R. J. Palacio - Csodácska -Az igazi csoda

R. J. Palacio
Könyvmolyképző Kiadó Szeged, 2014

Ez a mű a képzelet szüleménye. A benne szereplő nevek, szereplők és
események vagy a szerző képzeletének szüleményei, vagy a képzelet világába
vannak helyezve. A konkrét, élő vagy halott személyekhez, eseményekhez vagy
helyekhez való hasonlóság teljes egészében a véletlen egybeesés eredménye.

írta: R. J. Palacio
A mű eredeti címe: Wonder
A művet eredetileg kiadta: Alfred A. Knopf, an imprint of Random House
Children’s Books, a division of Random House, Inc., New York.
Fordította: Sándor Alexandra Valéria A szöveget gondozta: Leiéné Nagy Márta

Copyright © 2012 by R. J. Palacio

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn
Katona Ildikó munkája. © Katona Ildikó,

2014
ISSN 2063-627X ISBN 978 963 373 667 8

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2014-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784.
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139

E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: A. Katona Ildikó

NYOMDA– ÉS PAPÍRIPARI SZÖVETSÉG
Műszaki szerkesztő: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Korom Pál, Gera Zsuzsa
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Russellnak, Calebnak és Josephnek

Orvosok jöttek messzi távolból,
hogy engem lássanak.
Ágyam fölé tornyosultak,
azt hitték, tán szemeik kápráznak.

Azt mondták, én vagyok Isten egyik
csodateremtménye.
És bármennyire is próbálkoznak,
nincs erre magyarázat, semmiféle.

– Natalie Merchant:
CSODÁCSKA

Elsö rész
August

A sors mosolygott,
a végzet nevetett,
amikor a bölcsömhöz érkezett...
– Natalie Merchant: Wonder -

Hétköznapi

Tudom, hogy nem vagyok egy átlagos tízéves. Mármint csinálok hétköznapi
dolgokat: például fagyit eszem, labdázom vagy biciklizem. Még XBoxom is van. Az
ilyesmi hétköznapivá tesz, azt hiszem. És annak is érzem magam. Belül. De tudom,
hogy a hétköznapi gyerekektől nem rohannak el sírva a többiek a játszótéren.
Tudom, hogy a hétköznapi gyerekeket nem bámulják meg, bárhová is mennek.

Ha találnék egy csodalámpát vagy egy aranyhalat, és kívánhatnék egyet, akkor
egy normális arcot szeretnék, ami nem tűnik fel senkinek sem. Azt kívánnám,
hogy az utcán végigsétálva, senki se fordítsa el tőlem a fejét. Őszintén szólva, csak
azért nem vagyok hétköznapi, mert senki sem lát annak.

Mostanra viszont már többé-kevésbé hozzászoktam. Tudom, hogyan tehetek
úgy, mintha nem venném észre a szánakozó, ijedt arcokat. Mindannyian profik
lettünk a dologban. Anya, apa és Via is. Jó, ez utóbbit inkább visszavonom: Via
nem annyira. Őt iszonyúan zavarja, ha az emberek valami durvát csinálnak.
Egyszer a játszótéren furcsán röfögtek a nagyok. Én meg sem hallottam őket, de
Via felhúzta magát, és ordítani kezdett velük. Ő ilyen. Én nem.

Via sem lát hétköznapinak. Azt mondja, hogy igen, de közben meg folyton
védelmezni akar. Egyébként anya meg apa sem lát annak, hanem valami sokkal
jobbnak. Úgyhogy az egyetlen embert, aki tudja, milyen hétköznapi vagyok,
leginkább csak a tükörben látom.

Amúgy August a nevem. A külsőmet most nem írnám le. Akármilyen
borzalomra gondolsz, szorozd meg öttel.

Miért nem jártam iskolába?

Jövő héten kezdem az ötödik osztályt. Mivel még soha életemben nem voltam
igazi iskolában, kicsit be vagyok tojva. Vagyis inkább nagyon, mert halálos
rettegésnek mondanám a dolgot. Az emberek azt hiszik, a kinézetem miatt nem
jártam suliba, de nem ez a helyzet. A sok műtét tehet róla. Születésem óta szám
szerint huszonhét. A nagyobbakra még négyéves korom előtt került sor, nem is
emlékszem rájuk. Azóta viszont minden évben becsúszik két-három kisebb-
nagyobb. Ráadásul túl kicsi vagyok, és van néhány orvosi gikszerem, amire még
nem találtak magyarázatot. Szóval lényegében folyton beteg voltam. Szüleim ezért
döntöttek úgy, hogy nem szerencsés iskolába járnom. Most már viszont erősebb
vagyok. A legutóbbi műtétemnek nyolc hónapja, s állítólag néhány évig nem lesz
szükség újabbra.

Anya tanított itthon. Gyerekkönyv-illusztrátorként dolgozott, úgyhogy szuper
tündéreket és sellőket rajzol. A fiús cuccai már nem olyan menők. Egyszer
megpróbált Darth Vadért kanyarítani nekem, de gomba alakú robot lett belőle.
Régóta nem láttam rajzolni. Biztos túl sok dolga akad velem meg Viával.

Nem mondanám, hogy mindig is vágytam az iskolába. Szívesen mentem volna,
ha ugyanazt jelenthetné számomra, mint másoknak. Jókat bandázni suli után,
meg ilyesmi.

Most is vannak igazán jó barátaim. Christopher a legjobb, utána következik
Zachary és Alex. Kisbaba korunk óta ismerjük egymást, így bőven volt idejük
hozzám szokni. Amikor kicsik voltunk, folyton együtt játszottunk. Aztán Chris
elköltözött Bridgeportba. Az jó messze van innen, Connecticut államban.
Majdnem egyórányira az otthonomtól. Manhattan tetején lakom, North River
Heightsban. Zac és Alex meg iskolába járnak. Vicces, hogy bár Chris lakik tőlem a
legtávolabb, mégis gyakrabban látom, mint a többieket. Nekik már új haverjaik
vannak. Azért még észrevesznek, ha az utcán összefutunk. Mindig mondják, hogy
helló.

Nekem is vannak más barátaim, de nem olyan jók, mint ők hárman voltak. Zac
és Alex például mindig meghívott a szülinapi bulijára, amikor kicsik voltunk, de
Joel, Eamonn és Gabe soha. Emma csak egyszer, nem is találkoztunk régóta. De
Chris partijára mindig elmegyek. Talán túl nagy jelentőséget tulajdonítok ezeknek.

Világrajövetelem

Szeretem, amikor anya ezt a történetet meséli, mert mindig jót nevetek. Nem
úgy vicces, mint egy sima poén, de mindig kacagunk rajta, Via meg én.

Szóval amikor anya hasában voltam, senki sem gondolta, hogy ilyen ábrázattal
fogok kibújni onnan. Via négy évvel korábban érkezett, anya szerint annyira
„sétagalopp” volt a dolog, hogy velem már nem csináltak semmi spéci vizsgálatot.
Két hónappal a születésem előtt kiderült, hogy valami nincs rendben az
arcommal. Az orvosok azt mondták anyának és apának, hogy farkastorok meg
némi egyéb cucc, de mindez csupán „apró rendellenesség”.

Két nővér volt a szülőszobán azon az éjszakán. Az egyik aranyos és kedves, a
másik anya szerint egyáltalán nem. Óriási karja volt, és – most jön a vicces rész –
állandóan fingott. Hozott egy vizes ruhát borogatásnak, aztán elfingotta magát.
Megmérte anya vérnyomását, aztán pukizott egyet. Állítólag mókás volt, mert még
csak eszébe sem jutott bocsánatot kérni. Nem anya dokija ügyelt éppen, úgyhogy
be kellett érnie egy félkegyelmű sráccal, akit apa valami tévéműsor után Doogie-
nak nevezett el. Anya szerint tehát majdnem mindenki morcos volt egy kicsit, de
apa megnevettette.

Amikor kijöttem anya hasából, mindenki megkukult. Neki esélye sem volt rám
nézni, mert a kedves nővér rögtön elrohant velem. Apa olyan gyorsan iramodott
utána, hogy a videokamera leesett, és ezer darabra tört. Aztán meg anya
felháborodva próbált felkelni, mert nem értette, hová tűnt mindenki, de a fingó
nővér rászorította méretes karját. Szó szerint verekedtek, mert anya
hisztirohamot kapott, a pukizó meg ordított, hogy nyugodjon már meg, míg végül
mindketten orvosért kiabáltak. Az pedig elájult. Puff, a padlóra! így, amikor a
fingó nővér meglátta ott elterülve, elkezdte rugdosni. „Milyen orvos vagy te? Hát
milyen? Tápászkodj már fel, te, szerencsétlen!” Ezt üvöltötte neki. Majd hirtelen
kieresztette a világtörténelem legnagyobb, leghangosabb, legbüdösebb fingját.
Anya úgy emlékszik, hogy a jó doktor ettől tért magához. Akkora poén amúgy,
amikor ő meséli! Olyan átéléssel játssza el a jelenetet – még a púzásokat is –, hogy
tényleg oltári vicces!

A fingó nővérről kiderült, hogy nagyon rendes asszony. Végig ott maradt vele.
Még akkor sem hagyta magára, amikor apa visszajött, és elmondta, hogy az
orvosok szerint milyen beteg vagyok. Anya pontosan emlékszik, mit súgott neki a
nővér, amikor apa elárulta, hogy talán az éjszakát sem élem túl. „Aki az istentől
született, legyőzi a világot!” Másnap, miután mégis túléltem az éjszakát, ő hozott a
karjában, hogy megmutasson neki végre.

