Douglas Adams, Mark Carwardine - Utoljara lathato

a „New York, New York" alkalomhoz igazított változatát, a „Chicagó"-t, és a
„San Franciscóban hagytam a szívem"-et.
Két dolog volt különös. Először is nem csak a turistáknak szólt. A zenék,
amelyeket Kínában hallottunk, főként az első háromból kerültek ki a
rádióban, üzletekben, taxiban, vonatokon, és a nagy kompokon, amelyek fel-
alá szennyezik a Yangztét. Jellemzően Richard Clayderman előadásában. Ha
valaki valaha is eltűnődött, ki veszi a lemezeit, hát Kínában milliárdok
keltek el.
A másik furcsaság, hogy a zene számunkra teljesen idegen volt. Alapvetően
külhoni, de úgy adták elő, mintha kottából játszanának. Mindenféle
rögtönzött színezékkel látták el őket. Feltételezem, hogy az indiaiak
tapasztalhattak hasonlót, amikor George Harrison szitározni kezdett a
hatvanas években, majd később, rövidke élvezkedést követően mindenki
ugyanúgy tett; az indiai zene utánzat sosem vált népszerűvé nyugaton.
Amikor a kínaiak az „Auld Lang Syne" és a „Kis barna köcsög" megspékelt
verzióit hallgatják, valószínűleg mást hallanak, mint én, és nem tudtam
rájönni, mit. Kínában utazgatva egyre inkább felismertem, hogy a hangok a
legzavaróbbak. Ennek köszönhetően a bár sarkában üldögélve rájöttem,
hogy a delfinek hasonló problémával küzdenek: érzékelésük zavartatott.

Kezdjük ott, hogy a baiji delfin félig vak.| Ennek oka, hogy semmi látnivaló
nincs a Yangztéban. A víz olyan sűrű, hogy pár centinyi csak a látótáv, tehát
a használaton kívüli szemek elgyengültek.
Elég meglepő módon gyakran meg lehet állapítani az állat lakhelyének
változását a beállt evolúciós változások függvényében.
A baiji szemei gyengék, mint ők, maguk, | a fejük tetején találhatók, hogy a
föntről jövő fényt valamennyire érzékelhessék.

Más delfinek legtöbbje alacsonyabban hordja a szemeit, mert oldalra és
lefelé is látnak, és a fiatal baiji
szemei is oldalt találhatók.
Növekedtükkel kúsznak feljebb a szemei, és az izmok, amelyek
visszafognák őket, még csak meg sem próbálnak kifejlődni. Lefelé lehetetlen
látni.
Ezért lehetséges, hogy a Yangzte elváltozásait követhetjük nyomon a szemek
elmozdulásán. (Lehetséges, hogy a baiji eredetileg más folyóból érkezett, és
csak alkalmazkodott új lakhelyéhez, de ezt nem tudjuk biztosan. Bárhogy
történt is, a Yangzte egyre koszosabbá vált az idők során - hála az emberi
aktivitásnak.)
A baiji tehát más érzékszervekkel kell, hogy tájékozódjon. Hangokra
támaszkodik. Hihetetlenül éles a hallása, visszhangokkal „lát", kis
klikkeléseket bocsát ki tájékozódásképp azok visszaverődésére figyelve.
Más baijikkal sípoló hangokban kommunikál. Mióta az ember motorosította
magát, a baiji folyója rémálommá lett.
Kína infrastruktúrája igen gyér. Vannak utak, amelyek sehová sem vezetnek,
így a Yangzte (kínai nevén Chang Jiang - „hosszú folyó") az ország fő
útvonala. Állandóan hajókkal borított, de azok valaha vitorlások voltak.
Most a folyót folyamatosan szántják az öreg motorok hajtotta lapátok, az
utasszállítók, az óriás kompok, az uszályok meghajtói.

Mondtam Marknak: „Állandósult téboly lehet a víz alatt."
„Mi?"
„Azt mondtam, hogy nehéz úgy kommunikálnunk, hogy ez a banda
egyfolytában játszik, és a víz alatti tébolyda állandósult." „Ezen
gondolkoztál, amióta itt ülsz?" „Igen."
„Azt hittem, csak hallgatsz."
„Próbáltam elképzelni egy vak életét a diszkóban. Esetleg több, egymást
túlharsogó diszkóban." „Hát - szólt Mark - a delfinek hang alapján
tájékozódnak." „Éppen úgy, mint a süket a diszkóban."
„Miért?"
„A villódzó fények, tükrök, lézerek miatt. Állandóan zavarnak. Pár nap után
teljesen összezavarodsz, és ráesel egy kanapéra."
„Valóban ilyesmi történik. A delfinek folyamatosan zavartatottak a hajók, a
lapátok, a hálók által. A hallásuk alapvetően elég egy kis gyűrű
megtalálásához a fenéken, így komoly gond, ha nem ismernek fel egy hajót.
Persze ott vannak még a mérgező kémiai és egyéb szennyezések is,
amelyeket a gyárak eresztenek a Yangztéba."
„Tehát - mondtam - mit teszel, ha fél vakon, fél süketen egy diszkó
fényeiben élsz, a fejedre omló plafonnal, állandóan tárgyakba ütközöl, és a
koszt rossz." „Panaszt teszek a vezetőségnél." „De ők nem tehetnek."

„Nem, nekik bízniuk kell abban, hogy a vezetőség észreveszi a dolgot."

Kicsit később javasoltam az ún. vezetőség képviselőjeként, hogy talán meg
kéne hallgatni a jelen Yangztéjét a felszín alatt, hogy rögzítsük a zajokat.
Mivel korábban ez nem jutott eszünkbe, nem volt
velünk víz alatti mikrofon.
„Csak egy dolgot tehetünk - vélekedett Chris. - Van a BBC-nél egy bevett
szokás a víz alatti rögzítéshez. A mikrofont egy kondomba kell burkolni.
Van valamelyiktöknél?" „Hát, nincs."
„Semmi elfekvő készlet az úti poggyászban?" „Semmi."
„Akkor jobb, ha most elmegyünk bevásárolni."

Ettől kezdve hangképeken gondolkoztam. Két jól megkülönböztethető
hangja van Kínának, amennyiben nem számítjuk Richard Claydermant.
Az első a köpés. Mindenki köpköd. Bárhol vagy is, hosszasan kitartott,
szívással egybekötött krákogó nyálhangok törnek fel a torkokból
szusszanással a végükön, és ha szerencséd van, még egy ping! is követi ezt a
gyakori hangsorozatot. Minden szobában van legalább egy köpőcsésze. A
hotel aulájában egy tucat, stratégiai fontosságú helyen lévőt számoltam meg
belőlük a sarkokban és alkóvokban. Shanghai utcáinak minden sarkán van
köpőcsésze a betonban, cigarettacsutkákkal és vaskos, buborékos
köpetekkel.
Sok „Ne köpködj!" feliratú táblát is állítottak, de mivel ezek gyakrabban
kínaiul, mintsem angolul írottak, megkérdőjelezendő kozmikus értékük.
Megtudtam, hogy a köpködés közszemérem sértő. Ha egyszer
rákényszerültem volna, eljutottam volna ahhoz a ponthoz, hogy a kínai
ökonómia alapvető alapokat nélkülöz.
A másik hang a kínai biciklicsengő. Csak egy típus van belőle, és a
Tengersirály társaság állította elő, amely kínai fényképezőgépeket is gyárt. A
gépek szerintem nem a világ legjobbjai, de a biciklicsengőkkel nincs
különösebb baj, erős igénybevételre vannak tervezve. Nagyok, tömör,
csillogó króm dobok, és hosszú a lecsengésük, amelyekből minden utcára
jut.

Kínában mindenki biciklizik.

A saját autó fogalma ismeretlen, így a shanghai-i forgalmat trolik, taxik,
teherautók és biciklihangok okozzák.
Amikor először szembesülsz a belvárossal, eltűnődsz, véletlen nem a
vágóhídra kerültél-e? Biciklisek nyársalják a teret minden irányból.
Mindenki csilingel, tülköl, dudál, és senki sem látszik lassítani. Hirtelen
becsukod a szemed, hogy ne kelljen nézned az elkerülhetetlennek tűnő
hústrancsírozást, ami érthetetlen módon mindig elmarad.
És ez szinte hihetetlen. Kinyitva a szemed az egymást keresztezett biciklist
és teherkocsit látod, amelyek úgy haladtak át egymáson, mint a fénysugarak.
A következő alkalommal már nyitva hagyod a szemeid, hogy láthasd a
trükköt, de amint figyelni próbálsz, rájössz, hogy követhetetlen a tánc, a
hullámzó felületek, az egymáson áthatoló járművek sokasága a
hangzavarban.
A nyugati világban csöngetni alapvetően agresszív dolog. Figyelmeztetést
hordoz magában: „Tűnés!", „El innen!", vagy „Teljesen elment az eszed?".

Ha New York utcáin dudaszót hallasz, tudod, hogy valaki elunta az életét.
Kínában felismered, hogy másról van szó. Nem „El innen, seggfej!", hanem
csupán „Itt vagyok!". Vagy talán még inkább: „Itt vagyok, itt vagyok, itt
vagyok, itt vagyok...", mivel folyamatos. Ennek kapcsán ötlött fel bennem,
amint a zajos, népes utcákat jártuk kondomért, hogy a kínai biciklisták
visszhang útján tájékozódnak.
„Mire gondolsz - kérdezett Mark. - Szerintem sok furcsa gondolatod lehetett
Kínába érkezésünk óta." „Igen. Ha egy köteg csengető biciklista közé
kerülsz, tudod, hogy ki hol van. Megfigyelted, hogy nincs rajtuk világítás?"
„Persze."
„Olvastam valahol, hogy James Fenton író megpróbált kivilágítva tekerni a
kínai éjszakában, és a rendőrök lekapcsolták, majd levetették a lámpáját.
'Hová jutnánk, ha minden biciklis kivilágítaná magát?' - kérdezték tőle. Ezért
gondolom, hogy hang alapján tájékozódnak. A másik furcsaság a
kerekezőkben a belső békéjük."
„Micsoda?"
„Nem tudom, mi más lehetne. Különös könnyedséggel viselik az útjukat
keresztező buszokat. Elkerülik a találkozást, ami - nézzünk szembe a
tényekkel - nem sok kárt tenne a buszban, a kerékpáros pedig figyelemre
sem méltatja, hogy élete 9 milliméteren múlott." „Miért tenné? Megúszta."
„De épp csak."
„De éppen. Ez a lényeg. Szerintem figyelmeztetőek az ilyen jelenetek. A
kínaiakat nem érdekli a magánterület és a magánélet. Talán azt tartják
rólunk, hogy elmebetegek vagyunk."

A Barátság bolt ígéretes helynek tűnt kondom vásárlására, de nehézségeink
támadtak az érzékeltetéssel. Egyik pénztárostól a másikhoz mentünk a nagy,
nyitott pultnál, de senki sem tudott segíteni. Először oda indultunk, ahol
látszólag egészségügyi kellékeket árultak, de nem jártunk szerencsével. A
pálcika és könyvjelző árusnál eleve vesztes pozícióból indultunk, de
legalább volt ott egy fiatal eladó, aki beszélt angolul.
Megpróbáltuk értésére adni akaratunk, de ehelyett az ő nyelvi képességeit
sikerült megpróbálnunk. A notebookom segítségével rajzoltam egy
kondomot igen óvatosan, ügyelve a kis extra lufira a csúcson. A lány vállat
vont, és továbbra sem értette. Előhalászott egy fakanalat, egy gyertyát, egy
papírvágó kést, és igen meglepő módon egy kis, Eiffel torony makettet, majd
felvette az értetlenség testhelyzetét. Néhány közeli lány is segíteni próbált,

de a rajzommal nem tudtak mit kezdeni. Végül vettem a bátorságot és
elpantomimoztam, amiről szó van. Végre leesett a tantusz. „Ó! - mondta a
lány elpirulva - Ó igen!" Mindenkin értelemsugár látszott előtünedezni.
„Érted?" - kérdeztem. „Igen! Igen, értem!"
„Van belőle?"
„Nem - válaszolta. - Nincs." „Ó!"
„De, de, de..."
„Igen?"
„Megmondom, hová menjenek, rendben?"
„Köszönöm szépen. Köszönöm."
„Nanjing út 616. Ott kap. 'Gumiborítást' kérjen, oké?"
„Gumiborítást?"
„Gumiborítást. Azt kérjen. Van nekik. További jó napot!" - kuncogott
boldogan, eltakarva a száját. Ismét megköszöntük, és integetve, mosolyogva
távoztunk. A hírek gyorsan terjedtek a boltokban, így mindenki integetett.
Úgy tűnt, nagyon leköteleztük őket kérdésünkkel.
A Nanjing út 616 egy másik üzletsor volt. A „gumiborítás" cserben hagyott
minket, ezért ismét pantomimozni kellett.
Ekkor már határozottabb voltam. Az eladó, egy középkorú hölgy őszes hajjal
hátravonult, előrehozott egy csomagot, és letette a pultra.
Sikerélményünkben kinyitottuk a dobozt, amely fogamzásgátló tablettákkal
volt tele. „A gondolatmenet helyes - sóhajtott Mark -, az eredmény nem jó."
Újabb pantomim arról, hogy nem pontosan ezt szeretnénk. Ekkor már tizenöt
fős tömeg áll körül, néhány ismerős arccal a Barátság boltból.
Egyike a dolgoknak, amiket gyorsan felismersz Kínában, hogy számukra te
vagy az állatkert. Ha egy percig mozdulatlanul maradsz, körülállnak és
megbámulnak. Még idegesítőbb, hogy nem érdeklődőn, behatóan
tanulmányoznak, csak ott állnak előtted bambán, mintha kutyakaját
reklámoznál.
Végül egy fiatal, pástétom arcú, szemüveges tolakodott elő a tömegből, és
felajánlotta angol tudásának köszönhető segítőkészségét.
Ráálltunk a dologra, tudattuk, hogy kondomot, gumiborítást szeretnénk, és
hálásak lennénk, ha ezt tolmácsolná.
Csodálkozva nézett, majd elvett a pultról egy dobozt, és ezt mondta: „Nem
akarni gumiborítást. Ez lenni
jobb."

