illő dolgot művelt. Gyengéden megcsókolta. Hatalmas márványkádak, arannyal futtatott hasú, kéttorkú sárkányok, csobogó, kristálytiszta víz és válogatotton finom ruhák: a társaság tagjai – ideértve a rongyosokat is – szinte újjászületve léptek ismét a tiadlani Dorcha termeibe. A koldus koldus mivoltára csak a lant emlékeztetett, melytől, a bárdhoz hasonlóan, semmiképp sem akart megválni. – Fegyvert nem viselhetek – magyarázta fojtott hangon. – Üres kézzel mégsem lépek az oroszlán barlangjába... Graum, aki nem csupán tőrét, ujjpercekből fűzött láncát sem hagyta a szobájában (ennyire lenyűgözték a néhai Herceg mutatványai), kihúzta magát. Lesz ami lesz, ő az ajtón át távozik – úgy segéljék az istenek. Mire elfoglalták helyüket, a helytartó étekfogói is megjelentek. Az estebéd könnyű volt, s mint e tájon minden, roppantmód civilizált: még a Dorcha szelindekjeit is bizonyos mértéktartás jellemezte. Mikor a szolgálók megannyi remek pusztakezes harcos – kihordták a tálakat, predoci óbor került a kristályserlegekbe. A jelenlévők már-már vallásos áhítattal ízlelgették – egy sok évtizeddel korábbi nyár heve áradt szét tagjaikban. Beszámoló nélkül ezúttal sem úsztak meg. A feladatot most Gorduin vállalta: megpendítette hangszerét, eltöprengett, majd belevágott. Ott kezdte, ahol az istenek: a legelején. A muzsika mágikus hullámveréséből fokozatosan bontakoztak ki Murgador bércei. Tompán csillant az ezüstmaszk egy fogadó udvarán, lángok emésztették a Kobzos zömök tornyú várát... Méltóságteljes lassúsággal sorjáztak elő az elmúlt hetek eseményei, akárha a Lorn hullámain ringatódznának, mint ama tutajok; Calyd Karnelian a ködös reggelben, egy baráttal osztja meg jövője álmát. Aztán a smaragdtűz, a mélység szörnyei, a pengék, az iszonyaton, a ködön túl pedig a Vágyak Városa, Alidar... A Dorcha elkerekedett szemmel figyelt. Falak, sikátorok, azután a végeláthatatlan tenger – térdmagasságban háborgott, játékszereknek tűntek a hullámain hánykolódó hajók... Anrem csapott most a húrokba. Dala nyersebb, víziója haloványabb volt
Gorduinénál, ám a hallgatóság még hálát is rebegett ezért: a veszteség, a fegyvertársakra lesújtó halál fájdalmát így könnyebben elviselhették. A koldus alig néhány perc alatt eljuttatta őket a sziklaoromra, ahol tanúi lehettek az ilanori és az embervadász élethalálharcának a semmiből előtűnt Herceggel. Vér. Vér a havon. A szakadék mélyén heverő, nyílvesszőktől átjárt test. Azután... Azután a Szem. Rosanna felemelte jobbját: elég. A helytartó sokáig nem szólt. Elmélyülten forgatta pálcáját: a hallottak láthatólag szíven ütötték. – Hihetetlen, egyszersmind csodálatra méltó, amit véghez vittetek – sóhajtott végül. – Észak egyetlen krónikása, egyetlen énekmondója sem fogja elfelejteni. De mint a régiek mondták, van ideje a dalnak, a táncnak – s van ideje a dúlásnak, halálnak. Vészterhes időket élünk, s tartok tőle, hogy dúlásból, halálból jut majd több mindannyiunknak az elkövetkezőkben. – Felpillantott. – A toroni seregek néhány nap, legkésőbb egy hét múlva elérik Sagrahas mezejét Dawalon, az Unió fővárosa előtt. Sokszoros túlerejüket két Fekete Hadúr jelenléte súlyosbítja. A józanész, az okos önérdek azt parancsolja, siessünk a védők segítségére tüstént – ám amíg a bárók nem választanak új királyt, amíg meg nem kapom a Hadúri lobogót, tehetetlen vagyok. Nem kelhetek útra. Én nem mehetek. Pedig... – Villámló szemek. Vaskézzel kordában tartott indulat. – ...pedig ha Dawalon elesik, a Fekete Hadurak előtt megnyílik az út Doran felé. A Szövetségnek nem lesz ideje felkészülni: a tengertől északra és északkeletre romba dől minden, mielőtt az év véget ér! – Mit tehetnénk? – Az Arel-pap kiitta borát. – Tucatnyian képesek vagyunk átvágni magunkat néhány századon, de nyílt csatában még Hadurunk sem pótolhat egy egész sereget... Rosanna bólintott. – Fegyverbe szólíthatom Észak kalandozóit, de mire lobogóm alá gyűlnek... Nos, úgy tetszik, Tarin hegyei közt, kedvezőtlenebb esetben a tárnák mélyén leszünk kénytelenek várni rájuk... – A seregre ne legyen gondod, húgom – mosolyodott el zordan Shirin wri Kriles. – Már akkor kiadtam a parancsot a készülődésre, amikor érkezésedet hírül vettem. Tízezer lovasomat adom melléd, ha te is jónak látod. Hátasaik gyors lábúak, holmijuk kevés: nem fognak hátráltatni benneteket, így talán még időben a küzdelembe avatkozhattok
