Douglas Adams, Mark Carwardine - Utoljara lathato

erőteljes csatába kezdett a nyakán megfeszülő kötéllel. A pásztor is megállt
ilyenkor a kötél másik végén, és ágas-bogas fahusánggal
megrendszabályozta a kecske hátsóját, s ezzel elérte, hogy az állat a
következő néhány percben ne merjen hasonló kiugrási kísérletbe fogni.
Valójában semmi rémisztő kép vagy hang nem ijeszthette meg a négylábút,
de ki tudja, mit szimatolhatott meg érzékeny orra abból az irányból, mely
felé éppen tartottunk.
Egyre mélyebbre süllyedő hangulatunknak egy utolsó pofon adta meg a
kegyelemdöfést. Egy tisztás közepén találtuk magunkat. Húsz láb átmérőjű
lehetett, s két párhuzamos fekete csík volt rá fölfestve, melyeket egy
harmadik fekete csík kötött össze. Pár percünk elment azzal, hogy
megpróbáltuk kitalálni a jelzés szerepét vagy jelentését. Aztán rájöttünk.
Egy egyszerű "H" betű volt. Helikopter leszálló. Bármi is fog történni azzal
a kecskével, az arra kíváncsi emberek helikopterrel fognak érkezni -
gondoltuk.
Felgyorsítottuk lépteinket, majd még szaporábbra vettük a tempót, és
csöndben, csillogó szemekkel siklottunk valami felé, miközben értelmetlen
apróságok hisztérikus röhögőgörcsöt váltottak ki belőlünk, mintha akarattal
rohantunk volna saját végzetünkbe.
A leszállótól egy még jobb karban lévő ösvényen indultunk tovább. Pár yard
széles volt, vaskos, mindkét oldalon 2 láb magas fakerítéssel. Pár száz yardot
haladtunk, amikor egy tíz láb mély víznyelőhöz érkeztünk, ahol számos
látnivaló várt minket.

Bal kéz felől egy zenepavilon volt kialakítva.
Pár sor szék állt egymás mögött, melyeket csapott fafödémmel védtek a
naptól és az időjárás viszontagságaitól. A zenepavilon két végéhez egy kék
nylonkötél volt erősítve, amely belógott a víznyelőbe, ahol egy kis, hajlott
fán egy csigára volt rátekerve.
Kicsi vaskampó lógott róla. A párás, de forró nap fényében, a kis fa körül, a
rohadt halál illatát árasztva hat nagyra nőtt, koszos szürke sárkánygyík
ácsorgott.
A leghosszabb úgy tíz lábnyi lehetett. Először igen nehéznek tűnt felbecsülni
a méretüket. Még nem voltunk túl közel hozzájuk, a fényviszonyok sem
segítettek; az egybeolvadó szürkeségben csak a szemeiket láthattuk tisztán,
amik alapján nem könnyű megsaccolni az állatok teljes méretét.

Egy ideig aggodalmasan meredtem rájuk, majd arra riadtam fel, hogy Mark
veregeti a karom. Megfordultam. A másik oldalon a sövénykerítés mögül
egy hatalmas sárkány közeledett felénk. Kiemelkedett az aljnövényzetből, és
bizalomgerjesztően azt sugallta, hogy a közelében lévő emberek
előreláthatólag az ő önkéntes táplálékai. Később megtudtuk, hogy a
sárkánycsoport, amely a víznyelőben ejtőzött, ritkán tette ezt máshol, és
észrevehetőleg más nem is foglalkoztatta őket, csak hogy egy jót
heverésszenek, aztán bekajáljanak.

A sárkánygyík agresszíven közeledett lábait a földhöz csapkodva, először a
bal elsőt, majd a jobb hátsót, aztán fordítva. Könnyedén, ruganyosan cipelte
hatalmas súlyát, lengette a testét, szándékosan ijesztő hatást keltve. Hosszú,
egyenes, világos, villás nyelvét ki és be húzogatta, szagok és döglött,
rothadó tetemek szempontjából tesztelve a levegőt.
Amikor a kerítés túlsó végéhez ért, ingerülten előre-hátra kezdett
himbálózni, mintegy bevetésre várva; nehéz farkát lengette és csapdosta a
poros földhöz. Durva, érdes bőre lazán ringott a testén, mint csuklyaszerű
ráncok sokasága a hosszúkás, halált kifejező arc előtt. Lábai vaskosak,
izmosak voltak, s a végükön lévő karmok pont olyanok, amilyenekre egy
sárgaréz asztal lábain számíthatsz.

Mikor az állat kiemeli a fejét a kerítés mögül, majd megfordul, azon kezdesz
el gondolkodni, hogy ezt a trükköt meg hogy csinálta?
Egy csoport turista közeledett felénk az ösvényen, vidáman, gondtalanul
várva az eseményeket. Nicsak, ott van egy olyan sárkány! Ó, egész termetes.
Dögösen néz ki! És a legrosszabb még csak most jött.
Diszkrét távolságra a zenepavilontól a kecskét kezdték széttrancsírozni. Két
őr fogta le a küzdő, bégető jószágot: a nyakát egy fatuskóval nyomták a
földhöz, majd egy macsétával leválasztották a fejét, miközben egy köteg
leveles faágat tartottak az előtörő vér útjába. A kecskének kellett néhány
perc, mire felfogta, hogy halott.

Mikor ez megtörtént, az egyik hátsó lábát a kerítés mögötti gyíknak dobták,
majd a maradványokat ráakasztották a kék nylonkötél végén lengő kampóra.
Az ringott és himbálózott a széltől, miközben a víznyelő alján terpszkedő
sárkányokhoz engedték lefelé.
A sárkányok eleinte csak lanyha érdeklődést tanúsítottak. Jól táplált, álmos
jószágoknak tűntek. Aztán az egyik felnyújtotta a nyakát, megközelítette a
lógó tetemet, majd óvatosan letépett belőle egy darabot. A kecske belei
ekkor kifordultak és a sárkányra ömlöttek. Gőzölögtek egy darabig. Először
úgy tűnt, hogy semmi nem fog történni.

Aztán egy másik sárkány nekiindult. Szaglászta és nyaldosta a levegőt, aztán
a kecskebélbe harapott az első sárkány feje mellett, mígnem az megelégelve
a dolgot maga is tépett egy húscafatot. Az első harapásnál zöld folyadék
ömlött ki a csillogó, szürke tömlőkből, majd amikor a hús engedett, mindkét
sárkány fejét elborította ez a folyadék.
- Azta, ez nagyít, Paulina! - szólt a férfi a közelben egy látcsövet tesztelve.
- Még annál is nagyobbnak látszik, mint amekkora! Ezen keresztül pont
akkorák, amekkorának képzeltem őket!"

Ezzel átnyújtotta a feleségének.
- Ó, ez valóban nagyít! - mondta a nő.
- Igen jó minőségű látcső, Paulina. És nem is nehéz!
- Megnézhetem? Kié ez?
- A mindenit, Howard imádni fogja!"
- Al? Al, fogd ezt a látcsövet, és nézd meg milyen nehéz! Éppen szerényen
megjegyeztem, hogy a látcső csak arra jó, hogy a lenti poklot máshogyan
mutassa, mikor a nő, akinek tulajdonát képezte, izgatottan sikoltozni kezdett.
- Nyam! Nyam! Nyam! Az egész eltűnt! Micsoda emésztőrendszer! Most
megérezte a szagunkat!
- Talán friss húsra vágyik! - morogta a férj. - Élő műsor!
Valójában vagy egy óra kellett ahhoz, hogy az egész kecske eltűnjön, s a
nézők is duruzsolva visszainduljanak a faluba. Aztán egy magányos, angol
nő bizalmasan elárulta nekünk, hogy nem is olyan nagyon érdeklik a
sárkányok.
- A helyeket szeretem - mondta könnyedén. - A sárkányok csak
belekeveredtek. És persze ez az egész cécó a zsinegekkel, a turistákkal, meg
a kecskékkel csak amolyan komédia. Persze, ha egyedül sétálsz és találkozol
eggyel, az más, de így az egész csak bábszínház.
Mikor a legutolsók is elkotródtak, egy őr elárulta, hogy ha akarunk,
lemászhatunk a vizesárokba, hogy közelképet csinálhassunk a sárkányokról,

s mi bólogatva így is tettünk. Két, hosszú, Y-végű rudakkal felszerelkezett őr
jött velünk. Ezzel tolták arréb nyakuknál fogva a sárkányokat, ha túl
közelmerészkedtek hozzánk, vagy túl agresszívnak mutatkoztak.
Csúszva-mászva leereszkedtünk a lejtőn, szinte túlzott óvatossággal, s egy
pár perc elteltével azon
kaptam magam, hogy pár lábnyira állok az egyik leghatalmasabb sárkánytól.
Nem fogadott túlzott érdeklődéssel; már jóllakhatott. Egy hosszú, csöpögő
bél lógott ki nyitott
szájából; pofája vértől és nyáltól csillogott. Szájának belseje sima,
sötétrózsaszín volt, s bűzös
lehelet tört fel belőle, amely elvegyült a forró, ocsmány szaggal, mely a
víznyelőből áradt. Ez a két
szag addig erősítette egymást, amíg szemeim fátyolosan jojózni kezdtek és
megszédültem a
hányingertől.

Ami mostanra abból a
kecskéből maradt, melynek küzdelmét nyomon követhettük, előttünk feküdt
egy vértócsában az ösvényen egy tört bokacsontját mutogató láb formájában,
a kék nylonkötél kampós végén. Egyedül egy sárkány érdeklődött még
mindig iránta, s egykedvűen rágcsált megfeszülő izmokkal. Aztán
szabályszerűen rákapott a lábmaradványra, majd gonosz fejmozdulatokkal
megpróbálta leszerelni a kampóról. Ezt követően meghökkentő módon
bekapta a lábat a tartozékokkal együtt. Huzigálta és rángatta magát, hogy a
lábnak mind nagyobb és nagyobb része lehessen a torkában, míg végül csak
a kampó vége látszott ki. Kis idő elteltével a sárkány lehasalt és kővé
dermedt. Vagy tíz percig így maradt, aztán egy őr elvágta a kötelet a
macsétával. A legutolsó kecskedarab lecsúszott az állat gyomrába, ahol
paták, szarvak és csontok indultak rothadásnak az enzimek maró hatása alatt.
Engedélyt kértünk a távozásra.

A három megmaradt csirkénkből az elsőt láttuk viszont ebédkor, de
valahogy nem volt kedvünk hozzá. A vézna végtagokat kituszkoltuk a tányér
szélére minden különösebb magyarázkodás nélkül.

Délután bevittük a hajót a komodói faluba, ahol egy nővel találkoztunk, aki
az egyetlen ismert túlélője egy sárkány támadásának. Egy meglett példány
lepte meg, amikor a mezőkön dolgozott. Mire sikolyai előcsalogatták a
szomszédokat és azok kutyáit, melyek végülis megmentették, a lába már
cafatokban volt.
Bali sürgősségi műtőjében mentették meg végtagját az amputációtól, majd
csodával határos módon életben maradt, bár a lábát még ma is a marcangolás
nyomai tarkítják.
Rinca szomszédos szigetén mesélték, hogy egy négyéves fiút elkapott egy
sárkány, miközben ő a bejárati lépcsőn játszott. Az ottaniak cölöpökre építik
házaikat, és mivel azon a szigeten még a halottak sincsenek biztonságban, a
sírokra is nagy rakás, éles követ tesznek.
Minden racionális, nyugati intellektusom és összes tanulmányom ellenére
egy pilanatra rabul ejtett egy primitív, rendeltetésszerű életösztön, melyet
egy gonosz, csintalan isten tukmált rám, és ez aznap délutánra
végérvényesen átszínezte a látómezőmet - még a kókuszokat is
másmilyennek találtam. A falusiak adtak el nekünk párat kettényitott
verzióban. Ehhez mesterien értettek. Először egy kis lyukat vájva elfolyatták
a tejet, aztán a diót kettévágták egy macsétával, majd a héj egy kagylószerű
darabjával könnyedén kilapátolták a belét.
Ami miatt elgondolkoztató az említett isten természete, az az, hogy először
megteremt valami olyasmit, amiből az emberiség sokat profitálhat, aztán
húsz lábbal magasabbra felrakja ezt a csodálatos dolgot egy fára, aminek
nincsenek ágai.
Ez egy isteni trükk, s minden bizonnyal jól szórakozik azon, hogy mi, gyarló
halandók, hogy próbálunk a helyzet nehézségével megbirkózni. Odani! Hát
nem kitalálták a fáramászást? Nem is hittem volna! Rendben, lássuk, hogyan
nyitják fel. Hmm, szóval rájöttek, hogyan kell acélt edzeni, nemde? Oké,
többé nem leszek ilyen balek. Legközelebb ha fára akarnak mászni, egy
óriásgyík várja majd őket a fa alatt.
Csak arra tudok gondolni, hogy az a dolog az almával jobban elkeserítette,
mint hittem volna. Sétáltam egyet, majd leültem a parton egy mangófa alá,
és a tenger csendes fodrait bámultam. Néhány hal kiugrált a tengerből a
fákra, ami elsőre elég meghökkentőnek tűnt egy haltól, de megpróbáltam
nem előítéleteskedni. Saját fajtámmal kapcsolatban is voltak aggályaim, és
ezen már más fajok furcsaságai sem tudtak változtatni. A halak tőlem aztán
akármilyen könnyedséggel játszhatnak a fákon, és amíg ők maguk nem