„Nem! - szólalt meg Mark. - Gumiborítást akarunk, nem pirulákat." „Miért
akarni gumiborítást? Pirula lenni jobb." „Mondd el neki" - mondta Mark.
„Delfinek hangjának rögzítéséhez kell - tudattam. - Vagyis nem is arra. A
Yangzte hangjait szeretnénk rögzíteni... a mikrofonra, rá, és..."
„Ó, mondd inkább, hogy dugni akarsz - dörmögte Chris. - És fékezhetetlen
vagy." A fiatalember ekkorra idegesen otthagyott minket, mi felismertük
vészesen komikus helyzetünket, és nem csodálkoztunk menekülésén. Még
mondott valamit a pultosnak búcsúzásképp. A pultos felsöpörte a tablettákat,
és végre előkerített egy csomag kondomot. A biztonság kedvéért kilencet
vettünk.
„Van arcszeszük is - mondta Mark -, arra az esetre, ha kifogynál belőle."

Egy üveg arcszeszt már megpróbáltam elsózni a hotelben, egyet pedig a szék
alá rejtettem a vonaton. „Tudod, mit csinálsz?" - érdeklődött Mark. Azt
hittem, alszik. „Igen, próbálok megszabadulni ettől az átkozott cucctól."
„Nem, itt többről van szó. Amikor az állatok új területre tévednek, nem érzik
otthon magukat, szagnyomot hagynak. Emlékszel a kunkori farkú lemurokra
Madagaszkárban? Szagmirigyek voltak a kézfejeiken. Megdörzsölik velük a
farkukat, hogy a szagukat szétszórják területük kijelöléseképp. Ugyanezen
okból vizelik le a kutyák a lámpapóznákat. Te is szagmintákat hagysz
Kínában. A régi szokásokat nehéz elfeledni."
„Nem tudja véletlen valaki - tudakolódott Chris, aki már vagy egy órája
bámult ki álmosan az ablakon -, hogy néznek ki a nanjingi kínaiak? Csak
hogy tudjuk, ha megérkeztünk."

Nanjingban pillantottuk meg először a folyót. Bár Shanghai a Yangzte
bejárataként ismert, valójában a Hungapu folyónál fekszik. Nanjing valóban
a Yangzte mellett található. Komor város, legalábbis mi annak találtuk.
Többé-kevésbé hatalmába kerített az idegenek megkülönböztetettsége. Az
emberek csúnyán átlátszatlannak találtak, és vagy bámultak, vagy elkerültek.
Ez emlékeztetett egy franciával való beszélgetésre a repülőn.
„Nehéz szóba elegyedni a kínaiakkal - mondta. - Részben a nyelvnek
köszönhetően, ha nem beszéled az övéket, de azért is, mert sokmindent
megéltek már. Biztonságosabbnak találják, ha elkerülnek. Ha beszélnek
hozzád, ha nem, közönyösek. Talán ahogy megismernek, nyíltabbá válnak,
de a közöny megmarad."

Amint a város közepére értünk, a Jing Ling nevű nyugati stílusú hotelhez, az
elutasító magatartás erősödött. Anonim konferenciahely volt az épület rejtett
támasz és tetőtartó elemekkel, amit én alapjában véve szívemből utálok, de
akkor olyan jól jött, mint egy oázis.
Mint patkányok, megindultunk biztonságérzetünkben a gin és tonik fellelő
helyre. Húsz perc ücsörgés után abban a váratlanul ismerős környezetben az
ablakon át bámulva szemléltük a város idegenek ellen való tűntetését; mint
űrhajósok, úgy éreztük magunkat az életet melegen támogató helyről
szemlélve az új bolygó felszínét.
Eljátszottunk az élvezetes gondolattal, hogy sosem lépünk ki ismét az idegen
felszínre, és megkezdjük saját létterünk védelmezését a biciklisták ellen.
Sajnálatos módon nem volt szabad szoba, így kint találtuk magunkat az
éjszakában ücsörögve, elmélkedve a delfinekről szennyes közegükben, meg
arról, hogy hogyan készítünk majd felvételeket.

Szennyezők negyede a Yangztén.
Egy nap szemerkélő esőben álltunk a Yangzténál, néztük a nagy, sodródó,
koszos tengert, amely komoran tört elő Kína mélyéből. Az egyetlen szín a

tágas panorámában valami szürkébe áttűnő mély barna a hosszú, fekete
foltok mellett, amelyeket a dízelmotoros förmedvények hagytak rá a folyóra.
Egy rózsaszín kondom képezte a kontrasztot Chris felvevő magnója végére
erősítve. Az alig hallott, nem látszott biciklisek suhanása távoli
patadobogásnak tűnt általa. Shanghaitól lenyűgözötten meleg otthoni
emlékek villantak fel bennem.
A folyó nem volt elég mély a partnál, hogy hangélményhez juthassunk, így
mi tovább indultunk a dokkok felé az egyre erősödő esőben. Fejünket ráztuk
a hangosan kiabáló kerékpárhajtású riksák miatt, akik még a lehetőségét is
elvették, hogy belemerülhessünk a víz hangjaiba.
Találtunk egy ideiglenesen kihalt utasszállító kompot.
A kompok igen nagy jószágok öt parkolósorral, fel és le tóduló
embertömegekkel, amelyek Richard Claydermant hallgatnak.



Az elhagyatott kompon az egyik ajtón át felkerültünk az emeletre, ahonnan
kilátás nyílt a folyóra, és ahonnan Chris reménytelenül próbálta a kis
rózsaszín bigyót a gombbal és a mikrofonnal belógatni a borongós vízbe.
Elkapta és meglengette a szél, majd végül ráesett a víztükörre. Volt alattunk
még egy szint, de nehézségekbe ütközött bejutni oda - zárt ajtók védték.
Végül megoldottuk a labirintust, és így néhány lábbal alacsonyabbról
szemlélhettük a folyót. A mikrofon még mindig nem akart alámerülni a
vastag, barna filmbe, amíg nehezéket nem kötöttünk rá: a hotelszobám
kulcsát. A kondom bevonatú mikrofon a mélybe kúszott, és Chris rögzíteni
kezdett. Hajó hajót követve robajlott a folyón. Főként húsz-harminc
lábnyiak, koromfeketék, és kis legénységük néha zavaró kíváncsisággal
nézett ránk, néha pedig sehogy. Minden ócskavas végén koros dízelmotor
lőtte felhőit a levegőbe és olaját a vízbe.
Miután eltöltöttünk pár percet, a komp legénységének egy tagja érkezett, és
kifejezésre juttatta meglepődöttségét, amiért ott látott minket. Ugyan nem
beszéltünk mandarinul, ám a „Mit képzeltek, mi a fenét kerestek itt?"
minden nyelven hasonlóképpen cseng.
A puszta gondolat, hogy el kell számolni magunkkal, megbénított.
Magyarázkodás helyett leültünk, amivel azt próbáltuk érzékeltetni, hogy
nem vagyunk beszámíthatóak. Ez bejött. Elfogadta, elindult, majd a
biztonság kedvéért a távolból figyelt minket. Végül Chris kihalászta az
úszóját, megtörölte, majd felmutatta neki. A matróz barátunk megpillantotta
a kondomot, és mindent megértett.
„Ó! - kiáltott fel. - Fiki fiki! - vigyorgott boldogan ki-be húzogatva a
középső ujját a másik, ökölbe szorított kezében. - Fiki fiki!"
„Igen - értettünk egyet. - Fiki fiki."
Feldobódva attól, hogy végre minden tisztázódott, elkotródott, néha vissza-
visszafordulva látva, amint a fejhallgatónkat adjuk körbe.
Amit hallottunk, az nem teljesen az volt, amire számítottam. A vízben jól
terjed a hang, és a hajók mély morajlását vártam. De a víz ennél is jobban
vezeti a hangot, így sok mérföldről begyűjtötte mindet. Hajócsavarok hangja
helyett a fehér hang teljes skálájához volt szerencsénk, amelyben lehetetlen
kivenni az összetevőket.

Szerencsére Zhou professzor létezett. És nem csak hogy létezett, de amikor
Mark őt indult keresni a Nanjing egyetemre (akkor beteg voltam) éppen bent
tartózkodott, és beleegyezett, hogy a Jing Ling hotelben vacsorázzon velünk
(amitől jobban lettem, mivel az egy jó étterem). Szívélyesen udvarias,
kedves, hatvanas ember volt. Elkalauzolt minket az ismeretlen étlapon, és
megmutatta a helyi specialitást, a Nanjing kacsát. Ez, mint kiderült, igen
hasonlít a pekingi kacsára. (Avagy beijingi kacsára, ahogyan most ismerjük -
vagy, hogy még pontosabbak legyünk, szecsuáni kacsára, amelyet éveken át
fogyasztottunk pekingi kacsa néven. Jutott nekünk elég a szecsuáni kacsából
Beijingben, mivel ott ezen név alatt eszik. A beijingi kacsát két fogásként
tálalják, és közülük a másodikkal nem érdemes vacakolni.) Következésképp:
a nanjingi kacsa igen hasonló a szecsuáni kacsához, leszámítva, hogy nem
szórják be fél incs vastag sóval. A professzor egyetértett abban, hogy ezáltal
közel sem olyan ízletes, de hát ettől nanjingi.
Zhou professzor köszöntött minket Kínában, meglepődött és örült is, hogy
delfineket látni jöttünk, és elmondta, mindent megtesz, hogy segítsen
nekünk, ám nem biztos, hogy ez sokat jelent. Kínában bonyolultak a dolgok
- szabadkozott. Megígérte, hogy felhívja a delfin fajfenntartókat
Tonglingban, hogy figyelmeztesse őket érkezésünkre, de nem fűzött sok