Sagrahasnál. Tízezer harcos! Rosannának elakadt a lélegzete. Szíve bolondul vert, akár a Sárkánygerincben, azon az estén, mikor először pillantotta meg kedvesét, a gárdakapitányt: percek múltán jutott csak szóhoz újra. – Aligha lesz alkalmam segítségedet méltóképp viszonozni – mondta halkan. – A kóborlók parancsnoka vagyok: minden kincsem ez a lobogó – s ama cifra gúnyák alatt dobogó szívek. Nincs országunk és nincs urunk, de míg élünk... A Dorcha mosolya felragyogott. – Amíg élünk, remélünk, húgom. Reménykedünk abban, hogy az általunk elvetett magvak termő talajra hullanak és megfogannak. Reménykedünk az örök igazságban, s abban, hogy egy nap visszanyerhetjük az ellenségtől sokat szenvedett, toroni és ork hordák dúlta hazánkat... – Felemelte pálcáját. – Elmégy, de visszatérsz. Ha az istenek is úgy akarják, Hadúr, egyszer visszatérsz! Rosanna csillogó szemmel állt fel, s némán térdet hajtott – ezúttal őszinte tisztelettel. Társai követték példáját. A vacsora s a haditanács – Graum lopva fellélegzett – véget ért. 4. Par-Elya fölött magasba kúszó nap sugarai beáradtak a Dorcha palotájának ablakain – s jórészt érintetlen ágyakra, makulátlanul fehér vánkosokra hulltak. Néptelen volt az előcsarnok, néptelen a lovagterem, amelynek márványpadlóján szelindekek osztozkodtak a reggeli maradványain. Annál nagyobb volt a sürgés-forgás az erődített, tágas udvarokban: a szolgák elővezették a felszerszámozott lovakat. Kürtszót hozott a szél: a tiadlani századok indulásra készen álltak, tisztjeik felváltva figyelték a zárt kaput s a láthatárt. A helytartó maga is megjelent, hogy "húgának" szerencsét kívánjon. Miután a társaság tagjai nyeregbe szálltak, pálcájával odaintette a bárdot. – Úrnőm...? – Üzentem van számodra Tier Nan Gorduin. Az egyik testőröm hozta az éjjel Lándzsás Eriktől. Gorduin meghökkent. Hosszú pályafutása során két efféle üzenetet kapott mindössze: az egyiket Larmaronba, a másikat a Shadoni-öböl egy
eldugott halászfalujába küldte utána a legendásan szűkszavú Lándzsás. "Őrizkedj a déliektől!" – ez az általános utasítás állt mindkettőben. A levelek korát éljük – gondolta keserűen. Halljuk hát! – Így szól: "Figyelj az embervadászra!" – folytatta halkabban a Dorcha. – Erik szerint Sheenwall falai közül származik… Jól tudod, mit jelent ez. Hogy melyik oldalon állnak a smaragdmágusok, egyelőre nem sejti senki. Veszélyes lenne bíznotok benne – arról pedig, hogy magatokkal vigyétek, egyenesen óva intelek! – Értem – mormolta a bárd –, és sajnálom is. Mac-Lier az éjszaka folyamán elhagyott bennünket. Csupán egy levelet és egy apró bálványt hagyott hátra – mint írja, zálogul. A Dorchát elnémította a döbbenet. – Tehát zálogul – mondta rekedten. – Szép. Különös tekintettel arra, hogy az elmúlt néhány száz esztendő alatt alig néhány embernek sikerült észrevétlenül kijutnia Di’Marem falainak gyűrűjéből. Rosanna közelebb léptetett – a rongyosok követték példáját. Mac-Lier nem mindennapi ember – jelentette ki a bárd –, és erősen kétlem, hogy rossz szándékot táplál irányunkban. Figyeljetek! "Tier Nan Gorduin, Neked írok csupán, de ha jónak látod, ismertesd üzenetem tartalmát a többiekkel. Fájó szívvel hagylak el benneteket, ám mestereim értésemre adták, hogy Sheenwall holléte napvilágra került, s így egész rendem menekülni kényszerül. Nem engedhetjük, hogy a Bosszúállók ránk bukkanjanak. Sajnálom, hogy nem küzdhetek mellettetek az ütközetben – talán egyszer még összehoz bennünket a sors, s akkor törleszthetek valamit becsületbeli adósságomból. Tudnod kell: Sheenwall sosem tevékenykedett a Szövetség ártalmára, s ha tovább rejtőzik, azt csak saját biztonsága érdekében teszi. Sok szerencsét kívánok jövőbeni vállalkozásaidhoz – felkutatásomat kivéve. Hozzád fordulok, mert megkedveltelek, s mert úgy sejtem, szavadnak súlya van; bizonyára megakadályozhatod, hogy a Dorcha emberei az üldözésemre induljanak. Mindannyiunkat szorít az idő, ráadásul mire e sorokat végigfutod, messze járok már – messzebb annál, ahová holmi kardforgató eljuthat.
Mac-Lier" Gorduin szünetet tartott, megköszörülte torkát. – Van itt még valami – mondta. – Felolvasom ezt is – ha másért nem, hát annak érdekében, hogy a szavamnak továbbra is súlya legyen... "A halványt neked hagyom. Használd tetszésed szerint – tudom, konyítasz valamit a mágikus tudományokhoz, s akadnak ezekben a körökben felettébb befolyásos barátaid is. Sheenwall első ajándéka ez a világnak. Rendünk nagymestere beleegyezett, hogy rád bízzam. Azért, amit tettél, s amit tartok felőled – hozzád foghatóan különös emberrel még sosem találkoztam. Ha rálelsz a szobor titkának nyitjára, ha valaha a segítségedre lesz, gondolj rám!" A kalandozók zavartan álltak. A gárdakapitány szitkot mormolt, a rongyosok egymás között bocsátkoztak találgatásokba – Rosanna azonban eltűnődött, s amikór felemelte fejét, derűs volt az arca. – Köszönet mindenért, nővérem – fordult a helytartóhoz. – Nem búcsúzom, hisz találkozunk még; testvérek, közt mit sem számít néhány hónap vagy esztendő... – A