R. J. Palacio - Csodácska -Az igazi csoda

Kísértet az ajtó előtt

Éjjel arra ébredtem, hogy szomjas vagyok. A konyhába menet megláttam anyát,
amint Auggie szobájának küszöbén áll. Keze a kilincsen pihent, homlokát pedig a
tárva-nyitva álló ajtóhoz szorította. Nem kifelé vagy befelé igyekezett éppen. Csak
ott állt, hallgatva az alvó Auggie szuszogását. A folyosón sötét volt. Csupán a
szobából sejlő kék éjjeli lámpa fénye világította meg a testét. Olyan volt, akár egy
szellem. Vagy mint egy angyal. Próbáltam észrevétlenül közlekedni, de észrevett,
és odalépett hozzám.

– Auggie jól van? – kérdeztem. Tudtam, hogy néha a saját nyálában fuldokolva
ébred, amikor véletlenül a hátára fordul.

– Aha, jól – fonta körém a karját. Visszakísért a szobámba, betakart és jó éjt
puszit adott. Nem magyarázkodott, mit keresett ott, én pedig nem firtattam.

Kíváncsi vagyok, hány éjszakán keresztül állt Auggie ajtaja előtt. Meg arra is,
hogy az enyémnél szobrozott-e valaha.

Reggeli

– Értem tudsz jönni ma? – kérdeztem másnap reggel, miközben krémsajtot
kentem a bagettre. Anya éppen August ebédjét csomagolta be – lágy sajtot teljes
kiőrlésű kenyérrel, hogy elég puha falatok legyenek Auggie pedig zabkását
lefetyelt. Apa munkába készülődött. Most, hogy már gimis lettem, az új napirend
szerint vele kellett metróra szállítom, ami negyedórával korábbi indulást jelentett.
Anya pedig délután kocsival jött értem.

– Fel akartam hívni Miranda anyukáját, hogy megkérdezzem, ma is hazahoz-e –
válaszolta.

– Ne, anya! – hadartam hirtelen. – Te gyere értem! Vagy hazajövök metróval.
– Tudod, hogy nem akarom, hogy egyedül metrózz!
– Anya, tizenöt éves vagyok! Ennyi idősen már mindenki egyedül metrózik.
– Nyugodtan hazajöhet egyedül metróval – szólt át apa a hálószobából, mielőtt
megjelent a konyhában a nyakkendőjét igazgatva.
– Miért ne autózhatna haza megint Mirandáékkal? – értetlenkedett anya.
– Elég nagy már ahhoz, hogy vigyázzon magára! – ragaszkodott hozzá apa.
Anya meglepve nézett egyikünkről a másikra. – Valami baj van?
Képben lennél, ha visszajöttél volna hozzám este, ahogy megígérted... –
sziszegtem két falat között.
– Jaj, istenem, Via! – kapott a homlokához anya. Letette a kést, amivel félbe
vágta Auggie-nak a szőlőszemeket, amelyek a farkastorok miatt még mindig
fulladásveszélyt jelentettek. – Annyira sajnálom! Elaludtam Auggie szobájában.
Mire felébredtem...
– Tudom, tudom – bólintottam.
Anya hozzám lépett, megfogta az arcom, és felemelte a fejem, hogy a szemembe
nézzen.
– Tényleg őszintén sajnálom, kicsim.
– Semmi gond!
– Via...
– Anya, tényleg nem gáz.
Ezúttal komolyan is gondoltam. Annyira esedezett a bocsánatért, hogy nem volt
szívem tovább kínozni.
Átölelt, megpuszilt, aztán visszatért szőlőt vagdalni.
– Szóval mi a helyzet Mirandával? – érdeklődött.
– Csak annyi, hogy tök bunkó lett.
– Miranda nem bunkó! – visított föl Auggie.
– De tud az lenni. Nekem elhiheted...
– Oké, akkor hazahozlak, kincsem – döntötte el anya egy uzsonnás zacskóba
seperve a fél szőlőszemeket. – Amúgy is ez volt a terv. Elmegyek Auggie-ért, aztán
meg érted. Háromnegyed négy körül odaérünk.
– Nem! – jelentettem ki, még mielőtt befejezte volna a mondatot.
– Isabel, metróval is haza tud jönni! – szólt közbe türelmetlenül apa. – Már
nagylány. A Háború és békét olvassa, az ég szerelmére!

– Mi köze van ehhez a Háború és békének?
– Csak annyi, hogy nem kell úgy pesztrálnod, mintha óvodás lenne. Via, készen
vagy? Hozd a táskád, és induljunk!
– Igen – nyúltam megkönnyebbülve a hátizsákom után. – Szia, anya! Szia,
Auggie!
Mindkettejüket megpusziltam, aztán az ajtó felé vágtattam.
– Van egyáltalán bérleted? – kiáltotta utánam anya.
– Persze hogy van! – válaszolt helyettem apa felháborodva.
– Hé, anyatigris, vissza az agyarakkal! Ne aggódj már mindenért... – lépett oda
anyához, megsimogatva az arcát. – Helló, 1 nagyfiú! – fordult Augusthöz,
megsimogatva a haját. – Büszke vagyok rád. Legyen szép napod!
– Szia, apa, neked is!
Lesiettünk a lépcsőn, és megkerültük a háztömböt.
– Hívj fel iskola után, mielőtt metróra szállsz! – szólt ki anya az ablakon. Meg
sem fordulva intettem felé, hogy hallom. Apa viszont megfordult, és néhány lépést
hátrafelé araszolva tett meg, s azt harsogta: Háború és béke!

Ami a géneket illeti

Apa orosz és lengyel zsidó családból származik. Nagyapa nagyszülei a pogrom
elől menekülve kötöttek ki New Yorkban a századfordulón, nagymamáék pedig a
náci Németországból szöktek Argentínába a negyvenes években. Ők ketten egy
Lower East Side-i táncklubban találkoztak, amikor nagyi egy unokatestvérét jött
meglátogatni. Összeházasodtak, a Bayside-ra költöztek, majd megszületett apa és
Ben bácsi.

Anya családja Brazíliából való. Kivéve az anyukáját, az én gyönyörű
nagyikámat, és az apukáját, Ágostot, aki a születésem előtt meghalt, mindannyian
Alto Leblonban élnek most is. Ez Rio de Janeiro flancos külvárosa. Nagyi és Agosto
a hatvanas évek elején hurcolkodott Bostonba, ahol napvilágot látott anya és Kate
néni, aki Porter bácsi felesége.

Anya és Apa a Brown Egyetemen találkozott, és azóta együtt vannak. Isabel és
Nate: mint a borsó meg a héja. Rögtön a suli után New Yorkba jöttek. Néhány
évvel később megérkeztem, egyéves koromban pedig családi házba költöztünk
North River Heights-ban, azaz Manhattan jómódú negyedének hippi részén.