reményt ennek sikerességéhez, mivel saját ügyei miatt is már hetek óta
próbálkozik telefonálni.
Igazat adott nekünk. A Yangzte zajossága a delfinek egyik legnagyobb baja,
mert interferenciát okoznak a visszhangokban. A delfinek szokása mindig az
volt, hogy ha hajót hallottak, irányt váltottak, és követték azt. Most, ha hajó
alá kerülnek, összezavarodnak, és azonnal a felszínre jönnek, pontosan a
forgólapátok
felé.
Ezek a dolgok nagyon hirtelen jöttek. A Yangzte romlatlan volt évmilliókig,
de az elmúlt néhány évben drámaian megváltozott, és a delfin nem volt elég
alkalmazkodóképes.
A baiji létezése a közelmúltig nem volt köztudott. A halászok mindig
ismerték, de ők nem beszélgettek a zoológusokkal, és volt egy igen
fájdalmas periódus Kína történelmében, amikor persze senki sem beszélt a
tudósokkal, és egyszerűen szemüvegesek gyülekezetének tartották őket.
Ezt a delfinfajt a Dong Ting tóban fedezték fel először 1914-ben, amikor egy
amerikai látogató megölt egyet, és elvitte Smithsonianba. Egyértelműen
újfajta folyami delfinről volt szó, de nem tulajdonítottak ennek különösebb
jelentőséget.
Aztán, a kései ötvenes években Zhou professzor egy madaras
tanulmányútról tért vissza, hogy egy felcímkézetlen koponyával
szembesüljön. Ugyanarról a delfinfajról volt szó, de azt már nem a Dong
Ting tóban találták, ahol kihalt, hanem a Nanjing közeli folyóban.
Beszélt néhány helyi halásszal, akik elmondták, hogy néha felbukkannak. A
véletlenül kifogottakat eladták élelmiszernek. A halászok közelébe kerülni
nem valami hálás, hiszen sok száz hosszú, éles kampóval rendelkeznek.
Néhány tanulmány készült Nanjing környékéről, de egy darabig a kulturális
forradalom pontot tett a dolog végére. Újabb kutatások a hetvenes években
indultak, de kommunikációs nehézségekbe ütköztek Kínában, ahol helyi
titok maradt az állatfaj ritkasága és a helyzet kellemetlensége. Mindez 1984-
ben változott meg. Néhány földműves talált egy baijit Tonglingban, a folyó
felszínén úszva. Jelentették a Tonglingi Önkormányzat Agrár Bizottságának,
amely érdeklődést mutatott, és odaküldött valakit vizsgálódni.
Ezzel egy csapásra több dolog került felszínre. Mindenféle emberek ütötték
fel a fejüket, akik szintén láttak hajó által elgázolt delfint, befogottat, vagy a
szennyeződések által partra mosottat. Az összkép akkor vált figyelemre

méltóvá, amikor mindezek a momentumok egymás mellé kerültek. Kiderült,
hogy ez a delfinfaj nem csak ritka, de a kihalás szélén is áll.
Zhou professzort áthívták Nanjingból, hogy felmérje a szükséges teendőket.
Itt a történet egy szokatlanul drámai fordulatot vett, mivel amikor kiderültek
a teendők... Tongling lakói megtették azokat. Hónapokon belül összeállt egy
monstre program a delfinek védelmezésére a Yangzte folyóban, és most, öt
év elteltével a cél elértnek tűnik.
„Meg kéne nézniük - mondta Zhou professzor. - Jól állnak a dolgok.
Mindent megteszek a magam részéről, hogy felhívjam a bizottságot tudatni
az önök érkezéséről, úgyhogy addig pihenhetnek. Mit szólnak hozzá?"
Elmondtam, hogy részemről a pihenés rendben. Nagyon rendben.
„Biztos? Ó... tudtam. Pihenhetnek abban a tudatban, hogy nem számítanak
majd magukra. Ezért adok egy ajánlást is."
Egy alligátorfarm látogatásához kapcsolódó okokból üldözött minket a
rendőrség, ugyanis nem volt láthatási engedélyünk, ezért fogtunk egy taxit
Tonglingba, ami mindössze száz mérföldnyire volt. A taxisofőr nem volt
valami jó, és a taxi sem volt az, így igen feszült állapotban érkeztünk meg.
Az idegenek nem vezethetnek Kínában, és ennek oka van. A kínaiak
azoknak a törvényeknek megfelelően vezetnek és bicikliznek, amelyek
egyszerűen nem érthetőek a látogatók számára, és úgy vélem, ez nem csupán
a kresznek, de a fizikai törvényeknek is köszönhető. Kínai tartózkodásunk
végére megtanultam elfogadni, hogyha kétsávos úton haladsz egy másik
kocsit követve, és két teherkocsi közeledik szemből egymást előzve, a
sofőröd reakcióképpen előzésbe kezd. Valamiféle varázslatnak köszönhetően
végül minden jól alakul. Amihez mindezek után sem voltam képes
hozzászokni, az az a helyzet, amikor a teherautót előző teherautó mellett
haladva hasonló helyzetben lévő három másik gépkocsi közeleg. Isaac
Newton úr tudása feltehetőleg már korábban kétségbe lett vonva mint
burzsoá kapitalista kutyaütőé.

Tongling vágyat ébresztett bennünk a hasonlóan vidám Nanjing iránt.
Itt idézném a turistákat köszöntő brosúrát, amit a komor hálómban találtam a
hotelben: „Mint új, növekvő bányászváros, Tongling máris sok vasat nem
tartalmazó kohászati-, kémiai-, textil-, épület-, elektronikai alapanyagra,
vasra, fémre és szénre lelt; nagyobb mennyiség ezek közül a vasat nem
tartalmazó kohászati épület-alapanyagokból és kémiai anyagokból áll

rendelkezésre, amelyek máris elindították Tongling városát a fő kitermelő
központhoz vezető útján."
Tongling nem volt valami szép. Komor, szürke, barátságtalan hely volt, és én
azonnyomban tervbe vettem egy helyi arcszeszüzlet felkutatását.
Magammal vittem a brosúrát, találkoztam Markkal és Chrissel a hotel
vendéglőjében, ami szintén komor volt. Igen nyitottak voltunk a kínai étkek
befogadására, mondhatni felkészültek, néha akár rezzenéstelen arccal is
tudtuk szemlélni, amint az asztalra tettek dolgokat. Javarészt ízletes holmikat
kaptunk, sokuk kísértetiesen hasonlított a mi nyugati fogásainkra.
A tonglingi hotelben szervírozott élelmiszerek a kísérteties kategóriába
tartoztak, beleértve az Ezeréves
Tojásokat is. A megnevezést persze nem szabad szó szerint venni, hanem
inkább utalásként a hasonlóságra.
A tojások könnyedén fel vannak forralva zöld teában, aztán beteszik őket
egy doboz sár és szalma közé három hónapra. Akkorra a fehérje csillogó
zölddé és keménnyé válik, míg a sárga nagyon, nagyon zöld és lucskos lesz.
A hasonlóság az, hogy ezek után ínyencségként tálalják; ha otthon lelnél
rájuk a szekrényedben, tanácsot hívnál össze.
Küzdöttünk kicsit az étekkel, majd végül feladtuk a dolgot, újra átnéztük a
brosúrát, amelyben egy újabb üzenetre leltem: „Már eldöntetett, hogy vízi
rezervátum állíttatik a Lipotes vexillifer védelmezésére, ami egyfajta értékes,
ritka emlős a Yangzte folyóban, és 'Vízi pandának' lett keresztelve."
„Figyelted, milyen sört iszol?" - kérdezte tőlem Mark.
Az üvegre néztem. Baiji állt a címkéjén. Egy delfin képe volt még rajta, és
annak a latin neve: Lipotes vexillifer.
„Láttam egy másik hotelt a városba vezető úton délután - mondta Chris. -
Azt hittem, véletlen egybeesés, de Baiji hotel volt a neve. Sokkal jobban
nézett ki, mint ez a éjszakai raktár." Még ha rossz hotelben szálltunk is meg,
legalább jó helyen voltunk.

Egy nap telt el, mielőtt Zhou professzor levelének segítségével találni
tudtunk egy angolul beszélő idegenvezetőt és szerezni tudtunk egy hajót,
hogy véghez vihessük, amiért jöttünk: a Yangzte folyóhoz látogassunk baiji
delfinek után kutatva.
Ekkorra két-három naposra növekedett a csúszásunk eredeti tervünkhöz
képest, és másnap reggel indult a kompunk Whuanba. Így csak pár óránk
maradt, hogy megpróbáljunk látni egyet a legritkább vízi emlősből abban a

folyóban, aminek tükre alá helyezve kezeidet nem biztos, hogy tudod, hol
vannak.
A kis hajónk elrugaszkodott a kis, népes rakparttól, és a nagy kiterjedésű,
koszos barna folyónak tartott. Megkérdeztük az idegenvezetőt esélyeinkről.
Vállat vont.
„Tudják, mindössze kétszáz baiji van kétezer kilométeren. És a Yangzte igen
széles. Azt hiszem, nem jók."

Egész soká úsztunk a vízen a szemközti part felé tartva, ami két kilométerre
lehetett. A víz már sekélyebb volt, ami annyit jelentett, hogy kisebb volt a
forgalom. A delfinek is a parthoz tartottak valami okból, pedig ily módon
könnyebben akadnak fel halászhálókon, amelyekből jó párral találkoztunk,
és a partról lógtak be bambuszrudakkal. A halpopulációk hanyatlanak a
Yangzte-ban, ráadásul a delfineknek a sok zaj miatt nehezebb a dolguk az
észrevételükben. Úgy vélem, egy hallal telt háló könnyen veszélybe sodorhat
egy delfint.

Elértünk egy relatíve csendes helyet a part mellett, és a kapitány kikapcsolta
a motort.
Ho úr elmagyarázta, hogy ott talán érdemes várni. Nemrégiben láttak arra
delfineket. Ez pedig azt jelenti,
hogy vagy már továbbálltak, vagy még nem. Mivel ez magában foglalt
minden lehetőséget, csendben ülve
vártunk.
A Yangzte méretei akkor válnak nyilvánvalóvá, ha hosszasan figyeled.
Melyik részét? Hol? Végtelenségében nyújtózott előttünk, mellettünk, és
egyáltalán, minden irányban. Borzoló szellő érkezett,

felpaskolta a felszínt, és pár percnyi megfigyelés után a szemeink jojózni
kezdtek. Minden kis fekete árnyat a vízen annak vélsz, aminek vélni akarsz,
és nekem még arról sem volt fogalmam, hogy mit kéne látnom.
„Tudod, meddig tartózkodnak a felszínen?" - kérdeztem Markot. „Igen..."
„Nos?"
„Nincs jó hírem. A delfin dinnyéje, azaz a homloka töri át először a felszínt,
amikor kifúj, aztán a kis uszonya emelkedik ki, és újra lesüllyed." „Ez
meddig tart?"
„Egy másodpercnél rövidebb ideig."
„Ó - gondolkodtam el. - Nem hiszem, hogy látni fogjuk, igazam van?"
Mark letörten nézett. Egy sóhajjal kinyitott egy baiji sört, és egy igen
komplikáltat slukkolt belőle, hogy közben ne kelljen levennie a szemét a
vízről. „Legalább uszonytalan barna delfint láthatunk" - mondta. „Azok nem
olyan ritkák, mint a delfinek, ugye?"
„Nos, bizonyosan veszélyeztetettek a Yangzte-ban. Úgy vélik, négyszázan
lehetnek. Ugyanezekkel a problémákkal küszködnek itt is, de Kína
partvizeinél és Pakisztán távoli, nyugati részein is fellelheted őket, így mint
faj már nincsen abszolút veszélyben. Talán sokkal jobban látnak, mint a
baiji, és ez valószínűsíti, hogy a jelenlétük rövidebb idejű. Nézd csak! Ott
egy! Egy uszonytalan barna delfin!"
Még éppen látható volt, hogy a sötét test visszaesik a vízbe, majd eltűnt.
„Barna delfin! - kiáltotta nekünk Ho úr. - Látták?"
„Köszönjük, észrevettük" - tudatta Mark.
„Honnan tudja, hogy uszonytalan barna delfin volt?" - kérdeztem teljesen
lenyűgözve. „Nos, valójában két dologból. Először is abból, hogy láttuk.
Átugrott a víztükrön. Az uszonytalan barna delfin csinál ilyet. A baiji nem."

