rosanna, aki eddigi pályafutása során csak tehetős, elkényelmesedett ilanoriakat és jó lovasokat látott, biztos volt benne, hogy a bárd ezúttal nem kerüli el a megszégyenülést. Jobbja a kantárt, balja a nyeregkápát markolta, mikor a ló megugrott – egyensúlyát mégis sikerült megőriznie. Nekiiramodott ő is. A cikázó nyílvesszőkkel mit sem törődve, hátasa mozgásával tökéletes összhangban futott, majd lenyűgöző magabiztossággal a lány mögé ugrott – köpönyege immár mindkettőjüket takarta a toroni orvlövészek elől... Mac-Lier elismerően biccentett, ahogy mellé zárkózott. Rosannától ezúttal csupán egy sóhajra futotta. Magasságos Uwel! Ez az alak kész életveszély! Alyr Arkhon megvárta, míg mindannyian eltávolodnak – azután két kézre

kapta botját, s vérfagyasztó hangon nagyot kiáltott. Különös kiáltás volt. A környéken (még a Szentélyek teréhez vezető sikátorban is) álmodok módján rezzentek össze a holtak. Városszerte döbbenten emelték fel fejüket a papok – az elvetemültebbje mosolygott, a legtöbben azonban gondterheltnek látszottak, s tovább könyörögtek isteneikhez némi nyugalomért. Az Ikrek íjászai rettegve lapultak leshelyükön, s mire újra letekintettek a falakról, a nekromanta eltűnt. A móló hosszában dúló harc lármája felriasztotta a halászhajók őreit. Kábán, elkerekedett szemmel bámultak a véres kavargásba, melynek középpontjában a Timul cwa Anrem vezette rongyosok pengéi villogtak. Az Ikrek kitartása minden képzeletet felülmúlt, ám ezúttal méltó ellenfelekre akadtak, s csakhamar elvéreztek. A fekete gályán maradt alidaxi tisztek hasztalan bömbölték parancsaikat a vágtában közeledő lovasok láttán: az élőhalottak nem mozdultak, nem merítették a vízbe evezőiket – így akarta az imént távozott dorani mágus. Gorduin nyilat röpített egy, a palánk mögül előbukkanó orvlövész mellébe. A toroni vesszeje célt tévesztett, jó néhány, méternyire csapódott egy bárka oldalába. A bárd visszafogta lovát, baljával kiütött a nyeregből egy rövidkarddal támadó embervadászt, körülnézett, azután megint az ellenséges gályát kezdte méregetni. Egykettőre felismerte a helyzetet – Alyr bízott benne, hogy így lesz. – Ide! Ide mind! Utazunk! A rongyosok vezére felfigyelt, s magához szólította övéit. Rosanna égő arccal, kibomlott hajjal, gyalogosan érkezett (búcsúpillantásra sem méltatta a csúf igást), Graum ott loholt a nyomában. Megpillantva a remegve lapuló városbélieket, odakiáltotta nekik: – A kapun kívül hagyott kocsi a Bognárok utcájában lakó Edvin tulajdona! Amit a ponyva alatt találtok, legyen a rászorulóké! Amúgy... – fűzte hozzá, ahogy megszabadult remekbe készült maszkjától – ...nem vagyok törpe! Remélte, ez sok mindent megmagyaráz. Gorduin fordult egyet, súgott valamit a fehér mén fülébe – azután Salinával együtt az alidaxi gálya fedélzetére ugratott. A goblin és Mac-Lier tüstént, Rosanna tétován követte. A partra érkező rongyosok egymást s lovaikat nógatták, majd sorra

ismételték meg a bárd mutatványát. – Remek, remek! – lelkendezett a jóképű vezér. – Háromszoros hurrát a hősnek, aki megszerzett s megvédelmezett egyet Alidar legféltettebb kincsei közül! Az élőhalott hajósokat mintha felrázta volna a fülsiketítő üdvrivalgás: munkához láttak. A pallókat behúzták, az evezők alámerültek; a gálya lassan a nyílt víz felé fordította orrát. A megmaradt alidaxi tisztek nem szenvedhették a kalandozósereg társaságát, s inkább a fürdő mellett döntöttek. – Javíts ki, ha tévednék – dünnyögte a Gorduin oldalán megjelenő Graum –, de úgy tűnik, gályát loptunk az imént... Egy egész istenverte gályát! A bárd lesegítette a nyeregből Salinát. – Alyré az érdem – ismerte be mosolyogva. – Ő intézte úgy, hogy a legénység nekünk engedelmeskedjen. Jobb is így: az efféle jármű irányításához valamivel több kell, mint szél és jószerencse. A gálya folyvást gyorsulva siklott a kékezüst hold gyérülő világánál. Alidar falain sorra lobbantak fel az őrtüzek – a herceg katonái elkeseredett harcban visszafoglalták állásaikat. Diadalkiáltások szálltak a csillagos ég alatt. Gorduin az útjába kerülő élőhalottakat félretaszigálva az előfedélzetre sietett, a messzeséget kémlelte. Ügy becsülte, két-három órába is beletelik, mire megfeneklenek a tó keleti végének csendes öblében. A gályán felhalmozott készletek elegendőek a hirtelen megszaporodott társaság számára, kitartanak akár Doranig... Ha ugyan arra vezet a rongyos szerencselovagok útja. Azon kapta magát, hogy mosolyog. Rosannának bizonyára jó ideje nem kellett ennyi makacs hódolóval számolnia; hogy miképp tartja kézben őket, legyen az ő gondja. A nehezén mindenképp túljutottak. Megvan a zászló, megvan a lány – most már csak a hercegkapitánynak, no meg a titokzatos árulónak kell megkerülnie. S akkor... – Gorduin! Sarkon fordult, kezét nyújtotta a meredek falépcsőn felfelé igyekvő Salinának. A lány nyomában Graum érkezett, mint valami groteszk árnyék. – Mögöttünk! – kiáltotta. – Nézd! Meghasad a víz! Képtelenség volt persze, ezt mindannyian tudták... s mégis szótlanul bámultak mindannyian, lenyűgözte őket a látvány. Zátonyok, vándorörvények előidézhetnek olykor hasonló

tüneményt – de csak a messzi tengereken, melyek csodáiról a hajósnépek dalai és regéi szólnak. A bárd, aki saját szemével látta nemrég Anublien mélységlakó szörnyeit, sietséget parancsolt az evezősöknek. Tekintete Salinára villant.. – Hallottál valaha efféle bűbájosságról? A lány a fejét rázta. Megbabonázva figyelte a folyvást mélyülő barázdát, melybe mintha csillagport hintettek volna láthatatlan, titokzatos kezek; a vízfalak közt kékes izzás ébredt, hamis pirkadat... A nyeregből leugrott rongyosok a palánkhoz tódultak, lovaik riadtan forgolódtak, felfelhorkantak: veszélyt éreztek. – Graum! A kormányhoz! – sziszegte Gorduin. A goblin végigszaladt az előfedélzet mellvédjén, majd lélegzetelállító mutatványok sorozatába kezdett: kötelekbe, rudakba fogódzva oldalazott előre, evezőpadtól evezőpadig lendült, mintha világéletében ezt tanulta volna. Pillanatok alatt eltűnt a bárd szeme elől, ám hogy célhoz ért-e, nem volt sokáig kétséges – a gálya fordulóba kezdett, hogy elkerülje az ijesztő tüneményt. Gorduin tehetetlenségében a fogát csikorgatta, mikor meghallotta a szétforgácsolódó fa ropogását. – Fel a baloldali evezőket! – kiáltotta Salina. – Azonnal! Az alsó fedélzet padsoraihoz láncolt élőhalottak könnyen boldogultak a rövidebb lapátokkal, a hosszabbak közül azonban sok odaveszett. Rosanna, akiről a rongyosok legtöbbje átmenetileg megfeledkezett, élt az alkalommal, és csúf szitkot mormolt. Nem sokat konyított a hajókhoz, annyit azonban tudott, hogy a vitorlázás még az evezésnél is körülményesebb módja az előrehaladásnak. Márpedig nekik percről percre sietősebb a dolguk... Salina eltűnődött. Homlokráncolva pillantott Gorduinra, azután az utasításra váró, parázsló szemű hajósokat kezdte méregetni. – Engedelmeskednének nekem is? – Minden bizonnyal – felelte az ilanori. – És ha van fogalmad arról, mi a teendő ilyen helyzetben, kérlek, tégy próbát velük! A lány mély lélegzetet vett. Kihúzta magát – szélfútta hajának, ragyogó szemének és sudár alakjának harmóniájával csak méltósága vetekedhetett. Gorduin önkéntelenül hátralépett, de felfigyelt, nagy szemeket meresztett Rosanna is: ha látta, felismerte a királyi vért. – A csigákhoz! – kiáltotta Salina. – Vitorlát bontunk! Az élőhalottak meglepő fürgeséggel engedelmeskedtek.

