Észak Lángjai PDF

Lassan ingatta fejét. – Ha nem tévedek, így kell lennie. A szabályok értelmében az átvétel napjáig nem beszélhetünk, levelet is csak a lány tizenötödik születésnapja óta engedélyeznek. Ők tudják, miért. Elmosolyodott. – A tizenhetedik születésnapjára, egy hónappal ezelőtt, néhány szép holmit küldtem neki. Lelkesedik az igazán szép holmikért. Imádja a tengert, a régi dalokat; kedvenc színe a tengerzöld, és... – Elhallgatott, mosolya azonban nem hervadt le. – A neve Salina. Gorduin ízlelgette egy darabig a nevet. A képre pillantva kénytelen volt elismerni: remekül illik a lányra. Tudta persze, hogy ennek is így kell lennie. – A csomagban – folytatta a hercegkapitány – ott volt a zászló. A mellékelt levélben arra kértem Salinát, tartsa titokban, és őrizze jól. Miatta nem aggódom: a céhek neveltjeinek biztonságát fegyveresek sokasága szavatolja, mi több... – még halkabbra fogta hangját – ...akad ott néhány varázstudó is. A Vörös Hadurak drágasága jó kezekben van, barátom – a lehető legjobb és legszebb kezekben. A bárd bólintott. Hasonló helyzetben alighanem ugyanígy cselekedett volna. Más kérdés, mennyire bízhat az ember egy nőben, akivel ráadásul még sosem találkozott... Kétkedő ábrázata láttán Karnelian, alighogy eltette a képmást, felemelte jobbját. – Mint tudod – mondta igen komolyan –, Alidar leányait minden tekintetben a megrendelő igényei szerint nevelik. Mármost – s remélem ez sem lep meg – nekem nem dalos pacsirtára, üres fejű lepedőakrobatára, bájmosolyt villogtató orgyilkosra, néma házirabszolgára van szükségem. A feleségem, noha céhe erődítményében nőtt fel, nagyvilági dáma, s fegyverforgatónak sem utolsó: szó- és pengepárbajban egyaránt képes megvédeni magát, ha úgy adódik; hercegnének való, s én máris büszke vagyok rá. Az alapvető képzettségeken túl rendelkezik azonban egy olyan sajátsággal is, melyet kívánságomra tettek felkészítése alapvető szempontjává. Gorduin felpillantott. A közeli nádasból vadkacsa pár röppent fel, keletnek szárnyalt az élénkülő széllel. – Mesterien színlel? – tudakolta. – Még jobb. – Karnelian mosolya szélesedett. – Úgy nevelték, hogy haláláig hű legyen és igaz. Megőrzi, megvédelmezi a zászlót, mert megkértem rá. A tábor felől az ébresztők elnyújtott kiáltásai szálltak. A hercegkapitány a bárd vállára tette kezét, csendesen mulatott döbbenetén. – Jöjj hát, barátom – súgta. – A ködön, a veszedelmeken túl vár ránk a mesés

Alidar!. Nem messze onnét, a víz felett lebegő párától övezve, ott állt a Farkas. ‘ Noha hatalmas állat volt, az indulni készülő, kötelekkel és rudakkal bajlódó katonák nem láthatták, nem láthatta még a kivételesen éles szemű, kifinomult ösztönű bárd sem. Igaz, hallani hallotta olykor – maga a Farkas, az egykori dalnok akarta így. Mindabból, ami egykor volt, vajmi keveset mondhatott a magáénak, mégis kitartott a fér fi mellett, aki az életét kockázatta, hogy bosszút álljon érte... Hosszan nézett utána szomorú szemével, azután futásnak eredt: minden erőfeszítés nélkül szökell a vízen, a ködön át. Gorduin mellett a helye. Legalább egy ideig még... 5. int megannyi óvatos teknőc, úgy siklott előre a hullámok között a félszáz hatalmas tutaj. A Lom, melyet a Felföld tucatnyi forrása, a csúcsok örök, hava táplál, s mely sebes sodrású folyóként zúdul alá odafentről, folyammá terebélyesedik, mielőtt Anublien tóvidékére ér. E folyam az egyetlen járható út a Riegoy-öbölig nyújtózó rengetegben. Zugait vad törzsek, szökött rabszolgák, kitaszítottak közösségei lakják, egyetlen ékkő tündököl mindössze e tájon: az álmok és vágyak százölnyi magas fallal övezett, dúsgazdag városa, Alidar. Titkait vigyázzák a tornyaiban tanyázó katonák, a tavak iszapjában megbúvó fajzatok, melyek, akárha a céhmesterek akaratának engedelmeskednének, kíméletlenül rontanak a hívatlan látogatók könnyű csónakjainak. Alidarba – s ezt majd mindenki tudja – csak a kapukon át juthat az utazó... Calyd Karnelian nap mint nap végigjárta a lomhán nyugatnak tartó tutajkígyót: utasításokat osztogatott, járőröket küldött ki, s jelentéseik alapján egy-egy vonással egészítette ki bámulatosán részletes térképeit. A bárd nem tágított mellőle – valósággal lenyűgözte a hercegkapitány elszántsága és lendülete. Abban sem kételkedett többé, hogy

a falanxharcosok mindegyike kész meghalni érte. Éjszakánként még az égbolt tanulmányozására is futotta erejéből: Gorduinnal együtt nézte, miként fedi fel orcáját a két hold; sorra nevezte meg a csillagképeket, melyekhez – lévén tengerjáró nép szülötte – meghitt viszony fűzte. A harmadik nap éjjelén felhők gyülekeztek odafent, csak az Égi Lámpás tündökölt, mint valamely kíváncsi istenség rezzenetlen szeme. A negyedik napon, alkonyattájt, sietve jött a félszemű Grengor. Hangját a szokásosnál is halkabbra, mondandóját egészen rövidre fogta. Gorduin látta, hogyan sötétül el a hercegkapitány tekintete, s pontosan tudta hányadán állnak, mire Karnelian odafordult hozzá: – Orkok a folyó kanyarulatánál. Három, legfeljebb négyezer harcos a Látók törzséből. Sok az íjász mindkét parton. Úgy fest, verekednünk kell... – Meglepően nyugodt volt az arca; a bárd megesküdött volna rá, hogy élvezi kissé a fordulatot. – Riadó! A dobok hangjára mintha a messzi Khare tökéletesen olajozott masináinak egyike lépett volna működésbe. Mindenki tudta a dolgát, mindenki megtalálta a helyét. Izmok feszültek, vaskos rudak mélyedtek a fövénybe, kötelek recsegtek: a tutajkígyó csakhamar mozdulatlanná vált, majd, mintegy varázsütésre, bevehetetlen erődítménnyé alakult. A lenyugvó nap fénye egymáshoz kapcsolt pajzsokon, abbitacél sisakokon, szívformára kovácsolt lándzsahegyeken csillant. Századosok kiáltásai szálltak, tengerzöld lobogók emelkedtek a magasba: teljes vitorlázattal sikló ezüst gálya díszlett mindegyiken. Az utolsó parancs visszhangjának elülte után természetellenes csend ereszkedett a tájra. Még a rengeteg vadjai is meglapultak, mintha érezték volna: náluknál veszedelmesebb lények lesnek most prédára az évszázados fák között. Karnelian gyújtónyilakra számítva telemerette a vedreket, a szél felőli oldalra hordatta a tömlőket, a rögtönzött palánkok mögé rendelte rettegett számszeríjasait – és várt. Nem kellett sokáig várnia. A folyókanyarulatban megelevenedett az erdő: lomhán mozduló, fekete páncélos bogarak gyanánt rajzoltak mindenütt az orkok. Tenyérnyi széles pengéjű szablyáikat, kerek pajzsaikat, lókoponyákkal díszített hadijelvényeiket rázták, üvölteni azonban nem üvöltöttek, s íjászaik is tétlenkedni látszottak – a tengerzöld lobogók sokasága mintha gondolkodóba ejtette volna őket...

– Hosszú utat tettek meg a boldogtalanok Gro-Ugontól idáig – mormolta Grengor. – Pár gyanútlan kereskedőnek nyilván jobban örülnének. Gorduin előkotorta, kigöngyölte a gyolcsból Armador látcsövét. Szemügyre vette a fáklyák fényében nyüzsgő sokaságot. – Ha harcolni akarnának, már elkezdték volna. Zavarodottnak tűnnek... – Hallgatott egy sort, állított a nagyobbik lencsén. – Főrangú is akad köztük. És... igen, ladikba száll. Karnelian felemelte ökölbe szorított balját. – Követség jön! Ne lőjetek! A bárd odanyújtotta neki a látcsövet. A hercegkapitány elmélyülten figyelt, azután fújt egyet, s halkan felkacagott. – Akármi legyek, ha nem Gashad vezeti őket! – Birak Gal Gashad? – Grengor előrehajolt, az ilanori "bűvös" szerszáma híján azonban hasztalan erőltette ép szemét. – Az a vénség? Nem hittem volna, hogy elbírja még a fegyvert... – Hat hadjáratot verekedett végig, és ha a szóbeszédnek hinni lehet, ő a legmegfontoltabb és legbölcsebb ork anyaszomorító a világnak ebben a korában – mormolta Karnelian. – Kész csoda, hogy nem lett belőle király! Grengor a lassan imbolygó fényeket nézte. Lerítt róla a kedvetlenség. – Még lehet. Gorduin felgyűrte fekete köpönyege gallérját. – Helyesebb, ha egy darabig nem mutatkozom – mondta. – Épp ellenkezőleg – vetette ellene a hercegkapitány. – A. jobbomon fogsz állni, Grengorral és a többiekkel, A Szövetséget képviseled. Hadd tudja az öreg fenevad,, hányadán állunk! – Ahogy kívánod. Karnelian a homlokát ráncolta. – Persze azt sem felejtettem el, hogy mindannyiunk közül te vagy a leggyorsabb. Ha csalárdságon kapjuk, ha lövetni próbál, végezz vele nyomban! A bárd félrenézett, leplezni próbálta mosolyát. – Hallom és engedelmeskedem... A ladik most már olyan közel járt, hogy szabad szemmel is megkülönböztethették a benne szorongó alakokat. A Látók vezéri jelvényét hatalmas termetű harcos markolta, a vén Gashad, aki sem vértet, sem sisakot nem viselt, szinte eltörpült mellette. Lószőrfonatokkal, agyarakkal, madárcsontokkal teliaggatott, hosszú botra támaszkodott, porszürke irhája, piszkosfehér bundája és pofaszakálla rőten szikrázott a fáklyák fényében.

Két oldalán szöges buzogánnyal és fogazott élű szablyával felfegyverzett orkok álltak – a szél a tutajokig sodorta átható szagukat. – "Varacskos a bőröm, de azért szép vagyok, Reag leányai" – dünnyögte gúnyosan Grengor. – "Szemétdombok s temetők illata leng körül, míg föl nem támad a keleti fuvallat; kelj föl, kedvesem, mutasd meg arcodat!" Az abaszísziak soraiban derültség támadt az ódon románc elferdített sorai hallatán. Karnelian a palánkra támaszkodott, s suttogva folytatta: – "De szép vagy, kedvesem, igen szép vagy! Szemeid izzó zsarátnokok ferde orrpecked mögött. Kránnak tornyához hasonlatos a te nyakad, amit kőből való bástyák díszítenek; ezernyi pajzs függ rajta, megannyi hősi pajzs!" Ezt már Gorduin sem hallgathatta tétlenül. Baljába fogta felhúzott nyílpuskáját, a palánkra könyökölt ő is, úgy mormolta: – "Reag leányai, ímhol a vitézek legjava! Jönnek, s mindnek kardja van: jártasak a harcban. Támadj fel, északi szél, siess, déli szél – űzd messze illatuk!" A rudakkal dolgozó orkok Gashad rekedt parancsszavára mozdulatlanná dermedtek. A ladik folyvást lassulva siklott előre, s végül az első tutaj oldalához simult. Halk percegés: az abasziszi lövészek minden eshetőségre készen feszítettek valamit az abbitacél húrokon. Karnelian intett Grengornak és Gorduinnak, majd rést nyittatott a pajzsfalon, és érdeklődve pillantott le. – Megtisztelsz váratlan látogatásoddal, Birak Gal Gashad – mondta orkul. – Szerencsésnek mondhatják magukat azok, akikért e hadjáratban küzd a karod. A vén szörnyeteg lassan bólogatott, látni engedte jókora, tépőfogait. Oly fehérek voltak, hogy csakis valamely toroni mesterember műhelyében készülhettek. Botot szorongató karjának izmai korát meghazudtoló erőről árulkodtak. Inas nyakán, képén ujjnyi vastag, ódon hegek, dülledt szemében két átverekedett évszázad minden ravaszsága: alakja fajtájától szokatlan módon tekintélyt sugárzott. – Örvend a szívem – szólalt meg a Közös Nyelven –, hogy Calyd Karnelian hercegkapitányt jó egészségben, ily nagyszámú sereg élén láthatom. Máig sem feledtem a pipafű aromáját, mellyel apád ajándékozott meg annakidején; a remekmívű szablya, melyet követei juttattak el hozzám, ma is otthonom dísze. – Felemelte balját. A folyóparton nyüzsgő sokaság moraja tüstént elhalkult. Erchan magr thad: békével jöttem.

– S mi békével fogadunk – felelte a hercegkapitány szertartásosan. Ha feszélyezte is, hogy az ork vezér a dicstelen múltat emlegette, remekül titkolta érzelmeit. Jöjj hát, ízleld meg borunkat! A vezéri sátor előtt leterített dzsad szőnyegen tucatnyi ork kuporgott. Csak a hatalmas termetű jelvényhordozó állt, tekintetét egy pillanatra sem vette le uráról és parancsolójáról. Nyolc állig felfegyverzett Látó harcos alkotott félkört Birak Gashad mögött, két sötétebb szőrzetű alak oldalra húzódva figyelt. A Karnelian jobbján ülő bárd öltözékük bizonyos jegyei alapján Vérivóknak vélte őket. A vén vezér baljában forgatta a kupát – botjától a világ minden kincséért sem vált volna meg –, úgy méregette a hercegkapitányt. Jókora fényudvartól övezetten emelkedett a fák koronája fölé a vörös hold, a folyó kanyarulatában mindenütt tábortüzek lobogtak – némák voltak ellenben az ork dobok. – Igen csendesek lettetek – jegyezte meg Karnelian. Bizonyára okotok van rá... – Nem kenyerünk a feltűnés – mormolta a vén ork. Árt az az egészségnek, tudod te jól, hercegem. Meg aztán... – Kupájába bámult. – ...sokan járják mostanság az erdőt. Sok a barát, de sok az ellenség is. Megbolydult a világ idefent. Grengor Gorduinra sandított, elhúzta a száját – pedig a szél épp felőlük fújt. – Különös hírek keringenek – folytatta Gashad zavartalanul. – Beszélik, messze délen, a sivatag mélyén testet öltött egy ősi isten, s légiói sarkuk alá hajtják az embernépeket... – Amhe Ramun – súgta Karneliannak a bárd. – Alyr is említette. – Mondják, rémisztő jelek állnak az égen. Kihunyó csillagok, mennyei kévék... – A vén ork kiürítette a kupát, kedvtelve forgatta karmos kezében. Lerítt róla, hogy szívesen megtartaná: bátorítást várva sandított a hercegkapitányra. – Mindez persze karrg – merő ostobaság. Én csakis a Mélyben Lakozó Hramban, no meg a tényekben hiszek. Tény az, amit ötnél többen állítanak azok közül, akiket jól ismerek; az, amit a sámán, a jóslat és a papiros mond, bár ezen még vitázunk olykor. – A maga módján mosolygott. – Furcsa híreket hallani veled kapcsolatban, hercegkapitány. Egyik-másik kétségbevonhatatlan tény. Toron boszorkányurai sereget sereg után küldenek ellened, halálodat kívánja tulajdon királyod is. A dobok hadba szólították Gro-Ugon törzseit –