„Úgy érti, ha lát egy delfint, akkor az barna?" „Többé-kevésbé." „Mi a
másik ok?" „Hogy nem volt uszonya."
Eltelt pár óra. Néhány száz yardnyira tőlünk nagy teherhajók és uszályok
szántották a folyót. Olajfilm úszott el. Mögöttünk a halfészket a szél
paskolta. Arra gondoltam, hogy a „veszélyeztetett fajok" kifejezés frázissá
lett, és elveszítette a valódi tartalmát. Túl gyakran halljuk ahhoz, hogy
reagálni tudjunk rá.
Amint a szelet néztem, amely a Yangztét ráncolta, felismertem erőteljes sokk
formájában, hogy valahol alattam vagy köröttem intelligens állatok
tartózkodtak, amelyek kommunikációs világát, nem valószínű, ha valaha is
felfogjuk, és egy mérgezett, elsüketítő közegben élnek, életüket nagy
valószínűséggel folyamatos káoszban, éhségben, félelemben és
fájdalmakban múlatva el. Nem láttunk delfint a szabadban. Tudtuk, legalább
a rabságban élővel szembesülünk majd a Wuhani Hidrobiológiai Intézetben,
mindazonáltal csalódottak voltunk és deprimáltak, amikor kora este
visszaértünk a hotelbe. Hamar felfedeztük, hogy Zhou professzornak sikerült
az embereket figyelmeztetni érkeztünkre, és az a csapás ért, hogy a
Tonglingi Önkormányzat Tonglingi Baiji Fajfenntartási Bizottságának egy
tucat alkalmazottja delegált minket.
Kissé elkábulva ettől a váratlanul formális figyelemtől betessékeltek minket
sörözni a hotel egy nagy fogadójába egy hosszú asztalhoz. Egy kicsit
aggodalmaskodva ültünk egy tolmács mellett, akit erre az alkalomra
kerítettek, és a bizottság tagjai óvatosan igazgatták magukat.
Egy percig csendben ültek, csinossá ápolt kezeikkel egymáson, majd
távolról ránk néztek. A fejem egy ideig úszott egy darabig az ideológiai
vallatás gondolatától hallucináltan, mielőtt felismertem, hogy az általuk
képviselt magatartás inkább azt jelentette, hogy ők legalább annyira félnek
tőlünk, mint mi tőlük. Egyikük-másikuk szürke, tunikaszerű ruhában volt,
valaki maoista kékben, a többiek hétköznapiban. Életkoruk a közép
húszastól a közép hatvanasig tartott.
„A bizottság köszönti önöket Tonglingban - kezdte a tolmács -; megtisztelő a
látogatásuk." Bemutatta őket egyesével, mindenki biccentett egyet felénk
kissé ideges mosollyal. Egyikük a bizottság alelnöke volt, egy másik a
szövetségi főtitkár, a következő a bizottsági főtitkár és így tovább.
Megrökönyödve ültem abban a tudatban, hogy egy gigantikus félreértés
áldozatai lettünk, és elkeseredetten próbálkoztam intelligensnek látszani,
valamint nem elárulni, hogy egy vakációját töltő, sci-fi paródiaíró vagyok.

Mark ugyanakkor könnyedén viselte a helyzetet. Tömören elmagyarázta,
hogy kik is vagyunk, a sci-fi paródiás részt kihagyva, körvonalazta a
projectünk természetét, elmesélte, hogy miért vagyunk baijiban, aztán egy
intelligens nyitó kérdést intézett hozzájuk az épülő rezervátumról. Én
pihentem. Hiszen tisztában voltam vele, hogy a nagy bizottságokhoz való
intelligens kérdések intézése olyanokhoz, akik nem beszélik a nyelvét, az
életét jelentette.
Tudatták velünk, hogy a delfinrezervátum az, amit ők „féltermészetes
rezervátum"-nak hívtak. A célja rákényszeríteni az állatokat egy védett
területen való életre a természetes közegben való életmód mellett.
Tongling egy kis ága, Datonggal szemben álló, könyök alakú kanyarulat. Két
háromszög alakú sziget található benne, amelyek között vízcsatorna áll. A
csatorna másfél kilométer hosszú, öt méter mély, és negyventől kétszáz
méter mély, valamint az lesz a delfinek jövőbeni féltermészetes rezervátuma.
Bambuszbokrok és fémgátak készülnek a csatorna mindkét végén,
amelyeken át állandóan friss víz érkezik a folyóból. Sok munkálat és
tervezés történik a cél érdekében. Egy hatalmas kórház és számos medence
készül az egyik szigeten a sérült, félhalott delfinek számára. Egy hal-farm
pedig a másikon, etetés céljából.
A project teljesen átfogó.
Nagyon-nagyon drága, tudatta a bizottság ünnepélyesen, és egyáltalán nem
biztos, hogy beválik. De meg kell próbálniuk. A baiji igen fontos számukra,
és kötelességük megvédeni ezért. Mark tudakolódott afelől, hogy hogy a
pokolba teremtették elő a pénzt. Lehetetlenül gyorsan történt ugyanis a
dolog.
Igen, mondták, gyors munkára volt szükség.
Sok forrásból szedték össze a pénzt. Jelentős összeg érkezett a
kormányzattól, és további összegek a helyi önkormányzattól. Sokan
adakoztak a helyi lakosok és vállalkozások közül is.
Kicsit huzakodva azt is elmondták, hogy meglátogatták a közkapcsolatokat
is, és örömmel vennék az ehhez fűződő megjegyzéseinket. A kínaiak igen
keveset tudnak az efféle dolgokról, de mi, nyugatiak bizonyosan szakértők
vagyunk.
Először, mesélték, rábeszélték a helyi sörfőzdét a baiji termékjegy
használatára. Próbáltuk már a baiji sört? Jó minőségű, és Kínában nagy
tiszteletben áll. Aztán mások következtek. A bizottság belépett a... Itt egy

szótári probléma következett, ami a fordítóval egy kisebb megbeszélést
eredményezett, mielőtt a megfelelő szó előkerült.
A bizottság belépett a licenc szerződésbe. A helyi cégek pénzt adtak a
projectnek, cserébe ők a baiji szimbólum használatára kötelezettek, ami
összességében megfelelő publicitást hoz a baiji delfinnek. Így már nem csak
Baiji Sör, de Baiji Hotel, Baiji cipők, Baiji Cola, Baiji komputerizált
súlyemelő gépek, Baiji WC-papír, Baiji foszforos fertőtlenítő, és Baiji
Bentonit is létezik. A Bentonit számomra még új volt, és meg is kérdeztem,
mi az.
Megtudtam, hogy egy bányászati termék, amelyet a fogkrémekben
hasznosítanak, vas és acél
ötvözéséhez, és a disznók eledelének is komponense. A Baiji Bentonit egy
igen sikeres termék.
Szerintünk, kérdezték, helyes volt a nemzetközi kapcsolatok megkeresése?
Elmondtuk, hogy ez teljességgel megdöbbentő, és gratuláltunk nekik.
Ennek a válasznak köszönhetően kielégültek, mint tolmácsolták, hogy a
nyugati szakértők is
hasonlóképp vélekednek az ilyen dolgokban.
Igazán zavarba hoztak. Nehéz lett volna bárhol abban a nyugati világban
ilyen sebességgel teremteni elő pénzt, ahol a képzelőerő és a közösségi
kivitelezés még nagy probléma. Ámbár a bizottság értésünkre adta reményét,
miszerint Tongling most először nyílik meg a látogatók számára, mivel a
féltermészetes delfinrezervátum idegenforgalom csalogató lehet, a
turistáknál pedig pénz van, és egészen bizonyos, hogy nem ez volt az
alapmotiváció.
Végezetül ezt mondták: „A terület lakói keresnek - természetesen -, de a
tervek behatóbbak, így a delfin fajta védelme, és generációnk alatt a
kihalásuk meggátolása is köztük szerepel. Kötelességünk a védelmük. Mint
tudjuk, csak kétszáz ilyen fajú állat létezik, és igen veszélyeztetettek, és ha
eltűnnének, bűnösnek éreznénk magunkat az elkövetkező generációkkal
szemben."
Elhagytuk a termet, először érezve feldobódottságot Kínában. Úgy tűnt,
találkozásunk minden dagályos, idétlen formalitása után most először
kaptunk teljes bepillantást a kínaiak gondolkodásába. Természetes
kötelességüknek vették ennek az állatnak a védelmezését magáért és a világ
jövőjéért egyaránt. Ez volt az első alkalom, hogy túlnőhettünk saját
feltételezéseinken, és kicsit belepillanthattunk másokéba. Rendeltem még

egy Ezeréves Tojások-at azon az estén, és elhatároztam, hogy kipróbálom, és
élvezni fogom őket.

Ez az ember túl öregnek találta magát a lefényképezéshez. Nem tudtuk, hogy

ez személyes hiúság-e, vagy pedig tilos megöregedni Kínában, de mi mégis
lefényképeztük.

Ritka, avagy közepesen ritka?

Richard Lewis egy olyasvalaki, aki kidolgozott egy tökéletesen
működőképes módszert arra, hogy feltett kérdéseire csattanós válaszok
érkezzenek.
Vezeti a maga kis Landroverjét (nos, valójában nem a sajátját, hanem azt a
példányt, amelyet volt valaki olyan őrült, hogy kölcsönadott neki), amit
máskülönben csakis ínyencségnek titulálhatunk a mauritiusi utakon, amelyek
eredetileg nem ínyenceknek készültek. Keskenyek, semmi sem fogja meg a
nekik rontó szeleket, s leginkább kifutópályára hasonlítanak: hirtelen
végződnek hat incses dobbantókban. Richard veszélyesen oldalazva dirigálja
ínyencségét, s mikor feltesz egy kérdést, feléd fordul, megvárja válaszod, s
csak azután néz ismét az útra. A morális terror talán nem a legmegfelelőbb
módszer, hogy rövid válaszokat legyél képes adni, de kétségkívül hatásos.
Nekünk egész jól ment a dolog. „Milyen volt a repülés?,, ('Klassz!'),
„Milyen volt az étel?" ('Klassz!'), „Ugye, fáradtak vagytok?" ('Nem,
klasszul!'), ám ekkor jött az, amit ő elismerően - hogy úgy mondjam -
csámcsogásnak titulált.

„Miért jöttetek ilyen messzire, Mauritiusra, csak nem azért, hogy találjatok
valami ócska, lekattant vegetáriánus denevért?" A Landrover ijesztő
kanyargásba kezdett.
Egyik dolog, amit Richard Lewisról tudni kell, s valóban érdemes róla tudni,
hogy ornitológus. Amikor ezzel tisztában vagy, minden más mellékessé
válik.

„Egyszerűen nem tudtam kitalálni - tiltakozott megfordulva székén
szónoklatába kezdve -, hogy miért pont Rodrigezbe igyekeztek. Talán
vegetáriánus denevérért? Mert ott nem túl ritka jelenség." „Nos, ez relatív -
tiltakozott Mark. - Talán nem túl ritka mauritiusi mércével, ám ez a
legritkább vegetáriánus denevér a... " „Mi a csudának nem maradtok
Mauritiuson?" „Nos..."
„Egyáltalán mit tudtok Mauritiusról? Mi mindent?"

„Nos - szólaltam meg ekkor -, tudom, hogy... ööö egy teherautó közeleg..."
„Ne is törődj vele! Ez az én dolgom. Mit tudtok egyáltalán Mauritiusról?"
„Tudom, hogy eredetileg hollandok népesítették be, s mikor azok eltávoztak,
a franciák foglalták el, akik később alulmaradtak a britekkel szemben a
napóleoni csatákban. Így az ex-brit társaság része a mai népeknek. A
lakosság franciát vagy kreolt beszél. A törvény alapjaiban angol, és nektek
ööö a bal oldalon kellene vezetnetek... "
„Rendben, tehát elolvastad az útikalauzt. De tudsz-e valamit az itteni
madarakról? Ismered egyáltalán a rózsaszín galambot? hullámos
törpepapagáit? Hallottál már a mauritiusi vörös vércséről?"

„Igen, de..."

„Akkor minek mentek arra a hülye Rodrigez szigetre pár ocsmány
vegetáriánus denevérért? Itt is van belőlük egy köteg a központi
tenyészetnél, amennyiben annyira vágytok egyre. Meg van sok egyébb
ocsmányság is. Jobb ha maradtok, itt van néhány igazi cucc. Jézus!"
Hirtelen nem várt pofont kaptunk a talajtól, s komoly energiával kellett
markolni a kormányba, nehogy a szemközti teherautónak rontsunk.
„Megmondom a frankót - mondta ismét megfordulva. - Meddig maradtok?
Két hétig?" „Igen" - válaszolt Mark sietősen.
„Úgy tervezitek, hogy itt elüttök két napot, majd átröpültök Rodrigezre,
hogy ott kb. tíz napot töltsetek el
a világ legritkább vegetáriánus denevérét keresve?"
„Igen."
„Rendben. Ezt fogjátok tenni az helyett. Itt maradtok tíz napig, s
Rodrigezből elég lesz kettő. Rendben?" „Két nap elég lesz?"
„Igen."
„Honnan tudod?"
„Mert megmondom pontosan, hogy hol találtok. Tíz perceteket fogja
igénybe venni. Csináltok pár képet,
aztán uzsgyi!"
„Ó!"
„Akkor maradtok, ugye?"
„Ööö... "
Kész örökkévalóságig hintáztunk az úton, többé-kevésbé annak közepén.
Egy újabb teherkocsi tűnt fel előttünk önkívületében villogtatva. Richard
még mindig ránk meredt. „Egyetértetek? - ragaszkodott. - Maradtok?" „Igen!
Igen! Maradunk!"
„Rendben. Oké. Én is ezt tenném. És Carllal is találkoznotok kell. ő
csodálatos, ám teljességgel őrült.
Jézus!"