kapu felé fordította hátasa orrát, felkacagott, vörösbarna haja vadul lobogott a szélben. – Visszatérek! A helytartó a tétovázó bárdra tekintett. – A sheenwalli nem túlzott, Ilanor szülötte – mondta. – Rendkívüli ember vagy, s rendkívüli ajándékot kaptunk tőled valamenyien tegnap este. Sokat töprengtem, mivel viszonozzam, hisz nem udvaronc, harcos vagy, hajlíthatatlan, büszke nép fia – végül úgy határoztam, tiszta lelkiismerettel csak egyvalamit kínálhatok... – Lecsatolta derekáról dísztelen, fekete bársonyhüvelyű kardját. – A Dorcha barátja nem szállhat csatába igazi fegyver nélkül, nem forgathat kölcsönpengét e zordon világban! Gorduin hallgatott. Tenyerén méregette, négyujjnyira kivonta a keskeny, bámulatosán könnyű fegyvert – azután megborzongatta a bizonyosság: Él!. Lüktetett. Érzéseket sugárzott. Lenyűgöző volt és félelmetes – épp neki való. – Századokon át szolgálta Tiadlant és Északot a Dorchák kezében – s nem
kétlem, hasonlóképp méltó kézbe került most is. Becsüld meg és ügyelj rá: élő fémből kovácsolták. Néhány hét alatt úgy hozzád nő, meglásd, mintha a tested része volna. Most menj! Ne várakoztasd tovább nemes társaidat! Gorduin meghajolt, a nagyasszonyra emelte tekintetét. – Valahányszor kézbe veszem, te fogsz eszembe jutni, úrnőm. – Elmosolyodott. – Igaz, e fogadalom nem épp tisztességes: túl könnyű lesz betartani! Shirin wri Kriles felkacagott. A felhők mögül ekkor bukkant ki a nap – s mert örömét lelte a hadba vonuló ezrek látványában, bőven juttatott nekik az égiek aranyából. 5. agrahas mezején hajnal óta dúlt a harc. Az orkok rohamát visszaverték Dwyll hercege Corian vértes gyalogosai, e szálas, komor, nehéz léptű hegyi emberek. Két álló órán át tombolt a közelharc a sáncokon; a csatabárdot forgató északiak megvetették lábukat, nem hátráltak egy tapodtat sem. A Kard Testvériségének lovagjai kétszer is rohamra indultak a síkot keleten határoló bozótos meredélyen, ám Hafglen báró nehézlovassága újra és újra útjukat állta. Szörnyűséges, vállban, mellben összeforrt ikerpárok gyanánt gyürkőztek a harcosok, felbőszített vadakként martak egymás torkába, oldalába a seregek. Lord Ral da Ranga fel s alá vágtatott a naplovagok sorai előtt, parancsokat osztogatott tisztjeinek – maga akart meggyőződni róla, hogy mindet pontosan végrehajtják. Várt. Szívesen óvta volna meg övéit, a döntő ütközetre tartogatta őket – most azonban úgy ítélte, ez a csata sok szempontból igenis a legjelentősebb. Ha a várossal szemközti magaslaton várakozó Fekete Hadurak jelt adnak s bevetik a Vihargárdát, nem sokáig tarthatja arcvonalát. Egyedül a Carnelian vezette falanxban bízott, ám az abasziszi hercegkapitány értésére adta: nem bocsátkozik harcba mindaddig, amíg a swanuli emelkedőn állást foglaló sereg vezérei színt nem vallanak. Lord Ranga nem táplált illúziókat. Falanx ide vagy oda; a küzdelem kilátástalannak rémlett a két Fekete Hadúr ellenében. Ha az
idegenek toron pártját fogják, siettetik csupán az elkerülhetetlent. Ha megőrzik semlegességüket, esetleg részt kaphatnak a zsákmányból: a Dwyll Unió fővárosa három, sőt, négy fosztogató hordának is gazdag prédát ígér... A swanuli dombon háromezer éjfekete páncélba öltőzött, másfélkezes kardokkal, csatabárdokkal felfegyverzett lovag állt csatarendben. A szárnyakat és utóvédet különös, fehér bundájú, vörös szemű orkok tízezrei alkották – a szokástól eltérően vasszegekkel kivert, sötét s patyolattiszta egyenruhát viseltek valamennyien. A sereg pirkadat óta figyelte baljóslatú csendben a csata alakulását. A vezéri sátorban két férfi ült a tábori asztal mellett. Mindketten magas termetűek voltak, zöld páncélt viseltek. Egyikük fejét sem óvta sisak. Az idősebbik arcát sötét szakáll keretezte, markáns arcán komor nyugalom ült. Kétkezes pallosát az asztalnak támasztotta – a pengén időről időre hideg tűz cikázott végig. A magasabbik arcát fekete abbitmaszk takarta. Ökölnyi smaragdok a szemek helyén. Hollófekete haja a derekát verdeste, az oldalán függő nehéz kard markolata meglepő élethűséggel egy nőt formázott. Az asztal lapján nyugvó bal kar illesztések nélküli, sima fekete acél. Airun Al Marem és Alex con Arvioni, a Halottak istenének földi helytartói – seregükben Darton evilági birodalmának lovagjai és fehér orkjai. Egy hadnagy lép a sátorba – haját ifjabb mesteréhez hasonlóan hosszúra növesztette. – Az északiak nem bírják már sokáig, uram. A Vihargárda készülődik. Talán ideje volna... – Nem – feleli szárazon Airun Al Marem. – Várunk. A hadnagy fejet hajt, kihátrál. A vezérek egymásra pillantanak – jóelőre elterveztek mindent. Szemükben kegyetlen vidámság bujkál. A sereg pedig várakozik. Várnak némán, titokzatosan, fenyegetően.