jönnünk kellett, pedig, Hram a tudója, némelyikünk szívesebben maradt volna... – Körülpillantott. – A fiaim felnőttek. Felnőttek a fiaim fiai is. A Mélyben Lakozó jó harcosa valamennyi. Akad köztük, aki nem először látja a városokat a Nagy Víz északi partján. Akad, aki itt pusztul majd. Vér és halál: így akarja Hram! – Szünetet tartott; a botját díszítő madárcsontok össze-összekoccantak a szélben. – Rólad azonban egyetlen sámán sem beszélt, Abaszisz hercege. Rólad csak emberek, gyűlölködő emberek szóltak, akiknek sosem szívtam a pipafüvét, akiknek hadinépét sosem láttam küzdeni. Emberek, akikhez semmi sem köt, ezért hát nincs okom engedelmeskedni nekik. Nem harcolok ellened. A dobok némák maradnak, és pecsét lesz a mi ajkunkon is, ahogy a magadfajta mondaná. Ez minden, amivel apád ajándékait viszonozni tudom. Nekünk... Gorduin fülében zsongássá mosódtak össze a szavak. Az utóbbi pár percben már csak a két Vérivó törzsbéli harcost figyelte: a sötétebb szőrzetű teremtmények igyekeztek úgy tenni, mintha nem ismernék a Közös Nyelvet, a bárdot azonban nem tudták elbolondítani. Kezük, akárha véletlenül történne, szablyájuk mocskos rongyokba bugyolált markolatára tévedt, tekintetük kétszer is összevillant – készen álltak. Akár az ilanori, aki csak most értette meg, mekkora kockázatot vállalt a régi idők, no meg a békesség kedvéért a Látók öreg főnöke. Grengor félrebillentett fejjel a túloldalra figyelt. Karnelian Gashad mondandójára összpontosított, az ork testőrök csupa ránc képe nem tükrözött érzelmeket. A Vérivókhoz legközelebb kuporgók egyenesen bóbiskolni látszottak... Gorduin szeme összeszűkült. Nem táplált illúziókat saját esélyeit illetően. Ha felemelkedik, csak meggyorsítja az eseményeket. Ha lőni próbál, Grengor és tiszttársai félreérthetik szándékát. Ha pedig mágiához folyamodik... Jobbja félúton járt nyílpuskája tusa felé, mikor az elkerülhetetlen bekövetkezett. A Vérivók egyike féltérdre emelkedve, rekedtes kiáltással Gashad torkának ugrott – s egy pillanattal később bezúzott fejjel hanyatlott a szőnyegre. Társa felüvöltött, fegyvert rántott, ám őt is leterítette egy buzogánycsapás. Mire kiszenvedett, a Látók szemében izzássá tompult már a tűz. Maga Gashad hátra sem pillantott, elgondolkodva simogatta dús pofaszakállát.

– A megfigyelők egyike árulónak nevezett az imént – dünnyögte –, pedig csak óvatos vagyok. A fiaim – intett a félrevezető egykedvűséggel gubbasztó harcosok felé szintén óvatosak. Tudják, amit én tudok: rossz nap ez a halálra, Calyd Karnelian... – Botjára támaszkodva felemelkedett. A kupa már nem volt a kezében. – Légy óvatos te is! Alig félnapi járóföldre innét, a folyó torkolatánál hatalmas toroni sereg vár rád. Sokat tudnak rólad. A véredet akarják. – Mosolygott megint. – Hram legyen irgalmatlan hozzájuk! Az abaszisziak Karnelian intésére felemelkedtek, hátrahúzódták, hogy be ne szennyezze öltözéküket a vér. Gashad elkapta a hercegkapitány pillantását, aztán lepillantott a szőnyeget éktelenítő sötét foltokra. Karnelian biccentett – egy ork fürgén feltekerte és a ladikhoz cipelte a sajátos trófeát. A fáklyák fénykörén túlról csobbanások hallatszottak: két Vérivó kezdte meg útját a Lorn hullámai közt a mesés Alidar felé. A roppant hadijelvényt könnyedén emelő óriás nyomában a főnök is csatlakozott övéihez. Ahogy fiai – s persze azok fiai – eltaszították járművét a tutaj oldalától, a pajzsfal összezárult. Gorduin lopva mélyet sóhajtott. Úgy ítélte, ideje felülvizsgálnia a Látókkal kapcsolatos ósdi nézeteit. – A holnapi sem igazán megfelelő nap a halálra, Calyd Karnelian! – szállt Bírák Gál Gashad kiáltása a fáklyák visszfényét táncoltató folyó felett. 6. kék hold leáldozásáig feszített tempóban folyt a munka – napkeltekor aztán mozgásba lendült megint a tutajkígyó. Igaz, jócskán megrövidült időközben. Karnelian negyven századát parancsolta a partra, meghagyva nekik, folytassák útjukat Doran felé, vagy, ha tehetik, csatlakozzanak a Szövetség seregeihez a Dwyll Unió területén. A körülményekre való tekintettel a nagykirály lobogójának használatát is engedélyezte – csupán az első két napra, ám Gorduin úgy érezte, a parancsnokok ezzel a lehetőséggel sem fognak élni... A köd lassan oszladozott. Vizimadarak keltek szárnyra a zsombékok között, rikoltásuk mint megannyi elkárhozott lélek sikolya. A pajzsfal hosszában elhelyezett serpenyőkben Antoh papjainak kiolthatatlan, smaragdzöld tüze lobogott. A

megmaradt tutajokon a Vizek Úrnőjének tíz-egynéhány felkentje mormolta imáit, hangjuk beleolvadt a harcra készülődő tömeg morajába. A málhások kötőfékeiket rángatták, a hercegkapitány juhászkutyáinak nyakán égnek meredt a szőr; dühödten morgott, ellenséget szimatolt valamennyi. A négylábúak seregében egyetlenegy jószág őrizte nyugalmát: Gorduin fehér lova. A bárd végzett a pokróchajtogatással. Ellenőrizte fegyverzetét, némi szíverősítőt kortyolt kisebbik kulacsából, majd a ménhez lépett, s pár szót súgott a fülébe távoli hazájuk nyelvén. Az állat berzenkedett, azután, mintha belátta volna, hogy nincs más megoldás, bólintott: jöjjön, aminek jönnie kell. Karnelian a szürkeségbe bámult. Az ilanori lépteinek halk neszére hátrapillantott, és elmosolyodott. Majdhogynem vidáman. – Itt vannak. A ködfüggöny túloldaláról tüzes nyílvesszőt lőttek fel. Üstökösként lángolt, pályája legmagasabb pontján lebegni látszott, majd aláhullt és kihunyt. Valahol elől tompán döndültek az ork harci dobok. – Le a rudakat! – kiáltotta a hercegkapitány. – Állj! Most már hallották a kürtöket is. Jó néhány ezred szólongatta egymást a Lorn torkolatában: toroni és rowoni ezredek. – A Keleti Császári Hadtest – állapította meg Karnelian. – A zenebonából ítélve nyolc-tízezren lehetnek. Könnyű- és nehézlovasság, az elmaradhatatlan Tharr-papok, boszorkánymesterek... – Dacosan felvetette fejét. – Pompás ez a reggel! Gorduin fülelt. Miután a kürtök és a dobok elnémultak, tisztán kivehetőekké váltak a csobbanások: evezők dolgoztak a folyvást ritkuló ködben. Lomhán siklott feléjük a hasas dereglye, orrárboca csúcsán vakító fény égett, ám e tűzgömb mása nem látszott a folyam tükrében. – Bűbájosság...! – A félszemű Grengor fintora minden további szónál ékesebben beszélt. – Lövészek! Készüljetek! A pajzsok gyors negyedfordulattal utat nyitottak. Félezer számszeríj húrja feszült. Vagy száz nyílhegy smaragdzölden derengett – ezeket Antoh papjai tartották serpenyőik fölé az imént, s maguk elé idézvén Tharr gyűlölt szolgáinak alakját, ezt suttogták: "Keresd!" – Apám rég kiadta volna már a támadási parancsot mormolta a hercegkapitány. – Én azonban a szívemre hallgatok, s várok türelemmel. Hogy közelebb érjenek...

Némelyik zöld láng kihunyt, aztán fellobbant megint; Gorduin halántékába fájdalom nyilallt, valahányszor egymásnak feszültek a mágikus energiák. Tagjait ólomsúlyúnak érezte: egy hüvelyknyire sem tudott volna most a levegőbe emelkedni – s máris felizzott benne a harcosok lappangó gyűlölete valamennyi varázstudó iránt. Azután felcsattant odaát egy hang: – Karnelian! Koronás hitszegő! Amnet-on Keilor szólít! Válaszolj! A bárd a hercegkapitányra sandított, aki elhúzta száját. – Toron császárának és boszorkánymestereinek különleges megbízottja, birodalmi gróf – suttogta. – Volt már szerencsénk. – Ritka nagy gazember: két gyermekét ölte meg – tódította Grengor. – Nem voltak elég kyrek a kifinomult ízlésének! – Hátrapillantott. – Lövessek, uram? – Várj! – Karneliant láthatólag szórakoztatták a húzása kavarta szélsőséges indulatok. – Halljuk, ő vajon mit akar... – . A dereglye orrárbocán tündöklő "lámpás" fényében csuklyás köpönyeget viselő alakok mozdultak. Körvonalaikat elbizonytalanította kissé a pára. A legmagasabb termetű ékkövekkel kirakott pálcát markolt. Szemei kék karbunkulusok gyanánt ragyogtak, hamuszín haja csapott válláig ért. A krónikák, falfestmények bősz kyreire emlékeztetett, hiányzott azonban belőle az ősöket jellemző csöndes méltóság. Övében kard és tőr. – Add meg magad, Karnelian! – rikoltotta. – Egy egész hadtest áll veled szemben: nem menekülhetsz! – Nincs szándékomban menekülni – közölte emelt hangon az abasziszi. – Nem vagyok az a fajta. Reméltem, Mantlin barátod említette már... – Mantlin ostoba volt és gyáva! A császár távollétében főés jószág vesztésre ítélte. Ha előkerül... – Kettő a Szövetség javára – somolygott Grengor. Pedig keményen harcolt a fickó, én mondom! –...ha előkerül, az életével fizet Toronnak, akárcsak ti! – A birodalmi gróf jobbja – benne a csupa drágakő vezéri pálca – a magasba lendült. A ködöt egyszeriben mintha elfújták volna: a dereglyén túl láthatóvá váltak a folyótorkolatot elzáró hatalmas tutajok. Grengor és Gorduin összenéztek. Az abasziszi százados halkan füttyentett, a bárd csupán szemöldökét vonta fel. Aligha tehetett egyebet. A toroni könnyűgyalogság két ezredének fekete-vörös hadijelvényei lassan imbolyogtak a bőrpáncélos férfiak tömegében. A kardok majdhogynem egyszerre repültek ki

hüvelyükből – végeláthatatlan acélerdő. Rowon nehézfegyverzetű zsoldosai két négyszöget formáltak ezredükből, s üdvözlésre hajtották szarvasaganccsal ékített, kék-sárga lobogóikat. A meredeken emelkedő part hosszában sorakozott fel a császár hét lovasezrede: nehéz harci mének, zöld-arany lobogók, gazdagon rákozott páncélok, pallosok és kopják az egyik, könnyű léptű paripák, zöld-ezüst zászlók, láncingek és keskeny pengék a másik oldalon. Az ezredeskapitányok rendíthetetlen kőszobrok gyanánt feszítettek nyergükben. A Vérivó törzsbéli orkok őrizetére bízott harcikutyák nagy hangon acsarogtak, láncaikat rángatták... Gorduin meglazította tokjában kardját. Egyenesen előre nézett, a szemét erőltette, hátha sikerül megpillantania a kéklő messzeségben Alidar falait. Némi időbe telik majd, míg eljutnak odáig – ha ugyan eljutnak egyáltalán. – Láss és ess kétségbe! – kiáltotta Karneliannak Keilor grófja. – Ceithir mezején könnyebb dolgod volt, sejted már, ugye? – Meglehet, meglehet... – A hercegkapitány a homlokát ráncolta, a bárdra sandított. – Lelőnéd a kedvemért ezt a patkányt? – kérdezte suttogva. Gorduin az esélyeket latolgatta. – Még mindig jókora a távolság. Meg aztán... Karnelian kesernyésen elmosolyodott. – Nincs ínyedre ez a megoldás? Az ilanori nem mozdult. A célpontot figyelte, félrebillentett fejjel igyekezett megbecsülni az oldalszél erősségét. – Nem vagyok Krad-lovag, hercegem, ráadásul rég megtanultam: az istenek sem juthattak volna odáig, ahová eljutottak, ha mindig tisztességesen játszanak. Tudod, szeretnék biztosra menni. Ha elvétem... Karnelian türelmetlenül intett. – Legyen hát. Ha jelt adok, intézd el mindet, azután menj! – Hogyan? – Állj odébb! Válj láthatatlanná, bonts szárnyat – tudom, hogy képes vagy ilyesmire... – Lehúzta hercegi pecsétgyűrűjét, és Gorduinnak nyújtotta. – Alidarban holnapra várnak. A céhmesterek esetleg félreértenék távolmaradásomat. Mutasd meg nekik ezt, vedd át tőlük Salinát, és indulj vele északnak! Hallatok magamról, amint tehetem. A bárd néhány kurta szót suttogott bőszen. – Amit hallottál, nem hercegi parancs, barátom – mosolygott Karnelian –, hercegi kérés csupán. Nem szoríthatlak engedelmességre, de be

kell látnod, a jelenlegi helyzetben többet aligha tehetsz a Szövetségért – és értem. Tűnj el, mielőtt a vízbe hajíttatlak! – Megzavarodtál. – Dehogy! – kacagott a hercegkapitány. – Szerelmes vagyok! Vigyázz a jövendőbelimre, Tier Nan Gorduin, vigyázz rá jól! Sose feledd: egy szép napon Abaszisz első asszonya lesz! – Uram! – szólalt meg Grengor. – A tutajok... – Tudom – mormolta Karnelian. Tekintete ismét a bárdra villant. – Felkészülni! Rövidesen támadunk! Néhány pillanatig majdhogynem tökéletes volt a csend. Csak a nádas suttogott – ahogy mindig, amióta az istenek elválasztották egymástól az ég feletti és az ég alatti vizeket... Hamar türelmét veszítette azonban a toroni vezér. Néhány szót váltott papjaival és boszorkánymestereivel, majd kardot húzott’, s egészen előrehajolt. – Döntöttél-e végre, Calyd Karnelian? – Döntöttem – érkezett a higgadt válasz. A hercegkapitány embereihez fordult. Intésére körös-körül felizzottak a smaragdzöld tüzek. – Lőjetek! A nyílvesszők fellegei percekre elsötétítették a napot. Azután elszabadult a pokol.