kezdenek el azon tűnődni, hogy egy gonosz isten miatt kényszerülnek ezt
tenni, egészen oké minden.
Egész rossz szájízem kezdett lenni a saját fajtámtól, mert mi rendszeresen
különbséget akarunk tenni aközött, amit istennek, és aközött, amit
gonosznak hívunk. Amit gonosznak nevezhetünk, azt természetesen
magunkon kívül találjuk meg, olyan teremtményekben, amelyeknek
fogalmuk sincs

az egészről, így joggal lázadhatunk fel ellenük, és minden jót magunkban
vélünk felfedezni. És ha ők nem tűnnek elég gonosznak önmagukban,
figyelmüket egy kecskével igyekezzük felkelteni. ők nem akarják a kecskét,
mivel nincs rá szükségük. Ha lenne, találnának maguknak. Az egyetlen
gonosz dolog, ami a kecskével történt, az az volt, amit mi tettünk vele. Tehát
miért nem lázadtunk fel? Mondjuk így: - Ne mészárolják le a kecskét! Nos,
erre számos lehetséges válasz adható:
- Ha a kecskét nem ölték volna meg miattunk, megölték volna más miatt -
például az amerikai turisták miatt.
- Nem ismertük fel, mi is fog történni, mígnem túl későnek látszott
közbeavatkozni.
- A kecskének különben sem volt valami jó élete. Legalábbis aznap nem.
- Egy másik sárkány valószínűleg megkapta volna később.
- Ha nem kapták volna meg a sárkányok azt a kecskét, valami mást kaptak
volna, mondjuk egy őzet.
- Az volt a feladatunk, hogy jelentsük ezt az incidenst a könyv
szerkesztőségének és a BBC-nek. Fontos volt, hogy végig kövessük az
eseményeket, hogy részletesen beszámolhassunk róluk. Ez már bőven megér
egy kecskét.
- Túlzottan szégyelltünk olyasmit mondani, hogy "Kérjük, ne a mi
számlánkra öljék le a kecskét."
- Csak egy csapat felvilágosult beszari alak voltunk.
Az a nagyszerű abban, hogy az egyetlen fajhoz tartozunk, amely különbséget
tesz jó és rossz dolgok között, hogy képesek vagyunk életünk folyamán saját
magunk számára szabályokat megfogalmazni.
A halak tovább szökdécseltek a fákon. Három incs hosszúak lehettek, barnák
és feketék, kicsi, egymáshoz nagyon közeli, gombszerű szemekkel a fejük
tetején. Uszonyaikat mankóként használták.

- Kúszógébek - mondta Mark, aki egyedül maradt egy pillanatig. Leguggolt,
hogy jobban szemügyre vehesse őket.
- Mit csinálnak a fán? - kérdeztem tőle.
- Kísérleteznek - válaszolta Mark. - Ha találnak egy megfelelő helyet, amely
jobb a víznél, lehet, hogy mindörökre szárazon maradnak. Pillanatnyilag fel
tudnak venni egy bizonyos mennyiségű oxigént a testfelszínükön keresztül,
de időről időre vissza kell térniük a vízbe egy korty vízért, amit aztán
megszűrnek a kopoltyúikon keresztül. De meg tudnak változni. Már volt rá
példa.
- Ezt meg hogy érted?
- Valószínű, hogy a földi élet az óceánokban kezdődött, és a tengeri
élőlények kimerészkedtek a szárazföldre, hogy új szokásokat vegyenek fel.
Van egy olyan halfaj, amely 350 millió évvel ezelőtt létezett, s nagyon
hasonlított a mai kúszógébhez. Uszonyaira támaszkodva mászott ki a vízből.
Lehetséges, hogy ő volt minden szárazföldi gerinces őse.
- Komolyan? Hogy hívták?
- Nem hiszem, hogy akkoriban volt neve.
- Szóval ilyen halak voltunk 350 millió éve?
- Könnyen meglehet.
- Szóval lehet, hogy 350 millió év múlva ennek a halnak a leszármazottai
fényképezőgéppel a nyakukban nézik a parton, ahogy egy halfajta kiugrál a
tengerből?
- Fogalmam sincs. Azért vannak a sci-fi írók, hogy az ilyeneken
elmélázzanak. A zoológusoknak csak ahhoz van joguk, hogy azt mondják:
volt már rá példa.
Hirtelenjében nagyon-nagyon öregnek éreztem magam, és néztem a
kúszógébet, amint ugrál, s számomra tökéletesen esetlennek,
reménytelennek, naívnak, és optimistának tűntek a próbálkozásai. Még
annyira, annyira, de annyira sok volt hátra. Reméltem, hogyha a
leszármazottja 350 millió év múlva fényképezőgéppel a nyakában üldögél, át
fogja érezni a dolog jelentőségét, s úgy találja majd: megérte. Reméltem,
hogy ő majd jobban megérteti magát a világgal, amelyben él. Reméltem,
hogy nem sodor majd más fajokat a kihalás szélére, és megpróbál megtenni
mindent a többiek életben maradásáért. Reméltem, hogyha valaki
megpróbálja majd a sárkánygyík távoli utódait a kecske távoli utódaival
táplálni, rájön, hogy az nem helyes. Remélem, ez nem hangzik túlzottan
csirkésen.

Ennek az anyának a gyermekét egy sárkány ette meg, amint az a lakás
bejárati lépcsőjén üldögélt.

Leopárdbőr pirulásdoboz fejfödém

Felébresztettük egymást, mikor a misszionárus gép olyan helyen landolt
Zairében, ami nem volt benne eredeti útitervben. Kinshasa minden
menetrend szerinti járatát eltérítette egy rosszindulatú civakodás Zaire és
annak ex-gyarmati vezetői, a belgák közt, s csak Mark ügyeskedésének

köszönhetően nyílt meg előttünk az út (egy álló éjszakán át telexezgetett),
amely Nairobi városához vezetett.

Azért mentünk, hogy orrszarvúakra leljünk, méghozzá az északi fehérekre,
amelyekből kb. 22 darab maradt Zairében és további nyolc az ex-
Csehszlovákia területén. A csehszlovákok persze nem élnek szabadon, és
azért vannak éppen ott, mert a század elején élt arra egy szenvedélyes fehér-
rínó gyűjtő. Meg van még néhány darab San Diegóban is, Kaliforniában, az
állatkertben. Úgy határoztunk, hogy kerülővel utazunk a rínók országába,
hogy közben pár egyebet is szemrevételezhessünk.
A tizenhat üléses repülőn hárman utaztunk: Mark, Chris Muir, a mi BBC
hangmérnökünk és én, valamint további tizenhárom misszionárus. Vagyis
tulajdonképpen nem is tizenhárom misszionárus, hanem inkább keverék nép:
hittérítő oktatók, egy idős amerikai házaspár, akiket pusztán a hittérítés

érdekelt, s ezért Miamiból hozott szalmakalap volt a fejükön, fényképezőgép
a nyakukban, és szabadjára engedett képzetek a fejükben, amikkel mindenkit
indiszkrét módon traktáltak, attól függetlenül, hogy érdekelték-e?
Kábé két órát töltöttünk el a vakító napfényben, amit a nap álmosan az ócska
ügyfelekre és a emigrációs irodákra szórt Nairobi Wilson repterének egy
távoli szögletébe, megpróbálva kitalálni azt, hogy melyik lehetett a mi
repülőgépünk, s hogy kik lehettek az utasok. Nehéz első látásra
beazonosítani egy hittérítőt, de tisztán látszott, hogy valami egész különös
dolog történik, mivel az összes ülőhely fogalmát egy háromszemélyes pad
merítette ki, amely ráadásul egy árnyékos helyen állt, mivel fölé lógott egy
kisebb tető, s mindenki azzal volt elfoglalva, hogy egymásnak átadja a
helyét, így a végén az üresen maradt, szomorúan hunyorogva az égető
reggeli hőségben. Vagy egy óra elteltével Chris motyogott valami skótosat
összeszorított szájjal, ledobta felszerelését, lefeküdt

Leszállásunkkor egy buszféleség sietett hozzánk, amely azt az érzést hivatott
kelteni bennünk, hogy reptéren vagyunk.
Megtudtuk, hogy fél óra elblaccolni való időnk van, és a legjobb, ha azt
"nemzetközi váróban" múlatjuk el.
Ez a váró pedig nem volt egyéb, mint egy pajta, amelyben két meglehetősen
nagy szoba volt található, melyet egy folyosó kötött össze. Az épület ezen
kívül amolyan katasztrófa sújtotta terület benyomását keltette bennünk: belül
rozsdás fémek és olasz utazási poszterek borították a falakat. Beköltöztünk
egy fél órára fényképező-állványainkkal, s ledobtuk magunkat a műanyag
székekre. Előkaptam egy cigarettát, Mark pedig ugyanezt tette egy Nikon
F3-assal és egy automata MD4-essel, hogy megörökítse, ahogy rágyújtok.
Nem nagyon tudtunk mást csinálni. Néhány perc elteltével egy barna
egyenruhás fickó észrevett minket, és nem tetszhettünk neki, mert
megkérdezte, hogy átutazóban vagyunk-e? Igennel válaszoltunk.
Rosszallóan rázta fejét, és közölte, hogy amennyiben átutazók vagyunk,
akkor a másik szobában lenne a helyünk. Mi nagy valószínűséggel tök
hülyék vagyunk, hogy erre magunktól nem jöttünk rá. El nem mozdulva
helyéről az ablakkeret felé kezdett integetni, a szemével noszogatva minket,
amíg össze nem szedtük a cuccunkat és ki nem dobáltuk a folyosóra, majd
be nem dobáltuk a szomszéd szobába. Végignézte, ahogyan füstölögve

elvonulunk, közben szomorúan rázta a fejét, bosszankodva az emberi
dőreség láttán, majd becsukta mögöttünk az ajtót.

A második szoba mindenben megegyezett az elsővel. Mindenben,
leszámítva apróságot, hogy az egyik falon volt egy nyílás. Nagy, bamba
tekintetű lány h rajta a pultra könyökölve, ökleivel támasztva arcát. A
falakon mászkáló legy tanulmányozta; nem dobta fel túlzottan mindennapos
tevékenységük, de leg elfoglalta magát. Mögötte egy polcon kekszek,
csokoládék, kólák és egy kávé sorakoztak, és mi úgy vetettük rá magunkat a
látványra, akár egy csapat her a prédára. Épp mielőtt odaértünk volna, egy
kék egyenruhás alak toppant el majd afelől érdeklődött, hogy mit képzelünk,
mi a jó fenét keresünk itt? Elmagyaráztuk neki, hogy zairei átutazók
vagyunk, és ettől úgy bámult ránk belénkfagyott a szó.
- Átutazók? - kérdezte. - Átutazók nem léphetnek be ide! - dirigált nekünk,
ismételten felvetetve velünk a nehéz batyukat, majd visszaterelt a bejáraton
egészen az első szobáig, ahol egy perccel később a barna egyenruhás ismét
rá talált.
Ránk nézett.