Gorduin kitért egy szálfatermetű, kampókezű tetem útjából – a fickó fénykorában tengeri martalóc, vagy akár kalózkirály lehetett –, s ámulva tekintett fel a "megelevenedő" kötélzetre. A hatalmas háromszögvitorla úgy ereszkedett alá az árboc magasából, mint valami szemfödél. Feszítőszerkezetek nyikorogtak. A gálya minden eresztékében recsegve-ropogva lódult neki: a bárd almában sem gondolta, hogy ez a köznapi művelet ennyi munkát igényehet. – Szélirányba – parancsolta most Salina. – Feszesre azokat a köteleket! Alig néhány hajóhossznyira a tattól és a kormányállástól, ahol Graum bajlódott a nagy kerékkel, no meg az értetlen élőhalottakkal, villám lobbant. A mennydörgés – ha ugyan mennydörgés volt – megremegtette a fedélzetet, halálra rémi tette a lovakat s megbénított néhány parázsló tekintetű tengerészt. Csak álltak, akár a kalandozók érkezése előtti percekben, mikor tisztjeik igyekeztek munkára fogni őket... – Mágia! – kiáltott Rosanna a rongyosokra. – Vigyázzatok! Villám lobbant másodszor is, a vakító fény sápadt arcokra, ökölbe szoruló kezekre hullt. A barázda beérte a gályát. A roppant alkotmány megbillent. Evezőlapátok emelkedtek a levegőbe, úgy kaszáltak, akár egy eltiport bogár lábai. Kötelek pattantak el, élőhalottak buktak át a palánkon, s tűntek el mindörökre a hirtelen támadt teljes sötétségben... A bárd már nem látta a partot. Ami azt illeti, nem látta a tatbástyát, de még tulajdon hátasát sem; érzékei furcsán eltompultak, a szavak összetorlódtak, torkára forrasztotta őket a Semmi üvöltő szele. Salina egyensúlyát vesztve hanyatlott hátra – az ilanorinak az utolsó pillanatban sikerült elkapnia és magához szorítania. A lány remegett. – Gorduin úr... – Szólíts Tiernek, és maradj veszteg! Gondolj Karnelianra! Gondolj a szerelmedre, akkor nem eshet bántódásod! – Az istenek szerelmére, mi történt? – Elnyelt bennünket egy... A "Kapu" kimondatlan maradt: fényesség támadt körülöttük megint, fényesség s iszonytató robaj. A gálya messzehangzó csattanással ért vizet, s valósággal belerohant az előtte feltornyosuló haragoszöld hullámfalba. A fedélzeten végigsöprő áradat sem élőt, sem holtat nem kímélt; elvonulta után sós permet szitáit, annak nyomában borzongás járt, mint holmi régi, hű barát.

– Tier... – Csitt, leány! – Gorduin a karjába kapta Salinát, úgy tekintett le a középfedélzetre. – Nagyszerűen csináltad, amit csináltál. Hoztak az istenek a nagyvilágban... A kormányfülke ablakából odaintett nekik Graum. Megrázó benyomást keltett elázott, testéhez tapadó öltözékében – akárha egy őrült alkimista műhelyében készült volna. Nem tűnt túl lelkesnek, de azért vigyorgott: egy kalandozó tartozik ennyivel a hírnevének. A koldus és Mac-Lier szinte egyszerre ért Rosanna mellé. – Minden rendben, úrnőm? – Mi sem természetesebb... – Az északi szépség Gorduint, Salinát, netán a lobogót tartalmazó csomagot kereste tekintetével. Nagyot sóhajtott, mikor rájuk lelt. És még jobban leszek, mihelyt valaki száraz köpenyt kerít nekem és a másik hölgynek. Anrem fejet hajtott. – Kívánságod parancs... – Gyors pillantás Rosanna utazóruhájára. Halovány mosoly. Kár; nagy kár, szavamra! A szép kalandozónő sarkon fordult, fázósan húzta fel vállait, azután erőt vett magán, s a messzeségbe bámult. Kedvére tehette. Alidar eltűnt, s eltűntek a partok is. Látóhatártól látóhatárig húzódott körülöttük Antoh birodalma; a gálya tehetetlenül sodródott a hullámok hátán, amerre az egyre élénkülő tengeri szél ragadta. Az elszabadult kötelek jobboldalt a habokba értek, az egyik végén élőhalott matróz küzdött egykedvűen. Rosanna úgy ítélte, ilyen tempó’ mellett egy fertályórába is beletelik, mire visszajut a fedélzetre – ha visszajut egyáltalán. Maga sem tudta miért teszi, de odalépett s felhúzta. A tetem elkékült arca egykedvű maradt, ahogy talpra állt. Bal kezének kisujján patina borította ezüstgyűrű – ereni munka... – Menj a dolgodra! – Rosanna szigorral igyekezett palástolni megrendülését. – Napkeltére rend legyen itt! A fantom, aki valaha akár ereni is lehetett, imbolyogva indult, hogy engedelmeskedjem. Társai, akiket az áradat megkímélt, lassanként előmerészkedtek, s munkához láttak megint. A rongyosok berzenkedő lovaikkal vesződtek. A keleti horizonton mályvaszín derengés jelezte a pirkadat közeledtét. Gorduin figyelmét nem kerülte el, hogy Salina vacog. Már-már lekanyarította válláról a fekete köpönyeget, mikor ráébredt, hogy átázott az is. Hisz nem a sajátja. Ráadásul oda mindkét kardom... – Gyere – suttogta. – Ideje megkeresnünk a kapitány kabinját. Ott talán

akad egy rend száraz ruha. – Hol vagyunk? – kérdezte a lány alig hallhatóan. Hol? – Valahol a tengeren – vont vállat a bárd. – Elnyelt bennünket egy Kapu, ami voltaképp... – Tudom, mi a Kapu – mosolygott erőtlenül Salina. Már csak azt nem értem, hogyan történhetett. A város mágusai... – A város mágusai kontárok – legyintett az ilanori. Egy ilyen mutatvány messze meghaladja az erejüket. Sokkal valószínűbb, hogy késve bár, de megérkezett egy nagyhatalmú toroni boszorkánymester. Megállítani már nem tudott bennünket, ezért hamarjában kiagyalta... ezt. Idáig jutott, mikor odalent, valahol a gálya mélyében felharsant a halálsikoly. 2. bárd csak harmadikként ért a fedélzetközbe vezető lépcső aljára: az Arel-pap és Mac-Lier is megelőzte. Rosanna minden tőle telhetőt elkövetett, hogy odajusson, a rongyosok azonban udvariasan, ám igen határozottan útját állták. – Férfimunka, kegyelmes asszonyom... Né tedd ki magad feleslegesen a veszedelemnek! Gorduin végre alaposabban szemügyre vehette a kóborló társaság vezetőjét. Nemesi arcél, nyílt tekintet és még nyíltabb gondolatok – rá kellett döbbennie, rég hozta össze a sors ilyen egyenes emberrel. Mocskos titkok, hátsó szándékok sehol. A veszedelem tudatában elkeskenyedett ajkon mosoly dereng, a jobb kézben ott villog a rúnákkal gazdagon díszített kard... – Az ajtót! – sziszegte Mac-Lier. Két rongyos tüstént előrelendült, kurta nyelű fejszékkel esett az akadálynak. A "küzdelem" felettébb egyenlőtlen volt, s nem is húzódott soká: a vasalás engedett, szabaddá vált az út. Hullámokban zúdult rájuk az elmúlás bűze. Az evezőket húzó élőhalottak nyögése idelent sokkal panaszosabbnak rémlett; a padozatot réges-rég elborította már a sóvirág és a penész. A fehér foltok közé a szűk járat túlsó végében vérvörösek keveredtek: egy alidaxi tiszt térdelt a fal mellett, remegő kézzel igyekezett megragadni az oldalába döfött tőr markolatát. A jövevények láttán szóra nyitotta száját, ám

erejéből rekedt hördülésre futotta csak. Szemében kilobbant a fény, s holtan bukott előre, mire Gorduin és társai odaértek. A bárd lepillantott a tiszt mellett heverő kardra, majd csalódottan rúgta odébb. A körülötte állók ámulatára egyszerre megjelent markában a hajítópenge. Harcra készen, elsőként lépte át az újabb küszöböt. – Félre a fegyvert, uram! Nem vagyok az ellenséged! A szűk helyiséget valaha – Alidax igazi dicsőségének rég elmúlt napjaiban – készletek tárolására használhatták: a padozat jókora darabon világosabb árnyalatú maradt, a deszkákba mély barázdákat véstek az ide-oda vonszolt súlyos ládák sarkai. E deszkákon újabb hajóstiszt teteme hevert. Vérfoltok éktelenítették a mögötte terpeszkedő, különös szerkezetet – s a bárddal szemközt lassan felegyenesedő férfi öltözékét is. – Nem vagyok ellenség – ismételte az idegen. – Fegyverem nincs, láthatod. Jártányi erőm sem maradt. Kérlek, uram... – Toroni vagy – állapította meg Gorduin. Valami azt súgta, nyomban végeznie kellene ezzel az alakkal. A józan megfontolás azonban felülkerekedett. – Sőt, ahogy elnézem, a császári gárdalovasság bajnoka. Két alidaxival sikerült végezned az imént, s te magad sértetlen maradtál: panaszra nincs okod. Mi szél fútt erre, uram? Mac-Lier a bárd mellé lépett. Kardjának hegye a kyr ábrázatú férfi torkára mutatott, s nem mozdult arrébb. – Láttam már ezt az embert. A Sárkánygerincben szállt meg, mint mi – suttogta. – Kém vagy gyilkos; épp ideje, hogy... – Vissza! – kiáltotta Rosanna, aki végre-valahára eljutott a bezúzott ajtóig. Szíve bolondul vert. – Ne bántsátok! A csuklói! Nézzétek a csuklóit! A toroni halovány, elkínzott mosollyal nyújtotta előre kezeit. A kötelékek, melyektől nemrég sikerült megszabadulnia, mély, fájdalmasnak látszó sebeket téptek mindkettőn. – Fogolyként hurcoltak erre a szép gályára – mondta rekedten. – A főárboc keresztrúdjára szándékoztak felkötni, ha nem tévedek. Mint mondták, elárultam a birodalmat, meggyaláztam a császárt. Szerintük tétlenül kellett Volna tűrnöm, hogy kioltsák egy nemes hölgy életét. Egy hölgyét, akiért... Pillantása ehelyütt Rosannára villant. Elhallgatott. Az embervadász ugrásra készen figyelte a tétovázó Gorduint. Érezte, ebben az ügyben csak az ő ítéletére hagyatkozhat.