A Farkas nyomban megérezte a halált a szélben. Ami azt illeti, megérzett sok egyebet is: a félelmek, indulatok messziről utat találtak hozzá; embermódra borzongott, mire a folyótorkolatra néző földnyelv legmagasabb pontjára ért. Felbukkanása – noha halandók számára jobbára észrevétlen maradt-különös jelentőséggel bírt néhány abasziszi falanxharcos, no meg két toroni boszorkánymester szempontjából – az előbbiek a biztos pusztulástól menekültek meg, mikor az utóbbiak (akárha pörölycsapás érte volna őket) velőtrázó sikollyal alázuhantak a kétszáz lábnyi mélységbe. A Farkas ügyet sem vetett rájuk. Emberét kereste a véres forgatagban, a férfit, akinek hálával tartozott. A mágikus energiák háborgása elkápráztatta. Egyszerre vonzotta és taszította ez a kavargás; természetfelettien éles látása pillanatokra – az örökkévalóság mércéjén jelentéktelen, egy élet kioltására azonban többszörösen elegendő idő – cserbenhagyta. Felvonított hát, tehetetlen dühében az eget fenyegette. Odalent smaragdzöld lánggal égett, sebzett állatként bal oldalára dőlt Amnet-on Keilor dereglyéje. Akiket a kétfelől lezúduló nyílzápor megkímélt, a vízbe vetették magukat – sem a vezér, sem Tharr papjai nem voltak közöttük. Az abasziszi számszeríjak mágia vezérelte, derengő vesszei átcikáztak a sorok között, megkerülték az útjukba akadókat, csakis boszorkánymesterek torkába, mellébe fúródtak. A tutajkormányosok lázasan dolgoztak nádjaikkal, a súlyos alkotmányok messzehangzó csattanással ütköztek – s jaj volt annak, aki egyensúlyát veszítve a folyóba zuhant. Karnelian falanxának támadó ékei valósággal szétmorzsolták a rowoni ezredet: a sárga-ék lobogók sorra tünedeztek el a tusa sűrűjében, a rönköket csakhamar vörösre festette a vér. Hasztalan szórták nyilaikat a partra szorult orkok, hasztalan átkozódtak a sárban tipródó császári lovasok – az abasziszi pajzsfal megnyílt, halált köpött s összezárult megint; a lándzsák döfései rémisztő könnyedséggel lyukasztottak át vértet, sisakot és csontot... Az összetorlódott tutajok képezte hídon irtózva hátráltak a toroni ezredek. A pajzsfal mögött időről időre lángok lobbantak, harcosok és Antoh-papok hullottak: a boszorkánymesterek maradéka szívósan küzdött,

a zöld-arany lobogók alatt pedig kopját szegezve várakozott a birodalmi nehézlovasság... A Farkas nem mozdult. A vérhabos hullámokat fürkészte most, ahol dárda dárdával, buzogány, görbe tör egyenes karddal csapott össze. A dereglye orrát váratlanul lefelé rántotta valami, a palánkba, az árboc csonkjába tucatjával fogództak a férfikar vastagságú csápok: a Vizek Úrnőjének egy szolgája felébresztette és magához szólította a mélység szörnyeit. A pozdorjává zúzódó gerendák recsegése elnyomta a kétségbeesett kiáltásokat; a sebesültek és haldoklók jaj szava különös érzéseket élesztgetett a Farkasban. Felvonított megint. Tier Nan Gorduin füléig csak most jutott el a síron túli hang. Keserűség és düh rezgett benne, olyan indulat, mely más helyzetben csontja velejéig megborzongatta volna – ám ilyesmire ezúttal nem szánhatott időt. Miután nyilait kilőtte, nekilendült: Karneliant kivéve mindenkit meglepett már-már emberfeletti gyorsaságával. Kardja lecsapott a vezéri tutaj jobb szélső rönkjét rögzítő kötelekre. Ahogy az alkotmány meglódult, bog bog után pattant szét, s a roppant fenyőtörzs a maga útján haladt tovább. A magasból hulló nyílvesszőket köpönyegével hárította a bárd, miközben valószínűtlenül könnyű léptekkel futásnak eredt. A kéreg repedéseiből gyantaillat áradt, ugyanaz az illat, melyet Murgadorból való hirtelen távozása, a Kobzossal vívott harc közben érzett csekély varázshatalmának azonban ezúttal nem vehette hasznát, s csak azért fohászkodott, a vízbe ne sodorja egy hirtelen szélroham, vagy egy vaktában kibocsátott tűzgolyó. Harmadik, mágikus szemével látni vélte, hogy a császár különleges megbízottja lehanyatlik, s hogy mellé buknak a csuklyások is. Egy hajítólándzsától talált Tharr-pap széttárt karokkal bömbölt: orrán, száján, halálos sebén át kifelé áradtak a testében felgyülemlett energiák, s körös-körül mindent lángba borítottak... Gorduin ugrott – és súlyos vértezetű rowoni zsoldosok között találta magát egy kétfelől szorongatott, recsegő-ropogó tutajon. Tüstént kivonta mindkét kardját – elhárított néhány csapást, leszelt egy pallost markoló jobbot, mielőtt ellenfeleivel együtt a hullámok közé taszította valamely láthatatlan erő. Nagyot zuhant, a rövidebb pengét azonnal elejtette. Első

gondolata az volt, hogy a hosszabbat bármi áron meg kell őriznie. A második pedig ez: "Kránba vele!" A felszínre bukkant, és teleszívta tüdejét. Átázott köpönyege akadályozta a mozgásban, hát megszabadult tőle. Vállát most már csak a Kharéban készült nyílpuska súlya húzta, ám Gorduin ekkorra megmakacsolta magát: megtartja, ha belepusztul is! Csupán tőrökkel felfegyverezve pőrének, esendőnek erezné magát... Egész testét forróság öntötte el – megérezte a lény közelségét, mielőtt a rowoniak rémült ordítása a füléig jutott. Harmadik szemét köd fátyolozta, torkát rothadó hínár és felkavart iszap bűze kaparta; könnyű préda volt most, s ami még rosszabb, tudta hogy az. A szörnyeteg sorsára hagyta a tutajt. Egy ideig mozdulatlanul, kábán lebegett a véres vízben – azután tombolni kezdett. Antoh papja, aki szorultságában az ősi fajzatok segítségét kérte, holtan hevert valahol a forgatagban, Alidar mágusainak beavatkozása pedig késlekedett: bizonyára megfelelő formulákat kerestek épp féltve őrzött könyveikben... A vergődőket csápok ragadták el, a késlekedők a dereglyét mélybe rántó gigász kavarta örvénybe vesztek. Gorduin,, akinek tudatában sokszoros visszhangot vert a Farkas üvöltése, az életéért küzdött. Feje felett összecsaptak a hullámok, körös-körül forrni látszott a víz: karok nyúltak utána, elnyílt szájak szólongatták némán; a buborékok özönében lelkek sokasága iparkodott a derengő fényesség felé, a bárd azonban mind mélyebbre és mélyebbre merült. Három halott markából kellett volna szabadulnia, de érezte, nincs már elegendő levegője hozzá. Dermesztő hideget érzett, akárha jeges kéz markolta volna meg szívét – utolsó gondolata renegát gondolat volt persze: bánta, hogy be kell végeznie útját, még mielőtt a végére ér...

A Shanice égre törő bércei közt, abban a megközelíthetetlen kolostorban, ahol a kalandozók minden cselekedetét számon tar jak, megállt, elidőzött a papiros felett egy tollat tartó, hosszú ujjú kéz. A kortalan arcra barázdákat vésett a töprengés, a már csaknem telirótt lapra apró tintacsepp hullt. Pont? A Farkas mereven nézte a felkavart vizet. Mintha elmosolyodott volna. Megdöbbentően emberi mozdulattal vetette hátra fejét, s mély lélegzetet vett. Teleszívta tüdejét, teleszívta újra meg újra, Tier Nan Gorduinpedig hirtelen, mint aki lidércálomból ébred, feleszmélt a mélyben, és... A kortalan arc kisimult, kortalanná vált megint. Mozdult a toll, azután, ahogy az erőre kapott bárd kiszabadította magát ott a messzeségben, könnyű sóhaj remegtette meg az asztalt bevilágító gyertyák lángját. S a kéz tovább írt... Gorduin lerázta magáról a tetemeket, és tempózni kezdett. Az erős víz alatti áramlatok mind messzebb sodorták a csata színhelyétől: egyre ritkábban vetült rá tutajok és ladikok árnya, nem kellett többé rudak, evezők útjából kitérnie. A papok és boszorkánymesterek mágikus aurája elmaradt mögötte, varázshatalma ébredezett – harmadik szemével, ha elmosódottan is, megpillantotta a helyette lélegző Farkast. Có bha ceiles? – Ki vagy? ‘ Cír a’cluath. Fírynn. – Szem és fül. Barát. Azután elmúlt. Bármi volt, eltávolodott, magával vitte a keleti szél ízét, a víz, a füst szagát – Gorduin pillanatokkal később levegő után kapkodva bukkant a felszínre, s a veszedelemmel mit sem törődve szívta tele tüdejét. Mihelyt tudott, alábukott megint. Jó nyíllövésnyi távolságban felfordulva sodródó ladikot pillantott meg a vízen, arrafelé indult hát, s mikor elérte, mindenki számára láthatatlanul, egy véráztatta gerendába fogódzva végre kifújhatta magát. Iszonyú kimerültség béklyózta, míg a Vágyak Városának párafüggönyön átsejlő falait méregette, azután, ahogy lepillantott Calyd Karnelian gyűrűjére, elemi erővel lángolt fel benne a dac. – Alidar... – suttogta rekedten. – Alidar, megyek!

7. délutáni napsütés szelíd volt és simogató, a hőség alábbhagyott – lassan éledezett a forróságtól elbágyadt város. Keleti szél fújt, a tenger friss leheletét hozta el Alidar Külsővárosának falai közé. Noha errefelé még a legálmosítóbb meleg idején sem állt meg az élet, úgy tűnt, ezúttal a világ minden szerencsevadásza, gazdátlan zsoldosa, szélhámosa és csavargója az utcákra tódult. Lökdösődő, szitkozódó tömeg kavargott, tucatnyi nyelven alkudoztak, átkozódtak, sugdostak szerelmes szavakat. Graum, aki igencsak utálta az efféle nyüzsgést, most egyáltalán nem bánta, hogy így megélénkült a Nyugati Kaput övező negyed. Már két napja várakozott türelmesen a drágakőcsiszolókról elnevezett utca egyik takaros házában. Mindeddig háborítatlanul. A háromfős toroni banda, mely jó fél éve, még a Dwyll Unió határmezsgyéjén szegődött a nyomába, s igazi kopókéval vetekedő makacssággal kísérte végig a kharei útján, nagyot hibázott: nem tágított Erionban sem, ahol pedig Graumnak igazán fontos dolga akadt... Két barátja segített testüket átdobni a Nekropolisz majd két méter magas kerítésén. Azóta nem háborgatták, azt sem sejtették, merre jár – legalábbis ebben reménykedett; Tudta, Alidar hercegének nincs komoly titkosszolgálata, ám ha lenne is, aligha jutna eszükbe, hogy a város egyik köztiszteletben álló drágakőcsiszoló mestere rejtegeti házában azt az északi ügynököt, aki miatt Sigur báró az egész tengermelléket felforgatja. Graum elvigyorodott. No igen, még Sigur báró sem tudhat mindent. Nem sejti például, hogy a neves ékszerész felesége a Livinai Gyülekezetnél nevelkedett, s hogy évek óta elsőrangú összekötője az Északi Hármak hírszerzésének... Pedig a báró igazán mindent megtesz. Helyenként többet is annál, amit egy pallérozott elméjű, minden hájjal megkent goblin egészségesnek vél... A hajsza vagy két éve tartott, s miután Sigur nem átallotta

újra meg újra igénybe venni gazdájának, Alidax boszorkányúrnőjének mágikus képességeit, Graum olykor csupán a vakszerencsének köszönhette életét. Alkalmanként nagy keservesen összegyűjtött varázstárgy-kollekciójának egy-egy darabját is fel kellett áldoznia szabadulása érdekében. Alidax úrnőjének, a hatodik Fekete Hadúrnak azonban komoly gondjai akadtak nemrég: egyenrangú ellenfélre akadt, így kémfőnökének a hagyományos eszközökkel, szerteágazó ügynök- és orgyilkoshálózatával kellett beérnie. Ez a tény nem csupán pillanatnyi lélegzetvételhez, komoly előnyhöz is juttatta Graumot. Türelmesen várakozott. Emeleti szobája ablakából látcsővel (északi mesteremberek munkája, pontos mása annak, amelyet Tier Nan Gorduin hozott magával az Elátkozott Vidékről) fürkészte a tömeget. A kontinens majd’ minden népének képviselői jelen voltak odalent, ha nem is olyan nagy számban, mint a kalandozók paradicsomaként ismert Erionban. Graum sóhajtott. Alidar, a mesés Alidar. A tenyésztett szeretők és a szivárványgyémánt városa. E két kincse Észak-Ynev egyik leggazdagabb településévé tette – természetes hát, hogy vonzza azokat a kalandorokat, akiket sem a vad mendemondák, sem a rideg tények nem riasztanak. Tény, hogy Alidarból értéket elorozni szinte reménytelen vállalkozás. Nem mintha nem akadna bőven elemelnivaló: a közönséges tolvajok jól megélnek itt, talán jobban is, mint másutt – Alidarban nevelt fehérszemélyt eltulajdonítani azonban gyakorlatilag lehetetlen. Szivárványgyémánt? Azokat a köveket maga Arel, a Harc és a Természet istennője őrzi, s csupán azok juthatnak hozzájuk, akiket a közismerten szeszélyes némber erre érdemesnek ítél. A külső, mindenki előtt nyitva álló városrészben ennek ellenére állandó volt a zsúfoltság. Számtalan főúr, gazdag kereskedő, vallási vezető és egyéb hatalmasság lakta a Belsővárosba vezető kapukhoz közeli, fényűző fogadókat: jöttek évről évre, jöttek mindenfelől, hogy Alidar gyöngyeire alkudjanak. Kíséretükön kívül persze körülöttük lebzseltek mindazok, akik némi hasznot reméltek az uraságok öröméből. Hisz ki ne örülne – méghozzá nagyon – mikor végre magáénak mondhat egyet Alidar csodálatos leányai közül? A céhek újabb, még vaskosabb falakkal övezett kicsiny

birodalmába vezető főúton most feltűnt az a két lovas is, akikre Graum oly régóta várt. Noha Alidar népe sokféle fajzathoz hozzászokhatott már, suttogás kísérte a jövevényeket, amerre elhaladtak. A merészebbje ujjal mutogatott rájuk, azok ketten azonban láthatólag hozzászoktak már az efféle kényelmetlenséghez, s egy csöppet sem zavartatták magukat. Egyenest a drágakőcsiszoló portája felé igyekeztek, még bámészkodásra is sajnálták az időt; nem torpantak meg a csepűrágókat körbevevő tömegben, ügyet sem vetettek a kereszteződésben tanyázó kéregetőkre. A haonwelli hercegi ház udvari orkjainak fekete-bíbor egyenruháját viselték mindketten – árulkodó büszkeséggel. A nemesített orkokat az előző toroni háború tapasztalatai tették divatossá az északi főurak körében. E különös lények megőrizték fajtájuk minden előnyös tulajdonságát. Szívósak voltak és rettenthetetlenek, jól forgatták a fegyvert, és nem félték a halált. A mágusok mesterkedései folytán nagy lépést tettek előre az emberré válás útján: már-már felegyenesedve jártak, dülledt szemükben értelem csillogott. Nem csupán a tagolt beszédet, a betűvetést is képesek voltak elsajátítani; legtöbbjük ízléssel, egyikük-másikuk határozott stílussal bírt. Bár egykettőre belátták, hogy groteszk megjelenésük és kétes származásuk miatt sosem válhatnak az emberek világának teljes jogú lakóivá, bálványozták s kikezdhetetlen hűséggel szolgálták teremtőiket. Engesztelhetetlenül gyűlöltek ezzel szemben minden közönséges orkot: alacsonyabbrendűségük két lábon járó, mocskos gúnyába öltöztetett bizonyítékait látták bennük, elkövettek hát mindent annak érdekében, hogy egyszer s mindenkorra kivesszenek. Ám az emberek bizalmát nem volt könnyű kiérdemelniük. Sokan változatlanul jól-rosszul kimosdatott vadakat láttak bennük – az új háború vérzivatarában kezdték csak felismerni uraik, micsoda ajándékot kaptak a sorstól e keserűségre hajlamos, lebírhatatlan lények személyében. Graum emlékezetébe idézte, hogy az első udvari ork századot éppen Haonwell jelenlegi hercegének apja állította fel, nem kis felháborodást keltve nemesen született szomszédai körében. A hercegek rossz néven vették azt is, hogy követek kíséretét bízza rájuk – egészen addig, míg egy alkalommal a század sokszoros túlerővel került szembe.