Anya szerint akkorra már mindent elmondtak neki rólam. Felkészült a dologra.
De ő csak a szép szemeket látta az elfuserált kis arcomban.

Anya egyébként szép. Apa meg jóképű. Via pedig csinos. Ezt csak úgy mondom.

Christpherék háza

Eléggé kiakadtam, amikor Christopher három éve elköltözött. Mindketten
hétevesek voltunk akkor. Órákig játszottunk a Csillagok háborúja figuráinkkal, és
Jedi lovagokként párbajoztunk a fénykardjainkkal. Ez egy kicsit hiányzik is.

Tavaly tavasszal elmentünk hozzájuk Bridgeportba. Mi ketten éppen
rágcsálnivalót kerestünk a konyhában, amikor hallottam, hogy anya azt mondja
Lisának, Chris mamájának: ősszel iskolába megyek. Mármint én. Azt hiszem,
sosem említette azelőtt az iskolát meg engem egy mondatban.

– Miről beszéltek? – kérdeztem, a nappaliba érve.
Anya meglepettnek tűnt, mintha nem akarta volna, hogy megtudjam.
– El kellett volna árulnod neki, min töröd a fejed, Isabel – szólalt meg apa, aki, a
szoba másik végében állva, Chris papájával csevegett.
– Később megbeszéljük – hárított anya.
– Nem! Tudni akarom, miről beszéltetek.
– Készen állsz rá, hogy suliba menj, ugye, Auggie? – kérdezte anya mosolyogva.
– Nem – feleltem tömören.
– Szerintem sem... – tette hozzá apa.
– Akkor ennyi, téma lezárva – vontam meg a vállam, mielőtt ovis módra anya
ölébe huppantam volna.
– Én meg úgy gondolom, hogy többet kell tanulnod, mint amennyit tőlem tudsz
– magyarázta erre ő. – Jaj, kicsim, tudod milyen szörnyű vagyok törtekből!
– Melyik iskola? – érdeklődtem majdnem sírva.
– A Beecher, pont mellettünk.
– Hűha, az egy szuper suli! – bólintott elismerően Lisa, s megpaskolta a térdem.
– Miért nem az, ahova Via jár? – kérdeztem csalódottan.
– Mert az túl nagy. Nem éreznéd jól magad.
– Nem akarom... – közöltem hiába. Oké, elismerem: egy kicsit dedósán csengett
a hangom.
– Semmi olyat nem kell tenned, amit nem akarsz – lépett hozzám apa, hogy
felemeljen, és a szemközti kanapén elhelyezkedve, az ölébe ültessen. – Nem
kényszerítünk semmire.
– De jót tenne neki, Nate... – győzködte anya.
– Nem, ha egyszer nincs kedve hozzá – válaszolta apa, majd rám nézett. – Addig
nem, amíg nem áll készen.
Láttam, hogy anya Lisára néz, aki, feléje nyúlva, megszorítja a kezét.
– Biztosan megoldjátok, mint mindent! – mondta Chris mamája bátorító
hangsúllyal.
– Hát, majd megbeszéljük... – sóhajtott anya. Akkor már tudtam, hogy apával
veszekedni fognak emiatt. És utóbbinak drukkoltam, bár a lelkem mélyén tudtam,
anyának van igaza. Abban is, hogy szörnyű a törtekből.

Hazafelé

Bizony, sokáig tartott. Elaludtam a hátsó ülésen, mint mindig. Via ölébe
hajtottam a fejem, a biztonsági öve alá pedig törülközőt tettem, hogy ne
nyálazzam össze. Ő is elálmosodott, miközben a szüléink unalmas felnőtt
dolgokról beszélgettek elöl, amik egyikünket sem érdekeltek.

Nem tudom, mennyit alhattam, de amikor felébredtem, a teliholdat láttam az
ablakon keresztül. Lila volt az égbolt, mi pedig egy autókkal zsúfolt felüljárón
haladtunk. És akkor meghallottam, hogy rólam diskurálnak.

– Nem nevelhetjük burokban – suttogta anya a sofőr üzemmódban hümmögő
apának. – Nem tehetünk úgy, mintha holnap ráébredne a valóságra, ez meg csak
valami álom volna. Meg kell tanulnia elfogadni, ami van. Nem kerülhetjük folyton
az olyan helyzeteket, amikor...

– Szóval zavarjuk el az iskolába, mint kezdő turistát a kannibálok szigetére... –
vetette oda idegesen apa, de a hangsúlyából ítélve félbehagyta a mondatot. Mert
észrevett a visszapillantóban.

– Milyen turistát milyen szigetre? – kérdeztem ásítva.
– Aludj vissza, kisfiam! – suttogta lágyan apa.
– Mindenki meg fog bámulni a suliban! – nyöszörögtem, és hirtelen elsírtam
magam.
– Drágám... – fordult hátra anya az ülésen, és megfogta a kezem. – Tudod, hogy
nem kell odamenned, ha nem akarod. De már beszélgettem az igazgatóval, aki
nagyon szeretne megismerni téged.
– Mit mondtatok neki rólam?
– Hogy milyen jó humorú, udvarias és okos srác vagy. Leesett az álla, amikor
megtudta, hogy hatévesen olvastad a Sárkánylovagokat. Kijelentette, ezzel a fiúval
találkoznom kell!
– Mást is mondtatok?
Anya rám mosolygott. Úgy éreztem, a tekintetével a legszívesebben megölelt
volna.
– Meséltem neki a műtétekről meg a bátorságodról.
– Akkor tudja, hogy nézek ki?
– Nos, vittünk néhány képet a tavaly nyári montauki kirándulásunkról –
folytatta apa. – Megmutattuk neki az egész családot. Meg azt a szuper fotót, amin
egy lepényhallal pózolsz!
– Te is ott voltál? – állapítottam meg némiképp csalódottan.
– Igen, mindketten beszéltünk vele – válaszolta. – Tüneményes ember.
– Hamar megkedvelnéd – tette hozzá apa.
Akkor tudatosult bennem, hogy ugyanazon az oldalon állnak.
– Várjatok... mikor találkoztatok vele?
– Körbevezetett minket az épületben tavaly – felelte anya.
– Tavaly??? – ismételtem szinte visítva. – Ti azóta fontolgatjátok a dolgot, de
nekem egy szót sem szóltatok?
– Egyelőre azt sem tudjuk, bekerülnél-e, Auggie – mentegetőzött anya. – Ez egy

elég nehéz iskola, bonyolult felvételi eljárással. Nem láttam értelmét annak, hogy
fölöslegesen felzaklassalak.

– Mindazonáltal igazad van, fiam. Múlt hónapban valóban elárulhattuk volna,
hogy szeretnénk, ha bekerülnél – mormogta upa.

– így visszagondolva... tényleg – adta meg magát anya.
– Van köze ennek az egésznek ahhoz a nénihez, aki múltkor eljött hozzánk? Aki
azt a tesztet kitöltette velem?
– Ööö... van, éppenséggel – rebegte anya szemlesütve.
– De hiszen azt mondtátok, hogy az egy IQ-teszt volt!
– Tudom. Léteznek kegyes hazugságok. Igazából egy felvételi feladatsort
oldottál meg, méghozzá nagyon jól.
– Hazudtál nekem.
– Kegyes hazugság volt, de igen. Ne haragudj, édesem... – kérlelt kényszeredett
mosollyal. Mivel nem viszonoztam, előrefordult, és inkább a szélvédőt bámulta.
– Milyen turistát zavarnak milyen szigetre? – ismételtem a korábbi kérdésem.
Anya hosszan kifújta a levegőt, és szúrós pillantást vetett apára.
– Kár volt így fogalmaznom – nézett rám apa a tükörből. – Mert egyszerűen nem
igaz. Nézd, Auggie: anyukád és én annyira szeretünk téged, hogy a legszívesebben
a széltől is óvnánk. Csak ennek mikéntjében nem mindig értünk egyet.
– Nem akarok iskolába menni! – makacskodtam karba font kézzel.
– De jót tenne neked, kicsim – győzködött anya.
– Talán majd jövőre – vágtam rá hasból, az ablakon kinézve.
– Most célszerűbb lenne, drágám – jelentette ki anya. – Tudod, miért? Mert
ötödik osztályba, vagyis felső tagozatba mennél. Ilyenkor sokan váltanak iskolát,
így nem te lennél az egyetlen új fiú az osztályban.
– Én leszek az egyetlen, aki így néz ki.
– Figyelj, Auggie! Nem állítom, hogy nem kell kihívásokkal szembenézned. De
tényleg jó lesz, hidd el! Csomó barátot szerezhetsz. És olyan dolgokat tanulhatsz,
amikre otthon nem lenne lehetőséged – magyarázta megint hátrafordulva. –
Amikor körülnéztünk a suliban, tudod mit láttunk a laborban? Egy kiscsirkét, aki
épp akkor kelt ki a tojásból. Annyira aranyos volt! Eszembe jutott, milyen kisbaba
voltál. Azzal a nagy, barna szemeddel...
Általában szeretem, ha a babakoromról beszélnek. Néha eljátszom a
gondolattal, milyen jó lenne egy apró labdává zsugorodnom, hogy mindketten
ölelgessenek és puszilgassanak. Olyankor hiányzik a csecsemőkorom, amikor még
semmivel sem voltam tisztában. De ez nem az a helyzet, na.
– Nem akarok menni.
– De legalább találkozhatnál Mr. Popsinnal, mielőtt döntesz... – kérlelt anya.
– Az meg ki?
– Az igazgató.
– Mr. Popsin?
– Mókás, nem? – mosolygott apa a visszapillantóban. – Hihetetlen, nem?
Mármint ki szeretne ilyen névvel élni?
Elvigyorodom, pedig nem akarom, hogy lássák. Apa az egyetlen a világon, aki

akkor is megnevettet, ha rossz kedvem van. Ö mindenkit megnevettet.
– Auggie, már csak azért is megéri iskolába menni, hogy hallhasd a nevét a

hangosbemondóban! El tudod képzelni, mekkora poén lenne az egész? – hadarta
apa izgatottan, majd átváltott sipítozó, vénkisasszonyos hangra. – Halló, halló,
üdvözöljük Mr. Popsint! Nos, ma egy kicsit elkésett. Csak nem faroltak bele a
kocsijába? Netán megfeneklett a hajója?

