Douglas Adams, Mark Carwardine - Utoljara lathato

DOUGLAS ADAMS
MARK CARWARDINE

Utoljára látható

Alain le Garsmeur-nek

Különös köszönettel Sue Freestone-nak és Lisa Glassnak a kiadás, a kutatás
és a lélekjelenlét miatt

Gally-technológia

Egyáltalán nem erre számítottam. 1985-ben, valamiféle újságírói baleset
következtében Madagaszkárba küldtek Mark Carwardine-nal, hogy
felkeressük a majdnem kihalt véznaujjú makit, az aye-aye-t. Egyikünk sem
ismerte a többieket. Én még nem találkoztam Markkal, Mark nem találkozott
velem, és nyilvánvalóan évek óta senki sem látott aye-ayét.
Ez volt az ötlete az Observer Colour Magazine-nak, hogy beletaszítson
minket a dolgok sűrűjébe. Mark különösen gyakorlott és elismert zoológus, a
Természetvédelmi Világalap (WWF) állandó alkalmazottja, és lényegében az
volt a dolga, hogy azzá váljon, aki tudja miről beszél. Az én szerepem -
amiben én voltam különösen gyakorlott -, az volt, hogy egy egészen tudatlan
nem zoologistát alakítsak, akivel bármi is fog történni, igencsak meglepődik
majd. Minden aye-ayének azt kellett tennie, amit már sokmillió éve: fán
ücsörögni és rejtőzködni.
Az aye-aye egy éjjeli lemur, vagyis makifajta. Igen furcsa külsejű lény,
amely úgy tűnik, más állatok részeiből lett összerakva. Akár egy
nagymacska denevérfülekkel, hód fogakkal, nagy, strucctoll-szerű farokkal,
olyan középső ujjal, mint egy hosszú, elhalt ág, és hatalmas szemekkel,
amelyek egy teljesen más világra merednek, amely pont a bal vállad fölött
található.
Mint általában bármi, ami Madagaszkáron létezik, sehol máshol nem fordul
elő. A földtörténet azon időszakának leszármazottja,
amikor Madagaszkár még Afrika részét képezte (ami ekkor egyébként az
óriás Gondwana földrészhez tartozott), amikor a madagaszkári lemurok őse
volt a domináns főemlős a földön. Amikor Madagaszkár befordult az Indiai-
óceánba, elszigetelődött az evolúciós változásoktól, amelyek a világ egyéb
részein mentek végbe. Az ő faja egy más kor hajótöröttje. Most világa közel
olyan, kicsi, törkékeny és elszeparált.
A fő evolúciós változás, amely elkerülte Madagaszkárt, a majmok
megjelenése volt. Ezek ugyanazon faj leszármazottjai voltak,
mint a lemurok, de nagyobb volt az agyuk, és ugyanakor agresszívebbek is
voltak. Míg a lemurok beérték egyszerűen azzal, hogy lefelé lógnak a fákról
és jól érzik magukat, addig a majmok ambícióktól fűtötten mindenféle
dolgok iránt érdeklődtek,
különösképp azon dolgok iránt, amelyek olyan cselekedetek véghezviteléhez
segítették őket hozzá, amelyeket egymagukban

képtelenek lettek volna véghezvinni: kiásni, megvizsgálni, megcsapkodi
dolgokat. A majmok világuralomra törtek, és a lemur rokonok mindenütt
kihaltak - Madagaszkáron kívül, ahova évmilliókon keresztül nem tették be
lábukat a majmok.
Aztán ezerötszáz évvel ezelőtt végül megérkeztek a majmok is, vagy
legalább is azok leszármazottai: mi. Hála a meghökkentően előrehaladott
gally-technológiának, kenuban érkeztünk, aztán hajókban, végül repülőkben,
és ismét megkezdődött versengésünk, csak most tűz és macséták és
szelidített állatok, meg a bitumen voltak segédeszközeink. A lemurok most
ismét a túlélésért harcolnak.
A repülőgépem telítve majomleszármazottakkal megérkezett az
antananarivói reptérre. Mark, aki előresietett, hogy elrendezze az expedíció
dolgait, akkor találkozott velem először, és előadta a helyzetet.
"Minden a lehető legrosszabban halad!" - mondta.
Magas, sötét hajú és lakonikus volt, idegesen rángtak arcizmai.
Elmagyarázta, hogy valaha csak magas volt, sötét hajú és
lakonikus, de az elmúlt napok eseményei igencsak megviselték. Legalábbis
megpróbálta
elmagyarázni. Elvesztette hangját is,
krákogott, valószínűleg a sok kiabálás következtében.
"Majdem táviratoztam, hogy ne gyertek - mondta. - Az egész egy rémálom.
Öt napja vagyok itt, és még mindig arra várok,
hogy végre valami jól sikerüljön. A brüsszeli nagykövet azt ígérte, hogy a
Mezőgazdasági Minisztérium gondoskodik majd rólunk: kapunk két Land
Rovert és egy helikoptert. Erre kiderül, hogy egy mopedjük van csak, és az
sem működik."
"A nagykövet ezen túl arról is biztosított, hogy egyenesen északnak fogunk
tartani, de az útról hamar kiderült, hogy járhatatlan, mivel kínaiak építik
újra, és erről persze csak mi nem tudtunk. És a 'hamar' ez esetben azt jelenti,
hogy fogalmunk sem volt róla: az utat tíz éve javítják."
"Egyébként azt hiszem, kitaláltam valamit, de sietnünk kell - tette hozzá. - A
repülő két óra múlva indul a dzsungelbe, és rajta kell, hogy legyünk. Éppen
elegendő az időnk a felesleges csomagokat a hotelben felejteni, ha sietünk.
Van fölösleges is, nemde?" - Aggódva szemlélte a csomaghalmot, amit én
cipeltem, és a Nikon kamera tartozékait: a lencséket, és a három lábú
állványokat, amelyeket fényképészünk, Alain le Garsmeur, aki velem utazott
a repülőn, éppen betuszkolt a minibuszba.

"Erről jut eszeme, - mondta -, hogy valószínűleg nem engedélyezik majd
felvételek kivitelét az országból."
Bénultan szálltam be a minibuszba. Párizstól idáig 13 órát töltöttem
repülőgépen, nullára redukálva ezáltal tájékozódóképességem; zuhany,
borotválkozás, jó kis éjszakai alvás, esetleg másnap reggeli kellemes ébredés
után finom tea mellett megnézni egy térképen, hol is van Madagaszkár:
ezekre számítottam. Próbáltam összeszedni magam és megkapaszkodni.
Hamarosan nem találtam a legjobb ötletnek, hogy én, a sci-fi parodista, ott
tartózkodom. Pislogtam a trópusi nap vakító fényében, és azon tűnődtem,
mit is vár el tőlem Mark. Sietett és lefizetett egy portást, hogy ne hozza
utánunk a csomagjainkat, alaposan elmagyarázta a sofőrnek az utat, és
fokozatosan rendet rakott a körülöttünk uralkodó káoszban.
Madagaszkár, gondoltam. Aye-aye, gondoltam. Közel kihalt maki. Két órán
belül utazás a dzsungelbe. Kétsébeesetten próbáltam értelmesen,
intelligensen beszélni.
"Ööö, gondolod, most rögtön látni fogjuk azt az állatot?" - kérdeztem
Markot, mikor bemászott, és bevágta az ajtót. Rámvigyorgott.
"A brüsszeli nagykövet azt mondta, hogy erre még esélyünk sincs -
világosított fel -, ezért jó eséllyel indulunk útnak. Köszöntelek - tette hozzá,
amint lassan kerülgetve a gödröket beértünk a városba -Madagaszkárban."
Antananarivót tananariv-nek ejtették, és az évszázad nagyobb részében ez
volt a jellemző. Amikor a franciák birtokukba vették Madagaszkárt a múlt
század végén (a gyarmatosítás valószínűleg túlzottan is enyhe kifejezés arra,
amit véghezvittek), elveszítették türelmüket a különös malagázi szokásoktól,
amiért azok nem átallották az első és utolsó betűket lenyelni.
Elhatározták hát racionális, gall módon, hogy ha már ilyen módon ejtik ki,
hát az átkozott jól jön nekik is. Még mindig jobb, mintha az angolok
foglalták volna el a területet, és azt mondanák nekik:
"Mostantól a Leichester-t Lesternek kell kiejteni" - és kiöltenék rájuk a
nyelvüket. Igen megerőltető lenne, ha így kellene kiejteni, és bizonyosan
nem tetszene, ahogyan a malagáziknak sem. Amint sikerült lerázniuk a
francia uralmat 1960-ban, visszaállították a régi kiejtést és csak a konyhát,
meg a bürokráciát tartották meg.
Különösnek találtam ezen felül, hogy valaha olyasvalaki voltam, mint egy
garas nélküli stoppos, aki telefonfülkékben és mezőkön
éjszakázik, most pedig a kiadók drága világkörüli útra küldenek, olyan
hotelszobába, ahol több ajtót kell kinyitnod, mire megtalálod az ágyat.

Valójában közvetlenül az amerikai kiadótól érkeztem, amelynek nagyon
tetszett az ötlet, így az első elgondolásom az volt, hogy kemény talajon kell
majd éjszakáznom, pókokkal fertőzött kunyhókban egy dzsungel közepén,
különleges fájdalmak között. Az agybénító, American Expess-es hetek úgy
olvadtak le rólam, mint sár a zuhanyzóban, és lehetőségem nyílt hátradőlni,
majd élvezni a csodálatos, békés, csúnya kényelmetlenséget.
Mondhatom, Mark ezt a szépséget nem ismerte fel, és eleinte inkább
aggodalmaskodón mutogatott a föld felé.
- Ööö, megfelel? Azt mondták ugyan, hogy lesznek matracok... uh,
söpörjünk neked kis helyet? És én hiába mondogattam: "Te ezt nem érted, ez
óriási. Csodálatos, hetek óta erre vártam." Az igazsághoz hozzátartozik,
hogy képtelenek voltunk hazudni. Az aye-aye éjjeli állat, napközben nincs
látogatási ideje. Az a
kevés aye-aye, amely az 1985-ös tudomány állása szerint létezett,
megtalálható volt (ám gyakrabban nem volt megtalálható) egy kis, idillikus,
esőerdővel borított szigeten, amit történetesen Nosy Mangabé névvel
illettek, Madagaszkár észak-keleti partján, ahová is húsz évvel azelőtt
költöztették be őket. Ez volt számukra az utolsó menedék a földön, és a
szigetet senki sem látogathatta a kormány engedélye nélkül, melyet Marknak
kellett beszereznie. És ez a hely ott volt, ahol a kunyhónk állt, és a kunyhónk
ott volt, ahol éjszakáról éjszakára megpihentünk, miközben átverekedtünk
magunk a zuhogó esőben az esőerdőn, kicsiny, zseblámpáinkkal (a nagy,
erősebb fényt adó verziók, amelyeket a repülőgépen hoztuk, a "fölösleges"
pogygyászokkal egyetemben a Hiltonban marasztaltuk), míg rá nem leltünk
egy aye-ayére.