Hasonló helyzetben minden épeszű kapitány a megadást választotta volna abban a reményben, hogy előbb-utóbb majd csak kiváltják. Haonwell udvari orkjai azonban zászlót bontottak, s míg zömük vérét adta a hercegi követért, tízen kimenekítették a csata forgatagából a rémült grófot. Hetekig bujkáltak erdőkben, és mocsarakban, néha puszta kézzel vadászva, nehogy a gondjaikra bízott ember szükséget szenvedjen – s végül hazaértek. Az esetből okulva számos északi nemes ítélte úgy, mégiscsak szüksége van saját udvari orkokra... A két megtermett alak kopogtatott Vilnur mester ajtaján, tiszteletteljesen meghajolt az elősiető szolgák előtt, majd átlépte a küszöböt. Graum készen állt. A hatalmas, jó tizenhét karátos gyémántban már érkezése napján elraktározta jelentését, s a kő mostanra ott tündökölt a mester készítette pazar foglalatban. Egy értékes nyakék... A módszert maga Alyr Arkhon ötölte ki, miután Graum egy sírkertben járva különös szerkezetre bukkant. A romok a vártnál is ősibbnek bizonyultak: a kriptában a Kyr Birodalom Hatalmasainak egyike pihent. A zöldacélba ágyazott kristályok, mint kiderült, e nem mindennapi elme tudását őrizte az örökkévalóság számára. A kalandorok boldogan ajándékozták a goblinnak – örültek, hogy a kincsekből nem kíván részt. Álmukban sem gondolták volna, hogy a legnagyobb kincs épp az ő birtokába került. E nyakékhez fogható ékszert nap mint nap láthat az ember. Ha az ellenség kezébe jut, a drágakőben rejtőző üzenet megkéshet kissé, ám bizonyos, hogy egyetlen szó sem szivárog ki, és... És Sigur toroni banditái megsüthetik a tudományukat. Graum szeretettel nézegette a szépmívű láncot. Eltöprengett, vajon mi lesz a drágaságok sorsa, miután híreit kiolvassák belőlük. Nyilván holmi kevély nemesasszony vagyonát gyarapítják... Átkozottul nagy kár, de ez ügyben egyelőre nincs mit tenni. Ügynöksors. A futárok érkezését halk kopogtatás jelezte. A fekete selyembe öltözött goblin – lehetett vagy egy méter – lemászott az ablakpárkányról, s ajtót nyitott. – "Déli szél ha lebben..." – "...hárshoz űz szerelmem – dünnyögte a testesebb

jövevény, majd, immár a maga örömére, tovább citálta az aznapra érvényes azonosító költeményt: – "Ó, szív, magad bezárjad, igázd le, győzd le vágyad, időd rejtőzve várjad – mert nem vagy egyedül!" – Halovány mosollyal végül meg is hajolt, noha korántsem olyan mélyen, mint odalent. – Graum... – Artemor és Calendil – viszonozta az üdvözlést némiképp fanyarul a goblin. Az udvari orkok rendszerint ősi és tiszteletreméltó neveket viseltek, amelyek csak úgy illettek rájuk, mint cifra holmijaik. – Szívesen látlak benneteket az asztalomnál. Predoci óbort töltött a fakupákba, szivarral kínálta a két szörnyeteget, majd maga is ráfüstölt, s elgondolkodva dőlt hátra – ahogyan egy barátjától látta. Elnézte a tűzszerszámmal bajlódó orkokat. Izgalmuk elárulta: felettébb ritkán érezhetik magukat ennyire egyenrangúnak. Szilárdan hitték, hogy a pipafű – akár az illatvíz – az istenek adománya. – A Kapuk nyitva állnak még? – törte meg az áhítatot Graum. – Egyelőre – bólintott a testesebb jövevény. Elmerengett, kifújta a füstöt, csak azután folytatta a legfrissebb hírekkel: – Karnelian nagyúr nyíltan hadat üzent a nagykirálynak, s a Szövetséghez pártolt. Átkelt a tengeren, legyőzte a Mantlin gróf vezette sereget, amely megpróbálta. feltartóztatni. A megfigyelők szerint északnyugatnak tart csapataival a Lorn mentén. Mantlint halálra ítélte a császár és az Inkvizíció: nem harcolt a végsőkig, azt mondják... – Ráncos képét tovább csúfította a mosoly. – Pedig tudhatnák, hogy nyílt terepen senki nem állíthat meg egy hercegkapitány vezette abasziszi falanxot. A birodalmi könnyűlovasságot egyszerűen legázolták. Mire a gróf észbe kapott, olyan közel értek, hogy a nehézlovasság nem tudott lendületet venni saját rohamához. A gyalogság megpróbálta ugyan oldalról szétzilálni a pajzsfalat – mindig elfelejtik, mennyire kedveli Karnelian nagyúr Khare csodáit. A gyalogsági támadás még csak félúton járt, mikor a pajzsfalat megnyitották, és a toroniakra félezer nehéz nyílpuska köpte a halált. Graum értőn csettintett. Szó ami szó, gyakorta tett így. – Megint beletört hát a foguk! – Kortyolt borából. Hát odafent? Úgy hallottam, Gro-Ugon gyepűin is nagy a mozgolódás. Artemor elkomorodott. Karmos kezei olyan erővel szorították a kupát, hogy a goblin megrémült: még összeroppantja.

– Az a vram-rat népség egyfolytában veri a dobokat. A Kard Testvérisége hadba szólította az összes törzset, hogy a hollók játsszanak a szemükkel! – A tiadlani nagyúr halott – folytatta Calendil. – A főrendek meg, ahelyett, hogy a Dorchára bíznák a seregek vezetését, összehívták a bárókat Di’Marennél, hogy új uralkodót válasszanak. Az ostobák! – Egyszerre elnémult; maga is megrémült tiszteletlen szavai hallatán. Lesütötte szemét, s nem szólt többet. – Tiadlan déli tartományai mind az aljasok kezén vannak most – folytatta Artemor. – A Dorcha megmakacsolta magát: amíg meg nem kapja a fővezéri címet, nem mozdul Elyából. A katonák zúgolódnak, mind csak az ő pálcája alatt akar szolgálni. Ha a Duin nem teremt rendet, ha rá nem veszi a bárókat, hogy engedjék cselekedni a Dorchát, maholnap oda az ország. A goblin sárga arcán árnyék suhant át. Kimerültnek látszott, hangja azonban határozott maradt: – Nehéz ügy ez, de a mi dolgunk nem az, hogy ítéljünk. Nekem nem hoztatok semmit? – Dehogynem – mormolta Artemor. Intésére Calendil ébenfa dobozkát húzott elő, s Graum elé helyezte. A goblin szemügyre vette a bársonypárnán pihenő, fehérarany foglalatba erősített mélytüzű smaragdot. Bólintott, azután visszacsukta a dobozt, s felállt. – Ezt – mutatott a nyakékre, mely a kupák mellett szikrázott egy nyitott ladikéban – mihamarabb juttassátok haza. Vigyázzátok jól! Igen fontos, hogy célba érjen. A testesebb ork feltápászkodott, magához vette a küldeményt, majd meghajolt megint. – Célba fog érni, uram. Az ajtónál azután erőt vett magán Calendil. Meleg szavakkal mondott köszönetet az italért és a füstölnivalóért, majd homlokához érintette ökölbe szorított jobbját. – Az égiek legyenek veled, és óvjanak meg minden bajtól. Nrag af grattvan – tengernyi a te bölcsességed...! Graum búcsút intett. Komoly maradt, pedig... Nos igen: bár óvakodott beismerni, akadtak pillanatok, mikor maga is hasonlóképp vélekedett. Két órával később a párkányon kuporgott ismét, látcsövével – nagy úr a megszokás – a sokadalmat fürkészte. Kifejezetten komor volt immár; kedélyén az sem javított, hogy estére szívének az udvari orkoknál jóval kedvesebb vendéget várt. Az ám, Rosanna! Graum, jobb dolga nem lévén, mélyre ásott emlékei kacattárába, s

elmosolyodott. Mikor a lányt megismerte, nem volt még egyéb kalandozók nyomában járó, alkalmanként hozzájuk csapódó tolvajnál. Csalt, hazudott, sőt, olykor harapott – alig-alig különbözött a mindenki által lenézett, közönséges goblinoktól. Élete legmegrázóbb élményeit élte át (s túl) az idő tájt, melyek, mi tagadás, lassanként egész valójában megváltoztatták... Rosanna. Sokat tanultak, sokat komolyodtak mindketten az évek során. S mert a lány legendásan rút volt, rútabb némelyik ork bálványnál is, semmi nem gátolta barátságuk kibontakozását, mely igencsak megerősödött már, mire a hányatott sorsú teremtés gyönyörű lett megint. Graum – talán egyetlenként – jól ismerte különös történetét. Rosanna élete első tíz-egynéhány esztendejében az ereni nemeskisasszonyok irigylésre méltó életét élte; udvari körökben hirtelensége és megfontolatlansága tette hírhedetté. Nem egyszer került kellemetlen helyzetbe, szépsége azonban mindannyiszor megóvta a súlyosabb következményektől; a rászedett férfiak, megbántott nők nem tudtak sokáig neheztelni rá – igaz, arra sem voltak képesek, hogy komolyan vegyék; bosszankodott emiatt épp eleget. Egyvalaki azután mégis komolyan vette, s a többi, ahogy mondani szokás, már történelem... Graum – noha rég nem volt rá kézzel fogható oka elmélyülten vakaródzott. Nem állt szándékában felfedni magát egykori társnője előtt, s bizonyos volt benne, hogy erre nem is lesz szükség. Elég ha annyit közöl, hogy a Szövetségnek tesznek szolgálatot, s hogy a dologból Alidax úrnőjének származik kára – Rosanna kap majd az alkalmon, hogy törleszthessen. Megismerkedésük idején a lány még mindig a boszorkányasszony átkát nyögte. Miután elcsábította akkori szeretőjét, a felbőszült Fekete Hadúr elraboltatta, s varázshatalmával úgy elcsúfította, hogy Rosannának esztendőkön át maszkot kellett viselnie; beszélték, meghasadtak még a tükrök is, ha óvatlanul beléjük pillantott... Elhagyta az udvart, messzi országokban bujdosott, s a megpróbáltatások fokozatosan igazi kalandozóvá érlelték. Bárd lett, a dal, a cselvetés, a káprázat mestere; szépségét nagy kínkeservvel visszanyerte ugyan, de nyílt titok volt, hogy bosszút forral, s amint teheti, leszámol Alidax úrnőjével... Graum vastag ajka mosolyra rándult, valahányszor eszébe ötlött Rosanna

fogadalma, ám ezen a délutánon megtartóztatta magát. A boszorkányúrnő Alidarba tart – súgta nemrég a magas északról küldött ékkő. Most, hogy a leszámolás elkerülhetetlennek látszott, a goblin megborzongott, ha az összecsapás legjobb esetben is kétséges végkimenetelére gondolt. Már csak abban reménykedett, hogy Tier Nan Gorduin idejében érkezik. Elismételte magában a gyűrűbe zárt üzenetet, s noha a nap még magasan járt, úgy érezte, a Kráni Hegység hófödte csúcsai közt kell várakoznia. Hogy a vörös hadúri lobogót keresni fogják, kezdettől nyilvánvaló volt, akárcsak az, hogy nem akárkit küldenek majd a felkutatására. Ám Graum rémálmaiban sem látta előre, hogy épp neki kell szembenéznie Alidax úrnőjével. Ráadásul félő, hogy vele jön Sigur báró is – ebben pedig az egyszeri goblin legfeljebb annyi örömet találhat, hogy mielőtt kivégzik, megtudhatja végre, hogyan is fest titokzatos ellenfele... Összevonta szemöldökét. Elég! Miért ne lehetne a változatosság kedvéért kissé bizakodó? Elvégre a derűlátás számtalan kutyaszorítóból mutatott már kiutat! Gondolatai a régi barát, Gorduin körül forogtak. Nem minden kajánság nélkül várta azt a másik, ugyancsak kemény párharcot, amelyet Rosanna és az ilanori vív majd, ha arra kerül a sor. Ám hogy mennyit változott e két önfejű kalandozó az idők folyamán, az még a Szövetség mesterkémje, a goblin Graum előtt is titok volt – egyelőre. 8. gy város, melyben élet pezseg, éppúgy áhítja a vizet, mint Taba el-Ibara megfáradt vándorai – akkor sincs ez másképp, ha a település történetesen egy tó közepére épült. Gorduin tudta ezt, mi több, a ciszternákhoz vezető akna nyílását is látni vélte, mielőtt csónakját hátrahagyva alábukott a mohos fal tövében. Egyre izzott benne a dac, a bizonyosság pedig, hogy ezen az úton előtte senki emberfia be nem jutott még Alidarba, új erővel töltötte el. Óvatosan merült egyre lejjebb. Ujjai időről időre mintha egy vízbe fúlt óriás szakállát érintették volna: az

évszázados hínár haragoszöldjéből izzó szemek szegeződtek rá – ártalmatlan, hüvelyknyi lények pokoligázó szemei... Az igazi veszedelem messze alant, az iszapban, a barlangokban tanyázott, ám a varázstudók akaratának engedelmeskedve elpihent már; a bárdnak csupán arra kellett ügyelnie, ki ne fogyjon megint a levegőből. Majd’ másfél percig állta a próbát, s csak akkor emelkedett a felszínre, amikor tíz-egynéhány láb mélységben kemény ellenállásba ütközött. A nyílást vasrács védelmezte. Gorduin megpihent. A Lorn torkolata felé tekintgetett, de hasztalan erőltette szemét: a látóhatárt füst fátyolozta, sűrű, fekete füst. Keserű szájízzel mormolt fohászt abasziszi szövetségesei lelki üdvéért – csak magában, hisz biztosra vette, odafent úgysem hallja senki –, majd teleszívta – tüdejét, s lemerült ismét. A befelé irányuló áramlás a vártnál gyengébbnek bizonyult, a vasrudak közt egy jól megtermett férfi is könnyedén átférkőzhetett. Az ilanori úgy becsülte, egyetlen apróbb varázslattal megúszhatja a dolgot, így kellett lennie: elgyötört testének és tudatának tartalékaiból nemigen futotta többre. Magába mélyedt. Vízi lény vagyok. Otthon érzem magam a némaság hónában; sem szél, sem tűz, sem acél nem árthat nekem! Gyorsan múló fájdalom borzongatta meg. Torka furcsán összeszorult, s mire a hatás kiteljesedett, tudta már, hogy sikerrel járt: néhány percen át nincs félnivalója idelent. Gyerünk hát, gyerünk...! Csúf meglepetés várt rá. Hat-nyolc lábnyi mélységben hirtelen támadt örvény ragadta el, s iszonytató erővel préselte a rácshoz. Egy pillanat múltán felfogta, mi történt: a városban megnyitották a ciszternák zsilipjeit. Alidar cet módján, telhetetlenül nyelte most a vizet, melynek árama pusztulással fenyegette a csapdába került vakmerőt. A bárd keservesen bánta már, hogy nem a kézenfekvő megoldást, valamelyik kaput választotta. Hisz a külső negyedekbe nálánál lerongyolódottabb, komolyabban felfegyverzett utazók is egykettőre bebocsátást nyernek! Más kérdés, kik figyelnek fel rájuk ezalatt. Márpedig neki, a Szövetség megbízottja lévén, kerülnie ülik a feltűnést, ameddig csak lehet – a toroni ügynökök bizonyára jól ismerik arcát és nevét. Amint felmutatja Karnelian pecsétgyűrűjét, amint magához veszi a hercegkapitány jövendőbelijét,

