vadorzónak felajánlanak huszonöt dollárt, hogy ne lőjön, majd valaki más
felajánl tizenkettőt, ha mégis lő, rövid távon be fogja látni, hogy ugyanazzal
az állattal harminchét dollárt kereshet. Míg a kürtök bevételi forrásnak
számíthatnak, mindig lesz valaki, akit ez ösztönözni fog. Így a kérdés
valójában ez: hogyan lehetne rábeszélni a fiatal jemenieket, hogy a rínó
szarva nem férfiassági szimbólum, csupán attól, hogy nekik szükségük van
ilyesmire?
Mostanában két elkülönülő, de nem valami erős bázisa van az északi fehér
rínóknak a Déli Nemzeti Parkban. Ám a jelenlegi politikai szituációban nem
sokat lehet tenni értük, és a nyolcvanas években Garambában elkerített rínók
túlélésért. Még ma is veszélyeztetettek, de látható a reménysugár, a déli
fehér rínókkal szerzett tapasztalatoknak köszönhetően.
Az északi és a déli fehérek ugyanazon fajhoz tartoznak, de populációik oly
soká éltek elszeparáltan, hogy sok ökolóiai és viselkedési különbség alakult
ki köztük. Még ezeknél is lényegesebbek a genetikai különbségek: a tudósok
két válfajnak tartják őket, és következésképp úgy vélik, több, mint kétmillió
évet éltek le egymástól elszeparáltan. Manapság ezer mérföldnyi afrikai
esőerdő, erdő és szavanna választja el őket.
Amennyiben nem tudunk különbözőségükről, a két állatot szinte képtelenség
megkülönböztetni - bár az északi általában magasabban tartja fejét, és
testarányaik is mutatnak néhány eltérést.
Felfedezésük idején az északi fehér messze nagyobb ismeretségre tett szert.
A déli fehér közel egy évszázaddal korábban felfedeztetett, de 1882-re
kihaltnak tartották. Aztán e század derekán vagy tizenegy főnyi populáció
bukkant fel Umfoloziban, Zuluföldön. Mindent bevetettek a megmentésük
érdekében a hatvanas évek közepén, s a számuk vagy ötszázra emelkedett.
Ez elégnek bizonyult szokásaik feltérképezéséhez, más parkokba való
telepítésükhöz. Most már több, mint 5000 déli rínó van DélAfrikában, s túl
vannak az életveszélyen.
A jelenlegi állás szerint még nem késtünk el az északi rínók megmentéséről.
Amint a nap hanyatlani kezdett, mi letelepedtünk a helyi vízilovak mellé. A
folyó egy széles kanyarulatában a víz kialakított egy mély, lassú folyású
medencét, ahol röfögve és bőgve vagy kétszáz vízipaci dagonyázott.
A szemközti part igen magasan helyezkedett el, így a medence egyfajta
természetes amfiteátrumként szolgálhatott a vízilovaknak, ahol nyugodtan
dalolászhattak, és hangjuk visszaverődött mellettünk afféle tisztasággal,
hogy nem hinném, hogy egész Afrikában lenne alkalmasabb hely a vízilovak
gurgulázásának hallgatására. A fény furcsán meleg volt és nyugodt, és vagy
egy órát ücsörögtem el csodálkoztomban. A legközelebbi vízipacik értetlen
figyelemmel meredtek ránk, akárcsak a zairei repterek közönsége, ám
legtöbbjük egyszerű hanyagsággal a másik hátsóján pihentette fejét mamlasz
mosollyal arcukon. Azt hiszem, én valahogy hasonlóképp viselkedhettem.
Mark állítása szerint még sosem látott hasonlót afrikai útjai során. Garamba -
mondta - unikum a szabadsághoz, és lehetővé teszi számodra, hogy közel
kerülj az állatokhoz és távol az emberektől. Persze ennek van egy másik
oldala is. Két héttel később hallottuk valakiről, aki ugyanazon a helyen
tartózkodott, hogy megtámadta és felfalta egy oroszlán.
Éjjel, mikor besötétedett, valami igen érdekeset fedeztem fel. Amikor
először bekukkantottam kunyhómba azon a napon, egy moszkitót észleltem
az ágyam fölött egy hálóba csomózottan. Az „észleltem"-et itt a lehető
leglazábban értem. Mielőtt lefeküdtem aznap éjjel, elhajtottam az ágyam
fölül. További figyelmet nem tulajdonítottam a dolognak. Ám ezen az éjjelen
a moszkitó a korábbi helyén volt. Az ok pedig zavaróan egyszerű. Ez egy
másik moszkitó volt.
Bemásztam az ágyba és fokozatosan felismertem, hogy majdnem pontosan
annyi moszkitó van a kunyhóban, mint odakint. Azzal, hogy egy pókhálót
helyezek magam fölé, annyi hatást érhetek el, mint amikor az ausztrálok
letakarták az egész kontinens répáit a nyulak elől, amikor a nyulak már a
takaró mindkét oldalán ott voltak. Idegesen emeltem fel a fáklyám. A plafon
fekete volt a vendégeimtől. Megpróbáltam kikergetni őket, s pár el is veszett.
Kicsavartam a hálót a plafonból, és azzal csapkodtam körbe a szobát. Ettől
fel is ébredtek, majd élénk érdeklődést kezdtek tanúsítani. Kifordítottam a
hálót, s abba sem hagytam a csapkodást addig, amíg úgy nem véltem: a
nagyobb részüktől már megszabadultam. Ekkor visszakúsztam ágyamba.
Majdnem abban a pillanatban meg is ütött a guta. A plafonra világítottam
fáklyámmal. Az még mindig moszkitó-feketében pompázott. Megint
lekaptam a hálót, kiterítettem a padlón és megpróbáltam lekaparni a
vérszopókat a laptopom élével, ennek következtében kiestek belőle az
akkumulátorok, lehetővé téve, hogy csakis az aktuális cselekedetemre
használhassam fegyverem. Nem túl hatásosan. A jegyzettömböm sarkával is
próbálkoztam. Ez már eredményesebb volt, de magával hozta azt is, hogy az
elkövetkező hetekben moszkitó-lenyomatok tucatjai között kell majd
lavíroznom tollammal. Helyére akasztottam a hálót, s bekúsztam az ágyba,
amely ekkor is tele volt szúnyogokkal, de már életerős, csipkelődős
példányokkal. őrjöngve zümmögtek és zizegtek körbe. Rendben.
Leakasztottam a hálót. Kiterítettem a földön, és ráugrottam. Még vagy tíz
percig pattogtam rajta folyamatosan, amíg biztos nem voltam abban, hogy
minden négyzetcentiméterre hatszor ráugrottam, és azután még egy kicsit.
Kezembe akadt egy könyv, s azzal is végigcsapkodtam. Ugráltam ismét,
csapkodtam újfent, kifordítottam a hálót, kiráztam, felakasztottam az ágy
fölé, majd ágyamba tértem. A háló tele volt igen dühödt moszkitókkal. Ez
volt a status quo reggel négykor. Hatkor Mark átjött felébreszteni, hogy
rínókat nézegessünk, de én nem voltam éppen oda a vadéletért, s ezt
tudattam is vele. Nagyot kacagott, majd felajánlotta a bádogba csomagolt
kolbászának felét. Elfogadtam egy csésze igen zaccos kávéval egyetemben,
aztán megindultam a folyópart felé, ami ötven yardra lehetett. Boka-mélyre
kerültem a csendesen folydogáló vízbe, hallgattam a kora reggeli madarak és
rovarok keltette zajokat, csipkedtem a kolbászból, egy idő után pedig
kezdtem felismerni, milyen abszurdul festhetek ott.
Charles érkezett a Landroverrel és Annette Lanjouwval, összeszedtük az
adott napra való cuccot, aztán megindultunk.
Amint csörömpöltünk és kerregtünk a szavannába vezető utunkon, mélyen a
terület belsejébe hajtva, ahol a rínókat láttuk az előző napon a repülőből,
csak úgy félvállról, az érdeklődés kedvéért megkérdeztem, hogy veszélyes
lények-e?
Mark elvigyorodott, és megrázta a fejét. Azt mondta, igen szerencsétlenek
lennénk, ha bántanának minket. Valójában ezzel persze nem válaszolta meg
a kérdést, de nem firtattam tovább a dolgot. Puszta kíváncsiságom kérdezett.
Mark folytatta mondókáját.
„Sokmindent hallani, ami nem igaz - magyarázta - vagy legalábbis igen
eltúlozza a méreteket, s ettől olyan drámainak hangzik. Igazán irritál, amikor
az emberek veszélyesnek tűntetik fel a vadállatokat, csak hogy ettől
bátornak, rettenthetetlennek látszódjanak. Ezek amolyan halászmesék. Egy
csomó első felfedező nagyon eltúlozta a dolgokat. Kétszer vagy négyszer
akkora hosszúnak írták le a látott kígyókat. A tökéletesen ártalmatlan
anakondák hat láb hosszú szörnyekké lettek, akik másra sem várnak, mint
hogy halálba roppanthassák az embereket. Badarság. Ugyanakkor az
anakonda-készlet erőteljesen megcsappant."
„De a rínók biztonságosak, ugye?"
„Többé-kevésbé. Kicsit félnék, ha egy fekete rínóval találkoznék.
Provokálatlan agresszió hírében élnek, amiért valószínűleg ők maguk is
tettek valamit. Egy fekete rínó Kenyában üldözőbe vett, és kidekorálta egy
barátom kocsiját, amit aznapra kértem kölcsön. Pár hétig használta csak. A
másik kocsiját, amelyet ekkor kölcsönvettem a hétvégére, egy bölény írta le.
Dühítő volt, kínos. Halihó, találtunk valamit?" Charles befékezte a
Landrovert, s a horizontot kezdte kémlelni látcsövével. „Rendben - mondta.
- Azt hiszem, látok egyet. Két mérföldnyire."
Mindannyian belenéztünk látcsöveinkbe, az említett irány felé. A reggel még
mindig hideg volt, és nem voltak még hőfátylak sem. Amint kitaláltam, hogy
melyik facsoportot kell kémlelnem a szivacsos hegy előtt, már egészen közel
voltunk, azt vettem észre, hogy valami megdöbbentően termeszdombszerű
dolog van a közelben, éppen olyan, amiért két nappal korábban majdnem
megöltük magunkat. Mozdulatlan volt.
„Biztos, hogy rínó?" - kérdeztem udvariasan.
„Aha - válaszolt Charles. - Holtbiztos. Itt leparkolunk. Igen kitűnő a
hallásuk, és ha tovább közelítünk egy Landroverrel, elijednek. Innentől
gyaloglunk." Összeszedtük gépeinket, és megindultunk. „Csendesen!" - szólt
Charles. Még csendesebben vonultunk tovább.
Nehéz volt egy vizenyős víznyelőben tartani a csendet, csizmáinkkal és
könyökeinkkel cuppogva a sárban. Mark suttogva érdekes tényeket hozott
tudomásunkra.
„Tudtátok - kérdezte -, hogy a bilharzia a második leggyakoribb betegség a
világon a fogszuvasodás után?" „Nem, tényleg?" - kérdeztem vissza.
„Ez igen érdekes - magyarázta Mark. - Ezt a betegséget úgy kapod meg, ha
fertőzött vizet keresztezel. Kis csigafaj a vízben szállást ad a kis parazita
férgeknek, amelyek rátapadnak a bőrödre. Amint a víz elpárolog, lyukat
vájva megtámadják a belső szerveid, a beleid. Tudni fogod, ha megkaptad,
mert igen velejárója a diarrhoea, a véres vizelet."
„Azt hittem, csendbe kell lennünk" - vetettem oda.
Amint kikecmeregtünk a víznyelőből, felsorakoztunk egy kis köteg fa
mögött, Charles bemérte a szélirányt, és további instrukciókkal látott el.
„Tudnotok kell valamit arról, ahogy a rínó látja a maga világát, mielőtt
beletolakszunk - suttogott. - Igen szelídek és nem támadnak meg másokat
méretük, szarvaik ellenére. Rosszul látnak, s csak a megszerzett
alapinformációkra hagyatkoznak. Ha magunkfajta állatfajt látnak,
beidegesednek és elszaladnak. Közel kell maradnunk egymáshoz, ezáltal azt
fogják hinni, hogy egy állat vagyunk, és így kevésbé aggódnak majd."
„Szép, nagy állat" - mondtam.
„Nem számít. A rínó nem fél a nagy állatoktól, de a számuktól igen.
Takarásban kell maradnunk, ami annyit tesz, hogy egy nagyívű kört fogunk
bejárni körülötte. Igen jó a szaglása. Valójában ez a legjobb érzéke. Az egész
világképe szagokból áll. Szagokban 'lát'. Orrlikai nagyobbak, mint az agya."
Már szabad szemmel is kivehetővé vált az állat. Kicsivel több, mint fél
mérföldnyire voltunk tőle. Jól kivehetően, tökéletesen mozzanatlanul állt,
olyan volt, mint egy szikladarab. Időről időre alacsonyan tartott feje egyik
oldalról a másikra billent szelíden, ártalmatlanul, és nyírta a füvet.
Innentől meg-megállva folytattuk utunk lebukva és kúszva a teremtmény
takarásában, az állandóan változó szél elmozdulásait követve. Végül egy
újabb farakáshoz érve már csak száz yardnyira voltunk a lénytől, amelyet
láthatólag nem zavarta ottlétünk. Pedig ahol álltunk, csak a tisztás választott
el tőle. Pár percig mozdulatlanul maradtunk, s miután kigyönyörködtük
magunkat, fényképezni kezdtünk. Amennyiben további közeledésünk
elriasztotta volna, akkor az volt az utolsó lehetőségünk. Az állat lassan
elfordította magát, hogy egyenletes fűnyírást végezhessen. Amikor pedig
ismételten kedvezni kezdett a szélirány, idegesen, csendben újfent
közelítettünk.
Kicsit olyan volt, mint egy gyerekjáték, amelyben valaki a fallal szemben
áll, míg a többiek megpróbálnak mögé kerülni és megérinteni. Az alany
időről időre hirtelen megfordul, és akit elkap, az kerül a helyére. Általában
nem fog olyan helyzet adódni, hogy három lábnyi szarvára feltűzhesse azt,
akit nem kedvel, de más vonatkozásaiban idevágó a példa.
Ez az állatfaj persze növényevő. Legelésből tartja fenn magát. Ahogyan
közelítettünk, alanyunk annál jobban kivehetővé vált, annál képtelenebbnek
tűnt. Mintha egy JCB exkavátor gyomlált volna előttünk.
Negyven yardnyi távolságból a rinocérosz felhagyott az evéssel, és felnézett.
Lassan felénk fordult komoly gyanakvással, miközben mi igyekeztünk a
legkisebb és legártalmatlanabb állatnak tűnni, amennyire tőlünk tellett.
Nyilvánvaló megértést nélkülöző, kicsi, fekete szemei lelketlenül néztek
minket a szarvak két oldaláról. Bár ezen nem lehet segíteni, mégis az ember
akaratlanul is megpróbálja követni az állat cselekedeteit, egy háromtonnás
rinocéroszét, amelynek az orrlyukai nagyobbak agyánál - bár ezen nem lehet
segíteni -, de sikertelenül.