Önfeledten kacagni kezdtem. Nemcsak azért, mert vicces volt, hanem mert
elszállt a duzzogós hangulatom.

– Rosszabb is lehetne, fiam – folytatta apa immáron a saját hangján. –
Anyukáddal volt egy közös tanárunk az egyetemen, Se Gi-Yuk professzor.

Most már anya is kuncogott.
– Komoly?
– Bizony. Akkora arca volt, hogy alig fért be az ajtón – emlékezett vissza apa,
majd felfújta a pofazacskóit, úgyhogy alig értettem, amit mond.
– Nate! – tiltakozott anya.
– Mi van? Csak azt mondtam, hogy nagy volt az arca!
Anya nevetve rázta meg a fejét.
– Hohó, zseniális ötletem támadt! Hozzunk össze nekik egy vakrandit! Se Gi-Yuk
kisasszony, bemutatom önnek Mr. Popsint. Mr. Popsin, ő itt Se Gi-Yuk kisasszony.
Ha összeházasodnának, hamarosan tisztába kellene tenniük néhány kis Popsint.
– Szegény Mr. Popsin – hümmögött anya hitetlenkedve. – Nate, a gyerek még
nem is találkozott vele!
– Ki az a Mr. Popsin? – szólt közbe Via álmosan. Éppen most ébredt föl.
– A diri az iskolámban – válaszoltam.

Üdvözöljük Mr. Popsint

Jobban tartottam volna a Mr. Popsinnal való találkozástól, ha előre tudom, hogy
néhány gyerek is ott lesz az új iskolámból. De fogalmam sem volt róla, úgyhogy
csak simán izgultam. Ja, és nevetési ingerrel küszködtem, mert folyton apa
poénjai jártak a fejemben. Úgyhogy amikor a tanév kezdete előtt néhány héttel
anya elvitt a suliba, s megláttam a ránk váró Mr. Popsint az ajtó előtt, rögtön
elkezdtem vihogni. Mondjuk, nem úgy nézett ki, ahogy elképzeltem. Sőt, teljesen
normális fazonnak tűnt. Magas és vékony. Öreg, de nem annyira. És kedves.
Először anyával fogott kezet.

– Üdv, Mr. Popsin. Örülök, hogy újra látom. Ő itt a fiam, August.
Az igazgató rám nézett, majd mosolyogva bólintott. Aztán felém nyújtotta a
mancsát, hogy megrázzam.
– Szia, August! – közölte tök normálisan. – Reméltem, hogy megismerhetlek.
– Jó napot! – motyogtam, s a lábát nézve, feléje tartottam a kezem. Piros Adidas
sportcipőt viselt.
– Szóval... – térdelt le elém, és így már nem láthattam a cipőjét. – A szüleid sokat
meséltek rólad.
– Mit mondtak?
– Tessék?
– Egy kicsit hangosabban, szívem! – bátorított anya.
– Mit mondtak? – ismételtem egy kicsit kevésbé motyogva. Ez a motyogás elég
rossz szokás nálam.
– Nos, szeretsz olvasni, tehetséges művész vagy, emellett pedig a tudomány is
érdekel, igaz? – sorjázta Mr. Popsin a szemembe nézve. Az övé kék volt, őszes
pillákkal keretezve.
– Aha – bólintottam egyetértőén.
– Van itt a Beecherben egy pár szabadon választható természettudományi
tantárgy. Beiratkozol majd valamelyikre?
– Aha – bólintottam megint, pedig fogalmam sem volt róla, mik azok a
választható tárgyak.
– Készen állsz, hogy körbevezesselek az iskolában?
– Úgy érti, hogy most?
– Azt hitted, moziba megyünk? – kérdezte mosolyogva, és feltápászkodott.
– Nem szóltál, hogy be kell mennem... – fordultam anya felé szemrehányón.
– Auggie – kezdett magyarázkodni.
– Jó lesz, August – vágott közbe Mr. Popsin, újból a kezét nyújtva felém. –
Megígérem.
Azt hiszem, azt szerette volna, hogy megfogjam a kezét. De én inkább anyáé
után nyúltam. Mr. Popsin ruganyos léptekkel, jókedvűen indult el az ajtóhoz.
Megszorítottam anya kezét, bár nem tudom, szeretlek-szorítás volt-e, vagy inkább
szavak nélküli bocsánatkérés. Talán egy kicsit mindkettő.
Az egyetlen iskola, ahol eddig jártam, Viáé. A szüléinkkel mentem, hogy
megnézzük őt az ünnepségeken. Ez sokkal másabb volt. Kisebb és kórházszagú.

A kedves Mrs. Garcia

Jó néhány folyosón követtük Mr. Popsint. Nem mászkáltak valami sokan arra.
Aki pedig mégis, az talán észre sem vett, mert sikerült anya mögé bújva
lépdelnem. Tudom, hogy gyerekesen hangzik, de nem ereztem túl bátornak
magam.

Végül egy kis szobánál kötöttünk ki, ajtaján Iskolaigazgató felirattal. Belül egy
asztal kapott helyet, mögötte barátságosnak tűnő nénivel.

– Ő itt Mrs. Garda – mutatta be Mr. Popsin, a megnevezett pedig, szemüvegét
lekapva, felpattant, hogy kezet fogjon anyával.

– Isabel Pullman, örvendek!
– És íme, August – tette hozzá Mr. Popsin. Anya egy kicsit oldalra lépett, hogy
reflektorfénybe kerüljek. Akkor megtörtént, amit már milliószor átéltem. Amikor
felemeltem a fejem, Mrs. Garcia egy pillanatra jéggé dermedt. Olyan gyorsan
játszódott-le a dolog, hogy más valószínűleg észre sem vette volna, mert arcának
többi része változatlan maradt. Erőltetve rám mosolygott.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, August! – jelentette ki, s felém nyújtotta
a kezét.
– Csókolom! – motyogtam kezet rázva vele. A szeme helyett a szemüvegére
néztem, ami a nyakában lógott egy vastag zsinegen.
– Hoppá, milyen határozott szorítása van a fiatalembernek! – mosolygott
tovább. Jó meleg volt a keze.
– Tisztára, mint egy vezérigazgató! – helyeselt Mr. Popsin, és a fejem fölött
mindenki együtt nevetett.
– Nyugodtan szólíts Mrs. G-nek.
Azt hiszem, ez utóbbi mondat nekem szólt, de az asztalon heverő holmikat
bámultam válasz helyett.
– Mindenki így hív. Mrs. G, elfelejtettem megcsinálni a házit. Mrs. G, kimenőt
szeretnék kérni. Mrs. G, le akarom cserélni a választott tantárgyam.
– Tulajdonképpen Mrs. G a főnök itt – replikázott Mr. Popsin, amin ismét jót
kacagtak.
– Minden reggel fél nyolctól itt vagyok – folytatta Mrs. Garda nekem címezve, s
ezúttal a barna szandálja csatjára erősített lila virágokra szegeztem a tekintetem.
– Tehát, ha bármire szükséged van, August, engem kell keresned. És bármit
kérhetsz.
– Rendben – suttogtam alig érthetően.
– O, de aranyos kisbaba! – kiáltott fel anya az üzenőtáblára erősített fotók
egyikére bökve. – Az öné?
– Nem, isten őrizz! – válaszolta Mrs. Garcia az előzőtől teljesen eltérő, óriási
vigyorral. – Ő az unokám, viszont ez a bók bearanyozta a napom.
– Milyen cukorfalat! Mennyi idős?
– A képen talán öt hónapos. Most már nagyfiú, majdnem nyolcéves!
– Hűha! – bólintott anya. – Nos, igazán szép gyermek.
– Köszönöm! – bólintott Mrs. Garcia, mintha még valamit készülne mondani az

unokájáról. Aztán hirtelen visszafogta a mosolyát, mielőtt újra megszólalt. –
Mindannyian vigyázni fogunk Augustra – ígérte anyának, és láttam, ahogy
finoman megszorítja a kezét. Most vettem észre, hogy anya is éppolyan ideges,
mint én. Azt hiszem, bírom Mrs. Gardát, amikor éppen nem az az erőltetett vigyor
ül az arcán.

Jack, Will, Julian és Charlotte

Mr. Popsin nyomában, Mrs. Garda asztala mellett elsétálva újabb kis szobába
értünk. Egyfolytában beszélt, miközben becsukta maga mögött az ajtót, de nem
nagyon figyeltem rá, mit mond. Lekötöttek az asztalon lévő tárgyak. Menő cuccok
voltak, például egy lebegő földgömb és egy tükrös kirakott Rubik-kocka. Nagyon
tetszett az irodája. Különösen azok a bekeretezett rajzok, festmények a falon,
amiket biztos az idejáró diákok készítettek: mintha igazi műalkotások lennének.