Lassan értetlenség ült ki az arcára; ezt pedig szomorúság, düh, erős
frusztráltság követték azt tükrözve, hogy ezeka makacskodásukkal kizárólag
őt kívánják bosszantani. Nekidőlt a falnak, vállait ropogtatta, becsukta a
szemét, és megvakarta az orrsövényét. - Rossz szobában vannak! - mondta
egyszerűen. - Maguk átutazók. Menjenek máshová! Valami végtelen
nyugodtság lesz úrrá az emberen az ilyesfajta szituációkban, különösképp,
ha a közelben frissítőt lehet kapni. Biccentettünk, felkaptuk a cuccunkat
amolyan Zen-tudattal, s kisiettünk a folyosóra. Odabent a kék egyenruhás
megismételte a már elhangzottakat, erre mi lassan hátrafordulva, türelmesen
elmagyaráztuk neki: akár be is kaphatja. Csokoládéra és kávéra volt
szükségünk, s talán még inkább egy csomag kekszre, és ragaszkodtunk
hozzá, hogy ezeket meg is kapjuk. Földre dobva csomagjainkat egyenesen a
pénztároshoz indultunk, s ezzel újabb, előre nem látható akadályba
ütköztünk.
A lány nem adott oda semmit! Még azon is felháborodott, hogy
felhánytorgattuk neki ezt a témát. Öklével a pultot csapkodta, rázta a fejét, s
a szemei a falon párzó legyekre tapadtak. A probléma - melyre azonnal fény
derült, amint olyan zökkenőmentes beszélgetést folytattunk, ahogy a
kaucsuk csurdogál a fából - így hangzott: kizárólag tanzániai pénzzel lehet
fizetni. Anélkül, hogy megkérdezett volna minket, tudta, hogy nem
rendelkezünk ilyesmivel, mivel ezidáig még senkivel sem fordult elő, hogy
rendelkezett volna. Mivel ez csak egy nemzetközi átszállóhely volt, és a
reptéren nem üzemelt valutaváltó, egyszerűen senkinél sem lehetett tanzániai
pénz, tehát a hölgynek nem állt jogában kiszolgálni.
Pár perc sikertelen érvelést követően fejet kellett hajtanunk makacssága
előtt, s hátralevő időnket elücsörögtük szemezve a kávéfőzővel és a
csokoládékkal, zsebeinkben haszontalan dollárokkal, sterlingekkel, francia
frankokkal és kenyai schillingekkel. A lány rendületlenül vizslatta a legyeket
messzire hessegetve magától a tényt, hogy soha semmilyen üzletet nem volt
képes lebonyolítani.
Nem sokkal később már mi is kezdtünk érdeklődni a legyek iránt.
Végül megtudtuk, hogy gépünk ismét felszállásra kész, így újra
egyesülhettünk kedvenc
hittérítőinkkel.

Azt el sem tudtuk képzelni, mit csinálhattak időközben, de nem is firtattuk a
dolgot. Kb. egy órával később Bukavuban landoltunk, s taxival menekültünk
a repülőtér viskójától, ahol "De hiszen ez csodálatos, maga a püspök jött
látogatóba!" - ordítozták a helybeliek. Előbb persze előkerült egy kék
tunikás, fekete keretes, áttetsző aljú szemüveges, nagydarab ember. A
hittérítők, oktatóik és az amerikai pár, akiknek érdeklődési területét a
hittérítés merítette ki, lassan szintén előkerültek a gépből, és mi,
csomagjaink után indulva szintén. Zairébe érkeztünk.
Talán legegyszerűbben úgy magyarázhatnám el, hogy milyen rosszul
mennek a dolgok ebben az országban, ha elmesélném, milyen kártyát
kaptunk pár nappal később egy helyi alkalmazottól. Egy része angol nyelven
íródott, mert a turistáknak szánták.
Íme:

Hölgyem, Uram,
Az MPR vezető elnökségének nevében, a köztársaság elnökeként, a kormány
és polgár-barátaim jóváhagyásával, egyöntetű egyetértésükkel kívánok
kellemes zairei körutat. Országunkban mágikus vonzerejű tájakat,
luxusszámba menő növényzetet és elfogadható klímát talál. A zairei lakosok
kedvessége, vendégszeretete előmozdítja a tradícióról és a folklórról
meglévő tudását. Fiatal nemzetünk sokat vár jó benyomásától, és köszöni
közreműködését abban, hogy barátainak is javasolja a látogatást. Az ENCT
elnöke.

Ez még elfogadhatónak tűnik. Valójában a másik rész ébreszt benned
aggodalmat, ami felkészít arra, hogy mire számíts.
Elméletileg minden zairei lakosnak meg kellene mutatnod, és valahogy így
néz ki:

ZAIREIEK, SEGÍTSÉTEK A LÁTOGATÓKAT!
A barát, aki ezt a lapot a kezében tartja, külhoni, tehát vendégünk.
Amennyiben fényképezkedni szeretne, légy hozzá udvarias, barátságos!
Kövess el mindent annak érdekében, hogy kellemesen töltse idejét, s
meglásd, visszatértekor a barátait is hozni fogja!

Azzal, hogy őt segíted, az országod segíted. Sose felejtsd el, hogy a turizmus
megléte teszi lehetővé számunkra új munkahelyek felállítását, iskolák
létrehozatalát, kórházak, gyárak telepítését, stb! Ezen vendég fogadtatásán
áll vagy bukhat turisztikai jövőnk.

Már az elég is aggasztó, hogy ilyen szöveggel kell noszogatni a
bennszülötteket, de ennél is nyomasztóbb, hogy angol nyelven íródott.
Egyetlen zairei vagy "zairó" - ahogyan ők hívják magukat - sem beszél
angolul, de legalábbis nagyon kevesen.
A rendszer, amely Zairében működik, és amelyet ez a kártyalap teljességgel
képtelen helyrehozni, meglehetősen egyszerű. Minden közalkalmazott és
pultos igyekszik annyira megkeseríteni az életed, amennyire csak lehet, s
ezzel csak akkor hagy fel, ha fizetsz neki érte. Amerikai dollárban. Ekkor
továbbenged a következő közalkalmazotthoz, aki szintén belekezd életed
megnehezítésébe. Utazásod végére komplett rémálmon mész át, olyan
helyzetek sokaságán, amelyekhez képest zairei megérkezésünk enyhe
előjátékká törpül, mert az csupán kétórányi szenvedést hozott magával. Az
első, amivel szembesültünk az ügyfélváróban, egy kép volt, ami csakis
célzás lehetett arra nézve, hogy mivel kell szembesülnünk, amennyiben
valóban a veszélyeztetett vadélettel szeretnénk megismerkedni.

A portré egy leopárdot ábrázolt. Jobban mondva egy részét. Olyan

részét, amelyet már átalakítottak egy

leopárdbőr pirulásdoboz fejfödémmé, ami Mobuto
Sésé Séko Ngbendu Wa Za Banga marsall, a Zairei Köztársaság elnökének
fején díszelgett, aki mágikus nyugalommal szemlélte, ahogyan

alkalmazottjai elevenen megnyúztak minket. Egyikük magas, viszonylag
barátságos figura volt, aki időközönként cigarettával kínált minket, míg a
másik egy köpcös, alattomos, aki lopkodta a miénket. Ez természetesen egy
klasszikus vallatási módszer, amit arra fejlesztettek ki, hogy az áldozatot a
patetikus érzelmi összeroppanás szélére taszítsa.
Nyilvánvaló, hogy tanulták valahol, és töretlen kedvvel végezték még úgy is,
hogy közben ki akarták deríteni a nevünket, útlevél- és személyi számunkat,
valamint a legapróbb részletekig mindennek a nevét, amit magunkkal
hoztunk.

A nagyság - úgy tűnt, - meg kívánt óvni minket, ezért gyengéden elkalauzolt
a ránk váró veszélyek között, én pedig ráismertem arra az érzésre, amelyet
úgy tolmácsolt nekem, hogy különösen közeli, szinte személyes kontaktusba
kerülhetek elnyomókkal és áldozatokkal avagy elrablókkal és túszokkal. Az
efféle helyzeteket mindenki ugyanúgy éli meg. A papírok fejlécén,
amelyeket ki kellett töltenünk, "Belga Kongó" állt áthúzva és fölé írva tollal
"Zaire", ami annyit jelentett, hogy az ívek legalább tizennyolc évesek. Az
egyetlen nyomtatvány, amivel nem rendelkeztek, az volt, ami nekünk kellett.
Barátok korábban figyelmeztettek, hogy szereznünk kell valutabehozatali
engedélyt, különben a későbbiek folyamán komoly gondjaink adódhatnak.
Sokadszor próbáltunk kérni egyet, de a válasz minden esetben ugyanaz volt.
Elfogyott. Próbálkozzunk talán Gomában - tanácsolták.
Eljátszottak a Cambridge Z88-as laptopom elkobzásának gondolatával, ám
csak abban az esetben, ha megpróbálnánk kijátszani vele a kormányt, de
végül a köpcös megelégedett Chris autós újságával, hála annak, hogy
kedvelte az autókat, és onnantól szabadok voltunk. Nem sokáig. Bementünk
Bukavu városába egy taxiféleségen. A város - mint kiderült - igen messze
helyezkedett el a reptértől; nagy valószínűséggel a taxisofőrök megélhetése
érdekében. Amint bukdácsoltunk a meglepően sok keréknyommal tarkított
úton, amelyek a tó peremét követték egy tetemes zairei lakosságot
feltételező lábnyomköteggel egyetemben, a sofőrünk azzal szórakozott, hogy
néha lebukott a műszerfal alá. Kicsit riadtan figyeltem a dolgot, s riadalmam
jelentősen megnőtt, amikor kitaláltam, mit csinál. Kézzel irányította a
kerekeket. Eltűnődtem azon, hogy megemlítsem-e felfedezésemet a
többieknek, de végül úgy döntöttem, hogy nem ijesztem meg őket. Mark
később szóvá tette, hogy minden más kocsi leelőzött minket, kivéve azt a
teherkocsit, amely olyan sokáig parkolt egyhelyben, hogy már nem voltak

rajta kerekek. Én magam ezt nem vettem észre, mert miután rájöttem a sofőr
tevékenységének magyarázatára, az út maradék részén csukva tartottam a
szemem.
Amint a hotelhez érkeztünk, - ami meglepően levegős és tágas volt egy
Bukavu féle népsűrűséghez -becsörtettünk, kipakoltunk, majd ordítozni
kezdtünk egymással. Ez volt az előre meg nem beszélt, közös jelünk arra,
hogy tökéletesen elegünk van mindenből annak ellenére, hogy még csak este
hat óra.
Szétszóródtunk szobáinkba, és mindenki ráült a saját kupacára.
Én az ablak mellett helyezkedtem el, és végignéztem, amint a nap lebukik a
tó mögött, amelynek nevét sem tudtam, mert minden térkép Marknál volt.
Abból az előnyös pozícióból Bokavu egész idillinek mutatta magát a
félszigeten, a tó peremén. Kivu tó peremén. Eszembe jutott a neve. Még
mindig nem éreztem magam eléggé kiegyensúlyozottnak, és reménykedtem,
hogy a tó látványa segít. Nyugodtnak látszott, ezüstje a távolban szürkébe
torkollott az elmosódó dombsziluettek között. Segített.

Kora este a fény utat tört az öreg belga stílusú házak közt, amelyek
lépcsőzetesen futottak fel a hoteltől a dombtetőig, szorosan szegélyezve

virágokkal és pálmafákkal. Ez is segített. Még a zöld, javított tetők is
ragyogtak a fényben. Néztem a fekete, víz fölött köröző héjákat, és rájöttem,
hogy ez is megnyugtatólag hat rám. Felkeltem, és elkezdtem kicsomagolni
az éjszakához szükséges kellékeket, miközben élveztem a rám törő
nyugalmat, amit csak az a felismerés zavart meg, hogy a fogkrémem az
előző hotelben hagytam. És a papírokat is. És az öngyújtót. Ekkor úgy
döntöttem, ideje felfedezni a várost.