Ez meglepő volt. Megtaláltuk. Csak pár pillanatig láttuk, amint lassan
leereszkedik egy faágba csimpaszkodva néhány lábnyira
a fejünktől, és lenéz ránk az esőfüggöny mögül, olyasfajta békés
bárgyúsággal, mintha nagy hirtelen nem tudna minket besorolni az
emlékképei közé, és ebben a nyomasztó időjárás is gátolta szegényt.
Hogy miért lehetett ez?
Mert - ahogyan azt később felismertem -, majom módjára meredtem egy
makira. New Yorkból Párizsba, majd Párizsból Antananarivóba egy B747-
essel, majd Diégo-Suarezbe egy régi, propelleres géppel repültünk, majd
elhajtottunk a Maroantsetra kikötőbe egy talán még öregebb járgánnyal,
áthajóztunk Nosy Mangabéba egy olyan rozoga hajóval, hogy szinte
lehetetlen volt megkülönböztetni egy víz sodorta farönktől, majd
begyalogoltunk az örök éjszaka ősi esőerdejébe, és így, mintegy időutazással
érintettünk minden olyan időzónát, ahol jó nagyot rúgtunk a lemurokba.
Előttünk pedig az utolsó példányok egyike lógott, és békés bárgyúsággal
nézett ránk.
A következő napon Mark és én a kunyhó küszöbén ültünk, és a korai
napfény megjegyzéseket és vitatható ötleteket adott a cikkhez, amit a
Observernek írok majd az expedícióról. Részletesen elmagyarázta nekem a
lemurok történelmét. Madagaszkár majommentes óvóhely volt az afrikai

anyaföldtől elszigetelten, és most Nosy Mangabé töltötte be a majommentes
óvóhely szerepét a madagaszkári anyaföldtől elszigetelten. A menedék egyre
kisebb helyre szorult vissza, és a majmok már ideis betették a lábukat, és a
küszöbön üldögélve megjegyzéseket tesznek. - A különbség - kezdte Mark -
az, hogy az első majommentesóvodát az esélyegyenlőség állította fel. A
másodikat a majmok.

- Akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy intelligenciánk növekedésével nem
csak erőnk gyarapodott, de az erőhasználat következményeinek megértésére
is lehetőségünk nyílott. Képességgel látott el arra nézve, hogy hogyan
rendezzük be környezetünket, de ha kell, magunkat is.

- Álljunk meg egy szóra! - szólt Mark -, álljunk meg egy szóra! Huszonegy
faja létezik jelenleg a lemuroroknak Madagaszkáron, s közülük az aye-aye-t
tartják a legritkábbnak, ami azt jelenti, hogy közelsége a kihaláshoz a fent
említett fajon belül meggyőző. Valamikor több, mint negyven válfaja
létezett. Ennek közel a fele már túllépte a határt. És ezek csak a lemurok.
Valójában minden, a madagaszkári esőerdőben élő faj sehol másutt nem
fordul meg, sem elő, és már csak tíz százalékuk vállalta el ezt az évet. És ez
csak Madagaszkár. Jártál te már valaha az afrikai kontinensen?
- Nem.
- Egyik faj a másik után radírozódik le. Kevesebb, mint húsz északi
rinocérosz maradt, és kétségbeesett küzdelem folyik, hogy megvédjék őket a
vadorzóktól. Zairében lapulnak. És a hegyi gorillák szintén - ők a
legközelebbi élő rokonaink, de nekik szinte már lehetőséget sem hagytunk,
hogy megérhessék ezt az évszázadot. De valami hasonló folyik a többi
területen is. Ismered a kakapót?
- A mit?
- A kakapót. Ez a világ legnagyobb, legkövérebb és legkevésbé repülőképes
papagája. Új-Zélandon őshonos. A legkülönösebb madár, amit ismerek, és
talán olyan híres lesz majd egyszer, ha kihal, mint a dodó.
- Hány van még belőlük?
- Negyven, és rohamosan fogynak. Ismered a Yangce fólyó delfinét?
- Nem én.

- A komodói sárkányt? A rodriguezi gyümölcsevő denevért?
- Álljunk meg egy szóra, álljunk meg egy szóra! - mondtam. Bementem a
kunyhóba, körbekutakodtam a hangyák közt a majmok egyik legértékesebb
találmánya után. Összetevőit tekintve egy csomó gallyból állt, péppé aprítva,
laposra döngölve, összefogva valamivel, ami előzőleg egy tehént fogott
össze. Megfogtam odakint a Filofaxomat és átlapoztam, miközben a nap
beáramlott a mögöttem álló fákon át, amelyeken gyűrűs makik örültek
egymásnak.
- Nos - mondtam ismét elfoglalva helyemet a küszöbön -, épp most gyűlt
össze egy pár regényre való ötletem, de, ööö, ti mit csináltok 1988-ban?

Itt csirkék vannak

Az első állat, aminek keresésére indultunk három évvel később, a komodói
sárkánygyík volt. Ez egy olyan állatfaj - igazodva a többi úticélunkhoz -,

amelyről jómagam csak igen keveset tudtam. Az a kevés pedig így hangzott:
nehéz kedvelni. Emberevők. Ez önmagában nem nagy dolog. Az oroszlánok
és a tigrisek is azok, és ez - bár ez némi óvatossággal fűszerezi
szétbonthatatlanul vegyes érzelmeinket, és tiszteletteljes, félelemteli
közeledésre sarkall - mindemellett ösztönös csodálatot ébreszt bennünk. Mi
tulajdonképpen nem akartunk az eledelükké válni, de nem vettük zokon a
gondolatot. Az okok közt szerepelt talán az is, hogy akárcsak ők, mi is
emlősök vagyunk.
Előítéleteket ébresztett továbbá bennünk az is, hogy oroszlán volt közöttünk,
sárkány azonban nem. Ugyanakkor egyikünk sem volt hal, s ez rögtön
magyarázat is egyben a cápáktól való félelmünkre.

A komodói
gyíkok is nagyok. Nagyon. Pillanatnyilag van egy Komodón, amely több,
mint tizenkét láb hosszú és egy yard magas (4 m hosszú és kb 90 centi
magas a szerk.), amivel, ha nem is tudsz mit kezdeni, legalább el tudod
képzelni, hogy ez nem megfelelő méret egy gyíknak, különösen abban a
helyzetben, melyben ő emberevő, te pedig felajánlod neki, hogy megosztod
vele a szigetét.

Emberevőségük ellenére nem jutnak túl gyakran hozzánk, így diétás
napokon kecskékkel vigasztalódnak, nagyobb disznókkal, őzfélékkel,
miegymással; de csak akkor szednek szét egy-egy élő darabot közülük, ha
nem találnak olyat, ami már kihűlt, mert ők a szívük mélyén dögevők.
Szeretik, ha eledelük rothadt és büdös. Mi nem rajongunk az efféle húsért, és
jellemzően nem nézzük jó szemmel, aki viszont igen. Nem néztem jó
szemmel ezeket a gyíkokat.

Mark a három közbeeső évet tervezéssel és kutatásokkal ütötte el, hogy
hogyan kellene kivitelezni az expedíciót, ezen felül még feladott pár levelet,
lebonyolított néhány telefont, és gyakran küldött telexet más
természetvédőknek, akik a világ távoli pontjain működtek, projecteket
dolgoztak ki, és maketteket készítettek az adott terepről. Ezen felül
elrendezte a VISA kártyákat, repülőjáratokat, hajóutakat, a szállásokat, és
mikor mindennel megvolt, kezdhette elölről az egészet, mert kiderült, hogy
én még nem fejeztem be a regényeket.
Aztán egyszer mégis. Az építőmunkások kezén hagytam házam, akik még
három hét befejezési időt kértek, és útra keltem, hogy eleget tegyek utolsó
elkötelezettségemnek - az ausztráliai kiadós körútnak. Mindig nagyon
együttérző vagyok, mikor fülembe jut, hogy némely emberek, ha véletlenül
befognak valami adást tévékészülékükön vagy rádiójukon, azon kapják
magukat, hogy éppen egy újkeletű könyvet akarnak rájuk sózni. Magam is

átéltem már, hogy az egyetlen befogható állomáson saját, legutóbb kiadott
könyvemmel ismerkedhettem. Aztán valahogy ezen is túltettük magunkat, és
már akár fel is kereshettük az óriásgyíkot. Felmentünk a melbourne-i hotel
szobájába, majd jól átvizsgáltuk expedíciós felszerelésünket. A "mi" abban a
pillanatban Markot és engem és Gaynor Shutté-t jelentette, aki, mint a
fontossági sorrendben legutoljára említhető, rádió-producerként hőstetteinket
akarta rögzíteni a BBC számára. Felszerelésünk összetevőire bontva egy
csomó kamerából, magnóból, sátorból, hálózsákból, orvosi kellékből,
szúnyogirtóból, és megfejthetetlen rendeltetésű nylon és ponyvadarabokból
állt, amikhez fém fűzőlyukak és műanyag hurkok, Rambó tőrök, csizmák,
fáklyák és egy krikettütő társult.
Egyikünk sem akarta elismerni a krikettütő tulajdonjogát.
Fogalmunk sem volt róla, hogy honnan került oda. Rendeltünk egy
szobapincért pár sörrel, majd megkértük, hogy vigye el a krikettütőt, de nem
akarta. Azt mondta, ha tényleg emberevő gyíkokkal akarunk randevúzni,
még hasznát vehetjük.
- Ha egyszer csak egy sárkány rohan majd maguk felé, óránként 30
mérföldes sebességgel, fogait csattogtatva, védekezésképp hozzávághatják -
mondta, majd kiosztotta a söröket, és lelépett. Elrejtettük az ütőt az ágy alatt,
kinyitottuk a söröket, majd Mark ejtett pár szót arról, hogy tulajdonképpen
mit is keresünk mi ott.
- Négy évszázada - kezdte - a kínaiak történeteket regéltek egy hatalmas,
tüzet okádó, emberevő óriásról, de erről sokáig
azt tartották, hogy egyszerű, mitikus mendemonda, tragikus fantáziálás.
Öreg tengerészek hajtogattak
efféléket, majd a térképeikre biggyesztették a feliratot azon szigetek rajza
fölé, melyekre ránézni sem szerettek: Itt sárkányok vannak.
Aztán egyszer, ennek a századnak éppen az elején egy holland úttörő-repülős
megkísérelt kitérőt tenni az indonéziai szigetvilágba Ausztrália felé vezető
útján, amikor motorproblémáknak köszönhetően nem túl zökkenőmentes
leszállást kényszerült végrehajtani Komodó szigetén. Annak ellenére, hogy a
repülő totálkáros lett, a pilóta épp bőrrel megúszta a landolást. Víz után
kezdett kutatni. Keresés közben a homokos parton egy széles ösvényre lelt,
amelyet követve hamarosan valami olyasmit látott, amit az első pillanattól
nehéznek ígérkezett kedvelni. A kedves nagydarab emberevőnek tűnt, és
mindössze tíz láb hosszúnak. Azzal a valamivel találta szembe magát, amit
most mi is keresünk: a komodói sárkánnyal.

- Megúszta? - kérdeztem a tárgyra terelve a szót.
- Aha, de a jó híre nem. 3 hónapot kellett átvészelnie, mire kimentették.
Mikor hazakeveredett, mindenki őrültnek hitte, és az általa mesélt történetet
sem vették komolyan.

- Ezek szerint a komodói sárkánytól erednek a kínai sárkány-mítoszok?
- Nos, ezzel természetesen senki sincs tisztában. Vagyis én biztos nem.
Ugyanakkor feltétlenül számolnunk kell a lehetőséggel. Ez az állatfaj
nagytermetű, széles nyakú és emberevő is, és bár nem jellemzo rá, hogy
tüzet fújna, a lehelete az ember által ismert valamennyi élőlényé közül a
legrosszabb.