Anya leült az asztal előtti székre, s bár volt ott egy másik is, én inkább
megálltam mellette.

– Miért van saját szobája, amikor Mrs. G-nek nincs? – jutott eszembe a kérdés.
– Úgy érted, miért van irodám? – kérdezett vissza Mr. Popsin.
– Azt mondta, ő itt a főnök – vontam vállat.
– Ja, vagy úgy! Részben vicceltem, ő ugyanis a titkárnőm.
– Mr. Popsin az iskolaigazgató – tette hozzá anya.
– Akkor ön Mr. P?
– Tudod, ki az a Mr. P? – nézett rám az asztal másik oldaláról, majd hangszínt
váltott. – Éljen a változás, szavazzanak rám! – utánzott valami politikust. Tudtam,
hogy az elnököt, csak nem értettem, miért vicces a dolog.
– Szóval nem – rázta a fejét Mr. Popsin. – Senki sem szólít Mr. P-nek. Habár van
egy olyan érzésem, hogy egy csomó olyan néven illetnek, amikről viszont tudni
sem akarok. Lássuk be, nem könnyű ilyen névvel élni. Már, ha érted, mire célzok.
Muszáj bevallanom, hogy itt elröhögtem magam, mert pontosan értettem, mire
céloz.
– A szüleimnek volt egy tanára, akit Se Gi-Yuk-nak hívtak.
– Auggie! – méltatlankodott anya, de Mr. Popsin felkacagott.
– Ajjaj, ehhez képest igazán nincs okom panaszra – rázta a fejét. – Figyelj csak,
August! Arra gondoltam, hogy ma...
– Az egy sütőtök? – kérdeztem, egy bekeretezett festményre mutatva a falon.
– Kisfiam, ne szólj közbe, kérlek! – intett anya.
– Tetszik? – kérdezte Mr. Popsin odafordulva. – Nekem is. És ugyancsak azt
hittem, hogy egy sütőtököt csodálhatok rajta, amíg az alkotó el nem magyarázta,
hogy félreértettem a művét. Nem sütőtököt ábrázol a kép. Hanem... kapaszkodj
meg... engem. Meg kell kérdeznem, August: szerinted úgy nézek én ki, mint egy
tökfej?
– Nem! – vágtam rá, pedig valójában úgy gondoltam, hogy igen. Amikor
mosolygott, pont olyanná vált az arca, mint egy halloweenre faragott töklámpás.
Arc, Popsin, pofa, farpofa... Magamban kuncogtam. Megráztam a fejem, és a szám
elé kaptam a kezem.
Mr. Popsin olvasott a gondolataimban.
Éppen mondani akartam még valamit, amikor hirtelen hangok szűrődtek be a
folyosóról. Gyerekzsivaj. Túlzás nélkül állíthatom, hogy úgy elkezdett dobogni a
szívem, mintha életem legkimerítőbb futóversenyén a célszalagot készülnék
átszakítani. Rögtön elillant belőlem a nevethetnék.

Igazság szerint kiskoromban szívesen találkoztam a többiekkel, mert ők sem
voltak sokkal nagyobbak. Szerettem bennük, hogy nem akartak szándékosan
bántani. Habár olykor azért sikerült nekik, de valószínűleg nem is sejtették. A
nagyok viszont tudják, mit beszélnek. Ez nekem a legkevésbé sem vicces. Pont
ezért növesztettem meg tavaly a hajam: a szemembe lógó frufru könnyedén
kiiktatja a külvilágból, amit nem óhajtok látni.

Mrs. Garcia bekopogott, és bedugta a fejét a résnyire nyitott ajtón.
– Megjöttek, Mr. Popsin.
– Kik? – kérdeztem ijedten.
– Köszönöm! – nézett rá az igazgató, majd felém fordult. – August, szerintem jó
ötlet lenne megismerkedni néhány leendő osztálytársaddal. Biztos szívesen
körbevezetnek az iskolában. Megmutatják neked, mi újság mifelénk.
– Senkivel sem akarok találkozni – közöltem anyával.
Mr. Popsin hirtelen előttem termett, tenyerét a vállamra téve. Lehajolt, és
nagyon kedves hangon a jobb fülembe suttogott.
– Minden rendben lesz, August. Nagyon rendes kölykök, ezt garantálom.
– Jól fogod érezni magad, Auggie – suttogta anya a balba, de mielőtt tovább
biztathatott volna, Mr. Popsin kitárta az ajtót.
– Gyertek be!
Azzal két fiú és egy lány belépett. Egyikük sem nézett rám vagy anyára. Úgy
álltak ott Mr. Popsinra meredve, mintha az életük múlna rajta.
– Köszönöm, hogy eljöttetek, srácok! Főleg, mivel csak a jövő hónapban
kezdődik a tanítás. Kellemes nyaratok volt?
Mindannyian bólintottak, de nem szólaltak meg.
– Remek, remek – nyugtázta az igazgató. – Nos, szeretném bemutatni nektek
Augustot, aki ősztől veletek tanul. August, ők már hatéves koruk óta a Beecher
Prep diákjai. Eddig az alsó tagozatosok épületébe jártak, de azért már képben
vannak a felsősöket érintő dolgokkal. Mivel egy osztályban lesztek, gondoltam, jó
ötlet egy kis ismerkedés előtte. Rendben? Szóval gyerekek, ő August. August, ő itt
Jack Will.
A srác Will rám nézett, és felém nyújtotta a kezét. Amikor megráztam,
félmosollyal rebegett egy sziát, aztán gyorsan a padlóra nézett.
– Ő Julián – mutatott a középsőre Mr. Popsin.
– Helló! – szólalt meg Julián, mielőtt megismételte volna Will produkcióját.
Köszönés, kényszeredett vigyor, szőnyegvizslatás.
– És Charlotte – biccentett a diri a lány irányába.
Charlotte haja volt a legszőkébb, amit valaha láttam. Ő nem akart kezet fogni,
inkább mosolygott és intett. – Szia, August! Örülök, hogy megismerhetlek.
– Szia! – feleltem a lábának. Zöld gumiklumpa volt rajta.
– Akkor hát... – csapta össze a kezét Mr. Popsin. – Mi lenne, ha körbevezetnétek
Augustot a suliban. Talán kezdhetnétek a harmadik emeleten, úgyis ott lesz az
osztálytermetek. Úgy emlékszem, a 301-es. Mrs. G, a háromsz...
– A 301-es! – kiáltotta a megszólított a szomszédból.
– Valóban a 301-es-bólintott Mr. Popsin. – Utána pedig jöhetnek a

természettudományi laborok meg a számítógépes termek.
Ne felejtsétek el a könyvtárat és a színháztermet sem. Az ebédlőt meg pláne!
– Az énekterembe is elvigyük? – érdeklődött Julián.
– Jó ötlet, igen! – állapította meg Mr. Popsin. – August, játszol valamilyen

hangszeren?
– Nem – válaszoltam kelletlenül. Az ének nem tartozik a kedvenc tárgyaim közé,

mivel nincsen fülem. Na, jó, van, viszont nem olyan, mint a többieké.
– Hát, attól még hasznodra válhat, ha szétnézel. Utősökből egy egész

gyűjteményünk van – büszkélkedett Mr. Popsin.
– August, a dobolás mindig is érdekelt! – próbálta anya magára irányítani a

figyelmem. A frufrum azonban hűségesen takarta a szemem, miközben az
igazgatói asztal aljára tapasztott rágógumit bűvöltem a tekintetemmel.

– Fantasztikus! Akár indulhattok is – intett az ajtó felé a diri. – Csak gyertek
vissza – itt anyára nézett – úgy félóra múlva, oké?

Anya valószínűleg bólintott.
– Mit szólsz hozzá, August? – kíváncsiskodott Mr. Popsin.
Semmit sem szóltam.
– Rendben van, August? – kérdezte anya. Most ránéztem. Azt akartam, hogy
lássa, milyen mérges vagyok rá. De amikor az arcáról leolvastam, hogy ezerszer
jobban retteg nálam, csupán bólintottam.
A többiek kimentek, úgyhogy követtem őket.
– Hamarosan találkozunk – búcsúzott anya a szokásosnál kicsit magasabb
hangon. Válaszra sem méltattam.

A felfedező körút

Jack Will, Julián, Charlotte és én egy hatalmas lépcsősor felé közeledtünk egy
nagy folyosón. Egy szót sem szóltunk egymáshoz, amíg felsétáltunk a harmadikra.

A lépcső tetején egy ajtókkal teli folyosón mentünk tovább. Julián kinyitotta a
301-est.

– Ez az osztálytermünk – magyarázta, a félig nyitott ajtó elé állva. – Ms. Petosát
kaptuk állítólag oszifőnek, nem gázos. Úgy hallottam, matekból viszont már húzós.

– Nem igaz! – vágott közbe Charlotte. – A tesómat tanította matekból, és tök
aranyos volt.

– Máshogy tudom, de akkor biztos – hagyta rá Julián, aki bezárta az ajtót, majd
továbbindult a folyosón.

– Ez itt a labor – állt meg a következő ajtónál. És éppúgy, mint az előbb, most is a
félig nyitott ajtó elé állva elkezdett beszélni. Nem nézett rám közben, ami rendben
volt, tekintve, hogy én is a padlóra révedtem. – Csak az első tanítási napon tudod
meg, ki fogja tartani az órát, de Mr. Haller a legjobb. Korábban alsósai voltak, és
tubán játszott nekik az óra alatt.