Az Unió serege egyre hátrál. Lord Ranga megfúvatja a kürtöket – hiába minden, harcba kell küldenie lovagjait. Nem várhatja ki a Fekete Hadurak sorsdöntő támadását. Tudja, hogy veszített. Calyd Karnelian sem vár tovább. Átlátja a Ranil-rend nagymesterének kétségbeesés szülte szándékát – és dönt. Pokolba az idegénekkel! Pokolba mindazokkal, akik boldogsága útjába álltak, akik csaknem elvették jövendőbelije életét, akik megakadályozták, hogy karjába zárhassa a messzi tengeren! Kiadja a szükséges parancsokat: a pajzsfal összezárul. Dobszó: "Harchoz!" Grengor és tisztjei századaik élére álmák. Az egyenesség, mely nem ismer határokat. A két Fekete Hadúr kajánul figyeli az eseményeket. – Úgy, úgy! Hát elhatározta magát végre az abasziszi kutya! – acsarog Rowon hercege. – Pompás! Utasításokat osztogatnak ők is – a Vihargárda ötös sorokba rendeződik. A fekete zászlók sötét tűzként lobognak a szélben. Hírhozó érkezik sietve. – Kelet felől porfelhő közelít... Sok ezer lovas... – Dakul kán hordái – legyint a Kard Testvériségének nagymestere. Övében széles pengéjű, mérgezett tőr – neki jutott a tisztesség, hogy a város bevétele után az áruló, a Szem szívébe döfhesse. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar megérkeznek... – Annál jobb! – A herceg összeveri két vaskesztyűs tenyerét. – Add meg a jelet az általános támadásra! Kürt rikolt, a Vihargárda nekilendül. Alex con Arvioni a szemhatárt kémleli. – Jönnek már – szól oda Airun Al Maremnek. – Úgy, ahogy megjósolta. – Azért él köztük, hogy ismerje az itteni viszonyokat. Különben is mágus... – Akkor hát támadunk... – Felemeli érckezét – mély hangon döndülnek a
dobok, két hatalmas, páncélozott holt-eleven hátast vezetnek eléjük. A vezérek nyeregbe szállnak, s a csatarendben várakozó lovagok élére léptetnek. Ranil rendjének fegyveresei rontanak elsőként a harc sűrűjébe. A vértes gyalogság utat nyit nekik – szétválik az embertenger, ahogyan az igazi vált szét egykoron Mogorva Chei délnek tartó népe előtt... A ragyogó páncélzatú, vágatató ezredek fergetegként csapnak Gro-Ugon orkjaira. A Vérivók, messzi földről idegyűlt fenevadak szűkölve hátrálnak: nem erősségük a szemtől szembeni küzdelem. Egyre beljebb és beljebb nyomul tömegükbe az érchegyű ék; a levegőben vérgőz kavarog, fátylát csakhamar feketére festi a por. A rögtönzött pajzsfalak percekig állnak csak, a futókra kard-, buzogány-, csákánycsapás zuhog; döglődő lovak vergődnek, nyerítésük nyomja el az alájuk szorult fajzatok hördüléseit. A diadal súly kérdése csupán, az pedig egy pillanatra sem kétséges, melyik oldalon akad több jóféle acél. A Vérivók menekülnek. Ám hátukban, a biztonságosnak vélt lejtőn is arat a halál: Toron Vihargárdája támad onnét, katonái kíméletlenül vágnak orkot, embert,, állatot, nem kegyelmeznek az útjukba kerülő rowoni zsoldosoknak sem. Lord Ranga visszafogja lovát. A Vihargárda közeleg: hátasaik patája alatt megrendül a föld. Félelmes lendülettel zúdul egymásnak a két sereg. A kavarodás nem ismer sebesültet, rémültet, lemaradót: rőt örvénybe vész a világ, a hadi jelvények úgy fenyegetik az eget, mint az ítéletnap hírnökei. A síkra fekete lobogók árnya borul. Lord Ranga vágtat, hol itt, hol ott bukkan fel a maga vérszín zászlajával. Amerre jár, felvetik fejüket a város, az Unió harcosai: karjukba visszatér az erő, szemükben ismét elszánás szikrázik, de csakhamar kihuny – iszonyodva várjak a pillanatot, mikor a három Hadúr találkozik. Tudják mindannyian: a magányos zászlótartó nem hagyhatja el élve a csatamezőt... Karnelian falanxa időközben eléri a toroniak jobbszárnyát. Módszeresen pusztít el minden útjába kerülőt, lassan, de feltartóztathatatlanul halad előre a domb felé, ahol Rowon hercegének sátrai emelkednek. Ha eléri s felégeti őket, győz – vagy bősz elégtétellel hal meg. Katonáival vállt váltnak vetve, sisak nélkül küzd maga
is: jobbjában kard, baljában tengerzöld lobogó… Keleten a porfelhő egyre hízik, nő. Méhéből lovasok tucatjai, százai, ezrei rúgtatnak elő. Az élen Rosanna, a Hatodik Vörös Hadúr – szeme lángol, magasra emelt kardja élén égi tűz. Nyomában Timul cwa Anrem megmaradt rongyosai, Tiadlan helytartójának könnyű fegyverzetű harcosai, s persze az ilanori bárd, Tier Nan Gorduin. Nincs erő, mely feltartóztathatná az érkezők rohamát. A toroni és rowoni oldalvédet váratlanul éri a csapás – felmorzsolódnak anélkül, hogy jelet adhatnának, futárt meneszthetnének a Dawalon kapuit döngető fősereghez. A külső város lángol. A füstöt délnek űzi a szél, aztán mást gondol, szétteríti Sagrahas síkján – megmentve ezzel a kétfelől szorongatott Lord Ranga életét és becsületét. Keleten mind több tévelygő századot egyesít, ragad magával a tiadlani áradat – Rosanna de Lamar hamarost százezernek parancsol anélkül, hogy sejtené. Dawalon sáncai felé robog, lecsap, fordul s lecsap megint a roppant emberkígyó. A falakon a törtek helyén régi-új zászlók emelkednek: ezüsttel áttört mezőben tündöklő napkorong. Prédáját hátrahagyva, fegyvereit eldobálva fut az ork – egy fertályóra múltán hírmondó sem marad belőlük a kihegyezett karók, egymáshoz kötözött vén fatörzsek hegylakók vigyázta erdejében... Nyugaton, ahol az éjszín lobogók lengnek, sötét erőktől fűtve tombol, pusztít a Vihargárda. Ranil lovagjai az árkok, földhányások felé húzódnak vissza – értetlenül, szóra képtelenül bámulják a swanuli magaslat irányából feléjük hömpölygő fekete áradatot. Alex con Arvioni állni látszik száguldó hátasa nyergében. Súlyos kardját lóbálja, kacag. Dartont szolgálja, Darton pedig ugyancsak szíveli az effajta csínyt: nem csupán a halál, a tréfák istene ő, ki nem állhatja égi – vagy pokolbéli – társait, akik a pusztítást, a rettenetet, s főként önmagukat komolyan veszik... Alyr Arkhonnak tett ígéretükhöz híven harcba szállnak hát Darton fekete lovagjai és fehér orkjai – az Északi Szövetség oldalán. Airun Ál Marem a Vihargárdának ront. Lovasokat, lovakat szel ketté
megszentelt pallosával; tombol, sebeket oszt, azután, hogy a toroniak irtózva hátrálni kezdenek, megzabolázza csupa csont hátasát. Borral kínálja a sebesült városbéli lovagokat. A haldoklók füléhez hajolva a túlvilági lét gyönyöreit ecseteli vigasztalón – s nevetve távozik az értetlen pillantások kereszttüzében. Megtette a magáét. A csata egy fertályóra alatt eldőlt, ám a visszavonuló orkok és toroniak üldözésével csupán késő délután hagytak fel. A két Fekete Hadúr egy század Vihargárdista élén kitört a gyűrűből – az elit alakulat zöme azonban odaveszett. Két évszázad alatt öt ízben dúlt csata Sagrahas kopár mezején – ám, miként a bölcsek állították, ez volt mind közül a leghevesebb. Az ellenséges áldozatok összeszámlálása, tűzre, gödörbe vonszolása egy álló hétig tartott Dawalonban pedig annak rendje s módja szerint feljegyeztetett, hogy a vérzivatarban hetvenezer ork és csaknem húszezer birodalmi lovag veszett oda. 6. városkapuk megnyíltak. A külső fal mentén néhány épületsor és szín mindegyre lángolt – jóval később, napszállta után fojtották csak el a tüzet a rejtekhelyükről előmerészkedett vajákosok. A győzelmet követő óra a gomolygó füst, a diadalmámor – és a zűrzavar órája volt. Gorduin jól ismerte a lelkiállapotot, melyben a polgár tehetségéhez, pénztárcájához mérten lóra, kocsira, hintóra kap, kaputól kapuig rohan, s legázolja mindazokat, akik szerencsétlenségükre elébe kerülnek. A maga nyergébe emelte át Salinát, akit az ütközet alatt egy teljes tiadlani század védelmezett – a Dorcha, jó politikus lévén, tüstént felismerte Calyd Karnelianban a jövő abasziszi királycsinálóját, s igyekezett a kedvére tenni. – Jól vagy? A lány hátrasimította fényes, sötét haját: két fonatot készített, s szalaggal rögzítette a tarkóján, ahogy a városbeli íjászoktól látta. A bárd figyelmét nem kerülte el, milyen hevesen ver a szíve – Lord Ranga az imént közölte, hogy hamarosan befut a hercegkapitány.