De van egy másik fontos dolog, amit érdemes tudni a szigetről.
- Mi lenne az?
- Előbb igyál meg mégegy sört! Eleget tettem a felszólításnak.

- Sokkalta több - folytatta Mark - mérgeskígyó van Komodó szigetének egy
négyzetméterén, mint bárhol máshol a világon.

Van valaki Melbourne-ben, aki valószínűleg többet tud a mérgeskígyókról,

mint bárki más a földön. ő Dr. Struan Sutherland, aki egész életét a mérgek
tanulmányozásának szentelte.
- Az unalomig ismételgetem, - mondta a kígyóméregtudós, amikor
jegyzetfüzetekkel és kazettás magnókkal megrakottan másnap reggel
meglátogattuk, - hogy ki nem állhatom ezeket a méreggel felszerelt lényeket,
legyen bár kígyóról, valami soklábúról vagy akár halról szó. Ostoba lények,
mindent megharapnak. És akkor az emberek hozzám fordulnak segítségért.
Megmondom én nekik mi a teendő: először is elkerülni a marást. Ez a
válasz. Már megelégeltem, hogy mindenkinek ezt hajtogassam. Ami igazán
érdekes, az a hidroponikus növénytermesztés. Lebilincselő dolog:
mesterségesen, vízben termesztett növények. Mindent tudnunk kell róla, ha a
Marsra meg egyéb planétákra tervezzük a kirándulást. Mit is mondtatok,
hová igyekeztek?

- A komodói sárkánygyíkok szigetére.
- Hát, továbbra is csak ezt javasolhatom: semmiképpen ne hagyjátok
magatok megmarni! És ha ez mégis bekövetkezne, ne siessetek vissza
hozzám, mert úgysem fogtok ideérni időben, és nélkületek is van elég
dolgom. Nézzetek csak körül a rendelőmben! Mindenütt mérgező állatok.
Látjátok ezt a tartályt? Csípős hangyákkal van kibélelve. Mérgező kis dögök,
mihez kezdünk velük? Majd elfelejtettem, van itt valahol néhány
teasütemény is, ha éhesek lennétek. Kértek? Hirtelen nem emlékszem, hová
is tettem őket. Van némi tea is, de nem a legjobb fajtából. Az ég szerelmére,
üljetek már le!

- Szóval Komodóra... Igazából fogalmam sincs, miért ragaszkodtok a

dologhoz, de tételezzük fel, hogy ennek is megvan az oka. Azon a szigeten
15 különféle kígyófaj él, és legalább a felük mérgező is. Potenciálisan
életveszélyes csak a daboja-kígyó, a bambuszvipera és az indiai kobra.
- Az indiai kobra a tizenötödik legveszélyesebb mérgeskígyó a földön, és a
tizennegyedik Ausztrália környékén. Ennek tudható be, hogy a hidroponiára
nem jut elegendő időm: túl sok itt a kígyó!

- No meg a pók. Közülük a délkelet-auszráliai tölcsérhálós pók a
legmérgezőbb. Évi kb. 500 embert hoznak be pókcsípéssel. Régen sokan
haltak meg tőle, és mivel folyton ilyen problémákkal zaklattak, ki kellett
fejlesztenünk valami hatásos ellenmérget. Ez pár év alatt össze is jött. Aztán
megalkottuk ezt a kígyómarás-felismerő készletet. Nem arra, hogy
kitaláljuk, hol is történt a marás, hanem arra, hogy magát a marás fajtáját
azonosítani tudjuk a megfelelő ellátás érdekében."
- Megnéztek egy ilyet? A méreghűtőben találtok pár darabot.Nézzétek csak!
A sütemények is itt vannak! Kapjatok be belőlük párat, amíg frissek!
Tündériek, magam sütöttem őket!

Ezzel körbemutogatta a kígyóméreg-felismerő készleteket meg a saját, házi
sütésű, tündéri kekszeit, majd visszavonult asztala mögé, ahonnan
vigyorogva bámult vissza ránk göndör szakállával csokornyakkendőjében.
Mi megcsodáltuk a készleteket, amelyeket kicsiny, hatékony hatást sugalló
dobozokba zártak. Az apró üvegcséből egy cső, valamint egy fecskendő
lógott ki, meg ott volt a használati utasítás, amelyet az ember
kétségbeesésében biztos, hogy meg sem kísérelne elolvasni. Ezután
megkérdeztük az öregtől, hogy őt hány kígyó marta már meg?

- Még egy sem! - válaszolta. - Más emberek veszélyes helyzeteinek
orvoslásával szereztem a gyakorlatom. Magamon nem kísérleteznék! Nem
hiányzik egy marás, ugyebár? Tudjátok, mit mondanak erről a dossziéim?
"Hobbik: kertészkedés - kesztyűben; halászat - csizmában; utazás
-óvatosan." Ez a megoldás. Mi más is lenne? Ezen kívül a csizmákhoz illik
ugye buggyos, bőszárú nadrágot is venni, és nem árt, ha fél tucat ember
csapkodja előtted a lábát a földhöz, a lehető legnagyobb hangzavart keltve.
A talajrezgések elriasztják a kígyókat, kivéve egyet, mert a süket vipera
ekkor sem mozdul. Az emberek átgyalogolhatnak rajta és fölötte, anélkül,
hogy bármi is történne. Hallottam már olyat, hogy tizenkét ember taposott
meg egy süket viperát, és csak az utolsót - aki túl sokat ácsorgott rajta -
marta meg. Normál körülmények közt eléggé biztonságban érezheti magát a
menetben a tizenkettedik. Nem ízlik a sütemény? Gyerünk, vegyetek, van
még a hűtőben.
Aggodalmasan megkérdeztük a házigazdát, hogy van-e neki azokból az
ellenszerekből, amelyek számunkra hasznosak lehetnek?

- Nos, tízből kilencszer az említett ellenmérgek hatásosak, azon egyszerű
oknál fogva, hogy tíz kígyómarásból kilencszer nem lesz beteg az áldozat. A
fennmaradó tíz százalék okozza a gondot, és sok mítoszon kellett végigrágni
magunkat, hogy eljussunk az igazság megismeréséhez. Pontos válaszra volt
szükségünk. Az emberek többsége rituálisan agyonverte a csúszómászókat, s

ez nem hozott túl sok eredményt az azonosításhoz. Ha nem ismerik fel
pontosan a kígyófajtát, nem orvosolható a marás sem

- Szóval ilyen esetre - puhatolóztam - magunkkal vihetnénk esetleg egy ilyen
kígyómarás-detektort Komodóra?"
- Persze, persze. Amennyit csak akartok! Persze semmi hasznukat nem
veszitek majd, mert csak az ausztráliai kígyók felismerésére jók.
- Akkor hát mi a teendő egy halálos marás esetén? - érdeklődtem. Az öreg
úgy pislogott rám, mintha totál hülye lennék.
- Mit gondolsz? - kérdezte. - Természetesen meghalsz! Ezt jelenti a halálos
marás.
- De mi a helyzet a seb körbevágásával és a méreg kiszívásával? - kérdeztem
én.
- Még mindig jobb, ha más próbálja ki, és nem én - válaszolt. - Nem
szeretnék egy méreggel teli szájat. Bár kétségtelenül nem okozhatna túl sok
gondot. A kígyómérgeknek nagy a molekuláris súlyuk, ezért képtelenek
felszívódni a véráramba a szájon át úgy, ahogy azt az alkoholok és a drogok
teszik, és a gyomorsavak meg is semmisítenék. De ez sem túl hatékony.
Nem valószínű, hogy sokat sikerül a méregből közömbösíteni, de a
próbálkozás annál rosszabb állapotba hozza majd a sebet. És ez egy olyan
helyen, mint Komodó, azt jelenti, hogy hamar elfertőződsz. Vérmérgezés és
üszkösödés végez veled.
- És ha elszorítjuk az eret?
- Nagyszerű, amennyiben nem bánod, ha később amputálni kell a lábadat. Ez
pedig mindenképp bekövetkezik: ha egy testrész vérellátása megszűnik, az
egyszerűen elhal. És amennyiben találnátok valakit Indonézia ezen részén,
akire szimpátiából rábíznátok az amputációt, akkor ti még nálam is
bátrabbak vagytok. Nem, őszintén elárulom, az egyetlen hasznos dolog ilyen
esetben egy nyomókötés a maráson, majd egy igen-igen szoros - de nem túl
szoros kötés a láb felületén. Le kell ugyan lassítani a véráramot, de elállítani
nem szabad, különben lemondhatsz a lábadról. Tartsd a lábat, vagy bármely
testrészt, amelyet marás ért alacsonyabban a szívednél és a fejednél. Tartsd
nagyon, nagyon nyugodtan, lélegezz lassan, és keríts orvost azonnal. Ha
Komodón tartózkodsz, ez napokat vesz igénybe, de te akkora

már merev hulla leszel.
- Az egyetlen megoldás - és ezt most komolyan mondom: ne hagyd magadat
megmarni. És tulajdonképpen nem sok érvet hozhatsz fel a másik véglet
mellett. A legtöbb kígyó elkotródik az utadból, mielőtt egyáltalán
észrevennéd őket. Tulajdonképpen nem is gyűlhet meg velük a bajod,
amennyiben óvatos vagy. Igazából csak a tengeri lényektől kell
tartózkodnod.

- Miktől?
- A tűzhaltól, a kőhaltól, a tengeri kígyóktól. Azok sokkal mérgezőbbek,
mint bármi a földön. Csípesd meg magad egy kőhallal, s csak magába a
fájdalomba belepusztulhatsz. Az emberek ilyen esetben előszeretettel
választják a megfulladást, s ezáltal megkönnyítik a saját dolgukat.
- Miféle dolgukat?
- Úgy értem a tengerben, hisz ott tonnaszám találhatók. A helyetekben én
nem akarnék a közelükbe merészkedni. Totál mérgezőek. Utálom őket.
- Létezik egyáltalán valami, amit szeretsz?
- Igen! A hidroponikus növénytermesztés.

Bali-ra repültünk...

David Attenborough állítása szerint az a földkerekség egyik legtartalmasabb
helye, s ennek következtében lenyűgöző is, ám ő valószínűleg több időt
húzott le ott, mint mi, ráadásul feltehetően valami egészen más részén, mert
amit mi belőle láttunk, miközben kiszortíroztuk saját poggyászunkat, silány
volt, sőt undorító. És az még a látványosabb rész lehetett, hiszen ott vonultak
föl a világ minden tájáról érkező turisták, hogy megcsodálhassák azt, amiben
- én speciel nem túl sok fantáziát láttam.
Az egyenes, kutai utcákat ajándékboltok és hamburgerárusok szegélyezték, s
ittas, ordítozó turisták, öngyilkosjelölt motorosok, hamisóra-kereskedők és
pöttöm kutyák népesítették be. Az öngyilkosjelölt kétkerekesek egyesével
célba vettek minden ölebet és átutazót, mialatt a kis furgon - amelyben az
este jelentősebb hányadát töltöttük - egyik telt hoteltől a másikig cipelte
poggyászunkat, lassanként átvergődve a hamisóra-kereskedők halmain.

Valahol nem is túl messze onnan, a sziget közepe felé lehetett a földi
mennyország, ám szemmel észlelhető módon a pokol pillanatnyilag jobb
üzletnek ígérkezett.