A főút széles volt, rögös, kövekkel beszórt. A boltok javarészt vaskosak,
koszosak voltak, és mivel Zaire ex belga terület, minden más bolt kivétel
nélkül gyógyszertár, akárcsak Belgiumban és Franciaországban. Nem árultak
fogkrémet, és ez felvillanyozott.
A többi boltot jórészt lehetetlen meghatározni. Amikor olybá tűnt, gettó
kellékekkel, zoknikkal és szappanokkal, valamint csirkékkel foglalkoznak,
nem találtam célravezetőnek fogkrém, papír után érdeklődni, kiváltképp
mert őrültnek néztek. Nem vettem talán észre, hogy gettó kellékekkel,
zoknikkal és szappanokkal, valamint csirkékkel foglalkoznak? Amint
mindkét irányban végigmotoztam egy-egy mérföldet, egy kis utcára leltem,
ahol borítékokat, öngyújtókat kínáltak, és ez annyira megfelelt az
igényeimnek, hogy majdnem megkérdeztem, van-e friss New Scientist
magazinjuk.
Ezt követően felismertem, hogy szinte minden létszükségletből van az
utcácskában. Például fénymásolás. Emitt-amott rozoga asztalszerűségek
álltak nagy fénymásológépekkel, és kétszer is leszólítottak: nem akarok-e
fénymásoltatni, vagy a húgaikkal hálni? Visszatértem szállásomra,
teleskicceltem pár lapot, amelyek valami okból kifolyólag rózsaszínűek
voltak, s olyan mély álomba merültem, akár egy halott.
A következő reggelen Goma városába repültünk. Ennek kapcsán
felismertük, hogy még a Zairén belüli repüléseket követően is keresztül kell
menni a teljes bevándorlási hercehurcán és poggyászkezelésen, ahol is
fegyveres őrök tartanak fogva, amíg egy alkalmazott bekísér irodájába, mert
nem töltöttünk ki Bukavuban valuta deklaráló lapot.
A tény közlése, hogy ott nem rendelkeztek ilyesmivel, nem volt jégvágó
hatású. „Ötven dollár" - mondta.
Az irodája nagy volt, üres, és csak egy kis asztal volt benne két
papírköteggel fiókjaiban. Hátralépett, és a plafonra meredt, amely

valószínűleg már sok hasonló jelenetet ért meg. Majd ismételten előrelépett,
és tenyereit az arca elé húzta, mintha valamit le akarna törölni. „Ötven dollár
- ismételte - fejenként!", majd lustán az asztalka sarkára bámult, és egy tollat
kezdett görgetni az ujjai közt. Egy óra telt el így, miután beleunt a dologba,
és elengedett.
Pislogva hagytuk el a repteret, és csodával határos módon találkoztunk a
sofőrrel, akit Mark néhány barátja szervezett be, hogy a Virunga
vulkánokhoz szállítson, ahol a hegyi gorillák élnek. Nem a gorillák
felkereséséért kellett Zairébe utaznunk. Ugyanakkor nehezünkre esett volna
nem megnézni őket, ha már helyben vagyunk. Pláne, hogy ők a legközelebbi
élő rokonaink, de nem tudom, ez elegendő ok-e? Tapasztalatom szerint
amikor meglátogatsz egy országot, ahol rokonaid élnek, általában meghúzod
magad, nehogy összefuss velük. Legalább a gorillákról tudja az ember, hogy
nem kell velük vacsorázni menni, és megtanulni pár millió évre való családi
történelmet, így nem kell megtorlásra számítani. Persze ők az egyetlen
közeli rokonaink, akik nem unokatestvérek. Mindannyian hiányoljuk a már
nem létező közös ősünket, akinek kiléte Darwin napjai óta találgatások
tárgya. Az elöljáró család, amelynek leszármazottjai vagyunk (gazdag,
sikeres utódai, akik jókat tesznek, és keresik a rosszabbul fizetett utódokat)
az ős majmok. Bár mi nem nevezzük magunkat majmoknak. A család,
amelyet nagymajmoknak nevezünk, magában foglalja a gorillákat (három
válfaja: hegyi, keletmélyföldi és nyugat-mélyföldi), két csimpánzfajt és a
borneói, valamint a szumátrai orángutánokat.
Magunkat nem szeretjük ide sorolni, s valójában a „nagy majmok"
megnevezés is diszkriminatív jellegű. Most már széles körben elfogadott,
hogy a gorillák és csimpánzok különváltak tőlünk az evolúciós fán jóval
korábban, mint az ős majmoktól. Ez annyit tesz, hogy a gorillák közelebb
állnak hozzánk, mint az orángutánokhoz. Ennek következtében minden
besorolás, amely egy kalap alá veszi a gorillákat és az orángutánokat,
szükségszerűen tartalmaz minket is. Egyik-másik szempontból a gorillák
tényleg nagyon közeli rokonok, majdnem olyan közeliek, mint az afrikai és
indiai elefántok egymáshoz, amelyek őse szintén közös volt.
A Virguna vulkánok, ahol a hegyi gorillák élnek Zaire határában, Rwanda és
Uganda közelében helyezkednek el. Kb. 280 él belőlük itt, megközelítőleg
kétharmada a zairei mennyiségnek és harmada a rwandainak. Azért írtam,
megközelítőleg, mert a gorillák még nem eléggé előrehaladottak evolúciós
idejükben ahhoz, hogy felfedezzék az útlevelek, a valuta deklaráló lapok és

közalkalmazási feltartóztatások áldásos hatásait, ekképpen hajlamosak előre
és hátra korzózni, amikor csak gonosz és primitív szeszélyeik magukkal
ragadják őket. Ez a néhány csellengő példány ezen felül átruccan Ugandába
is időről időre, ám egyikük sem él ott állandó lakosként, mivel a Virgunák
ugandai része mindössze 25 négyzetkilométert takar, védtelen, és tele van
emberekkel, akik ha esélyt adnak a gorillának, jobb, ha elkotródik.
Gomából öt órába telik áthajtani, mi pedig eléggé siettünk két és fél óra
tébolydát követően a jegyeladóval, egy hoteligazgatóval, egy étkezési
szünetét töltő, egyik legnagyobb nemzeti bank személyzetére várva, s
ezekről érdemes lenne ugyan írni, de még érdemesebb hagyni az egészet.
A dolgoknak is van egy határa, így volt ez akkor is, amikor egy zsebtolvaj
nekem jött egy pékségben.
Persze nem vettem észre, hogy nekem csapódik, mivel én csak profikkal
szeretek dolgozni. Mindenki más a boltban észlelte, ám a férfi sietősen
elkotródott, és kivágódott az utcára, mialatt én még mindig azzal voltam
elfoglalva, hogy zsemlét válasszak magamnak. A pék megpróbálta
elmondani, ami történt, de az én zairei franciában való jártasságom ehhez
nem mutatkozott elegendőnek, és azt gondoltam, hogy a köményes
zsemléket ajánlja figyelmembe, így vettem belőlük hatot.
Abban a pillanatban érkezett Mark néhány körtekonzervvel, gorillalátogatási
engedéllyel és a sofőrünkkel, aki gyorsan felfogta, mi történik és
elmagyarázta. Arról is informált, hogy a köményes zsemlék nem valami jók,
de ettől függetlenül érdemes megtartani őket, mert a többi zsemlefajta sem
az, s valamit azért csak enni kell. A sofőr magas, karakteres muszlin volt, és
engedelmes mosollyal, erősen ajánlotta: mielőbb lépjünk le onnan.
Amikor az emberek a „legsötétebb Afrikáról" beszélnek, Zairére gondolnak.
Ez a dzsungelek, hegyek, hatalmas folyók, vulkánok helye, a még
erőteljesebb vadélete, mint ami mellett pálcát törnél; ahol a nyugati
civilizáció által érintetlen törpék találhatók, és a világ legrosszabb
közlekedési megoldásai. Ez az az Afrika, ahol Stanley találkozni akart Dr.
Livingstone-nal.
A tizenkilencedik századig a hatalmas Afrika ezen traktusa egyszerűen csak
egy nagy, fekete lyuk volt a térképen valahol egy sötét kontinensen, ám csak
a Livingstone-expedíció óta kezdte a lyuk kifejteni gravitációs hatását.
Az első ide érkezők katolikus hittérítők voltak, akik arra tanították a
populációt, hogy a protestánsoknak nincs igazuk, majd megérkeztek a
protestánsok is, akiktől megtanulhatták, hogy a katolikusoknak nincs igazuk.

Az egyetlen dolog, amiben a katolikusok és a protestánsok is egyetértettek,
hogy a bennszülötteknek kétezer éve nincs igazuk.
Hamarosan megjöttek a kereskedők szolgák, elefántcsont, vörösréz és
megfelelő földterületek után kutatva. Stanley segítségével, aki az ötéves
szerződésen munkálkodott, hogy betekintést nyerhessen Afrika belsejébe,
Leopold, a belga király sikerrel követelhette az óriási régiót 1885-ben, s
ezzel lehetősége nyílott a bevándorlóknak a kivételesen brutális és
könyörtelen megszállásra, mintegy praktikus és szemléletes
demonstrációjaként a „rossz" jelentésének.
Amikor az atrocitások hírei kiszivárogtak, Leopold arra kényszerült, hogy
átnyújtsa „földjét" a belga kormánynak, amely átvette, hogy látványos
semmittevésbe kezdjen. De az 1950-es években függetlenségi
megmozdulások söpörtek végig Afrikán, és a zendülések, a szörnyű
mészárlások után a fővárosban, Kishansában 1959-ben a gyarmati
különítmények annyira meggyengültek, hogy a függetlenség biztosítottá lett.
Az ország véglegesen 1971-ben változtatta meg nevét Belga Kongóról
Zairére.
Zaire mérete alig nyolcvanszorosa Belgiuménak.
Mint a legtöbb gyarmaton, szükségképp itt is kifejlődött a fojtogató
bürokrácia, hogy a kizárólagos döntéshozók a megszállók lehessenek. A
helyi képviselőknek ritkán volt joguk bármit is tenni, leszámítva a
csúszópénzek begyűjtését. A megszállók leléptek, a bürokrácia folytatódik,
akár a fejetlen csirke, amelynek semmi más dolga nincs, mint gáncsolni
önmagát, hadakozni, majd nagyot rúgni a saját
bokájába. Mindig felismerhető egy ex-gyarmat a téged feltartó emberek
sokaságáról, akiknek semmi egyéb dolga nem akad.
Öt óra álmos zötykölődés után Bukimába érkeztünk, a faluba, a Virgunák
lábánál, azon a ponton, ahonnan már csak lábon folytatható az út.
Kicsivel a falucska fölött a legnagyobb tisztás elején egy abszurdul öreg, az
ex-megszállók által épített épület áll, teljesen üresen, leszámítva egy kis
irodát, ahol egy kis emberke katonai ruhában áttekintette gorillalátogatási
engedélyeinket, mintha még sosem látott volna olyat, de legalábbis az elmúlt
órában biztosan nem. Aztán lefoglalta magát egy rövidhullámú rádióval pár
percre, mielőtt kijelentette: pontosan tudja kik vagyunk, már számított ránk,
és kapcsolataink miatt a Világ Természetvédelmi Alapítványával (WWF)
Nairobiban engedélyez nekünk egy extra napot a gorillákkal, és

tulajdonképpen ki a fenék vagyunk, és neki miért nem szólt senki az
érkezésünkről?
Úgy tűnt, ez megválaszolhatatlan, így hagytuk, hadd találja ki magától, amíg
mi hordárok után indultunk, akik háromórás utunkon elkísérnek az
elkövetkező éjszakai szálláshelyünkre. Nem volt nehéz találni. Nagy
tömegek járták körül furgonunkat reménykedőn, és a sofőrünk kiválogatta a
megfelelőket. Úgy tűnt, ő erőteljesen voksolt a „mindenki" szó mellett.
Hirtelen jött a felismerés. Annyira belelkesedtünk attól, hogy elhagyhatjuk
Gomát, amilyen gyorsan csak lehet, hogy tervünk fő részéről
megfeledkeztünk, ami szerint csomagunk nagy részét a szállodában kellett
volna hagynunk. Ennek az agyi kihagyásnak eredményeképp több csomag
volt velünk, mint amit ténylegesen magunkkal kellett volna vinnünk a
gorillákhoz.
Sokkal több.
Ahogyan az alap gorilla-néző készlet - farmer, póló, valami vízálló
alkalmatosság, tonnányi körtekonzerv és kameraszett -, éppúgy velünk volt a
szennyestár, az öltöny és a hozzá illő cipő francia kiadókkal való
találkozáshoz Párizsban, egy tucat számítógépes újság, a kincset érő
Dickens-munkák gyűjteményének fele és egy fából faragott Komondo
sárkány. Én hiszek a könnyed utazásban, ahogyan abban is, hogy abba kéne
hagynom a dohányzást, és idejében be kellene vásárolnom karácsonyra.
Eldugva meglehetős mennyiségű felszerelésünk londinereket toboroztunk a
Virunga vulkánokhoz vezető útra. Akadtak is. Amennyiben hajlandóságot
mutattunk fizetni a Dickens-művek és a sárkány szállításáért fizetni a
gorillákhoz és a visszafelé. Lehet, hogy a fehérek követtek már el csúnyább
dolgokat is Zairében, de bolondosabbat még biztos nem.