mindannyian tudni fogják, hányadán állnak. Amint... Amint levegőhöz jutok, folytatom...! Elméje minden maradék erejét összpontosítva a rács ellen fordult, szabadjára engedte energiáit – s a rudak, kelletlenül bár, de engedtek. Gorduin forogva, tehetetlenül sodródott tovább a homályban az örvény szíve felé. Egy perc. Kettő, három... Fények sehol. Mennydörgő robaj – a nagy tömegben alázúduló víz dübörgése. Folyvást közeledik, meglehet, túl sebesen... Nem igazság! Egyszerre megint levegőhöz jutott, ám ezúttal nem holmi rejtelmes fenevad, nem is az ezerszer elátkozott bűbájosság jóvoltából. A járat visszhangos csarnokba torkollott; a bárd az ötödik perc végén jó tíz láb magasságból zuhant a ciszternák egyikének áttetszőén tiszta vizébe. Kránra, elég már...! Rosszat sejtve bukkant a felszínre, s óvatosan tekintett körül. Sehol senki. Valahol a közelben fakerekek nyikorogtak, a zsilip bezárult, a szivárgás mégsem maradt abba: odafentről igazgyöngyként sziporkázó cseppek hulltak, hét színét villogtatta bennük a tetőablakokon beáradó napfény. Cseppre csepp, koppanásra koppanás jelezte a könyörtelenül múló időt... Alidar. Miután kikapaszkodott a medencéből, Gorduin megrázta magát, s elszántan nekiindult. A víz útját követve csobogók, kutak, sziklába vésett patakágyak mentén haladt, utóbb egy szűk, se vége se hossza járaton átvergődve illatos párával megült fürdőcsarnokba jutott. Az alidari nők, akiket megpillantott, semmiben sem különböztek a kontinens más fürdőházainak látogatóitól – a Külsőváros lakói voltak valamennyien. Némelyikük esetében bő kézzel mérte a szépséget a természet, másokkal ugyancsak szűkmarkúan bánt: ilyesmi csak a céhnegyed erődített falain kívül eshetett meg itt. Tudta, súlyos következményekkel járna, ha felfedeznék – s mert úgy akarta, nem figyelt fel rá senki. Egy falmélyedésbe húzódva lecsatolta derékszíját, fonákjának titkos zsebeiből kirázta végszükség esetére tartogatott aranyait... Az árusok, kereskedők bodegái körül tarkán, erőszakosan, taszítón kavargóit a tömeg. A bárd megalkudott pár tiszta

ingre, ujjasra és köpönyegre, majd hevenyészett csomagját vállára vetve elvegyült a sokadalomban. Fogadók, örömtanyák cégérei hívogatták mindenfelől; az udvarokból sült hús és hal illata szállt, a kapualjakban meghúzódó sötét alakok tiszta nyoszolyával, ingyen itallal, földöntúli élvezetekkel kecsegtették. Gorduin mosolygott, ahogy az utcákat rótta, ám ez a mosoly maszk volt csupán, egy azok közül, amelyeket biztonsága érdekében oly gyakran viselt. Gondtalannak, s mindének felett ártalmatlannak látszott most, noha minden idegszálával a híreket leste – ezek a Lorn torkolatára néző falakról indulva napkelte óta keringtek Alidarban. Minden sarok, minden félhomályos ivó hozzátett vagy elvett belőlük egy keveset; a tények lassanként a nagyotmondás, no meg a babonaság ködébe vesztek. Az mindenki számára világos volt, hogy öldöklő ütközet zajlott a messzeségben, egyesek azt is tudni vélték, hogy toroni és abasziszi seregek csaptak össze – ám hogy miért, s főként milyen eredménnyel, titok maradt. A szelek és az áramlatok szeszélye késő délutánra elhagyott ladikokat, felperzselt tutajokat sodort a város közelébe; az alkonyi fény meg-megcsillant a véres vízben ázó, gazdátlan pengéken. Mind nagyobb számban jöttek maguk az elesettek is, népes csoportjaik lágyan ringatódzva pihentek meg Alidar mélybe vesző falai mentén. Az asszonyok kört kör után rajzoltak szívük fölé, a halászok céhe pedig – mert ezt a tájat mindenek felett gyakorlatias, kényelemszerető nép lakta – tüstént küldöttséget menesztett a varázstudókhoz: az éjszaka folyamán szólítsák elő ismét a mélység lakóit, s velük takaríttassák el a maradványokat. Gorduin egy percig sem kételkedett benne, hogy meg is teszik. A fogadó, melyben végül szobát nyittatott, a Fürdőnegyed peremén kuporgott. Sok vihart látott, ódon épület benyomását keltette, falai között ugyancsak erőtlennek érződött már a kártevőket és élősködőket távol tartó mágia, ablakai azonban az északi főútra s a Négyszárnyúnak nevezett szárazföldi kapura néztek – az ilanori, aki ekkorra már egy köves derékaljjal meg egy lópokróccal is beérte volna, mély, elégedett sóhajjal hajtotta álomra fejét. A sors ezúttal kegyes volt hozzá: sötét hajú, fényes szemű démona helyett Szépmező partjait látta. Sólyomszárny lebbent, vonítás szállt a széllel; a szirttetőn fehér farkas állt, mint valami jégszobor – számlálta, egyre számlálta a feléjük gördülő hullámokat...

9. átyolként ereszkedett alá az alkonyi homály, s ahogy szétterült a tetők felett, sorra gyúltak ki Alidar fényei. A Külsőváros őrsége épp kapuzáráshoz készülődött, mikor a nyugat felől három idegen érkezett. Az őrség kapitánya megrökönyödésében csak az utolsó pillanatban adta ki az utasítást a tisztelgésre – valósággal lenyűgözte az élen haladó nő látványa. Rosanna persze hozzászokott már az ilyesmihez. Királyin biccentett a felsorakozó katonáknak, azután nyomban sietségre ösztökélte lovát, Még a csodákhoz szokott alidari férfiak is utána fordultak olykor: gesztenyeszín haját rőt fényekkel szőtte át meg át a fáklyák és lámpások lángja, szépséges szívarcán tartózkodó, kissé hűvösnek is mondható kifejezés honolt. Kívánatos volt, akár a nevezetes Godorai Függőkert bármelyik gyümölcse, ám semmivel sem megközelíthetőbb azoknál. Az összhatást csak őzbarna szemei lágyították valamelyest – a figyelmes szemlélő olykor különös szikrákat láthatott bennük felvillanni. A csupa földszín utiruha Erion legjobb szabóinál készülhetett, elegáns volt mégis kényelmes, alkalmas tán még közelharcra is... A szemlélődök egy pillanatra sem kételkedtek benne, hogy a most érkezett északi nemeshölgy igenis képes használni az oldalán függő tőrkardot, ha úgy hozza a szükség. Ha akadt vakmerő, akit a bizalmaskodástól még az efféle fegyver látványa sem riaszthat el, a lányt kísérő két férfi látványa bizonnyal megfontolásra késztette. Pompás harci méneken ültek, kopott, az út porától szürkére festett köpönyegbe burkolóztak mindketten – hisz csupán az igazán szép és különleges nőknek adatik meg, hogy műiden körülmények között-ápoltan érhessenek célba, mintha csak az imént pattantak volna ki holmi gyaloghintóból... A magasabbik férfi harmincas évei derekán járhatott. Éles vonású sólyomarcán a legkitűnőbb harcosok félrevezető nyugalma; aludni látszott, résnyire szűkült szemének pillantása azonban újra meg újra körbevillant, hogy azután az idegen ismét bensőjének álmatag magányába merüljön. Hollófekete haját tarkóján egészen rövidre nyíratta, elől

vöröslunír pánt tartotta kordában az arcába kívánkozó tincseket. Hatalmas termetéhez pompásan illett a robosztus hátas; ahogy kesztyűs kezével a kantárt markolta, az óidők harcosaira emlékeztetett. Fiatalabb társa – noha Északfölde szülöttei közt sem kellett volna szégyenkeznie külseje miatt – eltörpült mellette: ő inkább Doardon hegyeinek hópárducaira emlékeztetett. Fakó haját hátrakötve hordta, teste akár a pattanásig feszített íj, kissé lapos arcában gleccserkék, rezzenéstelen szemek. Meztelen kardját nyíltan, némely embervadászklán szokása szerint az oldalára kötve viselte. Ennyi feltűnés bizonyos alkalmakkor több, mint elegendő... A toroni születésű férfi, aki esztendők hosszú sora óta szolgálta már Alidarban a boszorkánymestereket, azaz elsősorban Sigur bárót, azonnal felfigyelt a különös menetre. A leghívebbekhez is kegyetlen olykor a sors: úgy rendeltetett, sose tudja meg, mennyire helyes volt a jövevényekkel kapcsolatos első fel tevése. Noha maguk az érkezők sem voltak tisztában jövetelük céljával, a kém úgy érezte, e "fogással" végre gazdája kedvére tehet, mi több, megváltoztathatja a háború végső kimenetelét. S lön... Megpillantván az északi nőt s a két álcázatlan embervadászt, azonnal világosság gyúlt az agyában. Érezte, tudta, a nyakát tette volna rá: ezek csak a hadúri lobogóért jöhettek. Miközben jelentését diktálta, felrémlettek előtte a rég áhított előléptetés előnyei. Sigur báró két percen belül értesült a fordulatról. Parancsára tüstént működésbe lépett az a hatalmas, aranyakkal jól olajozott gépezet, melynek hatékonysága méltán tette hírhedetté a Fekete Hadurak titkosszolgálatát. A külsővárosi pincék némelyikében napként ragyogtak fel, riadót jeleztek a vörös fényű mécsesek; több tucatnyi, az Ikrek rettegett szektájába tartozó férfi lázas készülődésbe kezdett. Egy fertályórával később azután kirajzottak: dögvész idején elszemtelenedett patkányok módján, zsákmányra lesve rótták az utcákat. Itt is, ott is szabályos alakzatba rendeződtek (mindahányan a Külsőváros őrségének egyenruháját viselték) s a fontosabb posztokon mind egy szálig leváltották Alidar hercegének katonáit. Összecsapásra csak egyszer került sor, s

noha a megtámadottak mindent elkövettek, noha a harc hevesen tombolt, nem tartott soká – kimenetele pedig egy pillanatig sem lehetett kétséges. A herceget ugyancsak megrémítette a falak között elkövetett bűntett vészterhes híre. Csak az imént engedte útjukra varázstudóit, akik kamráikba visszahúzódva ismét könyveik lapozgatásába fogtak. Elvégre a nép szava szent, a városnak pedig temérdek halra és vízre van szüksége – isteneknek tetsző táplálékon hízott halra, és tiszta vízre. Ha nincs más megoldás, jöjjenek hát a szörnyetegek! Alidar koronás fője megborzongott. Amúgy, sem volt virágos hangulatban: bástyákon kuporgó megfigyelői csupán fel-felcsapó tüzeket jelentettek a nap folyamán, és a szél sem hozott kürt- és dobszónál, baljóslatú füstfellegeknél egyebet. Kik ütköztek meg a folyótorkolatban, és miért? Kik kerekedtek felül? Alapvető jelentőségű, ám megválaszolhatatlan kérdések; bármely felelősségteljes uralkodó kedélyét kikezdenék... Késő délutánig járt-kelt, átkozódott dúltan, s most, hogy a különös őrségváltás híre a fülébe jutott, kirobbantak belőle az indulatok. Minden teremtett lelket elmart maga mellől, s ez némi könnyebbséget szerzett neki. Persze korántsem eleget. – Kik vagytok? – dünnyögte. – Mi az ördögöt akartok tőlünk, jöttment gazemberek...? Nem volt egészen biztos abban, tényleg tudni akarja-e. Hogy utóbb elmondhassa, valamit mégiscsak tett, megerősíttette a Belsőváros védelmét, s elrendelte, vágják le mindazon idegeneket, akik kéretlenül, kellő igazolás nélkül közelítenek csapataihoz.. Forrón remélte, sikerülhet. Az őrségváltást követő második órában azután színre lépett maga Sigur báró is. 10. osanna és társai a Sárkánygerincről elnevezett fogadó felé tartottak, melynél előkelőbbet, drágábbat keresve sem találhattak volna egész Alidarban. Az épületet hatalmas kert övezte, s csupán ötven lépés választotta el a Belsőváros

kapujától – az érkezők jó ideig rótták az utcákat, mire odajutottak. A közelükben elhaladók halkabbra fogták ugyan hangjukat – ha történetesen férfiak voltak, bizony el is némultak – a lány azonban épp eleget hallott. Hogy odakint, a folyótorkolatnál ütközet tombolt, már senki előtt nem volt titok; jól értesült polgárok adták-vették a híreket. Néhányan tudni vélték, hogy a Szövetség csapatai állták útját azoknak a toroni seregeknek, amelyek a város ellen törtek, s hozzáfűzték: az északiak kénytelenek lesznek utolsó leheletükig védelmezni Alidart, hisz egész vezérkaruk a falak közt talált menedéket. Mások amellett kardoskodtak, hogy egy abasziszi falanx küzdött a messzeségben egy bősz kisisten, Ranil fanatikus lovagjaival... Rosannát, aki majd egy évet töltött Erionban, meglepték ezek a találgatások. Mi tagadás, meglépte a csata híre is: érezte, nem puszta képzelgésről van szó. Aligha véletlen, hogy Graum épp ide, s épp most hívta találkára; ha hozzá pártol a szerencse, kedvére való felfordulásnak lehet cselekvő részese megint... Öreg barátja, Lord Lauren, aki a goblin üzenetét közvetítette, egyetlen részlettel sem tudott szolgálni, s Rosanna mostanra a forró fürdőnél is jobban áhított valamiféle bizonyosságot. A koldust a Szentélyek terén pillantotta meg először. A legkülönösebb koldus volt, akit valaha láttak. A felfordulásra ügyet sem vetve, mosolyogva ült Ellana temploma előtt. Nagy néha megpendítette ugyan lantját, mint aki adományra vár, figyelmét azonban inkább a járókelőknek szentelte: lapos pillantásokkal méregette őket. Pedig ugyancsak hasznát látta volna némi pénznek – gúnyáját foltok és szakadások éktelenítették, akár a felhőtakarót vihar után, mikor Arel kedvét töltvén továbbvonul... Öltözéke szívós, drága anyagból készült, ám hogy miféle divat szerint, az immár kideríthetetlennek látszott. Gazdája vonásai olyan nemtörődöm vidámságot tükröztek, mely sehogyan sem illett egy mások könyörületességében bizakodó emberhez. Egyenes szálú fekete haját lófarokba kötötte, tengerzöld szemében tükröződött a fáklyafény. Mikor Rosannát megpillantotta, ujjai ismét táncba kezdtek a húrokon: ereni románcot dalolt. Beszédes volt a lant, s beszédes volt a koldus tekintete is; a lányt, ahogy hódolóját szemügyre veendő megzabolázta lovát, különös érzetek kerítették hatalmukba. Az utolsó hangok elhalta után a férfi felállt, meghajolt – ám ebben a bókban

annyi elegancia, annyi büszkeség sűrűsödött, hogy az bármely nemesen születettnek becsületére vált volna. Rosanna egy darabig némán várakozott. A férfi mosolyogva állta pillantását, azután, hogy még inkább rácáfoljon látszólagos mivoltára, egy rózsát varázsolt elő valahonnét, majd közelebb lépett, hogy a lánynak nyújtsa. Noha az embervadászok lovai meg sem moccantak, noha az apró mozdulatot, mellyel a fakó hajú meglazította hüvelyében dobótőrét, a legtöbb hivatásos fegyverforgató figyelmét elkerülte volna, a koldus tüstént megtorpant. Eltűnődött s döntött: megfontolt mozdulattal Rosanna felé dobta a virágot. A fakó hajú elkapta, szemügyre vette, csak ezután adta tovább úrnőjének. Erre aztán felkacagott a dalnok. Nevetése szentségtörésnek is beillett, elvégre a város falain túl harcosok ezrei vesztek oda nemrég – a lány azonban mindenkinél jobban érezte a különbséget kacaj és kacaj között. A koldusét hallva aligha háborogtak az odakint kóborló lelkek... Szándékolt lassúsággal fordította el tekintetét, s lazított a gyeplőn; lova azonnal nekiindult megint. A fáklyafény elhalványult, szél sepert végig az utcák labirintusán. A rongyos idegen még sokáig állt a Szerelem és a Szépség temploma előtt. Tekintete jó darabon elkísérte a köpönyegébe burkolódzó északi nőt. 11. özei jártak már a fogadóhoz, amikor az Ikrek Szektájának egy fiatal embervadásza a nyomukba szegődött. Óvatlanságát csupán tapasztalatlansága menthette volna, uraiét pedig az a tény, hogy nem voltak tisztában azzal, kik kísérik Rosannát alidari útján. Választásuk amúgy sem lett volna: az "őrségváltás" majd’ minden teljes értékű emberüket lekötötte. Az ifjú toroni amúgy tucatnyi közönséges kardforgatóval ért fel. Olyan óvatosan követte a jövevényeket, ahogyan veszedelmes nagyvadat cserkész a vadász: meg-megállt, behúzódott egy-egy kapualjba; hagyta, hogy eltávolodjanak, csak azután iramodott ismét a nyomukba. Mikor a termetesebb férfi a nő mellé léptetett, kissé