A csodálatos, ám teljességgel őrült Carl Jones egy magas walesi a maga késő
harmincas éveiben, és vannak, akik megesküdnének rá, hogy az ő
teljességgel perverz, teljességgel vak eszementsége a fő oka a mauritiusi
ökológia teljes megsemmisülésének. Carl volt az, akivel Mark felvette a
kapcsolatot az utazások lerendezése ügyében, s az első pillanattól teljesen
nyilvánvaló volt, amikor Mauritius földjére léptünk, hogy őt fogjuk leszúrni
mindenért. Amikor a bevándorlási hivatal tisztviselőjének azt mondtuk a

reptéren, hogy találkozunk „valakivel, akit Carl Jonesnak hívnak valahol,
amit Fekete folyónak hívnak", ő váratlan, elbátortalanító hisztérikus
kacagásban tört ki, s megpaskolta a hátainkat. Amikor Carllal Richard
házában találkoztunk, dühödt tekintettel üdvözölt, besodródott az ajtófélfa
mellett, és így morgolódott: „Utálom a média embereit!" Aztán felfedezte a
magnónkat, és szendén elmosolyodott.
„Ó, be van kapcsolva?" - kérdezte. „Nem, pillanatnyilag nem." „Kapcsolják
be gyorsan, kapcsolják!" Bekapcsoltuk.
„Igazán gyűlölöm a média embereit! - ordította. - Rögzítették? Mit
gondolnak, jó lett a minősége?"
Rámeredt a magnóra, hogy megbizonyosodjon, az tényleg felvesz.

Hamar felismertük, hogy egy csapat szenvedélyesen megszállott ember közé
kerültünk. Carl és Richard fő szenvedélye a madarak. Különleges hévvel
szeretik őket, egész életük munkásságát nekik szentelték, gyakran
borzasztóan rossz kondíciók és fizetés mellett, hogy megmentsék őket a
kipusztulástól és a környezetet, amiben élnek. Richard a Fülöp szigeteken
szerezte gyakorlatát a majomvadász sasok megvédésével, amelyek akkorák,
hogy inkább néznéd őket landoló vadászgépeknek, mintsem fákon fészkelő
lényeknek. 1985-ben érkezett Mauritiusra, ahol a teljes ökoszisztéma híresen
nevezetes szépséges gazdagságáról és kétségbeejtő helyzetéről.

Mániákusan dolgoznak, ami zavarba ejtő, amíg fel nem fogod a probléma
súlyát, és annak fokozódási ütemét. Ökológiailag mondva Mauritius háborús
terület, és Carl, Richard, valamint mások - beleértve Wendy Strahmot, egy
hasonlóképp megszállott botanikust - mint műtősök tevékenykednek a
frontvonal mögött. Rendkívül kedves emberek, gyakran kimerültek a sok
törődéstől. Türelmetlenségük gyakran fekete humorban tör ki, mert olyan
sok kritikus helyzettel szembesülnek, hogy a nagyon, égetően fontos
helyzetre már nem jut idejük.
Munkájuk főként Carl állattenyészetére fókuszálódik a Fekete folyó
falujában, és Richard másnap odavitt minket.

A hat láb magas kőfal előtt fékeztünk, majd beléptünk.
Bent egy nagy homokos udvar volt kis fa épületekkel és odúkkal. A meleg
levegő megtelt éles csapkodásokkal és búgásokkal, valamint erős szagokkal.
Néhány igen-igen nagy teknős száguldozott a szabadban, talán annak
köszönhetően, hogyha szökni próbálnának, könnyű legyen őket hozzávágni a
kerítéshez.

„Íme - szólt Richard egy nagy kalitkára mutatva, ahol lerobbant esernyők
lógtak lefelé -, rodrigezi gyümölcs denevérek. Most, hogy látták őket,
megnyugodhatnak. Később majd jobban szemügyre vehetik, de
előrebocsátom: unalmasak. Semmiségek ahhoz képest, amik itt vannak.
Például rózsaszín galambok... Itt található a világ néhány legritkább,
legszexisebb madárfaja."

„Kíváncsiak a kuriózumokra? Megnézem, Carl bent van-e? Neki kéne
megmutatnia." Gyorsan körbevitt minket, de Carlt nem találtuk. De volt ott
valaki, aki epedezve szerette. Richard intett nekünk.

„Ez Pink" - mondta. Megnéztük.
Pink két mélybarna szemével feszülten figyelt ránk. Ficánkolt kicsit az
ágába kapaszkodva, és persze alapvetően irritálta ottlétünk.
„Pink egy mauritiusi kestrel - mesélte Richard -, de nagyon furcsa."
„Tényleg? - csodálkozott Mark. - Nem tűnik annak."
„Miért, milyennek találod?"
„Egész kicsinek. Csillogó barna tollak borítják a szárnyait, matt barnák és
fehérek a mellkasát, látványos karmai vannak... "
„Más szavakkal madárnak néz ki."
„Nos, igen..."
„Megrémülne, ha tudná, hogy ezt gondolod róla."

„Ezt hogy érted?"
„Nos, a tenyészmadarakkal az egyik gond az, hogy néha irtani kell őket,
amit a madarak nemigen értenek. Amikor egyikük tojásból kel ki, nincs
igazán tiszta képe a világról, és az első dologba beleszeret, így Pink esetében
az Carl volt. Ez a 'bebélyegződés', és egyben törölhetetlen is. Amint eldönti,
hogy ember... "
„Tényleg azt hiszi magáról?" - kérdeztem.
„Ó, igen. Carlról úgy tartja, hogy az anyja, és többé-kevésbé követi is. Nem
valami brilliáns, de logikus gondolatmenet. Teljesen elkerüli a többi kestrelt,
nem foglalkozik velük, számára csak egy madárfaj ők. De ha Carl jár arra,
teljesen begerjed. Ez persze gond, a bebélyegzett állatot nem teheted ki a

vadonba, mert nem tudna magával mit kezdeni. Nem fészkelne, nem
vadászna, csak várná, hogy étterembe vigyék, meg ilyesmi. Vagy legalábbis
elvárná, hogy etessék. Életképtelen lenne. Ugyanakkor a madárházban
fontos szerepe van. Látható, hogy a madarak, amelyeket mi költöttünk ki,
nem ugyanakkor érik el a szexuális érettségüket, így amikor a nőstények
tüzelnek, a hímek még nem tudnak mit kezdeni velük. A nőstények
nagyobbak és sokkalta harciasabbak, és gyakran legyőzik a hímeket. Amikor
ez megesik, spermát gyűjtünk Pinktől, és... " „Az hogy csináljátok?" „Egy
kalapban." „Kalapot mondtál?"
„Igen. Carl felteszi a speciális kalapját, amely egy kicsit fura alakú és
műanyag karimájú, Pink megőrül
Carl irányú szexuális vágyától, és szétszeretkezi a kalapját."
„Micsoda?"
„Beleélvez a karimába. Azt használjuk a nőstény megtermékenyítésére."
„Különös módszer az anyává tételre."
„Különös a madár is. De jól használható a pszichológiai zavar ellen."

Carl egyik legnagyobb hibája a mauritiusi tenyészközpont felállítása volt.
Talán egyben a leglátványosabb és legbriliánsabb is.
„Kiskoromban mindenki úgy vélte, kész csőd leszek, ha egyszer megnövök -
mesélte később, amikor előkerült tetemes késése után. - Teljesen leírtak,
reménytelen esetnek számítottam. Soha semmit nem tettem, semmi sem
érdekelt. Pontosabban semmi az állatokon kívül. A walesi iskolában nem
találták helyénvalónak, ha valakit csak az állatok érdekeltek, de én tartottam
belőlük vagy ötvenet - apám nagy örömére a kertben, ketrecekben. Voltak ott
borzok, rókák, görények, baglyok, sólymok, csókák, meg minden egyéb.
Még az iskolás években sikerült fogságban kestreleket szaporítanom. Az
igazgatóm szerint szép dolog volt az érdeklődésem, ugyanakkor semmire
sem jó, mert a tanulmányi eredményemen sokat rontott. Egy nap behívott az
irodájába, és ezt mondta: 'Jones, ez nem mehet így tovább. Az egész életed
rácsok mögé nyúlkálással telik. A sulira nem marad időd. Ez katasztrófához
vezet. Mihez tudsz majd kezdeni magaddal?' Erre azt válaszoltam - és még
Walesben!, hogy a trópusi szigetekre akarok menni madarakat
tanulmányozni. Mire az igazgató kijelentette: 'Ehhez gazdagnak kell lenned,
vagy intelligensnek, de te egyik sem vagy.' - Ezt én bátorításnak vettem."
„Letettem pár vizsgát, és diploma előtt Oxfordba utaztam Tom Cade
professzorhoz, a világ legtekintélyesebb solymászához. ő mesélt arról,

hogyan fogtak be, szaporítottak, majd engedtek szabadon sólymokat
Amerikában."
„Olyan hihetetlennek tűnt. Hihetetlenül izgalmasnak. Léteznek emberek,
akik tesznek valamit. Megtudtam azt is, hogy az Indiai óceánban,
Mauritiuson él a világ legritkább sólyomfajtája, a mauritiusi kestrel, és
éppen a kihalás szélén áll, de egy tenyészközponttal talán meg lehetne
menteni a fajt. Hirtelen belém nyilallt, hogy gyerekkoromban a kertben pont
azzal foglalkoztam, ami most a túlélést jelenthetné." „Teljesen rabul ejtett a
gondolat és az izgalom: istenemre, meg kell néznem, tehetek-e valamit -
gondoltam. Ezért nyáron Amerikába utaztam projecteket tanulmányozni
működésük közben, és megígértem magamnak, ha tudok, eljutok
Mauritiusra a kestreleket megmenteni." „Azt mondták: 'Carl, nagyon szép,
hogy oda akarsz jutni, de sokféle probléma van ott, és te nem tudsz rajtuk
segíteni. Túl kevés maradt a madarakból. Mindössze egy páros, és néhány
másik egyed. A helyi gondoknak és tényeknek köszönhetően ez édeskevés.
Vannak ugyan, akik a megmentésükkel bajlódnak, de lassan le kell zárni az
ügyet. Csak kidobott energia az egész.' De azért megkaptam a munkát. Ami
nem állt másból, mint az ottani munkálatok felszámolásából."
„Így érkeztem ide úgy tíz éve. Akkor ezen madarak egyike sem létezett még
- mondta körültekintve a tenyészeten, ahol negyven mauritiusi kestrelt
neveltek fel, hogy később szabadon engedjenek, kétszáz rózsaszín galambot
és még vagy száz rodrigezi gyümölcsdenevért. - Azt hiszem - tette hozzá
pajkos mosollyal arcán - kész katasztrófa lett belőlem."
Amint befejezte történetét, könyökeire támaszkodott, és az órájára nézett.
Hamarosan feldúlt kifejezés ült ki az arcára, lábra pattant, kezeivel
csapkodva a fejét. Késésben volt az alapítvány pénzgyűjtő találkozójáról.
Hallottuk már keserűen panaszkodni mauritiusi tartózkodásunk alatt arról,
hogy nem jeleskedik az adminisztrációban vagy a politikában, ám a munkája
érdekében csúnyán sokat kellett mindkettővel foglalkoznia. Folyamatos
pénzelőteremtésre volt szükség, igazolni, könyvelni az emberektől kapott
pénzek származását, és megtárgyalni mindent a különféle konzervációs
testekkel, amelyek állandóan a válla fölött leskelődnek. Mindez
tulajdonképpen arra jó, hogy ne legyen képes a munkáját zökkenőmentesen
végezni, ahelyett, hogy hagynák boldogulni. Illetve egyszerűen odaadnák a
pénzt a boldoguláshoz. Az egész project, amely Mauritius egyedi és
törékeny ökológiájának megőrzésére irányul, patetikusan alacsony
költségvetésű.