– Baritonkürtön – jegyezte meg Charlotte.
– Tuba volt! – csapta be Julián az ajtót.
– Haver, hadd menjen már be szétnézni... – tolta félre Jack Will újból kinyitva az
ajtót.
– Menj be, ha akarsz! – nézett rám először a srác.
Vállat vonva besétáltam. Julián félreugrott előlem, mintha tartott volna tőle,
hogy véletlenül hozzáérek.
– Nincs túl sok látnivaló idebent – szólalt meg mögöttem, u/.tán elkezdett körbe
mutogatni. Az ott egy inkubátor. A nagy fekete cucc a tábla. Ezek az asztalok. Azok
a székek. Balra a Bunsen-égők. Jobbra egy égő poszter a falon. Ez a kréta, az meg a
szivacs.
– Szerintem tudja, melyik a szivacs – csattant fel Charlotte, olyan Via-szerűen.
– Honnan tudjam, hogy tudja-e? – védekezett Julián. – Mr. Popsin szerint még
soha nem volt suliban.
– Tudod, mi az a szivacs, igaz? – kérdezte tőlem Charlotte.
Be kell vallanom, annyira ideges voltam, hogy meg sem bírtam szólalni. Csak
mustráltam a linóleumot.
– Hé, elvitte a cica a nyelved? – érdeklődött Jack Will.
– Aha – bólintottam. Még egyszer sem néztem rájuk rendesen.
– Tudod, mi az a szivacs, igaz? – ismételte Jack Will.
– Természetesen – motyogtam magam elé.
– Én megmondtam, hogy nincs itt semmi érdekes – szabadkozott Julián.
– Lenne egy kérdésem – próbáltam határozottnak tűnni. – Ööö... mire jó az
osztályterem? Milyen tantárgyat tanítanak benne?
– Á, az csak úgy van – magyarázta Charlotte, mit sem törődve Julián
felhorkanásával. – Oda kell menned, amikor megjössz reggel. Az oszifő
megállapítja, hogy jelen vagy, meg ilyesmi. Tulajdonképpen ez a legfontosabb

órád, pedig nem is óra, hanem...
– Szerintem érti, Charlotte – jelentette ki Jack Will.
– Érted? – kérdezte a lány tőlem.
– Aha – bólintottam neki.
– Szuper, lépjünk innen! – zárta rövidre Jack Will, és már ment is kifelé.
– Várj, Jack! Azért vagyunk itt, hogy válaszoljunk a kérdésekre – kiáltott utána

Charlotte.
Jack Will szemforgatva visszafordult.
– Van még kérdés? – állt meg előttem.
– Oöö... nincs. Vagyis van. Jack a neved vagy Jack Will?
– Jack a keresztnevem. Will meg a vezeték.
– Ó, csak mert Mr. Popsin Jack Willként mutatott be, szóval azt hittem...
– Haha! Azt hitted, Jackwillnek hívják! – röhögött Julian.
– Ja, néhányan a teljes nevemen szólítanak. Dunsztom sincs, miért – vont vállat

Jack. – Mehetünk végre?
– A színházterem legyen a következő! – sietett Charlotte a csapat élére. – Nagyon

szuper. Tetszeni fog, August!

A színházterem

Charlotte gyakorlatilag egy másodpercre sem hallgatott el a második emeletre
menet. Végig arról a darabról csevegett, amit tavaly mutattak be. Olivér! volt a
címe, és ő játszotta a főszerepet, pedig lány. Éppen ezt taglalta, amikor kinyújtott
karral belökte a kétszárnyú csapóajtót, ami egy óriási nézőtérre nyílt. A terem
másik végében egy színpad állt.

Charlotte szinte szökdécselve haladt a színpad felé. Julián utánaszaladt, és a
széksorok között félúton felém fordult.

– Gyere! – mondta jó hangosan, miközben intett, hogy tartsak vele.
Engedelmeskedtem.

– Több száz ember ült itt akkor este – áradozott Charlotte, s néhány pillanatra
volt szükségem, hogy leessen: a téma az Olivér! premierje. – Annyira, de annyira
izgultam! Olyan sok szöveget kellett megtanulnom, és azok a dalok... Nagyon-
nagyon–nagyon nehéz volt!

Annak ellenére, hogy hozzám beszélt, nemigen nézett rám.
– Az első előadásnál leghátul ültek a szüleim. Ott, ahol most Jack van. Viszont,
ha lekapcsolják a villanyt, alig lehet ellátni addig. Szóval végig azt sipítoztam
előtte, hol vannak, hol vannak. Aztán megjelent Mr. Resnick, a tavalyi
színművészettanár, és beszólt, hogy ne díváskodjam. Mondtam, hogy oké, közben
meg ki is szúrtam a szüléimét a leghátsó sorban. Utána már minden;! rendben
volt. Egy szót sem felejtettem el!
Miközben Charlotte-ból ömlöttek a szavak, észrevettem, hogy Julián méreget a
szeme sarkából. Gyakran csinálják ezt velem az emberek. Azt hiszik, nem tudom,
hogy bámulnak, de az oldalra billent fejük elárulja őket. Megfordultam, hogy
lássam, hová tűnt Jack. Leghátul ácsorgott, mintha unná az egészet.
– Minden évben új darabot játszunk – tette hozzá a lány.
– Szerintem nem akar színpadra állni, Charlotte – közölte Julián némi iróniával.
– Anélkül is részt lehet venni a munkában – nézett rám Charlotte. – Csinálhatod
a világítást. Vagy festheted a hátteret.
– Azta, milyen menő! – forgatta a csuklóját Julián a levegőben, mintha egy
láthatatlan vászonra pingálna.
– De nem muszáj felvenned a színjátszást, ha nem akarod – vont vállat
Charlotte. – Van tánc, kórus meg zenekar is. Meg vezetéselmélet.
– A vezetés hangyásoknak való – szakította félbe Julián.
– Julián, olyan izé vagy! – bosszankodott Charlotte, amitől az említett megint
röhögni kezdett.
– A labort veszem fel választhatónak – jegyeztem meg csöndesen.
– Király! – mosolygott Charlotte.
Julián egyenesen a szemembe nézett. – A labor valószerűleg a legnehezebb
mind közül. Nem hántásképp, de ha azelőtt még soha, de soha nem jártál suliba,
hogy lehetsz elég okos hozzá? Úgy értem, tanultad egyáltalán valaha? Mármint
igazából, nem a hülye játékokból.
– Aha – bólintottam.

– Otthon tanult, Julián! – méltatlankodott Charlotte.
– Szóval hozzád jártak a tanárok? – döbbent meg Julián.
– Nem, az anyukája tanította! – magyarázta a lány.
– Aki tanár? – kérdezte Julián.
– Anyukád tanár? – pillantott rám Charlotte.
– Nem – vallottam be.
– Szóval nem igazi tanár! – csattant fel a srác, mintha bizonyítékot talált volna
egy elméletre. – Pont erre gondoltam. Hogy tudna természettudományokat oktatni
valaki, aki nem tanár?
– Szerintem ügyes leszel – biztatott Charlotte.
– Húzzunk a könyvtárba! – kiabálta Jack elég unott hangon.
– Miért olyan hosszú a hajad? – érdeklődött Julián. Mintha valami miatt
bosszankodott volna.
Nem tudtam, mit mondjak erre, úgyhogy vállat vontam.
– Kérdezhetek valamit? – folytatta. Megint vállat vontam, hiszen éppen most
kérdezett.
– Mi történt az arcoddal? Megégett vagy ilyesmi?
– Julián, olyan paraszt vagy! – förmedt rá Charlotte.
– Nem vagyok paraszt, csak kíváncsi. Mr. Popsin szerint nyugodtan
kérdezhetünk mi is, ha akarunk.
– De nem ilyen paraszt módon! Amúgy meg azt is mondta, hogy így született.
Csak nem figyeltél oda.
– Képzeld, odafigyeltem! Csak azt hittem, meg is égett.
– Jézusom, Julián! – szólt közben Jack. – Fogd már be!
– Fogd be te! – ordította a srác.
– Gyere, August! Vár minket a könyvtár – legyintett Jack.
Odasétáltam hozzá, s követtem kifelé a színházteremből.
Megtartotta előttem a kétszárnyú ajtót, és ahogy átléptem a küszöböt, az
arcomba bámult. Úgy, mintha azt akarná, hogy én is vessek feléje egy pillantást.
Megtettem, aztán rámosolyogtam. Nem is tudom... Néha, ha sírnom kell, előjön ez
a majdnem nevetős érzés. Biztos így éreztem akkor is, mert úgy vigyorogtam,
mintha mindjárt vihogásban törnék ki. Az a helyzet, hogy az arcom miatt nem
mindenkinek esik le a dolog. A szám sarka nem mozdul felfelé, ahogy másoknak
szokott. Csak egyenesen szétterül az ajkam. De Jack Will valahonnan tudta, hogy
ez egy mosoly. És viszonozta.
– Julián egy tapló – suttogta, mielőtt az Charlotte-tal odaért volna. – Viszont
muszáj lesz beszélned, öregem!
Olyan komolyan jegyezte meg, mintha segíteni akarna. Bólintottam, aztán a
többiek is mellénk léptek. Mindannyian csöndben álltunk egy másodpercig,
lehajtott fejjel, a padlót lesve. Aztán Julianre emeltem a tekintetem.
– A szó egyébként „valószínűleg” – szólaltam meg.
– Miről beszélsz?
– Az előbb azt mondtad, hogy „valószerűleg”.
– Nem is!