közelebb húzódott ő is, de mikor az előrevágtatott – nyilván hogy szállást kerítsen valamelyik fogadóban, netán palotában – megnyugodott, s tovább játszotta a megmaradt kettő árnyékának hálás szerepét. Micsoda dicsőség Volna, ha a kísérőt levágván maga vinné kapitánya elé a nőt! Még akkor is ezt az ábrándképet dédelgette, mikor az egyik kihaltabb utcán – az utolsó pillanatban – meghallotta, vagy inkább megérezte a felé zúduló csapást. Tétovázás nélkül megperdült, felfelé vágott saját pengéjével. Ha a sólyomarcú történetesen karddal, tőrrel, vagy más efféle fegyverrel támad, talán sikerült volna a hárítás, így azonban a különlegesen edzett alkarvédőn csendült a toroni acél. Az ifjúnak egyetlen bosszús szisszenésre maradt ideje, mielőtt a második ütés az örök sötétségbe taszította. Az északi embervadász elkapta s a földre eresztette az elernyedt testet. Egy pillanatig csak állt, a fülét hegyezte, azután, mert úgy ítélte, nem fenyeget újabb veszedelem, ábrázatán álmatag kifejezés terült szét megint. Magához szólította hátasát, nyeregbe pattant, s folytatta útját a Sárkánygerinc, a. jó előre lefoglalt lakosztály felé... A koldus a vendégfogadó előtt is ott ült, s akárha régi, kedves ismerősöket pillantott volna meg, szívélyesen mosolygott az érkezőkre. Megigazította csálé nyakravalóját, úgy-ahogy elsimította ócska köpenyének ráncait; kényelmesen elhelyezkedett, viselkedése szinte sugallta: hagyomány parancsolja, hogy a palotanegyed vendégházai előtt kéregetők pengessék lantjukat! A fakó hajú férfi tekintete megvillant, s a sólyomarcú is kinyitotta szemét. Mozdulatai mintha meggyorsultak volna kissé, ám Rosanna elmosolyodott, egy aranyat vetett állhatatos lovagjának, azután az elősiető lovász markába nyomta a kantárt, s kísérőivel a nyomában felsietett a lépcsőn. A grádics legmagasabb fokán megállt, visszafordulva rávillantotta mosolyát a koldusra. Az őzbarna szempárban aranyszín szikrák villantak, a testtartás kihívást sejtetett – ám csak egy futó pillanatig. A lány konokul összeszorított ajakkal, felszegett állal lépett a fogadóterembe. A vendégek legtöbbje tüstént felkapta fejét; nyomában elismerő zsongás kélt – igen diszkrét, a marcona kísérők jelenlétét egyidejűleg nyugtázó zsongás. Alábbhagyott,

valahányszor megnyikordult a padló, s elhalt, mihelyt az újonnan érkezettek a lámpást emelő fiú nyomában lakosztályuk ajtajához értek. A kulcs hangtalanul fordult a zárban. A fakó hajú férfi egy intéssel útjára engedte a kölyköt, s elsőként lépte át a küszöböt. És intett. Rosanna és a sólyomarcú egyszerre torpantak meg. Halk nesz, fémen súrlódó fém csikorgása: mindhárman fegyvert húztak. A kivilágított előtérben semmi nem moccant, a levegőben azonban enyhe, épp hogy azonosítható dohányillat terjengett. A fakó hajú férfi belökte a következő ajtót. A sólyomarcú úrnője elé szökkent, hogy az esetleges orvtámadónak elsőként vele kelljen megküzdenie, de miután semmi sem történt, tovább óvakodtak mindhárman. A fakó hajú csettintett. Körös-körül féltucat kristálygömb parázslóit fel, derengő fénybe vonva a fényűző berendezést. Az ablakhoz legközelebb eső sarokban azonban megsűrűsödött a homály: a párnázott karszék feletti, jobbára olvasáshoz használt gömb opálos, hűvös maradt... Reccsenés. Száraz, vésztjósló hang. – Végre valahára! – sóhajtott valaki. Három parázsló pont fordult a belépők felé, azután, hogy Graum megbizonyosodott kilétük felöl, elnyomta szivarját, és felhagyott a hintázással is. – Üdv a szépséges Rosannának – mormolta, miközben felállt. – Ahogy elnézem, semmi változás. Nem kívánatos változásokra gondolok persze... – kuncogott a szemszögéből toronymagasnak rémlő embervadászokat méregetve. Nyoma sem látszott rajta félelemnek – a Szövetség ügynöke volt, ráadásul goblin, akit még véletlenül sem lehetett holmi emberrel összetéveszteni. – És üdv nektek is, urak! A fakó hajú férfi elmosolyodott. Fura grimasz volt ez, egy tökéletességre törekvő férfi tisztes próbálkozása. – Nem csalódtam benned, Graum – mondta. – Valahányszor összeakadunk, újabb meglepetéssel szolgálsz. Örülök, hogy megint együtt dolgozhatunk. – Hosszú utat jártunk be Wendol óta – vigyorgott elégedetten a méternyi magas, fekete selyembe öltözött fickó. Rosannára kacsintott. – Második kísérődhöz még nem volt szerencsém, de ugyancsak gyors lehet a keze, ha a jobbodra engeded... – Mac-Lier Eraman, a Via-Shen-i embervadászok hadnagya – intett Narim

a sólyomarcú férfi felé. Mac-Lier könnyedén bólintott, ledobta kopott köpenyét, s a díványra telepedett. Mozdulatait szinte követni sem lehetett, olyannyira fürgék voltak; úgy tetszett, harcedzett teste egy pillanatra sincs nyugalomban. – Graum! – emelte fel hangját a lány. – Kitálalnál végre? Mi történik itt? Miért üzentél olyan körmönfont módon? – Eltűnődött, vállat vont. – A kíséretet egyébként köszönöm. Várakozva figyelte a goblint, tekintetéből csak úgy sütött a kíváncsiság. A nemesasszony maszkja lehullt, előtűnt mögüle a mindenre kapható kalandozó. Graum ennek ellenére nem siette el a dolgot. Visszaült, s gáláns házigazda módján helyet mutatott a Szövetség embervadászainak is. Igencsak kikupálódott az évek során – állapította meg Rosanna, míg az utolsó hónap eseményeinek rövid és tárgyilagos összefoglalóját hallgatta. A goblin végül felállt megint, s közelebb lépett hozzá. – Alidax úrnője – súgta, akárha bűvigét mormolt volna. – Személyesen jön ide a lobogóért. Ha jól emlékszem, akad vele elszámolnivalód. Ez az ügy komolyan foglalkoztatja, s mivel szeretnék komoly bosszúságot okozni neki, továbbá mert igaz barát vagyok, te jutottál eszembe, üzennem kellett... – Összevonta keskeny szemöldökét. – Rosszul tettem? A mindeddig higgadt Rosanna némán rázta fejét. Szemében, mint megannyi haragos lidérclámpás, fények gyúltak. A boszorkányúrnő közeledtének tudatában minden megfontolást kiégetett belőle a gyűlölet. Graum látta már hasonló állapotban, s fanyarul nyugtázta, hogy számítása ezúttal is bevált. Ilyen hangulat élteti – s éltesse soká – Uwelt, a Bosszúállás Atyját! Igaz ami igaz, a lány gyakorta örvendeztette meg hasonlóképp istenét: legeltökéltebb hívei közt tartották számon mindenütt, ahová híre elért. Fülében most mintha a felfoghatatlanul hatalmas lény kacaja visszhangzóit volna, a rezgésekben bátorítás rejlett s erő. Rosanna asztrálvilágának némelyik teremtménye jócskán megerősödött, mások végképp elenyésztek. A beavatatlanok persze mit sem láthattak ebből. – Alidax úrnője! – ismételte meglepően elmélyült hangon. – Miért épp ő? És ha már így esett, miért nem siet a zászló védelmére a Vörös Hadurak valamelyike? Miért nem küldtek ide sereget, esetleg embervadászokat, netán egy nagy mágust? Graum, te elhallgatsz valamit! Ez a szervezés nem vall a Szövetség uraira. Meglehet, nem is az igazi zászlót rejtegetik itt; nem kizárt, hogy csapdáról van szó, és... – Átmenetileg kifogyott a szóból. – Szívesen segítek, de csalétek nem kívánok lenni!

– Sereget éppenséggel küldtek: ma ütközött meg a folyótorkolatban – jegyezte meg Graum szárazon. – Hogy maguk a Hadurak miért nem jöhettek, hallottad az imént: egy részük elhullott, a megmaradottak pedig nem tehetik ki magukat effajta veszedelemnek. Az embervadászok itt vannak, s hogy csak ennyien jöhettek, egészen nyilvánvaló. Erőnk abban rejlik, hogy jelenlétünk mind ez idáig titokban maradt. Az ellenség nem tudja, hol rejtegetik a lobogót, sem azt, ki s mikor jön el érte! – Ádáz vigyora megdöbbentette a lányt. Goblin grimasz volt ez, emlék az ujjpercvadászat dicstelen napjaiból. – A toroniak nyilván olyasvalakit várnak, akiről lerí a hatalom, olyasvalakit, aki nyíltan dacolhat velük. Ha csapdát állítottak is, nem ránk méretezték. Meg aztán... akármit főztek ki odafenn, nem kötötték egy magamfajta jöttment orrára. Engem egy barátom kért meg, hogy jöjjek ide, s azért hívtalak téged, mert úgy gondoltam, szívesen visszavágnál az alidaxi némbernek. Tehetek én arról, hogy óráról órára változik a helyzet? Rosanna dobolni kezdett széke karfáján. Baljós jel volt ez. – Pontosabban? – A mi dolgunk csupán annyi lett volna, hogy a lobogót észrevétlenül kijuttassuk a város falainál táborozó falanx hercegkapitányához. Most, hogy csatára kényszeríttették, nekünk kell felvinnünk Doranba azt az átkozott holmit. Nem kis feladat, nem kis dicsőség. És a híre minden bizonnyal Eligor úrhoz is eljut majd... – Az utolsó mondatot könnyedén vetette oda a goblin, ám a célt nem véthette el: tudta, hogy Rosanna unos-untalan bizonyítani akar Eren kőszívű hercegének. – Ami az észrevétlenséget illeti... – szólt közbe a fakó hajú férfi csendesen – ...ne legyenek illúzióitok. Nem tudom, hogyan bukkantak a nyomunkra, de egy toroni embervadász jó darabon követett. Graum bosszúsan felszisszent. – Gondolom elintézted, ez azonban mit sem változtat a lényegen: ahol egy Iker megjelenik, ott többnek is lennie kell! – Széttárt karokkal fordult Rosanna felé. – Ez a fordulat világos helyzetet teremt, szép hölgy. Legyen ez egérfogó vagy hősök panteonja, benne vagyunk. Tudnom kell, velem tartasz-e. Nem muszáj persze, s most, hogy a dolgok nehezedni látszanak, még csak nem is ajánlatos... – Álszent képét látva a fakó hajú férfi meg sem próbálta titkolni jókedvét. Mosolya ezúttal egészen elfogadhatóra sikerült. – Ostobaság. Természetes, hogy veled tartok! – Rosanna tekintete haragosat villant, hangja azonban színtelen maradt. – Különös utakon jársz mostanság, goblin uram: nem tudhatom, melyik hová vezet. Most nincs időnk, de

figyelmeztetlek, egyszer kiszedem belőled a teljes igazságot. Ha kínpadon, hát kínpadon. Tessék, te most már mindent tudsz! Graumon nem látszott megszeppenés. Sokkal súlyosabb fenyegetésekhez szokott – egy délvidéki haragosa felnégyelését, sőt, kifordíttatását is kilátásba helyezte már. Tulajdon pimaszságán ámulva viszonozta a lány átható pillantását. A legtöbb kalandozóból – szögezte le magában – igazán csapnivaló ügynök válna. – Hol a zászló? – kérdezte Rosanna mogorván. – Fogalmám sincs – vallotta be Graum. – Egy másik barátom is ideérkezett a nap folyamán, ő tudni fogja. Hamarosan felkeressük. – Nocsak – vonta fel szemöldökét Rosanna, ha lehet, még kedvetlenebbül. Kockázatos vállalkozásba fogott, s szerette volna egyedül learatni a dicsőséget. – Hogy hívják a fickót? – Tier Nan Gorduin. Csend támadt a szobában, tiszteletteljes csend. – Az ilanori bárd? – firtatta a lány – merőben feleslegesen. – Azt hallottam, magányosan jár, s nem adja fel akárki kedvéért külön útjait. Méregdrágák a szolgálatai: befolyásos, de főként tehetős barátaid lehetnek odafent, ha sikerült megvásárolniuk. Keveset beszél, keveset árul el, akárcsak te: sosem volt ínyemre az efféle titokzatoskodás. Elég megbízható? Nyugodt szívvel vonod be egy ilyen komoly ügybe? – Gorduin régi jó barátom – közölte Graum. – És ha hiszed, ha nem, önzetlenül segít. Különcsége dacára kevés megbízhatóbb társat kívánhatnál magadnak, hölgyem! – Elképzelhető – hagyta rá farkasmosollyal Rosanna. – Bár nyilván tudod, hogy toroni nő volt az anyja, s hogy a vér szava olykor minden más hangot elnyom... – Tier Nan Gorduin anyja kyr nő volt – mondta a goblin nagy nyomatékkal, jelezve, hogy lezártnak tekinti a vitát. – S most, ha nincs ellenetekre, visszavonulnék néhány percre. Amint elkészülök, indulhatunk! – Határozott léptekkel a belső szobába nyíló ajtóhoz ment, onnét pillantott kutatóan a lányra, akinek arckifejezése, kéztartása, minden rezdülése kelletlenségről árulkodott. Ebből a hangulatból tán csak Alidax boszorkányúrnője tudná kizökkenteni széltiben emlegetett, gúnyos kacajával... S ekkor kopogtattak. A jelenlévők közt hirtelen teljessé vált az összhang: nesztelenül és fürgén tették a dolgukat valamennyien. Graumot mintha a föld nyelte volna el; mire a fakó hajú férfi a