Egzotikus genetikai elegy, nem igaz? Soha, senkinek nem volt olyan problémája,
mint Auggie-nak. A családi fotóalbumban láttam homályos szépia fotókat
bábuskás rokonokról, fekete-fehér lenöltönyben feszítő, távoli unokatestvérekről,
egyenruhás katonákról, méhkas frizurás hölgyekről, Polaroid-felvételeket
harangszoknyás tinédzserekről meg hosszú hajú hippikről – és egyetlen röpke
pillanat erejéig sem láttam August arcát az övékben. Egyszer sem. De a születése
után anya és apa elmentek genetikai tanácsadásra, ahol kiderült: a tesómnak
mind ez idáig ismeretlen típusú állkapocs– és arccsont-deformációja van, amelyet
az ötös kromoszóma által hordozott TC0F1 gén autoszomális recesszív mutációja
okoz, illetve féloldalas mikroszómiája, amit száj-fül-gerinc spektrumzavar
komplikál. Ezek a mutációk olykor az anyaméhben következnek be. Olykor a
szülők génjeinek kölcsönhatása okozza, talán környezeti hatásokkal együttvéve.
Ezt hívják poligénes-multifaktoriális öröklődésnek. August esetében az orvosok
azonosították azt a nukleotid-mutációt, ami tönkrevágta az arcát. Fura, de
ránézésre meg sem mondanád, hogy a szüleim mindketten hordozzák a defektes
gént. És én is.

A Punnett-tábla

Ha gyerekeim lesznek, ötvenszázalékos eséllyel öröklik a defektes gént tőlem.
Ez nem azt jelenti, hogy úgy fognak kinézni, mint August, de felerészben biztosan
meglesz bennük az a biológiai tényező, ami Auggie baját okozta. Ha valaki
olyannal házasodom össze, aki szintén hordozza ezt a hibás gént, ötven százalék
az esélye, hogy normális kinézetű, de génhordozó gyerekeink lesznek. Huszonöt
százalék a valószínűsége annak, hogy normális kinézetűek lesznek, és még csak
nem is hordozzák ezt a gént. De huszonöt annak is, hogy olyanok lesznek, mint
August.

Ha Auggie-nak gyereke lesz valakitől, aki nem hordozza a gént, egészen biztos,
hogy a kicsik is hordozni fogják azt. Nulla viszont annak az esélye, hogy kétszeres
dózisuk lesz belőle, mint neki. Tehát tutira normálisan fognak kinézni.
Amennyiben pedig olyan lányt vesz el, akiben ugyancsak hibás gén van, a
csemetéik ugyanolyan esélyekkel indulnak, mint az enyéim.

Ez csak August genetikájának megfogható részét magyarázza. Van egy olyan
része is, ami nem öröklött, csupán elképesztő balszerencse következménye.

Rengeteg orvos lerajzolta anyának és apának a Punnett-táblát, az apró amőba-
pályára emlékeztető táblázatocskát. Ezt arra szokás használni, hogy megállapítsák
a domináns és lappangó gének találkozásakor várható eshetőségeket, illetve
esélyeket. De több mindent nem tudnak megmagyarázni vele, mint amennyit
igen. Próbálják előre jelezni a kockázatot, de nem garantálják, hogy az eredmény
biztosan jó. Olyan szavakkal dobálóznak a mentegetőzéskor, mint csíravonal-
mutdció, kromoszóma-átrendeződés vagy késleltetett mutáció.

Tulajdonképpen tetszik, ahogy a dokik beszélnek. Bírom a tudományos
szakkifejezéseket. Szeretem, hogy érthetetlen szavakkal takarják, amit amúgy sem
érthetsz meg. Számtalan ember lapul a csíravonal-mutációk, a kromoszóma-
átrendeződések és a késleltetett mutációk mögött. Olyanok is, akik sosem fognak
megszületni. Mint például az én gyerekeim.

Régi-új társaság

Miranda és Ella egyszerűen kilépett az életemből. Csatlakoztak ahhoz a
csoporthoz, amelyiknek a tagjai a gimi legmenőbb arcai akartak lenni. Egy hét
fájdalmas közös ebédpróbálkozás után úgy döntöttem, ideje elvarrni a szálakat.
Csupa olyan emberről kellett volna csevegnem velük, akik a legkevésbé sem
érdekelnek. Nem kérdeztek semmit, így nem kellett hazudnom. Egyszerűen külön
utakra indultunk.

Egy darabig nem is bántam a dolgot. A következő héten viszont nem dugtam a
képem az ebédlőbe, mert el akartam kerülni a jaj, bocsi, Olívia, már nincs az
asztalunknál hely-típusú beszélgetéseket. Inkább a könyvtár felé vettem az irányt.

Októberben értem a Háború és béke végére. Fantasztikus volt. Sokan azt hiszik,
hogy nehéz olvasmány, pedig valójában egy izgalmas szappanopera rengeteg
szereplővel, akik szerelembe esnek, harcolnak és meghalnak érte. Egyszer én is
szeretnék szerelmes lenni. Remélem, a férjem pont úgy fog szeretni, mint Andrej
herceg Natasát.

Végül egy Eleanor nevű lánnyal kezdtem lógni, akit még általánosból ismertem,
bár a felső tagozatot máshol jártuk. Ö mindig nagyon okos volt – anno egy kicsit
nyafogós, de azért aranyos. Korábban fel sem tűnt, milyen jó humorral áldotta
meg a sors. Nem olyan harsányan röhögőssel, mint apának van, mégis nagyszerű
poénokkal. Neki pedig fogalma sem volt róla, milyen vidám tudok lenni. Eleanor
igazából azt hitte, hogy véresen komoly vagyok. És kiderült, hogy sosem kedvelte
Mirandát meg Ellát. Szerinte mindketten nagyképűek.

Eleanoron keresztül új helyre tettem szert az ebédlőben, méghozzá az
okostojások asztalánál. Ez egy jóval nagyobb csapat volt, mint amekkorát
megszoktam, de cserébe annyival változatosabb is. Közéjük tartozott Eleanor
barátja, Kevin – akit egyszer biztos diákönkormányzati képviselővé fognak
választani –, néhány kocka srác, pár csajszi, akik az évkönyv összeállításáért
felelős bizottság és a vitaklub tagjai, meg egy csöndes fiú, Justin, aki kis kerek
szemüveget hord, és imád hegedülni. Rögtön bejött nekem, ez nem is kérdés.

Amikor összefutottam az immáron legmenőbbekkel lógó Mirandával és Ellával,
udvariasan üdvözöltük egymást, egy szia, mizuvdX, aztán továbbálltunk. Miranda
olykor megkérdezte, hogy van August, és kérte, hogy adjam át neki az üdvözletét.
Erre sosem került sor, de nem Miranda miatt. Hanem mert August a saját kis
világába zárkózott. Olyannyira, hogy még otthon sem igen találkoztunk.

Október 31.

Nagyi mindenszentek előestéjén halt meg. Bár már négy éve történt, azóta
mindig szomorúság tör rám azon a napon. Anya is így lehet vele, csak nem sűrűn
mondja ki. Inkább elmerül August jelmezének készítésében, mert mindannyian
tudjuk, hogy neki a halloween a kedvenc ünnepe.