– De igen – bólintott Charlotte. – Úgy fogalmaztál, hogy a labor valószerűleg a
legnehezebb mind közül. Hallottam.

– Én ilyet biztos nem mondtam!
– Mindegy. Menjünk már... – vágott közbe Jack.
– Ja, menjünk! – támogatta Charlotte, Jack után indulva lefelé a lépcsőn. Utánuk
iramodtam, de Julián elém vágott, amitől hátratántorodtam.
– Hoppá, bocsika! – motyogta gúnyosan.

A megállapodás

Anya és Mr. Popsin éppen beszélgetett, amikor visszaértünk az irodába. Mrs.
Garda látott meg minket először, úgyhogy elővette keskeny mosolyát.

– Mi a véleményed, August? Tetszett, amit láttál?
– Aha – bólintottam, anyát keresve a pillantásommal.
Jack, Julián és Charlotte az ajtó előtt téblábolt, mert fogalmuk sem volt róla,
hogy elmehetnek-e, vagy még szükség van rájuk. Érdekelne, mit meséltek nekik
rólam, mielőtt találkoztunk.
– Láttad a kiscsibét? – érdeklődött anya.
Amint megráztam a fejem, megszólalt Julián. – A laboros csibékre gondolnak?
Őket egy farmnak adományozzuk minden év végén.
– Értem – szólt anya csalódottan.
– De mindig keltetünk újakat, szóval August láthatja őket tavasszal – tette hozzá
Julián.
– Helyes. Annyira aranyosak voltak! – sóhajtott fel anya engem fürkészve.
Nem szeretem, amikor mások előtt dedósként kezel.
– Akkor hát, August – szólt közbe Mr. Popsin. – Eleget mutattak neked a srácok,
vagy szeretnél még több mindent látni? A tornatermet el is felejtettem a
figyelmedbe ajánlani.
– Megnéztük, Mr. Popsin – büszkélkedett Julián.
– Kitűnő!
– Én pedig meséltem neki a színdarabokról és a választható tárgyakról – tette
hozzá Charlotte. – Jaj, ne! – kapta a kezét a szája elé. – Kihagytuk a rajztermet!
– Semmi gond – csitította az igazgató.
– Megmutathatjuk neki most – ajánlkozott Charlotte.
– Nem kell indulnunk Viáért? – fordultam anyához.
Ez volt a titkos jel, amiben megállapodtunk arra az esetre, ha már nagyon
menni akarok.
– Tényleg, igazad van! – pattant fel anya, aki még az óráját is megnézte a
színjáték kedvéért. – Bocsánatot kérek mindenkitől, úgy elszaladt az idő. El kell
mennünk a lányomért az új iskolájába. Nem hivatalos nyílt napot tartottak.
A dolognak ez a része még igaz is volt, mert Via ma tényleg elment az új
sulijába. Csak éppen apával jön haza.
– Hol kezdi a tanévet? – érdeklődött Mr. Popsin, szintén felegyenesedve.
– A Faulkner High-ban.
– Oda nem könnyű bekerülni, gratulálok!
– Köszönöm! – bólintott anya. – Szegénynek nem lesz egyszerű egyedül a
közlekedés. Villamossal a 86. utcáig, onnan busszal végig az East Side-on. Úgy egy
óra, de kocsival csak tizenöt perc.
– Megéri kutyagolni. Ismerek egy pár kölyköt a Faulknerből, és mind imád oda
járni – biztatta Mr. Popsin.
– Most már tényleg mennünk kell, anya! – rángattam meg a pulóvere ujját.
Aztán gyorsan elbúcsúztunk. Szerintem a diri meg is lepődött, hogy olyan

hirtelen eltűnünk. Vajon Jacket és Charlotte-ot fogja hibáztatni érte, miközben
Julián miatt éreztem magam rosszul?

– Mindenki nagyon kedves volt, köszönöm! – győzködtem Mr. Popsint.
– Alig várom, hogy itteni diákként lássalak viszont – veregette meg a hátam.
– Sziasztok! – motyogtam Jack, Charlotte és Julián irányába, de nem néztem
rájuk. Sőt, egészen addig bámultam a padlót, amíg ki nem léptünk az iskolából.

Otthon

Amint kábé fél háztömbnyire sétáltunk a sulitól, anya megszólalt. – Na,
milyen volt? Tetszett?

– Ne most, anya! Majd ha hazaértünk.
Otthon az volt az első dolgom, hogy berohantam a szobámba, s az ágyra
vetettem magam. Anya nem tudta mire vélni a dolgot, és őszintén szólva, én
magam sem. Roppant szomorú és egy picit boldog voltam egyszerre, mintha úrrá
lett volna rajtam az a sírós-nevetős érzés.
A kutyám, Daisy utánam jött, és felugrott az ágyra, hogy jól megnyalja az
arcomat.
– Ki a jó kutyus? – simogattam meg apa hangját utánozva. – Ki a jó kutyus?
– Minden rendben, drágám? – kérdezte anya. Le akart huppanni mellém, de
Daisy elfoglalta a helyet. – Bocs, Daisy! – tette hozzá anya félretolva őt. – Rendesek
voltak veled?
– Igen... persze – füllentettem félig-meddig. – Jól kijöttem velük.
– De aranyosak voltak, nem? Mr. Popsin folyton azt hajtogatta, milyen rendesek.
– Uhüm – bólintottam Daisyre bambulva, akinek addig vakargattam a füle tövét,
amíg el nem kezdte rázni a hátsó lábát.
Az a Julián fiú különösen jó fejnek tűnt – áradozott anya.
– Á, ő volt a legkevésbé rendes. Jacket bírtam a legjobban, ö tényleg
barátságosan viselkedett. Azt hittem, Jack Will a keresztneve, de közben meg csak
Jack.
– Várj, lehet, hogy összekevertem őket. Melyikük volt az előrefésült, sötét hajú?
– Julián.
– És ő nem olyan rendes?
– Nem, nem igazán.
– Ó! – kerekedett el anya szája, mert ezt egy pillanatig emésztenie kellett. –
Szóval az a típus, aki máshogy viselkedik a felnőttek előtt?
– Ja, asszem.
– Az olyanokat nem bírom – bólintott.
– Mi történt az arcoddal, August? Megégett vagy ilyesmi? – utánoztam Daisyt
simogatva.
Anya csöndben maradt. Amikor felnéztem rá, észrevettem, hogy iszonyatosan
megdöbbent.
– Nem úgy értette – tettem hozzá gyorsan. – Csak kíváncsi volt.
Anya bólintott.
– De Jacket tényleg bírtam. Azt mondta Juliannek, hogy fogja be, Charlotte pedig
le is parasztozta érte.
Anya megint bólintott. Úgy szorította a fejére a kezét, mintha egy fejfájást
akarna csillapítani.
– Annyira sajnálom, Auggie! – suttogta kipirult arccal.
– Semmi baj, anya! Tényleg.
– Nem kell iskolába menned, ha nem akarsz, kicsim.

– De akarok.
– Auggie...
– Komolyan, anya. Akarok.
És ezúttal félig sem hazudtam, mert szívből így gondoltam.

Majré az első naptól

Oké, nem kertelek: annyira ideges voltam az első tanítási nap miatt, hogy
pillangók helyett galambok röpködtek fel-alá a gyomromban. Talán anya és apa is
izgult egy picit, de úgy tettek, mintha ez természetes lenne. Képeket csináltak
rólam és Viáról, mert neki is ez volt az első napja, csak, ugye, máshol.

Még az előző héten sem tűnt biztosnak, hogy iskolába megyek. A felfedező
körutat követően a szüleim álláspontot cseréltek a vitában, hogy belevágjak-e.
Ezúttal anya gondolta úgy, hogy ne, apa pedig, hogy de. Utóbbi nagyon büszke volt
rám, amiért szerinte jól kezeltem a Julian-helyzetet. Szerinte biztos erős férfi lesz
belőlem. Hallottam, hogy azt mondta anyának: most már utólag is neki ad igazat.
Anya viszont már egyáltalán nem volt biztos a dolgában. Amikor apa elárulta,
hogy Viával együtt ő is szeretne elkísérni engem az első reggelen, anya
megkönnyebbültnek látszott. Mint ahogy én is. Együtt minden jobb.

Bár a Beecher csak néhány háztömbnyire van a házunktól, még csak
néhányszor jártam arra korábban. Általában megpróbálom elkerülni azokat a
helyeket, ahol gyerekek szaladgálnak. A környéken mindenkit ismerek és engem
is ismer mindenki. Gondolkodás nélkül fel tudok idézni minden egyes fát, téglát,
meg repedést a járdán. Ismerem Grimaldi nénit, aki mindig az ablakban ücsörög,
és azt a fazont, aki madár módjára fütyörészve sétálgat oda-vissza. Ismerem a
sarki kisboltot, ahol anya bagettet szokott venni, meg a pincérnőket a kávézóban,
akik mindig „kis drágámnak” hívnak, és ingyen nyalókát adnak. Szeretek North
River Heightsban lakni, éppen ezért nagyon furcsa érzés volt hirtelen mindent új
színben látni. Az Amesfort sugárút, ahol már ezerszer mászkáltam, valamilyen
rejtélyes oknál fogva, teljesen ismeretlennek hatott. Tele idegenekkel, buszra
várakozókkal és babakocsit tologató kismamákkal.