kilincsre tette kezét, a szivarfüst maradványait is elsodorta már az enyhe léghuzat. Mac-Lier Rosanna elé lépett, jobbja tőre markolatán nyugodott, s nem mozdult onnét a belépő láttán sem. Csend volt, csak a padló reccsent olykor; az embervadászok ugrásra készen álltak. A hórihorgas teremszolga rezzenetlen arccal, lazán lógó karokkal állt a küszöbön. Akadt már dolga efféle vendégekkel, vagy alaposan kitanították odalent. Mikor megszólalt, elfogadhatóan határozott volt a hangja: – Hölgyem és uraim... elkészült a vacsora. A lány ragyogó mosollyal igyekezett palástolni megkönnyebbültségét. Az érzés, hogy képtelen lépést tartani az eseményekkel, most nem nyomasztotta annyira: lelke legmélyén alighanem hálás volt a sorsnak, amiért az Tier Nan Gorduint vezérelte az útjába valamely feddhetetlen, ám tapasztalatlanabb kalandozó helyett. Egy intéssel elbocsátotta a hórihorgas szolgát, azután körülpillantott – s elállt a lélegzete. A belső szobából láncinges, bosszúsnak látszó törpe lépett ki. Fura egy törpe volt: az átlagosnál alacsonyabb termetű, vállas, jókora szakállú, korosodó figura. Kísértetiesen emlékeztetett Graum szállásadója, a drágakőcsiszoló egyik segédjére. A tarini kóborlók vörös és barna színeit viselte, övén a goblin egyik rövidkardja; ujjai zsebmetszéshez, zárnyitáshoz szokott, hosszú és mozgékony goblinujjak, szemei sárgán világló, ferdén metszett goblinszemek... – Vacsora? – sziszegte a legtökéletesebb vanir akcentussal. Az embervadászok értetlen pillantásaira, Rosanna álságos érdeklődésére ügyet sem vetve a külső ajtóhoz csörtetett, félrebillentett fejjel hallgatódzott. – Bőkezűen bánsz mások drága idejével, hölgyem! – Az időd most már az én időm is, ezt ne feledd! – vágott vissza a lány nyomban. – Nagy út áll mindhármunk mögött, s egyikünk sem takarékoskodott az erejével: ennünk kell, méghozzá nyugodt körülmények között – ki tudja, mikor nyílik rá alkalom legközelebb? Hisz sötét dologba rángattál bele, az egyszer biztos! Gorduin barátod várhat egy keveset. Bízom benne,. hogy megérti majd... A jégiszap maszkot és törpegúnyát viselő Graum lemondóan legyintett. Rosanna makacsságáról legendák keringtek; leghelytelenebb döntéseit sem másította meg soha – miért épp most, miért épp néhány tucat millió lélek üdvéért tenne kivételt? – Legyen – mormolta, miközben új szivart keresett tarsolyában. – Egy fertályóra múlva a kapuban várok rátok... Az ablakon túli homályban megbúvó alak – árnyék az árnyékok közt –

beérte ennyivel, s visszahúzódott. Igen elégedetten. A fogadó nagytermét derekasan kivilágították: a vendégek mintha az Égi Fény valamelyik szentélyének szívében üldögéltek volna. Száznál több gyertya és lámpás lángját tükrözték a falak mentén sorakozó páncélok, pajzsok. A terem sarkaiban elhelyezett füstölőkből egzotikus illat áradt ("A Keleti Puszták aromája!"), a tálcákkal egyensúlyozó szolgák hangtalanul, majdhogynem észrevétlenül jártak asztaltól asztalig. Rosannáék a középső tartópillérek egyikének tövében kaptak helyet. Onnét, ahol ültek, kitűnően láthatták a többieket, s ami még fontosabb, az ajtókat is. Nem kis bosszúságukra tüstént sikerült a figyelem középpontjába kerülniük. A Sárkánygerinc vendégei jórészt módos férfiak voltak, az alidari nők híre s varázsa vonzotta őket mindenfelől. Jöttek, hogy rendelést adjanak le maguk, fiaik vagy épp hűbéreseik számára, jöttek, hogy alkudjanak, a fogukat csikorgassák, azután fizessenek – s hogy ha módjukban áll, addig is szórakozzanak egy kicsit. A Külsőváros lányait – némelykor okkal könnyű prédának tekintették, Rosanna szépsége és gőgje azonban elbizonytalanította őket. Figyeltek, mint a kiéhezett ragadozók, ám tiszteletlenségre senki nem ragadtatta magát. Legközelebb egy olajos bőrű, kissé elpuhult abasziszi főrangú ült, s alig leplezett érdeklődéssel bámulta az új jövevényt. Időről időre megolvasta aranyait, balja ékköves medáljával babrált; Rosanna nem tartotta kizártnak, hogy hamarosan kacsintgatni fog. – A déli partvidéket lakó népség sosem tanult meg viselkedni, asszonyom – súgta a fakó hajú férfi. – Legyenek bár nemesek vagy közrendűek, jókora tuskó mindahány. Megfordultam országukban, s mondhatom, nem kívánkozom oda soha többé. Az utcán élik magánéletűket, csúf kis titkaikat szennyes módjára teregetik ki. Az az alak ott semmivel sem különb a többinél – láthatólag elégedett magával, nagyhangú, s ha beszél, szélesen gesztikulál. Rosanna nem állta meg mosoly nélkül ezt a kifakadást. Kortyolt borából, kerülte az abasziszi tekintetét. – Pillants csak oda, asszonyom! – folytatta az embervadász. – Amott a sarokasztalnál egy vérbeli északi gróf ül. Puritán ruhájáról, hanyag

eleganciájáról akkor is felismerhetnéd a tiadlani nemest, ha történetesen nem ismerném. A nemrégiben elhunyt uralkodó egyik tanácsosa volt. Híres család sarja. Lám, ő finoman figyel, láthatod: érdeklődik irántad, de csupán a maga fensőbbséges módján... Rosanna szemügyre vette a grófot, akinek csontos arcán kissé cinikus, mindent bíráló kifejezés ült. Pillantása ezt sugallta: te veszítesz többet, ha nem kellek. Rezzenetlenül állta a lány tekintetét, majd, hogy az őzszemek másra villantak, elfordult. Gúnyos mosoly derengett fel ajkán. Bólintott: szavak sem kellettek hozzá, hogy mindent megértsen. Mielőtt az embervadász ezt a gesztust is méltathatta volna, tálaltak,. Rosanna egykettőre végzett. Letette a villát, félretolta kiürült poharát, tűnődve bámult a gyertyafénybe – azután, hogy, hogy nem, felfigyelt a toroni férfira. E szálas termetű, hófehér hajú, acélszürke szemű nemes az egyik ajtó melletti asztalnál ült. A toroni Vihargárda kapitányi egyenruháját viselte. Láthatólag egyenesági leszármazottja volt valamely kyr főúrnak: megjelenése, viselkedése szemernyi kétséget sem hagyott efelől. Óvatosan figyelte Rosannát, s mikor az északi szépség rá kerített sort, tapintatosan elkapta tekintetét. Tiszteletről és hódolatról árulkodtak pillantásai, nemessége nélkülözött minden modorosságot. Büszke tartása hatalmat, valódi hatalmat sejtetett, s amint észrevette, hogy Rosannát feszélyezi a többi jelenlévő alig palástolt érdeklődése, még óvatosabbá vált. Csak akkor bátorodott fel kissé, mikor a lány rávillantotta mosolyát, ám viselkedése ezután sem lett tolakodóbb. Rosanna némiképp ijedten nyugtázta, hogy megnyerőnek találja. Noha tiszta szívéből gyűlölte a boszorkánymesterek, emberáldozó papok, orgyilkosok és degenerált arisztokraták birodalmát, a férfi megjelenése és stílusa valósággal lenyűgözte. Hogy az ellenség katonája? Pokolba minden előítélettel! Egyszerűen jóképű, még nem bántó, de feltűnő módon... S ahogy belegondolt, el kellett ismernie: lát valamit ebben az emberben. Hogy mit, pontosban maga sem tudta – kihívást egészen bizonyosan, méltó társat pedig... Nos, ha az Égiek úgy akarják, kiderül hamarosan. Túlzás lenne azt állítani, hogy első látásra szerelembe esett, az a figyelem azonban, melyet a gárdakapitánynak

szentelt, mindenképpen több volt egy jóképű idegennek kijáró érdeklődésnél. Az elfogultság – veszedelmes állapot egy kalandozó számára – óvatlanná tette. Sem a mindent palástoló, a férfi elméjét várfalként övező pszi-pajzsra, sem a különös, mágikus eredetű aurára nem figyelt fel. Efféle hibát pályafutása során rendszerint csak egyszer követhet el az ember. S mindig vállalnia kell a következményeket. Mikor vacsorájuk végeztével kifelé indultak, hogy csatlakozzanak az odakint bosszúsan várakozó Graumhoz, felállt s kiosont a toroni férfi is. Mozgása bármely tapasztalt embervadásznak becsületére vált volna – sem ez, sem a keskeny arcon felderengő kifejezés nem illett igazán a császári gárdalovasság fess főtisztjéhez... A kivilágított utcák sorát – a falak közelében egyre kavargott a csata hírétől felajzott tömeg – lassan maguk mögött hagyták, az őrséget gondosan elkerülték, s hamarosan kénytelenek voltak igénybe venni Graum kézilámpását. A "törpe" vezetésével haladó lovasok ez alkalommal egyáltalán nem keltettek feltűnést, így nyomukat – ezen hasztalan bosszankodott Sigur báró – időlegesen elvesztették. Egyetlen árnyék lopódzott utánuk észrevétlen, óvatosabban mint bármelyik embervadász – ez az alak azonban a világ minden kincséért sem szolgáltatta volna ki őket a toroniak kényére-kedvére. Egészen más terveket forgatott a fejében. 12. sendes – az asztrológusok kifejezésével élve fémveretű – éjszaka volt, enyhe szél fodrozta csupán a tó tükrét. Az Alidart vigyázó szörnyetegek dolguk végeztével visszahúzódtak ismét, a falak körül egyetlen jel sem utalt immár a folyótorkolatban zajlott ütközetre. Maga a város némán, ijesztő pompája teljében állta a második hold hideg tekintetét. A Vizikapu körül higanyár emelgette a halászok hasas bárkáit, a töredezett, kékezüst fényhíd felett világítóbogarak kergetődztek, a partmenti nádas rendíthetetlenül suttogta a

maga ősi titkait. Mígnem... Elsőként a kabócák némultak el. Példájukat követve szünetet tartott a békák kórusa is. A világítóbogarak bódultan köröztek, majd hirtelen szétrebbentek: megannyi hunyorgó csillag a csillagok között. A szél erősödött. Egyenest odafentről, az éj feneketlen mélységeiből áradt, szitáló, finom port hozott – és a messzi tenger kesernyés illatát. Tintafekete palást ereszkedett alá, elhomályosította a kékezüst híd tündöklését; nyomában iszonyat járt, minden élőt megdermesztő, már-már tapintható félelem. A város falaitól két mérföldnyire, ott, ahol a vízre a legsötétebb árnyék vetült, most barázda jelent meg a tavon. Jókora, száz lábnál is hosszabb, folyvást szélesedő barázda, akárha Kyel, a Teremtő vájt volna tükrébe roppant ekéjével – ám a mozdulatlanság merőben más, sokkalta fenyegetőbb hatalom közelségét sejtette. A tintafekete palást szétterül t, ahogyan füst terül szét a hullámok felett, a szívében sűrűsödő gomolyból pedig kicsapott az első villám. Mennydörgés nem kísérte. Egyre újabb, egyre hatalmasabb és sziporkázóbb villámok cikáztak: a fekete szív lassan, ütemesen vert, kék pára örvénylett a barázda felett. S egyszerre... Egyszerre megjelent a gálya. Százlábnyi hosszúságú gálya volt, fekete, akár a holdtalan éj, orrdísze remekbe készült ében szalamandra. Villámok koszorúzta teste belesimult a számára mélyített barázdába, az evezők megemelkedtek, azután visszhangos loccsanással értek vizet. Kötelek feszültek, sötét vitorlák kúsztak a magasba. Zúgó szél dagasztotta valamennyit. A lobogó selymén kehely és korona. Színei Alidax boszorkányúrnőjének rettegett színei. A tintafekete palást fellebbent, majd szertefoszlott egy végső, minden eddiginél kápráztatóbb villanásban. A Kapu folyvást szűkülő torkából mágiától megcsonkított, szánalmasan vonagló tengeri halak záporoztak s merültek alá a véres habokba – azután minden elcsendesedett megint. A fedélzeten nem harsantak kiáltások, dobok sem duhogtak, ám az evezősök éneikül is tudták, mi a dolguk. Méltóságteljes fordulóba kezdett a hatalmas jármű, orrát a Vágyak Városának falai felé irányozta.

Úgy siklott előre, mint valami árnyék; súlytalannak, mi több, kihaltnak rémlett, s bizonyos szempontból csakugyan az volt: a lapátokat izzó szemű, elnyílt szájú, szikkadt húsú élőhalottak forgatták odalent. Fényből szőtt háló irányította minden mozdulatukat. E háló szálai a falakon is áthatoltak, körülfonták a fekete csuklyás, néma felvigyázók testét, szemükbe, agyukba férkőzve továbbították a gálya egyetlen igazi utasának parancsait. A kísérteties jármű egyenest a Vizikapu felé tartott most – ezüstös tajtékból és az iszonyat csendjéből húzott nyomdokvonalat a tó tükrén... 13. orduin négy-öt óra múltán azzal a jóleső bizonyossággal eszmélt, hogy átaludta a városban – s főként a város körül – történt újabb szörnyűségeket. Örömét csak a bizonyosság rontotta valamelyest, hogy míg pihent, valaki a nyomára bukkant. Felkönyökölt, homlokráncolva összpontosított – s alig egy perc múltán tudta már, ki az. Nem nyúlt fegyvere után. Úgy becsülte, egy órába is beletelik, mire látogatói ideérnek. Egyet s mást addigra el kell intéznie. A fürdőkamra sárkánya, ez a hasas, csupa vörösréz dísz jószág éppoly ódon volt, mint a fogadó maga. Belsejében lassan éledezett a tűz, eltátott pofájából épp hogy csordogált a forró víz, a bárd mégis elégedett volt, hisz ez alkalommal – minő fényűzés! – jószántából merült alá, s nyílpuskáját sem kellett cipelnie. Alaposan megmosdott, majd száraz ruhát öltött, letelepedett, szivarra gyújtott, és várt. A kurta pihenő alatt hatalmának egy része visszatért: felfigyelt a közelgő léptekre, mihelyt azok ketten megjelentek odalent. Hallotta az alacsonyabbik markából előkerült ezüstpénz csendülését, a magasabbik meglepően mély, bársonyos hangját, ahogy utána érdeklődik. Hallotta persze a gazda legényének válaszát is, és elégedett volt vele, hisz a kölyök – ezüst ide vagy oda – egyetlen szóval sem mondott többet annál,

amire tőle engedélyt kapott... Sóhajtott. Alidar, mesés Alidar…! A léptek a közeledők magabiztosságáról árulkodtak. A magas jövevény kisugárzása ugyan némi bizonytalanságot sejtetett, ám Gorduin rég megtanult különbséget tenni az egészséges tartózkodás és a tétovaság között. Kifújta tüdejéből az illatos füstöt, felemelte jobbját – azután leengedte megint. A pyarronita egyszerűséggel berendezett lakosztályt bevilágító lámpás nem aludt ki; a bárd határozott körvonalú árnya a falra vetült, így akarta. S ekkor kopogtak. – Gyere csak, Graum – mondta Gorduin mosolyogva. A "törpe" nyomában belépő Rosanna számára sokáig emlékezetes maradt ez az alkalom. Nem elsősorban a nevezetés ilanori külseje – nálánál megnyerőbb férfiakkal is találkozott már –, inkább a fellépése miatt. A bárd nem mozdult, nem szólalt meg rögtön. Tekintete találkozott a lányéval, lejjebb rebbent s visszatért, majd elkalandozott megint. Rosanna meglepetten nyugtázta, hogy semmiféle eszközzel nem óvja elméjét – saját pszi-pajzsa akkora volt most is, mint az ereni nagykapu. Amint kissé szégyenkezve rést nyitott rajta, a kapcsolat tüstént létrejött: tudta, hogy Gorduin kimerült, tudta, hogy harcolt az odakint nemrég zajlott ütközetben. Részt kapott az ilanori lelkének legmélyén lappangó keserűségből, s ez megborzongatta. Rádöbbent, olyan embert lát, aki több mint fél évszázada rója már a kontinens útjait, s noha módjában áll, még sem kísérli palástolni a felette elszállt esztendők nyomát. Mágikus energiák forrása volt; Rosanna, ha megfelelőképp koncentrált, láthatta aurájának derengését, s elámult az asztráltestet éktelenítő forradásokon. Oldalában égető fájdalom – onnét, a férfi varázserő összeforrasztott a bordáiból sugárzik át; az arcán forró könnyek; fáj, ahogy az ilanorinak fájt akkor, az iszonyú (halott?) emberrel vívott küzdelem után... S egyszerre elmúlt. Elfújták. A lány dacosan felszegte fejét, jelezvén, készen áll a folytatásra, pedig az igazat megvallva szívesen nélkülözte volna; csak nagy üggyel-bajjal sikerült lepleznie a kín szülte könnycseppeket. Érzékelte Gorduin örömtelen mosolyát. Nyitott könyv vagyok – ezt sugallta az acélszürke szempár. Lapozz bennem