– Ha úgy találod, árthat nekünk, tüstént végzek vele mormolta Északfölde rejtnyelvén. – Hazudik a fickó? A bárd a fejét rázta. Rosannára pillantott ő is – alig palástolt aggodalommal. S összerezzent a koldus elfúló kiáltása hallatán. Anrem tudomást sem vett a toroniról. Mögé, a fából, rézből, ezüstből, s ki tudja, még miféle matériákból összerótt szerkezetre mutatott. A bizarr, hatalmas kalitka közepén, rudak, korongok és tükrök közt kitárt szárnyakkal lebegett egy fakó tollú, halott madár... – Várj! A rongyosok vezére azonban kiragadta már a fejszét egyik társa kezéből, s szitkozódva lecsapott vele az istentelen alkotmányra. – Bűbájosság! – kiáltotta a toroni, s hátrálni kezdett. – Vigyázzatok! A madárnak nem eshet bántódása! A koldus két csapás között lesajnáló pillantást vetett rá, s kettőzött lendülettel folytatta a munkát. Egykettőre tönkrezúzott mindent, amit tönkrezúzhatott, gyengéd kézzel emelte ki börtönéből a madarat. Úgy tartotta tenyerén, mintha ékkő vagy igazgyöngy lett volna. – E masina segítségével – mormolta a császári tiszt a boszorkányúrnő hajója mérföldek ezreit tehette meg egyetlen szemvillanásnyi idő alatt, Azok ketten, akik mellettem maradtak, nemrég működésbe hozták. Hogy mi okból, nem tudom. Rám ügyet sem vetettek maradéktalanul bíztak a kötelükben. Hitvány kötél volt pedig. – Íme a bizonyíték! Gorduin visszacsúsztatta hajítótőrét az alkarjára erősített tokba, majd leguggolt, hogy megvizsgálja a második elesettet. A nyomok többsége kemény küzdelemre vallott. A bárdot továbbra is zavarta persze egy s más – ám elegendő volt Rosannára és a toroni tisztre sandítania ahhoz, hogy megértse, kérdéseivel várnia kell. Elvégre a fickó igazat mond. Fogolyként került a fedélzetre. Nyilván megtudta, hogy az északi nőt veszély fenyegeti, felkerekedett hát, hogy figyelmeztesse, netán a segítségére – siessen, ahogy egy régi vágású, úriemberhez illik. Ősrégi képlet ősrégi tanulsággal: a szerelem (akár az egyenesség) nem ismer határokat... Anrem fejszéje fokával taszított egyet a szentségtörő gépezeten – a súlyos alkotmány felborult s darabjaira hullott. A tükrök meghasadtak. A madár hűlt helyén derengés támadt, majd kihunyt.

– Mi a helyzet a mágiával most, gróf úr? – érdeklődött az egyik rongyos ártatlanul. A toroni, aki mindegyre Gorduint figyelte, vállat vont. – A tenger illata árad valamennyiőtökből. Erőteljes a hullámverés, élénk a szél, ráadásul korán virrad. Mindebből arra kell következtetnem, elkéstem a beavatkozással. Az alidaxiak megnyitották a Kaput, s mi átsodródtunk rajta. Nyílt vizén hajózunk, s hogy merre, alighanem csak az istenek tudják... – Körbenézett. – Ők vezéreljenek és legyenek irgalmasak hozzánk, urak! – Toroni vagy sem, ezt szépen mondta – biccentett elismerően az iménti rongyos. – Jól beszélt, nem igaz? Kedvemre való. A renegát császári tiszt ábrázatán mosoly derengett. – Senki lettem – szólt halkan Rosanna tekintetét keresve. – Nem vagyok többé a birodalom katonája. Mindenről lemondtam abban a reményben, hogy egyvalamit elnyerhetek – s nem bántam meg semmit. Ha megajándékoztok az életemmel, köszönetet mondok. Ha pedig a vérem kell... – Hátat fordított a pengéknek – ...a pokolba veletek! Mac-Lier Gorduinra, utóbb Rosannára sandított, azután leeresztette kardját. A koldus keblébe rejtette a madarat, majd komoran biccentett. – Élj hát – mondta az ilanori kedvetlenül. A rongyosok üdvrivalgása majd’ megsüketítette. Kézen fogta, s a halálszagú folyosón át a széljárta fedélzetre vezette vissza Salinát. Nyugtalan volt, de nem látta értelmét, hogy ezt védence tudomására hozza. Lesz épp elég gondjuk enélkül is. – Ideje átöltöznöd. A lányt azonban nem tudta félrevezetni. – Megbántad. Máris megbántad! – ámuldozott. – Komoly okod van rá, hogy ne bízz ebben a toroniban? – Önkéntelenül halkabbra fogta hangját, pedig eleven emberek nemigen akadtak a közelben. – Hisz azt mondtad, nem hazudott... Tehát ismeri a rejtnyelvet – gondolta a bárd. Micsoda teremtés! A céhbeliek nem túloztak: valóságos kincs! – Nem hazudott – visszhangozta. – Igazi hős. Megszabadult a kötelektől. Egymaga intézte el a megmaradt alidaxiakat, akik sok gondot okozhattak volna még nekünk. Ránk bízta a döntést, mit kezdjünk vele. Mindez nagyon szép. De azért... -De azért micsoda? – Rosanna – mormolta az ilanori. – A fickó az első pillanattól az ő rokonszenvére épített. Hogy lehet ilyen biztos a dolgában? S hogy lehet Rosanna ilyen bizalommal iránta? Salina szívből kacagott. Láthatóan megkönnyebbült: mintha

sokkal rosszabbra számított volna. – Egyfajta varázslat ez is, Gorduin úr. Úgy hívják, szerelem... – Ismerem az érzést – húzta el száját a bárd. Ám erről nem mondott bővebbet. A gálya átkutatása két órát vett igénybe, pedig a munkát – ahogy a koldus fogalmazta – a teljesség igénye nélkül, inkább a tisztesség kedvéért végezték. A rongyosok mindegyike kitett magáért, a legfontosabb eredménnyel mégis Salina büszkélkedhetett, aki a parancsnoki fülke egy titkos zugában meglelte Ynev hajósainak legféltettebb kincseit – a térképeket, táblázatokat, s azt a műszert, mely Krad pálcájának neveztetik. – Az égitestek helyzetének meghatározására szolgál – magyarázta Gorduinnak. A bő férfiingben, a felgyűrt ujjú tengerészkabátban, hátrakötött hajával szinte gyermeknek látszott. Igen bájos gyermeknek. – Nem a legújabb eszköz, de talán a legmegbízhatóbb. A baj ott kezdődik, ha az ember épp nem lát se napot, se holdat, se csillagot... – És mihez kezd a magadfajta, ha minden tudománya csődöt mond idekint? – érdeklődött a bárd. A bizonyosság, hogy a tengerfenéktől jó négy mérföld, az örök homályban lakozó fajzatoktól azonban még ennyi sem választja el, ugyancsak feszélyezte. – Vagy ha ellenséggel találkozik, és úgy ítéli, szűk kettejüknek ez a végeláthatatlan birodalom? – Ha tanácstalanok vagyunk, pontosan azt tesszük, amit toroni barátunk javasolt nemrég: isteneinkhez fohászkodunk – kacagott a lány. – Ha pedig harcra kerül a sor, csak az számít, milyen erős a bordázat, milyen könnyen kezelhetők a vitorlák – s hogy milyen messze hord a katapult meg a tűzköpő! A tekercsekkel bíbelődő Graum – a kormányt hosszas rábeszélés után ismét az élőhalottakra bízta – elismerően csettintett. – Tűzköpő! Tetszik a csengése. – Tetszene a hatása is – biztosította Gorduin. Mondják, lángját víz nem oltja, mágia meg nem fékezi; a tengerről, tűzköpőkkel pusztították el Arguren városát az előző nagy háború során, mielőtt te meg én megszülettünk, s vannak, akik állítják: a falak hamuja alatt, beomlott pincék mélyén máig ott izzik a parázs. – Magasságos istenek!

– Nincs közük a dologhoz. Ebben maradtak; a táblázatok tanulmányozásába fogtak mindhárman. Sorra érkeztek a rongyosok, akik a néhai boszorkányúrnő címerével ékes gúnyában, köpönyegben egyáltalán nem látszottak rongyosoknak. A Koldus kedvtelve nézett végig rajtuk, majd fejet hajtott a Mac-Lier kíséretében betoppanó Rosanna előtt. Úgy tetszett, a dolgok alakulása megelégedéssel tölti el. – Hol marad legújabb szövetségesünk? – kérdezte Gorduin. – Gangwel gróf pihen... – Az északi szépség különös nyomatékkal mondta ki a nevet. – Szíves örömest csatlakozott volna hozzánk, de lebeszéltem arról, hogy részt vegyen a szertartáson. Úgy érzem... – Narim sem akarná – segítette ki a sólyomarcú embervadász. – Készen álltok? Gorduin igent intett, s az ajtó felé indult. Társai követték. A letisztított középfedélzeten sorakoztak fel, némán álltak a roppant vitorla árnyékában. A napot időről időre magasan járó felhők takarták el, s ez olyan volt, mintha a fény és a sötétség nagy foltokban vonulna át a világon. A gálya egyenletes iramban délnek siklott; vízvonal alá bukó vágósarkantyúja körül tajték kavargóit, a kalandozók arcára sós permet szitált. – Nekem jutott a feladat – emelte fel hangját a bárd –, hogy a Szövetség nevében szóljak. Egy pap talán megfelelőbb volna az alkalomra, ám az egyetlen, akit a sors mellénk adott, úgy ítélte, nem búcsúztathatja méltóképp a harcost, hisz nem ismerte. Antoh kegyelmére bízzuk társunk, Narim testét – Narimét, aki korán eljegyezte magát a halállal, aki elébe ment végzetének, akinek neve van s lesz, hazája azonban nincs többé. – Előrelépett, Mac-Lier segítségével a korlátra emelte az elesettet. Rúnákkal átszőtt lobogó takarta most a halott embervadászt – Észak Vörös Hadurainak megkerült lobogója. A Koldus és társai tisztelgésre emelték kardjukat. Graum felpillantott Rosannára – a lány szemében ismét könnyek csillogtak. A régiek egy bölcs mondása járt az eszében; sejtette, ettől a gondolattól még a keserűségnél is nehezebben szabadul majd. A vérbosszúnak nincs kezdete – és nincs vége sem... – Igaz – suttogta. – Igaz. A lobogó meglebbent, ahogy a rögtönzött saroglyáról a vízbe hullt a teher. Gorduin hátrapillantott. Tekintete Rosannán állapodott meg. – Segíts! – Nem tudom...