A szagok világa jóformán ismeretlen a modern ember számára. Nem azért,
mert nincs szaglásunk -hiszen észleljük az élelmiszer, a bor szagát,
alkalmanként virágok illatát, általában meg tudjuk állapítani, ha szivárog a
gáz, ám mindezek általában egy elmosódott egész részei, és gyakran
képtelenség különválasztani őket. Amikor azt olvassuk, hogy Napóleon ezt
írta egy alkalommal Josephine-nek: „Ne mosakodj, hazamegyek", kicsit
meglepődünk, és majdnem úgy hisszük, ez deviáns viselkedésre vall.
Annyira hozzászoktunk a képekhez, amelyeket kis késleltetéssel hangok
követnek, hogy nehezen észleljük azt a világot, amelyet szagok alkotnak. Ez
sajnos nem az, amellyel mentális processzoraink meg tudnak birkózni - vagy
legalábbis már nem. Igen sok állatnak viszont a szaglás a fő érzékelése.
Megmondja nekik, mit jó elfogyasztani és mit nem (nálunk ezt a zsebünk és
a kínálat helyettesítik). Elkalauzolja őket a láthatáron túli élelmiszerekhez
(mi jól tudjuk, hol vannak a boltok). Más állatok jelenlétéről és állapotáról
tájékoztatja őket (ellenben mi beszélgetünk). Még arról is tudósít, hogy mely
lények jártak a szomszédságban, és mit csináltak az elmúlt két napon (mi
erről semmit sem tudunk, ha nem hagynak üzenetet). A rinocéroszok
kijelölik a mozgási területüket székletükkel, majd szagnyomokat hagynak,
ahol csak járnak, amit mi nem becsülünk meg.
Amint valami váratlan szagot észlelünk, és nem tudjuk azonnal
beazonosítani, ám nem túl zavaró, figyelmen kívül hagyjuk, és ez kb. az,
ahogyan a rínó reagál a látványunkra. Úgy tűnt, hogy nem tud hova tenni
minket, csupán megfeledkezni rólunk. A fű valami sokkalta gazdagabb és
értékesebb dolgot képviselt érzékeinek, így folytatta a fűnyírást.
Közelebb kerültünk. Huszonöt yardon belül lehettünk, és Charles megálljt
intett. Már elég közel voltunk. Valójában káprázatosan közel.
Az állat marmagassága hat láb volt, és fokozatosan lejtett a hátsó lábai
irányába, ahol izmos, kerekded idomok következtek. A méretek összjátéka
valami félelmetesen megdelejezi az ember agyát. Amint megmoccintotta egy
lábát, hatalmas izmok feszültek meg nehéz bőre alatt, mintha egy
Volkswagen parkolt volna.
A gépeink zaja elterelte figyelmét, és ismét felnézett, de nem felénk. Úgy
tűnt, nem tudja, mire vélje a dolgot, és egy idő után folytatta üzemét.
Egy enyhe szellő csapott felénk, és igyekeztünk szembefordulni vele,
aminek következtében körbejártuk a rínót. A mi látványvilágunkban ez
megmagyarázhatatlannak hatott, de amíg a rínó nem érezte a szagunk, addig
nem is észlelte ottlétünk. Mikor felénk fordult, teljes képet kaphattunk a
bestiáról. Kicsit mintha megfontoltabban emésztett volna, de ennél
messzebbre nem ment. Három teljes percig néztük, és már a csattogásaink
sem zavarták. Lassan beszélgetni kezdtünk észrevételeinkről, ettől alanyunk
nyugtalanná, aggódóvá vált. Felhagyott a legeléssel, mereven nézett ránk
felemelt fejjel, bizonytalanul. Ahogyan ismételten elképzelem itt ülve a
dolgozószobámban ezen a délutánon, fokozatosan felismerem, hogy egy
enyhe szag, amit korábban felfedeztem, még mindig jelen van, és eltűnődök
azon, hogy érdemes-e új találgatásokba bocsátkoznom annak eredetét
illetően. Keresni fogok valamit, valamit, amit látnom kéne: egy üveg
valamit, ami kifolyt, vagy valami túlhevült elektronikát. A szag egyszerű
feladvány.
A rínónak látványunk egyszerű szag-feladvány volt, ami szipogásra
késztette, s mozogni kezdett kis körívben. Ekkor a szél megmozdult utat
adva nekünk. A rínó lemondóan elfordult tőlünk, majd nekifeszült a
síkságnak, akár egy virgonc, fiatal tank.
Láttuk a mi kis északi céroszunkat, ideje volt hazatalálni.
Másnap Charles visszarepített minket a struccbevonatú szavanna felett a
buniai reptérre, ahonnan ismételten légi hittérítőinkkel utazhattunk vissza
Nairobiba. A repülő már várt, és egy jellegzetes közalkalmazott biztosított
minket arról - minden eddigi tapasztalatunk ellenére -, hogy minden
különösebb procedúra nélkül indulhatunk a gépünkhöz. Néhány perccel
később közölték velünk, hogy mindössze egy gyors vizitre kell mennünk a
bevándorlási irodába. Akár hagyhatjuk is a csomagjainkat. Mikor odaértünk,
ott közölték, hogy hozzuk a csomagjainkat is. Hoztuk. A drága-küllemű
kamera-szettet.
Egy nagydarab zairo hivatalnokkal kellett szembesülnünk, akin matt kék
uniformis volt, s korábban végignézte, amint Charles repülőjéből
előpakoltuk csomagjainkat. Valahogy volt egy olyan érzésem, hogy ránk
akar szállni.
Istentelen sokáig vizsgálta útleveleinket, mielőtt egyáltalán feltűnt neki
ottlétünk, végül ránk meredt, s széles mosoly kúszott fel arcára. „Beléptek -
kérdezte - Bukavuba?"
Igazából franciául kérdezte, így kicsit emésztenünk kellett kérdését, már
csak tapasztalatból is. Beleegyeztünk a dologba.
„Akkor - folytatta halkan, győzedelmesen - el is kell hagyniuk." Nem
nyújtotta vissza az úti okmányainkat. Bután néztünk rá.
Lassú magyarázatba kezdett. A turistáknak ugyanonnan kell elhagyniuk az
országot, ahol beléptek. Mosolygott.
Csúnyán lemaradtunk annak felfogásával, amit hallottunk. Ez övön aluli
húzásnak tűnt. Még mindig ragaszkodott az útlevelekhez. A közelében egy
fiatal lány üldögélt, sokszorosította a sokszorosítandó információkat más
látogatók útleveleiből, olyan fontosságú dolgokat, amelyek nagy
valószínűséggel többet nem látják meg a napvilágot.
Álltunkban vitatkoztunk, míg repülőnk kigördült a kifutóra, várva a
felszállásra Nairobi felé, de a reptéri alkalmazott csak ücsörgött, és tartogatta
útleveleinket. Tisztában voltunk azzal, hogy ez nonszensz. Tisztában volt
vele, hogy tisztában voltunk azzal, hogy ez nonszensz. Ez részét képezte
kellemes
érzetünknek. Ismét ránk mosolygott, elégedetten, lassan vállat vont, majd
nyugodtan lesöpört egy pihét a kék egyenruha ujjáról, olyan mozdulattal,
mintha ezzel felkészülne egy nagyobb nézeteltérésre. A falon, fölötte
komoly tekintettel meredt a távol közepébe egy ütött-kopott keret mögül
Mobuto elnök portréja, fején egy leopárdbőr pirulásdoboz fejfödémmel.
Szívverések az éjszakában
Amennyiben megragadnád Norvégiát, jól megráznád, és több ezer
kilométeres körzetben kiszórnád belőle a jávor- és rénszarvasokat, majd
teletömnéd az egészet madarakkal, csak az időd vesztegetnéd, mert ezt már
valaki előtted megtette.
Fjordföld a Déli Sziget délnyugati részén található, a maga sok hegyével
egyike az isten-féle föld legmeglepőbb részleteinek, sisakjainak egyikéről
szemlélődve az ember szeretne spontán vastapsban kitörni. Varázslatosan
félelmetes. A talaj úgy van fokozatosan meghajtogatva, megtördelve, hogy
az agyad a látványtól reszkető éneklésbe kezd koponyád belfalán,
amennyiben megpróbálod felfogni azt. A hegyek és a felhők egymáson
tobzódnak, a temérdek jégfolyam milliméterekre szaggatott, vízesések
robajlanak az alul elterülő nyílegyenes, zöld völgybe, és minden mágikusan
csillog Új-Zéland tiszta fényeiben, ami a piszkosabb levegőhöz szokott
szemek számára túl szép, hogy igaz legyen.
Amikor Cook kapitány 1773-ban megpillantotta a tengerről, így jellemezte:
„Sziget, ahol, ameddig a szem ellát, hegycsúcs csoportok sorakoznak,
amelyek közt nehezen elképzelhető völgyek megléte". A feltűzdelt
völgyeket gleccserek vájták ki évmilliók alatt, s közülük sok a tenger sok
mérföldnyi benyúlása a szigetre. Némely szikladarab több száz lábat
zuhanva a vízbe pottyan, ahol további sok száz lábnyi út várja még.
Működő gépezet benyomását kelti a táj. A nyugtalan szélcsapkodások és
eső ellenére a hegyek büszkén, boldogan hirdetik monumentalitásukat.
A vidék nagy része még ma is feltáratlan. A kevés meglévő út Fjordföldön
hirtelen megszakad egy-egy hegy lábánál, ezért a turisták nagy része sosem
látja a peremvidéket. Néhány hátizsákos tovább jut, és csak nagyon-nagyon
kevés hétpróbás hegymászó próbál meg a föld szívébe hatolni.
A fűrészfogas zavar, a lehetetlenül mély szakadékok, amelyeken a lábbal
való átkelés gondolata is lidérces, felfedezett részei javarészt
helikoptereknek köszönhetők.
Bill Blackről azt tartják, hogy egyike a világ leggyakorlottabb helikopter-
pilótáinak, és ez igen valószínű. Úgy ül, akár egy zsugori, roppantón
kapaszkodva joystickjába, és rágózik lassú folyamatossággal röpködés
közben az éles csúcsok közt, láthatólag azt akarva, hogy sikonyálj. Amint a
gép majdnem szétkenődik a sziklafalon, váratlanul felkapja, és átemeli a
hegy fölött, majd leejti lebegve a semmiben, s ez felér egy hittérítéssel. A
völgy émelyítőn kavarog alattunk, miközben folyamatosan irányt váltunk,
mintha egy óriás kezében lévő kötél végén ingáznánk.
A helikopter leejti az orrát, és dübörögni kezd az egyenes fal mellett.
Riogatjuk az előttünk feltűnő madarakat, amelyek lélekszakadva csapkodnak
ennek következtében. Mark gyorsan a széke alá bukik látcsövéért.
„Keák!" - mondja. Bólintok, de csak bizonytalanul. A fejem már éppen elég
kontrakciós mozdulattal kell, hogy megküzdjön.
„Hegyi papagájok - tudatja Mark. - Igen intelligensek, hosszú, karvalyos a
csőrük. Le tudják tépni vele az ablaktörlő lapátokat, és ezt gyakorta meg is
teszik."
Mindig megfélemlített a sebesség, amivel Mark általam sosem látott
madarakat felismer, még ha azok csak pöttyök is a horizonton. „A
szárnycsapásuk igen egyedi - magyarázza. - De az igazi
összetéveszthetetlenségüket akkor vehetnénk észre, ha a helikopter
megszűnne zajongani. Egyike azon fajoknak, amely segítségért tüntetve a
saját nevét kiáltozza. Kea! Kea! Kea! A madárszeretők imádják ezért.
Nagyszerű lenne, ha Pallas szöcskéje hasonló trükkre volna képes.
Könnyebb lenne azonosítani".
Még pár másodpercig követi őket, majd eltűnésük után leteszi a látcsövét.
Nem miattuk jöttünk.
„Érdekes madarak, bár van néhány különös szokásuk. Nagyon sokat adnak a
fészkük külalakjára. Egy kea fészket találtak, amelyet 1958-ban kezdtek
építeni a madarak. 1965-ben még mindig rendezgették, kivéve, betéve
részeket, de még mindig nem költöztek be. Ilyen szemszögből kicsit
olyanok, mint te."
Amint elérjük a szakadék szélét, röviden megállunk pár yardnyira a
vízeséstől, amely a két szélen tölti fel az alattunk több száz lábnyira lévő
folyót. Repülő üveggömbünkből bámulunk, és hirtelen úgy érzek, mint egy
másik bolygóról érkezett látogató, aki az égen át aláereszkedve
tanulmányozza az idegen világot. Kicsit émelygek is, de ez csak rám
tartozik.
Kis rázkódással Bill felemeli a helikoptert a szakadékból a tiszta ég felé. A
kövek puszta mennyiségének látványa és az űr, amely könnyeden vesz körül,
az agy érzékelőit újra és újra elborítják. Aztán, amikor úgy hiszed,
megtapasztaltál minden csodát, amit ez a föld felvonultathat, ha körbejársz
egy csúcsot, kezdődik minden előlről, de már fokozott intenzitással.
A gleccserek felszínét követjük. A fény hirtelen felbukva mögöttünk pislog,
de amint formákat kezd mutogatni, úgy véled, álmodsz. Hatalmas, rekord
súlyú tornyok emlékeztetnek óriások torzóira, elrettentő méretű barlangokkal
és ívekkel, töredezve és gyűrögetve, mint számos gótikus székesegyház,
melyeket jelentős magasságból pottyantottak le, de mindez jégből és hóból.
Mintha Salvador Dalí és Henry Moore kísértetei érkeznének éjszakánként az
elemekkel játszani.
Ösztönös, nyugati reakcióm tör elő, amikor egy semmihez sem
hasonlíthatóval szembesülök: megragadom a fényképezőgépem, és filmezni
kezdek. Úgy érzem, könnyebben meg tudok majd birkózni vele, amikor az
csak egy incsnyi színtömeg egy papíron, és a székem nem próbál ide-oda
dobálni a szobában.
Gaynor, a rádióproducerünk felém szegezi mikrofonját, és megkér, hogy
írjam le, amit látok. „Mit?" - kérdezem makogva. „Ez az! - válaszolja - így
tovább!"
Makogok még egy keveset. A helikopter-rotor lapátjai néhány incsnyire
forognak a jégtorony csúcsától. Sóhajt. „Nos, ennek a helyére valószínűleg
mást veszek majd" - mondja, és leállítja a kazettát. Még egy agypaszírozó
fordulatot teszünk az óriási jégszobrok körül, aztán megindulunk lefelé a
szakadékba, amely szinte otthonosnak hat az előzményekkel összevetve.
