„Nincs annyi cipelnivalóm - magyarázkodott a nyanya, s közben a három
könyvvel hadonászott, amelyeket nem szűnt meg cipelni. - Íme a világ
tudásának és bölcseletének negyede. Mit szólnátok hozzá?"
„Mi a mostani árfolyam?" „Négy zsák arany."
„Magának elment az esze! Leszámítva azt, hogy most nem megy olyan jól a
biznisz, ennyi arany ki van zárva." „Gyújtóst!"
„Lassan a testtel - tartották fel a városiak -, ez az egész semmire sem jó.
Átgondoltuk a dolgot, s kis alamizsnát összedobtunk, mert döfköd a
tudakolhatnék, s kukkanthatnékunk van. Hadd csámcsogjunk a könyveiden
pár hónapig, aztán meglátjuk, mit ér meg nekünk, s mire a jövő évben
visszatalálsz, megtesszük az ajánlatunk. Persze aranyzsákokról szó sem
lehet." Az öreglány megrázta a búráját. „Nem! - sikonyált - Gyujtóst!"
„Ingyen nem kapsz."
„Nem számít - rángatta a vállait a nő. - A könyvek magukban is jól égnek."
Hozzáfogott két könyvének szétcincálásához, amelyek ezután már klasszul
égtek. Megindult
útjára, bele a sivatagba, s magukra hagyta a városiakat még egy évre.
Késő tavasszal került elő.
„Csak egy - mutatta a földre helyezve a könyvet -, így most már tudtam
gyujtóst is hozni."
„Árfolyam?"
„Tizenhat zsák."
„Csak nyolcra számítottunk."
„Kell.?" „Pillanat."
A városiak összetömörködtek, s fél óra elteltével abbahagyták.
„Összesen ennyink maradt - védekeztek. - Nem valami jó idők fújnak.
Valamit azért hagyhatnál is nálunk."
Az öreglány hümmögött magában, s kévébe kezte csomózni pirítósát.
„Rendicsek! - sikították a városiak, kitárták a város kapucskáit, kieregettek
két talicskát megrakva nyolc-nyolc zsák arannyal, majd hozzátették: -
ajánljuk, hogy jó legyen!" „Köszi - mondta a hölgyike -, az. Látnotok kellett
volna a többit is."
Eltolta a két kétkerekűt a síkságba, és hagyta az embereket, hogy
boldoguljanak a világ tudásának és bölcsességének egy tizenkettedével.
Mark végszava
Valóban ez volt az utolsó alkalmunk megcsodálni ezeket az állatokat?
Sajnálatos módon túl sok az ismeretlen ahhoz, hogy egyszerű választ
adhassunk. Kitartó erőfeszítéseknek köszönhetően némely populáció
nagyságát sikerült növelni. Ugyanakkor egyértelmű, hogy ezen erőfeszítések
megkésése magával vonta volna a kakapók, a Yangzte folyó delfinjei, az
északi fehér rínói és más állatfajok azonnali megszűntét.
Nem mintha egy nagyobb populáció garancia lenne a túlélésre, ahogy ez a
múltban már oly sokszor bebizonyosodott. A leghíresebb ide vágó példa az
Észak-amerikai utazógalamb, amely egyike volt a föld legnagyobb számú
madárfalkáinak. 50 évi vadászatuk magával hozta kihalásuk veszélyét. És
íme; mi ebből sem tanultunk: tíz éve még 1,3 millió elefánt élt Afrikában, de
- az orrvadászoknak hála - ma már nincs belőlük több 600.000-nél.
Pedig még a legkisebb populációknak is van esélyük megmenekülni. A Juan
Fernandez fókaprémek száma száz alá esett 1965-ben, és ma már 3000 van
belőlük. És 1978-ban, Új-Zélandon a Chatham szigeti vörösbegyek száma
egy terhes nőstényre korlátozódott, de Don Merton és csapata kezeinek
munkájaképp már vagy ötvenen vannak.
A kakapo szintén a lassú visszaállás útjára léphetett. Nem sokkal később,
miután visszatértünk Angliába, ezt a levelet kaptuk Új-Zélandról:
Pf. 3.
Stewart sziget
Kedves Douglas és Mark,
Remélhetőleg hamar megkapjátok ezt a levelet - mivel van néhány jó hírem
a kakapók országából a Stewart sziget déli részéből. 1989 augusztus 25-én 8
óra 45 perckor egyik kutyaidomárunk, Alan Munn és az ő hű angol szettere,
„Ari" felfedeztek egy új kakapo nőstényt Lees Knobhoz közel, 380 méteres
körzeten belül. „Jane" 1,25 kg súlyú és nagyon kapálózott, amikor Alan
felemelte. Éppen befejezte a vedlést, ám láthatólag egészséges, így néhány
napon belül átröpítjük új lakhelyére, a Tőkehal szigetre. Még egyszer
szeretnék köszönetet mondani látogatásotokért. Nagy valószínűséggel ez
segítette a „Nagy Zöldeket" az őket megillető népszerűséghez.