– De igen, tudod. Salinának a hajó irányításával kell törődnie. Ha a szerencsénk kitart, s az idő sem romlik, eljuthatunk Karnelian sziget-birtokáig, üzenetet küldhetünk Doranba, és bevégezhetjük a küldetést. Erre a holmira – mutatta fel az összehajtogatott lobogót – mostantól neked is ügyelned kell. Lépj közelebb! Rosanna bizonytalanul engedelmeskedett. – Érintsd meg! Rosanna megtette. És összerezzent. Selyem? Az volt, s több annál. Eleven test, egy ősi, sokat látott lény teste – meleget sugárzott s beszélt hozzá. Nem titkokat mesélt, csupán történeteket. Azokról, akik birtokolták, akik megdicsőültek általa, akik időnek előtte szálltak sírba a védelmében – s azokról, akiket rajta kívül senki nem ismert, és nem is ismerhet meg soha... – Lélegzik – ámuldozott. – Él! Salina bólintott. – Nagyhatalmú varázsholmi. Éjszakánként énekelt olykor, de nem hallotta más, csak én. Elmosolyodott. – Azt mondta, nagyon boldog leszek. – Úgy legyen – mormolta Gorduin. – És most... – Egy pillanat! – szólt közbe Mac-Lier. – Látogatóink érkeztek. A kalandozók csoportját jókora körbe fogták az élőhalottak. Egyikük sem mozdult. Parázsló tekintetük a lobogóra szegeződött. Résnyire nyílt szájak, csendes, örökkévalónak rémlő áhítat. – Talán nekik is mesélt valamit ez a holmi – vélte a koldus. – Akár így, akár úgy, őrizzétek jól! Arel azt súgja, hihettek a szavának... Több se kellett Salinának: kemény szavakkal, igazi kapitányhoz méltó határozottsággal fogta munkára ismét a legénységet; az evezőket bevonták, a vitorlákat friss, északnyugati szél dagasztotta. A messzeségben Szindvil szigetének partjai derengtek, a vulkáni kúpok kéklő ködben merültek el. A tatbástya körül sirályok csapongtak, azután, mintha megriadtak volna a kötelekkel bíbelődő tetemektől, éles rikoltásokkal szálltak tova. Rosanna mindegyre a zászló selymén nyugtatta tenyerét. Látnivaló volt: messze jár. Vonásai megkeményedtek, szeme tompán fénylett, akár az olvasztott acél. Jó időbe telt, mire felfogta s elfogadta, amit a lobogó jövendölt neki.

3. orduin keveset evett, keveset aludt a temetés napján – ám jóval többet annál, amihez az utóbbi hetek megpróbáltatásai szoktatták. Hogy holmi lélekvesztőn kell fáradalmait kipihennie, az első korty szesz után jelentőségét veszítette, a harmadik közben pedig már-már szórakoztatónak rémlett. Lerúgta csizmáját, a raktárban lelt ingből és zekéből vánkost hajtogatott, leheveredett, és nyomban elszunnyadt. Mint mostanság oly gyakran, fehér farkasról, vándorsólyomról álmodott megint. Ereje lassan visszatért, tudatába mágikus energiák áramlottak; ahogy mozdult, fordult, derengés támadt körülötte a levegőben, azután, ahogy felsóhajtott, testébe húzódott vissza s elenyészett. A mennyeket uraló fajzatok (mestere, Gerum kontárokként emlegette őket) akaratából hatalmas lett megint, készen állt bármire – egyvalamit kivéve. Érezte a zászló jelenlétét. Érzékelte a belőle áradó hívást is, úgy határozott azonban, nem enged neki. Csak mosolygott az ódon rúnák sziréndalán. Sem hatalomra, sem kötöttségekre nem áhítozott, ám érezte: társai közül valaki készséggel fogadja mindkettőt. Valaki, aki arra rendeltetett, hogy Hadúr legyen... Rosanna. Nem szívelte különösebben a hirtelen haragú, makacs és könnyelmű lányt, de tudta, mostantól az életével felel az övéért. Nem lesz könnyű megértetni vele, hogy csikóévei véget értek. Nem lesz kellemes sem. Csak épp elkerülhetetlen. "Gyűlöllek!" Jobb is így, szép hölgy. Nyitott könyv vagyok. Lapozz bennem kedved szerint – de vigyázz! Vágtató lovak patái dobbannak. Egy évszázados vár falai közt magasra csapnak a lángok; egy szobor mögött nyílpuskát markoló férfi lapul, szeme az éji ragadozók összeszűkült szeme... Vadászik, de nem látja a célt: eltakarja előle valami konok, valami gyönyörű; ezt semmiképp nem pusztíthatja el!

Mit tegyen? A sötétség egy darabja emberi formát ölt, mozdul, kacag. Jobbjában keskeny pengéjű, mérgezett tőr... "Szerettelek..." A tengerre néző szirt fokán ekkor vonított fel ismét a Farkas. Őt szólította. A bárd felriadt. Nyomban megérezte, hogy valami nincs rendben. Salina, akinek egyenletes lélegzetvételét hallgatva merült álomba, nem volt a helyén. A kapitányi kabin hátsó ablakainak vasalását könyörtelenül, bebocsátást követelőén rázta a szél. A falakat vérvörösre festette az első hold fénye. Rubinmorzsalék gyanánt kavargóit odakint a permet; a feltornyosuló hullámok némelyike a tatbástyánál is magasabbra vetette taraját. A hajótest baljóslatú nyikorgása merőben új élményt jelentett a bárd számára, aki szédülő fejjel tápászkodott fel, s indult meg az ajtó felé. A tenger szaga most sokkal áthatóbbnak rémlett, mint valaha rég, Gerum vízparti házában, vihar idején. Vihar idején... A fedélzetre lépve pillanatok alatt bőrig ázott megint, ám szinte észre sem vette: megbabonázva meredt a szemből lezúduló víztömegekre. Az élőhalottak egykedvűen dolgoztak, egyikükmásikuk az árbocok keresztrúdjain, a vitorlakötelekbe fogódzva várta végzetét. Az evezők dárdaerdőként meredtek előre, s míg az áradat végigsepert a gálya hosszában, hitvány forgácsok módján roppantak ketté. Az előfedélzet felépítményét elsodorta a víz, a két nagy dárdavető azonban a helyén maradt – egyelőre. – Kapaszkodjatok! – szállt a közönyös csillagok alatt Salina kiáltása. – Jobbra a kormányt, goblin uram! A gálya orrdísze az ingalendület végpontjában az Éj Szíveként ismert égi lámpást fenyegette, majd ijesztő véglegességgel a mélybe bukott. Gorduin megragadta a palánkot. Csontja velejéig átjárta a bizonyosság: hamarosan ismét ugrania, úsznia kell. Graumnak azonban csodával határos módon sikerült úrrá lennie a helyzeten – noha a baloldali lapátok maradékát is pozdorjává zúzta manőverével, a jármű egyenesbe került, s viszonylagos nyugalomban, tornyosuló hullámhegyektől közrefogva siklott tovább. – Kormányt rögzíteni! – parancsolta a lány. – Ne mozduljatok! A bárd hajlott rá, hogy engedelmeskedjék, azután erőt vett magán, legyűrte émelygését, s mindvégig a palánk mentén haladva felkapaszkodott a hátsó kormányállásba. A grádics

alján rongyosok lapultak, komor biccentésekkel üdvözölték. Mac-Lier egy kötéltekerccsel vesződött Salina oldalán. A goblin elszürkült képpel markolta a nagy kereket – pillantása sejtetni engedte, hogy torkig van az egésszel. – Rosanna! – sziszegte az ilanori. – Itt vagyok... – szólt ki a szép kalandozónő a nyilvánvaló sietséggel kifeszített ponyva alól. – Semmi bajom. – A toroni...? – Aludt még, amikor elkezdődött, akárcsak te. Felriadt, előrerohant, hogy segítsen feltekerni a vitorlákat. Az előárbocig jutott, mikor végigvágott rajtunk az első hullám. Az eredményt láthatod. Négy élőhalottat veszítettünk, megsérült a gróf is, de sikerült visszajutnia ide. Jelenleg... – Tehát jó kezekben van – állapította meg a bárd. – Mi történt? – Ránk találtak – válaszolt nyomban Salina. – Irtózatos erejű déli szelet kaptunk. Jó négy órája fúj már, s valahányszor reffelni próbálok, velünk együtt fordul. Majd’ felborultunk, mire megértettem, mi a szándéka. – A szándéka? – fakadt ki a rongyosok egyike. Salina konokul bólogatott. – Az ég felhőtlen, a víz néhány mérföldnyire innét már tükörsima. Micsoda vihar az ilyen? Miféle vihar az olyan, amely állhatatosán északnak sodor bennünket, egyenest a toroni partok felé? A bárd beérte ennyivel. – A sebesség? – Nagyobb a kívánatosnál, Tier. Tehetetlenek vagyunk. Hajnalra elérjük a Narvila-félsziget csúcsát. Ha az idő ilyen marad, menthetetlenül zátonyra futunk Ha a "vihar" északkeletnek visz, Shulur kikötője lesz a végállomás – ha a tenger fenekére nem küld minket előbb egy császári karakka! – A boszorkánymesterek átkos varázsa! – mormolta a koldus. – Hallottam már efféléről. Mihez fogjunk? – Felhúzhatjuk az alidaxi lobogót – mondta Rosanna. – Egy darabig biztosan megvéd. A főváros közelében azonban nyilván a legkülönb hadihajók és gonddal kiokosított parancsnokok várnak ránk. A Shuluri-öböllel szemközt pedig ott a boszorkánymesterek szigete – a környező vizeken egy teremtett lélek sem maradhat rejtve tekintetük elől! – Színigaz. – A sebesült toroni szárazon köhögött. Még az éjjel el kell hagynunk a hajót. Egyetlen könnyű csónakkal talán... –...könnyű prédái lennénk még egy goblinok kormányozta