Most sem volt ez másképp. Auggie Boba Fettnek akart öltözni a Csillagok
háborújából de sehol nem lehetett kapni ilyen holmit, mert furcsamód elfogyott a
méretében. Anya az összes internetes áruházat végigböngészte, s talált is egyet az
eBay-en, ami viszont röhejesen drága lett volna. Úgyhogy végül vett egy Jango Fett
ruhát, amit zöld festék segítségével bobásított. Laza becslés szerint két hetet ölt
annak a hülye jelmeznek az elkészítésébe. És eszemben sincs megemlíteni, hogy
nekem soha egyet sem csinált, mert ez lényegében nem jelent semmit.

Halloween reggelén felébredve rögtön nagyi jutott eszembe. Szomorúan,
majdnem sírva keltem. Apa azt hajtogatta, hogy öltözzek és siessek, amitől még
feszültebb lettem, és hirtelen zokogásban törtem ki. Szerettem volna itthon
maradni.

Így aznap apa vitte Auggie-t iskolába, én pedig itthon maradhattam anyával.
Egy darabig együtt bőgtünk. Egy dolgot biztosra vettem: akármennyire hiányzik is
nekem nagyi, neki biztos még jobban. Amikor August az életéért küzdött egy-egy
műtét után, vagy rohanni kellett vele az ügyeletre, nagyi mindig ott volt anyának,
hogy támogassa lelkileg. Nagyon jó volt együtt sírni, mindkettőnknek. Anyának
egyszer csak beugrott, hogy milyen jó lenne megnézni A széliéin és Mrs. Muir
című filmet, ami az egyik nagy kedvencünk a negyvenes évek fekete-fehér
korszakából. Rábólintottam, mert nagyszerű ötletnek tartottam. Reméltem, hogy
lehetőségem nyílik végre elmesélni az elmúlt hetek történéseit. De amint
lehuppantunk a tévé elé, megcsörrent a telefon. Az ápolónő hívott August
iskolájából a gyomorfájás miatt, és hogy mielőbb érte kellene mennünk. Ennyit a
régi filmekről meg az anya-lánya programról.

Anya hazahozta Auggie-t, aki rögtön a fürdőszobába rohant hányni. Aztán
bement a szobájába, és a fejére húzta a takarót. Anya megmérte a lázát, főzött
neki teát, szóval felvette az August anyukája szerepet. Via anyukájának, aki
hosszú idő után újra előtűnt egy picit, megint hűlt helyét találtam. De megértettem
a dolgot, mert August tényleg rossz bőrben volt.

Egyikünk sem kérdezte, hogy miért a Vérző Sikoly jelmezt választotta a nagy
műgonddal elkészített Boba Fett helyett. Ha bántotta is anyát, hogy két hét
kínkeserves munkája félredobva hever a földön, nem mutatta semmi jelét.

Halloween estéjén

August azt mondta, nincs elég jól ahhoz, hogy késő délután elinduljon a
szokásos édességgyűjtő körútra a környéken. Kár, mert tudom, mennyire szeretett
jelmezben becsöngetni a szomszédokhoz. Főleg, miután lement a nap. Én már
jócskán kinőttem a dologból, mégis felvettem valami jelmezt, hogy elkísérjem.
Boldogan járultam hozzá ahhoz a néhány órához, ami neki az év legboldogabb
időszakát jelentette. Mert akkor senki sem tudta, mi rejtőzik a maszk alatt. Neki ez
maga lehet a mennyország.

Aznap este hétkor kopogtattam az ajtaján.
– Hahó! – dugtam be a fejem a résen.
– Hahó! – válaszolta csüggedten. Nem a PlayStationjével foglalkozott, sőt, még
csak nem is képregényt olvasott. Csak az ágyon hanyatt fekve bámulta a plafont.
Daisy mellette pihent, mint mindig, Auggie lábán nyugtatva a tejét. A Vérző Sikoly
a padlón hevert, s kilógott alóla a Boba Fett jelmez.
– Hogy van a hasad? – kérdeztem, az ágy szélére telepedve.
– Még mindig émelygek.
– Biztos, hogy nem jössz halloweenezni?
– Tuti fix.
Ez meglepett. August már-már veszélyesen vágányán kezelte az egészségügyi
dolgait: néhány nappal műtét után képes volt gördeszkázni, meg összedrótozott
szájjal szívószállal enni. A kissrác több injekción, gyógyszeres kezelésen és
beavatkozáson esett át eddig, mint amennyi másnak tíz élet alatt sem jut. Erre
most egy kis émelygés jégre teszi?
– El akarod mondani, mi a baj? – érdeklődtem némiképp anyásán.
– Nem.
– Suli?
– Ja.
– Tanárok? Lecke? Barátok?
Nem válaszolt.
– Valaki mondott valamit?
– Az emberek mindig mondanak valamit... – sóhajtott fel keserűen, majdnem
sírós hangon.
– Mondd el, mi történt!
És elmondta. Véletlenül meghallotta, hogy valami fiúk nagyon gonosz dolgokat
beszélnek róla. Nem érdekelte, hogy mások mit hordanak össze, mert számított
ilyen szavakra, de a szitkozódok között volt a legjobb barátja, Jack Will is.
Emlékszem, hogy többször is említette ezt a nevet az elmúlt két hónapban. Anya
és apa mindig azt hajtogatta: biztosan nagyon jó fej kölyökről van szó, és örültek,
hogy Auggie-nak végre akad igazi barátja.
– A srácok néha hülyeségeket dumálnak – győzködtem a kezét fogva. – Biztos
nem gondolta komolyan.
– Akkor miért mondta? Végig csak tettette, hogy barátkozik velem. Popsin tutira
megvesztegette jó jegyekkel, vagy valami ilyesmi. Fogadni mernék, hogy valami

olyasmivel hívatta be nyáron, hogy hé, ha haverkodsz a nyomorékkal, egész
évben nem kell dolgozatot írnod.

– Tudod, hogy ez nem igaz. És ne hívd magad nyomoréknak!
– Mindegy. Hiba volt egyáltalán suliba mennem...
– De azt hittem, szeretsz oda járni.
– Gyűlölöm! – váltott egy pillanat alatt iszonyú mérges hangnemre, s óriásit
bokszolt a párnájába. – Gyűlölöm! Gyűlölöm! Gyűlölöm! – visította
torkaszakadtából.
Nem szóltam semmit. Nem tudtam, mit mondhatnék. Dühös volt és csalódott.
Még néhány percig hagytam, hogy kiengedje a gőzt. Daisy csöndesen nyalta le a
könnyeket az arcáról.
– Gyerünk, Auggie! – veregettem meg a vállát. – Miért nem kapod fel a Jango
Fett jelmezed és...
– Az egy Boba Fett jelmez! Miért keveri össze mindenki?
– Boba Fett jelmez, oké! – próbáltam nyugodtnak tűnni, miközben átöleltem. –
Menjünk édességet gyűjteni, rendben?
– Ha megyek, anya azt fogja hinni, hogy jobban vagyok, és holnap muszáj lesz
suliba mennem.
– Anya sosem zavarna erőszakkal suliba. Na, Auggie, induljunk! Jó lesz,
megígérem. És neked adom az összes cukorkát, amit kapok.
Nem ellenkezett. Felkelt, és komótosan belebújt a Boba Fett jelmezbe.
Segítettem neki becsatolni a pántokat meg az övét, s mire rákerült a sisak, látszott
rajta: sokkal jobban van.