Van még egy utas velünk a levegőben: Don Merton, egy kellemes ember,
olyasfajta légkörrel, amilyen egy bocsánatkérő lelkészé. Csendben ül,
alkalmanként visszatolja szemüvegét orrhídján, és „Igen, ó igen!" dörmögi
magában, mintha valami olyat észlelne, amit mindig is szeretett volna. Igen
jól ismeri a környéket. Az Új-Zélandi Fajfenntartóknál dolgozik, és talán
többet tett bármely élő embernél Új-Zéland megrémült madarainak
megmentéséért.
Ismételten közel kerülünk a szakadék falához, több száz láb magasságban, és
észreveszem, hogy a következő, hosszú, egyenes ösvény alattunk lehetetlen
hirtelenséggel türemkedik felfelé a völgy sarkantyújaként. Szenvedek
borzalmasan szédülve. Néha képtelennek érzem magam felállni, s az ösvény
puszta látványa a legrosszabb rémálmaim idézi.
„Valaha gyakran feljöttünk" - dörmögi Don előrenyújtott ujjával mutatva.
Ránézek bámulattal, majd vissza az ijesztő ösvényre. Pár lábnyira vagyunk
csak tőle, és a rotorlapátok
tompa huppogásának visszhangjait hallani hátulról. A csapás egy-két láb
széles lehet, füves és nyirkos. „Igen, úgy vélem, kissé meredek - mondja
Don elegáns kacajjal, mintha ez lenne az egyetlen ok, amiért nem
kerékpározik rajta. - Előttünk, a csúcson van egy csapásos mederrendszer.
Akarjátok látni?" Idegesen bólintunk, és Bill felrepít.
Hallottam ezt a kifejezést - „csapásos mederrendszer" - korábban új-zélandi
zoológustól, méghozzá olyan határozottsággal, hogy hirtelen nem volt
merszem azt mondani, hogy fogalmam sincs, miről beszél. Úgy határoztam,
a megfejtéshez abból indulok ki, hogy csatolt, különálló, vízzel telt
mélyedés-rendszerre kell számítanom. Ennek kapcsán egy két nappal
korábbi élményem bukkant elő, mielőtt elegendő bátorságom lett volna
elismernem, mekkorát tévedtem.
A csapásos mederrendszernek semmi köze ahhoz, amire számítottam.
Magas, nyitott helyen alakulhat ki. Egy különös jelenség fura megnevezése
ez. Hatásában nem túl drámai, talán észrevétel nélkül hagyod el, ha nem
vagy új-zélandi zoológus, és egyike azoknak a különleges helyeknek a
földön, amelyeket állatok hoztak létre.
A helikopter most a csúcs fölött söpör a nyitott völgy felé, elfordul,
átemelkedik egy másik csúcson, ismét elfordul és megnyugszik. Leszálltunk.
Megkövült csendben ülünk, nehezen elhíve, hogy talajt értünk. A csúcs
mindössze néhány yard széles. Minden oldalán több száz lábnyi mély, így
előttünk is.
Bill megfordul, és ránk mosolyog. „Semmi aggodalmat" - mondja, amiről
eddig azt hittem, csak az ausztrálok csinálnak ilyet. A efféle pillanatokban ez
a fajta kizökkentés az, amire szükséged van.
Idegesen kimászunk, lehajtva fejeinket a forgó lapátok miatt, elsétálunk a
szakadék széléig. Hegyfokunk körül mély, szaggatott völgy indul tőlünk
három irányba alacsonyabb szinteken lágyuló körvonalakkal. Éppen alattunk
fordul éles ívben balra, hogy aztán hirtelen rángásokkal és törésekkel
eljusson a Tazmán tengerhez, amely egy homályos csillanás a végtelen
irányából. A kevés felhő nem sokkal fölöttünk van, és követi a völgy
hullámait friss árnyékával, erősbítve ezáltal a perspektíva nagyságát. Mikor
a huppogó pengék a helikopteren végre megnyugszanak, a völgy levegős
mormogása felerősödik, hogy feltöltse a csendet: a vízesés mély morajlása, a
tenger távoli szusszanása, a bozótos fű rekedt remegése, és a keák, akik
egymásnak mutatkoznak be. Ugyanakkor van egy hang, amit nem hallunk
meg - nem csak azért, mert a nap rossz szakában érkeztünk, de ráadásul
rossz évben is. Többé nem érkezhetünk jó évben. 1987-ig Fjordföld a
legkülönösebb, legkevésbé földies hangok tulajdonosa lehetett. Évezredekig
a megfelelő évszakban az éjszaka leszálltát követően lehetett ezeken a vad
sziklacsúcsokon és völgyekben hallani.
Mint egy szívverés, olyan volt: mély, erős lüktetés, amely végig
visszhangzott a sötét szakadékon. Olyan mély volt, hogy az emberek úgy
mesélték, előbb kaptak gutaütést, mint ahogy meghallották, és olyan volt,
mintha a nehéz levegő csapódott volna nagy erővel valaminek. Sokan sosem
hallották, és már nem is fogják. A kakapo hangja volt az. Az öreg, új-
zélandi, éjjeli papagájé, amely magasan ült egy szikla tetején, és hívta társát.
Minden teremtményből, amelyet ebben az évben felkerestünk, talán a
legfurcsább és legérdekesebb faj ez, és egyben a legritkább, a legnehezebben
fellelhető. Valamikor, mielőtt az emberek benépesítették Új-Zélandot, több
száz ezer kakapo létezett. Aztán több ezer, majd több száz lett a számuk. Ma
csak negyven él, és a számsornak nincs vége. Itt Fjordföldön, ahol sok ezer
évig volt a madár fő lakhelye, ma már egy sincsen.
Don Merton többet tud ezekről a madarakról, mint bárki más a világon, és
velünk jött részben idegenvezetőként, részben pedig a repüléssel lehetősége
nyílott ellenőrizni, hogy tényleg az utolsó kakapo is eltűnt volna?
Helikopterünk szédítő szögben ült a csúcs tetején, láthatólag a leggyengébb
széllökés is könnyedén a messzi mélybe segítette volna. Mark és én lassan
előgyelgünk makacs, nehézkes tartással, mintha mindenünk fájna. Minden
mozdulatot, amit teszünk, a fejünkkel indítunk el, mielőtt maradék
testrészeink felzárkóznának. Bill Black boszorkányosan vigyorog szárazföldi
városlakó mivoltunkon. „Semmi aggodalmat! - fújja vidáman. - Bárhol le
tudunk szállni. Don akart idejönni, ezért ide jöttünk. Persze nem lehetnénk
itt, ha fúj a szél, de nem fúj. - Leül egy kisebb kőre, és rágyújt. - Most
valahogy nem" - teszi hozzá, és a távolba veszik tekintete, szemléletesen
mutatva be azt az ovációs lelkesedést, amiben kitörnénk, ha egy erős szellő
áthelyezne minket a völgybe. Gaynor egy darabig tüntet a mozgás ellen,
nehogy túl messzire kerüljön a helikoptertől, de végül úrrá lesz rajta a Billel
készíthető riport gondolata. Előhúzza a rikító színű kábeleket, a felvevő
magnót a háti táskából, rákattintja kicsi fejhallgatóit a haja széleire anélkül,
hogy egyszer is le merne pillantani balra vagy jobbra. Odatuszkolja
mikrofonját Bill orrához, szabad kezével pedig megkapaszkodik a talajban.
„Tizenöt éve röpködöm Fjordföld fölött - meséli Bill, amikor a lány
bebiztosította magát - főleg telekommunikációs megbízatásból kifolyólag,
néha fejlesztéseknek köszönhetően. Általában nem utaztatok turistákat.
Nincs erre időm. Különben sokat dolgoztam a kakapo szállítási programban,
gondnokokat röptettem Új-Zéland legmegközelíthetetlenebb részeire. Egy
helikopter erre igen alkalmas, mivel bárhol le lehet tenni. Látod azt a
sziklacsúcsot ott?"
„Nem! - kiáltja Gaynor mereven a földre nézve. - Még nem akarok odanézni.
Csak mondj el egy történetet... Valami vicceset, ha lehet... kérlek."
„Vicceset? - kérdi Bill, és egy hosszú, gondolattelit szippant cigarettájából,
amint végignéz a völgyön. -Nos, egyszer megégettem a kezem a
helikopterben, mivel nem vettem észre, hogy a kesztyűm olajban úszik.
Ilyesmire gondoltál?"
Don Merton ezalatt pár yardnyira került, és a bozótosban egy ösvényt
nézeget. Leguggol, és igen óvatosan arrébb söpri a földet. Talál valamit, és
felemeli. Kicsi, erősen ovális, fakó színű formát tart kezében. Egy darabig
óvatosan vizsgálja, majd leejti vállait lehangoltan. Int nekünk, hogy menjünk
oda. Idegesen követjük, és az ujjai között tartott dologra meredünk
szomorúsággal telve el. A tárgy egy egyszerű, érintetlen, édes paradicsom.
Nem tudom, mit szóljak. Sóhajt, és visszateszi a paradicsomot.
„Ezt a helyet Kakapo Kastélynak hívjuk - meséli felnézve, majd ránk
bandzsítva a csillogó napfényben: -Ez az utolsó ismert kakapo lakhely egész
Új-Zélandon."
Ez a hely egy csapásos medencerendszer része. Rögtön leírom, mit is takar
ez a megnevezés. Mindössze egy felületesen ásott mélyedés látható.
Mélyítetlen és egy kicsit terebélyes. Újra körülnézve a tájképen szinte
megvadulok. Olyan messzire repültünk az érintetlenség belsejébe, de nem
találtunk egyebet, mint karcolatokat és tojás helyett egy paradicsomot.
Néhány ügyetlen megjegyzést teszek, Mark rosszallóan néz rám, és Don
tekintete is felhősödni kezd.
„Ó nem - szól Don -, nem számítottam tojásra. Tojásra nem. Nem itt, ó nem,
egyáltalán."
„Ó - mondom -, azt hittem, amikor felvetted a paradicsomot..."
Mark a szája sarkából veti oda: „Don elmagyarázta az egészet a
helikopterben."
„Nem hallottam semmit."
„Tudod, nem találhatsz tojást egy csapásos medencerendszerben - tudatja
türelmesen Don. - Ez csak az udvarlás és a párzás színtere. Én tettem ide a
paradicsomot, amikor a múlt évben itt jártam. Ha lenne kakapo a környéken,
megette volna." Újra felemeli, és átnyújtja nekem. „Látod, egy karcolás
sincs rajta. Egyetlen harapásnyom sincs. Pedig kikezdte volna. Nagyon
aprólékos madárfaj. Nem tudni, mi történt az itt élő utolsóval. Talán megölte
valami, például egy macska. Úgy véljük, néha fel tudnak jönni ebbe a
magasságba. Fjordföld tele van macskákkal, és ez nem jó hír a kakaponak.
Bár talán nem minden macska kezdene ki vele. Némelyik megpróbálná -
sikertelenül - meghámozni, mint egy kiwit, és tovább állna. Másoknak már
sikerült, és ezért álltak tovább. A kakapók nincsenek hozzászokva a
védekezéshez. Megkövülnek, ha színre lép egy macska. Bár erős szárnyaik
és karmaik vannak, nem használják azokat védekezésre. Egy kiwi egyébként
kiütné a macskát. ők edzésben vannak, mert egymással is küzdenek. Ha
kettőt beteszel egy barlangba, reggelre az egyiket holtan találod."
„Vagy a kakapo elpusztulhatott öregségében. Nem tudjuk, meddig élnek, bár
valószínűleg sokáig. Talán egy emberöltőnyiig. Bármi is az ok, a kakapo már
nincs itt, és azt hiszem, ebben egész biztosak lehetünk. Most már nincs
belőlük Fjordföldön."
Visszaveszi tőlem a paradicsomot, egy utolsó, reménytelen gesztus
kísérletében visszateszi az akváriumrendszer csúcspontjára.
Nagyjából mostanáig - a dolgok evolúciós skálája szerint - Új-Zéland
vadélete megközelítőleg madarakat jelentett. Csak madarak tudtak a
környéken közlekedni. Sok madárfaj - amely ma megtalálható itt - őse
bevándorló volt. Néhány denevérfaj, emlősök igen, de - és ez itt a lényeg -
ragadozók nem lakták. Sem kutyák, sem macskák, sem menyétek, sem
görények, semmi olyan, amitől a madaraknak menekülniük kellett volna.
És persze maga a repülés egy menekülési forma. Túléli mechanizmus, és Új-
Zéland egy madárfaja ezt nem ismerte fel. A repülés kemény munka, sok
energiát igényel.
De nem csak erről van szó. Összefüggés van ugyanis a táplálkozás és a
repülés között is. Minél többet eszel, annál nehezebben repülsz. Így
történhetett meg, hogy egy rövid étkezés utáni levegőbe emelkedést a
madarak elintéztek egy nagyobb menüvel és utána tipegéssel.
Amikor az európai betelepülők megérkeztek ragadozó falkáikkal, sok Új-
Zélandon élő repülésképtelen faj tipegése bizonyult lassúnak. A kiwiké, a
takahéké és az éjszakai papagájoké, a kakapóké is.
Közülük a kakapo a legfurább. Feltehetőleg a pingvin igen különös lény, ha
belegondolsz, de robosztus különlegesség, és maga a madár tökéletesen
alkalmazkodott a világhoz, amit magáénak talált, ahogyan a kakapo ezt nem
tette. A kakapo kifutott az időből. Ha ránézel egyre, nagy, kerek,
szürkésbarna arcot látsz, békésen ártatlan zavarodottságot kifejező
tekintettel, amely ölelésre késztet, és optimista dalok zengésére a jövőt
illetően, bár tudod, optimizmusra nincs sok ok.
Rettentően kövér madárfaj. Egy jól megtermett példány hat-hét fontot nyom,
és a szárnyai egy kis csapkodáshoz elegek, ha úgy vélné, ideje kicsit
utazgatni - de a repülés ki van zárva. Szomorúan, de nemcsak repülni
felejtett el, hanem azt is elfelejtette, hogy elfelejtett repülni. Nyilván egy
igazán megrémült kakapo néha felszalad egy fára, és leugrik róla, ahonnan
úgy esik le, mint egy tégla, és könyörtelenül seggre esik.
Nagysága felől a kakapo sosem tanult meg aggódni. Nem volt semmi, ami
erre késztette volna.
A legtöbb madár, ha egy ragadozóval szembesül, legalább felismeri, hogy
helyzet van, és fedezékbe vonul, még ha ez kicsinyeinek vagy tojásainak
magukra hagyásával jár is, de nem így a kakapo. Az ő reakciója, ha
szembesül egy potenciális ellenféllel, az, hogy nem tudja mitévő legyen.
Nincs koncepciója, sem elképzelése arról, hogy az a valami esetleg bántani
fogja, ezért tovább ücsörög tökéletes káosszal fejében, ráhagyva az állatra a
következő lépés lehetőségét - amely általában igen gyors és egyben az
utolsó.
Frusztráló az ellentmondásra gondolni, amit a nyelv hoz magával. Az
évezredek alatt végbemenő evolúció igen-igen lassú, míg a „természetes"
kiválasztódás generációról generációra tör előre a különös, aberrált kakapók
rovására, amelyek kicsit lelassultak a dolgok megfelelő felfogásához. Az
egész rövidre lesz zárva abban a pillanatban, amikor valamelyikük ezt
mondja: „Ha bajszos, tűfogú lényt látsz, rohanj, ahogy bírsz". Másrészt az
emberi teremtmények, amelyek majdhogynem kivételek a mások kárán való
tanulásukkal, okozói is jelen körülményeiknek.