A hegymászás fárasztó volt, és sokszor kellett megállnunk megosztani
cigarettáinkat és Coca-Coláinkat a cipelőkkel, míg ők cserélgették egymás
közt a számítógép-magazinos és a Dickens-műves dobozokat, kifejlesztve a
könyvek fejben tartása helyett azok fejen tartását.
Az utazás nagy részében a Sago nedves mezőit dagasztottuk, és valami
bolondosan vidám dolog jutott eszembe. A nevem egyetlen ismert
anagrammáján keltünk át, a Sago Sár Salátán. Próbáltam a dolgot valami
kozmikus összefüggéssel magyarázni, s mire felhagytam a dologgal, a fény
elfogyott, és egy kis kunyhónál találtuk magunk, egy spártai fakötegnél, ami
új volt és modern.
Köd és pára uralta a földszintet minden mennyiségben, majdhogynem
tökéletesen eltűntetve a távoli vulkánhegy ormokat. Az este várakozásokat
felülmúlóan hűvös volt, és Tilley mécsesek fényének szításával töltöttük,
miközben felettük a maradék zsemléket, és tört franciával társalogtunk
vezetőinkkel, Murarával és Serundorival.
Ezek a varázslatosan kimért figurák terepszínű katonai ruhában, fekete
sapkában végezték nehézkes mozgásukat bágyadtan csapkodva

macsétáikkal. Elmagyarázták, hogy azért keltek korán, mert ex-
kommandósok. Minden kísérőnknek fegyvert kellett viselnie, részben a
vadak elleni védekezésből, de még inkább arra az esetre, ha orvvadászok
tűnnének fel. Murara elmondta, hogy ő maga legalább ötöt irtott ki belőlük.
Vállmozgatással tolmácsolta, hogy az ügy pas de probléme volt. Nem volt
szükség semmiféle vizsgálatra, egyszerűen lelőtte őket, és hazament.
Hátradőlt székében, és semmittevőn játszadozott a fegyverével, amíg mi a
felezett körtekonzervekkel idegeskedtünk.
Az orvvadászat egyik vagy másik fajtája persze a legkomolyabb bánásmód a
hegyi gorillák túléléséért, de nehéz nem elgondolkozni azon, hogy mikortól
is illik az embereknek szabad prédaként beleavatkozni a dolgok menetébe.
Mi magunk még nem voltunk veszélyeztetett egyedek, de nem lett volna
szerencsés bármivel próbálkoznunk.
Valójában egyre kevesebb gond van az orvvadászokkal - legalábbis
legtöbbjükkel. Minden öt gorillából négy állatkertekben van elszórva, s
vadon születtek, de ma már nemigen lehetne őket visszahozni, mert
nehézkes lenne elmagyarázni nekik, hogy honnan is származnak.
Ámbátor még ma is követelik őket a privát gyűjtőktől, és a Virgunák
ugandai része igen védtelen. 1988 szeptemberében egy infantilist gyűjtöttek
be az ugandai részen: két korábbi családtagját lelőtték, s a fiatal egyedet
eladták rwandani csempészeknek egy őr segítségével (most börtönben van)
kb. 15.000 dollárért. A legrosszabb az efféle begyűjtésekben, hogy amíg a
kicsit elrabolják, annak ősei valószínűleg elpusztulnak az ő védelmezésében.
Azoknál, akik gorillát gyűjtenek magán-állatkertjeikbe, csak az rosszabb, aki
a gorilláknak csak bizonyos részeit gyűjti. Sok éven át élénken működött a
koponya- és kézkereskedelem, amelyek felvásárlói turisták és száműzöttek
voltak, akik - meglehetősen hibásan - úgy gondolták, jobban mutat majd egy
darab a kandallópárkányukon, mint egy élő gorillán. Ez, hála az égnek,
szintén lecsöngésben van, mióta a csontfejű brutalitás íze egyre kevésbé
szimpatikus a társadalom számára.
Afrika néhány részén a gorillákat ma is megeszik, bár a Virunga vulkánoknál
legalább szándékosan nem csinálnak ilyet. A gond az, hogy sok másik
állattal egyetemben a gorillák is gyakran esnek olyan csapdák áldozatává,
amelyeket eredetileg más vadaknak állítottak. Egy fiatal nőstény gorillának,
Jozinak például egy antilop-csapda vágta le a kezét, és septicaemiában
pusztult el 1988-ban. Ezért a gorillák védelme érdekében az orvvadász-
ellenes sereg ma is szükséges.

Két másik ember is tartózkodott a kunyhónkban azon az estén. Egy német
tanuló páros, akiknek mostanra elfelejtettem a nevét, de mivel
összetéveszthetetlenül afféle német tanulók voltak, akikkel időről időre
találkoztunk utazásaink során, egyszerűen Helmutként és Kurtként fogok
rájuk hivatkozni.
Helmut és Kurt fiatal, szőke, életerős, hihetetlenül jól felszerelt srácok
voltak, és láthatólag mindennel jobban el voltak látva, mint mi. Igen keveset
láttuk őket az este korai szakaszában, mert élelmet készítettek maguknak. Ez
magában foglalta egy kisebb fa-alapú sütő felállítását, és sok jövésmenést a
víz forralása érdekében, stopperek üzemeltetését, tőrök mozgatását, valamint
a helyi vadmennyiség megcsapolását. Végül előttünk ülve fogyasztották el
élelmüket jó hatásfokkal, bántóan zárkózva el a félkörte-evők irányából
érkező becsmérlő tekintetek elől.
Aztán közölték, hogy éjszakára ledőlnek, csak nem a kunyhókban, mert
hoztak magukkal sátrat, s az
sokkal jobb. Német sátor volt.
Röviden jóészakátot biccentettek, majd elvonultak.
Azon az éjszakán sokáig álmatlanul feküdtem és aggódtam Murara és
Serundoi pillanatnyi emberölő hangulatai miatt, majd átváltottam Helmutra
valamint Kurtra, és miattuk aggódtam tovább. Amennyiben ilyenek
maradnak, csak azt kívánom, bárcsak ne lennének németek. Az túl könnyű.
Túl egyszerű. Mintha összefutnál egy írrel, aki történetesen hülye, egy
anyóssal, aki kövér, vagy egy amerikai üzletemberrel, akinek van középső
neve és szivarozik. Úgy érzed, mintha erőtlenül sodródnál egy darabban, és
arra gondolsz, bárcsak újraírhatnád a forgatókönyvet. Ha Helmut és Kurt
brazil, kínai vagy lett lett volna, esetleg bármi más, ugyanilyen viselkedéssel
meglepőnek, érdekesnek tűntek volna számomra, s sokkalta könnyebben
írhatnék. Az írók dolga nem a sablonosság. Azon tűnődtem, mit tehetnék ez
ellen, s úgy határoztam, lehettek volna lettek, ha akartak volna; lassanként
pedig átterelődött figyelmem a bakancsaim fölött érzett aggodalmamra.
Mark már említette, mielőtt lefeküdni indultunk, hogy reggel első dolgom
legyen fejére fordítani a
csizmáim, és kirázni őket.
Megkérdeztem tőle, miért.
„A skorpiók miatt - válaszolta. - Jó éjszakát!"
Kora reggel Murara és Serundoi a kunyhó bejáratánál várakoztak, cirógatva
tőreiket és macsétáikat jelentőségteljesen mosolygó szemekkel, amelyekről

nem tudtuk eldönteni, tetszenek-e? Igaz, jó hírük volt számunkra. Mivel a
gorillák nem szoktak személyes látogatási időpontokat adni a járulékos
rokonaiknak, néha nyolc órát vett igénybe felkutatásuk. Aznap a hírek
szerint csak egy órányira tartózkodtak tőlünk. Összeszedtük a gorillanéző
készletünket, körültekintően ott hagytuk a sárkányt, a Dickens-műveket és
húsvágó kellékeinket annak ellenére, hogy ezzel a meggondolatlansággal
csalódást okozhatunk a gorilláknak, jó reggeltet köszöntünk Helmutnak és
Kurtnak, akik az expedíció idejére csatlakoztak hozzánk. A párás reggel
ellenére láthattuk a Mikeno vulkán púpjára kúszó sugarakat. Az erdő, amibe
bevetettük magunkat, igen sűrű volt.
Mark elmagyarázta, hogy a gorillák szeretnek „hegyi" esőerdőkben élni,
vagyis felhő-erdőben. Több, mint 3000 méterrel a tengerszint felett, a felhők
szintje felett mindig nyirkos a levegő. A víz folyamatosan csöpög a fákról.
„Nem teljesen olyan, mint az alacsonyabban elterülő esőerdők - mondta
Mark -, sokkalta inkább mellékerdők ezek, amilyenekké a fő erdők lesznek,
ha kivágják a fákat, vagy ha leégnek, és elkezdenek regenerálódni."
„Azt gondoltam, hogy pont az a gond az esőerdőkkel, hogyha kiirtod őket,
nem nőnek vissza" -tűnődtem.
„Természetesen nem lesz újra főerdő belőlük. Nem tudni, lehet, hogy pár
száz, pár ezer év múltán már hasonlítani fognak régi énjükre. Persze az
eredeti élőviláguk frankón kihal. De ami rövid időn belül létrejön, az a
másodlagos, mellékerdő, amely messze nem olyan összetett vagy gazdag."
„A fő esőerdő egy hihetetlenül komplex rendszer, de amikor benne vagy,
félig üresnek találod. Kifejlett korában nagyon magasan elhelyezkedő
levélmennyezet fedi, mivel minden fa verseng a napfényért. Ám mivel csak
kevés fény szűrődik át a plafonon, igen gyér az aljnövényzet. Helyette olyan
ökológiai rendszer áll rendelkezésre, ami a földön mindent felülmúl
összetettségével, s célja szerint a fák által megkötött energiát közvetíti a
többi élőlény számára."
„A felhőerdő, amilyen ez is, sokkalta egyszerűbb. A fák sokkal
alacsonyabbak, több hely jut nekik, akárcsak a talajszinti vegetációknak, ami
jól jön a gorilláknak, mert így el tudnak rejtőzni. És sok élelmiszerhez
juthatnak egyszerű karnyújtással."
Ugyanakkor nekünk a vaskos, nedves vegetáció megnehezítette a haladást.
Murara és Serundoi lengették macsétáikat megkönnyítve a majdnem
áthatolhatatlan áthatolását, sok időbe tellett, míg észrevettem, hogy azok
nem egyszerű tőrök.

A macséták alakja igen különleges, kicsit olyanok, mint egy banán sziluettje
vastagított éllel. A penge minden része más és más ívben és szögben vág
egyetlen mozdulatra, s más-más erővel. Lenyűgöző volt az ösztönösség,
ahogyan egyik suhintás követte a másikat, a vezetők alkalmazkodtak az
aktuális vegetációtípusokhoz - lehetett az egyik pillanatban egy vaskos ág, a
másikban csalánlevél, vagy akár inda. Mintha egy alkalmi teniszmeccset
játszottak volna jól képzett játékosaink.
Nemcsak hogy vaskos, hűvös, nedves is volt az erdő, tele fekete hangyákkal,
amelyek mindannyiunkat csipkedtek, kivéve Helmutot és Kurtot, akik
különleges, lett hangyavédő zoknit viseltek.
Dicsértük előrelátásukat, mire ők csak vállat vontak, és nem mondtak
semmit. A lettek mindig jól felkészültek. Ránéztek a felvevő készülékünkre,
és kifejezésre juttatták kételyeiket annak alkalmasságát illetően. Ugyanis
Lettországban sokkal jobbak a rekorderek. Mi ebbe bele is egyeztünk, de
közöltük azt is, hogy nekünk ez is tökéletesen megfelel, és a BBC is úgy
vélte, hogy a célnak megfelel. Helmut (vagy lehet, hogy Kurt?) ekkor
közölte, hogy sokkalta jobbak a műsorszóró társaságok Lettországban.
Az őszinte ellenkezések kitörését ebben a pillanatban félbeszakította a
vezetőink jelzése: maradjunk csendben! Közel voltunk.
„Persze - mondta Kurt vékony mosollyal lett arcán, mintha egész idő alatt
tudta volna, hol vannak a gorillák -, nem maga a gorilla bűvölte el
vezetőinket, hanem a gorilla fészke."
A keréknyom mellett, amit követtünk, az aljnövényzet rendesen le volt
taposva, ahol a gorilla éjszakázott. Mintha kitépkedték volna a növényeket,
és kosarat fontak volna belőlük, hogy a hideg, nyirkos éjszakában
elszigeteljen a talajtól.
Az egyik dolog, amit a laikus a legfurcsábbnak talál a zoológusban, az ő
kielégíthetetlen rajongása az állatok ürüléke iránt. Én persze megértem, hogy
a hagyatékok nagy információértékkel bírnak a szokásokra, diétákra nézve,
de semmi sem magyarázza azt a tökéletes boldogságot, amit az említett
objektum kivált.
Egy éles üdvrivalgás elárulta, hogy Mark talált egy keveset. Könyökeire
dobta magát, és elkezdte fotózni a kis kupac gorilla-ürüléket.
„A fészekben van - magyarázta, miután befejezte -, amely, tudod, igen
érdekes. A hegyi gorillák, azok, amelyek itt élnek, a fészkeikbe székelnek,
mert túl hideg van éjszakánként felkelni. A nyugati, mélyföldi gorillák nem
csinálnak ilyet. Melegebb klímában laknak, így kevesebb mellékhatással jár,