– Semmi baj – súgta a fülébe a bárd. – Egyetlen karcolás sem érte. Salina továbbra sem szólt. Most a fehér mén sörényét vette munkába értő ujjakkal, azután egyszerre Gorduin szemébe nézett – és sírva fakadt. – Olyan... olyan boldog vagyok! A keletre nyíló ókapu felől vágtában közeledtek a rongyosok. Anrem vezette őket. A bárdot megpillantva megzabolázta lovát. Füttyentett. – Még tart a játszma, dalnok uram! Az imént értesültünk róla, hogy az áruló a városban van! A Fellegvár. Idáig nem ért el a füst, s eltompultak az ispotályok felé cipelt sebesültek panaszos kiáltásai is. A kőfalak réseiben békésebb idők hírmondói, fehér galambok tanyáztak, északi szél csattogtatta az Unió s a város jókora zászlait. Gorduin és Anrem Rosannával, a gárdakapitánnyal, a lovagrend őrségének maroknyi tisztjével szinte egyidőben ért a kapuhoz. Valahonnét egy éltes, feketébe öltözött elöljáró is előkerült – tekintete ide-oda rebbent, magát látta mindenütt a fényes karvasak, széles pengék tükrében. – Ranil szerelmére, urak... – Wolkum Naizerd – sziszegte a koldus. – A mágus. A dorani diplomata. Hol találjuk? – A vendégeket rendszerint... odabent szállásoljuk el. – Az elöljáró nagyot nyelt: nem tudta mire vélni a porlepte idegen dühét. – Ha óhajtják, egy emberem nyomban... Rosanna minden teketória nélkül félrelökte, és futásnak eredt. – Maradj a kapitány mellett! – súgta Gorduin Salinának, és rohant ő is. – Meglép – zihálta Graum. – Akármi legyek, ha meg nem lép! Az öregtoronyhoz vezető folyosó lejáratánál alabárdosok toppantak eléjük, a rongyosok fenyegető pillantásai azonban meghátrálásra késztették őket. A torony lábánál már csak fehércselédek, az első, hajnali roham főrangú sebesültjei, városi tisztviselők és kulcsárok lézengtek. Példás igyekezettel tisztultak a közeledők útjából; azok, akik hírül vették a kapkodás okát, a felső szintek ablakai felé tekintgettek. – Lezárni a kijáratokat! – kiáltotta a tisztek egyike. Valamennyit! – De nagyságos uram...
– Pusztulj! Gorduin megtorpant. A homlokát ráncolta. Odafent... Azután elszabadult a pokol. Az öregtorony felső szintjének ólomüveg ablakai sorra kirobbantak. A szanaszét szaladókra szilánkeső hullt – utóbb fadarabok – asztalok, székek maradványai – záporoztak a magasból. Baljóslatú ragyogás áradt szét a tető alatt. – Mágia! – rikoltotta Graum. – Mágia! Valaki harcba szállt a gazemberrel! A bárd sejtette, ki lehet az a valaki, ám mielőtt szóhoz jutott, a tornyot minden eddiginél hevesebb robbanás reszkettette meg. Az évszázados kövek egyike-másika kifordult sarkaiból s aláhullt a fal mentén: halált hozó zuhatag. – El innét! – bömbölte a vértes tiszt. – El innét, emberek! Gorduin hunyorgott. Szekérderéknyi nyílás tátongott most a torony oldalán: homályából, mint valami rossz álom, egy alak bukkant elő. Valaha ember lehetett – apró feje vékony, inas nyakon ült, lábait térdben behajlította, ahogy a mélységbe bámult. Feketén csillantak szemei s fekete volt – netán feketére égett – a bőre is; éleset rikoltott, s széttárta roppant szárnyait.... Rosanna megragadta a bárd vállát. Tekintetűk összevillant. Tudták mindketten. – Lőj! Gorduin máris felfelé lendítette a kharei nyílpuskát, Ranil azonban nem fogadta kegyeibe: elvakította az épület hajlata mögül kibukkanó nap. Figyelmének pillanatnyi lankadását kihasználva a nagy, groteszk lény szárnyra kapott: három erőteljes csapással a tetők fölé lendült, a szél fülükig sodorta rekedtes kacaját. A vértes tiszt tombolt. – Félezer arany! Félezer arany az íjásznak, aki elkapja azt a bestiát! A fellegvár falairól néhány vessző röppent a magasba. Egyik sem jelentett komoly veszélyt a távolodó lény számára. – Wolkum Naízerd! – kiáltotta Rosanna a Vörös Hadúr messze csengő, hatalommal telített hangján. – Megállj! A csúf pára épp megszabadult emberi öltözékének utolsó foszlányaitól, mikor elérte a csapás. Összerándult a levegőben – Gorduin ugyanebben a pillanatban rátalált a célra, és összeszorított fogakkal útjára bocsátott négy nyílvesszőt. – Talált! – lelkendezett Graum. – Menten lezuhan! Akkor aztán...