A sörösdobozt szorongatók, "kapd be" feliratú pólós átutazók
tulajdonképpen bárki számára ismerősnek tűnhettek, aki látott már
személyesen angol csapatmunkát Spanyol- vagy Görögországban, ám engem
hamar zavarba hozott a mennykőként belém sújtó felismerés: a turisták nem
angolok voltak. Ausztrálok.
Ugyanakkor minden egyéb vonatkozásban oly kétségbeejtően hasonlítottak
az angolokra, hogy rögtön eszembe jutott a konvergens evolúció elmélete,
amelynek elmesélésével még mindig mindenki jobban jár, mintha
elmesélném, hogy milyen úton jutottam el hozzá. A világ különböző részein
lesújtóan hasonló, ám valójában egymástól tökéletesen elkülönült életformák
jelennek meg válaszképpen a hasonló körülményekre és szokásokra. Például
az aye-ayének, amelyet Mark és én Madagaszkárban találtunk meg, van egy
említésre méltó tulajdonsága. A harmadik ujja sokkal hosszabb, mint a többi,
és csontja olyan vékony, akár egy gally. Arra használja, hogy kikaparja a
környezetében fellelhető lárvákat a fakéreg alól, mert azokkal táplálkozik.
Van még egy teremtmény, amely ugyanezt teszi: az Új-Guineában élő hosszú
ujjú erszényes patkány. Neki a negyedik ujja hosszú és gallyszerű, s
pontosan arra használja ő is ezt a "szurkálót", mint az aye-aye. Nincs
közöttük családi rokonság, csak egyetlen párhuzam: mindketten a
harkályokat pótolják.
Madagaszkáron nincsenek fakopácsok, s ugyanez áll Új-Guineára is. Ez
annyit tesz, hogy adott egy táplálékforrás - a lárvák -, és két különböző
fajnál alakult ki a begyűjtési mechanizmus. Ehhez jön még egy meglepően
hasonló szerkezetű ujj - ha helyileg nem is pontosan ugyanott. Ez
kézzelfogható bizonyítéka az evolúciónak, amely egymással nem rokon
állatfajoknál képes hasonló tulajdonságokat előidézni.
Pontosan ugyanolyan viselkedés a világ két, egymástól független sarkában.
Akár a spanyol és a görög árusok viselkedésének hasonlatossága a
hawaiiakhoz, ahol a helybeliek mosolyogva kínálják fel magukat, majd a
befolyt összeget saját maguk csinosítására költik, hogy még pénzesebb
áldozatokra tehessenek szert.

- Rendben - mondta Mark, amikor egy vendéglőben kis vacsorához jutottunk
a művirágok, a jajgató zene és az italokból kiálló krepp-esernyők között -, a
következő az ábra. Kecskéhez kell jutnunk!
- Itt?
- Nem, Labuan Bajón. Flores szigetén, a Komodóhoz legközelebb eső
kikötőben. Ehhez pedig át kell szelnünk a környék egyik legveszélyesebb
tengerén 22 mérföldet. Ez az a hely, ahol a Kínai-tenger találkozik az Indiai-
óceánnal, és áramlások, örvények meg egyéb finomságok asszisztálnak a
randevúhoz. Veszélyes, és akár húsz órába is telhet.
- Egy kecskével?
- Igen, egy döglött kecskével. Az ételemet bökdöstem.
- A legjobb - folytatta Mark -, ha a kecske már legalább három napja döglött,
és erősen szaglik. Ez kelti fel legjobban a sárkányok figyelmét.
- Úgy érted, hogy húsz órát töltsünk el egy hajón...
- Egy kis csónakon - egészített ki Mark.
- Valami háborgó tengeren...
- Meglehet...
- Egy három napos kecskehullával?
- Pontosan!
- Hirtelen nem találok szavakat!

- Van még egy dolog, ami talán említésre méltó, és az így hangzik: az előbb
említettek egyike sem igaz pontosan ebben a formában. Vannak egymásnak
erőteljesen ellentmondó történetek, s ebből fakadóan nem lehet mindegyikük
igaz. Remélhetőleg mire holnap Labuan Banjóba kerülünk, már többet
tudunk majd az igazságról. Holnap átröppenünk Bimába, és korán kint kell
lennünk a denpasari reptéren. Rémálom volt, mire megszereztem a
megfelelő csatlakozáshoz a jegyeket, ezért javaslom, ne késsük le a
gépünket.

Valahogy mégis sikerült. Frissen elszabadult pokol fogadott minket a
denpasari reptéren, ahol izgatott, ordítozó emberhordák erősítették meg
baljós előérzetünket.
A bejelentkezésnél közölték, hogy a Bimából Lauban Bajóba tartó
repülőgépre nekünk nincs helyfoglalásunk. A férfi vállait vonogatva
visszaadta jegyeinket. Megtudtuk, hogy a vidám kedélyállapot a legjobb
módszer az indonéziai kellemetlenségek elviselésére, s rögtön ki is
próbáltuk. Derűsen kíséreltük meg kitalálni a jegyeinkre nyomtatott
"érvényesítve" felirat jelentését, s kis idő elteltével arra jutottunk, hogy
bizonyára azért jó, mert elgondolkoztatja az embereket, s így sok felesleges
kérdés feltevésétől kíméli meg őket.

Továbbálltunk.
Mosolyogva lobogtattuk jegyeinket a szélben. Az utasfelvétel ablaka mögül
lenge, utasfelvételi alkalmazott göncben virító, vékony bajuszú, vékony
nyakkendőjű és vékony, fehér, feltűrt ujjú inges férfi bámult ránk
közönyösen füstkarikákat eregetve. Meglóbáltuk felé a jegyeinket, mire ő
finoman megrázta a fejét.
Derűsen masíroztunk el a jegyiroda előtt, ahol tudomásunkra juttatták, hogy
semmi közük az ügyhöz, és az utazási ügynökségre irányítottak. Néhány
kedélyállapot-fokozó telefonhívás, amelyeket Bali utazási ügynökéhez
intéztünk, tudomásunkra hozta, hogy a jegyeink érvényesek, csak másképp,
s ez a félreértés egyszerű oka. Tulajdonképpen a jegyirodában is egészen
hasonlóan védekeztek.

- Mit szólnának egy másik járathoz? - kérdeztük tőlük.
- Elképzelhető - válaszolták. Egy vagy két hét múlva.
- Egy vagy két hét múlva? - sikoltottuk.
- Pillanat! - szólalt meg az egyik férfi, elvette a jegyeket, s eltűnt. Tíz perccel
később visszajött, s a kezébe nyomta a jegyeinket egy másik férfinak, aki
csak ennyit mondott: "Pillanat!", majd elfordult és elsietett. Tizenöt perccel
később előkeveredett, s ezt mondta: - Tessék kérem, mit tehetek önökért?
Elmagyaráztuk neki a helyzetet, amire ő csak ennyit szólt: "Pillanat!", s
ismételten felszívódott. Aztán jó sokkal ezután, mikor is megkérdeztünk
valakit, hogy hová is mehetett az a jóember, megtudtuk, hogy Jakartára
utazott meglátogatni az édesanyját, mert már vagy három éve nem látta őt.
- De hát magával vitte a jegyeinket! - panaszoltuk.
- Nem, azokat itt hagyta - válaszolták. - Miért, kérik őket?
- Igen, szeretnénk! - magyaráztuk. - Labuan Bajóba igyekszünk, vagy mi.
Ez az újdonsült információ láthatólag nagyfokú zavart váltott ki, s perceken
belül minden irodai alkalmazott elment ebédelni.
Kezdett kikristályosodni, hogy a repülő a pályáról fut ki, mi meg az időből,
hogy rákerülhessünk. Választhattunk, hogy elrepüljünk-e Bimáig, és ott
vesztegeljünk, de mi inkább úgy határoztunk, maradunk, és alkudozunk
kicsit az utazási ügynökkel. Nem akartunk több miszter Vidámpofát. Egy
minibusz szállított minket az utazási ügynökségre, ahol felsöpörtünk a
lépcsőkön a magunk csöppnyi hacukájával, s dühödten tiltakoztunk,
valahányszor hellyel, kávéval és „Greensleeves" zenével kínáltak minket,
amikor csak csengett a telefon. Az a fajta horrorisztikus csend borult ránk,
mintha egyikünk meghalt volna, de miután egy órán belül senkinek sem
akaródzott foglalkozni velünk, bedühödtünk, és egy hirtelen mozdulattal az
igazgató ajtajára mutattunk. Egyből meg is tudtuk, hogy az indonéziaiak egy
valami miatt nem lehetnek büszkék magukra, és ez a valami a
légitársaságuk.
Később az igazgató alkudozni kezdett velünk, kijelentette, hogy neki nagy a
hatalma Baliban. Ettől azonban nekünk még nem lett jobb, ezért dühbe
gurultunk.
Ez egy olyasfajta viselkedés volt, melyhez természetszerűleg vonzódtam,
mert jómagam ilyen helyzetekben inkább mosolyogni szoktam, ellenszenvet
és frusztráltságot mutatok, sokat vonogatom vállam, és elálmosodom.
Más megközelítésben viszont aggasztott is, hogy egész idő alatt mereven
mosolyogtunk, hancúroztunk, kellemesen hahotáztunk,

mialatt az utunkat keresztezők csak egy főnevet ismételgettek (pillanat,
pillanat) nagy gyakorisággal, majd Jakartára utaztak, vagy közönyösen
bámultak ránk füstkarikákon át. Mikor már annyira fölhergeltük magunkat,
hogy a lábunkkal vertük a földet, betessékeltek minket a főnökhöz, aki
elmesélte nekünk, hogy miért nincs semmi okunk dühöngeni, és hogy
kifejezetten miattunk egy különjáratot indít Labuan Bajóra. Megpróbálta
érzékeltetni, mennyire haszontalan dolog toporzékolnunk.
- Ezeken a területeken - mutatott egy nagy, fali Ázsia-térképre - hatásos.
Ettől a vonaltól keletre nem.
Rá kellett döbbennünk, hogy ha az ember Indonéziába utazik, négy-öt napot
kell várnia arra, hogy valami hirtelen történjen.
Mivel nem volt helyünk a repülőgépen, elmesélte nekünk, hogy folyton
ilyesfajta dolgok történnek. Gyakorta néhány állami tisztségviselő vagy
egyéb fontos titulusú perszóna elhatározza, hogy jól
jönne egy hely, és persze emiatt másnak nem jut. Meg is ragadtuk az
alkalmat, hogy megtudakoljuk: csak nem valami hasonló történt velünk is?
- Nem - hangzott a válasz. - Ugyanakkor érdemes elgondolkozniuk ezen a
lehetőségen, amikor hasonló helyzetbe kerülnek. Ekkor beleegyeztünk egy
kávéba.
Kerített nekünk szállodai szobákat éjszakára, és egy minibuszos kirándulást
délutánra.

Rájöttünk, hogy Baliban jól lehet élni, ha valaki az állatokra mutogat.
Érdemes keresni egy állatot és mutogatni rá.
Ha kellő gyakorlatra teszel szert, megélhetsz abból, hogy arra az emberre
mutogatsz, aki egy állatra mutogat.
Erre egy igen jó példát találtunk közel a híres Tanah Lot templomhoz, a
tengerparton, s úgy tűnt, ez egy igen jól prosperáló és nagy hagyományokkal
rendelkező üzletág. A parthoz közel volt egy igen lapos, széles szájú
barlang, ahol a fal egy kis repedésében egy sárga kígyópár fészkelt. Odakint
a parton ült egy ember, s pénzt gyűjtött arra az emberre mutogatva, aki a
barlangban tartózkodott. Amikor kifizetted a pénzt, és bementél a barlangba,
találtál ott egy embert, aki a kígyókra mutogatott.