Az Amesforton áthaladva a Heights téren kötöttünk ki. Via úgy lépdelt
mellettem, mint máskor, anya és apa pedig mögöttünk jött. Amint befordultunk a
sarkon, megláttuk a többieket az iskola előtt. Több százan csevegtek és
nevetgéltek egymással, kisebb csoportokra szakadva. Vagy éppen a szüleik mellett
ácsorogtak, akik más szülőkkel beszélgettek. Lehajtott fejjel közeledtem.

– Mindenki pont olyan ideges, mint te – súgta Via a fülembe. – Jusson eszedbe,
hogy nekik is ez az első napjuk, jó?

Mr. Popsin diákokat és szülőket üdvözölt a bejáratnál.
Muszáj volt belátnom, hogy eddig nem történt semmi eget rengető borzalom.
Senki sem bámult meg, sőt, talán észre sem vettek. Csak egyszer szúrtam ki, hogy
egy lánycsapat nézeget felém, majd a szájuk elé tett kézzel sugdolózni kezdtek.
Amikor rájuk pillantottam, gyorsan elkapták a tekintetüket.
A főbejárathoz értünk.
– Ezt is megéltük, nagyfiú – tette a vállamra a kezét apa.
– Legyen szép napod! Szeretlek – csicseregte Via, majd szorosan átölelt.
– Neked is! Én is téged – mormoltam a karjába.
– Szeretlek, Auggie – jelentette ki apa, mielőtt ő is megölelt. Aztán hozzám lépett
anya, akin láttam, hogy mindjárt sír. Ettől totál zavarba jöttem, úgyhogy letudtam

szegényt egy gyors öleléssel, és sziát hadarva, eltűntem az épületben.

Lakatosztás

Egyenesen a harmadik emeletre mentem, a 301-es terembe. Utólag nagyon
örültem a korábbi kis körútnak, mert így anélkül odataláltam, hogy akár egyszer
is fel kellett volna néznem. Észrevettem, hogy néhányan kifejezetten bámulnak.
Szokás szerint úgy tettem, mintha nem látnám őket.

Odabent a tanár éppen a táblára írt valamit, miközben a többiek elfoglalták
helyüket a félkörívbe rakott padoknál. Elindultam hátra, az ív közepe felé, hátha
ott nehezebben tudnak méregetni. Továbbra is lehajtva tartottam a fejem, csupán
a frufrum rejtekében pislogtam olykor valakinek a lábára. Ahogy a padok kezdtek
megtelni, nyilvánvalóvá vált, hogy senki sem akar mellém ülni. Néha előfordult,
hogy megmozdult a szék a jobbomon vagy a balomon, de félbehagyott mozdulat
tanúskodott róla: az illető meggondolta magát.

– Szia, August!
Charlotte volt az, és integetve leült az egyik pádhoz, ami a terem elején állt. El
sem tudtam képzelni, milyen megfontolásból szeret bárki is a reflektorfényben
ülni.
– Helló! – biccentettem. Aztán megláttam az elmélyülten beszélgető Juliánt
néhány hellyel mellette lehuppanni. Biztos kiszúrt, de köszönésre sem méltatott.
Egyszer csak valaki leült mellém. Jack Will. Azaz Jack.
– Halihó! – bólintott felém, mire integetés kíséretében motyogtam egy sziát. Az
integetést megbántam, mert közben rájöttem, hogy nem annyira menti.
– Üdv mindenkinek, üljetek le! – szólalt meg a tanárnő, immáron velünk
szemben. A nevét írta fel a táblára: Ms. Petosa. – Mindenki helyezkedjen el,
legyetek szívesek! Gyertek, gyertek! – tette hozzá, miután néhányan még csak
akkor érkeztek. – Van egy üres szék itt, egy meg ott.
Engem még nem vett észre.
– Először is: szeretném, ha abbahagynátok a csevegést, és...
Most vett észre.
–...letennétek a táskátokat, és csöndben maradnátok.
Mindössze egy milliomod másodpercig habozott, de pontosan éreztem, mikor
látott meg. Mint már említettem: volt alkalmam hozzászokni elégszer.
– Elkészítjük a jelenléti ívet és az ülésrendet – folytatta a tanári asztal szélére
ülve. Mellette három szabályos kupacban mappák hevertek. – Aki a nevét hallja,
jöjjön ide hozzám, és kap tőlem egy saját mappát. Megtaláljátok benne az
órarendet meg a szekrényt nyitó számzáras lakat nyitó kombinációját, amit,
kérlek, ne nyissatok ki, amíg nem szólok. A szekrényetek száma az órarenden
szerepel. Tudjatok róla, hogy nem minden szekrény van itt a terem mellett,
némelyik a folyosó végén helyezkedik el. Még mielőtt kérdeznétek: nem, nem
cserélhettek szekrényt és lakatot. Ha még marad egy kis időnk az óra végén, sort
kerítünk egy kis ismerkedésre is. Oké? Oké, vágjunk bele!
Felemelt egy darab papírt, aztán elkezdte sorolni a neveket.
– Akkor hát... Julián Albans? – kérdezte felpillantva.
Julián felemelte a kezét, és azt mondta, hogy „jelen”.

– Szia, Julián! – biccentett a tanárnő, s valamit ráírt az ülésrendre. Megfogta a
legfelső mappát, és felé nyújtotta. – Tessék, vedd el! – tette hozzá, pedig anélkül is
magától értetődő lett volna a helyzet. Julián felállt, és elvette.

– Ximena Chin?
Mindenkinek adott egy mappát, miközben felolvasta a neveket. Kis idő múltán
észrevettem, hogy csak a mellettem lévő szék üres, pedig az egyszemélyes asztalok
egyikénél ketten is nyomorogtak, ráadásul nem messze tőlem. Amikor az
érintettek közül valamelyik sorra került, méghozzá a tinédzsernek tűnő
nagyobbik – mint kiderült, Henry Joplin –, a tanárnő megkérdezte, miért nem
fárad át a szabad helyre. Átadta neki a mappáját, majd a mellettem lévő székre
mutatott. Ugyan nem néztem a szemébe, de pontosan tudtam: Henrynek esze
ágában sincs a közelembe jönni. Ennek ellenére odarugdosta a földön heverő
hátizsákját, úgy mozogva, mint egy lassított felvétel. A jó nagy táskát az asztala
szélére tette – a hozzám közelebb eső oldalon, mintha falat emelne.
– Maya Markowitz?
– Jelen – kiáltotta egy lány négypadnyira tőlem.
– Miles Noury?
– Jelen – szólt Henry Joplin korábbi padtársa, aki a helyére visszafelé menet „ó,
te szegény!” pillantást vetett a nagydarab srác felé.
– August Pullman?
– Jelen – közöltem halkan, kicsit felemelve a kezem.
– Szia, August! – mosolygott Ms. Petosa nagyon kedvesen, amikor kimentem
hozzá a mappámért. Szó szerint éreztem, hogy a többiek pillantása égeti a hátam
abban a néhány másodpercben, amíg előttük álltam. Elvettem a mappát, sarkon
fordultam, és addigra már mindenki a földet fixírozta. Ellenálltam a kísértésnek, s
nem nyitottam ki a lakatot. Pedig mindenki azt csinálta. Biztos azért, mert nem
szabad. Lakatnyitásból egyébként jó vagyok, mert használtam már ilyet a
biciklimen. Henry próbálgatta a dolgot, de sehogyan sem sikerült neki. Ettől aztán
jól felidegesítette magát, és morogva kezdett káromkodni.
Ms. Petosa felolvasott még néhány nevet. Jack Will volt az utolsó.
Miután Jack is megkapta a mappáját, letette a papírt, majd tekintetével
végigpásztázta az osztályt.
– Oké, ezzel is megvolnánk. Mindenkit megkérek, írja fel a lakat
számkombinációját egy biztonságos helyre, hogy el ne felejtse. Mivel azonban
félévente átlagosan három egész kettő tized alkalommal mégis sikerül elfelejteni,
Mrs. Garciánál is megtaláljátok a listát. Most pedig gyakoroljátok egy kicsit, hogy
kell kinyitni! Már ha van olyan köztetek, aki eddig még nem tette meg.
Ez utóbbi mondatnál Henryre nézett.
– Amíg ezzel foglalatoskodtok, mesélek néhány dolgot magamról. Utána pedig ti
jöttök, hogy egy kicsit jobban megismerjük egymást. Jól hangzik, ugye? Oké,
lássunk neki!
Ms. Petosa mindenkire mosolygott, de szerintem rám a legtöbbet. Nem
erőltetve, mint Mrs. Garcia, hanem normálisan, tiszta szívből. Tök máshogy nézett
ki ahhoz képest, amilyeneknek a tanárokat elképzeltem. Olyasvalakit vártam,

mint McGalagony professzor a Harry Potterből. Idős, szigorú és szemüveges.
Ehhez képest fiatal volt, bubifrizurát viselt, meg egy hosszú fehér pulóvert tunika
gyanánt.

Megfordult, hogy valamit a táblára írjon.
Henry még mindig nem bírta kinyitni a lakatot, úgyhogy egyre idegesebb lett.
Főleg akkor fújtatott nagyot, amikor kattanó hang tanúskodott róla, hogy
valakinek sikerült a bravúr. Különösen savanyú képpel vette tudomásul, hogy
nekem elsőre összejött a dolog. Az a poén az egészben, hogy ha nem barikádozta
volna el magát a táskájával, biztosan felajánlom a segítségem.

A bemutatkozás

Ms. Petosa mesélt egy kicsit magáról. Unalmas dolgokat arról, hogy honnan jött,
hogy mindig is tanítani akart, és hogy hat évvel ezelőtt otthagyta a Wall Street-i
tőzsdés állását az álom megvalósításáért. Amikor befejezte a monológot,
kérdésfeltevésre bátorított minket. Julián jelentkezett.