Tisztelettel,
Andy Roberts (a kakapo program vezetője)
Később további jó hírek érkeztek a kakapókról. Két újabb nőstényre
bukkantak a Stewart szigeten és át lettek szállítva a Tőkehal szigetre, ezzel a
teljes populáció létszáma 43-ra duzzadt. Eközben a Kis Zátony szigeten több
hím kezdett először búgni, beleértve - mindenki örömére - a kilenc éves
„Snark" is. A Stewart szigeten született, 1981-ben, s ő volt az egyetlen
kakapo, amelyet ebben a században ember látott.
De a legjobb hírek csak később jöttek. Éppen, mikor a nyomdába indultunk,
egy nagyon zaklatott Don Merton telefonált, hogy közölje: egy friss kakapo
fészekre leltek, amelyet egy kilenc éves nőstény, „Heather" hozott össze, és
megtömte egy tojással.
A kakapók a Kis Zátonyhoz és a Tőkehal szigetekhez való szállításának
veszélyével számolni kell, de ez az egyetlen remény arra, hogy
megmenekülhessenek. Heather fészke az első bíztató jele annak, hogy a terv
életképes, és most mindenki feszülten várja, hogy a tojása mikor pattan fel,
és hogy képes lesz-e majd felnevelni kicsinyét a új lakásában?
Kaptunk egy levelet Kes Hillman-Smithtől is, Zairéből, amiben arról
tájékoztatott minket, hogy három északi fehér rínó keletkezett Garambában,
mióta eljöttünk, s ezzel a populáció számilag 25-re ugrott. A lelkes
személyzet ezeket a neveket szabta ki az újoncokra: „Mpiko" - ez bátorságot
jelent, „Molende" - ez kitartást, „Minzoo" - ez pedig egy csillagot.
Fontos felismerni, hogy nem minden életmentő expedíció jár feltétlenül
eredménnyel: gyakran sötétben tapogatózunk. A Garamba terv elején
erőteljes nyomást kellett gyakorolni a zaireiekre, hogy minden fehér, északi
rínót betereljenek a karanténba. Az ottani kormány is ellenezte. Azt
állították, hogy a rínók az ő tulajdonaik, és nem akarnak állatkerteket
szponzorálni velük. Szerencsére úgy tűnik: a döntés helyes volt. Mint
kiderült, fogságban nem nagyon pároznak; az utolsó 1982-ben született,
amikor is vadonban ennek a tízszerese jött létre.
A Mauritiusból érkező híre még vegyesebbek voltak. A vörös vércsék
meglehetősen jól vannak, és Carl úgy véli, hogy most már talán száz is van
belőlük, ha összeadjuk a vadonban élőket és a 12 tenyészpárt. Ugyanakkor a
valóban vad, rózsaszín galambok száma 10 alá esett. Néhány galamb, amely
rabságban nevelkedett, szabadon lett eresztve. ők - mert eddig sikeresen
elkerülték a vadászokat - köszönik, jól vannak.
A visszhangos törpepapagájok közül legalább egy el kellett, hogy
pusztuljon, mióta utoljára találkoztunk velük, néhányuk pedig már akkor
párzáskésznek tűnt. 1989 novemberében Carl talált egy törpepapagáj fészket
három tojással. Ezek egyike nem sokkal később rejtélyes körülmények
között eltűnt, ezért megkockáztatta a maradékok biztonságba helyezését.
Ennek köszönhetően mindkét tojás sikeresen kikeltődött, s az új egyedek
láthatólag életvidámak, életerősek.
Talán a leglényegesebb (a nem ornitológusoknak): a „Rodrigez" vegi
denevérek száma a vadonban meghaladta az egyezret.
Kontrasztként álljon itt egy levél, amelyet egy Kínában dolgozó házaspártól
kaptunk:
Kedves Douglas és Mark,
Nagyon élveztük a Yangzte delfines akciót - de kicsit bűnösnek is éreztük
magunkat! Mostanáig Nanjing gyáraiban dolgoztunk, három hónapon át.
Kellemesen teltek napjaink, s mikor távoztunk, tiszteletünkre megfőztek
egyet a delfinekből, így 201-re apadhatott a számuk.
Üdvözlettel,
Ui.: Bocs, két delfin volt - a férjem most emlékeztetett, hogy az őszinteség
megkívánja: volt benne egy embrió is.
Talán maradt egy kis remény a Yangzte folyó számára, hogy maradnak
delfinjei, dacára a mi túlzott érdeklődésünknek. Talán a fél-fogságban, a
Tongling és az új, Shi Shou rezervátumokban van esélyük -bár már sosem
lesz olyan az életük, mint egykoron: vadon, szabadon. Persze a zaj és egyéb
szennyezések tovább nőnek.