„Azt hinnéd, mindenki, aki a konzervációs programban részt vesz,
ugyanazon az oldalon áll - mondta később Mark, miután ő elment -, de itt
éppen annyi a veszekedés és akkora a bürokrácia, mint máshol." „Nekem
mondod? - csodálkozott Richard. - És mindig a dolgozókat hibáztatják. Nézd
ezeket a nyulakat!"
Megvető kézlegyintéssel mutatott egy ketrec felé, ahol néhány tökéletesen
hagyományos kinézetű nyúl ücsörgött.
„Van egy sziget a közelben - egy igen-igen lényeges sziget a vadélet
szempontjából -, a Kerek sziget. Több egyedi növény- és állatfaj található
rajta, mint a föld bármely hasonló nagyságú területén. Száz, százötven évvel
ezelőtt valakinek az a zseniális ötlete támadt, hogy nyulakat és kecskéket
visz a szigetre, hogyha valaki hajótörést szenvedne, legyen mit ennie. A
populációk gyorsan szaporodtak, és csak a hetvenes években próbáltak
megszabadulni a kecskéktől. Aztán pár éve egy új-zélandi csoport érkezett a
nyulak kiirtására, míg végül valaki észrevette, hogy egy különleges, francia
nyúlfajtát öldökölnek, amely Európában már nem létezik, így átszállítandó
Mauritiusra, hogy valakik tartósítsák, például mi." „Úgy vélem - folytatta
Richard - egyszerűen betehetnénk őket az edénybe. Közönséges nyulak.
Aztán azóta érkezett valaki, aki szerint: 'Ez egy rakás szemétdomb, mivel a
fajok nem ritkák.' Így most csak ülünk, etetjük a nyulakat, amíg nyúletető
kiválóságokká nem fejlődünk, hogy eldönthessük, értékesek-e vagy sem. Idő
és energiapocsékolás. Úgy értem, az etetésük komoly gond. Mindig valami
különösre vágynak, és neked ki kell találnod, mire."
„A rodrigezi gyümölcsdenevéreket, amelyek után jöttetek, porrá zúzott
kutyaeledellel és tejben oldott gyümölcskeverékkel kell táplálnunk. Eddig
banán-diétán voltak, de ettől csak az arcrángásuk fokozódott." Vállat vont.
Mark tiltakozott: „Ez a legritkább vegi denevér a..."
„Igen, de több száz van belőle" - ragaszkodott Richard.
„A néhány száz azt jelenti, hogy nagy veszélyben vannak!" - kiáltotta Mark.
„Tudod, hány visszhang papagáj van a vadonban? - érdeklődött Richard. -
Tizenöt! Ez tényleg kevés. A több százas létszám nem olyan veszélyes.
Amikor Mauritiusra látogatsz, és a kihalás végső szakaszába érkezett
fajokkal tartozol, semmi más nem számít. Minden egyebet figyelmen kívül
hagysz, hiszen olyan áldozatokat látsz, amelyeket megfelelő gondolkodással
meg lehetne menteni, és kipusztulnak hanyagság következtében. A
kestreleket és a galambokat időben észrevettük, pénzt és energiát fektettünk
beléjük. És a visszhang papagájokat? Igen-igen keményen dolgozunk a

megmentésükön, és ha eredménytelenül, többé sosem léteznek majd, mi
pedig valaki nyulai miatt aggódhatunk." Megrázta a fejét, majd lenyugodott.
„Figyelj! - szólt Mark. - Igazad van. A rodrigezi gyümölcsdenevér egy igen
fontos faj, és a megmentésén munkálkodunk. Sok szokását feladta, mert a
rodrigezi lakók létfenntartó farmjai sok erdőbe kerültek. A denevér
populáció olyan kicsiny, hogy egy ciklon - amiből itt van bőven - el tudná
törölni őket. Csakhogy a lakók felismerték, hogy az erdők irtása csökkenti a
vízkészletüket. Ennek köszönhetően a denevéreknek marad életterük. A
külvilág mércéjével ez a faj igenis veszélyben van, de ennek a szigetnek a
mércéjével, ahol a bennszülött fajok is veszélyeztetettek, jól vannak."
Vigyorogni kezdett.
„Akarsz látni veszélyeztetett egereket?" - kérdezte. „Szerintem az egér még
nem veszélyeztetett faj" - mondtam én.
„Én nem is szóltam a fajról - válaszolta Richard. - Csak bizonyos egerekre
gondoltam. A kényesek nem maradnak meg. Sok állatot kell ölnünk részben
más állatok védelme, részben etetése érdekében: sok madár egeret eszik, így
mi itt is azzal tápláljuk őket."
Eltűnt egy kis, meleg szobában, majd percekkel később frissen gyilkolt
egerekkel a kezeiben tért vissza.
„Ideje megetetni a madarakat" - tudatta a Landrover felé indulva a pokolból.

A kestrelekhez a Fekete folyó felé vezető legjobb út a Medine
cukorültetvény.
Bizonyos szemszögből nézve a cukor Mauritius ökológiájának fő
problémája. A mauritiusi erdők jelentős hányadát azért irtották ki, hogy
helyet biztosítsanak valaminek, ami jót tesz a fogrontásnak. Ez persze
mindenütt gond, de ezen a szigeten különösképp, hiszen az itteni
ökoszisztéma alapvetően más. Még a szó jelentése is eltérő. Miután sok időt
töltesz ott naturalistákkal, két szót hallasz rendkívül gyakran: „egzotikus", és
„endemikus". Jobban mondva hármat, ha a „katasztrófá"-t is ide számoljuk.
Az „endemikus" növény- vagy állatfajok azok, amelyek csak az adott
szigeten honosak. Az „egzotikus" fajok azok, amelyek máshonnan kerültek
oda, és általában komoly katasztrófát hozott magával feltűnésük.

Az ok ez: a szárazföldi zavarok nagyok. Több százezer, akár millió különféle
faj verseng a túlélésért. A küzdelem kegyetlensége határtalan, ezért a túlélő
fajok valódi harcosok. Gyorsabban szaporodnak, illetve több magot szórnak
el.
Egy sziget ugyanakkor kicsi. Sokkalta kevesebb faj verseng, és sosem olyan
hevesen, mint a szárazföldön. A fajok csak annyira durvák, amennyire ez
szükséges, az élet sokkal visszafogottabb, leülepedettebb, és az evolúció is
lassabb. Így található például Madagaszkáron még ma is lemur, amely
aeonokkal korábban eltörlődött a szárazföldön. A szigeti ökológiák törékeny
idő-konzervek. Elképzelheted hát, mi történik, ha szárazföldi fajok kerülnek
egy szigetre. Mintha Al Caponét, Dzsingisz kánt és Rupert Murdochot
mutatnád be egy kisebb közösségben - azoknak semmi esélyük sem
maradna. Ez történik Mauritiuson, illetve minden szigeten, amikor az
endemikus vegetációkat vagy állatokat valamilyen okból kiirtják, az
egzotikus fajok ellepik a területet, és átveszik az uralmat. Egy angolnak
nehéz egzotikus fajnak tartani például a fagyalt - a nagymamám irtotta a
fagyal ágait, amelyek a kertbe nyúltak -, de Mauritiuson martalóc
útonállóként tevékenykedik. Ugyanígy tesz a guava és sok egyéb támadó,
amelyek gyorsabban növekednek, és több magvat produkálnak.
A fekete ében az alacsony fekvésű mauritiusi keményfa erdőkből
származtak, amelyek miatt Dutch gyarmatosította a szigetet. Mára alig
maradt belőlük. Az erdők kiirtásának oka területek nyerése farmokhoz,
vállalkozásokhoz, és az őzvadászathoz.

Mauritius erdői valaha a dodo otthonai voltak, ma maguk is
veszélyeztetettek.

Óriási erdőszeletek adják át helyüket játszótereknek, amelyeken fa
vadászlesekből lőnek az arra tévedt őzekre. Mintha a természetes erdőelhalás
nem lenne elég ijesztő - és valami okból a lelegelt endemikus növények nem
nőnek vissza, mialatt az egzotikus fajok tért hódítanak. A fiatal mauritiusi
fák sorsa a halálra majszolás.
Elhagytunk egy kiterjedt cukornádültetvényt Jamessel tárgyalva, a mauritiusi
különccel, aki senkit sem enged be a cukornád mögött húzódó kerítésen
engedély nélkül, még azt sem, aki már tíz éve mindennap átjár. Erre a sorsra
jutott Carl is, aki azóta bosszúból a kapu leragasztásával fenyegetőzik, és
valószínű, hogy nem viccel. Carl egyszerűen az a fajta ember, aki a lehető
legviccesebben fogja fel a helyzetet, és igyekszik azt még komikusabbá
tenni.

Volt egy sokkal komolyabb konfliktus kicsivel korábban, amikor Carl és
Wendy érkezett a világbank tisztviselőivel, akiktől is anyagi támogatást
vártak. James nem akarta beengedni a két érkező autót, mert csak egyre
kapott engedélyt.
James időközönként jelent Carlnak és Richardnak arról is, hogy hogyan
mozognak a kestrelek; no nem azért, mert megkérték erre, de sokakkal
ellentétben ő segítőkész. Ha még nem is látott egyetlen kestrelt sem,
barátságosan, bátorítóan az ellenkezőjét állítja. Ez azt jelenti, hogy innentől
Carlnak meg kell változtatnia a kestrelek lábára erősített jelzést, ha tudni
szeretné, hogy az adott színt viselő csoport kihalt-e?
A kestrel, amelyet látni készültünk, 1985-ben lett egérszedésre beidomítva.
A kestrelek etetésének oka az volt, hogy felhagyassák diétájukat, és több
tojás rakására ösztönözzék őket. Ha egyikük jól táplálttá lett, Carl
kiemelhette az első lerakott tojását, hogy a tenyészetbe vigye, ha
megbizonyosodott arról, hogy a madár továbbiakat is fog rakni. Ezzel a
módszerrel több egyed kelhetett ki, de a szülők csak bizonyos számú
egyeddel voltak képesek foglalkozni, így mesterséges keltetésre volt
szükség. Ez egy nagy ügyességet igénylő és kényes művelet, amely
folyamatos kondícióellenőrzést von magával. Ha egy tojás túl gyorsan veszít
a súlyából, túl gyorsan párolog a folyadéktartalom a héjon keresztül, a
rendelkezésre álló táplálék megszűnhet. Ha nem veszít eleget, áteresztőbbé
kell tenni azt. A legjobb, ha egy tojáson egy hétig a szülő ül, majd a
következő hármat inkubátorban tölti - az ilyen módon keltett tojások túlélési
esélye lényegesen nagyobb.

Richard rábírta a Landrovert a megállásra az erdő szélén, közel egy völgy
aljához, és kiszálltunk. A levegő mozgékony volt és tiszta, és Richard
elindult egy kis tisztás felé furcsa, hívogató hangokat keltve. Pár perccel
később a kestrel sivított át az erdőn, majd egy magas fán landolt, és
figyelmét egy nagy, félköríves sziklára irányította. Mivel ez a madár inkább
az erdei életmódhoz alkalmazkodott, nem lebeg, mint sok más faj, hanem
ehelyett tévedhetetlenül, nagy sebességgel szántja a fakoronákat, ahol
gekkókból, kisebb madarakból és rovarokból zsákmányol. Ehhez rendkívül
gyors és éles látására támaszkodik.
Mi őt, ő minket nézett figyelmesen. Igazából minden mozgó dologra figyelt,
gyorsan pislogva nézve az egyik, majd a másik irányba.

„Látjátok, mennyire figyel mindenre, amit lát? - kérdezte Richard. - A
szemeiből él, és erre emlékezned kell, ha fogságban tartod. Meg kell
bizonyosodnod, hogy teljes a környezete. A ragadozó madarak igen buták.
De mivel nagyon jó a látásuk, edzésben kell tartani a szemeiket."
„Amikor először kezdtünk ragadozó madarakat tenyészteni, néhány tréfás
madarat is kerítettünk, amelyek valaki közeledtére beindultak, majd
csalódottakká váltak zaklatásuktól. Később valaki előállt azzal, amit
napfényes magánmadárháznak hívnak. Ebben mind a négy fal átlátszatlan, a
fény csak felülről érkezik. De mi ezt is túlfejlesztettük. Az utódok, amelyek
ebben a környezetben születnek, nem jutottak elegendő ingerhez.
Egyszerűen nem bizonyult jónak a dolog."
„Úgy értem, az állatok talán nem intelligensek, de nem olyan hülyék, mint
sok ember. Ha az állatkertek főbb részeit megfigyeled, ahol is léleknyugtató
zöld színű 'fákat' képeztek minimalista módszerekkel, hogy egy fa formáját
utánozzák, azok nem igazán elégítik ki a majmokat: a levelek, a kéreg,
ilyesmi. Egy mérnök számára fának tűnnek, de ők sokkal hülyébbek a
majmoknál. Éppen most kaptunk egy tájékoztatót az államokból az
üvegszálas fákról. Az egészet úgy tervezték, hogy azt mutassa, milyen
büszkék a mauritiusi eladásokra, meg hogy milyen szép zuzmókat tudnak
festeni a fákra. Úgy értem ez piszkosul undorító: kik ezek egyáltalán?
Rendben. Etessünk madarat! Nézitek?"
A madár nézett. Nehéz elkerülni, hogy azt írjam: sólyomszemmel, de a
valóság az, hogy kestrel szemekkel.
Richard visszaejtette a karját. A kestrel feje szorosan követte a mozdulatot.
Egy széles alkarmozdulattal Richard a kisegeret magasan a levegőbe dobta.
Pár másodpercig nézte ezt a kestrel, igazgatva lábait az ágon, amint
lakomája röpködött. Az egér elérte parabolája csúcsát, kis, halott súlya
lassan lefelé indult. Végül a kestrel leugrott az ágról, felcsapta magát a
levegőbe sok ingázást követően, sarkalatos helyzetet vett fel, és oda
gyorsult, ahová az egeret várta. Az ív végéhez közelítő tetemet elcsípte,
majd egy közeli ágra telepedve letépte a fejét.
„A fejet ő maga eszi meg - magyarázta Richard -, a maradékot pedig a
nősténynek viszi a fészekbe." Még pár egérrel jóllakattuk a kestrelt, hol a
levegőbe dobva, hol a félkör alakú sziklára helyezve azokat. Végül a madár
besokallt, és ott hagytuk.
A zoológusok sokat merítettek a közép-angliai szótárból, innen a „besokallt"
kifejezés is. Például a „fikkel" azt jelenti, hogy a madár megtisztítja a csőrét

húsevés után egy fa segítségével. A sziklák fehér nyomai, ahol a madár
székelt, a „lenyomatok". Alaphelyzetben persze „madárürülék" a nevük, de
közép-angolul „lenyomat". „Fel van izgulva" a madár, amely rázza tollait és
testét, ami számára egy igen kellemes, pihent érzést hoz el.
Amikor egy sólymot képezel ki, éhezteted - ez a pszichológiai fegyvered.
Ezért, amikor túl sokat evett, nem fog együttműködni, és bosszantani fogja
bármi, amire rá akarod venni. Csak ül egy fa tetején és
dekkol. „Besokall."