ha éjszaka felkelnek. Sőt, a nyugati, mélyföldi gorillák diétás növényeken
élnek, ami egy másik oka annak, hogy nem székelnek a fészkeikbe."
„Értem" - mondtam.
Helmut valami olyan témába kezdett bele, amelyről szívesen szeretek
elmélkedni - talán éppen a lett gorillák trágyáinak fő típusaiba, de
félbeszakítottam, mert hirtelen az a rendkívüli érzés tört rám, hogy egy
teherautó figyel rám.
Csendben maradtunk, s óvatosan körülnéztünk. Semmit sem láttunk a
közelben, sem a közeli fákon, sem a bokorban leselkedve. Pár pillanat el is
telt, mielőtt észrevettünk valamit, de az a csekély mozgás lekötötte a
figyelmünket. Vagy harminc yardra a követett keréknyomon tisztán
kivehetően valami akkora dolog állt, hogy alig vettük észre. Egy hegyi
gorilla, vagy talán inkább egy gorillahegy, mellső végtagjain támaszkodva,
hogy lehetőleg egy nagy, izmos, gerinces sátor benyomását keltse.
Hallhatod, hogy ezek a lények félelmetes fenevadak, és én itt lejegyezném a
saját tapasztalatom is: ezek a lények félelmetes fenevadak. Nem tudok rájuk
találóbb leírást. Hümmögő mentális paralízis uralkodik el rajtad egy ilyen
teremtménnyel való vadonbeli, első találkozásodkor, és ez az érzés tényleg
semmihez sem hasonlítható. Vad és fojtogató érzetek tobzódnak az
agyadban, olyanok, amelyekhez első közelítésben semmi közöd, még
megnevezni sem tudnád őket, és talán éppen azért, mert több ezer avagy
több millió éve nem keletkeztek ilyen érzetek.
Kicsit ugyan elrugaszkodtam a valóságtól, ám ezt igen nehéz nem megtenni,
ha a racionális, civilizált agyad olyan dolgokat él meg, amiket képtelen
beazonosítani vagy rendszerezni, de igen erősek. Hallottam egy elméletet,
amelynek komolyságáról nincs tudomásom arra vonatkozólag, hogy hogyan
rendszerezheted a szédülések különféle fajtáit. Ösztönösen szimpatizálok
vele, és kb. így hangzik: A kábító érzet, amelyet észlelünk nagy
magasságokban, nem egyszerűen a leesés félelme. Gyakran csak maga a
szédülés okozhatna tényleges leesést, ezért különösen irracionális a félelem
öngerjesztő mivolta. Ráadásul az evolúciós fejlődés korábbi szakaszában
fákon éltünk, fáról fára ugráltunk. Bizonyos spekulációk szerint még
madárvér is szorult belénk. Ez esetben agyunk bírhat egy olyan résszel, ami
ha valami űr közelségéről szerez tudomást, sürgetni kezdi a belelépést.
Ekképpen szembesül a primitív, kezdetleges részed, amely az „ugorj!"
felszólítást tartalmazza, és a modernebb, racionálisabb, amely azt mondja,
„az ég szerelmére, meg ne próbáld!".

A szédítő szédülés természetesen sokkal gyakrabban társul egyéb mentális
érzetek és zavarok oszcillációjával, mint félelemmel. Amennyiben pusztán
félelmet éreznénk, akkor szívesen kísérleteznénk vele, ahogyan az
óriáskerekek és daruk készítőinek megélhetését is biztosítottuk. Az első
ezüsthátú gorilla megpillantása a vadonban szédítő volt. Olyan érzésem volt,
mintha tenni szerettem volna valamit, tennem kellett volna valamit, de
fogalmam sem volt, mit. A modern agyam a „fuss el!" mellett voksolt, de
csak megtorpanni tudtam, reszketni és bámulni. A megfelelő pillanatban
valami a gorilla és köztem lévő áthidalhatatlan víznyelőbe pottyant, és úszni
kezdett tehetetlenül csapkodva irányunkba. A gorilla láthatólag észrevett
minket, akik fotografáltuk trágyáját, és az aljnövényzetben lapultunk.
Megindult, és mi követni kezdtük, de amíg ő igen elevennek bizonyult, mi
nem. Még arra sem voltunk képesek, hogy felfogjuk elevenségének
mibenlétét, így fel is adtuk az üldözést a terület újrafelfedezése érdekében.

A gorilla, amelyet láttunk, egy nagydarab ezüsthátú volt. Az „ezüsthátú" azt
jelenti, hogy a háta ezüstös, de legalábbis szürke szőrrel borított. Csak a
hímek háta lehet ilyen, az ivarérettséget jelöli. Téveszme, hogy csak a
vezérnek alakul ki, meg hogy napok alatt, esetleg órák alatt, és ettől örökös
vezetővé lesz. Népszerű és szórakoztató téveszme, de téveszme. És ha már a
tévedéseknél tartunk, meg kell említenem valamit, amivel pár nappal később
szembesültünk, amikor Conrad Avelinggel, egy gomai területkutatóval
beszélgettünk, aki évek óta a gorillák védelmezésével foglalkozik.
Elmondtuk Conradnak, hogy mennyire megijesztettek minket Murara és
Szerundori a helyi orvvadászok hidegvérű legyilkolásával, aminek hallatán
hátradőlt a székén, feldobta a lábait az asztalra, és hahotázásban tört ki.

„Hihetetlen, amit ezek a figurák összehordanak a turisták szórakoztatására!
Lefogadom, azt is mondták, hogy ex-kommandósok, nemde?"
Beismertük a dolgot meglehetősen birkamód. Conrad a térdeit csapkodta
örömében, és a fejét lóbálta. „Az egyetlen dolog, ami ex-kommandós rajtuk,
az az egyenruhájuk. Ex-kommadósoktól veszik, akik élelemért cserébe
válnak meg tőlük, mivel nem sok esélyük van pénzhez jutni. Az egész csak
mese. Hallottam egy másik nagyszerű történetet a minap. Egy turista
megkérdezte az idegenvezetőt Rawindiban, ahol nincsenek gorillák, hogy mi
történik, amikor egy gorilla oroszlánnal találkozik? És ahelyett, hogy azt
válaszolta volna a vezető, hogy 'Buta kérdés, a két faj elszeparáltsága miatt
sosem találkoznak', felhatalmazottnak érezte magát valami cifrasághoz.
'Természetesen a gorilla leüti az oroszlánt, majd levelekkel, gallyakkal
borítja testét, és felbélyegzi' - hangzott válasza. Onnan van tudomásom erről
a történetről, hogy a turista ezt követően elmesélte nekem, mennyire
csodálkozott a dolgon. Bántanak a butítások. Bárcsak megértethetném az
emberekkel, hogy amennyiben nem tudják a választ, vagy nem találják azt
elég érdekesnek, sokkal egyszerűbb azt válaszolni, hogy a felvetés teljes
képtelenség."

Vitán felül áll vezetőink gorilla- és erdőismerete, és Rambo kalandokkal sem
álltak elő. Hozzáigazodtak (ahogyan ezt Conrad Aveling is megerősítette) a
majmok két válfajához. Ez az „igazodás" számukra egy igen hosszú,
komplikált folyamat, de nélkülözhetetlen a vadonban létesülő
találkozásokkor, kiváltképp, ha ezek mindennaposak, hiszen több hónapos
esetleg éves edzés után is képesnek kell lenniük elviselni az emberek
jelenlétét, és azt, hogy maguk is tanulmányozhatóvá, turistalátványossággá
váltak. Az ezüsthátú gorilla bizalmát ki kell érdemelni. Annál a családnál,
amelyet meglátogattunk, ez három évet vett igénybe. Conrad Aveling a
project első nyolc hónapját az aljnövényzetben, a gorillák között való
körözéssel töltötte, de sosem pillantotta meg őket, bár gyakran mindössze
húsz-harminc lábnyira volt tőlük.
„Az egyik probléma az efféle idomítással - magyarázta -, hogy a vaskos
növényzeten át nem látjátok egymást, míg végül 3-4 méternyire kerültök
egymástól, és még mindig nem látszotok. Mindenki majd kiugrik a bőréből.
A gorilla a sajátjából, én az enyémből. Borzasztó izgalmas. Totál felszökik
az adrenalin-szinted. A bukavui csapattal az volt a baj, hogy az ezüsthátú
nem akart észrevenni. Ahhoz, hogy megmutassam ártalmatlanságom, előbb
észre kellett vennie. Általában észre is vesznek, és akkor a szemtől szembeni
találkozáskor van egy pillanat megérteni, hogy semmit sem akartok
egymástól, és akkor a gorilla visszavonul."
„De alázatos pozíciót vesz fel, és nem provokálja, ugye?" - kérdezett Mark.
„Nem, általában nem veszek fel ilyen pozitúrákat. Túlzottan félek ahhoz,
hogy megmozduljak." Amint az ezüsthát elfogadja az embereket, a csoport
maradék része felsorakozik, és meglepő módon ezt követően a környéken
minden más csoport sokkalta könnyebben szelídíthető. Nemigen lesznek
problémák, amennyiben mindenki tiszteli a másikat. A gorillák tökéletesen
képesek kifejezésre juttatni, hogy nem szeretik a zaklatást. Volt egy eset,
amikor stresszes reggele volt egy gorillacsaládnak egy másikkal való
találkozásnak köszönhetően, és a legutolsó dolog, amire vágytak azon a
délutánon, az emberek látogatása, így amikor egy nyomolvasó turistákkal
karöltve érkezett látogatóba, majd túlélvezték az ezüsthátú vendégszeretetét,
a gorilla megragadta a nyomolvasó kezét, és óvatosan letépte az óráját.

Egyik gorilla a másik után tűnt fel, míg az ezüsthátúra leltünk egy bokor
mellett az oldalán heverve, hosszú karjával átnyúlva a feje fölött vakarta az
ellenkező oldalán lévő fülét, miközben a semmittevő leveleket nézegette.
Hirtelen megvilágosodott, amit csinál. Teljesen nyilvánvaló volt. Jobban
mondva annak a kísértése, hogy ezt teljesen nyilvánvalónak találjuk,
nyomasztó volt. Emberszerűek, úgy is mozognak, úgy fognak, mimika-

repertoárjuk és embert idéző tekintetük kísértetiesen hasonló dolgokat juttat
kifejezésre, mint az emberek.

Szembenézünk velük és azt mondjuk: „tudjuk milyenek vagytok" - pedig
nem. Illetve kizárunk minden lehetséges elgondolást arra nézve, hogy mások
is lehetnek azok a lények, amelyeknek mozzanatai könnyen értelmezhetőnek
és megtévesztőnek tűnnek.
Közelebb kerültem az ezüsthátúhoz, csendesen és lassan kúszva tenyereimen
és térdeimen, mígnem csak tizenöt incs távolsága választott el tőle.
Bizonytalanul nézett rám, mint valakire, aki a szobájába toppant, és tovább
elmélkedett. Az állat hozzám hasonló magasságú lehetett - megközelítőleg
két méter -, de legalább kétszer nehezebb. Izmok borították, lógó,
világosszürke bőr, a hasán erősen szőrösen.

Amint ismételten megmozdultam, hat incsnyit csúszott arrébb, mintha egy
kanapén közelítettem volna, amihez ő helyet csinált. Hasra fordult, állát
öklére támasztva unottan vakargatva arcát szabad kezével. Csendben
ücsörögtem, s amennyire lehetett, mozdulatlanul rácáfolva a tényre, hogy
halálra csíptek a hangyák. A házigazda egyikünkről másikunkra helyezte
tekintetét különösebb érdeklődés nélkül, majd elnyerték figyelmét saját
kezei, amint az egyik ujjáról koszt kapartak le. Olyan érzésem volt, hogy
annyira lehetünk érdekesek számára, mint egy unalmas vasárnap délután a
tévé előtt. Ásított.