kognak is – fejezte be helyette előzékenyen Graum. – Köszönöm, ebből nem kérek! – Amúgy – jegyezte meg Salina a hullámoktól tisztára sepert előfedélzetet bámulva – nem is maradt csónakunk. Rosanna nagy kínkeservvel talpra állt, félrehajtotta a ponyvát, s Salina mellé lépett. Töprengő arckifejezése láttán Gorduint hatalmába kerítette a balsejtelem. Szólni akart, azután eszébe ötlött, mi minden történt a lánnyal az elmúlt nap folyamán – s úgy döntött, vár. – Őriz és nem ereszt a szél – kezdte az északi szépség; hangja meglepő nyugalommal csendült. – A hajót nem hagyhatjuk el. A varázst nem törhetjük meg, a csapdából nincs kiút... – Fensőbbséges mosolyával mindenkit megdöbbentett – a bárdot s még valakit kivéve. – A zátonyoktól nem kell tartanunk. Élve kellünk az ellenségnek: ha a vesztünket akarták volna, nem ezzel a fogással élnek. Sodródni fogunk, sodródni egészen a Shuluri-öböl bejáratáig – ahol elenyészik majd a varázs! – Felkacagott. – Így kell lennie, urak, így kell lennie! Hisz a csapda védelmez is. Ha a szelek el nem ülnek, egyetlen hajó, a boszorkánymesterek egyetlen átkozott bérence sem merészkedhet a közelünkbe. Eljön majd a perc, mikor szabadon manőverezhetünk. Közel lesz a part, a sziget; közel jár majd az ellenség, mégis cselekednünk kell. Azt tesszük, amit csak mi tehetünk meg, kesztyűt dobunk nekik, szembeszállunk velük! – Salinára mosolygott. – Légy továbbra is határozott, és megmarad az életünk! – Gyors pillantás a koldusra: – Legyetek továbbra is rendíthetetlenek, és osztályrészetek dicsőség lesz! Ami pedig a többieket illeti... – Megtesszük, ami tőlünk telik – dünnyögte Graum az embervadász és a bárd nevében is, noha nemigen értette, mit kell majd tenniük. Valósággal lenyűgözte a Rosannából áradó erő. S nem volt egyedül. Néhány pillanatig csend honolt a kormányállásban, csak a szél sírt a kötelek és vásznak között. Az áhítatot Gangwel gróf törte meg: odalépett a kipirult arcú Rosannához, s gyengéden átölelte. – Csodálatos vagy, kedvesem... A legkomiszabb az egészben az – morfondírozott Gorduin, miközben hátat fordított a párnak – hogy e máskor oly büszke, oly megközelíthetetlen teremtés egyetlen szóval, mozdulattal sem ellenkezik...! 4.

kadtak kísérőik. A Narvila-félsziget keleti oldalának fehéren tajtékzó vizén bukkantak fel másnap déltájt; háromés négyárbocos császári karakkák, csupa színpompás lobogó, megannyi fenyegető orrdísz, valóságos vitorlarengeteg, mely csak a szélörvény vigyázta gálya közelében ritkult meg valamelyest – a parancsnoki hidakon valóban tapasztalt, gonddal kiokított tisztek álltak. Graum, akit Salina már kora reggel az árbockosárba parancsolt, Gorduin messzelátójával kémlelte a láthatárt s az ellenfeleket; megfigyelhette a könnyű páncélba öltözött toroni tengerészkatonák készülődését, s elsőként pillantotta meg a birodalmi főváros roppant kikötőjének dokkjait is. A boszorkánymesterek szigete félig alámerült, sötét katedrálisként sötétlett szemközt. A szaggatott partvonalat szegélyező szirtek hullámok és szelek csiszolta sárkányfogak... – Magasságos istenek...! Észak talán legforgalmasabb flottatámaszpontja felé sodródtak. Gorduin, aki az előfedélzet ponyvával takart dárdavetőit vigyázta, osztozott a goblin döbbenetében. Nem egyszer járta Shulur fénytelen sikátorait, nem egyszer keresett menedéket üldözői elől az óváros labirintusában; egy holdfényes éjszakán még a tengert is megpillantotta valami palota tetejéről (egy lánnyal bujt meg ott, akit ifjonti hevületében tüstént a magáévá tett) – jól emlékezett az érzésre, mely a vízben tükröződő égi ragyogás, a veszedelem és a csókok hatására vett erőt rajta. Mindazok, akiket odalent nyüzsögni látott, ellenségei voltak s egyben vérei is. Különös, de örömét lelte e furcsa kettősségben. Nyilván mert saját magát leszámítva senkiért sem tartozott felelősséggel, mert lehetett volna akár szerelmes is, s mert a rá leselkedő – utóbb felettébb törékenynek bizonyult – pengék falanxán túl várt rá a nagyvilág... Most zordan elmosolyodott, az óvatosan manőverező toroni hadihajókat figyelte. Kettő közülük egészen közel merészkedett – a kormányosok éles kiáltásait a szélzúgás sem nyomhatta el. Az egyik négyárbocos – a rajt minden kétséget kizáróan ez vezette – egy sor apró, színes zászlót húzott fel: sárga, fekete, kék. – Társalognak – mormolta a rongyosok egyike. – Bár válaszolhatnánk

nekik! – Eljön az ideje annak is, lovagom, eljön hamarosan! – nyugtatgatta egy másik. – Láttál-e már tengeri ütközetet, mondd? – Csak faliképeken. – Remek, remek! Egyedülálló látványosságban lesz részed, ígérem! – A férfi körbemutatott. – Mert mi egy szárazföldi csata kavargása e kavalkád komor fenségéhez képest? A tengermelléki népek értik a módját, hogyan tegyék elmúlásukat minél látványosabbá. Hallga’! Egy fertályórán belül több tucat hajó szórja majd ránk a dárdákat és nyílvesszőket. A hatalmasabbja tűzet okád, mint egy istenverte sárkány, s mikor már minden vitorla, minden kötél, minden második deszka lángol, akkor kezdődik csak a tánc! Kard balta, tőr szigony, ember ember ellen, ahogy régente volt szokás. Aki megelégeli, hideg fürdőt vehet, bár a környező vizekben állítólag ezerszám leselkednek a cápák... Az első rongyos vállat vont. – Nem tudok úszni. És nem pár toroni semmirekellő kedvéért fogok megtanulni, elhiheted! A Rosanna oldalán álló Mac-Lier beleszimatolt a levegőbe. Bámulatos egykedvűséggel, irigylésre méltó hatékonysággal köszörülte pengéjét. A félsziget erdőségek borította partvonala lassanként ködbe veszett – annál fenyegetőbben közeledtek azonban a szirtek, melyek réseiben a goblin hajógerincek, árbocok maradványait vélte felfedezni. A korhadozó deszkák hínárszakállat eresztettek, kagylók tenyésztek a hullámok nyaldosta, zöldülő csontokon... – A szél! – kiáltott fel hirtelen a toroni gróf. – Elül a szél! – Csak alábbhagy – mondta Salina. – Alábbhagy és fordul... – Vonásai megkeményedtek. – Sudárvitorlát ki! Jobbra kerülünk! Az élőhalottak feszesre húzták a köteleket, azután mozdulatlanná dermedtek megint. A zátonysoron átcsapó hullámok robaja mind erőteljesebbnek tűnt; Gorduin tisztán látta a sziget meredek partján pihenő sirályokat, s látta a rettegett erődítmény évezredes falait. Észak leghatalmasabb fekete mágusai, az utolsó kyr uralkodó ellen fellázadt Hatalmasok egyenesági leszármazottai rejtőztek ott; a boszorkánymesterek mesterei, akik már a közeledők öregapáinak korában is mitikus lényeknek számítottak, s akik most sötét terveik egy részéről megfeledkezve várták a gálya érkezését... – Jobbra a kormányt! – parancsolta Salina. – Készüljetek! Az árbockosárban kuporgó Graum előtt Shulur dokkjainak végeláthatatlan sora nyújtózott. Rabszolgák százai által

hajtott irdatlan kerekek forogtak, vizet, terhet emeltek. Valahol a közelben, meglehet, a föld mélyében, tüzek égtek, tucatnyi ponton gomolygott sűrű, kékes füst: a birodalom edzett acél szíve dobogott ott, hogy fegyverrel, vérrel lássa el a messzeségben harcoló seregeket, melyek egy rég letűnt civilizáció nevében, néhány konok és elvetemült elme céljaiért küzdöttek. – Előbb Alidar, most meg Shulur... Világlátott emberekként szállunk pokolra, urak! – kacagott az úszni nem tudó rongyos. – De vajon ki szerez majd dicső tetteinkről szép s főként igaz dalt? – Én – szólt hátra Gorduin. – ígérem. – A bárd szava az istenek szava! – érkezett a jókedvű felelet. – Beérem ennyivel. A karakkák egyike megint közelebb merészkedett, szinte párhuzamosan siklott a gályával a hullámfal túloldalán. Árbocainak csúcsán nem kosarak, valóságos erődítmények sötétlettek: öt-öt íjász szorongott bennük. A fővitorlán Toron agyarait, karmait villogtató oroszlánja, a kisebb vásznakon kitárt szárnyú griffek, koronák és kardvirágok; a kapitány tisztjeitől körülvéve, rezzenetlen arccal állt, Salinát bámulta, varkocsba kötött fehér hajával eljátszadozott a fogoly járművet űző szél. S lám, egyszerre üdvözlésre emelte jobbját – példáját követték társai is. A palánk mellett felsorakozott tengerészkatonák parancsra várva markolták csáklyáikat. – Igazi úr – sziszegte a lány. – De csak próbálkozzon! Maradt még néhány perce... A zátonyok elmaradtak. Elhalkult a dübörgés. A boszorkánymesterek fellegvára mohos északi falát mutatta most az érkezőknek – bástyák, kapuk sehol, s hiányzott a kikötésre alkalmas, hullámveréstől védett beszögellés: e kopár földdarab urai láthatólag nem kedvelték a látogatókat. – És ha nyomban tűzözönt bocsátanak ránk? – latolgatta a toroni Rosanna szemébe nézve. – Megtehetik... – Képesek rá, megtenni mégsem fogják. A császár drágalátos hajói óvnak minket: nem férhetnek hozzánk úgy, hogy bennük kárt ne okozzanak! – Az északi szépség arckifejezése keménység dolgában Sál ináéval vetekedett. – Bizakodj – és hallgass! Mielőtt a döbbent gróf válaszolhatott volna, már faképnél is hagyta. Különös kábulat kerítette hatalmába. Minden döntés kézenfekvőnek, minden lépés magától értetődőnek rémlett, a kétségeket kilúgozta belőle a lobogó varázsa. Alig várta, hogy