Senki sem tudja, hogy hány másik veszélyeztetett faj létezik. Még csak azzal
sem vagyunk tisztában, hogy hány különböző állat- és növénytípus található
a földön. Megközelítőleg 1,4 milliót sikerült eddig beazonosítani, és néhány
szakértő véleménye alapján még vagy 30! millióval kell ugyanezt tennünk.
Nem meglepő hát elgondolkozni azon, hogy a hold felszínéről többet
tudunk, mint saját planétánk egyes részeiről. Sok állat- és növényfaj
kipusztul még mielőtt tudatára ébrednénk létezésüknek: például a
mélytenger feltáratlan részein vagy a trópusi esőerdő csendesebb sarkain.
És ez nem csak a kis, homályos teremtményekre áll, amelyek igyekeznek
kerülni látószögünket. Néhány meglehetősen érdekes madagaszkári esőerdei
felfedezés történt a közelmúltban, például a Douglas barátom és általam
vezetett 1985-ös aye-aye felkeresést követően. Az erdőkutatók két új lemur
fajra leltek: egyiknek, melyet az arany-bambusz lemur névvel illettek,
gyönyörű, aranyszínű a szemöldöke, narancsos a pofija, és vastag,
vörösesbarna kabátot visel; míg a másik a feje tetején viselt arany-narancs
koszorúról lett elnevezve aranykoronás „sifaká"-nak.
Minkét lemur fajta közös jellemzője a ritkaság és tulajdonképpeni
ismeretlenség. Mi lehet hát szerepük Madagaszkár esőerdeiben? És
egyáltalán van-e valami hatásuk ránk? Mik a túlélésükért folytatott
küzdelmünk fő motivációi? Nem tudjuk. Kihalhatnak még mielőtt tudósaink
kiötölnék a megmentésük módszerét. A természetvédelem mindig egyfajta
verseny az idővel. Ahogyan a zoológisták és botanikusok új területeket
tárnak fel, kétségbeesetten keresik a megszűnésben lévő fajokat, olyan ez,
mintha egy égő könyvtárban egy papírra megpróbálnánk lejegyezni néhány
könyv címét, amelyet már soha senki nem fog majd elolvasni.
Persze a kihalás, mint jelenség, már évmilliók óta megvan: állatok és
növények már akkor is szűntek meg, mikor az ember még nem is létezett. De
ami megváltozott, az ezeknek az eltűnéseknek az aránya. Évmilliókon át
átlagosan egy faj végeztetett be. De a legnagyobb fajszámcsökkenés az
elmúlt 300 év hagyatéka.
És az elmúlt 300 év folyományaképp az utolsó 50-ben számszerűleg még
több kihalás ment végbe. És az elmúlt 50 évnek hála, az elmúlt 10 újabb
rekordot állíthatott fel.
A növekedés mértéke tehát a legelkeserítőbb az egészben. Most már ott
tartunk, hogy évente több mind ezer faj van halálra ítélve.
Pillanatnyilag 5 milliárd ember tolong a földecskén, és egyre szaporodnak. A
vadélettel küzdünk, versengünk a területért. Egyedül magukban, az
esőerdőkben fellelhető az egész növény- és állatvilág fele, s ezekből a
területekből egy Szenegálnyi méret semmisül meg minden évben.
Oly sok a veszélyeztetett állatfaj világszerte (számuk aránymutatója három
hetenként növekszik), hogy Douglasnak és nekem még további háromszáz
évre volna szükségünk a felkeresésükhöz. És ha úgy határoznánk, hogy a
kihalófélben lévő növényeket is látni szeretnénk búcsúzóul, az könnyedén
belekerülhetne még vagy 1000 évünkbe.
Minden távol eső zugban találunk olyan embereket, mint Carl Jones és Don
Merton, akik a megmentésükre áldozzák életüket. Nem ritkán az ő
tevékenységük menti meg az egyes fajokat a teljes megszűnéstől.
De tulajdonképpen miért is zavaró folyamat a kihalás? Számít, ha a Yangzte
folyó delfinjei, vagy a kakapók, esetleg az északi fehér rínók, vagy bármely
más létforma csak a tudósok feljegyzéseiben létezik?
Igenis számít. Minden állat és növény részét képezi környezetének: még a
Komondo sárkányoknak is meg van a maguk szerepe abban, hogy az
ökológiai egyensúlyt fenntartsák a maguk kis törékeny szigetén. Ha
eltűnnének, ugyanez történne sok másik fajjal is. Ennek megelőzése saját
fajtánk túlélésének is alapköve. Állatok és növények biztosítják a számunkra
életmentő szerepű gyógyszereket és az élelmiszert, beporozzák, meghozzák
a termést és alapanyagot szolgáltatnak sok ipari folyamathoz. Ironikusan:
gyakran nem a nagy és szép teremtményekre, hanem a csúnyább és kevésbé
dramatikusokra van nagyobb szükségünk.