Richard tökéletesen besokallt aznap este, és ennek oka volt. Nem volt köze a
túl sok evéshez, de ahhoz már igen, amit mások előszeretettel fogyasztottak.
Egy mauritiusi barátnő, egy francia lány érkezett meglátogatni őt a közeli
Réunion szigetről a főnökével egyetemben, aki pár napot töltött együtt vele.
Az ő neve Jacques volt, és hamar kivívta mindenki ellenszenvét, de senkiét
sem annyira, mint Richardét, aki már a látványát sem bírta.
Arrogánsan elegáns volt, lusta, fölényes szemekkel, lusta, fölényes
mosollyal, és ahogyan azt Richard később megállapíthatta, lusta, fölényes és
végletesen buta aggyal.
Jacques a házba ért, és lustán, fölényesen körülnézett. Semmi fogalma sem
volt arról, mit csinál ott. A ház nem volt elegáns, olcsó, használt bútorok
voltak benne, és mindenhol madárképek voltak a falakra erősítve
gombostűkkel. Lomhán a fal felé indult volna, de nem talált olyan felületet,
aminek a vállát támaszthatta volna, így lomhán egyhelyben maradt.
Ajánlottunk neki egy sört, és el is vett egyet nagy kegyesen. Megkérdezte,
hogy mit csinálunk ott, mire mi elmondtuk, hogy a BBC-nek készítünk
beszámolót, és könyvet írunk a mauritiusi vadéletről. „De miért? - kérdezte
zavaró hangsúllyal. - Ott semmi sincs."
Richard ekkor még ellent tudott állni. Elmagyarázta hűvösen, hogy néhány, a
világon legritkább madárfaj csak ott létezik. Elmagyarázta Carl és a többiek
és a saját feladatát: védelmezik és tanulmányozva tenyésztik őket.
Jacques vállat vont, majd kijelentette, hogy szerinte semmi különös nincs
azokban a madarakban.
„Ó?!" - hőkölt fel halkan Richard.
„Még csak egy érdekesebb toll sincs rajtuk." „Tényleg?" - csodálkozott
Richard.
„Én az olyan arab kakadu féléket szeretem" - tudatta Jacques lusta
mosollyal. „Csak nem?"

„Én magam a Réunion szigeten lakom" - folytatta Jacques.
„Csak nem?"
„Ott aztán semmi érdekes madár nincs" - mesélt tovább Jacques. „Talán
azért, mert a franciák lelövöldözték őket" - mondta Richard.
Okosan elfordult és kiment a konyhába, hogy igen-igen hangosan
elmosogasson. Csak amikor Jacques elment, akkor került elő újra. Egy
kinyitatlan üveg rummal jött be a szobába, majd ledobta magát egy viseltes,
öreg díványra.
„Kb. öt éve fogtunk húsz rózsaszín galambot, amelyek a tenyészetben keltek
ki, és szabadon engedtük őket. Úgy becsültem, a velük töltött idő, munka és
egyebek kb. ezer fontba került nekünk madaranként. De nem is ez a baj. A
baj a sziget különleges életvitelének fenntartásában van. A szabadon
engedett madarak, amelyeket kineveltünk, rövid idő alatt terítékre kerültek.
Nem tudtuk elhinni. Ezt egyszerűen nem tudtuk elhinni. Értitek, mi van ezen
a szigeten? Káosz. Pusztulás. Az ötvenes években DDT-vel szennyezték,
ami azonnal beépült a táplálékláncba. Sok állat pusztult el. Aztán ciklonok
sújtották. Persze ezen nem lehet segíteni, de egy olyan szigetet értek, amely
teljességgel elgyengült a DDT-től és egyéb, helyrehozhatatlan károktól. Az
erdő további égetésének és irtásának köszönhetően mára mindössze tíz
százaléka maradt meg, és az őzvadászatnak köszönhetően ez a folyamat nem
állt meg. Mi maradt Mauritius páratlan élővilágából, amikor a világ más
részeiről behordtak mindenféle dolgokat - fagyalt, guavát és egyéb
hülyeségeket. Ezt nézzétek meg!" Átnyújtott egy flaskát. Helyi forralású rum
volt, Zöld sziget névvel. „Olvassátok el, mi áll rajta."
Egy utazó hajó romantikus képe alatt, amely egy idillikus trópusi szigethez
közelített, egy négysoros állt
Mark Twaintől: „Ráébredsz, hogy Mauritius előbb jött létre, mint a
mennyország, amely csak hitvány utánzatnak sikerült."
„Ez kevesebb, mint száz éve így volt - mondta Richard. - Azóta csak olyan
dolgok történtek Mauritiussal, amilyeneknek nem szabadott volna.
Leszámítva talán a nukleáris kísérleteket."

Van egy sziget az Indiai óceánban, Mauritiushoz közel, amely valami csoda
folytán érintetlen maradt, és ez a Kerek sziget. Valójában nem is csodáról
van szó, hanem egy igen kézenfekvő okról, amire akkor ébredtünk rá,
amikor oda indulva Carllal és Richárddal beszélgettünk.

„Nem tudtok oda jutni - mondta Carl. - Illetve megpróbálhattok, de
csodálkoznék, ha sikerülne." „Miért?" - érdeklődtem.
„A hullámok miatt. Tudod, a tenger valami ilyen" -nagy íveket írt le
karjaival. „Különösen nehéz oda jutni - szólalt meg Richard. - Nincsenek
kikötők, vagy partok. Csak nyugodt napokon megközelíthető, és még akkor
is fel kell ugrani a hajóról a szigetre. Elég veszélyes. Megfelelő helyet kell
találni, különben nekivágódsz a sziklafalnak. Közülünk még nem veszett oda
senki, de... én már majdnem."

Csatlakoztunk egy naturalistákat szállító hajó utasaihoz, majd vagy száz
yardnyira a sziklafaltól lehorgonyoztunk, majd egy gumicsónakkal
áteveztünk a Kerek sziget legelőnyösebb részéhez - egy sikamlós
kinövéshez, a Galambház sziklához.
Egy csoport vízvédő ruhás pattant ki a gumicsónakból a tomboló tengerbe,
elúszott a szikláig, nehézkesen felkapaszkodott, majd lihegve felcsúszkált a
tetejére.

Mindenki más visszaindult a gumicsónakhoz, ami jelen esetben négyből
három embert jelentett. A partraszálláshoz ügyes ugrásra volt szükség,
kihasználva a part felé tartó hullámokat, amelyek meg-meg emeltek. Akik
már a sziklán voltak, meghúzták a csónak kötelét, és instrukciókat ordibáltak
bátorítva a többieket.
Legutolsónak indultam a partra.
Ám ekkorra a szél felerősödött és a tenger megvadult, és javasolták, hogy a
szikla másik felén próbálkozzak, ahol nem annyira meredek a fal, de egy
kicsit csúszósabb a mohától. Próbálkoztam. A hullámzó hajó pereméről a
szikla felé rúgtam magam, észrevettem, hogy arra egy kicsit csúszósabb a
fal, és egy kicsit kevésbé meredek, ügyetlenül belepottyantam a tengerbe
kezeimmel és lábaimmal kapkodva valami szilárd után. A tenger bezárult a
fejem fölött. A felszín alatt kapálózva próbáltam kétségbeesetten a felszínre
jönni, de a csónak fölém került, és a falnak préselt, valahányszor mozogni
kezdtem.
Rendben - gondoltam. Mindent értek. Ezért relatíve érintetlen a sziget. Még
egy kicsit feljebb kerültem, pont annyira, mint azok, akiknek a parton
sikerült végül eltolni tőlem a csónakot. Ez lehetővé tette számomra, hogy a
fejem a víz fölé emeljem és megkapaszkodjak egy szikladarabban. Sok
bukdácsolást, csúszkálást követően sikerült karnyújtásnyira manővereznem
magam Marktól és a többiektől, akik hirtelen megfogtak, és a sziklára
rántottak. Vérző koponyával eljátszottam, hogy jól érzem magam, csak egy
kis csendes zugra lenne szükségem, ahol nyugodtan kinyúlhatok, és akkor
minden jól alakulna.

A tenger erősen hullámzott, két vagy három óra alatt cipelt el a szigethez, a
hasam pedig könnyíteni akart volna az önsúlyomon, így feszülten és
labilisan érkeztem meg. Amíg Mark Wendy Strahmmal, a botanikussal csak
ott létező fajok felkutatására indult, én leültem napozni egy Beverly nevű
pálma mellé, hogy kábultan sajnáljam magam.

Tudtam, hogy a pálmafát Beverlynek hívják, mivel Wendy elmondta, hogy ő
keresztelte el annak. Olyan alakja volt, mint a Chianti üvegnek, és egyike a
szigeten, a világon megmaradt nyolcnak.
Ki a fene, tűnődtem, amint Beverly mellett ücsörögtem lehangoltan, nevezi
el a szigeteket?

Úgy értem, a világ egyik legcsodálatosabb szigete. Csúnyán szokatlan,
mikor a hold a tengerből emelkedik ki hűvös nyugodtsággal, hogy elindítsa a
pezsgő életet. Bár porosnak és meddőnek tűnt elsőre, a felszínt fehér farkú
trópusi madarak borították, Telfair-féle szkinkek és Günter-féle gekkók. Úgy
vélheted, hogyha egy ilyen névvel kellett volna előállnod egy szigethez, illő
lett volna „kerek" asztalhoz invitálnod a barátaid, és sok borral megtartanod
a keresztelőt. Ne csak úgy hívjuk, hogy egy kicsit kerek, de nevezzük Kerek
szigetnek. Egy másik sziget is látható a horizonton, amely ugyan még
kerekebbnek tűnik, de az a Kígyó sziget nevet kapta, talán éppen annak
köszönhetően, hogy nincs rajta egyetlen kígyó sem, nem úgy, mint a Kerek
szigeten. És volt még egy sziget, amit akkor láttam, amikor lefelé csúsztam
egy sziklán a tenger irányába, név szerint a Lapos sziget. Eltűnődtem azon,
hogy ott milyen lehetett az avatás.
Az ok, ami miatt a Kerek sziget menedéke lett a gekkóknak, szkinkeknek,
boáknak, pálmafáknak és fűféléknek, amelyek sokkal ezelőtt kipusztultak
Mauritiuson, nem csak az, hogy az ember számára nehezen megközelíthető,
de a patkányok is ugyanígy vannak ezzel. A Kerek sziget egyike a trópusi
szigeteknek a földön (kicsivel több, mint 1.200.000 négyzetméter),
amelyeken nem élnek patkányok. Nem mintha a Kerek sziget érintetlen
lenne - még távolról sem az. Százötven évvel ezelőtt, amikor a tengerészek
kecskéket és nyulakat vittek a szigetre, keményfa erdők borították, amit az
idegen állatok elpusztítottak. Ezért a képzetlen szem, amilyen az enyém, a
szigetet meddőnek látja elsőre. Csak a naturalista képes megmondani a
néhány különös alakú pálmáról és szétszórt fűcsomóról, hogy ez a hely
egyedülálló, és kimondhatatlanul értékes.