A lény magatehetetlenül, forogva hullt alá. Rikoltásai újabb üvegtáblákat repesztettek meg, a paloták falára sötét, dögletes bűzt árasztó vércseppek hulltak. Mindhiába: a bárd szeme láttára mozdultak, tárultak ki ismét a hatalmas szárnyak – a várbéli íjászok következő sorozata úgy perdült le róluk, mintha a csontok közt hártyavékony abbitacél feszült volna. – Lőj! – toporzékolt Graum. – Öld meg! Gorduin némán rázta a fejét. Még mindig túl nagy erők védelmezik... Leengedte a nyílpuskát, és szembenézett a madáremberrel. Mit műveltél odafent, pokolravaló? Tüstént megkapta a választ. A megrokkant torony belsejéből sárgán izzó fénylövedékek sorozata zúdult Wolkumra. A groteszk lény lángokba öltözött, tótágast állt a levegőben – azután nyoma veszett egy vakító villanásban. – Vége! – A vértes tiszt szemét leárnyékolva fürkészte az eget. – Ennek befellegzett! – Megúszta – mondta halkan, ám annál határozottabban Gorduin. – Kaput nyitott és átbukott rajta; hogy hová, egyelőre csak az. istenek tudják – de a dorani nagytanács is megtudja hamarosan... A nagytanácsról eszébe jutott valami – távolabb húzódott a toronytól, feltekintett a magasba. – Alyr! Hé, Alyr! Nem esett bajod? Odafent, az omladék szabálytalan alakú négyszögében megjelent a nekromanta. Kimerültnek, de sértetlennek látszott. Végigtekintett a bámészkodókon, odaintett Rosannának, azután egyenest a bárd szemébe nézett – és vérbeli szerencsejátékosokat is megszégyenítő nagyvonalúsággal tárta szét karjait. – Vagyis sikerült Délre jutnod... – mondta néhány perccel utóbb Gorduin. A Fellegvár kapuja felé tartottak valamennyien: csak most kezdték érezni, mennyire kimerültek. – Előkerítetted Alexet és Airunt, azután ide siettél, hogy lecsapj a Szemre... Hol hibáztál? – Nem hibáztam – mormolta a félelf. – Az első pillanattól tudtam, hogy hatalma felülmúlja az enyémet: akár hiszed, akár nem, a Dorant alapító ösmágusok egyikének távoli
leszármazottja. Reméltem, eléggé meggyengíthetem ahhoz, hogy fegyverrel végezhessetek vele. – Félrenézett. – Tévedtem. – Nem számít – mondta a bárd. – Előkerítem és végzek vele. Hallod, Alyr? Ha tíz évembe telik, azt sem bánom. A nyomában leszek. Temérdek időt szánok rá... Maga elé bámult. – Azt hittem, végzett veled odafent. A nekromanta, ha elérzékenyült is, remekül titkolta. – Élek – szögezte le. – Dolgom van még idefent. – Rosannához fordult. – Nagyszerű munkát végeztél az elmúlt hetekben. Elkövettél azonban egy hibát, melyet nyomban orvosolnunk kell. Graum! – emelte fel hangját. – Maradj mellettünk, és állj készenlétben!. – Ahogy kívánod, mester – dünnyögte a goblin. Végtelen könnyebbséget szerzett neki, hogy végre kimondhatja. – Mester? – hüledezett az északi szépség. – Mi a... A következő fordulóban, a kaputól alig tíz lépésnyire egy tetembe botlottak. Az éltes elöljáró volt az. Hajítótőr végzett vele. – Ettől tartottam – sziszegte Alyr. – A fal mellé! Fedezzétek magatokat! Izgatott kiáltozás. Fegyvercsörgés. Futó léptek dobbanása. – A kapunál! Fegyver van nála! – Hátrább! – parancsolta valaki. – Még megöli a lányt...! Gorduin szívét marokra kapta a rémület. Megöli a lányt... Szünet. Azután felcsendült egy ismerős hang: – Alyr Arkhon! Doran vérebe, itt vagy? A gárdakapitány. Mintha mosolygó maszkot erőltettek volna a nekromanta ábrázatára. A bárd csak ámult: Graum tőrt csúsztatott mestere előrenyújtott bal kezébe. – Alyr... A félelf rá se hederített. A sarokig osont, ott lapult meg ismét. – Itt vagyok, Sigur – mondta higgadtan. – Hallgatlak. Gorduin fejében fény gyűlt – fájdalmas megvilágosodás volt. Sigur báró. Toron kémszolgálatának vezetője. Rosanna szívszerelme. A renegát tiszt, aki kezdettől fogva a bolondját járatta
velük. Aki hidegvérrel komédiázott, megnyerte bizalmukat, s velük maradt, hogy minden mozdulatukról beszámolhasson urainak. Shulur öble. A thekszeli szentély. A Szem. Ki tudná megmondani, hány emberélet szárad a lelkén? Anrem két társáé és Onzuné bizonyosan. Már ezért is halált érdemelne. De most... S én rábíztam Salinát! Ajkába harapott, felhúzta a nyílpuskát. Három lövés. Egyegy vessző három Sigur-félének is elegendő. Mégsem léphet ki a fedezékből. Nem kockáztathat. Ha a lánynak baja esik, a világ sem elég tágas, hogy elrejtőzzék benne Karnelian dühe elől... – Tier! Tier Nan Gorduin! A hercegkapitány. Hát megérkezett végre ő is... – Itt vagyok, Calyd. – Hála az isteneknek! – Az abasziszi hangja őszinte megkönnyebbülésről árulkodott. – Van egy kis gondunk. A toroni görény. Nála a feleségem. – Tudom. – Lovat és szabad elvonulást akar. Azt ígéri, a városon kívül elengedi. – Szünet. – Meg tudod állítani? Gorduin megborzongott. Kránra! Mi vagyok én, varázsló? – Nem ígérhetem... – Ne is ígérd, ilanori! – acsargott Sigur. – Maradj, ahol vagy! Alyr Arkhonnal van beszélnivalóm! – Ne menj, mester! – sziszegte a goblin. – Megöl! – Azt hiszem, igaza van – bólintott a bárd. – Rengeteg megpróbáltatáson esett át az utóbbi hetekben. Nyilván halálosan kimerült, és bosszúra szomjazik. – Tier! – kiáltott át a túloldalról Karnelian. – Azt akarom, hogy tudd: nem a te hibád! Hallottam egyet s mást. Nem a te hibád! Igazán köszönöm – gondolta Gorduin. Vajon csak azért mondja, hogy ne remegjen a kezem? – Várlak, Alyr Arkhon! – toporzékolt Sigur. – Téged és a lovat! – Tier! Salina. – Igen, kedves... – Öld meg! Kerül amibe kerül – öld meg az átkozottat! – Várjatok! Rosanna mély lélegzetet vett, s kilépett a fal mögül.