Ezt az apró gyöngyszemet leszámítva a nekünk szervezett túra maga volt a
dögunalom. Mondtuk is az idegenvezetőnek, hogy mi nem azokat a dolgokat
akartuk látni, amelyeket a turistáknak mutogatnak, hanem azokat, amelyeket
azok a turisták látnak, akik nem akarnak turista látványosságokat látni. Az
ilyesfajta helyek persze dugig vannak turistákkal. Ami persze nem jelenti
azt, hogy mi nem voltunk annyira turisták minden apró porcikánkban, mint
mások, de ez legalább rávilágít arra, hogy minden cél, melyet el kívánsz
érni, már magától a cselekvés szándékától megszűnik célnak lenni, és ez az,
ami miatt a század fizikusai ölre mennek. Nem kardoskodom amellett, hogy
Bali ismét Bali múzeummá legyen, amely által Bali azonnal megszűnne a
saját történelmi funkcióját betölteni, és ez manapság amúgy is a túlzottan
népszerű folyamatok egyike. Mindössze dühömet fitogtatom
frusztráltságomban. Tartok tőle, hogy alig vártam, hogy elhagyhassam a föld
legcsodálatosabb részét.
Másnap végül sikerült eljutnunk Bimába a denpasari reptér érintésével. Már
mindenki ismert minket az előző napi kalamajkának köszönhetően, s ez
alkalommal a vékony ember, aki a füstkarikák mögül meredt ránk unottan
mosolyogva, borzalmasan segítőkésznek bizonyult. Ettől el is
érzékenyültünk.

Bimában megtudtuk, hogy egyáltalán nincs repülőjárat Lauban Bajóba
másnap reggelig. Talán akkor próbálkozzunk! Hirtelen őrjöngeni, majd
váratlanul hadonászni kezdtünk; erőszakosan nekirohantunk a tömegnek,

előrefurakodtunk az ócska, zsúfolásig telt repülőgéphez, és felszálltunk. A
repülőhöz vezető úton nem is tűnt fel, hogy rettenetes menynyiségű
csomagunkat ottfelejtettük. Mikor már a fedélzeten ücsörögtünk, akkor
kezdtünk egymásra gyanakvó pillantásokat vetni: halvány lila gőzünk sem
volt, hogy lesz-e a repülőtéren valakinek annyi esze, hogy berakodja a
poggyászunkat.
Mikor már nagyon pattogott az agyam, nem bírtam tovább. Lerontottam a
gépről és befogtam valami légitársasági alkalmazottat, aki nagyon
érdeklődött arról, hogy mit képzelek én egyáltalán? Csak arra emlékszem,
hogy sokat ismételgetve a "csomag" főnevet hadonásztam önkívületemben.
Természetesen nyugtatólag hatott rám, mikor kijelentették: "Nyugalom, a
helyzet tökéletes urai vagyunk." Valahogy rávettem valakiket, hogy
kísérjenek a csomagjaimhoz.
Végül betuszkolták őket, s akkor a csomagok miatt végre nyugtunk lehetett,
nem úgy a közlekedési

eszköz állapota miatt.
A pilótafülkéhez vezető ajtó a repülés alatt nyitva maradt, de az is lehet,
hogy egyáltalán nem is volt. Mark elmondta, hogy az Air Merpati a gépeket
használtan veszi az Air Ugandától, de szerintem ez valami vicc volt.

Derűsen vagány felfogásom van az ilyesfajta légi helyváltoztatásokról. Nem
szokott zavarni. Bár nem hinném, hogy ennek oka félelmetes
vakmerőségem, mivel én magam gyakran hullasápadt vagyok autózás
közben, kiváltképp, ha én vezetek.
De ha egyszer repülőn találod magad, minden irányítás kicsúszik a kezed
közül, és mindössze annyi dolgod marad, hogy hátradőlve vigyorogj
mániákusan a köszörülő, kereplő hangocskák hallatán, melyeket az roncs
kelt körülötted, amelyet össze-vissza dobálnak a légörvények az égbolton.
Semmit sem tehetsz.
Mark a pilótafülke műszereit nézegette intenzív kíváncsisággal, majd egy
idő után kijelentette, hogy azoknak a fele nem is működik. Hahotáztam
kicsit elismerésem jeléül, s hozzátettem: talán így a jó. Amennyiben a
műszerek fele nem működik, akkor azzal, hogy nem tájékoztatják a
pilótákat, nem keltenek pánikot, és - mit sem sejtve - mindenki tovább
ügyködhet a maga szórakoztatásával. Mark úgy vélte, hogy ez nem egy
támadhatatlan érv, és persze igaza is volt, de legalább ismét fuldokló
nevetésbe kezdtem, s onnantól abba sem hagytam az utazás végéig. Mark
megfordult, és megkérdezte a mögöttünk ülő utastól, hogy az effajta gépek
le szoktak-e zuhanni? Ó igen - érkezett a válasz -, de ne aggódjon. Hónapok
óta nem volt komolyabb lezuhanás.

Labuan Bajón való landolásunk érdekesre sikeredett, mert a pilóták nem
tudták a leszorító szárnyakat megtartani. Valóban érdekelt minket például,
hogy amikor a kifutó pálya végén lévő fák egyre jobban növekedtek, s a
pilóták egyesült erejükkel próbálták felfeszíteni a pilótafülke fedelét, életben
maradunk-e vagy sem. Az utolsó pillanatban a kallantyú engedelmeskedett,
és a gép nagyot puffanva a kifutóra esett - félbeszakítva ezzel logikus
gondolatmenetünket. Kimásztunk a gépből, aztán hosszadalmas
tárgyalásokat követően sikerült rávenni a reptéri személyzetet, hogy vegyék
már le a csomagjainkat, mert jobb szeretnénk, ha velünk lennének. Két
emberke várt minket a reptéri "terminálnál" vagy inkább kunyhónál. Név
szerint Kiri és Moose, és akár a legtöbb indonéziai, akivel találkoztunk, ők
maguk is alacsonyak, fűzfa-karcsúak, egészséges benyomást keltőek voltak,
és nekünk fogalmunk sem volt, hogy ők kicsodák.

Kiri kedves ember volt, szögletes arcú, halványan elektrosokk utáni állaptra
elékeztető fekete frizurával, a fekete bajsza pedig úgy trónolt szája körül,
mint egy csokoládéfolt. A hangja mély bariton volt, ugyanakkor vékony is,
mindenféle lényeget nélkülöző, s valami hihetetlen recsegéssel beszélt. A
legtöbb megjegyzése valami lassú, lusta, utcaszélnyi mosoly kíséretében
hangzott el pár kerregés kíséretében, amelyeket valahol a torka alján
generálhatott. Mindig olyannak látszott, akinek van valami teljesen más
járna a fejében. Mikor rád mosolygott, csak akkor hagyta abba, amikor
közepesen távol kerültél tőle, vagy magára hagytad.

Moose sokkal karakánabb volt, ugyanakkor az is hamar kiderült, hogy
Moose neve valójában Mus, és ez a Hieronymus rövidített változata. Kicsit
kellemetlenül is éreztem magam, amiért először "Moose"-nek értettem. Az
emberke egyébiránt olyan volt, mint egy indonéziai bevándorló, akit egy
nagydarab kanadai szarvasról neveztek el. Talán éppen ezért kellett elharapni
a neve elején a "Hierony"-t.
Az emberke, akit eredetileg vártunk, Condo úr (Khondónak ejtendő) volt,
akinek kalauzolnia
kellett volna minket. Számomra örök rejtély marad, hogy miért egyedül őt
hívták abból a sok indonéziaiból, akivel találkoztunk, "úr"-nak. Ezáltal
különleges légkör vette őt körül, amelyet ő maga sem tudott eloszlatni, mert,
mint kiderült, elutazott búvárkodni. ő - magyarázta Kiri és Moose -
hamarosan megérkezik, és azért küldött minket, hogy ezt elmondjuk.
Megköszöntük nekik, feltöltöttük egy kisteherautó hátulját csomagjainkkal,
majd a tetejükre ültünk és elpöfögtünk az érkezési kunyhótól Labuan Bajo
belvárosa felé. Valaki említette a repülőgépen, hogy mindössze három
teherautó található Flores szigetén, és közülük hattal találkoztunk is, amikor
elindultunk. Valójában bármi, amit Indonéziáról hallottunk, hamisnak
bizonyult, gyakran szinte azonnal. Az egyetlen kivétel az volt, amikor arról
volt szó, hogy valami hirtelen fog történni, mert ennek cáfolatához sok
időnek kellett eltelnie.Okulva a tapasztalatokból, a Merpati légitársaság
kunyhójánál megálltunk, és megerősítettük a visszaútra szóló
helyjegyeinket.

Az irodát egy fejhallgatós emberke vezette, s ő terelgette cb-adó-vevővel a
repülőgépeket is. Mivel nem volt tolla, ezért egyszerűen megkértük rá, hogy
amennyire csak tud, emlékezzen majd arra, hogy ott jártunk. Azt mondta
erre, hogy, bárcsak egyirányú jegyeket vettünk volna retúr helyett, és akkor
tőle vehettük volna meg a visszaútra szólót. Még soha senki nem vett tőlük
jegyet, de - mint mondta - tudtak volna mit kezdeni egy kis pénzzel.
Megkérdeztük tőle, hogy hányan utaznak visszafelé. Végignézte a listát,
majd azt mondta: nyolcan. A válla fölött elnézve megjegyeztem, hogy csak
egy név szerepel azon a listán, amely nem a mi hármunké, ezért nagyon
érdekelt, hogy hogyan jött ki a nyolc. Ez nagyon egyszerű - magyarázta.
Mindig nyolcan utaztak a gépen.
Mint kiderült pár nappal később, tökéletesen igaza volt. Valami rejtett csel
húzódhat meg e tény mögött, amiből a British Airways, a TWA, a Lufthansa
és társaik hatalmasat profitálhatnának, ha rájönnének, hogy mi is az.
A belvárosba vezető út poros volt. A levegő messze melegebb és nyirkosabb
volt a Baliban megszokottnál, a fák és egyéb növények pedig vaskos, nehéz
szagokat eregettek. Megkérdeztem Markot, hogy felismeri-e ezeket a
szagokat, de erre azt válaszolta, hogy nem, mert ő zoológus. Szagról fel
tudná ismerni a sárgabóbitás kakadut a többi közül, de ez minden, amit tehet.
Hamarosan ezeket a kisebb, illatokhoz fűződő problémákat háttérbe
szorította Labuan Bajo szennycsatornáinak varázslatosan orrfacsaró bűze. A
teherautó elől, amellyel bevágódtunk a városba, gyerekek ugráltak félre,
akiket felvillanyozott érkezésünk ténye, s kíváncsian várták, hogy mit
nyomunk a kezükbe, amivel játszani tudnak. Ez végülis egy egylábú csirke
lett. A hosszú főúton néhány másik Flores szigeti teherautó dekkolt. Mindent
átjárt a gyerekzsivaj, és a kaparásszerű gargalizálások, amik arról a
kazettáról áradtak, mely egy muzulmán minaretben harsogott, ami nem tűnt
egyébnek, mint egy hullámpapírból gondosan összetákolt toronynak. Az
ereszek megmagyarázhatatlanul mosolygósan csillogó, zöld nyálkával voltak
tele.
Egy vendégházban avagy egy kisebb indonéziai hotelben, azok közül is talán
a legkisebben kezdtük meg a várakozást Condo úrra. Nem jelentkeztünk be,
hiszen - terv szerint - még aznap délután el kellett volna indulnunk
Komodóba, és különben is: a
szállodában nem tartózkodott egy lélek sem, így nem sürgetett minket
semmi.