Nagyon nehéz nem emberiként kezelni viselkedését. Ám az efféle
benyomások még sokasodnak is éles felismerések belédnyilalásakor, bár az
csak illúzió, hogy ezek felismerések. Puszta összevetések: „Hogy
is volt?".
Csendes szünetet követően óvatosan felvettem a rózsaszín jegyzetpapírt a
táskámból, majd azon feljegyzések megírásába kezdtem, amelyek most
következnek. Több érdeklődést mutatott. Feltételezem, még sosem látott
rózsaszín jegyzetpapírt. Szemei követték a papíron hullámzó kezem, majd
egy idő után odanyúlt, megérintette előbb a lapot, aztán a golyóstollam
tetejét - de úgy, mint aki nem elvenni akarja őket, nem akar zavarni sem,
csak szeretné megtapintani. Ettől belelkesedtem, s egy furcsa érzésem
kapcsán majdnem megmutattam neki a fényképezőgépet is.
Kicsit visszavonult, lefeküdt tőlem négy lábnyira, ismételten öklével ékelve
ki fejét. Tetszett a nem mindennapi gondolatteliség kifejezése, ahogyan
összepréselődtek az ajkak az alátámasztástól. Pislogó szemeit nem kötötte le
mozgás, csak a lesújtó gondolat, amit én ébresztettem benne. Kezdtem
érezni, milyen nagyképű volt tőlünk a magunk intelligenciájához mérni az
övéket, mintha a miénk valamiféle standard mérce lenne. Megpróbáltam
elképzelni ehelyett, ahogyan ő lát minket, bár ez

szinte lehetetlen, mivel a feltevések, amikhez eljutsz, végső soron a sajátjaid,
és a legmegtévesztőbbek közülük, amelyekről azt sem tudod, hogy te
csinálod. Elképzeltem, ahogyan a maga kis világában tolerálja
betolakodásom, és szerintem küld valamiféle üzeneteket is, amelyekre nem
vagyok képes válaszolni. Aztán elképzeltem magam mellette, felvértezve
intelligenciám apparátusával - tollal, papírral, automatikus távolságmérő
Nikon F4-emmel, valamint képtelenségemmel a magunk mögött hagyott
életforma megértésében. De valahol a genetikus történelemben, melyet
mindketten hordozunk a testünk minden részletében, mély szálak fűztek a
fajhoz, s e szálak annyira hozzáférhetetlenek, akár az elmúlt évi álmaink, és
ugyanúgy jelen vannak minduntalan.
Eszembe ötlött, hogy vélekedésem halovány emléke lehet egy filmnek,
amelyben egy New York-i, a kelet-európai emigránsok leszármazottja
felkeresi a falut, ahonnan szülei eredetileg származtak. Gazdag, sikeres
ember, és elvárja, hogy izgalommal, csodálattal, bámulattal jutalmazzák.
Ehelyett teljes megrökönyödésére ha nem is a legnagyobb közönnyel
fogadják, de olyan módon üdvözlik, amely számára érthetetlen. Zavarja
jelenlétének észrevétlensége, amíg fel nem ismeri, hogy a nyugodtság
csupán béke, amelyben részt vehet, de nem zavarhatja. Az ajándékok,
amelyeket a civilizációból hozott, porrá válnak kezeiben, mikor rájön, hogy
minden, amije van, csak az árnyékával ér fel annak, amit elveszített.
Ismét a gorilla szemeit néztem, bölcs, tudor tekintetét, és elgondolkodtam
ezen a gorillák beszélni tanítása ügyön. A mi beszédünkre. Minek? Sok saját
fajunk él az erdővel az erdőben, amely érti, beszéli nyelvünket. Nem
hallgatunk rájuk. Mit érthetnénk meg abból, amit a gorillák
elmondhatnának? Vagy még inkább: mit mondhatnának el azzal a nyelvvel,
amely nem az ő életmódjukhoz igazított? Szerintem nem arról van szó, hogy
nekik kellene megtanulniuk egy nyelvet, hanem mi veszítettünk el egyet. Az
ezüsthátút láthatólag kezdte fárasztani ottlétünk. Felsegítette magát, majd
könnyedén eltűnt otthona egy másik szegletében.
A kunyhóhoz vezető úton visszafelé találtam egy kis tonhalkonzervet a
fényképezőgépem táskájában, be is faltuk egy üveg sörrel egyetemben, ezzel
délután két órakor véget is ért a szórakozás, leszámítva, ha figyelembe
veszünk pár német - bocsánat, lett tanuló magyarázatait arról, amire
használni lehet késeiket.
Mark itt csendben magába fordult, ami annyit tett, hogy erősem
megmarkolta két kézzel a sörösüveget, és hosszasan nézte. Kurt érdeklődött

a legközelebbi tervünkről, amire előadtuk, hogy a Garambai Nemzeti Parkba
megyünk, és északi fehér rínókat fogunk keresni. Kurt bólintott, és tudatta: ő
pedig Ugandába készül még este.
Mark sörösüvegre kulcsolt kezei kifehéredtek. ő, mint a zoológusok
alapvetően, többre tartja az állatokat az embernél, de akkor én magam is
osztottam nézeteit. Ennek következtében, akár egy hegyi gorilla,
elmélkedéssel töltöttem a napot, és úgy mozogtam, ahogyan ők látják az
embereket, ráébredve, hogy ez az egyik legérdekesebb és legizgalmasabb
tevékenységünk. Később ráeszméltem, hogy az elmúlt órákat emberek
társaságában töltöttem, és ez irritáló módon teljesen összezavart.

Három nappal később azon kaptam magam, hogy egy termeszvár tetején
állva látcsövemmel egy másik termeszvárat szemlélek.
Tisztában voltam vele, hogy egy termeszváron állok, de elkeserített a dolog,
hogy amit látok, az nem egy északi fehér rínó, mivel vagy egy órája
közelítettünk hozzá a perzselő delelő nap alatt valami olyasminek a közepén,
ami csak Afrika lehetett.
A vizünk is kifogyott. Nemigen hittem a diétában, amelyről H. Rider
Haggard és Noël Coward írt cikkében, amit a The Egale-ben olvashattam, de
a szavanna kellős közepén, Afrikában szembesülni kényszerültem tanaikkal
a delelő nap alatt, kifogyott vízzel.
Bár én nem hittem Rider Haggard és mások diétáiban, egy kicsit
megijedtem. Amiért nem jó, ha a szavanna közepén kifogy a vízkészlet, az
az, hogy szükség van rá. Eleinte csak említést tesz a tested arról, hogy nem
lenne rossz, majd egy idő után nem is tud előhozakodni más témával. Mi
több, mérföldekre bárhonnan, nem emlékezve, hol hagytuk a Landrovert,
egyikünknek sem volt kedve elindulni.
Nem tudom, mennyire volt Mark vagy Chris rémült ekkor, mivel nehéz volt
rábírni őket - főleg Christ -, hogy valami összefüggőt mondjanak. Chris
Glasgowból származott, s az északi rasszok kiváló képviselője: szőke hajú,
világos bőrű, aki képtelen nagyobb boldogságot érezni egy DAT rekorder
cipelésénél, amihez egy döglött nyúlra hasonlító mikrofon van
csatlakoztatva, miközben átmasíroz a skót lápokon a csikorgó fogainak
koppanó szélben és esőben. Nem valami természetes egy ilyen lény a
szavannában. Egyre kisebb és kisebb köröket járva mind kevesebb és

kevesebb dolgot érzékelve a külvilágból olyan színekben játszott, mint a
rendőrlámpák. Mark vöröslött és morcos volt.
A két velünk hozott nő teljesen immúnis volt. Név szerint Kes Hillman-
Smith, a rínószakértő és Annette
Lanjouw, a csimpánztudós.

Kes Hillman-Smith elfoglalta a termeszváramat, és belenézett a horizontba.
Kes valójában a világ egyik első számú szakértője az északi fehér rínóknak,
ám abban nem bizonyult a legjobbnak, hogy a Skócia méretű nemzeti
parkban a huszonkét egyed pontos tartózkodási helyét meghatározza.
Lehet, hogy a méretekkel nem vagyok tökéletesen tisztában, mivel eltérő
információkat kaptam a Garambai Nemzeti Parkról. Egyikük szerint

mindössze 5000 négyzetkilométer, s ez esetben az az igazság, hogy ez
Skócia méretének csak töredéke, de még éppen elég nagy ahhoz, hogy
huszonkét rínót hatásosan el lehessen benne dugni.
Kes nagyon szkeptikus kezdetben a termeszdomb látványától, miszerint
annak egy világklasszis rínószakértő nagy hasznát vehetné, ám mivel ez volt
az egyetlen, ami a távolból a meleg fátyolán át olyan orrszarvúszerű
benyomást keltett, és amúgy is az utunkba esett, ő is jónak látta, ha
ráközelítünk.

Kate egy félelmetes nő, aki pont úgy fest, mint aki éppen most toppant le
egy kalandfilm képernyőjéről: szálkás, fitt, feltűnően szép, és általában ósdi
háborús ruhákba öltözködik, amelyek sorszámát egy golyó ellőtte. Úgy
határozott, hogy ideje kézbe venni a térképet, amely igen nagyvonalú mása
volt az igen nagyvonalú tájnak. Egyből kitalálta, hol lehet a Landrover, és a
könyörtelen valóság erre persze rá is cáfolt, majd több mérföld csellengést
követően kiderült, hogy mégiscsak ott van, csak eltakarja egy bokor és egy
teás termosz.
Mikor megújítottuk magunkat egy csészeféleség segítségével, virágozni
kezdett a sivatag, és az angyalok dalolni kezdtek, amint visszazakatoltunk és
-csörömpöltünk a bázisra, ami nem volt egyéb, mint egy kis, látogatóknak
fenntartott kunyhóköteg a Garambai Nemzeti Park peremén, egy folyóval
választva el attól. Pillanatnyilag a park kizárólagos látogatói voltunk, amely
- mint említettem - Skócia egy részével megegyező nagyságú. Ez igen
meglepő, mivel ez Afrika egyik leggazdagabb természetvédelmi övezete.
Zaire északkeleti részén terül el Szudán szomszédságában, s a nevét a
Garamba folyótól örökölte, amely keletről nyugatra átkígyózik rajta.
Szavanna, esőerdő és papírkészítő alkalmasságokon kívül jelenleg 53000
bölény, 5000 elefánt, 3000 víziló, 175 kongói zsiráf, 270 madárfaj, 60
különleges oroszlán s néhány óriás eland (amely egy hatalmas, spirális
szarvú antilopfaj) található benne. Onnan tudni, hogy vannak elandok, hogy
láttunk egyet. Utoljára az 1950-es években látott valaki. Nagyon meg
vagyunk elégedve az elért eredményünkkel.

A park elég ritkán látogatott, részben - gondolom én - az őrült bürokratikus
rémálmoknak köszönhetően, amelyek a Zairébe látogatót terrorizálják, ám
azért is, mert három nap szárazföldi útra van Buniától, a legközelebbi
reptértől, így csak a nagyon elszántak jutnak el ide.
Szerencsénk volt. A Garamba Rehabilitációs Project Igazgatósági
Főtanácsosa, Charles Mackie értünk jött Buniába egy golyóálló katonai
Cessna 185-tel. A kifutó, amelyen a gép landolt a park határában, nem volt
egyéb, mint egy mező, ahol csak remélni lehetett, hogy a gép megáll.
Drámai változás volt ez a Virunga vulkánok ködös hidegéhez képest - zöld
fű látszott a horizont minden irányában, forró, meleg volt a levegő, egy
Landrover közelített a szavanna poros útjain, elefántok hullámoztak a párás
fátyolon túl.