szabadjára engedhesse ezt az erőt – vakítsa csak el a ragyogás! Gorduin mintha olvasott volna gondolataiban: tisztelettel szólt hozzá, ahogyan az egy parancsnoknak, vagy... nos igen, hadúrnak kijár. – Még néhány perc, és elsimul körülöttünk a víz. Még néhány perc, és fordulunk. Menj! Salina és a lobogó mellett a helyed. – Köszönöm – suttogta Rosanna önkéntelenül, azután halványan elmosolyodott, s hozzáfűzte: – Fedezd magad, rendben? Ha bajod esik... Gorduin egy derűs legyintéssel útjára bocsátotta, s elkísérte pillantásával. Tekintete egyszer – s csak egyszer a palánknál várakozó grófra villant. Felsóhajtott. Kincshez jutottál te is, császár kapitánya! Vigyázz rá – mindenre és mindenkire nekem sem lehet gondom! Nyomban ezután mintha láthatatlan buborék pattant volna szét körülöttük. Egyszerre hátborzongató élességűvé vált a látkép: Shulur dokkjai, a rakpart hosszában imbolygó árbocerdő. A toroni hajók kétfelől közelítettek a vitorlák és evezők nélkül haladó, folyvást lassuló gályához. A rájuk szakadt csendben Graum tisztán hallotta a kötelekkel bajlódó férfiak zihálását, tisztán látta a számszeríjat markoló lövészek szemének fehérjét. – Most! – kiáltotta Salina. Az alidaxi gigász vitorlái sorra kibomlottak. A tatbástya zászlórúdján lángnyelvként lobbant, a magasba kúszott a rúnákkal ékes hadúri lobogó. – Jobbra a kormányt! – csattant az Alidarban nevelt lány újabb parancsa. – Rögzíteni! A legközelebb merészkedett karakka felől dühödt ordítozás hallatszott. Háromkarú acélhorgok csattantak a fába – a megfeszülő köteleket azonban egykettőre elmetélték a palánk mögött meglapult rongyosok. Graumot messze elkerülték a neki szánt nyílvesszők: a vitorlákat friss, természetes nyugati szél dagasztotta – s a gálya orrát díszítő szalamandra, mely mindeddig Shulur kikötőjére meredt, lassan a császári hadihajó ellen fordult... Gorduin nem látta már a túloldalon a szigorú tekintetű kapitányt. Lerántotta a ponyvát a nehéz dárdavetőkről, célba vette a balról támadó karakka tűzköpőjének fújtatóját, és elfordította a kart. A dárdahegyet borító, kátránysűrűségű massza tüstént felizzott, a lövedék üstökös gyanánt szelte a levegőt, s halálos pontossággal vágódott a dagadozó tömlőbe. Az ilanori lehunyta szemét.

A nafta robbanása szétvetette a kisebb jármű orrát, leszaggatta vitorláit. A háromárbocos jobbra dőlt, gyorsan süllyedt. A hullámokon lángszőnyeg terült szét. Füstfüggöny takarta el a boszorkánymesterek szigetét. A gálya egy pillanattal később legázolta kitérni képtelen második ellenfelét. Vérfagyasztó volt a roppanás, ahogy a karakka gerince engedett. A rettegett tömlő az égre köpte tüzet, mint valami döglődő sárkány, az árbocok mennydörgő robajjal vágódtak a vízbe; Graum el-elakadó lélegzettel figyelte a kétségbeesetten vergődő túlélöket – és nagyot kiáltott a távolabbi hajókról feléjük süvöltő gyújtólövedékek láttán. E lövedékek azonban rendre célt tévesztettek, s nem okoztak bajt a palánk felett elzúgó dárdák sem. A gályát láthatatlan pajzs oltalmazta, a tatbástyán felvont lobogó varázsa; Salina hercegi arához méltó határozottsággal vezette ki a füstből, a nyílt tenger felé irányította. Az öbölben lehorgonyzott hadihajók fedélzetén lázas tevékenység kezdődött. Vitorlák bomlottak ki: fekete unikornisok, arany sasok, delfinek és csillagok mindenütt. A befelé igyekvő toroni és szövetséges járműveknek kapkodva mutattak új irányt a zászlójelek. Heten eredtek a kalandozók nyomába – a megmaradt négy karakka, egy hasas, orkokkal zsúfolt bark, egy sebes karavel, főárboca csúcsán a Tengeri Városok zászlajával, s egy könnyű kog. – Goblinok... – mormolta ez utóbbi láttán a goblin alig titkolt undorral. Már azon volt, hogy lekiáltson Gorduinnak, amikor a sekélyesben mozgásba lendült még valami. Hasas volt ez is, akár a bark, de nem vitorla hajtotta. Graumnak az a benyomása támadt, elszabadult valahogy a nagy kapkodásban, a fura alkotmány manőverei azonban egykettőre kiábrándították. Amikor azután a fedélzet nagyobbik felét takaró ponyvák is felcsévélődtek, úgy ítélte, nem várhat tovább: – Tier! Gorduin leárnyékolta szemét, a mutatott irányba kémlelt. A nyolcadik üldöző – oldalán kyr jelekkel a Szindvil tüze felirat állt – a karavel elé vágott. Látnivaló volt, alig néhány perc alatt vonalba ér a karakkákkal, tüzet nyit a távolodó gályára. S nem akármivel. A fedélzet síkjából hatalmas bronz mutatóujj gyanánt meredt a látóhatárra egy tátott pofájú sárkányfejben végződő

cső. A torkolat átmérőjét kétlábnyira becsülte a bárd, aki – a kharei puskaműveshez, Talmanhoz fűződő barátságának hála – tudott egyet s mást az efféle szerkezetekről. Nem sejtette, hogy a toroni műhelyekben ilyen méretű lőfegyver megalkotásán fáradoznak, és megborzongott az elkészült darabot méregetve. Az első igazi célpont szerepe ugyancsak hálátlannak ígérkezett. Állja-e majd a lobogó ezt a próbát is? – Salina! – kiáltotta teli torokból. – Ha mennydörgést hallasz, azonnal fordíttasd el a kormányt! – Merre, Tier? – Amerre csak akarod, de gyorsan, az istenek szerelmére! Hamarosan csúnya vihart kapunk... S mintha ez nem lett volna épp elegendő: a boszorkánymesterek szigete felett izzás támadt a levegőben, baljóslatú, sárgás izzás, melynek közepéből csakhamar kiröppent az első tűzgolyó. Graum halkan, tiszteletteljesen füttyentett. Lenyűgözte a bizonyosság, hogy mindez miattuk történik. Az első lövedék villámként csapott rájuk, hatalmas lyukakat perzselt a feszülő vásznakba, s szétzúzta mindazt, ami az orrbástyából megmaradt. Fáklyaként lángoló élőhalottak zuhantak a vízbe, a kötelek megereszkedtek, a gálya érezhetően balra dőlt. A második csapás gőzfelhőbe burkolta. A harmadik alig pár hüvelykkel kerülte el a goblin megfigyelőhelyét, – a negyedik pedig... A negyedik félúton függve maradt a levegőben. Gorduin fékezte meg – hogy hogyan, maga sem tudta. Kétségbeesetten összpontosított, szabadjára engedte tudata hatalmát: akárha egy kilőtt nyílvesszőt próbált volna fél kézzel elkapni. A siker, tekintettel a varázstudók közelségére, szerfelett valószínűtlennek rémlett, érezte, tudta azonban, hogy ezt a lövedéket a hídnak, Salinának szánták. Ha beavatkozásával csak egy lábnyira eltéríti, a lány megmenekül. Ha nem... Egész testét izzó fájdalom járta át, ezer és ezer tőrdöfés kínja. Izmai elernyedtek, magatehetetlenül rogyott a felázott fedélzetre. Sötétség borult rá, sírüregek homálya – s e homályban lámpásként világlott egy kék szempár. Lám csak, lám...! Nem hang volt, de akként érzékelte: az a másik, a fekete akarta így. A két tudatot elválasztó korlátok leomlottak, a semmiből elsöprő erejű áradat zúdult Gorduinra, kis híján a halálba ragadta. Porszemként táncolt a kiállhatatlan, sötét