kedved szerint – de vigyázz! Rosanna visszavonulásba kezdett, ám egyszerre megszédült, alászállt megint. Különös képzetek rohanták meg. Akárha feneketlen kútba bámult volna – kiszáradt kútba, ahová az évezredek pora szitált lassan, hogy mindent, de mindent elfeledtessen... E porréteg alatt azonban kitartóan izzott valami, ősibb és rejtelmesebb annál, amit elméje felfoghatott, ezért hát – por szitál – menekülőre fogta a dolgot, s mire kinyitotta szemét, biztosan tudta már, hogy bármi történjék is, sosem lesz képes szeretni a férfit: olyan veszedelmes, oly hajlíthatatlan, és annyira... nos, idegen. Hirtelen eszébe ötlött a toroni gárdakapitány csendes méltóságot sugárzó arca. Elmosolyodott, s ezzel maga-magát sikerült leginkább meglepnie. Graumot bosszantotta az újabb, számára érthetetlen közjáték. Éles eszű fickó volt, ám csupán szemfényvesztő módra használta a mágiát, pszi-képességei pedig kizárólag egynémely növényével vetekedhettek. – Megnémultatok talán? – érdeklődött vészjósló nyugalommal. – Ha igen, csak intsetek, s én máris tollért, papirosért szalajtok valakit! Gorduin elnyomott egy mosolyt, s felállt. Bő ujjú, nyitott gallérú fehér ingében, borotválatlanul, fegyvertelenül nem keltett igazán megrázó benyomást: sokkal inkább tűnt garabonciásnak, mint hétpróbás kalandozónak. – Hoztak az istenek, Rosanna – mondta. – Uram... – A lány hűvös, majdhogynem királyi lett ismét. Az iménti megrázkódtatás emléke egykettőre elenyészett – úgy sejtette, a bárd intézte így. – Örülök, hogy megismerhettelek. Graum barátja vagy, ekként az én barátom is; örömmel veszem segítségedet. Az ilanori magyarázatot várva sandított az álruhás goblinra. Az mélyet sóhajtott; éreztetni igyekezett, hogy a világ minden terhe az ő vállát nyomja. Különösebb meggyőződés nélkül vágott bele ismét: – Úgy kezdődött, hogy valaki megkért... A bárd bólintott. – Ha nem csalódom, Alyr Arkhon volt az illető. Mostanság rendszeresen kér szívességeket. – Az istenek szerelmére, csendesebben. – sziszegte Graum. – Teli a város kémekkel, akik... –...akik a Vörös Hadurak elrabolt lobogóját keresik, továbbá egy feltűnően vézna törpét, akinek kenderkóc a szakálla – segítette ki Gorduin készségesen. – A kémektől amúgy nem kell tartanod: közel-távol nem érzékelek...Eltűnődött – ...egyet

sem. Graum fellélegzett jégiszap maszkja alatt. Rosannáéval vetekedő méltósággal szegte fel állat: lám, ilyen agyafúrt az ő cimborája! A lány ülőhelyet keresett, s mert nem lelt kedvére valót, inkább állva maradt. Közelebb lépett az asztalhoz, szemügyre vette a bárd hírhedett nyílpuskáját. A három tár közül kettő üres volt. – Ott voltál – mondta csendesen. – Ma hajnalban ott verekedtél te is a folyótorkolatban. – Felettébb éles a harmadik szemed – bólintott elismerően Gorduin, s megkocogtatta halántékát. – A legtöbben még a nevemet sem képesek kiolvasni, akkora a felfordulás idebent. Rosanna elengedte a füle mellett a kétes értékű bókot. – Mi történt? – Calyd Karnelian hercegkapitány négyezer falanxharcosával rohamra indult egy tízezer főt számláló császári hadtest ellen. Antoh-papok, Tharr-papok, boszorkánymesterek... – A bárd legyintett. A legszívesebben elfelejtette volna az egészet. – Pokoli küzdelem lehetett. Keveset láttam belőle. – Hogyan? – értetlenkedett Graum. – Keveset? Az ilanori ismét leheveredett. – Karnelian arra kért, intézzem el a toroni vezérkart. Hat nyílvesszőt lőttem ki rájuk, a körülöttem állók pedig úgy hatszázat. Miután végeztünk, nem bámészkodtam tovább. A hercegkapitány azt akarta, tűnjek el. Megtettem. – Bölcs elhatározás – sóhajtott a goblin. – A helyedben én sem csináltam volna másképp. – Köszönöm. – Igazán semmiség... Rosanna még mindig az ismétlőfegyvert nézte. – Foglaljuk hát össze a helyzetet! A zászló a városban van, csak épp sejtelmünk sincs róla, hol. Az abaszisziak zöme minden bizonnyal elvérzett az ütközetben, remélhetőleg a toroniak jó részével együtt. Alidax úrnője ide tart, ha ugyan be nem futott máris. Az utcákon tömegével ólálkodnak a boszorkánymesterek embervadászai. A mi oldalunkon mindössze kettő áll – s itt van persze Gorduin úr, kimerültén és fanyarul, egy szál tőrrel, hat nyílvesszővel... Mindig valami effélére vágytam. Egy jó alkalomra, hogy elintézhessem azt a némbert: hálás vagyok, ó kenderszakállú törpe!

A goblin Gorduinra sandított, aki egykedvűen bámulta a mennyezetet. – Neked egy szavad sincs? – Egy szavam épp akad, Graum: nyugalom! – Köszönöm. – Igazán semmiség... – A bárd Rosanna felé fordította fejét. – Amúgy legalább három tőröm maradt, hölgyem. S ami még fontosabb: tudom, hol találjuk a zászlót. Rosanna mereven mosolygott. Jó előre megérezte, hogy így lesz. Színre lép a Nagy Ő, és mindent a helyére tesz. A szerepek kiosztva, a muzsika megkomponálva – a társulatnak csak a tánclépéseket kell begyakorolnia. Semmi hiba. Férfivilág. – Nos? Gorduin azonban nem sietett a kinyilatkoztatással. Ismét ellenőrizte közvetlen környezetüket; tudatának nyúlványai a lány odalent várakozó kísérőiig értek. Az ő szemükkel látta a bezárt városkaput az egyik, a sötét belső udvart, e tágas macskatanyát a másik oldalon. Csend. A Szövetség embervadászai egyenletesen lélegeztek, arcuk akár a kőszobroké. A bárd feltápászkodott, az asztalhoz ment. Bal kezén eleven fénnyel ragyogott a hercegi pecsétgyűrű, mely mindeddig elkerülte Rosanna figyelmét. – A Belsővárosban – mondta az ilanori – párt nevelnek Karnelian számára. Helyesebben csak nevelték: holnap kellene megjelennie, hogy magával vigye. Valami azt súgja, nem lesz módja rá. – Elképzelhetőnek tartod, hogy odaveszett? – tudakolta Graum. – Mert ha igen... A lány leintette. – Remek megoldást talált – folytatta Gorduin. – Engem küldött a menyasszonyért – s persze a zászlóért. Rosanna levegő után kapkodott. – Rábízta a lobogót egy afféle nőre? Hogyan... A goblin élt az alkalommal: jelentőségteljesen köhintett. – Alidar gyöngyei a legritkább esetben afféle nők, szép hölgy. Túlzás nélkül állíthatom, bármely célra megfelelnek. – A hercegkapitány szavaiból ítélve jó kezekbe került a zászló – jegyezte meg az ilanori. – Jövendőbelije alighanem képzett harcos, s nem kizárt, hogy a bűbájossághoz is konyít egy keveset. Alidar falai közül számos kincs került a világba az évszázadok során. – Elmosolyodott. Legendák szólnak egy Gianagban élt lányról, aki ujjaival még a márványba is lyukat ütött, egy másikról valahol

keleten, akinek négy karja és három szeme volt. Akadt olyan is, aki ha kellett, a hangjával ölt. A változatosság gyönyörködtet, mondták a régiek. – Borzalom – suttogta Rosanna. – Gonosztevők, állatok ezek, nem kereskedők! – Ezen az alapon gyilkosnak nevezhetsz minden fegyverkovácsot, ráadásnak minden második áfiumkeverőt és lócsiszárt – emlékeztette Gorduin. – A céhmesterek megrendelésre dolgoznak, s aligha örvendeznek az efféle hírek hallatán. De mit tehetnek? A sors nem szíveli az esendőket, még akkor sem, ha történetesen gyönyörűek. Rosanna tarsolyában nem egy kész felelet lapult efféle esetekre, ám a békesség kedvéért inkább hallgatott. Az ilanori láthatólag hálás volt ezért. – Mihez kezdünk hát? – tudakolta Graum. – Hintót kerítünk, méghozzá nyomban – válaszolta Gorduin váratlan határozottsággal. – Jelentkezem a lányért, felpakolom a lobogójával együtt, azután eltűnünk innét. Reggelig szerencsés esetben tizenöt mérföldet is megtehetünk. Ha az alidaxi szuka időközben megérkezik, ha az Ikrek nem tágítanak, bevesszük magunkat a föld alá: északnyugatra innét kiterjedt barlangrendszert rejt a röghegyek mélye. A toroniak aligha ismerik úgy, mint én... A lányt percekre elnémította az iszonyat és a felháborodás. Nem így képzelte. – Hát én? – suttogta végül rekedten. – Mit tegyek én? A bárd a szemébe nézett. – Próbáld tartani a lépést ajánlotta. Rosanna felettébb ritkán érezte szükségét, hogy bárki vállára boruljon, ám a mostani ezen ritka alkalmak közé tartozott. A gárdakapitány biztosan megóvná az efféle méltatlanságoktól. Átölelné, talán el is mosolyodna... ...és mosolyogva vezetné a boszorkánymesterek legmélyebb, legnyirkosabb tömlöcébe. Térj már észre, te ostoba! Gorduin felemelte, nagy gonddal ellenőrizte nyílpuskáját. Helyére csúsztatta a tárat, feszített néhány hüvelyknyit a húron, megpendítette, s zordan elmosolyodott. – Annyit már tudok, hogy vártál – fordult Graumhoz. – Arról viszont sejtelmem sincs, hogyan sikerült rám találnod. A "törpe" vállat vont. – Mi sem egyszerűbb. A szimatom segített hozzá. Rosanna kárörvendő arckifejezése láttán szükségesnek vélte hozzáfűzni: – Mérföldekről megérzem, ha ismerős közeledik. Hasonlóképp bukkantam rád is, szép hölgy. – De hiszen...

– Az ellenszél sem akadályoz. Néhanapján... – Elég! – A lány csaknem kiabált. Kezdte elveszíteni lába alól a talajt. Gorduin mindegyre fegyverével foglalatoskodott, pillantásával sem támogatta – vagy mégis, hisz épp közömbössége érlelte meg Rosannában a folytatáshoz nélkülözhetetlen dacot. – A hímek tanácsa döntött. Mit tehetnék én, a gyenge nő? – Tüntetőén hátat fordított nekik. – Ha elkészültök, indulhatunk. 14. raum, noha ezt csak nagynéha ismerte be, gyakorta gondolt vágyakozva "előző" életére. Elkötelezetlen, félvad goblinként majd’ mindent megtehetett, s legfeljebb saját bőrét kockáztatta vele. Most felelősséggel tartozott társainak, mi több, a történelemnek. Ez feszélyezte kissé. Talán emiatt döntött úgy, hogy mégsem lopja el, inkább bérbe veszi a kocsit. Egy aranya bánta, de nem kesergett különösebben. A tulaj holnap estére bánni fogja, hogy megbízott az ismeretlen törpében, s így van ez jól: tisztességes ember indulás előtt biztosan megetette és megitatta volna a lovakat... A goblin egyenes derékkal ült a bakon lámpása fénykörében: Tarin legendásan kitartó, fékezhetetlen távolsági fuvarosait ábrázolják hasonlóképp. A Szentélyek tere, ahová kikanyarodott, néptelen volt már e késői órán, a kövezetét mintha hó porozta volna, a tornyok elnyúló, bársonyfekete árnyékot vetettek. Tier Nan Gorduin nesztelenül lépett elő a homályból, Rosanna követte. Hátukat a két embervadász fedezte. – Maradnak – súgta Graumnak a bárd. – Őrzik a kocsit. Te a Belsőváros kapujával szemközti palota tetején foglalsz el leshelyet, a lány a kapuig jön. Ha Ikreket láttok, nyomban jeleztek. A többi az én dolgom. – Ellenőrizte a lovak patkóit, a kocsi kerekeit és tengelyét. – A készletek rendben vannak? – Az élelem négy napra, a víz egy teljes hétre elegendő – mormolta a goblin. – A sajtért és a gyümölcsért szemérmetlenül sok ezüstöt kértek Olajat és takarókat lophatok még, ha úgy látod jónak. – Ne kísértsük tovább a szerencsénket – legyintett az ilanori. Felnyúlt, eloltotta a lámpát. – Jó munkát végzel, Graum. Persze megszokhattam volna

már... A csúf lény üdvözült mosollyal gyűrte fel zekéje gallérját. A második hold jó ideje nem sütött nálánál boldogabb kémre. – Az üzenetem egy órája indult útnak – mondta Gorduin. – Épp elég időt adtunk a céhmestereknek, hogy megemésszék. Gyerünk! Fürgén, mégis hangtalanul, tapasztalt kalandozók módjára haladtak, mindvégig árnyékban maradva közelítették meg Alidar Belsővárosának egyetlen kapuját. Graum az utolsó fordulónál lemaradt, majd a bárd intésére felfelé indult az őrhelyéül kiszemelt palota falán. Rosanna gyors pillantást váltott az ilanorival. Az utolsó szakaszt a szabad ég alatt, az esetleges megfigyelők szeme láttára kellett megtenniük. Lépteik neszét minden tőlük telhető eszközzel tompították, mégis elviselhetetlenül hangosnak érezték. Találkozásuk óta első ízben közelebb húzódtak egymáshoz – a világ Északi Peremének homályába nyúló sziget, Beriquel lakói őrizhetik így testük veszendő melegét. A kapu roppant boltíve alatt lámpás égett, fénykörében céhbeliek várakoztak némán. Gorduin úgy sejtette, a falakon fegyveresek is akadnak, tudta azonban, hogy tőlük nincs félnivalója: azok a pengék csupán az illetéktelenek és forrófejűek távoltartását szolgálják. Karnelian gyűrűje előtte rendre megnyit majd minden ajtót, égészén a legutolsóig, melyen túl Abaszisz eljövendő királynéja vár... Hátrapillantott az utcába, amerről jöttek – sehol senki. Rosannának újabb féloldalas pillantás jutott csupán. A lány arcáról rosszallást sem lehetett leolvasni többé. – Ha bevezetnek valahová – suttogta az ilanori –, ne ellenkezz. Ha a szófájukra telepszel, ülj illedelmesen; ha itallal kínálnak, fogadd el nyugodtan, de mértékkel fogyassz belőle, s ami a legfontosabb: semmi fél e papirost alá ne írj! Meseszép vagy, az itteniek pedig, mi tagadás... – Gyűlöllek! Gorduin csak mosolygott. – Tudom. A fénykörbe érve felmutatta a gyűrűt. A céhbeliek összenéztek. Egyikük sem szólt, a bárd előtt azonban szabaddá vált az út. Rosannát egy kisebb oldalajtó felé tessékelték udvariasan, ám határozottan. Kulcs csörrent, gyertyaláng lobbant a homályban, imbolygó árnyak vetültek a borvörös kárpitú szoba falaira. Félkörben zsámolyok, egy alacsony asztalon fedeles kancsó és kupák, körös-körül bor,