De kinek értékes, és miért?
Számít ez egyáltalán valaki másnak, mint egy köteg naturalistának, hogy a
nyolc befőttes pálmafa a Kerek szigeten a teljes létszám a világon? Vagy
hogy a Hypohorbe amaricaulis (egy pálmafaj, amelynek ritkasága miatt csak
tudományos neve van) mindössze Mauritius botanikus kertjeiben található
meg? (Véletlenül fedezték fel, amikor teret csináltak egy botanikus kertnek.)
Nincs olyan „trópusi szigeti paradicsom", amely csak távolról is hasonlítana
ahhoz, amilyennek lennie kéne, vagy ahogyan az utazási irodák mutatják.
Muszáj volt megemlítenem a különbséget az ígért és a valós kép között.
Minket ez már nem lephet meg.

Sokkszerű lehet a felismerés, hogy az utazók és biológusok által az előző
évszázadokból (esetleg évtizedekből) ránk maradt leírások az adott időben a
valóságot mutatták. A jelenlegi állapotok nekünk köszönhetők, és az enyhe
csalódottság, amelyet megérkezésünkkor érzünk, csak annak tudható be,
hogy degradálódtak elvárásaink is; már nem vagyunk képesek a veszteségek
felfogására. Azok, akik tisztában vannak ezzel, veszetten kapkodva
próbálják megmenteni azt a kicsit, ami még megmaradt.
Az élet rendszere ezen a bolygón olyan káprázatosan összetett, hogy soká
tartott, amíg az ember felismerte, hogy rendszerről van szó, és nem
valamiről, ami csak úgy van.
Ahhoz, hogy megértsük valami igen összetett dolog működését, vagy
legalább felismerjük, hogy az milyen komplex, időközönként látnunk kell az
apróbb részleteket is. Éppen ezért olyan fontos életünk megértése
szempontjából egy-egy sziget. A Galapagos szigeteken például állatok és
növények, amelyek ősei ugyanazok, különféle módokon kezdtek változni és
adaptálódni, amint elválasztotta őket néhány mérföldnyi víz. A szigetek
látványosan eltérnek egymástól, és ennek köszönhető, hogy Charles Darwin
képes volt megfigyelni, majd kimondani az evolúció létezését.
Mauritius szigete egy ugyanilyen fontos, ám sokkal komorabb kifejezésre
mutatott rá, a kihalásra. A leghíresebb mauritiusi állat egy nagy, szelíd
galambfaj. Valóban nagydarab: súlya közelebb helyezi egy jól táplált
pulykához. A szárnyai sokkal ezelőtt feladták egy ilyen dundi állat
felemelését, és elfonnyadtak dekoratív kis csonkká. Amint felhagyott a
repüléssel, könnyedén tudott alkalmazkodni a mauritiusi évszak-
váltakozáshoz, és hülyére tömni magát késő nyaranta és ősszel, amikor
bőven van a gyümölcsökből a talajon, aztán a zsírtartalékjain élni
fokozatosan veszítve súlyából a száraz, szikár hónapokban.
Nem volt szüksége a repülésre, mert nem voltak ragadozók sem, amelyek
veszélyeztethették volna, ráadásul maga is igen szelíd. Valójában magát a
„bántalmazás" kifejezést sosem tanulta meg megérteni, így ha látni akarsz
egyet a parton, az szívesen találkozik veled, hátha tudsz neki egy ösvényt
mutatni az óriási teknősbéka hadon át, amely arra parádézik. Az embereknek
sosem volt okuk legyilkolni őket, mert a húsuk rágós és keserű.
Hosszú, széles csőrük zöld és sárga, ami melankolikus kinézetet kölcsönöz
nekik, kis, kerek szemeik, akár a gyémántok, és három borzasztóan kicsi toll
áll ki a farkából. Az egyik első angol, aki látta ezt a nagy galambot, azt
mondta, „alakja és ritkasága alapján ellentéte lehetne az arábiai főnixnek."

Egyikünk sem fogja látni sajnos ezt a madarat, mert a holland megszállók
1680 táján az utolsót is agyoncsapták.
Az óriási teknősöket a kihalás szélére ették, mivel a korai tengerészek
annyira kedvelték, mint mi a konzerveket. Felcsípték őket a parton, a hajót
megpakolták velük, aztán, ha éhesnek vélték magukat, leballagtak megölni,
majd megenni az állatokat.
De a nagy, szelíd galamb - a dodo - csak sportból lett kiirtva. És emiatt vált
híressé Mauritius: a dodo kihalása miatt.
Voltak korábban is kipusztulások, de ez egy különösen szokatlan madár volt,
és csak a Mauritius sziget adta természetes korlátok között élt. Ott igen
egyértelműen és nyilvánvalóan nem maradt belőlük. És mivel csak a dodók
lettek volna képesek újabb dodók létrehozására, többé nem lesz belőlük. A
tényeket igen ridegen és tisztán mutatták a sziget korlátai.
Egészen addig nem fogta fel az ember, hogy egy faj eltűnhet. Olyan volt,
mintha korábban nem ismertük volna fel, hogyha megölünk valamit, az
nincs többé. Soha. A dodo kipusztulásának kapcsán lettünk szomorúbbak és
bölcsebbek.

Végül eljutottunk Rodrigezre, a kis szigetre Mauritius vonzkörében, hogy a
világ legritkább vegi denevérje után kutassunk, ám először valami olyan
után néztünk, amit Wendy Strahm erősen a figyelmünkbe ajánlott - annyira,

hogy át is szervezte hagyományos rodrigezi látogatási ütemrendjét, hogy
maga kísérhessen el.
Egy forró és poros út mellett egy egyszerű, kis, bokros fa állt, ami úgy nézett
ki, mintha koncentrációs táborból szabadult volna.
A növény Ramus mania nevű vadkávé volt, és a teljes kipusztulás
veszélyeztette. Aztán 1981-ben egy mauritiusi tanár, Raymond Aquis tanított
egy rodrigezi iskolában, és a tanítványai kb. tíz növényről hoztak neki
fényképet, amelyekről Mauritiuson úgy tudták, már nem léteznek.
Az egyik gyerek feltette a kezét, és ezt mondta: „Tanár úr, nekünk nő egy a
kert hátuljában."
Először nehéz volt elhinni, de letörték egy ágát, és elküldték Kewbe, ahol
beazonosították. Vadkávé volt.

A növény tehát ott állt az út mellett, mellette haladt el a forgalom, és
meglehetősen veszélyeztetett volt, hiszen Rodrigezen minden fa könnyedén
válik tüzelővé. Ezért kerítést raktak köré, hogy megállítsák a feldarabolását.
Amint ez megtörtént, az emberek azonnal elkezdtek így gondolkodni: „Aha,
ez egy speciális növény", majd átmásztak a kerítésen, és elkezdték leszedni
róla a kis ágakat és leveleket, valamint a kérgét. Mivel a fa láthatólag
különleges volt, mindenki akart belőle egy darabot, és nagy, különféle
értéket adtak neki például másnaposság és gonorrhoea ellenszerét látták
benne. Mivel nem sok egyéb történik Rodrigezen, mint házi események,
hamar vált keresetté, és így hamar bele is pusztult a részei levagdosásába. Az
első kerítés gyorsan értelmetlenné vált, és hegyes drótkerítés került a
helyére. Pontosabban a használhatatlan előző köré, majd egy harmadikat
tettek a második köré, mígnem azok összessége 4000 négyzetmétert fogott
közre. És egy őrt is állítottak a fa mellé.
Ennek a fának darabkáiból Ken Gardens hamar most megpróbál
gyökereztetni és felnevelni két újabbat, abban a reményben, hogy egy idő
után visszakerülhetnek a vadonba. Amíg ez nem sikerül, egyetlen növény áll
a drótbarikádok között, magányosan képviselve faját, és védelmezni kell
azoktól, akik megölnék egyetlen darabkájáért. Könnyű azt hinni, hogy a
dodo kihalásának kapcsán szomorúbbak és bölcsebbek vagyunk, de sok
minden utal arra, hogy szomorúságunkon felül mindössze jobban
informáltak vagyunk.

Aznap sötétedéskor egy másik út mellett ácsorogva, ahol is állítólag jó
kilátás nyílik, a világ legritkább vegetáriánus denevéreit nézegettük, amint
elhagyják rejteküket az erdőben, és a sötétlő égbe vesznek éjszakai abrakot
venni a gyümölcsfák felé.
A denevérek igazán jól vannak.
Több száz lehet a számuk.
Van egy olyan érzésem, hogy mi vagyunk bajban.

Rodrigez partjához közel áll Coco szigete, amely rövid, keskeny, és zöld punk
tarajra emlékeztet az azúr tengeren. Itt honos a természet egyik tervező
madara. Gyönyörű, csillogó fehér bundájával egyetlen tojásán ül. Nem
készít fészket, tojását elegánsan egy ágra rakja... ez komoly balanszálási
problémákat okoz kikeléskor.

Parázson tengődve

Van egy történet, amelyet akkor hallottam, amikor fiatal voltam, és azért
bántott, mert nem értettem. Sok évvel azelőtt volt ez, mielőtt felfedeztem,
hogy valójában a Sybilline könyvekről szól. Akkorra a történet minden része
újraíródott a fejemben, ám lényegét tekintve minden ugyanaz maradt. Egy
évvel azután, hogy láthattam a föld néhány veszélyeztetett részét, úgy vélem,
végre sikerült maradéktalanul megértenem.
Egy réges régi városról szól - nincs igazán jelentősége sem a nevének, sem
az elhelyezkedésének -egy prosperáló, fejlett helyről, amely egy nagy
sivatag közepén épült. Egy nyáron, amíg az emberek a maguk
prosperálásával, fejlesztésével voltak elfoglalva, egy különös, öreg koldusnő

érkezett a város kapujához tizenkét méretes könyvet cipelve, amelyeket
eladásra kínált. Azt állította, hogy a könyvek tartalmazzák a világ minden
bölcsességét és tudását, és átengedné azokat a városnak egy szimpla zsák
aranyért cserébe.
A városiak ezt mulatságosnak találták. Azt hangoztatták, hogy a nőnek
valószínűleg nincs fogalma az arany értékéről, és talán legjobb lenne, ha
továbbállna.
A nő ebbe bele is egyezett, ám először kijelentette: a szemük láttára
megsemmisíti a könyvek felét. Kis tábortüzet rakott, a tudás és bölcsesség
hat könyvét az emberek szeme láttára a tűzre vetette, majd távozott.
Eljött a tél, majd el is múlt, olyan kemény volt, a városka éppen csak
átvészelte, s az elkövetkező nyáron az öreg nő visszatért.
„Megint maga - modogatták a városiak. - Hogy van a bölcsesség és a tudás?"
„Még hat - mondta a nő -, hat könyv maradt. A világ tudásának és
bölcsességének a fele. Még egyszer megvételre kínálom őket." „Nofene!" -
szipogtak a városiak. „Csakhogy az ár megváltozott." „Ebben nincs semmi
meglepő." „Két zsák arany." „Hogy tetszett mondani?"
„Két zsák aranyra nyújtottam be az igényem a tudás és a bölcsesség még
meglévő könyveiért. Kell vagy nem?"
„Olybá tűnik - mondták a városiak -, hogy magácska nem valami bölcs,
avagy tájékozott, mivelhogy ellenkező esetben felismerte volna, hogy az
üzleti életben nem nyerő húzás megnégyszerezni egy alapvetően túl magas
árat. Amennyiben ilyesfajta tudásokkal és
bölcsességekkel kíván minket elhalmozni, akkor akármennyiért magánál
maradhatnak a könyvek."
„Kellenek avagy...?"
„Nem."
„Hát rendben. Okozok egy kevéske enyészetet ismét."
Uccu neki, összedobott kis tábortűzrevalót, elporlasztott három könyvet,
majd megint felszívódott a sivatagban.
Aznap éjjel egy vagy két kíváncsi lény előlopózott, és a parázsból
megpróbáltak összehozni egy vagy két konvencionális lapra valót, de az
öreg nőci alapos melót végzett, esélyük sem maradt. Újabb kemény tél
következett, az éhínség és betegség elcsomagolt pár fölösleges lényt, de hála
a kiemelt üzleti tevékenységnek, nyárra minden frankón helyrezökkent, és az
elmaradhatatlan tartozék, az öreglány is előkeveredett. „Kicsit korábban jött
idén" - vágták a fejéhez.