Gondolkodási idő

August másnap rájátszott a gyomorfájásra, így nem kellett iskolába mennie. Egy
kicsit furdalt a lelki ismeret anya miatt, aki szívből aggódott érte, de megígértem a
tesómnak, hogy tartom a számat.

Aki még vasárnap este is váltig állította, hogy ő bizony nem megy többé suliba.
– Mit fogsz mondani anyának és apának? – kérdeztem tőle, amikor előállt vele.
– Azt ígérték, bármikor abbahagyhatom, amikor csak akarom – felelte a
képregényre meredve.
– De te sosem voltál az a típus, aki csak úgy feladja a dolgokat. Ez nem vall rád.
– Márpedig ezt feladom.
– El kell mondanod anyáéknak, miért döntöttél így! – erősködtem, kivéve a
kezéből a képregényt, hogy végre a szemembe nézzen. – Aztán anya betelefonál az
iskolába, és mindenki tudni fogja.
– Jack bajba kerülhet emiatt?
– Azt hiszem, ja.
– Király!
Bevallom, August újra és újra képes meglepni. Egy másik képregényért nyúlt a
polcra, s elkezdte lapozgatni.
– Auggie! Tényleg hagyod, hogy néhány hülyegyerek elrettentsen a sulitól?
Tudom, hogy szerettél odajárni. Mégis miért lenne ekkora hatalmuk feletted?
Miért engeded, hogy elüldözzenek, aztán meg elégedettnek érezzék magukat, mert
sikerült a hadművelet?
– Nem is sejtik, hogy hallottam őket.
– Tudom, de...
– Semmi gáz, Via. Tudom, mit csinálok. Eldöntöttem.
– De ez baromság, Auggie! – vettem el tőle a második képregényt is. – Vissza kell
menned. Néha mindenki utálja az iskolát. Még én is. Sőt, olykor a barátaimat is.
Ilyen az élet. Azt akarod, hogy normálisan kezeljenek, nem? Hát ez a normális,
képzeld! Mindenkinek suliba kell mennie annak ellenére, hogy akadnak rossz
napok. Érted?
– A többiek téged is messze elkerülnek, nehogy hozzád érjenek? – fordult felém,
és erre képtelen voltam mit mondani. – Ennyi. Erről van szó. Lécei, ne hasonlítsd
az én rossz napjaimat a tieid hez.
– Jó, rendben. De ez nem egy verseny, ami arról szól, melyikünknek vannak
nehezebb napjai, Auggie. A lényeg, hogy meg kell tanulni kezelni ezeket az
időszakokat. Ha nem akarod, hogy egész életedben kisbabaként vagy gyogyósként
kezeljenek, kénytelen leszel felállni, leporolni a nadrágod és továbbmenni.
Erre meg ő nem tudott mit mondani. Látszott, hogy elgondolkodik.
– Egy szót sem kell szólnod azokhoz a lököttekhez – folytattam. – Igazából tök
menő, hogy hallottad őket, ők meg mit sem sejtenek.
– Mi a fene?
– Tudod, Hogy értem. Soha többé nem kell szóba állnod velük, ha nem akarod.
És fogalmuk sem lesz róla, miért. Vagy akár úgy is tehetsz, mintha barátkoznál, de

legbelül tudni fogod, hogy vigyáznod kell velük.
– Te is így vagy Mirandával? – ráncolta a homlokát.
– Nem – vágtam rá kicsit megbántva. – Előtte sosem játszottam meg magam.
– Akkor miért javaslód, hogy ezt kéne tennem?
– Nem ezt mondtam! Hanem azt, hogy nem kéne hagynod, hogy azok a

parasztok kicsináljanak.
– Mint téged Miranda.
– Miért emlegeted őt folyton? – kiáltottam fel türelmetlenkedve. – Most a te

barátaidról beszélünk, az enyémeket hagyjuk.
– Már nem is vagytok barátok.
– Ennek semmi köze a témánkhoz.
August pillantásáról egy baba jutott eszembe. Csak bámult rám üresen a félig

csukott szemhéja alól.
– A múltkor felhívott – bökte ki végül.
– Mi? És nem is szóltál róla? – döbbentem meg.
– Nem téged – húzta ki a kezemből a két képregényt. – Engem. Kíváncsi volt,

hogy vagyok. Azt sem tudta, hogy már igazi iskolába járok. Nem akartam elhinni,
hogy nem is mesélted neki. Azt mondta, hogy ti ketten már nem sok időt töltőtök
együtt, de biztosított róla, hogy mindig is nővéremként fog szeretni.

Döbbenet a négyzeten. Olyan érzés, mintha hasba szúrtak volna. Vagy inkább
hátba.

– Miért nem mondtad? – nyögtem ki, amikor végre meg tudtam szólalni.
– Nem t’om – vont vállat, az első képregényt kinyitva.
– Nos, én beszámolok anyának és apának Jack Willről, ha tényleg otthagyod a
sulit. Popsin biztos behívat, és Jacknek meg u többieknek t utira bocsánatot kell
kérniük tőled mindenki előtt. Úgyhogy az emberek úgy fognak kezelni, mintha
kisegítőben lenne a helyed. Ezt akarod? Mert ez lesz. A másik lehetőség, hogy
szépen visszamész holnap, és úgy teszel, mintha mi sem történt volna. Vagy akár
vond kérdőre Jacket. De akárhogy is, ha...
– Oké, jól van már!
– Mi?
– Rendben, megyek! – jelentette ki szemforgatva. – Csak hagyd már abba!
Olvashatok végre?
– Persze – válaszoltam feltápászkodva. Az ajtó felé indulva eszembe jutott még
valami.
– Miranda mást is mondott rólam?
Auggie a képregényről egyenesen a szemembe nézett.
– Azt, hogy hiányzol neki. Idézőjel bezárva.
Bólintottam.
– Köszi! – válaszoltam közömbösen, leplezve a boldogságomat.

Harmadik rész
Summer

Szép vagy, nem számít mások véleménye
A szavak nem okozhatnak fájdalmat

Gyönyörű vagy minden szempontból nézve
Tudd, a szavak nem okozhatnak fájdalmat.

– Christina Aguilera: Beautiful -

Furcsák

Néhányan nyíltan megkérdezték, miért lógok annyit a nyomival. Olyanok, akik
nem is ismerik őt. Mert ha ismernék, nem neveznék így.