A gond az, hogy ez a ragadozó-ügy túl hirtelen történt Új-Zélandon, és mire
a természet elkezdené kiválasztani a beidegesedett és abroncsvastag lábú
kakapókat, már egy sincs, ha megfontolt emberi beavatkozás nem történik a
számukra ismeretlen ellen való védekezésükbe. Segítene, ha több születne
belőlük, de ez több problémát is hozna magával. A kakapo egy magának
való teremtmény, nem szeret másokat. Még a többi kakapót sem. Egy
fajfenntartási dolgozó, akivel találkoztunk, azt mondta, hogy néha csodálta,
ha a hím hívó hangja nem riasztotta el a nőstényt, ami egy biológiai
abszurdum, és csak a diszkókban jellemző. A párzás módszere csodálatosan
bizarr, kivételesen sokáig tart, és majdnem teljességgel eredménytelen.
Kb. így történik:
A hím kakapo épít magának egy csapásos medencerendszert, amely
egyszerűen csak durván ásott, sekélyes bemélyedésekből áll a talajban, egy
vagy két ösvénnyel az aljnövényzet felé. Az egyetlen dolog, ami
megkülönbözteti az ösvényt a más állatok által készítettektől, hogy a
vegetáció mindkét oldalon igen precízen ki van csipkedve.
A kakapo jó akusztikára törekszik a csapásos medencerendszer helyének
kiválasztásakor, gyakran egy völgy fölé tornyosuló sziklát választva ki, és
mikor a párzási időszak eljön, beleül medencéibe, és mennydörögni kezd.
Ez valami különleges koncert. Kidülleszti két hatalmas légzsákját a mellkasa
két oldalán, lehajtja fejét, majd olyan hangok hallatásába kezd, amelyeket
szexisnek talál. Ezek a hangok elmélyülve rezegtetik az éjszakai levegőt,
megtöltve a völgyet a hátborzongató szívveréssel.
Az ütések igen mélyek, és még mélyebbnek találod őket köszönhetően
annak, hogy az érzet és a hangok egymást erősítik. Képtelen vagy
megállapítani a hangok forrását, mindenhonnan hallod őket. Ha
tájékozott vagy a különféle hi-fikben, tudod, hogy beszerezhetőek
úgynevezett mély-nyomók (sub-woofer), amelyek azon mély frekvenciák
átvitelére képesek, amelyek mindenhol kitöltik a szobát, még a kanapé
mögött is. Az elv hasonló, nem tudod megmondani a hang forrásának helyét.
A nőstény kakapo sem képes a hangszóró betájolására, amelynek jelentése
ilyesmi: „Gyere, a tiéd leszek", „Hol jársz?", „Gyere, a tiéd leszek", „Hol a
pokolban vagy?", „Gyere, a tiéd leszek", „Most jössz vagy mi a szösz?",
„Gyere, a tiéd leszek", „Az isten szerelmére!", „Gyere, a tiéd leszek",
„Játsszál egyedül!" - és ez igen hasonlóvá teszi őt az emberekhez.
A hím sok egyéb hang kiadására is képes, amelyek rendeltetésével nem
vagyunk tisztában. Én persze csak azt tudom, amit elmondtak, de a
zoológusok, akik évek óta tanulmányozzák, nem jöttek rá. A zajok
tartalmaznak magas frekvenciákat, fémes, orrszerű „csing" hangokat,
hümmögést, pénztárgép-hangot, „szkarkolást" (ezt hallatja: szkark),
rikácsolást, disznószerű röfögést, sikítást, kacsaszerű varkogást, és
majomszerű visítást. Vannak segélykérő hangjaik is, amit a fiatalok
hallatnak, amikor megbotlanak vagy leesnek egy fáról, és ezek skálája is az
alacsony hullámoktól a vibráló, magas krákogásokig tart. Hallottam egy
kazettát, amelyre kakapo keltette zajok rögzültek, és szinte lehetetlen volt
elhinni, hogy mindezt egyetlen madár hallatta, vagy hogy egyáltalán állat.
Inkább Pink Floyd stúdiófelvételeknek tűntek.
A zajok némelyike a párzás későbbi szakaszaiban hallatszik. A csilingelés
például, amely nem hallható messziről, nagyon határozott irányú, és segítheti
az előkeveredett nőstényt, akit éjszakáról éjszakára ostromolt a hím (néha
három hónapon át, hét órás esti műszakban), hogy rátaláljon. Persze ez nem
mindig sikerül. A nőstények nemzőképesen csak alkalomszerűen tűnnek fel,
várnak kicsit, majd tovább állnak. Nem ezt akarják. Ha nemzőképesek, a
szexuális vezéreltetésük igen erős. Egy nőstény kakapo húsz mérföldet
gyalogolt egy éjszaka, hogy meglátogasson egy hímet, majd reggel
visszasétált. Ugyanakkor sajnálatos módon, az időtartam, amíg a nőstény
képes így viselkedni, igen rövid. Mintha a dolgok még mindig nem lennének
eléggé bonyolultak, a nőstény csak akkor párzóképes, ha egy különleges
növényfajta, például a podokrap gyümölcsözik. Ez csak kétévenként
esedékes. Amíg nem teszi, a hím kedvére mennydöröghet, de ettől kötve lesz
neki jobb. A kakapo válogatós diétája egy csomó új elkeserítő dologgal jár.
Épp csak megpróbáltam belegondolni. Képzeld el, hogy egy utaskísérő vagy
a levegőben, és mohamedánokat, zsidókat, vegetáriánusokat, vegánusokat és
diétázókat kell kiszolgálnod, amikor csak pulykád van, mert karácsony van,
és így talán megérted, miről van szó.
A hímek igencsak elfáradnak a hónapokig tartó, medencékben való
ücsörgésben és hangok hallatásában, várakozva társaikra, amelyek egy
speciális gyümölcsfa után vágyakoznak. Amikor egy mezőőr, aki a kakapók
párzási területén kóborolva elhagyta kalapját, annak megtalálásakor egy
kakapo éppen azt erőszakolta. Egy másik alkalommal néhány opusszum
bunda szolgáltatta alapját hasonló félreértésnek, egy olyan élménynek,
amely nagy valószínűséggel nem hozott kielégülést egyik félnek sem.
Mindezen hónapok ásásának, tipegésének, rikácsolásának, mennydörgésének
és szkarkolásának, valamint a gyümölccsel való kicsinyeskedésnek
összegzett eredménye, hogy három-négy évenként egyszer a nőstény kakapo
lerak egy tojást, amelyet azonnal meg is eszik egy ragadozó.
Így a nagy kérdés ez: hogyan húzta a kakapo ilyen soká? Nem zoológusként
el kell tűnődnöm, hogy mi van, ha a természet mentesít valakit valami
produkálásának kényszerétől, ami a verseny jó részében a túlélést
biztosíthatja.
„Mi lenne, ha leragadnánk ennél a pontnál? Nem fog fájni, de legalább
elgondolkoztat." Valójában a kakapo az a madárfaj, amely engem
valamiképpen emlékeztet a brit motorkerékpár-iparra. Olyan régóta vannak
meg saját szokásai, hogy szükségképpen lett excentrikussá. A
motorkerékpár-gyár nem reagál a piaci nyomásokra, mert az tudomást sem
vesz róla. Számos motorbiciklit készítettek számos embernek, és ennyi. Nem
számított, hogy mennyire voltak hangosak, nehezen javíthatóak,
olajfröcskölők a maguk sajátságos módján, amint azt T. E. Lawrence élete
végén felismerte, mikor kiment az utcára. A készítmények ezt tudták, és ha
szükséged volt egyre, ezt kaphattad. Ezzel vége is a történetnek. És persze
majdnem ez volt a brit motorgyártás történelmének is a vége, amikor a
japánok hirtelen úgy képzelték, hogy a motorok másmilyenek is lehetnek:
fényesek, tiszták, megbízhatók és kezesek. Akkor aztán egy egész új világra
való ember vehet belőlük, nem csak azok, akik agyában az képviseli az
örömet, ha a vasárnap délutánt a fészerben tölthetik egy olajos ronggyal.
Ezek az igen versenyképes masinák megérkeztek a Brit szigetekre (itt is egy
olyan elszigetelt faj élt, amely nem tanult meg versengeni. Tudom, hogy a
japánok is szigetlakók, de analógiám szándékának megfelelően mellőzöm
ezt a tényt), és a brit motorbiciklik ezt követően szinte kihaltak. Majdnem,
de nem egészen. Életben voltak tartva egy köteg rajongó által, akik érezték,
hogy bár a Nortonok és a Triumphok bonyolultak lehetnek és fenevadak, de
nekik volt hozzá merszük, kellőképpen erős személyiségük; a világ pedig
sokkal szegényebb hely lett volna nélkülük. Sok nehéz változáson estek át az
elmúlt évtizedben, de mostanra újra előbukkantak, újra üzemelnek, mint az
ismét jól fizetett motorszerelmes motorja. Azt hiszem, ez az analógia most
komolyan veszélyeztetetté lett, így talán jobb, ha kihagyom.
Pár nappal korábban volt egy álmom. Azt álmodtam, hogy felébredve egy
távoli tengerparton találtam magam széttárt lábakkal egy nagy rakás
rózsaszín és fakó kék kőrengetegen, mozdulni képtelenül, fejemet pedig a
tenger morajlása töltötte be. Felébredtem ebből az álomból, és széttárt
lábakkal heverve találtam magam egy nagy rakás rózsaszín és fakó kék
kőrengetegen, egy tengerparton, szédülve zavaromban.
Nem tudtam mozdulni, mivel a fényképezőgép tartójának szíja a nyakamat
egy kőhöz kötözte. Valahogy feltápászkodtam, és a tengerre meredtem,
megpróbálva kitalálni, hogy hol is lehettem, és mintha még mindig
álmodtam volna. Talán ha felébrednék, egy repülőn találnám magam, mert
elaludtam filmnézés közben - gondoltam. Körülkémleltem utaskísérő
reményében, de a parton nem közelített senki italos tállal. Csizmáimra
néztem, és ez megmozgatott valamit a fejemben. Az utolsó tiszta, felötlő
emlékem csizmáimról egy zairei sártömegből való kikecmergést mutatott.
Idegesen fordultam körbe. Nem voltak sehol rinocéroszok, és a part sem
idézhette Zairét, mivel az szárazföldekkel határolt. Ismét a csizmáimra
pillantottam. Csúfosan tiszták voltak. Hogy lehet ez? - tűnődtem. Valami
rémleni kezdett a levételükkel és a tisztításukkal kapcsolatban. De ki csinál
ilyet, és miért? Egy reptér emléke költözött vissza belém, valami olyan
kérdéssel egyszerre, hogy „honnan vannak?". „Zairéből" - volt a válasz.
Elvették a csizmáim, és percekkel később tisztán, csillogóan fertőtlenítve
visszatérítették. Már rémlett az a korábbi gondolatom is, hogy a csizmákra
tényleg ráférne egy tisztítás, méghozzá valamiféle új-zélandi út kapcsán. Új-
Zéland. Egész jó kis paranoia tört rám az idegen baktériumok átszállításának
gondolatától az egyik legelszigeteltebb és legérintetlenebb országba a
világon. Az Új-Zélandról való elrepülésre próbáltam visszaemlékezni, de
nem tudtam. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy még mindig Új-
Zélandon vagyok. Jó. Valahogy tehát ide kerültem. De hová?
Ügyetlenül elbotorkáltam a tengerpartig átkapaszkodva a hallucinogén színű
köveken, és új, előnyös pozíciómból észrevettem Markot, aki a távolban
könyökölve nézegetett egy régi fatörzset. „Kicsi, vedlő, kék pingvin" -
mondta, amikor végül odaértem hozzá.
„Mi? - kérdeztem. - Hol?"
„A fatörzsben - válaszolta -, nézd!"
Néztem. Egy kis pár fekete szem viszonozta kíváncsiságom egy kék palástú
sötét golyóból. Ledobtam magam egy nagyobb kőre. „Szép - mondtam. -
Hol vagyunk?"
Mark elvigyorodott. „Azt hittem, gyorsabb leszel - válaszolta. - Húsz percig
aludtál."
„Oké! - dühödtem fel -, de hol vagyunk? Azt hiszem, Új-Zélandra
indultunk."
„A Kis Zátony Szigeten - tudatta. - Emlékszel? Helikopterrel érkeztünk
reggel."
„Á! - mondtam ekkor -, ez egyben meg is válaszolja a következő kérdésem.
Elmúlott dél, ugye?"
„Igen - egyezett bele Mark. - Kb. 4 óra, és várnak minket teára."
Végigmértem a partot lesújtva a gondolattól. „Tea?" - kérdeztem. „Mike-kal
és Dobbyval."
„Kikkel?"
„Csak csinálj úgy, mintha ismernéd őket, mivel vagy egy órát trécseltél
velük ma reggel."
„Tényleg?"
„Dobby a sziget felügyelője."
„És Mike?"
„A felesége."
„Értem. - Kicsit elgondolkoztam. - Tudom - vágtam rá hirtelen. - Kakapót
keresni jöttünk, ugye?" „Igen."
„Találni fogunk?" „Kétlem."
„Akkor emlékeztess, miért vagyunk itt?"
„Mert ez az egyike annak a két helynek, ahol kakapo található."
„De valószínűleg nem találunk... "
„Nem."
„Legalább teázunk egyet."
„Igen."
„Menjünk. És mondj el mindent újra. Lassan."
„Rendben" - szólt Mark. Készített néhány utolsó képet a kis kék pingvinről,
a madárról, amelyről nem kívántam egyebet megtudni, elpakolta a
Nikonokat, és megindultunk a felügyelő rezidenciájához. „Most, hogy Új-
Zéland megtelt mindenféle ragadozóval - magyarázta Mark -, az egyetlen
lehetséges menedék a kakapók számára a védett szigetek. Stewart szigete
délen, ahol egy-két kakapo még fellelhető, már benépesült, és távolról sem
biztonságos. Az ott talált példányok csapdába lettek ejtve, hogy
átszállíthassák őket Codfish közeli szigetére. Ott oktatják és védelmezik
őket. Olyannyira védettek, hogy az sem biztos, hogy minket odaengednek. A
DOC-nál jelenleg vitatott... "
„DOC?"
„Ez az új-zélandi fajfenntartók megnevezése. Vita tárgya, hogy
odaengedjenek-e látogatókat. Egyrészt segíthetünk a publicitás révén a
projecten, másrészt úgy vélik, nem szabad zavarni a madarakat. Csak
egyetlen élőlény segíthet találni egy példányt, de ő valószínűleg nem
foglalkozik velünk."
„Ki ő?"
„Egy szabadúszó kakapo nyomolvasó. A neve Arab." „Értem."
„Van neki egy kakapo kutató kutyája."