Egy fedett udvarszerűségen várakoztunk, mely egyben étteremként is
funkcionált. Itt pár sör elfogyasztása mellett jókat lehetett csevegni az
elképesztően öreg vendégekkel, akik időről időre megjelentek. Mire a
délután elmúlt anélkül, hogy Condo úr megérkezett volna, és rádöbbentünk,
hogy aznap már nem jutunk el Komodóra, a kis szálloda zsúfolásig megtelt,
s hirtelen pánik tört ránk, hogy hol töltjük majd az éjszakát?
Egy kisgyerek keveredett elő valahonnan, és előadta, hogy van egy üres
hálószobájuk, kell-e? Felkeveredtünk egy rozoga lépcsősoron, s egy
folyosón találtuk magunkat, ahol hálószoba után kutatva felfedeztük, hogy
az maga a hálószoba. Lesújtott a felismerés, hogy nem voltak ágyak, de
ezzel valahogy megbékéltünk, mert mire lesiettünk, ott találtuk Condo urat,
egy apró, karizmatikus emberkét, aki szerint minden meg volt szervezve, és
másnap reggel hétkor indul a hajónk.
- És a kecskével mi lesz? - kérdeztük aggodalmasan. Vállat vont.
- Milyen kecskével? - kérdezte.
- Nem lesz véletlen szükségünk egy kecskére?
- Kecskékből rengeteg van Komodón - biztosított minket. - Hacsak nem
akarnak egyet az útra. Elmagyaráztuk, hogy nem érezzük ennek szükségét,
majd ő is megerősítette, hogy feltehetőleg egy
kecske az, ami az utazáshoz a legkevésbé szükséges. Mi ezt egyszerű,
szatirikus megnyilvánulásként könyveltük el a nagy rakás csomag miatt, ami
körülöttünk tornyosult. Aztán ő jó éjszakát kívánt, és hozzátette: erre viszont
nagy szükségünk lehet. Aludni Labuan Bajóban egyfajta terhelési teszt.
Az, hogy hajnalban az ifjabb kakasok felriasztanak, még nem is lenne baj. A
baj azzal kezdődik, hogy az ifjabb kakasoknak halvány lila fogalmuk sincs
arról, hogy mikor van hajnal. Nagy hirtelenséggel vetik magukat az életbe
rikoltozva és vijjogva hajnali egy óra tájt. Kb. egy óra harminc perckor -
felismerve tévedésüket - elkussolnak, pont valamivel azelőtt, hogy a
komolyabb kutyaviadalok a kezdetüket veszik. A komolytalanabb
kutyaviadalok általában még a fiatal kakasok lelkes eltévelyedésének ideje
alatt elkezdődnek, majd később a teljes nehézsúlyú kórus rázendít
tökéletesen adva vissza, hogy milyen lehet a Londoni Szimfonikus Zenekar
pokolba menetele.
És ilyenkor kezdődik az igazi erőpróba; kiderül, hogy két macska
verekedése akkora lárma keltésére képes, mint negyven kutya együtt. Kis

üröm az örömben, hogy az oktatás időpontja hajnali két óra tizenöt perc, de
valami oknál fogva ekkor kezdenek a macskák magyarázni a Lauban Bajón
való életről. Születésükkor mindnyájuknak lemetszik a farkát, mert állítólag
ez szerencsét hoz, de erről lehet, hogy a macskáknak más a véleményük.
Mire levonják a megfelelő konzekvenciát, a fiatal kakasok valami furcsa
oknál fogva azt hiszik, hogy megint hajnal van, lehet lármázni. Persze ez
nem így van. A hajnal még két órányira található, és még mindig szól a
teherautó-dudák versengése amiatt az igen lényeges nézeteltérés miatt, ami a
közelben robbant ki.
Végül lecsendesednek a dolgok, és szempilláid hálásan egymásra találnak az
áldott, korahajnali csendben, és akkor, vagy öt perc elteltével a kakasok
végre pontosan eltalálják az időpontot.

Egy vagy két órával később csipásan, szakadtan álldogáltunk a vízparton
túlméretezett bőröndrakásunk mellett, és rettenthetetlen arckifejezéssel
meredtünk magunk elé, mintha már megjártuk volna a legörvényesebb,
legháborgóbb keleti tengereket, a legvadabb és veszélyesebb vizeket is.
Olyan volt a tenger, mint egy őrlő malomkő.
Távoli halászhajók keltette fodrok gyűrűztek a part irányába. A korai nap
gyengéden lapult el rajtuk. Kisebb csapat fregattmadár és fehérhasú
halászsas vigyorgott fölöttünk - legalábbis Mark szerint. Nekem leginkább
fekete homokszemeknek tűntek.
Condo úr nem volt velünk. Ám egy órával később Kiri belekezdett aznapi
mondókájába és elmesélte, hogy Condo úr nem jön, de ő, Kiri itt van
helyette, meg a gitárja is. És a kapitány sem a kapitány, hanem a kapitány

apja. És más hajóval megyünk. A jó hír pedig az, hogy bizonyosan nem
fogjuk kihagyni Komodó szigetét, és az út mindössze négy óra.
A hajó egészen csinos tákolmány, huszonhárom láb hosszú halászbárka, név
szerint Raodab, és az egész rakomány, miután mi is a fedélzeten voltunk,
hármunkból, Kiriből és a kapitány apjából állt, valamint két apró, tizenkét év
körüli gyerekből, akik a hajót és a négy csirkét terelgették. A nap nyugodt
volt és meggyőző. A két kölyök úgy ugrált a fedélzeten, akár a macskák,
gyorsan felállították a vitorlát, elindították a motort, és elaludtak,
valahányszor elült a szél. Egyszer, mikor nem tudtunk mit tenni és nem is
volt mit tenni, körbekorzóztunk a fedélzeten az elsuhanó tengert, a felettünk
átlibbenő halászsasokat, és a repülő halakat méregetve, amelyek időről időre
körberajzották a hajót.
A négy csirke a hajó orrában ücsörgött és minket méregetett. Logikusan
nézve a távoli vizeken való evezéshez elkerülhetetlen, hogy romlásmentes
formában vidd
magaddal az élelmedet. Azoknak a nyomorultaknak, akik hozzászoktak,
hogy alufóliába csomagolt csirkéjükhöz egy szupermarket közbeiktatásával
jutnak, kellemetlen élmény lehet hosszútávon négy olyan élő csirkével
himbálózni, amelyek őt méregetik szuggesztív, rettenthetetlen pillantásukkal
- ilyen módon fejezve ki gyanakvásukat.
Dacára annak, hogy az indonéziai sziget csirkéinek sokkal természetesebb és
kellemesebb életük van, mint egy angliai nagyüzemi csirkefarm lakóinak, az
emberek nem teketóriáznának, hogy grillkész állapotban vásárolják meg
őket, és igen meglepődnének, ha ilyen utastársaik lennének. Ennek oka
valószínűleg a nyugati társadalmak mély, pszichológiai tabuinak,
rejtelmeinek köszönhető: számunkra nehéz az olyasmi felzabálása, amivel
korábban szemtől szembe utaztunk órákig.
Ennek köszönhetően nem is ettük meg mind a négyet. Bármely istenség is az
a bonyolult hindu panteonban, aki a csirkék haláláról dönt, féktelen
kedvében lehetett aznap, és saját szakállára külön kis pusztítást vitt véghez.

Végezetül feltűnt Komodó szigete, lassan kúszva felénk a horizontról. A
tenger színe a hajó körül pár órája tintafeketéről sokkal világosabb,
áttetszőbb kékbe ment át, de a sziget maga - talán éppen befolyásolható
érzékeinknek köszönhetően - egyre sötétebbnek és komorabbnak tűnt, ahogy
közeledtünk felé. Ahogy kibontakozott a távolból, bolyhos formái fokról
fokra kontúrosodtak kövekké és göröngyökké, hogy ezzel is kiegészítsék a
háttér hegyvonulatait. Még közelebb már a vegetációt illetően is
találgatásokba bocsátkozhattunk. Voltak pálmák, de csak elvétve.
Szórványosan gubbasztottak a hegyek gerincén, mintha személyes jelleggel
akarnák felruházni őket, vagy mintha valaki nagyon szemetelne a vidéken.
Emlékeztetett kicsit a Gulliver utazásainak illusztrációjára, amelyen
Gullivert odafércelték a talajhoz a lilliputiak, és most pár tucat közülük
éppen lándzsával szurkálja. A táj keltette látvány letaglózott minket. A
felszín kavicsai erős, ráspolyos fogaknak tűntek, és a sötét, egykedvűen
szürkésbarna hegyek egy gyík feltételezhető páncéljára hasonlítottak.
Tudtam, ha ismeretlen vizek hajósa lennék, az első, amit lejegyeznék: "Itt
sárkányok vannak".

Ahogy jobban szemügyre vettem a szigetet, miközben jobbról
megközelítettük, és megpróbáltam elhessegetni a képzeletem szülte
rémképeket, egy csomó új, félelmetes vízió tukmálta rám magát. Egy
hegygerinc például, amely vaskos ráncaival bekígyózott a vízvonal alá, szép
lábakat rajzolt a gyíknak.
Ez volt az első olyan alkalom, hogy egy táj ilyen hatást gyakorolt rám, de
későbbi utazásaim folyamán sok hasonló riasztó képpel szembesültem még:
minden új territóriumot, ahova behatoltunk, hasonlón színes, szörnyekhez
hasonló textúrákkal, kontúros formákkal ruházott fel a képzeletem. No és az
élőlények, amelyek értelemszerűen felbukkantak ezeken a tájakon; ők is
ennek a palettának a színeiből lettek kikeverve.
Persze van néhány nyilvánvaló mechanizmus, ami megmagyarázza a
természetnek ezt az arcát; sok

lény számára életmentő, hogy megfelelő színnel álcázva olvadjon be
környezetébe, ráadásul az evolúció is saját ízlése szerint színezgette mindig
a természetet. Ha a színskála csak a legkisebb mértékben is egyezett az
elképzeléseivel, már nagy általánosságban jól végezte dolgát. Mostanában
sok új ötlet merült fel azzal kapcsolatban, hogy hogyan alakulnak ki az
élőlények a természetben, és talán már az sem kizárt, hogy a
fraktálgeometria mélyebb összefüggéseibe is belelátunk, sőt, új
káoszelméletünk alapját képező "különös vonzerőkről" is beszélünk
mostanság, és egy egyszerű matematikusnak lassan a növekedés és az erózió
beavatkozásával is számolnia kell, és mindez együttesen arra utal, hogy a
formák, színek és textúrák létrejötte nem teljesen véletlenszerű vagy bizarr.
Elképzelhető.
Valami ilyesmit fejtegettem Marknak, mire azt válaszolta, hogy szerinte
abszurd vagyok. Mivel ő ugyanazt a tájat fogadta be vizuálisan, mint én, el
kellett ismernem, hogy képzelőerőm feltehetően túl aktívan működött,
hiszen félsültre hevített az indonéziai nap.
Hozzákötöttük hajónkat egy hosszú, rozoga famóló cölöpéhez, amely az
elnyúló öböl közepén meredezett. A cölöp láthatóbb végén egy kör alakú
tábla vigyorgott, amelyet szöggel erősítettek a helyére. ő köszöntött minket
Komodón, s látványa kicsit megtépázta rettenthetetlenségünket. Mikor ez
megvolt, hirtelen valami erős szag áradt felénk. Hozzá kellett szoknunk.