– Mert jó fej. És egyáltalán nem nyomi! – válaszolom mindig.
– Te egy szent vagy, Summer – mondta valamelyik nap Ximena Chin. – Én nem
tudnám ezt csinálni.
– Nem nagy dolog – vontam vállat őszintén.
– Mr. Popsin kért meg, hogy barátkozz vele? – fordult felém Charlotte Cody.
– Nem. Azért barátkozom vele, mert úgy tartja kedvem.
Ki hitte volna, hogy ekkora szenzáció lesz, hogy August Pullman asztalánál ülök
ebédkor? A többiek úgy tesznek, mintha ez lenne a világ legkülönösebb dolga.
Fura, milyen furák tudnak lenni.
Az első nap azért ültem oda, mert sajnáltam. Ennyi. Ott gubbasztott, szokatlan
kinézettel egy vadiúj környezetben. Senki sem szólt hozzá. Mindenki megbámulta.
Az asztalomnál minden lány róla sutyorgott. Nemcsak hogy ő volt az új srác a
Beecherben, hanem az egyetlen téma is. Julián elnevezte Zombigyereknek, ami
nagyon megtetszett mindenkinek, szóval elkezdték így hívni.
– Láttad már a Zombigyereket?
Futótűzként terjedt ez a kérdés. És August tudott róla. Újnak lenni még akkor
sem könnyű, ha tök normális a képed. Az övével meg pláne.
Szóval egyszerűen felálltam, és odamentem hozzá. Nem nagy cucc. Bárcsak
mindenkinek leesne, hogy tényleg nem az.
Ő is csak egy srác. Igen, a legfurábban kinéző, akit valaha láttam. Mégiscsak egy
srác.

Pestis

Oké, kell egy kis idő, hogy az ember hozzászokjon August arcához. Már két hete
ebédelek vele, tehát volt alkalmam megfigyelni, hogy nem eszik valami szépen.
Ettől eltekintve elég aranyos. Már nem is sajnálom. Először tényleg azért mentem
oda hozzá, de nem ez tart a közelében. Hanem az, hogy vicces.

Ötödikben sokan próbálnak úgy viselkedni, mintha felnőttek lennének, úgyhogy
jó néhány játékot dedósnak bélyegeznek. Utálom, hogy csak lógni meg dumálni
akarnak a szünetben. Állandóan az a téma, hogy ki helyes meg ki nem. August
nem foglalkozik ilyen marhaságokkal. Simán lehet vele labdázni is.

Éppen a labdázás miatt jöttem rá a Pestisre. így, nagybetűvel. Ez is egy játék,
ami év eleje óta megy. Mindenki, aki véletlenül hozzáér Augusthöz, harminc
másodpercen belül meg kell, hogy mossa a kezét, különben ráragad a Pestis.
Fogalmam sincs, hogy ez mivel jár, mert eddig még senki sem ért hozzá
közvetlenül.

Akkor vált világossá előttem a helyzet, amikor Maya Markowitz kijelentette,
hogy nem labdázik velünk szünetben, mert fél, hogy elkapja a Pestist.
Rákérdeztem, mi ez az egész, ő meg elmondta. Megosztottam vele, hogy szerintem
hülyeség, amivel egyet is értett, de attól még nem akart a labdánkhoz érni.

A halloween parti

Tökre vártam október utolsó estéjét, mert Savanna meghívott a bulijára.
Ö talán a legnépszerűbb lány a suliban. Minden fiú szereti. Minden lány a
barátja akar lenni. Neki volt először pasija az évfolyamon. A srác a Rooseveltbe
járt, de Savanna ejtette Henry Joplin kedvéért, ami tök érthető, hiszen ketten
együtt eszményi tinipárnak néznek ki.
Mindegy, szóval annak ellenére meghívót kaptam, hogy nem tartozom a
legmenőbbek közé. És ez tök jó. Amikor elmondtam Savannának, hogy
megkaptam az üzenetet, és szívesen elmegyek, nagyon kedves volt velem. Bár
hozzátette: elég szűk körű partit szeretne, tehát nem vihetek magammal senkit,
akit nem hívott meg. Mayát például nem. Savanna ahhoz is ragaszkodott, hogy ne
menjek jelmezben. Ez hasznos infó volt, mert amúgy biztosan magamra kaptam
volna valami vicceset. Nem az unikornist, amit az édességgyűjtéshez szántam,
hanem a suliba tervezett gót csajost. De erre a bulira még azt sem lehetett. A dolog
egyetlen hátránya, hogy akkor hiába csináltam meg az unikornis jelmezt. Ez kicsit
lelombozott, viszont kibékültem a helyzettel.
Na, tehát amikor megérkeztem a bulira, Savanna azt kérdezte tőlem az ajtóban:
– Hol a pasid?
Sejtelmem sem volt, miről beszél.
– Neki még csak álarc sem kell, mi?
Akkor jöttem rá, hogy August a téma.
– Nem a pasim – jelentettem ki.
– Tudom. Csak vicceltem! – csitított Savanna, majd arcon puszilt. (Az ő
klikkjében minden köszönésnél divat cuppogni.) Elmentem felakasztani a
kabátomat a fogasra, aztán kézen fogott, és levezetett a buli színhelyére, a
pincébe. A szüleit sehol sem láttam.
Kábé tizenöten lehettek odalenn. A Savanna-csajok és a Julian-srácok, tehát a
legmenőbbek. Azt hiszem, valami szupercsapat létrehozásán fáradoztak, miután
többen is randizgatni kezdtek egymással.
Nem is tudtam, hogy ennyi szerelmespár van. Mármint Savanna és Henry tiszta
volt számomra, de Ximena és Miles? Meg Ellie és Amos? Ellie még olyan lapos,
mint én.
Szóval öt perccel az érkezésem után Henry és Savanna odasomfordált hozzám,
mintha vigyázniuk kéne rám.
– Hm... Kíváncsiak vagyunk rá, miért lógsz annyit a Zombigyerekkel – jelentette
ki Henry.
– Ő nem zombi – próbáltam nevetni, mintha egy jó poént sütöttek volna el épp.
Igazából eszem ágában sem lett volna mosolyogni.
– Tudod, Summer – szólt közbe Savanna –, sokkal menőbb lennél, ha nem
tökénél vele annyi időt. Őszinte leszek, bejössz Juliannek. Randira akar hívni.
– Tényleg?
– Szerinted nem helyes?
– Ööö... de, asszem. Elég helyes.

– Akkor ideje lenne eldöntened, kivel akarsz lógni – magyarázta Savanna úgy,
mintha a kishúga lennék. – Mindenki bír téged. Mindenki kedvesnek és roppant
csinosnak talál. Tökre közénk tartozhatnál, ha akarnál. Hidd el nekem, hogy az
évfolyamunkról sokan szívesen cserélnének veled.

– Tudom – bólintottam. – És köszönöm.
– Szívesen. Akarod, hogy idehívjam Juliánt? – mutatott a háta mögé a
hüvelykujjával.
Odapillantva észrevettem Juliánt, aki éppen minket bámult.
– Hát... most ki kell mennem a mosdóba. Merre találom?
Az útmutatást követve bezárkóztam a fürdőszobába, lerogytam a kád szélére, és
azonnal hívtam anyát, hogy jöjjön értem.
– Minden rendben? – kérdezte.
– Aha, csak nincs kedvem maradni.
Anya további faggatózás nélkül közölte, hogy tíz perc múlva ott lesz.
– Ne nyomd meg a csengőt! Csak csörgess meg! – kértem.
A fürdőben ücsörögtem, amíg meg nem csörrent a telefonom, aztán
észrevétlenül felosontam a lépcsőn, leakasztottam a kabátomat a fogasról, és
kislisszoltam az ajtón.
Még csak fél tíz volt. A halloweeni parádé nagyban zajlott az Amesfort
sugárúton. Hatalmas tömeg mindenhol. Mindenki jelmezben. Csontvázak.
Kalózok. Hercegnők. Vámpírok. Szuperhősök.
De unikornis egy szál sem.