„Hmm. Ilyesmire lenne szükségünk. Sok munkája van a szabadúszó kakapo
nyomolvasónak? Úgy értem, nincs túl sok kakapo, amelynek a nyomát
lehetne olvasni, nemde?"
„Negyven. Tulajdonképpen három vagy négy kakapo nyomolvasó létezik."
„Három vagy négy kakapo kutató kutya?"
„Pontosan. A kutyák speciálisan képzettek kakapók nyomolvasására.
Szájkosarat viselnek, így nem bánthatják a madarakat. Valaha a kakapók
befogására használták őket a Stewart szigeten, ahonnan ide szállították a
madarakat helikopterrel. Ez az első ismert eset, hogy egy madárfaj a
szárnyai igénybevétele nélkül költözött."
„Mit csinál egy kakapo kutató, ha nincs mi után kutatnia?" „Macskákat öl."
„Puszta frusztráltságból?" „Nem. A Codfish szigetet elárasztották a házi
macskák, amelyek visszatértek a vadonba." „Mindig azt hittem, ez a
megkülönböztetés mondvacsinált. Szerintem minden macska vad. Vadak, ha
úgy hiszik, vadságuk egy csésze tejhez juttatja őket. Tehát macskákat
gyilkolnak a Codfish szigeten?" „Már ki is irtották őket. Az utolsó szálig. És
a menyéteket, valamint az opusszumokat is. Tulajdonképpen mindent, ami
mozgott, és nem volt madár. Nem hangzik szépen, de ilyen volt a sziget
eredetileg, és a kakapók csak így maradhatnak életben az ember
megérkezése előtti állapotokban. Ragadozók nélkül. A Kis Zátony Szigeten
ugyanez történt."
Ebben a pillanatban valami furcsa érzetem támadt. Először riasztónak hatott,
de felismertem, hogy esett már meg velem hasonló, kerültem már ilyesféle
rozoga állapotba, csak már majdnem megfeledkeztem a dologról.
A tengerpartról jőve átverekedtük magunkat a vaskos aljnövényzeten és a
ragacsos talajon, majd pár, birkákkal telt mezőn, aztán egy kerthez
érkeztünk. Nem egyszerű kerthez, de egy olyanhoz, amelyet mértani
pontossággal nyírtak és manikűröztek, makulátlan virágágyásai, jól tartott
fái, cserjéi és sziklakertje volt és egy köddel körülvett kicsi híd. A hatás
olyan volt, mintha az édenbe tartanál, mintha isten a nyolcadik napon ismét
üzemelni kezdett volna, hogy kerti ollókat, flimókat és olyan dolgokat
gyártson, amelyeknek sosem jut eszembe a nevük, de elektromos
meghajtásúak, és van bennük madzag.
Odabent, a füvön Mike állt, a felügyelő neje egy teával teli tálcával, aminek
nekiestem érdes üdvözleteimmel.
Ezalatt sikerült elveszíteni Markot. Egy lábnyira lehetett tőlem, de
csodálattal meredt valamire, ami nekem még ráért, mivel minden figyelmem
a tea allokálta le. Talán madarakat nézhetett, mert azokból jócskán volt a
kertben. Mosolyogva diskuráltam Mike-kal, ismételten bemutatkoztam, akár
egy elbizonytalanodott neandervölgyi, s ebből valószínűleg rájött, hogy
velem valami nincs rendben; érdeklődtem az életviteléről, meg amit az
elmúlt tizenegy és fél évben ő és Dobby csináltak tökéletes elszigeteltségben
a szigeten, távol a természetkedvelő turistáktól.
Elmagyarázta, hogy volt arra jó néhány természetkedvelő turista, sőt,
számuk ijesztő volt. Rémisztően könnyen fertőzhették meg a szigetet
ragadozókkal, komoly károkat okozva. A szervezett utazásokkal érkezőket
kordában lehetett tartani, nem úgy azokat, akik hajókkal érkeztek csajozni a
tengerpartra. Elég volt pár patkány és terhes macska, hogy az évek munkája
befejezetlen maradjon.
Meglepett a gondolat, hogy ha valaki grillsütőt hoz egy sziget partjára,
annak a terhes macskája sem maradhat el, de a nő biztosított róla, hogy ez
könnyen megeshet. És tulajdonképpen minden hajó fedélzetén van patkány.
Vidám, élénk és robosztus nő volt, és igen-igen gyanítottam, hogy a
vasakarat, amely a sziget azon négyezer négyzetméterének gyűröttségéért,
kíméletlenül szabdaltságáért felelős, tőle származik.
Gaynor jelent meg ekkor Dobbyval a csinos-fehér ház előtt, és úgy tűnt,
interjút készítenek. Dobby eredetileg tizenegy és fél évvel korábban érkezett
a szigetre a macskaölő program részeként, és itt is maradt felügyelőként; már
csak tizennyolc hónapja maradt a nyugdíjig. Nem igazán várja a
visszavonulást. Ahol álltak, a maguk kis miniatűr paradicsomukban, egy
unalmas, megviselt, kis ház látszott.
Beszélgettünk egy ideig, majd Gaynor megközelítette Markot, hogy felvegye
a kert látványának leírását, de ő egy egyszerű gesztussal leszerelte, majd
visszatért transzába, amelyben már percek óta tartózkodott.
Ez igen furcsának hatott Marktól, akit általában szelíd, könnyed dolgok
jellemeznek, és meg is kérdeztem tőle, hogy mi van. Motyogott valamit
röviden a madarakról, és tovább mellőzött minket.
Ismételten körülnéztem. Tényleg sok madár volt a kertben.
Itt vallomást kell tennem valamiről, ami igen furcsán fog hangzani annak,
aki több ezer mérföldet utazott oda-vissza, hogy meglátogasson egy
papagájt, de nem túlzottan érdekelnek a madarak. Feltehetőleg sok érdekeset
vélek felfedezni bennük, de maguk az alanyok nem bájolnak el túlzottan.
Vízilovak, azok igen! Szívesen nézegetek egy vízilovat, mígnem az meg
nem un engem, és odébb nem áll közönyösen. Gorillák, lemurok, delfinek
órákig lekötnek, hipnotizálnak szemeikkel. De mutass nekem egy kertet tele
egzotikus madarakkal, és én boldogan beszélgetek majd más emberekkel, és
teázom. Ez a gondolat kicsit le is sújtott.
„Ez - szólalt meg Mark végül mély, öblös hangján -, ez."
Türelmesen kivártam.
„Csodálatos!" - fejezte be mondandóját.
Gaynor éppen rástartolt, hogy visszaterelje transzából, s ennek köszönhetően
izgatottan beszélni kezdett a tuikról, Új-Zéland galambjairól, a
harangmadarakról, az északi vörösbegyekről, az új-zélandi királyhalászról, a
vörös koronás törpepapagájokról, a foltos kacsák és az egyéb, nagyra nőtt
papagájok, amelyek végigsöpörték a kertet egymást lökdösve az itató körül.
Határtalanul deprimált voltam és kicsit talán fondorlatos is, hogy nem
osztottam kezdetben izgalmát, és aminek következtében este ámulatba ejtett,
hogy miért kerestem olyan intenzíven a kakapót, és már egy kicsit sajnáltam
az elmulasztott madarakat.
Azt hiszem, azzal az egy fajjal a tehetetlensége miatt szimpatizáltam.
Van valami rabul ejtő a gondolatban, hogy ez a faj feladott valamit, amiért
minden emberi lény epedezik, amióta először felnézett az égre. Azt hiszem,
más madarakban irigylem a magabiztos könnyedséget, amivel a levegőbe
emelkednek.
Emlékszem, amikor először szembesültem egy szabadon kószáló emuval
évekkel ezelőtt a sydney-i állatkertben. Erősen ajánlják neked, hogy ne
kerülj hozzájuk túl közel, mert igen veszélyessé válhatnak, de egyszer
elkaptam a tekintetét, és dühös, merev szúrásával leszögecselt. Mivel ha
pont a szemeibe nézel, érzed, milyen hátránnyal jár madárnak lenni -
abszurd helyzetben, reménytelenül ápolatlan fedőszárny, két haszontalan
végtag között - anélkül, hogy képes lennél arra, amire madár létedre illene:
repülni. Hirtelen világossá válik, hogy a madár kutyául érzi magát.
Itt, eltérve kicsit a tárgytól, egy apró ismert tény: egyike a legveszélyesebb
állatoknak Afrikában, igen meglepő módon a strucc. Az általuk okozott
halálesetek nem ingerlik a közvéleményt, mert lényegében feltáratlanok. A
struccok nem harapnak, mivel nincsenek fogaik. Nem tépnek drabokra, mert
nincsenek mellső végtagjaik nagy karmokkal. Inkább halálra rugdosnak. És
ki okolhatná őket ezért? Ámbátor a kakapo nem egy dühödt vagy erőszakos
madár. Különlegességét inkább szorgosságában és szerénységében mutatja
meg. Ha megkérdezel bárkit, aki már dolgozott kakapókkal, hogy írja le
őket, hajlanak az „ártatlan" és „ünnepélyes" jelzők használatára, még akkor
is, ha azt próbálják elmesélni, hogyan ugranak elő a bokorból. Ezt őszintén
vonzónak találom. Megkérdeztem Dobbyt, hogy adtak-e neveket a szigeti
kakapóknak, és ő azonnal elsorolt négyet: Matthew, Luke, John és Snark.
Ezek jónak tűntek az ünnepélyesen esetlen madarakhoz.
És van még valami: nem csupán annak a tényét élvezzük nagyon, hogy
feladta a harcot, de elkövetett egy borzasztó hibát, és ettől válik a dolog
érdekessé. Ehhez a madárhoz hozzábújhatsz. Mindenáron találni akartam
magamnak egyet.
Egyre jobban elkomorított az elkövetkező két-három nap, mivel tisztává vált
számunkra, amint jöttünk-mentünk a végtelen hegyeken az esőben, hogy
nem fogunk kakapót találni a Kis Zátony szigeten. Megálltunk, és
megcsodáltuk a papagájokat, a hosszú farkú kakukkokat és a sárga szemű
pingvineket. Végtelen sok fényképet készítettünk a tarka kacsákról. Egy
éjjelen láttunk többdisznóhúst, ami egy bagolyféle, és arról kapta a nevét,
hogy folyamatosan azt követel. De tudtuk, hogyha kakapót akarunk, a
Codfishre kell utaznunk. Szükségünk lesz Arabra, a szabadúszó, kakapo
nyomolvasóra.
Minden jel arra utalt, hogy semmi esélyünk. Wellingtonba repültünk.
Megértettük a dilemmát, mikor a fajfenntartókkal találkoztunk. Mivel a
kakapók védelmezését tartják a legfontosabbnak, ezért mindenkit, aki nem
volt része a projectnek, távol tartottak a szigettől.
Ugyanakkor minél többen tudnak ezekről az állatokról, annál jobbak az
esélyek további támogatások elnyerésére.
Amíg ezen rágódtunk, felkértek egy sajtókonferenciára azzal kapcsolatban,
amivel éppen foglalkoztunk, és ennek boldogan tettünk eleget. Határozottan,
vidáman adtuk elő munkánkat. Itt van ez a madár, magyaráztuk, amely jó
eséllyel pályázhat a világ legkülönösebb kihalt fajának címére - akárcsak
valamikor a dodo -, és mindent meg is tesz ennek érdekében. Sokkalta jobb
lenne, ha híressé válna túlélése kapcsán, nem úgy, mint a sajnálkozástól
naggyá lett dodo.
Ez egy kis mozgolódást látszott kiváltani a fajfenntartók közt, és kitudódott,
hogy megnyertük a bizalmukat. Egy vagy két nappal később a déli sziget
déli részén találtuk magunkat helikopterre várva. És Arabra. Nem voltunk
biztosak abban, hogy helyesen cselekedtünk-e?
Volt velünk egy skót is a DOC-tól, név szerint Ron Tindal. Egész nyersen
bánt velünk. Elmondta, hogy egy sor hozzánk hasonló foglalkozásút
toloncoltak vissza Codfishről, de a parancs az parancs. Az ember, folytatta,
aki ellenezte az egészet, maga Arab volt, és jól tesszük, ha tudomásul
vesszük, hogy ő tiltakozása ellenére jön el.
Pár perccel később Arab maga is megérkezett. Nem nagyon tudtam
elképzelni egy kakapo nyomolvasó sziluettjét, de amikor megjelent,
rájöttem, hogy ha ezer ember között rejtőzne, akkor is kiválasztható lenne az
egyetlen szabadúszó kakapo nyomolvasó. Magas volt, időjárás-megviselt, és
a szakálla leért a kutyájáig, amelyet Bossnak hívott.
Röviden biccentett nekünk, majd leguggolt a kutyájához egy pillanatra.
Aztán láthatólag úgy találta, hogy egy kicsit keveset foglalkozott velünk, és
előrenyújtotta Bosst, hogy fogjon kezet helyette. Aztán úgy vélve, hogy egy
kicsit eltúlozta a dolgokat, zsémbesen felnézett az időjárásra. Ezzel a rövid
szociális, konfúziós képpel elárulta, hogy undorítóan sármos, szeretetreméltó
ember. Mindamellett a félórás helikopterút a Codfish szigetre egy kicsit
feszülten telt. Megpróbáltunk belekezdeni egy kis, vidám csevegésbe, de ez
majdnem lehetetlen volt a fülsüketítő rotorlapátok és mennydörgések közt. A
helikopter kabinjában csak ahhoz tudsz szólni, aki lelkesen hallgat, de a jég
megtörésére semmiképpen sem alkalmas hely. „Mit mondtál?"
„Csak azt, hogy 'Mit mondtál?' "
„Ó. Mit mondtál azelőtt, mielőtt azt mondtad, hogy 'Mit mondtál?' " „Azt
mondtam: 'Mit mondtál?' "
„Csak azt mondtam, 'Gyakran jársz ide?', de nem fontos."
Végül ügyetlen, süket csendben maradtunk, amely még nyomasztóbbá tette a
felhőköteget, ami mogorván lógott a tenger fölött.
Hamarosan Új-Zéland legjobban őrzött, komor bárkája úszott felénk a
ragyogó sötétben: a Codfish sziget, egyike a legnagyobb madáróvhelyeknek,
amelynek őrizetesei sehol máshol nem fordulnak elő. Mint a Kis Zátony
sziget, könyörtelenül meg lett tisztítva mindentől, ami eredetileg nem
találtathatott ott. Még a vad és rendetlen kacsaméretű wekáktól is, amely Új-
Zéland más részein őslakos. Codfishnek ugyanis nem bennszülöttje, és
megtámadta Cook viharmadarait. A sziget faragatlan tengerekkel és széles
folyókkal övezett, így ragadozó patkányok nem tudnak beúszni a három
kilométerre lévő Sterwart szigetről. A sziget dolgozóinak élelmiszer-
ellátmánya patkánymentes szobákban található, patkánymentes
csomagolásban, és szigorúan átvizsgálják szállítás után. Méregcsalik vannak
a környék összes hajóin. Vannak emberek, akik készek azonnali
gyorsszolgálatra, ha valaki hajótörést szenved. A helikopter dübörögve
landolt, mi könnyedén kimásztunk, meghajolva a rotáló lapátok alatt.