Gorduin ugrott volna, hogy visszafogja, azután mást gondolt, és átszaladt a túloldalra. Tíz-tizenkét lépéssel messzebb került így a kaputól és Salinától, de legalább nem kellett az azonnali felfedeztetéstől tartania. Ha a szerencse ismét mellé szegődik, leterítheti Sigurt, amint az nyeregbe száll. Ha nem... E második eshetőséggel nem szívesen számolt. – Rosanna! – sziszegte Alyr. – Vissza! – Kéred vagy parancsolod? – érdeklődött a lány. Szemében könnyek csillogtak. Egyre közeledett a boltozat árnyékában lapuló, Salinát fogva tartó "gárdakapitányhoz". Az orgonasípokon túl tömegével várakoztak az ugrásra kész falanxharcosok. – Állj meg, Rosanna! – csattant fel Sigur. – Téged nem hívtalak! Gorduin a párkányra támasztotta a nyílpuskát, gondosan célzott. S ott volt az álom: a szép és a szörnyeteg, a megközelíthetetlen ellenség az eleven pajzs mögött. Nem férhet hozzá. Nem árthat neki. Veszítenek. Rosanna félúton járt a toroni rejtekhelye felé. Széttárta karjait, jelezvén: nincs nála fegyver. – Gangwel... – Sigur! – sziszegte a férfi. – Egyszer s mindenkorra Sigur! – Szeretlek, Sigur. A bárd mélyről feltörő sóhaját talán még az ókapu reszketeg őrei is hallották. A toroni eltűnődött. Elemezte a helyzetet – és mert úgy érezte, elsőszámú célpontja, Alyr kicsúszik a markából, gyors döntést hozott. – Én is szeretlek, kicsim. Gyere hát! Gyere ide! – Ne! – fohászkodott az Arel-pap. – Ne engedd, istennőm...! Rosanna megszaporázta lépteit. Sírt – a könnyek végigperegtek kormos arcán, elnyelték őket az évszázados kövek repedései. – Annyira féltelek... Sigur mozgásba lendült. Néhány pillanatra feltűnt Gorduin s a tetőkön megbúvó abasziszi mesterlövészek látómezejében, azután visszahúzódott megint. Salina nyakát most bal karja hajlatában tartotta, jobbjával Rosanna felé nyúlt. – Gyere csak, kedvesem... A Hatodik Vörös Hadúr tőre megvillant. A keskeny penge az áll alá csapódott, és a toroni agyáig hatolt. Salina oldalt ugrott – sikerült kitérnie a lehanyatló test
útjából. A külső oldalról ketten, öten, tizen rohantak féléje. Egy magas, sötét hajú férfi állta útját, és a karjába zárta. Karnelian. A többi már jött magától. 7. orduin, Alyr, Graum és a rongyosok lassan, lépésről lépésre merészkedtek a leterített ellenfél közelébe. Anrem átölelte Rosanna vállát. A lány remegett. A nekromantára sandított – hangja meglepő határozottsággal csendült: – Hibáinkat csak mi magunk orvosolhatjuk, ó Alyr. A legapróbbaktól a legnagyobbakig. – Kihúzta magát. – Hol maradnak az őrök? Nyomban húzzák fel a rácsot, takarítsák el ezt a dögöt, aztán kerítsék elő a lovamat: amint leszáll az est, indulunk! Valaki köpönyeget terített Sigur testére. Sorra szállingóztak elő a rejtőzködők: lehettek vagy hatvanan. – Vége! – emelkedett ismét a helyzet magaslatára a vértes tiszt. – Őrizzétek meg a nyugalmatokat, emberek, elmúlt a veszély... Gorduin Alyréhoz igazította lépteit. Graum ott loholt a nyomukban. Mindhárman tűnődve néztek a távolodó lány, a kóborlók teljhatalmú hadura után. – Alábecsültük – mormolta a félelf. – Már csak abban reménykedhetünk, gyorsan felejt. -Minden nő gyorsan felejt – emlékeztette a goblin. Tier Nan Gorduin elmosolyodott. – Adjunk hálát az égnek! – fordult társaihoz. – Az utódoknak így maguknak kell eldönteniük, mit tartsanak rólunk...