ragyogásban – ám a kék szempár megálljt parancsolt neki, egyetlen rebbenésével kiragadta a megsemmisítő örvényből. Egyszerre testté lett megint. Testté és fájdalommá. Gyors vagy, Testvér. Gyors és veszedelmes. A hatalmad azonban – megbocsáss – édeskevés az ilyesmihez. A bárd szörnyű görcsökben vonaglott. Lezárt szemhéja mögött ott parázslóit a tűzgolyó, s minden gondolatát elemésztette. Egy ízben könyörületes voltál hozzám – sugallta a kék szempár. Rég történt, de nem felejtettem el. Megkímélem hát az életedet, és megkímélem társaidat is – elvégre összeakadhatunk még. Őrizz meg jó emlékezetedben, ahogy én tettem... – Egy mosoly árnyéka. Mi lehet előbbrevaló a Testvéri szeretetnél? A lánggömb a felhőkbe vágott, kihunyt. Az ilanori, mint valami Sebzett nagyvad, felemelte fejét. Tekintetét elhomályosították a kin könnyei – hullámzani látszott a távolodó, kopár sziget, Daumyr partvonala. A gálya tatja mögött fénylövedékek sorozata korbácsolta fel a vizet, az izzás azonban gyorsan halványult: a Boszorkányerőd nem tüzelt többé. – Gorduin! – sikoltotta Rosanna és Salina szinte egyszerre. – Gorduin! Mac-Lier termett mellette, talpra segítette. A koldus néhány kortyot diktált bele a rongyosok vadmézillatú, erős borából. Arcán leplezetlen ámulat. – Eltérítetted – suttogta. – Eltérítettél egy Daumyrról indított tűzgolyót! Alighanem az égiek jelét hordozod, dalnok; ők tartsák meg a szokásodat! Gorduin kapkodva szedte a levegőt. Két karja zsibbadt, hasznavehetetlen volt még. A jel említésére elmosolyodott, ám egykettőre elkomorult megint: eszébe jutott mindaz, amit a Sötét Helyen hallott az imént. S eszébe jutott a tűzokádóval felfegyverzett, vitorlák és evezők nélkül haladó hajó... Az embervadász segítségével a palánkhoz botladozott. Ámulattal töltötték el a távlatok – mintha nem csupán percekig, hanem esztendőkig időzött volna a jeges homályban. Összeharapott ajkáról állára csordult a vér, de nem törölte le: amíg vérzik, él. Fontosak olykor az ilyen apróságok. Meg aztán...

"Mi lehet előbbrevaló a Testvéri szeretetnél?" – Jól vagy? – firtatta Mac-Lier. – Megborzongtál. – A szél teszi – dünnyögte Gorduin. Mély lélegzetet vett, újra és újra ökölbe szorította kezét, hogy legyűrje a remegést. Egy boszorkánymester szólt hozzá. Egy boszorkánymester nevezte testvérének. Futni hagyja. Átkozott rejtelmek! És évről évre több kerül belőlük Amint teheti, utána kell járnia, kicsoda-micsoda valójában. Az ott a fellegvárban régóta tudja. Miért nem osztotta hát meg vele a titkot? Elvégre a családban maradna... – Két karakka visszafordul! – lelkendezett Graum. A másik kettő pedig mintha... – Kránba velük! – A bárd erőt vett magán, keményen megvetette lábát. – Hol jár a legkisebb hajó? – Horgonyt vetett. Mozgást látni a fedélzetén. Felvonják a zászlót. Várj csak... Igen, a császári lobogó az! Gorduin elhúzta a száját. A boszorkánymesterek tétlenkednek, a flotta azonban nem. Parancsnokai bosszúra szomjaznak – ki hibáztathatja őket ezért? – Néhány tetovált fickó guggol a tűzokádó mellett – jelentette a goblin. – Az egyiknél fáklya van. – Készülj, Salina! – kiáltotta a bárd. – Nyakunkon a vihar! – Nyelt egyet. – Graum! Ha füstöt látsz... Nem fejezhette be. Mennydörgés fojtotta bele a szót, a villanás valamennyiüket elvakította. Önkéntelenül meglapultak, egyesek némán, mások fennhangon átkozták Toron isteneit s mindazokat a szellemeket, amelyeknek a birodalom fegyverkovácsai hatalmukat köszönhették. A gálya – a megviselt kötélzet recsegése közepette fordulóba kezdett, lövedék azonban nem érkezett a messzeségből. – Füstöt látok! Nagy füstöt! – rikoltotta a goblin. Olyan sűrű füstöt, hogy... Gorduin megrázta fejét, szemét azonban hasztalan erőltette: nyomát sem látta a Szindvil tüzének. Ott, ahol az alacsony építésű jármű horgonyzott, valósággal forrt a tenger. Az elemi erejű robbanás leszaggatta a legközelebbi karakka vitorlázatát, s úgy fordította fel az orkokkal zsúfolt barkot, mintha dióhéj lett volna. A törmelékbe fogódzva rowoni zsoldosok, toroni tengerészkatonák, goblinok, trollok küzdöttek az életükért: eleven bójasereg zárta el az öbölből kifelé igyekvő üldözők útját. A bárd lassan kifújta tüdejéből a füsttől szagló levegőt, jobbjával zilált hajába túrt. Bizonyos elnézéssel gondolt most az égiekre – bárkik legyenek is.

– Mi volt ez? – kiáltotta Rosanna. – Mi az ördög volt ez? – A császári flotta legújabb varázsfegyvere – felelte Gorduin. – Félelmetesen hatékony, de korántsem tökéletes. Sok munkát ad majd kiagyalóinak az elkövetkező években... A tépett vitorlákat északkeleti szél dagasztotta, a hadúri lobogó sólyomszárnyként feszült; a birodalmi főváros, a félsziget egykettőre elmaradt mögöttük. A megmaradt élőhalottak a fedélzet tisztogatásába fogtak. – Tengeri ütközet! – lelkendezett a rongyos, aki még úszni sem tudott. – Kedvelni fogom az efféle mókát, azt hiszem. Salina végre elhagyhatta a hidat. Tizenhét éve minden lelkesedésével rohant az ilanorihoz, átölelte. – Sikerült, Tier! Megcsináltuk! – Csodálatos voltál – mosolygott Gorduin, és homlokon csókolta. – Calyd kiállhatatlanul büszke lesz rád. – És rád – mondta ragyogó szemmel a lány. – Ha nem ügyelsz, még ott fog a szigeteken, és főkamarást, vagy más effélét csinál belőled. – Néhány éve megpróbálta már... – A bárd feszengett. – Időbe telt, míg megértettem vele, hogy rossz politikus válna belőlem. Kellemetlen, erőszakos alak vagyok. A legkomiszabb fajta. – Tévedés! Tévedés! – tiltakozott Salina. – Mondjuk inkább úgy, hogy... – Ahoj! – harsant Graum kiáltása az árbockosárból. Ahoj, odalent! Kilenc császári hadihajó közeledik szél felől! 5. ilenc négyárbocos karakka fedélzetén jó másfélezer tengerészkatona számára van hely. Kilenc karakka néhány perc leforgása alatt lángba boríthat, lerombolhat egy kisebb települést hajítógépeivel; kilenc egy időben támadó karakkával még egy sértetlen alidaxi gálya sem mérkőzhet, egy viharvert, hiányos személyzetű, megrongált fegyverzetű gályának pedig éppenséggel semmi esélye ellenük. Salina pontosan, Gorduin nagyjában-egészében tisztában volt e tényekkel. Nem tapogatództak teljes sötétségben a rongyosok sem meggyorsult mozgásuk, halálra szánt képük legalábbis erre utalt.

– Bármit teszünk, hamarosan beérnek – suttogta az alidari lány. – Ezer és ezer csáklya. Ezer és ezer kötél. Nem menekülhetünk. Mac-Lier a fővitorlák címerállatait vette számba. Egy arany mantikor, két fekete karvaly, egy nefritzöld sárkány, egy vérszín griff, egy fehér szarvas, no meg három oroszlán – egy pallost markoló ezüstkék, egy ónszürke és egy kránkősárga – közeledett sebesen. Árbocszalagok, megfejthetetlen üzenetek hordozói bomlottak ki mindenütt, a tűzköpők torkában lángnyelvek lobbantak: a raj felkészült a küzdelemre. – Tartsatok ki! – gúnyolódtak a rongyosok. – Úton az erősítés! – Bevonatom a vitorlákat – jelentette ki Salina. – Úgy nehezebben gyulladnak meg. Ha marad időnk, a fedélzetet is végiglocsoltatom... – Rosannához fordult. – Engedd le és vedd magadhoz a zászlót! Tudni fogod, mit kell tenned: megsúgják a rúnák. Élj a hatalmaddal, menj! A te küldetésed a legfontosabb. – A küldetésem? – visszhangozta Rosanna. – Hisz Gorduin szerint a te feladatod... – A lobogó választott. A Hadúr te vagy – emelte fel hangját a bárd. – Észrevehetted volna már. Mi észrevettük. Menekülj! – Itt maradok! Gorduin az égre emelte tekintetét. – Gondolhattam volna. Az sem segítene, ha fenyegetnélek, igaz? Rosanna konokul nézett szembe vele. Hangjából kiérződött a rémület – a felelősség rémülete. – Eltaláltad. Bármi történt is az elmúlt napokban, közétek tartozom! Sosem vágytam arra, hogy Hadúr legyek, és... – A Hadurak egyike mindenkor névtelen – emlékeztette Gorduin. – A közrendűek, az egyszerű fegyverforgatók, a szabadok parancsnoka ő – az alkalom, nem a végzet emeli társai fölé. Jól vigyázz, Rosanna! Amit ezekben a percekben teszel, már történelem! – Legyen hát történelem! – kiáltotta a lány. – Vihart kavarok! Harcolni fogunk! – Vihart? – hajolt közelebb érdeklődve az Arel-pap. Nem rossz ötlet. Hogyan fogunk hozzá? Rosanna eliramodott a tatbástya felé. Mac-Lier a nyomában. – Vitorlák bevonására felkészülni! – kiáltotta Salina, azután nagyot sóhajtott. – Kaphatnék valakitől egy kardot? Vigyázok majd rá, ígérem... – Ahoj, odalent! – rikoltotta Graum. – A karakkák irányt változtatnak! Nézzétek!