Gyorsan előkaptuk csomagjaink, majd lecsúszdáztunk a nedves dombról,
amelyen landoltunk, egyenesen a felügyelő kunyhója felé. Mark és én
elkaptuk egymás tekintetét egy pillanatra, és felismertük, hogy mindketten
még mindig máshol jártunk gondolatban. Nem voltunk ugyan patkányok, de
éppen annyira éreztük magunkat szívesen látottnak, és imádkoztunk, hogy az
expedíciónk ne süljön el rosszul. Arab csendben követett minket Bossal, aki
szélesre tárta orrlyukait. Bár a nyomolvasó kutyák szigorúan arra vannak
tanítva, hogy ne bántsák a kakapókat, amiket találnak, néha egy kicsit túlzott
érdeklődést mutatnak irányukba. Még egy szájkosarat viselő kutya is képes
bántani egy madarat. A felügyelő háza egy teljesen alap faépület egy nagy
szobával, amely konyhaként, étkezőként, nappaliként és munkaszobaként
funkcionál, és néhány kisebb hálóval. Két másik tag már ott tartózkodott, a
különc nevű és még nehezebben kiejthető Phed, aki mint kiderült, Dobby és
Mike fia, valamint Trevor. Csendben, kitörő lelkesedés nélkül üdvözöltek, és
hagyták, hogy kicsomagoljunk. Hamarosan értesítettek, hogy az étel
elkészült, és felismertük, hogy ideje komolyan megpróbálnunk ismertetni a
helyzetet. A vendéglátóink nem vágyták a média divatos garázdálkodóit,
hogy a szigetükön riogassák a madarakat kameráikkal és
fényképezőgépeikkel, és örömmel vették észre, hogy csak egy walkmant
hoztunk, és igen jámbor, jó magaviseletű egyének vagyunk, akik nem
akarnak mindenáron egyfolytában gin-tonikot rendelni. Igazából hoztunk
söröket és whiskyt, és ez segített egy kicsit. Hamarosan különösen vidámmá
lettem. Valójában vidámabb, mint egész új-zélandi (tor)túrám alatt. Az ott
élő emberek általában igen kedvesek. Mindenki, akivel csak találkoztunk,
ekképpen viselkedett velünk. Borzasztóan kedvesen, és buzgón szolgált ki.
Most felismertem, hogy ez a kíméletlen kedvesség egy félreértésen alapult.
Az új-zélandi kedvesség, nem csupán lefegyverző, de háborúmegszűntető is,
és kezdtem úgy érezni, ha még valaki tovább kedveskedik velem, istenemre,
megütöm. Most a dolgok hirtelen megváltoztak, és kemény munkára volt
kilátás. Az életem árán is meg kellett kedveltetnem magam velük.
Az étkezés után, ami konzerv sonkából, forralt tojásokból és sörből állt,
útjára bocsátottuk fő beszélgetési adunkat, előadtuk a projectünket, meg
hogy miért is csináljuk az egészet, hogy hol jártunk, milyen állatok láttunk,
és melyek látványát hiányoltuk, kikkel találkoztunk, miért akarunk annyira
kakapót látni, mennyire köszönjük ezirányú segítségüket, és mennyire
megértjük vonakodásukat ottlevetelünket illetően, aztán további intelligens
kérdéseket intéztünk hozzájuk a munkájukról, a szigetről, a madarakról,
Bossról, majd végezetül megkérdeztük, hogy miért van a ház előtti fán az a
döglött pingvin. Ez egy kicsit megtisztította a légkört. A vendéglátók
gyorsan felismerték, hogy csak azzal fékezhetik meg idejük rablását, ha
maguk is beszélni kezdenek. A pingvin, magyarázta Phred, hagyomány.
Minden február 28-án felakasztanak egy döglött pingvint egy fára. Ez
ráadásul olyan hagyomány, amit az adott napon vezettek be először, és nem
valószínű, ha folytatni akarják, de így legalább távol tartják a tetemtől a
legyeket.
Ez átütően hatásos magyarázatnak hatott. Meg is ünnepeltük a dolgot egy
újabb pohár sörrel, és a dolgok végül kicsit gödülékenyebben kezdtek menni.
Egy - mindent összevetve - könnyebb légkörben kimentünk az erdőbe
Arabbal és Bossal, hogy meglássuk: tudunk-e legalább egy olyan madarat
találni, amiért több ezer mérföldet utaztunk.
Az erdő korhadt volt. Azért kell ezt írnom, mert minden fadarab, amin
átmásztunk, szétroppant lábaink alatt, az ágak pedig, amikbe
belekapaszkodtunk, kiszakadtak. Cuppogtunk és ropogtunk hangosan a
sáron át, mialatt Arab könnyedén lépdelt előttünk a maga kék esőkabátjában.
Boss össze-vissza helyezkedett el körülötte, ritkán tűnve fel, csak néha
villantva fel húsát az aljnövényzetben.
Hallani viszont mindig lehetett. Arab az örvén egy kis csengőt viselt, amely
tisztán hallható volt a tiszta, nyirkos levegőn át, mintha egy láthatatlan és
betájolhatatlan kórustag szökdécselne át az erdőn. A csengő rendeltetése,
hogy Arab tudja, merre jár Boss, és hogy mit csinál. A szapora, zaklatott
csengőhangot követő csend jelzi, hogy talált egy kakapót, és őrzi. Minden
alkalommal, amikor elhallgatott a csengő, visszatartottuk a lélegzetünket, de
a csengetés folyton újra kezdődött, amint Boss ismét utat talált magának.
Időről időre a csengő még hangosabban és kivehetőbben szólt, és Arab
ilyenkor visszahívta a kutyáját.
Mikor kicsit megálltak, Marknak, Gaynornak és nekem lehetőségünk
adódott felzárkózni hozzájuk.
Lélegzetvisszafojtva törtünk előre az erdőből a kis tisztásra, ahol Arab
guggolt Boss mellett egy adag sarat tanulmányozva. Ránk bandzsított a
maga szerény mosolyával, és elmagyarázta, hogy a csengő nem lehet túl
hangos, mert az elijeszti a kakapót - ha van a közelben.
Mark megkérdezte, szerinte van-e?
„Ó, minden bizonnyal - mondta Arab végighúzva ujjait elázott szakállán,
hogy megtisztítsa azt a sártól -, vagy legalábbis jártak ma erre. Sok jel utal
erre. Boss fogja a szagukat, de már nem túl friss. Egész sok kakapó
tevékenység volt erre, de ennek már egy ideje. Boss persze nagyon izgatott.
Tudja, hogy itt vannak."
Pár percig csinált némi felhajtást Bossal, aztán elmagyarázta, hogy a kutyák
tréningezésével a legnagyobb baj, hogy kevés kutatandó kakapo maradt.
Valójában sokkal egyszerűbb - tudatta végül - a kutyákat arra edzeni, hogy
ne kutassanak semmi más után. A kiképzés hosszú, egyhangú
megvonásokkal jár, ami igen frusztráló a kutyának.
Egy utolsó veregetéssel ismét elengedte Bosst, hogy az visszamehessen a
bokrokba szimatolni és turkálni a madár nyomai után, amely nem tanult meg
nyomtalanul közlekedni. Pár perc alatt eltűnt a színről, és halk csengettyűje
megszólalt.
Egy darabig követtük az ösvényt, amely lehetővé tette számunkra a
felzárkózást Arabhoz, miközben ő mesélt egy kicsit más kutyákról,
amelyeket ő képzett vadászokká, hogy megtisztítsa a szigetet a ragadozóktól.
Volt egy kutya, amelyre nagyon büszke: kegyetlen csúcsvadásszá nőtte ki
magát. A Round szigeten vetették be pár évvel ezelőtt, közel Mauritiushoz,
hogy segítsen a nagy nyúltisztogatási programban. Sajnos, mikor odakerült,
kiderült, hogy fél a nyulaktól, és haza kellett hozni.
Úgy tűnt, Arab életének jó részét szigetén töltötte, ami nem csupán a
véletlen műve: a szigetek élővilága annyira törékeny, hogy sok ott élő faj
veszélyeztetett, gyakran ráadásul a sziget az adott faj szárazföldről való
visszahúzódásának helye. Maga Arab a huszonöt Stewart szigeti kakapók
közül sokat befogott, melyeket aztán hangszigetelt dobozokban átrepítettek
Codfishre. Megpróbálták elengedni őket több, az eredeti lakhelyükhöz
hasonló területen, remélve, hogy magukra éreznek és könnyebben
regenerálódnak, de nehéz volt megmondani, hány maradt még életben, és
hány képes újrakezdeni az életét.
A nap telt, a fény nyúlott. Érdekes módon találtunk egy kevés kakapo
ürüléket, amit felvettünk, és morzsolgatva ujjaink közt szagoltunk, akár egy
borszakértő Az új-zélandi Északi Szigeti Chardonnay-t. Mindkettőnek tiszta,
herbális, zamatos illata van. Majdnem annyira izgatottak voltunk, amikor
találtunk néhány páfrányt, amelyet egy kakapo megrágcsált. Megcsípik,
majd végighúzzák rajtuk vaskos csőreiket, így egy köteg levélmorzsát
hagynak hátra.
Sokkal kevésbé izgalmas módon világossá vált, hogy aznap nem fogunk
kakapót találni. Amint az este ránk tört, és a könnyű eső ismét megeredt,
megfordultunk, és mérföldeket tettünk meg visszafelé. Az estét a kunyhóban
múlattuk el egy üveg whiskyvel és a Nikonjaink mutogatásával.
Az este vége felé Arab megemlítette, hogy ő nem is számított arra, hogy
aznap kakapót talál, mert éjjeli madarak, és így nappal nehéz rájuk lelni.
Hogy esélyed legyen látni egyet, meg kell várnod, amíg éppen csak annyi
fény marad, hogy észrevehessed, de a szaga még friss a talajon. Reggel öt
vagy hat órakor akarunk utánuk nézni. Részetekről rendben? Felállt, majd
becsomagolta szakállát az ágyba.
Reggel öt óra a lehető legborzasztóbb időpont, ha a tested még nem fejezte
be egy fél üveg whisky lebontását. Elővakartuk magunkat a hideg, durva
hálózsákjainkból. A nappali felől érkező ismétlőgépfegyver hangról kiderült,
hogy szalonna, mi pedig megpróbáltuk frissnek érezni magunkat, miközben
a szürke, reggeli fény rejtélyes játékokba kezdett a felhőkkel. Sosem
értettem, minek ez a felhajtás a hajnallal. Nem sokat láttam életemben, és
akkor sem tetszettek annyira, mint a róluk készült fényképek, amelyeknek az
az előnyük is megvan, hogy tiszta aggyal is vizsgálhatod őket, különösen
délben.
Sok mogorva szöszmötölés után a csizmákkal és a fényképezőgépekkel
kicsaptuk az ajtót úgy hat harminc felé, és visszabicegtünk az erdőbe. Mark
izgalmas, ritka madarakat kezdett mutogatni, amire én jól elküldtem.
Nagyszerűen kezdődik egy nap lankadatlan ornitológiával. Gaynor megkért,
hogy írjam le a helyet, ahol jártunk, erre azt válaszoltam, hogyha még
egyszer a mikrofonra kell néznem, megbetegszem. Hamarosan egyedül
találtam magam.
Egy idő után észre kellett vennem, hogy az erdő már nem volt olyan rossz.
Hideg, nedves és síkos volt, és az ágak folyamatosan megpróbálták
lecsavarozni a lábaim térdből, de olyan friss hatást keltett, hogy ott akartam
maradni, bármennyire haragszom is rá. Ron Tindal ez alkalommal
csatlakozott hozzánk, és velünk gyalázta az aljnövényzetet a maga
robosztus, skót felfogásában, de még ez sem enyhítette fejfájásomat. Mintha
rontás ült volna rajtam. Előttünk félig kivehetően a nyirkos fák között kék
esővédő kabát mozgott csendben, követve Boss szorgos csengőjét.
Hosszas bandukolás után utolértük Arabot, aki egy egyenes ösvénynél
megállt, és leguggolt az átitatott növényzetben.
„Igen friss ürülék - mondta feltartva egy sötét, tarka füzért szemléltetésképp.
- Fehéres a savtól, és nem mosta el az első, nem szárította ki a nap. Ez egy
nap múlva már nem lesz ilyen, így bizonyosan az elmúlt éjjelről maradt.
Éppen itt jártunk, így valószínűleg elkerültük egymást."
Nagyszerű - gondoltam. Kicsit tovább maradhattunk volna, utána pedig
tovább ejtőzhettünk volna az ágyban. De a korai nap kezdett átvigyorogni a
fákon, és sok törékeny szépség látszott kis harmatcseppek formájában a
leveleken, így az összhatás nem volt valami rossz. Valójában annyi csillanás
és csillogás és csillámlás volt körülöttem, hogy elkezdtem eltűnődni azon,
mennyi „csill" kezdetű dolgot okoz a nap reggelente, és ezt meg is
említettem Marknak, aki erre jól elküldött.
Ettől a kis változástól megvidámodva keltünk ismét útra. Még öt yardot sem
tettünk meg, amikor Arab, aki már tizenötnyire volt, ismét megállt. Ismét
leguggolt, és néhány földtúrási maradványt mutatott.
„Ez igen friss ásás - tudatta. - Talán a múlt éjjelen készült. Az orchideája
gyökerét kereste. Itt, a növény száránál láthatjátok a kaparás nyomait."
Azon tűnődtem, hogy ez megfelelő alkalom-e egy kicsit izgatottabbnak és
optimistábbnak lenni az expedíció kijövetelét illetően, de ettől elkezdett fájni
a fejem, és abbahagytam. Az istenverte madár csak húzott minket, és egy
újabb éjszaka kezdett körvonalazódni lencsetisztítással és erőltetett
vidámsággal. Legalább ez alkalommal nem lesz whisky, mert már megittuk
az egészet, így másnap tiszta fejjel hagyhatjuk el Codfisht, hogy
emlékezzünk rá: tizenkét ezer mérföldet repültünk, hogy lássunk egy
madarat, amely nem volt kíváncsi ránk, és így csak az maradt hátra, hogy
újabb tizenkét ezer mérföldet repüljünk, és kitaláljak valamit, amiről írni
lehet. Biztos csináltam már életemben butább dolgokat, de hirtelen egy sem
ugrik be.
A következő dolog, aminél Arab megállt, egy toll volt.
„Ez egy elhullott kakapo toll - mondta felemelve egy bokor sarkából. - Talán
a mellkas tájékáról való, mivel elég sárga."
„Ez igen pelyhes madár, nem? - kérdezte Mark, és elvéve a tollat nézegette
azt a párás fényben. -Gondolod, hogy mostanában hullatta el?" - tette hozzá
reménykedőn. „Ó igen, ez nagyon friss" - mondta Arab. „Tehát most
jutottunk a legközelebb?" Arab vállat vont.