Aznap este étkezni mentünk abba a házba, amelyen Kes a férjével, Fraserrel,
a park menedzserével osztozik. A házat ők maguk építették egy bozótosban
a tó szélén. A ház egy hosszú, nyúlványos építmény tele könyvekkel, kitéve
az időjárás viszontagságainak - amikor esik, vízhatlan ponyvával takarják le
őket. A két év alatt, míg ezt a házat felhúzták, kicsiny vályogkunyhóban
laktak házi mongúzzal, amely porszívó gyanánt felásta a padlót férgek,
kutya, két macska és egy bébi után kutatva. Mivel a házuk teljességgel
nyitott, általában tele van állatokkal. Egy fiatal víziló például időközönként
megjelenik, hogy kiegye a növényeket a nagyszobai cserepekből. Gyakran
alszik a hálóban fejét a (második) gyermek mellé hajtva. Kígyók és
elefántok vannak a kertben, patkányok, amelyek felélik a szappankészletet,
és a termeszek gyakran megeszik a ház tartópilléreit.
Az egyetlen állatfaj, ami tényleg aggasztja őket, a krokodilok, amelyek a
folyó mellett élnek a kert végében. A kutyájukat egyikük falta fel.
„Kissé aggasztó - mondta nekünk Kes. - De életünket maximálisan
komfortossá kell tennünk a körülményekhez képest. Ha a városban laknánk,
épp annyira félhetnénk, hogy a gyerek busz alá szalad, elrabolják, mint így
egy krokodiltámadástól."
Vacsora után közölték, hogy amennyiben nagyon szeretnénk rínót látni,
előbb tudnunk kell, hol keressük. Ajánlották, hogy kérjük meg Charlest,
hogy vigyen fel a Cessnában másnap, és így talán ha az azt követő napon
arra járunk egy Landroverrel, megnézhetjük őket közelről. Régi, elemes
rádiójuk segítségével be is szervezték nekünk Charlest.

Charles úgy vezeti a repülőgépét, ahogyan anyám a kocsiját Dorset utcáin.
Amennyiben nem tudod, hogy évek óta megrögzötten minden nap ezt
csinálja, félelemmel teli makogásba kezdenél látványától ahelyett, hogy
üveges szemekkel mosolyogva hümmögnél: „kegyelmezzen!"
Charles egy vékony és enyhén izmos férfi, ráadásul szerény is. Néha arra
gondolsz, hogy elkövethettél valamit, amivel megbántottad, majd
felismered, a hirtelen csend oka, hogy nem tud semmit hozzáfűzni a
témához, és inkább hallgat. A repülőn, ahol viszont sok lenne a látnivaló, be
nem áll a szája, de szerencsére elnyomja a gépzaj.
Háromszor kellett elismételnie mielőtt elhittem, hogy nem álmodom: mint
kiderült, az előző légi bravúr oka az egy gólyafészekben található tojások
megszámlálása egy magasabb fán. Kicsit megstuccolta a fa tetejét, s behúzta
a kéziféket, amíg kinézett és számolgatott. A műszerfal folyamatos
„kegyelmezz"-t csörömpölt, amint a gép bukdácsolt az égben. Úgy látszott,
kétszer is elszámolta magát, mielőtt elégedetté lett a végeredménnyel,
visszahúzta a fejét az ablakból, megfordult, megkérdezte, jól vagyunk-e,
visszafordult, ismét kinézett az ablakon, majd végezetül a halál előtti utolsó
pillanatban visszaemelte a gépet a magasba.
A levegőből a szavanna olyan, mint egy szétfeszített struccbőr. Elhagytunk
egy kis csoport bólogató, bukdácsoló elefántot, akik a síkságon siettek át.

Charles a válla fölött ordítozta nekünk, hogy van egy projectjük a Garambai
Nemzeti Parkban elefántok edzésére, s ez az első látványos eredmény a
környéken Hannibál óta. Az afrikai elefántok intelligensek, de nagyon nehéz
őket betanítani, és a régi Tarzan filmekben indiai elefántokat használtak
nagy füleket ragasztva rájuk. A fő célja a projectnek az elefántok
vadászatellenes csoportjának felállítása, meg kellenek turista szafarikhoz is.
Ismételten a turizmus bevétele az egyik oka annak, hogy egy állatfaj túlélése
biztosítottnak látszik a terület veszélyeztetett vadjai közt.

Táguló körökben pörögtünk valami rinocéroszfélét keresve. Odaföntről
sokkal könnyebb megkülönböztetni őket a termeszváraktól, ha mástól nem,

hát a mozgási sebességüktől. Feltűnt egy.
És a fák mögött egy másik.
Valójában kettő is: anya és lánya, egész közel hozzánk ügető kődarabként
trappolva. Még sok száz láb magasságából is masszív tömegeknek
látszottak, s ez lenyűgöző. Amint kereszteztük ösvényüket rájuk közelítve,
az anya és lánya ügyet sem vetett ránk, s mikor az ellenkező irányból
megismételtük a manővert, úgy tűnt, háromváltozós fizikai kísérletet
mutatunk be a tömegvonzás szemléltetésére. Még egyszer rájuk startoltunk,
még közelebb, még lassabban, közvetlenül a nyomukban, és ez már inkább
katonai megmozdulásra hasonlított: légi fedezéket biztosítottunk a
monstrumoknak. Túlkiabálva a műszerek zaját megkérdeztük Charlest, hogy
nem zavarja-e a rínókat, ha így megstuccoljuk őket?
„Fele annyira sem, mint titeket - mondta. - Valójában egyáltalán nem. Egy
rínót semmi sem ijeszti meg különösebben, és csak a szagok iránt
érdeklődik. Megközelítjük őket, hogy megnézzük, egészségesek-e, hogy
beazonosítsuk őket stb. Már elég jól ismerjük őket, hogy észrevegyük, ha
szomorkodnak."

Kezdtem megint bizonytalan lenni az állatkertekben lakó és vadon
pisztergált állatok közötti különbségek megfogalmazásával, amelyek
látszólag végtelen térben mozognak, leszámítva a világ urainak kedvteléseit.
Vagy legalábbis az ők urainak. A következő rínó, amire ráleltünk, egy
mérfölddel arrébb lehetett, és egy hiénával foglalkozott. A hiéna óvatosan
körzött körötte, míg a rövidlátó jószág megpróbálta becélozni lehorgasztott
szarvaival. Egy rínó, ha valamit szemügyre akar venni, akkor előbb az egyik,
majd a másik szemével is meg kell néznie, mivel oldalt elhelyezkedő
látószerveivel nem lát előre. Charles rámutatott, hogy az állatnak már
meggyűlt a baja a hiénákkal: a fél farka hiányzott.

Ekkor kezdtem komolyan légibetegnek érezni magam, mert a gép ismét
felemelkedett. Az utazási célja csak a rínók helyének felkutatása volt, s a
huszonkét vadon élő példányból nyolcat sikerült bemérni. Holnap a
földszinten próbáljuk meg ugyanezt.
Akik nem ismerik a fehér rinocéroszt, azok leginkább a színét tartják
érdekesnek.

Nem fehér.

Még csak megközelítőleg sem. Sőt, meglehetősen szürke. És nem az a fajta,
amely egy kis jóindulattal elmegy fehérnek, hanem alpári, puszta
sötétszürke. Az emberek ebből azt a következtetést vonják le, hogy a
zoológusok perverzek vagy színvakok, de valójában nem erről van szó,
mindössze tudatlanok. A fehér (white) az afrikai nyelv „weit" szavának
félrefordítása, amelynek jelentése vastag (wide) s ez az állat szájára
vonatkozik, amely vastagabb, mint a fekete rínóé. Nagy szerencsére a fehér
rínó egy árnyalattal világosabb a feketénél. Amennyiben sötétebb lenne, az
emberek összezavarodnának, amiért kár lenne, hiszen annyi más dolog van a
világon, ami jobban meg tudja kavarni az embert, mint a rínó színe. Ilyenek
például a rínó szarvai.
Széles körben elterjedt a mítosz - valójában kettő is - a rínók szarvainak
felhasználhatóságáról. Az első szerint fokozza a nemi vágyat. Ez nem egyéb,
mint aminek első olvasatra tűnik: babona. Nem sok köze van az
orvostudományi ismeretekhez, mindössze ahhoz, hogy a rínószarv egy olyan
nagy, vaskos, kemény, felálló valami.
A második mítosz szerint létezik olyan ember, aki hisz az elsőben.
Ez az egész valószínűleg eredetileg egy újságíró ötlete lehetett, de még
inkább valami félreértés. Könnyű felismerni az ötlet forrását, ha felméred a
kínai variánst, amely szerint majomaggyal, verébnyelvvel, emberi
méhlepénnyel, fehér ló péniszével, nyúlszőrrel, és hím tigris szárított,
erotikus testtájaival (amely
előzőleg hat hónapig ázott jóféle európai brandyben) összekeverve
fokozhatja a nemi vágyat. A nagy, peckesen álló kemény dolgok, mint a
rinocérosz szarva természetes összetevője az efféle felsorolásoknak, bár az
már talán nehezebben érthető ebből a szövegösszefüggésből, miért is olyan
jó ötlet a szarvak lefűrészelése. Valójában semmiféle bizonyíték nincs arra,
hogy a kínaiak hinnének a szarv potencianövelő hatásában. Mindössze azok
hisznek benne, akik valahol azt olvasták, hogy valakik hisznek benne, s
ragaszkodni próbálnak mindenhez, ami jól hangzik.
Nincs ismert afrodíziás rínó-kürt kereskedés. (Ez, mint a legtöbb hasonló,
idejemúlt. Nem tudni, léteznek-e Észak-Indiában felhasználók, ám ha igen,
akkor csakis mások bosszantásából.) Sok szarv tradicionális gyógyszerré
lesz a távolkeleten, míg a kereskedelem nagyobb hányadának oka valami
még abszurdabb dolog: a divat. A tülkökből készített gyilkok rendkívül
divatosak Jemen férfi ékszerüzleteiben. Viseletté lesznek tehát. És most
nézzük a divathullám áldásos következményét.

Az északi fehér rínókat homály fedte a nyugat számára 1903-ig. Akkoriban
jelentős készletek voltak belőlük Csádban, a Közép-Afrikai Köztársaságban,
Szudánban, Ugandában és Zairében. De felfedezésük hatása katasztrófa,
mivel - sajnálatos módon - az északi rínó két szarvval bír, s ez duplán
érdekes a vadorzók számára. Az első, a hosszabb átlagban két lábnyi; a
világrekorder hihetetlen mérete hat lábnyi, s szomorlatos módon ötezer
dollárért el is kelt.
1980-ra ezer db kivételével az orvvadászok megszűntették őket. Még mindig
nem történtek komoly megmozdulások védelmük érdekében, s öt évvel
később a populáció elérte történelme mélypontját: 13-man maradtak a
Garambai Nemzeti Parkban. Nem lehettek túl messze a kihalástól.
1984-ig Garamba ötezer négyzetkilométere védetté lett kis számuknak
köszönhetően. A telep felügyelői képzetlenek, gyakran fizetetlenek, jármű és
felszerelés nélküliek voltak. Amennyiben egy orvvadász le akart gyilkolni
egy rínót, csak be kellett mennie a területre. Még a helyi zairók is irtották
őket, hogy szarvaikból gyűrűket készítsenek, amelyek - babona szerint -
megvédik őket a mérgektől és a gonoszoktól. Ám a legtöbb tülköt szudáni
nehézfegyveresek vitték el. Szudánba szállították őket, majd illegális
piacaikon árulták.
A garambai helyzet drámaian javult az 1984-es rehab. programot követően.
A jelenlegi személyzet 246 képzett fő, kocsikkal, könnyű repülővel, lokális
postarendszerrel és mobil katonákkal, akik rádiókapcsolatban állnak. Két
rínót ejtettek el 1984 májusában, közvetlenül a munka elkezdése után, s
azóta egyet sem. Az elejtőt elfogták és bebörtönözték, de később futni
hagyták. A jelenlegi helyzetben is elengednék. Sajnos. Más fajokat még
mindig irtanak, de legalább az elmúlt évek megmozdulásai már érezhetők.
Újabban egész sok kis rínó született, így a populáció felduzzadt
huszonkettőre. Huszonkettőre.
Elképesztő mellékhatása a helyzetnek: a jelenlegi értéke egy rínószarvnak,
amire azt kihajózzák Afrikából és egy köteg ízléstelen viseleti darabot
készítenek belőle pár gazdag, fiatal jemeni számára, hogy azok könnyebben
tudjanak felcsípni csajokat, több ezer amerikai dollár. Maga az orvvadász,
aki behatol a parkba kockáztatva életét, hogy kilőjön egy ma már védett
rínót, tizenkettő-tizenöt dollárt kap érte. Így a különbség a legritkább és
legfelségesebb állatok élete és halála közt kb. tizenkét dollár. Könnyű azt
kérdezni - én például ezt tettem -, miért nem fizetnek az orvvadászoknak,
hogy ne öljenek állatokat? A válasz persze igen egyszerű. Amennyiben a