A kalandozók hitetlenkedve bámulták az ellenség harci alakzatának felbomlását. Az arany mantikor – a raj vezérhajója – egész sor új árbocszalagot húzott fel, azután harminc láb hosszú lángcsóvát fújt: erejét fitogtató sárkány. Parancsnoka eszes és rátermett tiszt lehetett, Gorduint azonban nem sikerült elbolondítania. Szabadulni igyekszik a gyúlékony anyagoktól – gondolta. Vagyis tűzesőre számít. S miután nekünk nincsenek már dárdavetőink... Megperdült a sarkán, a túloldali palánkhoz rohant s felkacagott. – Salina! Dél felől féltucat abasziszi szkogg közeledett, minden főárboc csúcsán Calyd Karnelian tengerzöld lobogóját csattogtatta a szél. – A hercegkapitány hajói! Most aztán... A szkoggok vonalba fejlődtek, hajítógépeik szinte egyidőben léptek működésbe. Gorduin hallani sem hallott még ehhez fogható zárótűzről. A császári egység körül mintha lángra kaptak volna a hullámok: kéken freccsenő pokolban hánykolódott a két karvaly, a szarvas, a két tétovázó oroszlán. A sárkányt gyors egymásutánban négy találat érte. A nagy háromszögvitorlák pergamenlapokként égtek, elfeketedtek, a hajótest hosszában tombolni kezdtek Sogron kígyói, s mohón faltak mindent, amihez hozzáfértek. Az irányíthatatlanná vált karakka balra dőlt, keresztrúdjaival letarolta az arany mantikor kötélzetét, döfősarkantyújaval a karvalyok egyikének törzsét zúzta be. – Calyd! – sikoltotta Salina. – Calyd, itt vagyok! – Irányt tartani! – parancsolta a bárd, ahogy mellé ugrott. – A sárga oroszlán még mindig felénk tart! – Tharr pörölye! – suttogta a toroni gróf a háromfejű orrdísz, az előbástyát ékítő szent szimbólum láttán. – Szél felől jön. Nem állhatja útját semmi... Fedezd magad, Rosanna! A koldus széttárta két karját, merőn bámult a közeledő hajóra. Nyílvesszők szálltak felé, de rendre elkerülték, tucatjával csapódtak a palánkba, a közönyösen dolgozó élőhalottak oldalába. Egyik-másik kránkőbűzű lánggal égett. A rongyosok a vedrekhez kaptak, azután... Azután megfordult a szél. A császári karakka tűzet köpött, a pusztító naftafelhőt azonban megfékezte a hirtelen támadt orkán. Lendülete tovább, egyenest az izzás szívébe ragadta a Tharr pörölyét – az előbástyát tüstént robbanás vetette szét, az orrárboc hátrafelé dőlt, a leszakadó vitorlák halotti lepel gyanánt borultak a

parancsnoki hídra. Több nyílvessző nem érkezett odaátról. – A’frad! – rikoltotta diadallal a koldus. – Arel mellettünk harcol! A rongyosok (kormos képükkel, villogó fogaikkal, tépett köpönyegükben útonállókra emlékeztettek megint) éljeneztek, a renegát gárdakapitány vonásait felélénkítette a mosoly. Ökölbe szorított jobbjával kétszer is a korlátra csapott – majd nekiindult, hogy előkerítse Rosannát. A gálya kissé távolabb sodródott az ütközet színhelyétől. Sorra húztak el mellette az abasziszi szkoggok, kivéve a vezérhajót, mely kurtított vitorlázatán. Sebességét a menekülőkéhez igazította. A vörös lobogóval bajlódók tisztán láthatták sellőt formázó orrdíszét, alatta pedig a nevet: Salina. – Calyd... – suttogta az alidari lány. Gorduin összehúzott szemmel figyelt. A Salina tatbástyáján tengerzöld köpönyeges, magas férfi állt tisztjei körében, s akár korábban a toroni kapitány, néma üdvözlésre emelte jobbját. Jelet adhatott, mert a főárboc csúcsán e pillanatban hosszú szalag bomlott ki: arányló mezőben számtalan bíbor szív. – "Szeretlek!" – tolmácsolt Graum odafentről, merőben feleslegesen. – Átvágta magát egy birodalmi hadtesten! – suttogta Rosanna. – Átvágta magát egészen a tengerig, ahol a flottillája várta! Micsoda ember! – A ragyogó arccal integető Salinát nézte. – Aligha túloztak a rúnák: nagyon boldog leszel vele! Salina hálásan pillantott rá, azután a bárd karjába kapaszkodott. – Most már csakugyan vége, ugye? Hamarosan találkozhatunk! – Remélem – mormolta a bárd. – Őszintén remélem... És jött a vihar. A tiszta égboltról, a semmiből rontott rájuk megint. Hullámokból emelt ostromtornyokat, tomboló szélből font korbácsot, mely kígyósereg módján sziszegett a kötélzet magasában. Az abasziszi vezérhajó és a gálya közé egy szempillantás alatt sok száz láb hosszúságú vízfal tolult, gerincéről a szélrózsa minden irányába szállt a tajték. A félsziget messzi partjai felett villámok lobbantak, baljós fénybe vonták Daumyr szigetét. Sötétség borult a világra, a végítéletet idéző örvényben fellegek születtek – zápor hullt belőlük, fekete, akár az alvadt vér. A tüzek kialudtak. Gorduin bámuló szeme láttára emelkedett a levegőbe egy sérült karakka,

hogy azután orral előre alázuhanjon; egy szkogg ugyanekkor az oldalára dőlt, mint egy halálra sebzett harci mén... Az Arel-pap átkozódott, könyörgött, fohászai azonban hatástalanok maradtak; alig egy perc múltán kimerültén rogyott térdre. Salina zokogott. Rosanna, akinek végre sikerült biztonságba helyeznie a lobogót, szorosan átölelte. A főárboc kosarából majomügyességgel kúszott lefelé Graum – úgy ítélte, okosabbat nem tehet. Gorduin feje hirtelen oldalra billent. Tarkójába, akárha jégszilánk találta volna, fajdalom nyilaik. Elvakította. Sajnálom, Testvér – zengett a hideg hang. Többet igazán nem tehetek értetek. Feltünő volna, s persze helytelen is. Óvjon hát a Jel! A bárd a fogát csikorgatta. Távozz! Ezúttal teljesült az óhaja. Látása egykettőre kitisztult – mielőtt a gályát messzire ragadták a hullámok, még látta Karneliant a Salina tatbástyáján. A hercegkapitány, számtalan csata hőse, Abaszisz legkiválóbb hadvezére tehetetlen dühében öklével fenyegette az alacsony eget.

HARMADIK RÉSZ A HALÁL NAGYMESTERE Egy messzi vándor jött, ki ős romok felől regélt: Az erdőben szörnyű két nagy csonka láb áll. Arrább rőt avar lep egy kőarcot. Homloka setét. A vont ajk vénparancsszóktól konok s vad szenvedélye még kivésve ég a hűvös kövön, bár, mely véste, a kéz, s a szív, hol dűlt e dölyf, temetve rég. A talpkövön kevély igék sora: "Király légy bár, jöjj és reszketve nézz: nevem Ozymundiás, urak ura." Más semmi jel. A roppant rom körül határtalan szélesre s hosszúra a holt dzsungel némán szétterül. 1. öd a víz felett. Mindent beborító, füstszerűen sűrű köd. Eltompította a neszeket, megzavarta az érzékelést; a

szárazföld közelségét Graum jelezhette csupán, aki, mint hasonló esetekben mindig, szimatára hagyatkozott. Hogy hová sodorta őket a napokig tomboló orkán, talán maguk a boszorkánymesterek sem sejtették. Antoh, a tenger nagyasszonya alighanem tudta – ő azonban hallgatott. Gorduin már órák óta a főárboc kosarából, a goblin korábbi őrhelyéről kémlelte a háborgó tengert, ám harmadik, mágikus szemével sem látott félszáz lépésnél távolabbra. Salina egy percre sem tágított az élőhalottak forgatta kormánykerék mellől: az ismeretlen terület határozott döntéseket, olykor gyors beavatkozást kívánt. A rongyosok a középfedélzeten összetákolt menedék ponyvája alá húzódtak, csendben múlatták az időt. Rosanna számára néhány díszpárna is került – ezek halmán trónolt most, álmatagon hallgatta Anrem, a koldus énekét. Az Arel-pap pedig regélt. Ráérősen szőtte a történet fonalát, a muzsikát aláfestés gyanánt használta csupán, e dallamot azonban nem nyomta el a szél zúgása, a hullámok moraja, az eresztékek recsegése. Felrémlettek az elmúlt esztendők, melyek során Észak kegyvesztett, kitaszított nemesei egymásra találtak. Nem egy elhullott közülük a kalandok során – végtelennek rémlett az út, végtelennek a küzdelem is. Ütközetek, rajtaütések. Gro-Ugon gyepűi, az ediomadi barlangok, az Elveszett Lelkek tava – a hetyke, lebírhatatlan csapat mindig a legvészterhesebb időkben, a legforróbb helyzetekben, a legváratlanabb pillanatokban bukkant fel. Harmincan rontottak két századra való orknak. Túlélték. Tucatnyian kényszeríttettek meghátrálásra tízannyi Vihargárdistát, a légkülönbeket Toron remek fegyverforgatói közül. Ebben a küzdelemben ugyancsak megritkultak. A túlélők pedig lassanként elfelejtették, hogy éreztek valaha félelmet, iszonyatot, hogy tiszteltek valaha emberi törvényt. Számukra már csak Arel törvényei léteztek – a harc és a természet törvényei. Ha épp akadt, számolatlanul szórták az aranyakat, ha nem, szép szóval kértek kölcsönt valamely tehetős polgártól – pengékkel nyomatékosított kérésük rendszerint meghallgatásra lelt. Nesztelenül jártak, mint az embervadászok, a fájdalmat mosolyogva tűrték, akár a hegyvidék szerzetesei; ismertek majd minden cselfogást, azt sem sínylették meg különösebben, ha hosszú napokon át kellett étlen-szomjan rejtőzködniük, vagy épp loholniuk a