„Igen, feltehetőleg. Bár ez nem jelenti, hogy bizonyosan találunk. Akár a
nyakán is állhatsz egynek, anélkül, hogy látnád. A jelek szerint járt itt a
kakapo a látogatásunk után. Ami rossz hír, hogy a szagok jó részét elmosta a
tegnapi eső. Bőséggel van a szagokból, de ezzel nem sokra mehetünk. És
mindig ott van a szerencse lehetősége."
Tovább ballagtunk. Talán nem is ballagtunk, sőt, akár egy kis sietség is
lehetett lépteinkben, de elmúlt előbb egy fél óra, majd egy óra, a nap feljebb
mászott, Arab még egyszer beleveszett előttünk az erdőbe, és mindent
egybevetve nyomát vesztettük. A sebességünk érezhetően csökkent. Egy
darabig még botladoztunk Boss csengőjének vélt forrása után eredve,
lélegzetvisszafojtva botladozva a fákban, de egy idő után ezt is feladtuk.
Elvesztünk. Ron egy kicsivel előttünk járt skótos lendülettel szökellve, de
már különösebb cél nélkül.
Belekeveredtünk egy víznyelőbe, amely vastagon volt borítva rohadt fák
maradványaival és sárral, és aminek közepében Ron állt zavartan nézve
maga köré. Gaynor elvesztette a nyomát, amikor belépett a víznyelőbe, és
elegánsan leült a fenekére. A fényképezőgépem szíja beleakadt egy ágba,
amely nem akart eltörni rántásomra. Mark megállt, hogy segítsen
kiszabadítani magam. Ron rettenetesbe kapcsolt megint, és Arab után
kiáltozva kipattogott a mélyedésből.
„Látod őket?" - kérdezte Mark.
Lesújtott egy gondolat. Elveszítettük őket, mert Boss csengőjét nem
hallottuk. Markot ugyanez a kérdés foglalkoztatta. „Csak nem találtak egy
kakapót?" Gaynor felénk fordulva kiáltotta: „Kakapót találtak!"
Azonnal átváltunk gyors üzemmódra. Sok kiáltozással és hallózással
átverekedtük magunkat a víznyelő talapzatán, kivonszoltuk magunkat belőle
a következő víznyelőhöz közelítve, ahol a mohos, meredek szélen egy
különös csoportkép állt.
Pár percig tartott, amíg rájöttem, mit szemlél a tömeg, és mikor felismertem,
megálltam egy pillanatra, majd fokozott óvatossággal közelítettem.
Olyan volt, mint Madonna és a gyermek.
Arab ült keresztbe tett lábakkal a meredek szélen, hosszú, nedves szakálla a
tenyerébe lógott. Bölcsőt képezett tenyereivel, becsomagolva egy nagy,
kövér, zöld papagájt. Csendben felsorakozva mellettük, fejét nyújtogatva állt
Boss, még mindig szimatolva.
Doly hangtalanul odament hozzájuk. Mark halk, torokcsiszoló hangokat
hallatott.
A madár rezzenéstelenül, nyugodtan ült. Nem látszott rajta, hogy félne, és
nem is tiltakozott az események ellen. Nagy, fekete, kifejezéstelen szemeit a
távolba fúrta. Csőrében tartotta Arab jobb kezének mutatóujját, amely
enyhén vérzett, és ettől a madár láthatólag megnyugodott. Arab óvatosan
megpróbálta elvenni az ujját, de a kakapo ragaszkodott hozzá, és ezért az ott
maradt, de 1már erősebben vérezve, és átitatva a bőven hulló vízzel.
Jobbom felől Mark morgolódott arról, hogy milyen kegy lehet, ha valakit
megcsíp egy kakapo, ami egy olyan nézőpontot feltételez, amit nem nagyon
tudtam megérteni, így nem is törődtem vele. Megkérdeztük Arabot, hol talált
rá.
„A kutya találta meg - magyarázta. - Talán tíz yarddal följebb ezen a hegyen,
az alatt a fa alatt. És mikor a kutya közel került, kitört, és lerohant ide, ahol
elkaptam."
„Ennek ellenére jó kondícióban van. Meg lehet állapítani a szivacsos
mellkasáról, hogy közeleg az udvarlás ideje. Ez jó hír. Jól érzi magát az
áttelepítés után."
A kakapo kicsit odébb helyezte magát Arab tenyerein, és közelebb került a
szakállához. Arab óvatosan megcsapkodta a vizes, kusza tollakat.
„Kicsit ideges - mondta. - Különösképp a zajoktól. Amikor Boss először
közelítette meg, ha teljesen száraz volt, és a csengő vagy a kutya hangja arra
késztette, hogy kitörjön, és a hegyekbe rohanjon. Még akkor is kapálózott,
mikor elfogtam. Ha erőlködött volna..." Vállat vont. A kakapo csőre
láthatólag igen erős. Olyan, mintha egy nagy konzervnyitó lenne a szájára
erősítve.
„Minden bizonnyal kevésbé pihent, mint a legtöbb madár - morgott Arab.
Sok faj valóban elengedi magát, ha kézbe veszed. Nem kívánom túl soká
tartogatni, mivel elázott, és meghűl a bőre viaszrétegének ellenére. Azt
hiszem, jobb, ha most elengedem."
Hátraléptünk. Arab óvatosan átnyújtotta a madarat, amelynek nagy, erős
körmei kinyíltak és talaj után kaptak. Arab elengedte, ő megtámasztotta
súlyát a talajon, leejtette fejét, és elszaladt.
Azon az éjszakán a felügyelő kunyhójában ujjongva ürítettük ki a maradék
söröket, áthajolva mindazon kakapók feljegyzésein, amelyeket Codfishre
szállítottak. Arab adott neki egy azonosító számot, és a lábára csatolta: a 8-
44263-mat. A madár neve Ralph volt. A Pegazus öbölből, a Stewart
szigetéről a Codfish szigetre vitték, majdnem pontosan egy éve.
„Kiváló hírek - kiáltott fel Ron. - Valóban egészen kiváló hírek. Ha ez a
kakapo megfelelő kondícióba kerül egy évvel az áthelyezése után, az a
legjobb mutatója a programunk működőképességének. Tudjátok, nem
akartunk ide jönni, és nem akartunk kakapók után kutatni, kockáztatva
megzavarásukat, de mint látható. Nos, ez igen hasznos információ, és
valóban bíztató."
Pár nappal később a Kakapo Kastély tetején állva Fjordföldön azt mondtuk
Don Mertonnak, hogy szerintünk nekünk megbocsáttatott.
„Ó, igen, én is így vélem - helyeselt. - Kicsit meg is kavartátok a dolgokat. A
sajtókonferencia hatásos volt, és úgy hallom, határozott döntés érkezik
föntről a kakapo fajfenntartási programjának a prioritási listán való
előreemeléséről, ami azt jelentheti, hogy további támogatásokat kapunk.
Remélem, mindez nem túl kései."
„Most huszonöt kakapo van Codfishen, de csak öt nőstény, és ettől
veszélyeztetettek. Csak egy kakapóról tudunk a Stewart szigeten, egy
hímről. Tovább kutatunk nőstények után, de nem valószínűsítjük, hogy
vannak még. A Kis Zátonyon van további tizennégy darab, és így jön ki a
negyvenes létszám."
„Nehezen szaporodnak. A múltban nyugalmuk háborítatlan volt.
Amennyiben egy állatfaj túl gyorsan
szaporodik, kinövi a rendelkezésére álló táplálékmennyiséget, és ismét
megcsappan az állomány, majd számossága ismét emelkedni kezd, és így
tovább. Ha egy populáció nagysága túl vadul ingadozik, nemigen
veszélyezteti a kihalás. Minden kakapo párzási szokásai részei a túlélési
technikának. Most nincs versengés. Amíg ragadozókkal voltak körülvéve,
nem volt más esélyük, csak a mi beavatkozásunk, amennyiben segítőkészek
vagyunk."
Ez a motorbiciklis analógiámra emlékeztet, miszerint egy szerelőnek vannak
megfelelő eszközei a javításhoz, de a zoológusnak nincsenek. Amint
végigtaposunk a hegygerincen a helikopter felé, megkérdem Dont, milyen
hosszú távú kilátásai vannak a kakapóknak, és a válasza meglepően találó.
„Nos - mondja csendes, udvarias hangján -, még minden lehetséges genetikai
manipulációk révén. Amennyiben lehetséges, át kell menteni őket a
következő generációnak, amely talán már megfelelő eszközökkel fog
rendelkezni. Mindössze jó kondícióban tudjuk őket tartani egy életen át, és
pokolian bízunk benne, hogy az utódainkban is lesz empátia irántuk."
Pár perccel később a helikopterünk a Kakapo Kastély fölé emelkedik, leejti
orrát, meglódul a Milford Sound völgy felé, egy kevéske depressziós zavart
okozva a földben és egy érintetlen, múltat idéző paradicsomban.
Vaklárma
A feltételezések olyasfajta dolgok, amelyeket anélkül teszel, hogy
felismernéd, voltaképpen mit csinálsz, s ezért félrevezető az, amikor
Ausztráliában egy fürdőkádból kilépve észreveszed, hogy a víz a
megszokottal ellenkező irányba csavarodva folyik le. A fizika
törvényszerűségei ezzel hozzák tudtodra, hogy milyen messze is kerültél
otthonodtól.
Új-Zélandon például még a tárcsás telefonon a számok is az óramutató
járásával ellenkező irányba növekszenek. Ennek viszont semmi köze sincs a
fizika törvényeihez, ez csak helyi szokás. A sokkot a felismerés váltja ki
belőled: lehet másképp is. Igazából ezt soha még csak fel sem merted
tételezni, és egyszer csak lám! egy másik módot fedezel fel. Még a föld is
kicsúszik alólad. Ahhoz, hogy Új-Zélandon tárcsázni tudj, erőteljesen kell
koncentrálnod, mivel minden számjegyet ott találhatsz meg, ahol a
legkevésbé keresed. Próbálj csak meg gyorsan tárcsázni! Szükségszerűen
félre fogod ütni a számokat, mert az automatizmusod működésbe lép, még
mielőtt bármit is tehetnél ellene. A tárcsázás szokása oly mélyen gyökerező,
hogy már feltételezhetőleg arról sincs tudomásod, ha éppen azt teszed.
Kína az északi földféltekén található, így a lefolyókban hagyományos
irányban pörög a víz. A telefonszámokat is megfelelő helyen találod. Eddig
minden oké. De minden egyéb apróságban eltérő, és azok a beidegződéseid,
amelyeknek létezéséről sem tudsz, minduntalan összezavarnak és bajba
kevernek. Volt egy olyan érzésem, hogy velem is hasonló dolgok eshetnek
meg, hála annak a kevés beszámolónak, amelyet mások meséltek kínai
élményeikről. Ücsörögtem a Beijingbe tartó repülőgépen, és az újdonsült
beidegződéseim képtelenségét méregetve hátborzongás tört rám.
Elkezdtem nagy mennyiségű arcszeszt összevásárolni. Minden létező
alkalommal, amikor egy adómentes tolókocsi elgördült mellettem,
vásároltam egy üveget. Soha életemben azelőtt nem csináltam hasonlót. A
hagyományos, ösztönös reakcióm a fejrázás volt, és az újságom tovább
lapozása. Akkor úgy vélekedtem, sokkal Zen-szerűbb azt mondani: „Igen,
rendben. Mi van itt eladó?" És még nagyobb meglepetésemre
nem voltam újonc szokásommal egyedül.
„Teljesen bekattantál?" - kérdezte Mark, amikor a hatodik fajta üvegcsét
csúsztattam be a kézitáskámba. „Megpróbálom próbára tenni s gátolni az
elemi ösztöneim, majd lecserélni azokat racionális, jól megfontolt
szokásokra." „Ez annyit tesz, hogy igen?"
„Annyit tesz, hogy megpróbálok lazítani egy kicsit - mondtam én. - Egy
repülőgép nem tesz számodra lehetővé túl sok alternatívát és kiterjedési
irányt új szokásaid kialakításához, így meg kell ragadnom minden kínálkozó
lehetőséget." „Értem."
Mark kényelmetlenül forgolódott székén, s mélyen a könyvébe merült.
„Mit csinálsz majd ezzel a sok cuccal?" - kérdezte kicsivel később a légi
étkezést befejezve.
„Mittomén - válaszoltam. - Ez felvet némi problémát, nemdebár?"
„őszintén, nem vagy te ideges valamitől?"
„De."
„És mitől?"
„Kínától."
A világ egyik legnagyobb, leghosszabb, legzajosabb, legmocskosabb
átjárójában él a vízbe fojtott hercegnő reinkarnációja, vagy talán még inkább
kétszáz darab reinkarnációja. Akár egy hercegnő kétszáz reinkarnációja, akár
kétszáz különböző hercegnő kétszáz különböző reinkarnációi ők, tény, hogy
a legenda ezen része kicsit túl homályos, és különben sincs megbízható
statisztika a területi hercegnő-reinkarnációkról, hogy a dolgot
megvilágíthassa.
Amennyiben ugyanazon hercegnő reinkarnációi ők, akkor az ex lénynek
komoly szégyenérzete lehet az újdonsült testeinek kondíciója miatt. A
származékok folyamatosan hajócsavarokban mángorlódnak, horgokkal
teleaggatottan halászhálókba kerülnek, megvakulnak, megmérgeződnek,
megsüketülnek.
A szóban forgó átjáró a Yangzte folyó, és a reinkarnált hercegnő neve Baiji,
az egyszer volt delfin.
„Mekkora eséllyel láthatunk itt delfint?" - kérdeztem Markot.
„Halványlila elképzelésem sincs - mondta erre ő. - Kínáról nehéz
információt beszerezni, és amit mégis sikerül, az kétségbeejtően
összezavaró. De a delfinek kétségtelenül fellelhetők - vagy nem - a Yangzte
néhány részén. Ezek közül a kiemelt prímet a kétszázezer kilométer
átmérőjű folyónyúlvány viszi egy Tongling nevű város mellett, az Anhui
tartományban. Ez az a hely, ahol az emberek azzal foglalatoskodnak, hogy a
baijit megmentsék, meg hát a mi úti célunk. Nanjingból - ahol egy Zhou
nevezetű professzorral találkozunk, aki ennek a témakörnek a szaktekintélye
- hajóval indulunk Tonglingbe. Nanjingba vonaton jutunk el Shanghaiból.
Shanghait repülővel közelítjük meg Beijingből. Van néhány napunk
Beijingben, hogy hozzászokjunk a helyhez, s ellenőrizhessük útitervünk
kivitelezhetőségét. Sok ezer mérföldet kell megtennünk, és utunk
meglehetősen vadregényes lesz." „Van lehetőségünk késlekedni? -
kérdeztem. - Melyik napokon számítanak ránk Zhou professzor és a
többiek?"
„Számítanak ránk? - kérdezett vissza Mark. - Ezt meg hogy érted? Sosem
hallottak rólunk. Senkivel sem lehet felvenni a kapcsolatot Kínában.