Sőt, több-kevesebb faj szerepe szinte eltörpül az olyan fő környezeti
problémák mellett, mint az általános felmelegedés, vagy például az
ózonlyuk. Ám amíg a természet mérhetetlenül rugalmasnak mutatkozik, kell
hogy legyen egy határa is tűrőképességének. Senki sem tudja, mennyire
jutunk majd közel ehhez a határhoz. Tény: ahogyan sötétedik, úgy
gyorsítunk.
Van egy utolsó oka is a törődésnek, és hiszem, hogy ennél több nem kell.
Természetesen ennek köszönhető az, hogy sok ember szentelte életét a rínók,
törpepapagájok, kakapók és delfinek szimpátiájának védelmezésére. Kb. így
hangzik: a világ szegényebb, sötétebb, magányosabb hely lenne hiányukban.
Douglas Adams a bestseller Galaxis Útikalauz Stopposoknak c. ötrészes
trilógia, a Dirk Gently Holisztikus Nyomozóirodája, és a Lélek hosszú, sötét
uzsonnaideje írója. Islingtonban él.
Mark Carwardine zoológus, író és fényképész. Sok, a vadélet megőrzése
mellett kardoskodó könyv szerzője, és egyben egyik konzultánsa a különféle
Egyesült Királyság-beli és külföldi természetvédő szervezeteknek. Gyakori
munkatársa a környezetről szóló tévé- és rádióműsoroknak, és ő látja el a
napi „Környezetünk Hírei"-vel a „Stewe Wright délutánja" műsort a BBC
rádió 1-en. Mark Dunsfoldban él, Surrey-ben.
Miután több évet töltött el más bolygók abszurd létformáival, Douglas
összeáll a zoológus Mark Carwardine-nal egy expedíció során, hogy
megtudja, mi történik a miénken.
„Érzékletes írás, magas rendeltetés... ez egy extrémül intelligens könyv"
The Times
„Ki hitte volna, hogy egy 'ökológia/természet' alapú könyv ennyire élénk,
élesen szatirikus, brilliánsan írott és még humoros is lehet egyben?"
Atlantic Monthly
„Élet vagy halál a tét, de Adams nem ráz kezet az olvasóval. Tökéletesen
kudarcot vall az önmegtagadó áhítat terén. Ehelyett meginvitál minket a
nevető gondoskodás kettősségébe."
Los Angeles Times
„Ez egy letehetetlen könyv, amiben az olvasó alig várja az újabb fejezeteket,
azok bölcs meglátásait vagy könnyed vidámságait."
The Canberra Times
„Az Utolsó esélyünk feleszmélni Adams íróképességéből a maximumot
hozza ki... folyamatosan gondolkoztatja az olvasót szédítő fordulataival,
amelyek a Stoppos tarsolyából kerülnek elő."
The Listener
„Tényleg jó"
Stephen Pile, The Daily Telegraph
„Csodálatos... Ez a szokatlan összefogás eredményezte az egyik legjobb
könyvet, amelyet valaha is megjelentettek ezzel a nagyon is valós
problémával, a vadélet eltűnésével kapcsolatban... ami kiemeli ezt a könyvet,
az Douglas Adams brilliáns írókészsége... szörnyen mulatságos... nagyon
szórakoztató... ez egy klasszikus könyv, egy tudományos dokumentum
valami lényegesről. Tanít és szórakoztat"
Sunday Independent, Plymouth
„Most a sci-fi paródia mestere, a Galaxis Útikalauz Stopposoknak c. trilógia
szerzője a pusztuló, haldokló, veszélyeztetett fajokról ír itt, Gaia-ban, a
naptól három bolygónyira... Adams világklasszis képzelőerővel bír, és
használja is zsenialitását, hogy felmérje az ökológiai pác nagyságát,
amelyben élünk."
Boston Globe
„Gondolatteli, szórakoztató, megkapó - és időtlen - könyv"
Nassau Herald
„Adams tévedhetetlen szeme és egy hirtelen, humoros stílus"
Daily Mail
„Az észrevételek attól az éleseszű humoristától származnak, aki vicceket ír,
és tényeket közöl párhuzamosan"
The Weekend Telegraph
„Adams szándékosan bolondozik... Carwardine szerepe az ő kijózanítása...
és működik"
Toronto Globe and Mail
Mark Carwardine bibliográfia:
Iceland: Nature's Meeting Place
The Encyclopedia of World Wildlife
The Animal Atlas
Birds in Focus
The WWF Environment Handbook
John Cravennel közös alkotása:
Wildlife in the News