November

Másnap azt mondtam Savannának a suliban, hogy valami szörnyű cukorkától
lettem beteg, és ezért kellett lelépnem. Bevette. Éppen valami gyomorinfluenza-
járvány tombolt, úgyhogy bombabiztos kifogás volt.

Azt is közöltem vele, hogy most éppen tetszik valaki, aki nem Julián, hátha
akkor békén hagy vele. Sőt, ha szerencsém van, leadja a drótot Juliannek, így már
világos lesz számára is, hogy nem érdekel. Savanna persze tudni akarta, ki jön be
ennyire, de leráztam azzal, hogy ez titok egyelőre.

August hiányzott a halloween utáni pénteken, és amikor hétfőn visszajött,
nyilvánvaló volt, hogy valami történt vele. Olyan furán viselkedett ebédnél!

Alig szólalt meg, és folyton a kajáját bámulta, amikor beszéltem hozzá. Mintha
nem akarna a szemembe nézni.

– Auggie, minden rendben? Haragszol rám valamiért? – vontam kérdőre végül.
– Nem – válaszolta tömören.
– Sajnálom, hogy rosszul lettél halloweenkor. Pedig annyira kerestem Boba
Fettet a folyosón.
– Ja, elég pocsékul voltam.
– Elkaptad a gyomorinfluenzát?
– Aha, asszem.
Előkapott egy könyvet és olvasni kezdett, ami egy kissé bunkóság volt a
részéről.
– Olyan izgi az egyiptomi múzeumos téma töriórán, nem? – próbáltam csevegni
vele.
Tele szájjal megrázta a fejét, mire kénytelen voltam oldalra nézni. A direkt
udvariatlannak tűnő kajálási stílusával meg a félig csukott szemével tényleg fura
látványt nyújtott.
– Te milyen feladatot kaptál? – faggattam.
Vállat vont, előszedett egy papírfecnit a zsebéből, és felém csúsztatta az
asztalon.
Az évfolyamon mindenki kapott egy Egyiptommal kapcsolatos feladatot a
decemberben esedékes Egyiptomi Múzemi Napra. A tanárok cetlikre írták az
elkészítendő műtárgyakat, bedobálták őket egy üveggömbbe, és mindenkinek
húznia kellett egyet az iskolagyűlésen.
Széthajtogattam Auggie papírját.
– Azta, de király! – lelkesedtem a kelleténél egy kicsit jobban, hogy őt is jobb
kedvre derítsem. – A szakkarai lépcsőpiramist húztad!
– Tudom.
– Én Anubiszt, a túlvilág istenét.
– A kutyafejűt?
– Az sakálfej – javítottam ki. – Van kedved együtt dolgozni rajta suli után?
Átjöhetnél hozzánk.
Letette a szendvicsét, és hátradőlt a széken. Meg sem tudom fogalmazni, milyen
tekintettel bámult rám.

– Tudod, Summer... Igazán nem kell ezt csinálnod.
– Miről beszélsz?
– Nem kell barátkoznod velem. Tudom, hogy Mr. Popsin beszélt rá.
– Fogalmam sincs, mit zagy válsz itt!
– Csak azt mondom, hogy fölösleges megjátszanod magad. Tisztában vagyok
vele, hogy a diri még a tanév kezdete előtt rádumált néhány embert, hogy
barátkozzanak velem.
– August, engem nem!
– De igen!
– De nem!
– De igen!
– Nem! Az életemre esküszöm! – kiáltottam magasba tartott kézzel, hogy lássa:
nincsenek keresztben az ujjaim, tehát komolyan beszélek. Rögtön a lábamra
nézett, mire lerúgtam a csizmámat, és kicsit felemeltem a lábujjaimat is.
– Harisnya van rajtad – állapította meg vádlóan.
– Attól még látod a lábujjaimat! – kiabáltam rá.
– Jó, nem kell ordítani.
– Nem bírom, ha gyanúsítgatnak, oké?
– Rendben. Sajnálom.
– Sajnálhatod is.
– Tényleg nem próbált rádumálni?
– Auggie!
– Jó-jó, ezer bocs, tényleg!
Még simán haragudtam volna rá egy darabig, de aztán elmondta, hogy valami
rossz történt vele halloweenkor, úgyhogy nem volt hozzá szívem. Meghallotta,
hogy Jack kibeszéli a háta mögött, és szörnyű dolgokat mond. Ez megmagyarázta
az előbbi magatartását, és már az is nyilvánvaló, miért volt beteg.
– ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek! – kérlelt.
– Nem fogom – bólintottam. – Te meg ígérd meg, hogy soha többet nem leszel
ilyen izé velem.
– Oké, megígérem.
Azzal összekulcsoltuk a kisujjunkat, hogy nyomatékosítsuk a fogadalmunkat.

A korhatáros gyerek

Előre szóltam anyának August arcáról. Megpróbáltam szavakkal leírni, hogy
néz ki. Azért csináltam, mert anya elég rosszul leplezi az érzéseit, és August aznap
este jött hozzánk először. Még egy SMS-t is küldtem neki munkaidőben, hogy
emlékeztessem. De láttam rajta, hogy mégsem sikerült felkészítenem, mert amikor
hazaért, és meglátta Auggie-t, lényegében sokkot kapott.

– Szia, anya! Ő Auggie. Maradhat vacsorára? – kérdeztem gyorsan.
Még az is időbe telt, hogy feldolgozza a szavaimat.
– Szia, Auggie! Ööö... Hogyne, szívem. Ha az ő anyukája is megengedi.
Amíg Auggie felhívta az anyukáját, én odasuttogtam az enyémnek, hogy legyen
szíves helyretenni az állát, és rendezni a vonásait. Pont olyan képet vágott, mint
amikor valami szörnyűséget mutatnak a híradóban. Zavartan bólintott, mintha
észre sem vette volna, hogy éppen grimaszol, és utána tök kedves meg normális
lett.
Egy idő után elfáradtunk a sulis teendőkben, úgyhogy kimentünk lazítani a
nappaliba. Auggie a kandalló párkányán lévő képeket nézegette, és meglátott
köztük egy olyat, amin apával vagyok.
– Ő az apukád? – kérdezte.
– Aha.
– Nem is tudtam, hogy te... hogy is hívják vagy.
– Félvér.
– Ja, nem jutott eszembe ez a kifejezés.
– Nem gond.
Megint a fotóra pillantott.
– Elváltak a szüleid? Mert nem láttam, hogy érted jött volna a suliba, vagy
valami.
– Á, nem. Katonai parancsnok volt. Meghalt néhány évvel ezelőtt.
– Hűha... nem tudtam.
– Ez van – bólintottam, a kezébe nyomva egy egyenruhás képet apáról.
– Azta, mennyi kitüntetés van a kabátján!
– Aha, remek katona volt.
– Jaj, Summer... Annyira sajnálom!
– Hát, tényleg elég rossz. Nagyon szokott hiányozni.
– Hát... elhiszem – adta vissza a képet.
– Neked halt már meg valakid? – kérdeztem.
– Csak a nagymamám, akire nem igazán emlékszem.
– Biztos sajnálod, hogy alig ismerhetted.
Auggie bólintott.
– Gondolkoztál már rajta, mi lesz az emberekkel, ha meghalnak? – tűnődtem.
Vállat vont.
– Nem nagyon. Mármint lehet, hogy a mennyországba jutnak. Legalábbis nagyi
ott van, asszem.
– Én sokat töprengek ezen – vallottam be. – Szerintem, amikor az emberek