Szerencsések leszünk, ha egyáltalán megtaláljuk őket, s még
szerencsésebbek, ha rá tudjuk bírni őket, hogy beszéljenek velünk. őszintén
szólva még a létezésükben sem bízom. Tökéletesen ismeretlen helyre
igyekszünk."
Mindketten kimeredtünk az ablakon. A föld legszaporább népére sötétség
borult.
„Már csak egy üveg maradt, uram - szólt hozzám az utaskísérő ebben a
pillanatban. - Igényli-e ön, mielőtt bezár a duty-free? Mert abban az esetben
ki lenne a készlete."
Egész késő éjszaka volt, mikor egy rozoga minibusz elszállított minket
Beijing egy külvárosi hoteljébe. Vagy legalábbis én úgy véltem, hogy
külvárosiba. Nem volt semmi támpontunk, ami alapján belokalizálhattuk
volna magunkat. Az utcák szélesek voltak, három sávosak és
hátborzongatóan csendesek. Minden motoros gépjármű ugyanazt a
mormogást szolgáltatta, de az a hang nem emlékeztetett az általam
megszokott forgalom keltette zajokra. Az utcai lámpáknak nem volt
üvegbúrája, az általuk szórt éles fény emiatt megvilágított minden falevelet,
faágat, s precíz másolatokat készített róluk a házfalakon. A tovahaladó
biciklisták szolgáltatták az árnyékhullámokat. A mozgás érzését erősbítette a
biliárdgolyó csattogásszerű hangok, amik véletlenszerűen kerültek elő a
lámpák tövétől. A hotel egy sikátorhálózatban állt, s a homlokzatát vastagon
elborították vörös sárkányok ikonjai és aranyozott pagodaformák, amelyek
tipikusan kínainak tűntek. Poggyászunkban a fényképezőképekkel,
ruhákkal, arcszeszekkel elhaladtunk az evőpálcika rajzokkal ellátott
üvegpanelek előtt, gyógynövény kinézetű nyúlványok előtt, majd várakozni
kezdtünk, hogy bejelentkezhessünk. Feltűnt nekem valami különös dolog.
Ez egyike volt azoknak a kis, apró zavaró részleteknek, amilyen egy új-
zélandi telefontárcsa, amilyennel csak egy nagyon távoli, idegen országban
találkozhatsz. Tudtam, hogy a kínaiak hagyományosan úgy tartják a
pingpongütőjüket, ahogyan mi a cigarettát. Amit nem tudtam, az az, hogy
úgy tartják a cigarettát, ahogyan mi a pingpongütőt.
A szobáink kicsik voltak. Az ágyam szélén üldögéltem, amely valaki olyanra
lett méretezve, akinek az önsúlya a fele az enyémnek, és kiterítettem az én
arcszeszkészletemet a nagy, díszes, piros és arany termosz mellett, amely a
mellettem álló asztalkán ácsorgott. Azon tűnődtem, hogy hogyan
szabadulhatnék meg tőlük. Elhatároztam, hogy alszok egyet a problémára.
Legalábbis azt hittem, hogy képes leszek úgy csinálni. Balsejtelemmel
olvastam el a hotel házirendjét. Ez állt rajta: „Tilos zajongani, táncolni,
civakodni, randalírozni (beleértve a túlzott alkoholfogyasztást és a
közhasználatú helyek nem célirányos felhasználását) a békés, kellemes
környezet megőrzése érdekében. A vendégeknek tilos szárnyast és
háziállatot behozniuk a hotelbe."
A reggel vadonatfriss problémával fogadott. Fogat akartam mosni, de egy
kicsit gyanakvóan közelítettem a mosdóba csorgó barna folyadékhoz.
Visszasiettem a szobámba, de a termoszban található víz meleg volt,
teafőzésre felkészített. Kilögyböltem belőle egy keveset egy pohárba hűlni,
majd meglátogattam Markot és Chris Muirt, a hangmérnökünket, hogy
csatlakozzam a kései reggelihez. Mark máris azzal bajlódott, hogy
megpróbálja elérni Zhou professzort Nanjingban, a baiji delfinek
kiválóságát, és arra jutott, hogy ez egyszerűen lehetetlen. Volt két
elcsapandó napunk a shanghai-i repülőjárat indulásáig, így egy kicsit
turistáskodhattunk is.
Visszatértem a szobámba, hogy végre fogat mossak, s észrevehettem, hogy a
takarítóhölgy elmosta a poharat, amiben vizet hűtöttem, s a termoszt
feltöltötte forró vízzel.
Kicsit lesújtott a dolog. Megpróbáltam vizet csorgatni az egyik pohárból a
másikba hűtésképp, de mivel egy idő elteltével még mindig meleg volt a víz,
feladtam.
Felismertem, hogy valami komolyabb stratégiához kell folyamodnom,
amennyiben tényleg meg akarom tisztítani a fogaim. Újratöltöttem a poharat,
óvatosan látómezőn kívülre helyeztem, majd megpróbáltam megszabadulni
az egyik arcszesztől úgy, hogy az ágy alá dugtam.
Felvettük a napszemüvegeinket és fényképezőgépeinket, majd elindultunk
megvizslatni a Nagy Falat Badalingnál, Beijingtől kb. egy órányira. Igen
friss építésűnek tűnt ahhoz, hogy ősi műemlék legyen, és talán az a rész,
amelyet mi láttunk, az is volt.
Emlékszem, egyszer Japánban, Kyotóban az Arany Templom Pavilont
nézegetve azon tűnődtem, hogy milyen jól állja az idő próbáját, hisz
eredetileg az ezernégyszázas években építették. Aztán megtudtam, hogy
egyáltalán nem állta jól az idő próbáját, és hogy ebben a században kétszer
porig égették.
„Szóval ez nem az eredeti épület?" - kérdeztem a japán idegenvezetőt.
„Dehogyisnem" - válaszolta meglepetten.
„De felgyújtották, nem?"
„De."
„Kétszer."
„Sokszor."
„És újraépítették."
„Persze. Ez egy fontos, történelmi épület."
„Tökéletesen új anyagokból."
„Persze, hiszen felégették."
„És akkor hogyan lehet ez az épület eredeti?"
„Ez az épület mindig az eredeti volt."
Be kellett látnom, hogy ez a nézőpont tökéletesen racionális, csak váratlan
előítéletekkel bír. Az építés ötlete, célja, koncepciója megváltoztathatatlan, s
ez magának az épületnek a lényege. Az eredeti építők koncepciójának
tovább élése. A fa, amelyből épült, elkorhad, s időközönként szükségszerűen
pótolandó. Ha az eredeti anyagokhoz ragaszkodnánk, nem láthatnánk magát
a valódi épületet. Valahogy nem töltött el jó érzéssel a felismerés, mert az én
nyugati elgondolásaimmal homlokegyenest ellenkezett, de legalább ezt
felismertem.
Nem tudom, hogy ez az elv húzódik-e meg a Nagy Fal újjáépítése mögött,
mert nem találtam senki emberfiát, aki értette volna a kérdésem. Az
újraépített részt ellepték a turisták, Coca-Cola árusok és kisebb paravánok,
ahol Nagy Fal feliratú pólókat és elektromos pandamacikat lehetett
vásárolni, és
valószínűleg ez lehetett az oka annak, hogy senki sem értette a kérdést.
Visszatértünk a hotelünkbe.
A takarítónő megtalálta az eldugott vizemet, és kimosta a poharat. Jól körül
kellett, hogy nézzen, mert az arcszeszt is megtalálta az ágy alatt, s visszatette
a többi közé. „Miért nem használod el őket?" - kérdezte Mark. „Mert
mindegyikük szaga iszonyatos." „Elajándékozhatnád karácsonyra."
„Ez esetben nem látom értelmét, hogy körbehordjam őket a bolygón."
„Elmesélnéd még egyszer, hogy miért is vásároltál be?" „Már nem
emlékszem. Menjünk vacsorázni."
A Ropogósra Sült Kacsa nevű étteremben vacsoráztunk, majd
visszasétáltunk a városközpontba, ahol is a Tiananmen térre jutottunk.
Illene elárulnom, hogy ez 1988 októberében történt. Azelőtt sosem hallottam
a Tiananmen térről, ahogyan ez áll a világ nagy részére.
Ez egy nagy tér. Éjszaka a közepén ácsorogva igen kevés fogalmad lehet
róla, hogy hol is vannak a falai, a ködös távolba vesznek. Egyik végén a
Tiltott Város kapuja található, a Tiananmen kapu, ahonnan a sármos Mao
óriásportréja mered a végtelen tér közepére, abba az irányba, ahol is egy
mauzóleum vigyáz holttestére.
E kettő között, a szemek alatt a hangulat ünnepi volt. Hatalmas, trópusi
bokrokat importáltak a térre rajzfilmfigurákká faragva, hogy az olimpiát
ünnepeljék.
A tér nem volt túl tele vagy népes. Ehhez több tíz- vagy talán százezer
ember kellett volna, de mégis forgalmas volt. Főként gyermekes családok
jöttek ki (még gyakrabban egy gyerekesek). Sétáltak dumcsizva a
barátaikkal, olyan könnyen sodródva és mozogva a téren, mintha az a saját
kertjük lett volna, engedve gyermekeiket mással játszani mindennemű hátsó
gondolat nélkül. Nehéz lenne ezt elképzelnie egy még itt nem járt
európainak vagy amerikainak.
Valójában nem emlékszem, mikor éreztem magam ennyire szabadnak és
pihentnek közhelyen, különösen éjszaka. Az a fajta óvatos paranoia, ami a
háttérzajtól megtámad, amikor nyugati városok utcáira lépsz, most valahogy
nyugton maradt. Varázslatosan nyugodt volt.
Bár be kell valljam, talán ez volt az egyetlen alkalom, amikor ilyen könnyen
viseltük a kínai tartózkodást. Utazásunk nagy része alatt ugyanis bőszítőnek,
teljesen homályosnak találtuk Kínát, de azon az estén, a Tiananmen téren
könnyen viseltük. Így a legnagyobb meglepetés pár hónappal később ért,
amikor a Tiananmen teret brutális átalakításnak vetették alá, aminek
következtében referencia hellyé változtatták az aktualitások terét. Az „Előző
Tiananmen tér" volt az, amit láthattunk. Az „Elkövetkező Tiananmen tér"
pedig az, ahová minket követően tankok gördültek be.
Másnap, kora reggel tértünk vissza a térre, amikor a levegő még nyirkos,
párás volt, és a mindennap összeálló sorhoz csatlakoztunk, hogy besétáljunk
a mauzóleumba, ahol Mao fekszik plexi dobozában. Hajlongó tömeg
cikcakkozott előre-hátra a térben - minden új toldványa a semmiből tört elő,
hogy újra elvesszen. Három vagy négy szakasz keringőzött a téren körbe-
körbe újra és újra a közalkalmazottak irányítása alatt, akik fodros nadrágot
és sárga széldzsekit viseltek, és a megafonokba krákogtak. Az előző este
könnyed hangulata szertefoszlott, magával víve a szabadság érzetét.
Kis vacillálást követően megindultunk félig tudatosítva, hogy akár egész nap
ott ragadhatunk állandóan mozgásban tartva az ugató felvezetők által, és a
sor eleje felé még gyorsulni is fogunk. Kevesebb, mint három óra elteltével a
sor végéhez értünk, majd beviharzottunk a vörös cölöpökkel szegélyezett
belső szentélybe, aztán elrohantunk a kicsiny, löttyedt, zsíros tetem mellett
olyan tisztelettelien, amennyire tudtunk.
A tömeg, amely jól kézben tartottan mozgott, mintha a mauzóleum etetésére
sorakozott volna fel; szétvált a szuvenír shopoknál. Elképzeltem, hogy
felülről az épület egy egérfogónak tűnne. A teret utcák szegélyezték, ahol
hangszórók szórták a zenét egész nap. Nehéz volt kitalálni, hogy valójában
mi szólt a minőség miatt, így csak tompa pufogás és visszhangok indultak
megmászni a Tiananmen kaput, ugyanakkor pár perc kóválygást követően
már jobban ki tudtuk venni a zenét. A Tiananmen kapuról elmondható, hogy
nagy, unalmas profilú, alul árkádos, és rajta keresztül léphetsz a Tiltott
Városba, ahol az emeleten egy erkély található a tárgyalók után.
A kapu a Ming dinasztia idején készült, és az uralkodók a tömeg előtt való
megjelenéshez használták. Akárcsak a Tiananmen tér, a kapu is központja a
kínai történelemnek. Az erkélyen 1949 október 1.-én
Mao kiabálta ki a köztársaságot, és erről egy fényképkiállítás is tanúskodik.
Az erkélyről nyíló kilátás különleges. Mintha egy hegy lábától szemlélnéd a
síkságot. Politikai vonatkozásban még lenyűgözőbb: nyomasztó, amit az
emberiség egynegyedével művel. Kína egész történelme szimbolikusan oda
koncentrálódik, és nehéz kivonni magad a hatás alól. Sha-o-shou, aki az
emberek nevében birtokolta az erőt, akit még ma is nagyon tisztelnek a
kulturális forradalom atrocitásai ellenére, a társadalom atyja mozgásra
késztet.
Amíg ott tartózkodsz, ahol Mao köztársaságot alapított, a zene, amit hallasz,
a „Viva Espana", és a „Hawai öt kör dala".
Nehéz volt menekülni az érzéstől, hogy valaki valahol tévedett. Még abban
sem lehettem biztos, hogy nem én voltam az.
Másnap Shanghaiba repültünk, elmélkedni kezdtünk a delfinekről, és ezt
folytattuk is a Béke Hotel bárjában. Az megfelelő elmélkedőhelynek
bizonyult, mivel nem hallottuk ugyan egymást, de azért jól nézett ki.
A Béke Hotel látványos maradványa azoknak a napoknak, amikor Shanghai
egyike volt a világ legfejlettebb és legfelkapottabb kikötőinek. A harmincas
években a hotel neve Cathay volt, és az egyik legfényűzőbb helynek
számított. Itt találkoztak a nagyok. Noël Coward írt egy cikket az itteni
magánéletről.
Ma pereg le a vakolat, a hall huzatos és sötét, poszterek hirdetik a „Világhírű
Béke Hotel Jazz Együttes"-t ragtapasszal erősítve a falra, de a régi Cathay
szelleme már a poros csillárokon tartózkodik, és azon tűnődik, hogy mi
folyik már negyven éve.
A bár sötét, alacsony plafonú szoba volt, amely a hallból nyílott. A Világhírű
Béke Hotel Jazz Együttes estére kimenőt kapott, helyette egy másik együttes
lépett fel. Ígéretes, hogy van még olyan hely a világon, ahol a harmincas
évek zenéjét játsszák ugyanúgy, ugyanott. Az utód csapat végtelen hosszban
adta elő a „Havasi gyopár"-t, a „Zöld kabátujjak"-at, az „Auld Lang Syne"-t,
The words you are searching are inside this book. To get more targeted content, please make full-text search by clicking here.
Douglas Adams, Mark Carwardine - Utoljara lathato
Discover the best professional documents and content resources in AnyFlip Document Base.
Search