EPILÓGUS ESZTENDŐK ARATÁSA Éjfél. Ropogva mozdul Doardon jege A Lorn medrét mennydörgés rázza Sárkányok, kígyók fészkükből kelnek. Száll visszazengve ég-föld a nyárba Tépi a sziklát a sárga villám Felhő fut, árva, Tharr dühevágja Dörög, dörög Észak megannyi tornyán…
sagrahasi ütközet – ezt egyetlen valamirevaló történetíró sem mulasztja el megjegyezni – nyitánya volt csupán a Hetedkor utolsó, sorrendben tizennegyedik Északi Háborújának, melyben félszáz állam szülöttei küzdöttek s véreztek a Hatalom lobogói alatt. A Szem lecsukódott ugyan, az általa okozott károkat azonban jó ideig nem hogy helyrehozni, felmérni sem sikerült. Eligor, a Vörös Hadurak leghatalmasabbika, a Szövetség legfőbb támasza változatlanul abban a messzi világban raboskodott, ahová ellenfelei taszították, a tiadlani Dorchának pedig rá kellett döbbennie: az előítéletek bármely toroni vezérnél komolyabb ellenfelek. A Fekete Hadurak nem késlekedtek javukra fordítani a bizalmatlanság és széthúzás támasztotta zűrzavart: fegyverbe szólították a birodalom s a csatlós országok minden népét. Felvonultak s harcba szálltak Gro-Ugon ork törzsei. A Kard Testvérisége tizenkétezer lovagjával, az abasziszi nagykirály teljes haderejével szolgálta a császárt s boszorkánymestereit. A megüresedett trónokra új árnyak vetültek; megtette a magáét Rowon véres kezű hercege, Alidax boszorkányúrnőjének örököse, az ediomadi főhierarcha, no meg Shruk Dakul, aki ökörfejes hadijelvénye alá gyűjtötte a keleti barbár hordákat – Duaronig vezető útjuk állomásait felprédált városok lángjai jelezték. A Szövetség azonban szívósnak bizonyult, szívósabbnak Északfölde leghatalmasabb fenyőinél, melyek közül nem egyet hasogattak szét az ork fejszék. Doran mágusai lassanként úrrá lettek a helyzeten, s a háború harmadik esztendejében ellentámadást indítottak. Letettek arról, hogy a csapatokat egyetlen Hadúr pálcája alá rendeljék – Eligor távollétébea ez kivihetetlennek látszott – : a hadmozdulatokat közösen irányította a Dwyll Unió elöljárója, a tiadlani Dorcha, Erigow uralkodóhercege, Tarin királyának főgenerálisa, a Titkos, Szekta nagymestere – s persze Rosanna de Lamar, a Hatodik. Északfölde-szerte szólt a riadó. Táborba szállt a Hármak összes kardforgatója, páncélt öltöttek, pallost ragadtak az Unió híres naplovagjai; jöttek a Kóborlók, jöttek a tiadlani kardművészek s a Doardon-hegység komor szerzetesei; Ott volt Calyd Karnelian, Abaszisz hercegkapitánya, aki mindent elsöprő rohamával, pompás falanxharcosaival győzelemmé
változtatta a vereséget Sagrahas mezején; Airun Al Marem és Alex con Arvioni a dartonita lovagok élén; jöttek az agg Torrof Oggi nagyszakállú gyalogosai – mondják, még a sziklák is megrepedeztek, amerre e háromszázezres tömeg útja vezetett. Ütközet ütközetet, ostrom ostromot követett, mígnem a Pyarron szerinti 3695. esztendő hatodik havában, a nagy esők idején Vinalinál szembekerült egymással a két fősereg. A küzdelem – váltakozó sikerrel – két nap és két éjszaka óta folyt már, mikor Toron császárának csapatai nyögni kezdték Arel istennő kezét. A Nyugati Hadtest parancsnokát elf nyílvessző ölte meg, Rowon hercegét fekete lobogójával együtt ragadta el a megáradt Lorn, kíséretének tagjai közül is számosan odavesztek. A Hadúr végzetét látva a birodalom ezredei elbizonytalanodtak, visszavonulásba kezdtek a lángban álló hídon át – ám a túlpartot, s a négynapi járóföldre horgonyzó hajókat kevesen érték el. A rákövetkező évben, Kyel harmadik havának derekán halálát lelte Shruk Dakul, a keleti barbárok kánja. Hordái szétszéledtek a harcosok zöme szálláshelyére tért meg a Nagy Víz (mások szerint a világ) széléig nyújtózó pusztaságba, de százak vonultak délnek is, hogy a testet öltött sivatagi isten, Amhe-Ramun szolgálatába álljanak – hogy milyen sors jutott osztályrészükül, a szél s a homok tudja csak. Gro-Ugon orkjainak öt törzse – a Vérivók, az Írtóztatók, az Irgalmatlanok, a Holdimádók s a Kacagok – öt hosszú éven át pusztított, rabolt az Unió s a Szövetséghez tartozó más államok földjén. A vén Birak Gál Gashad vezette Látók mértékletesebbnek bizonyultak: rendre elkerülték a sűrűn lakott vidékeket, az ellenük küldött seregeket; fajtársaikat messze megelőzve, a 3695. esztendő hűvös őszén indultak, vissza hazájukba. Példátlan, ám kétségbevonhatatlan tény, hogy Gro-Ugon gyepűin került sor minden idők leghevesebb ork-ork összecsapására – a Látók bevárták s szétverték a zsákmánnyal megrakodva menekülő Vérivókat, s sokat levágtak a Kard Testvériségének okvetetlenkedő lovagjai közül is. Grengor Franigan, Karnelian hercegkapitány generálisa, aki hét évvel később, a Szövetség követeként járt Gashad szálláshelyén, a trófeák közt számos fekete páncélt, kicsorbult pallost látott. Az ő beszámolójából tudtjuk, hogy midőn Birak Gal Gashad a P.sz. 3702. esztendőben elfoglalta Reagot, s fiai egyikét ültette Gro-Ugon trónjára, magához rendelte s ott is tartotta a Vérivók pártoskodó főnökét – csontokból álló egyedi gyűjteményében. Az emberi lények háborúja hosszabb-rövidebb szünetekkel egészen 3696-
ig dúlt. Ekkor indította Rosanna de Lamar gyakorta megénekelt Háromhónapos Hadjáratát, melynek végére a császári seregek és segédcsapataik kiszorultak Tiadlanból. Beszélik, a Dorcha a reá ruházott hatalommal élve kegyelemben részesített bizonyos Timul cwa Anremet, akit a Hatodik Vörös Hadúr kíséretében csak koldusként ismertek. Beszélik továbbá, hogy az új király koronázásának ünnepén részt vett Lord és Lady Karnelian, a dorani nagytanács tagja, Alyr Arkhon, ez utóbbi titoknoka, Graum Hegdrok, mi több, a hírneves kalandozó-bárd, Tier Nan Gorduin is. Hogy valóban így történt-e, nem tudhatjuk – az azonban megint csak történelmi tény, hogy épp ezekben a napokban vonult át Tiadlanon Szépmező százezres lovasserege, hogy hetek múltán legázolja, részekre szakítsa a déli határon gyülekező toroni csapatokat. E támadás a Hetedkor tizennegyedik nagy háborújának záróakkordja volt, utolsó mozzanatát minden valamirevaló krónika megemlíti: Khar Nan Duriff thán, a sokáig rejtőző hetedik Vörös Hadúr Arel hava (s a 3696. esztendő) utolsó napján parancsolt megálljt övéinek a Quiron-tenger partján. Vége
A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE Többé-kevésbé mindez megtörtént. Azok számára, akik tisztában vannak Ynev kialakulásának rejtelmeivel, ez csupán látszólagos ellentmondás – a többiektől elnézést kérek. Azzal sem takarózhatom, hogy a könyv szereplői egytől-egyig kitalált személyek – merthogy némelyikük nagyon is valóságos. Mikor cselekedeteiket maguk irányították, az események egy része a regényben foglaltaktól eltérő módon alakult, ám noha a hangjegyek az én változatomban különböznek olykor, a dal – ahogy mondani szokás – ugyanaz maradt. Wayne Chapman Concord, New Hampshire 1988