meghalnak, a lelkűk a mennybe kerül, de csak egy kis időre. Akkor látják a régi
barátaikat meg ilyesmi, hogy emlékezzenek a régi időkre. De úgy gondolom, hogy
egy idő után elkezdenek a földi életen tűnődni, hogy jók vagy rosszak voltak-e,
meg hasonlók. Aztán újra megszületnek kisbabaként.

– És ez miért jó nekik?
– Mert kapnak még egy esélyt, hogy jól csinálják a dolgokat – válaszoltam. – A
lelkűk jóváteheti, amit elrontottak.
Auggie elmélkedett egy picit a hallottakon, aztán bólintott. – Mintha újraírnák a
dolgozatot.
– Aha, pontosan.
– De nem ugyanolyan külsővel jönnek vissza. Úgy értem, tök másképp néznek
majd ki, ugye? – nézett rám merengve.
– Hát persze. A lélek ugyanaz, viszont minden más különbözik.
– Tetszik az ötlet – jegyezte meg Auggie, sűrű bólogatások közepette. – Nagyon
tetszik, Summer. Ez azt jelenti, hogy nem marad ilyen a pofám örökre.
Az arcára mutatott, és kislányosan rebegtetni kezdte a szemhéját, amivel
megnevettetett.
– Valószínűleg tényleg nem.
– Hé, akár még jóképű is lehetek! – vigyorgott. – Az tök király lenne, nem?
Visszajöhetnék szuperhelyes pasiként, magasan, széles vállal...
Megint kacagtam. Hihetetlenül ügyesen csinál viccet saját magából. Ez az egyik
dolog, amit nagyon szeretek benne.
– Kérdezhetek valamit, Auggie?
– Ja – hagyta rám, mintha előre sejtené, mi lesz az.
Haboztam egy kicsit. Már egy ideje szerettem volna megkérdezni, de nem volt
hozzá merszem.
– Mi az? Tudni akarod, miért ilyen az arcom?
– Aha. Ha szabad.
Vállat vont, én pedig megkönnyebbültem, amiért nem tűnt sem szomorúnak,
sem pedig mérgesnek.
– Jóhogy, nem nagy cucc. Ez, kérlek, egy állkapocs– és arccsont-deformáció, amit
valami autoszomális recibuksza okoz. Meg valami szindrómám is van, sosem
bírtam megjegyezni. A két cucc valami szuperdologgá állt össze anya hasában,
aminek még neve sincs. Nem mintha dicsekedni akarnék, de igazából egy orvosi
csoda vagyok, tudod.
És ezen őszintén mosolygott.
– Poénkodtam, nevess nyugodtan! – tette hozzá.
Vigyorogva megráztam a fejem.
– Vicces vagy, Auggie.
– Az vagyok. Zsiráfságos!

Az egyiptomi sír

A következő hónapb hónapban sokat lógtunk együtt Augusttel suli után, náluk vagy
nálunk. A szülei még ebédelni is áthívtak minket anyával néhányszor. Hallottam,
hogy vakrandit szerveznek neki Auggie Ben bácsikájával.

Az egyiptomi törikiállítás napján mindannyian nagyon izgatottak voltunk. Elő hónapbző hónapb
nap esett a hó – nem annyi, mint a hálaadásnapi szünetben, de a hóból kevés is jó.

A tornatermet egy óriási múzeummá varázsolták, ahol mindenki műtárgyáttárgyát
kirakták egy cetli társaságában, hogy pontosan mi az. A legtöbb munka tényleg
szuperül sikerült, de az enyém meg Augusté volt a legtutibb. Az Anubisz-szobrom
elég élethűtárgyát lett, és még aranyfestéket is tudtam szerezni hozzá. Auggie pedig
kockacukorból csinálta meg a piramist, ami több mint hatvan centi magas és széles
volt, ráadásul valami homokszínűtárgyát festéket is fújt rá, így tök igazinak tűtárgyátnt.

Mindenki egyiptomi jelmezbe öltözött. Néhányan Indiana Jones-típusú
régésznek, mások fáraónak, mi meg múmiák voltunk Auggie-val. Az arcunkat
teljesen eltakartuk, csak három kis lyukat hagytunk a szemünknek meg a szánknak.

Amikor a szülő hónapbk megérkeztek, sorba álltak a tornaterem elő hónapbtti folyosón. Aztán
bejelentették, hogy mindenki körbevezetheti az ő hónapbseit egy elemlámpatúrán a sötét
múzeumban. Augusttel együtt vittük be anyukánkat. Minden műtárgyáttárgy elő hónapbtt
megálltunk, elmagyaráztuk, mi az, és válaszoltunk a kérdéseikre. Mivel sötét volt, a
lámpánkkal kellett megvilágítani a tárgyakat. A drámai hatás kedvéért olykor alulról
vontuk reflektorfénybe az arcunkat beszéd közben. Annyira vicces volt hallani azt a
sok suttogást a sötétben, meg látni az ide-oda cikázó fényeket!

Egyszer csak megszomjaztam, és elmentem az ivókúthoz. Le kellett hámoznom
magamról a múmia cuccot.

– Szia, Summer! – lépett hozzám Jack, aki úgy nézett ki, mint a pasas A múmia
címűtárgyát filmben. – Jó a jelmezed!

– Kösz!
– August a másik múmia?
– Aha.
– Ööö... esetleg nem tudod véletlenül, miért haragszik rám? -De.
– Elmondod?
– Nem.
Csalódottan bólintott.
– Annyira fura az egész! Fogalmam sincs, miért lett rám hirtelen mérges.
Halványlila gő hónapbzöm se. Legalább súgj egy kicsit, kérlek...
Arra pillantottam, amerre August éppen a két anyukának magyarázott. Eszembe
sem jutott megszegni az ígéretem, miszerint nem -mondom el senkinek a
halloweenkor történteket, de megsajnáltam Jacket.
– Vérző Sikoly – suttogtam a fülébe, mielőtt továbbálltam.

Negyedik rész
Jack

Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű:
jól csak a szívével lát az ember.

Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.
– Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg –

A hívás

Szóval augusztusban felhívta az őseimet Mr. Popsin, az iskolaigazgató, de
épp nem tudták felvenni a telefont. Anya azt mondta, hogy biztos minden új diák
családjára rácsörög üdvözlésképp, apa meg hozzátette: ez kedves gesztus, viszont
jó strapás lehet a kivitelezés. Anya tehát visszahívta, és pontosan ezeket mondta
neki.