– Igen... – nézett az ülésrendre Ms. Petosa -...Julian?
– Irtó menő, hogy megvalósítja az álmait!
– Köszönöm!
– Szívesen – mosolygott büszkén Julián.
– Na, miért nem mondasz nekünk néhány szót magadról? Igazából azt
szeretném, hogy mindenkire sor kerüljön. Gondoljatok ki két olyan dolgot, amit
meg szeretnétek osztani a többiekkel! Várjunk csak! Hányán végeztétek ebben az
iskolában az alsó tagozatot?
Az osztály fele felemelte a kezét.
– Szuper, akkor néhányan már ismeritek egymást. De a legtöbben újak vagytok,
igaz? Szóval mindenki szedjen elő fejben két olyan információt, amivel be akar
mutatkozni! Akik pedig már ismerik egymást, próbáljanak minél érdekesebb
mondandóra törekedni! Oké? Oké. Akkor kezdjük Juliannel, és haladjunk körbe a
termen!
Julián túlzóan tűnődő arcot vágott, miközben színpadiasán vakarta a fejét,
mintha töprengene.
– Nos, amikor készen állsz... – intett Ms. Petosa, jelezve, • hogy kezdheti.
– Rendben. Az első dolog, hogy...
– Legyetek szívesek, és mindenki kezdje a nevével, jó? – vágott közbe a tanárnő.
– így hamarabb megjegyezlek benneteket.
– Ööö... jó, tehát akkor Julián vagyok. Az első dolog, amit el szeretnék mondani
mindenkinek, hogy most kaptam meg az Angry Birds Csillagok háborúja kiadását
a PlayStation-ömre, és nagyon szuper. A második pedig, hogy idén nyáron végre
lett egy pingpongasztalunk.
– Remek, szeretek pingpongozni! Van kérdés Juliánhez?
– Egyedül szoktál játszani az Angry Birdsszel vagy multiplayerben? –
érdeklődött a Miles névre hallgató gyerek.
– Nem ilyen kérdésre gondoltam – rázta a fejét Ms. Petosa.
– Oké, akkor folytathatnánk, mondjuk veled? – mutatott Charlotte-ra,
valószínűleg mert az ő padja volt a legközelebb.
– Természetesen – vágta rá tétovázás nélkül a lám, aki pontosan tudta, mit akar
mondani. – Charlotte vagyok, két tesóm van, és most júliusban kaptunk egy
kiskutyát, akit Sukinak neveztünk el. Egy állatmenhelyről fogadtuk örökbe.
Annyira, de annyira aranyos!
– Ez fantasztikus, Charlotte, köszönöm! – mosolygott a tanárnő. – Oké, ki a
következő?

A kannibálok szigetén

Amikor apa azt mondta a kocsiban, hogy nem mehetek turistaként a
kannibálok szigetére, először nem értettem a hasonlatot, mert annyira álmos
voltam. Néhány perc múlva leesett, de nem tetszett a felismerés, tehát igyekeztem
minél előbb elfelejteni.

– August a nevem – motyogtam magam elé.
– Mi? – szólalt meg valaki.
– Lehetne egy kicsit hangosabban, drágám? – kérdezte Ms. Petosa.
– August a nevem – mondtam nagyobb hangerőre és felpillantásra erőszakolva
magam. – Oöö... Van egy tesóm, Viának hívják, meg egy kutyám, akinek Daisy a
neve. És... ennyi.
– Csodás! – örült valamilyen rejtélyes okból kifolyólag a tanárnő. – Valakinek
van kérdése Augusthoz?
Síri csönd.
– Oké, te jössz! – fordult Ms. Petosa Jackhez.
– Várjon, nekem lenne egy kérdésem Augusthoz! – szakította félbe Julián. –
Miért hordasz hátul egy kis copfot a hajadban? Ez ilyen padavan dolog?
– Aha – vontam vállat.
– Mi az a padavan dolog? – érdeklődött kedvesen a tanárnő.
– A Csillagok háborújából van – magyarázta Julián. – A padavan afféle jedi
tanonc.
– Ó, ez érdekes. Szóval szereted a Csillagok háborúját, August? – nézett rám Ms.
Petosa.
– Azt hiszem – bólintottam a mappámat méregetve. A legszívesebben
becsúsztam volna az asztal alá.
– Ki a kedvenced belőle? – folytatta Julián. Talán mégsem olyan rossz fej.
– Jango Fett.
– És Darth Sidious? Őt bírod?
– Jól van, srácok, szünetben megvitathatjátok – szólt közbe vidáman Ms. Petosa.
– Folytassuk a bemutatkozást! Te még meg sem szólaltál! – fordult Jackhez.
Bevallom, semmi sem jutott el az agyamig Jack mondandójából. Talán senki
másnak nem esett le a Darth Sidious dolog, vagy éppen én spiráztam túl. De a
Csillagok háborúja harmadik részében, A sith-ek bosszújában pont az ő arca ég
meg egy sith-villámtól, és teljesen eldeformálódik. Mintha felgyűrődne a bőr az
arcán, és megolvadna az egész.
Megkockáztattam Julián felé egy pillantást. Engem nézett. Ez a gyerek tudja, mit
beszél.

Jó választás

Hatalmas mozgolódás támadt, amikor megszólalt a csengő, s mindenki indulni
készült. Az órarend szerint angolra kellett mennem a 321-es terembe. Nem
vártam meg, hogy kiderüljön, más is velem tart-e. Egyszerűen kiviharzottam,
végigsiettem a folyosón, be a 321-esbe, és leültem leghátra. A tanár – egy nagyon
magas férfi szőke szakállal – éppen a táblára írt.

A többiek beszélgetve, vihogva szivárogtak a terembe, de rájuk sem néztem.
Tulajdonképpen ugyanaz történt, mint az előbb: Jacket kivéve senki sem akart
mellém ülni, aki éppen számomra ismeretlenekkel viccelődött. Ő az a fajta, akit
mindenki szeret. Jó sok barátja lehet. Mindenkit megnevettet.

A csengő megint megszólalt, mire hirtelen nagy csönd támadt, a tanár pedig
felénk fordult. Azt mondta, Mr. Browne-nak hívják, aztán elkezdett beszélni a
félévre tervezett anyagról. Valahol az Idöcsavar és Arthur Bowie Chrisman
novellái között vett észre, de szeme sem rebbent.

Szinte végig a füzetemmel babráltam, amíg beszélt, bár azért néha bevállaltam
egy pillantást a többiek felé. Charlotte ott volt. Meg Julián és Henry is. Miles nem.

Mr. Browne egy szót írt a táblára, csupa nyomtatott nagybetűvel.

U-K-Á-Z!

– Na, hát akkor mindenki írja fel ezt a füzet első oldalának legtetejére!
Amíg ezzel foglalatoskodtunk, máris kérdezgetni kezdett.
– Nos, mit jelent ez? Tudja valaki?
Senki sem jelentkezett.
Mr. Browne mosolyogva bólintott, és felírt még néhány szót.

UKÁZ =
NAGYON FONTOS DOLOGRA VONATKOZÓ SZABÁLY,

UTASÍTÁS!

– Mint a regula? – érdeklődött valaki.
– Mint a regula – bólintott megint Mr. Browne, s folytatta az írást. – Ez lehet
rendelet, parancs, törvény vagy akár egy általános érvényű tanítás is, aminek
éppen hasznát tudjátok venni az adott helyzetben, és elkerülhetitek, hogy valami
rossz dolog történjen. Tényleg fontos tehát betartani.
Mindezt felírta a táblára, mielőtt megint szembefordult velünk.
– De mik is azok a nagyon fontos dolgok?
Néhányan feltették a kezüket, mire Mr. Browne rájuk mutatott egyesével, ők
pedig válaszoltak. Minden felkerült a táblára, de már nagyon-nagyon csúnya
kézírással.

SZABÁLY. ÓRAI MUNKA.
HÁZI FELADAT.

– Mi még? – kérdezte nekünk háttal. – Csak kiabáljátok be, ami eszetekbe jut!
Mindent leírt, ami elhangzott.

CSALÁD. SZÜLŐK. HÁZIK. HÁZIÁLLATOK.

– A környezetvédelem! – sikította egy lány.

KÖRNYEZETVÉDELEM.

Magától hozzátett még valamit:

A VILÁGUNK!

– A cápák, mert kieszik az óceánból a döglött dolgokat! – rikkantotta egy srác,
akit Reidnek hívtak.

CÁPÁK.

– Méhecskék!
– Biztonsági öv!
– Újrahasznosítás!
– Barátok!
– Oké – szólt közbe Mr. Browne, miközben mindezt a táblára véste. – De senki
sem említette még a legfontosabbat! – állapította meg felénk fordulva.
Mindannyian rámeredtünk, kifogyva az ötletekből.
– Isten! – kurjantotta valaki, pedig ez már rég a táblán virított.
Mr. Browne csöndben megint a kréta után nyúlt.

AKIK VAGYUNK.

– Akik vagyunk – olvasta föl hangosan, aláhúzva minden egyes szót. – Akik
vagyunk. Mi magunk! Érthető? Milyen emberek vagyunk? Hát nem ez a világ
legfontosabb dolga? Nem ezt kérdezzük meg magunktól nap mint nap? Hogy kik
is vagyunk valójában?

Letette a krétát, és komoly arccal meredt ránk.