Persze amíg nem horgonyzol le, nem érkeztél meg, addig nem jár neked a
vaskos, csípős, orrfacsaró, komodói szagból.
Újabb csapást mért rettenthetetlenségünkre az elénk táruló ösvény. Ez a
móló magasságával párhuzamosan vezetett a parthoz, ahol a következő adag
szaghullámnak köszönhetően már tökéletesen elgyámoltalanodtunk; utolsó
csapásként pedig elénktárult egy turistafalu.

Az adminisztrációs
központ, ahonnan a szigetet (amely környezetvédelmi ter irányítják egy
csoport összetákolt fából állt; mellette terült el egy kávéházi te egy pöttöm
múzeum. Ezen objektumok mögött meredeken, félkörívben vagy tucat
turistakunyhó állt - gólyalábakon.
Mivel épp ebédidő volt, vagy egy tucat humanoid csücsült a kávézó teraszán
és 7Up-ot fogyasztva; amerikaiak, hollandok, meg amit akarsz. Honnan a cs
kerülhettek ide? És oda hogyan jutottak? Nem is szólva arról, hogy mi ez az

Az adminisztrációs kunyhó külsején egy fatáblán a szabályzat állt.
Olyasmiket olvashatunk rajta, mint "Észrevétel-tétel a Nemzeti Park
irodájában", "Külhoni látogatók", "Csak őröstül fókuszálható", "Húzzál
hosszú nadrágot és cipőt is", meg "Itt kígyók vannak".

A tábla alatt kicsi, tömzsi sárkányalak pihent. Azért tituláltam picinek, mert
csak négy láb hosszú volt. Szétvetett lábakkal feküdt, mellső végtagjait
messze előrenyújtva, a hátsókat meg hosszú, csúcsos farka mellett
pihentetve. Eleinte kicsit meghökkentem, de aztán közelebbről szemügyre
vettem. Kinyitotta a szemeit, és rám bámult. Meglepett kiáltással ugrottam
hátra, s ezzel egyidőben gúnyos, krákogó nevetést hallottam a terasz
irányából.

- Ez csak egy sárkány! - figyelmeztetett egy amerikai lány. Odasétáltam.
- Régóta itt vannak? - kérdeztem.
- Ó, csak pár órája - válaszolta a lány. - A komppal jöttünk Labuan Bajo
sárkányok miatt. Unalmasak. A kaja meg szörnyű.
- Miféle komppal? - érdeklődtem.
- Szinte mindennap jár...
- Ó! Ó, már értem! Úgy érti Labuan Bajóról?
- Alá kell írnia a látogatók jegyzékét az irodában! - mondta az épület felé
mutatva.

Kissé gyűrötten csatlakoztam Mark és Gaynor társaságához.
- Valahogy nem erre számítottam - adta tudtomra Mark elrettenthetetlen
mennyiségű csomagjaink közül, négy csirkét szorongatva.

- Biztos, hogy szükség lesz ezekre? - faggatta Kirit.
Kiri véleménye szerint mindig jó ötlet csirkét vinni a konyhába. Ellenkező
esetben csak halat és tésztát kapsz.
- Én a halat jobban szeretem! - szögezte le Gaynor.
Kiri kifejezésre juttatta ellenkező irányú véleményét. Szerinte a nyugatiak
csirkésebbek, ez köztudott. A hal csak parasztokhoz illő, olcsó mulatság. Mi
azonban a közkedvelt, szexi csirkékhez szoktunk.
Elvette a csirkéket, amelyeket egy hosszú madzaggal voltak összekötve,
lerakta őket a csomagok mellé, majd feltessékelt minket az iroda lépcsőjén,
ahol az őrök látogatási íveket és tollakat adtak nekünk. Pont, mikor
ácsorogva töltögettük az útlevélszámunkat, születési időpontunkat, születési
helyünket meg egyebeket, komoly káosz keletkezett odakint.
Először nem tulajdonítottunk különösebb figyelmet a pankrációnak, mert
lefoglalt minket anyánk lánykori nevének felidzése, meg hogy ki is
tulajdonképpen a legközelebbi hozzátartozónk, de a zajszint olyan magasra
emelkedett, hogy behatolt gondolatainkba, és akkor már azt is hallani véltük,
hogy valami csirkék okozzák. A mi csirkéink. Kirohantunk.

A tömzsi sárkány lerohanta a csirkéinket. Egyiküket a szájában rázta, majd
mikor észlelte közeledtünket, hirtelen felszívódott az épület sarkánál,
porfelhőt húzva maga után, mely beterítette a megszeppent, többi csirkét,
amelyek még mindig sivalkodtak, miközben a madzaggal együtt ők is
csúsztak tovább.

Miután a sárkány harminc yardnyi előnyre tett szert, megpihent, és egy
gonosz fejrántással elharapta a zsineget. A három csirke csapkodva és
rikácsolva szaladt szét, egyre nagyobb köröket írva le, miközben az őrök
megpróbálták bekeríteni őket. A sárkány, megszabadulva
csirkefeleslegétől begaloppozott a sűrű aljnövényzetbe.
Egy csomó "csak utánad" meg "nem, csak utánad" után óvatosan futottunk
abba az irányba, ahol felszívódott. Mikor odaértünk, lihegve és idegesen
bámultunk utána.
Az aljnövényzet egy hatalmas gátat takart; ennek tetején ácsingózott a gyík.
A sűrű vegetáció megakadályozott minket abban, hogy egy yardnál jobban
megközelítsük, de az is igaz, hogy nem nagyon próbálkoztunk.
Egész nyugodtan heverészett. A fogai közül kilátszott a csirke hátsó fele;
ványadt lábai csöndesen kapálóztak a levegőben. A sárkánygyík közönyösen

méregetett minket felénk eső szemével, ami olyan volt, mint egy sötétbarna
karika.
Van valami mélységesen idegesítő abban, ha az ember egy olyan szemet néz,
ami éppen őt nézi, pláne hogy az a szem megközelítőleg akkora, mint a
sajátja, és pláne, hogy a másik szem tulajdonosa egy gyík. A pislogása is
idegesítő. Az nem egy normális, gyors, reflexszerű mozdulat, amit az ember
egy gyíktól elvárna, hanem egy lassú, jól megfontolt hunyorítás, amiről az
jut eszedbe, hogy átgondolja, mit tesz.

A csirke hátsó fele lanyhán kűzdött még egy pillanatig, a gyík pedig enyhén
szétnyitotta állkapcsait, hogy segítse áldozatát megkezdett útján a torka felé.
Ezt párszor megismételte, amíg már csak egy láb lógott ki a szájából. Talán
megelégelte a dolgot, de tény, hogy már nem mozgott. Ahogyan a gyík sem.

Csak bámult ránk. Végül mi voltunk, akik továbbálltunk
megmagyarázhatatlanul hideg, közönyös félelemmel.
Miért? - tűnődtünk a kávézó teraszán ücsörögve, miközben megpróbáltuk
lehűteni kedélyeinket
egy 7Up-pal.
Hármunk hamuszürke arca tanúskodott egy undorító és rosszindulatú,
közelmúltbeli gyilkosságról.

Legalább olyan mészárlást kellett volna végignéznünk, ahol az elkövető nem
ilyen közömbös. Talán a hűvös, megingathatatlan arrogancia érzése bántott
annyira. De bármilyen rosszindulatot is próbáltuk belemagyarázni a gyíkba,
tudtuk, hogy ezek a mi érzéseink, nem az övéi. A gyík sajátos nemtörődöm
módján, a maga kis egyszerű, gyíkos dolgaival volt elfoglalva. Fogalma sem
volt az ijedelemről, a bűnözésről, a szégyenérzetről, a csúfságról, amelyet
mi, nem kevésbé bűnös, szégyenteljes állatok próbálunk ráragasztani. Így
mindez visszaszállt ránk, mintha tükörbe szuggeráltunk volna, amely
szerepét most egy rezzenéstelen, közömbös szem töltötte be. Letaglózva a
gondolattól, hogy saját tükörképünktől ijedtünk meg ennyire, csendben
ücsörögve vártuk az ebédet.
Ebéd.
Figyelembe véve az aznapi eseményeket, az ebéd fogalma kezdett nagyon
átminősülni. Az ebéd - mint kiderült - nem csirke volt. Azért nem volt az,
mert a sárkány felfalta. Hogy hogyan volt képes a konyha kideríteni, hogy a
csirke, amelyet a sárkány megevett, ugyanaz volt, amelyet tálalniuk kellett
volna - ez nem volt egészen világos számunkra, de úgy tűnt, ennek tudható
be, hogy sima tésztaételt szolgáltak fel, és tulajdonképpen hálásak voltunk
ezért.
Arról társalogtunk, hogy milyen könnyű antropomorfizálni az állatokat,
majd felruházni őket saját érzelmeinkkel és előítéleteinkkel, amikor egyikük
épp nem szimpatikus. Egyszerűen fogalmunk sem volt arról, milyen egy
extrém nagyságú gyíknak lenni, sem arról, mit is csinált valójában, és mivel
nem voltunk tudatában, milyen egy extrém nagyságú gyíknak lenni,
feltételeztük, hogy ő valószínűleg azt tette, amit ilyen helyzetben szokás.
Visszatetszést váltott ki a viselkedése, nem tolerálta az emberségünket.
Mindnyájunknak megadatott a lehetőség, hogy saját ízlésünk szerint éljünk
túl. Ami számunkra megfelelő magatartás, az a gyíkoknál nem egészen az,

és fordítva.
- Például - kezdte Mark - mi nem esszük meg saját kicsinyeinket, mikor azok
a közelünkbe férkőznek, és mi éhesek vagyunk.
- Hogy? - érdeklődött Gaynor letéve a kést és a villát.
- Egy kis sárkány is csak táplálék, ha egy nagyobb úgy dönt - folytatta Mark.
- Mozog, és van rajta kis hús. Kaja. Persze,
amennyiben mindegyiküket megennék, frankón ki is halnának, tehát ez nem
egészen célravezető. A legtöbb állat életben marad, mert a felnőttekben van
valami ösztönféle, hogy ne egyenek a sajátjukból. A sárkányok túlélésére
magyarázat, hogy a bébikben van valami ösztönféle, hogy másszanak fára. A
felnőttek túl nagyok ehhez, így a kicsik addig ücsörögnek a fákon, amíg elég
nagyok nem lesznek, hogy a fajtájuk után nézzenek. Néhány bébi így is
áldozatul esik, de ez oké. Ez akkor van, mikor gyér a kajaszint, a
populációnak meg kell a jó kondíció. Persze néha spontánul is megesznek
párat.
- Mennyi maradt belőlük? - kérdeztem csendben.
- Vagy ötezer.
- És mennyi volt belőlük?
- Vagy ötezer. Legalábbis amióta valaki meg tudja mondani, mennyi is volt
belőlük.
- Szóval nem különösebben veszélyeztetettek?
- Dehogynem, mivel csak 350 tenyésztett nőstény van. Nem tudjuk ugyan,
hogy ez jó-e vagy nem, de maga a szám alacsonynak hat. Mi több,
amennyiben egy állatfaj populációja zsugorodik egy elszigetelt területen -
mint ez esetben, ahol a sárkányok csak pár szigeten élnek -,
természetszerűleg sebezhetővé válik az előfordulási helye, és amint a
humanoidok felütik ott a fejüket, kő kövön nem marad.
- Szóval kívül tágasabb!
- Ez vitatható - mondta Mark. - Amennyiben senki sem tanúsít érdeklődést,
nagy az esély, hogy valami nem stimmel. Csak egy erdőtűz vagy egy
betegség irthatná ki őket. És az is aggasztó, hogy egy növekvő populáció,
amely sosem futna össze az emberiséggel, még a végén azt gondolná, hogy
nagyon is jól megvan nélküle. Veszélyesek. Nem csupán attól, hogy
megesznek. Egy puszta harapás is komoly gondokat okozhat. Tudod, mikor
egy lovat vagy egy bölényt támad meg, akkor sem feltétlenül akarja ott,
helyben leteríteni. Ha a dologhoz küzdelem társul, megsérülhet, s erre nincs
gyógyír, így gyakori, hogy a gyík csak harap egyet és továbbáll. De a

baktériumok, amelyek a sárkány nyálában élnek, annyira virulensek, hogy a
sebek nem varosodnak, s az állat általában pár nappal később elpusztul
vérmérgezésben, tehát a sárkány elfogyaszthatja szabadidejében. Vagy egy
másik sárkány, annak függvényében, hogy melyik talál rá előbb. Nem viszik
túlzásba a formaságokat. Határozottan jót tesz ennek a fajnak, hogy a
környék jól el van látva erősen sérült és haldokló állatokkal.
- Volt egy jól ismert esete egy franciának, akit egy sárkány harapott meg, és
végül két évvel később meghalt Párizsban. A seb elgennyesedett és nem
akart begyógyulni. Sajnálatos módon nem voltak sárkányok Párizsban, hogy
ezt meg lehessen bosszulni, így ez esetben a stratégia nem volt hatásos, de
máskülönben az ötlet nem rossz. A gondot az okozza,
hogy ezeknek a lényeknek eszük ágában sincs a lábtörlőkön élni, és bár a
falusiak Komodón és Rinkán igen elnézőek, már történelme van a
támadásoknak, haláleseteknek, az pedig felettébb elképzelhető, hogy az
emberi populáció és annak érdeklődésének növekedésével sokkal kevésbé
leszünk képesek türelmesen véghezvinni egy kalandot anélkül a kockázat
nélkül, hogy leharapják a lábad, és kitépik a beleid az arra járó sárkányok.
- Így, amint azt már láttuk, Komodó manapság védett nemzeti park.
Eljutottunk addig a pontig, ahol megfontolt beavatkozással kell
megmentenünk a ritka példányokat, és ezzel megnövekedett irántuk az
érdeklődés. Az érdeklődés következtében pedig a látogatók száma.
Amennyiben ez óvatosan szabályozott, és a zavargások száma minimális
szinten van tartva, akkor a dolog
működőképes. Remélem. Nem akarok úgy tenni, mintha kicsit sem
aggódnék.
- Én az egész hely miatt aggódom! - szólalt meg Gaynor borzongva. -
Valami ijesztő rosszindulat lengi körül.
- Csak képzelődsz! - mondta erre Mark. - Egy természetbúvárnak ez maga a
paradicsom. Hirtelen csúszás zaja érkezett a terasz tetejének irányából, és
egy hatalmas kígyó vágódott előttünk a földre. Pár parkőr odarohant és
bekergette egy közeli bokorba.
- Ezt nem csak képzeltem! - jegyezte meg Gaynor.
- Tudom! - szólt Mark lelkesen. - Ez valami csodálatos!

Délután Kiri és egy őr vezetésével felfedezőkörútra indultunk. Nem találtunk
sárkányokat, ám amint vakmerőn verekedtük át magunkat a bozóton,

találkoztunk egy madárral, s ettől meglehetősen otthonosan éreztem magam.
Méltán voltam híres gépkezelő tehetségemről, és ritkán töltött el nagyobb
boldogság, mint amikor egész nap a számítógépemet programozgathattam,
hogy egy program segítségével véghezvigyek valamit, amit kézzel
megcsinálni legalább 10 másodperc lenne. Az idő érték, és megéri tíz
másodpercet megspórolni akár úgy is, hogy egy egész napot kelljen küzdeni
érte. A megcsodált szárnyas erőteljesen hasonlított egy csirkére, leszámítva
azt, hogy repülni is tudott, mert így könnyebb a sárkányok elől elmenekülni,
hisz azok csak a mesékben röpködnek, meg az olyasfajta rémálmokban,
amilyenek komondói éjszakáimon gyötörtek.

A lábastyúk egy csodálatos munkamegtakarító eszközt fejlesztett ki
magának. A szóbanforgó munka, amelyet el akar kerülni, az időrabló
ücsörgés a kiköltendő tojásokon, mialatt sokkal értelmesebb dolgokkal is
elüthető az idő. Itt meg kell jegyeznem, hogy mi valójában nem is magával a
madárral találkoztunk, ahogyan azt képzeltük, hanem a munkamegtakarító
eszközre akadtunk rá, ami valami olyasmi, amit nehéz nem észrevenni. Ez
egy kúp alakú halom, vastagon felhalmozott földből és rothadó
növényekből, amelynek az alapja hat láb hosszú és ugyanilyen széles.
Lényegesen magasabb volt, mint amilyennek tűnt, mert a földhalom alapja a
talajszint alatt három lábbal volt.

Időm egy vidám órácskáját egyszer egy olyan program írásával töltöttem,
amely pillanatok alatt kiszámítja a halom térfogatát. Csinos, szexi kis
program lett, mindenféle pop-up menükkel és egyéb hasznos beállítási
lehetőségekkel, hogy amennyiben a jövőben egy hasonló lábastyúk-fészekre
bukkannék, alapvető méretei betáplálásával a számítógépem a másodperc

töredéke alatt képes legyen meghatározni a térfogatát, és ez fantasztikus
időmegtakarítás. A dolog árnyoldala az, hogy nem valószínű, hogy a
jövőben akármikor is szükségem lesz egy lábastyúk-fészek térfogatának
kiszámítására, de ez igazából mellékes. Ennek a fészeknek a térfogata
kicsivel több volt, mint hét köbméter.
Ez a halom valójában egy automata költőgép. A hőt a kémiai reakciók
szolgáltatják, s ez fűti a beleásott tojásokat.
Emellett vagy ennek ellenére a lábastyúk maga is képes a szükséges hő
előteremtésére. Minden lábastyúknak, amely ellenőrizni kívánja a kiköltendő
tojások megfelelő hőjét, először át kell verekednie magát három yard rohadó
növényzeten, majd a fedőnövények elvételével vagy továbbiak felhordásával
be kell állítania az ideális hőfokot. És ezzel már ki is küszöbölik a tojásokon
való fölösleges ücsörgést.
Ez igencsak felvidított, és újdonsült jó kedvem egészen addig tartott, amíg
vissza nem keveredtünk a faluba, s be nem léptem annak a kunyhónak az
ajtaján, amelyet alvóhelységnek használtunk. Igen nagy volt és rengeteg
cölöpre épült, ahogyan azt már említettem, kézenfekvő okokból.
Ugyanakkor a faanyag, amelyből készült, félig elkorhadt, ráadásul a
matracok is nyirkosak és büdösek voltak a kis hálószobákban, ahol hatalmas
pókhálók lógtak a sarkokban, döglött patkányok hevertek a földön, és egy
túltelített vécé illata lengte be a helységet.

Megpróbáltunk ott aludni, de végül a patkányok és a kígyók hadakozása
keltette zaj, amely a lyukakból áradt, arra ösztökélt minket, hogy kimenjünk
és a hajónk fedélzetén éjszakázzunk.

Korán keltünk, hideg, nyirkos harmatban fürödve, de legalább a biztonság
ér; Összecsomagoltuk a cuccunkat, majd visszaindultunk a kikötő fölé hajló
ágak Amint elhagytuk az ágakat, ismét megtámadott minket az a
rosszindulatú szag amely azonnal eszébe juttatja az embernek, hol jár:
Komondón. Reggel biztosítottak minket róla, hogy aznap biztos látunk majd
sárkányokat. Méretes sárkányokat. Igazából fogalmunk sem volt arról, hogy

mibe keveredt akármibe is, az határozottan eltért eredeti elképzelésünktől.
Nem várt eseménynek mondható hát, hogy egy döglött kecskét kellett végig
magunkkal vonszolnunk, majd lesben ülni egész nap egy fa tetején. Ez a nap
minden vonatkozásban nem várt meglepetéssel szolgált: elsőként két
amerikai turista érkezett egy speciális, bérelt hajón. Legtöbbjük idő előtt
nyugdíjazott lehetett; fényképezőgépekkel felszerelkezve, poliészter
melegítőb aranykeretes szemüveggel ácsorogtak és vadnyugati akcentusuk
volt. Én pedig tudtam elhinni róluk, hogy egész nap egy fa tetején
ücsörögnek majd. Picit meg is lepődtünk a dolgon, és elkeseredve
konstatáltuk, hogy rettenthetetlenségünk utolsó darabkái is szétfoszlottak.
Találtunk egy idegenv is, akitől megkérdeztük: "Mi ez itt?"

Azt válaszolta, hogy amennyiben nem szeretjük a nagyobb társaságokat,
akkor ott egy ösvény; hát arra indultunk.
Három-négy mérföldet caplattunk egy feltűnően kitaposott, jól karbantartott
ösvényen. A levegő párás volt, poros és forró, és fogalmunk sem volt róla,
hogy mi fog történni a nap hátralevő részében. Mikor halk harangszót
hallottunk magunk előtt, felgyorsítottuk lépteinket. Egy jobb kanyar után
szembesültünk a lélegzetelállító valósággal.
Egészen addig a pontig olyan álomszerű volt minden. Olybá tűnt, mintha a
boltíven és az áporodott kapun való áthaladáskor a szigetet hagytuk volna el,
és egy nem létező világba csöppentünk volna, amelyben a "sárkány", a
"kígyó" és a "kecske" nevek többlettartalommal ruházódnak fel, amely
többlettartalmak egyszerűen átalakítják az említett szavak eredeti jelentését,
következésképpen minden másmilyen. Ekkor olyan érzésem támadt, hogy az
álom rohamütemben kezd átminősülni rémálommá, méghozzá abból a
fajtából, amelyből arra riadsz fel az átizzadt lepedők közül, hogy valaki
egyfolytában ráz és ordít veled, és hogy a füstszag, amelyet álmodban
éreztél, valójában azért volt, mert ég a ház.
Előttünk, az ösvényen egy fiatal kecske állt. Kötélen csengettyű lógott a
nyakában, s vonakodva tett eleget az őt terelő férfi parancsainak. Csendben
követtük.
Alkalmanként néhány lépés erejéig nekiiramodott, majd hirtelen félelem vett
erőt rajta és földbe cövekelte mellső lábait. Ilyenkor lehorgasztotta fejet, és