– Ó, üdvözölöm, Mr. Popsin, itt Amanda Will beszél. Volt egy nem fogadott
hívásom öntől. Szünet. Ó, ez nagyon kedves, köszönöm! Már alig várja. Szünet.
Igen. Értem. Szünet. Ó, hogyne. Hosszabb szünet. Óóó! Ühüm. Szünet. Nos, ez
tényleg nagyon kedves öntől. Szünet. Persze. O! Hűha! Azt a mindenit! Óóóóó...
Szuperhosszú szünet. Értem, természetesen. Biztos vagyok benne, hogy megteszi.
Hadd írjam fel... megvan. Visszahívom, amint tudok vele beszélni, rendben?
Szünet. Nem, köszönöm, hogy rá gondolt. A viszonthallásra!

Amikor letette, rákérdeztem, hogy mi volt ez.
Anya pedig a következőt válaszolta:
– Ami azt illeti, ez nagyon nagy elismerés, de egyben egy kicsit szomorú dolog
is. Tudod, van egy fiú, aki most kezdi majd nálatok az iskolát, és azelőtt még sosem
járt suliba, mert otthon tanították. Ezért Mr. Popsin úgy gondolta, hogy beszél
néhány alsó tagozatos tanárral, hogy kik a legkedvesebbek és legmegértőbbek a
leendő ötödik osztályban. A pedagógusok szerint kiemelkedően aranyos vagy –
amit, persze, eddig is tudtam –, ezért Mr. Popsin érdeklődik, hogy számíthat-e rád
az új fiú beilleszkedésével kapcsolatban.
– Lógjak vele, vagy mi? – tértem a lényegre.
– Pontosan. Az ő szavaival élve afféle üdvözlő cimbora lehetnél.
– De miért pont én?
– Megmondtam: a tanáraid úgy nyilatkoztak, hogy rendkívül barátságos srác
vagy. Annyira büszke vagyok rád!
– Miért szomorú?
– Micsoda?
– Azt mondtad, elismerés, de egyben szomorú is a dolog.
– Ó! – bólintott anya. – Hát... az új fiúnak van egy kis... Oöö... Szóval valami nincs
rendben az arcával, vagy valami ilyesmi. Nem igazán értettem. Talán valami
baleset. Mr. Popsin megígérte, hogy többet is elárul, ha bemész hozzá jövő héten.
– A suli csak szeptemberben kezdődik!
– Azt szeretné, hogy még előtte találkozzatok az új diákkal.
– Muszáj?
Anya meglepettnek tűnt.
– Természetesen nem kötelező, de nagyon rendes gesztus volna a részedről.
– Ha nem muszáj, akkor inkább nem akarom.
– Legalább elgondolkodnál rajta, légy szíves?
– Nem gondolkodom rajta, mert semmi kedvem hozzá.
– Jó, hát nem foglak kényszeríteni. Azért legalább töprengj egy picit, oké? Csak
holnap hívom vissza Mr. Popsim, úgyhogy addig agyalhatsz rajta. Figyelj, Jack,

igazán nem nagy kérés, hogy tölts egy kicsit több időt egy új fiúval...
– Ő nem csak egy új fiú, anya! Nyomorék!
– Csúnya dolog ezt mondani, Jack.
– De ha egyszer az?
– Még azt sem tudod, milyen!
– De, tudom – vágtam rá, mert rögtön leesett, hogy az August nevű gyerekről

van szó.

A fagyizó

Emlékszem, hogy a Carvel fagyizó előtt láttam meg először az Amesfort
sugárúton, öt– vagy hatéves koromban. A bolt előtti pádon ültünk Veronicával, a
bébiszitteremmel. Jamie, a kisöcsém pedig a babakocsiban majszolta a fagyiját,
velünk szemben. Biztos lefoglalt a tölcsér ropogtatása, mert észre sem vettem,
hogy mások is mellénk telepedtek.

Egyszer csak elfordítottam a fejem, hogy kiszopogassam a fagyit a tölcsér
aljából, amikor észrevettem őt. August éppen mellettem ült. Tudom, hogy nem
éppen udvarias dolog, de felhördültem, amikor megláttam, mert szörnyen
megijedtem. Azt hittem, zombi álarc van rajta, vagy ilyesmi. Olyan hangot
hallattam, amikor egy horrorfilmben valaki elé kiugrik a bokorból a gyilkos.
Szóval azonnal leesett, hogy kicsit bunkó vagyok, bár a fiú nem hallotta meg. A
nővére viszont igen.

– Jack, indulnunk kell! – szólalt meg Veronica, s villámgyorsan felpattanva
arrébb tolta a babakocsit, mert nyilván Jamie is észrevette a srácot, és bármelyik
pillanatban mondhatott volna rá valami zavarba ejtőt. Úgyhogy én is felugrottam,
mintha egy darázs elől menekülnék, és mindhárman elrohantunk. Hallottam,
hogy a fiú anyukája halkan azt mondja, srácok, ideje mennünk, mire
hátrafordultam, hogy még egyszer szemügyre vegyem őket. A gyerek a
fagyitölcsért nyalogatta, az anyja a rollerrel babrált, a nővére pedig úgy nézett
rám, mintha ki akarna nyírni. Elkaptam a tekintetem.

– Vera, mi baja lehet? – suttogtam kíváncsian.
– Hallgass! – sziszegte mérgesen. Szeretem Veronicát, de amikor mérges
valakire, akkor aztán tényleg az. Jamie menet közben majdnem kiesett a
babakocsiból, annyira próbált hátranézni.
– De Vonica... – szólt közbe Jamie.
– Rosszak voltatok, fiúk! Nagyon rosszak! – hajtogatta Veronica hazafelé
rohanva. – így megbámulni valakit!
– Nem akartam! – védekeztem.
– Vonica... – gügyögte megint Jamie.
– Így elhúzni a csíkot, te jó ég! – magyarázta fojtott hangon a lány. – Istenem,
szegény asszony! Én mondom, fiúk, mindennap köszönetét kell mondani a mi
urunknak! Értitek?
– Vonica!
– Mi az, Jamie?
– Halloween van?
– Nem, kicsim.
– Akkor miért volt rajta maszk?
Veronica nem válaszolt. Amikor igazán mérges, néha szokott ilyet csinálni.
– Nem volt rajta maszk – mondtam helyette én.
– Csönd legyen, Jack! – rivallt rám Veronica.
– Miért vagy ilyen mérges? – néztem rá tanácstalanul, mert muszáj volt
megkérdeznem.

Azt hittem, ettől még jobban felkapja a vizet, de csak megrázta a fejét.
– Rosszul kezeltük a helyzetet. Felpattanni, mintha magát az ördögöt láttuk
volna! Féltem, hogy Jamie mit mond, tudod?
Nem akartam, hogy bármi olyat szóljon, amivel megbánthatja azt a kisfiút. De
akkor sem volt helyénvaló így elrohannunk. Az anyukájának biztos szemet szúrt a
dolog.
– De nem volt szándékos! – érveltem.
– Jack, néha akkor is megbántunk valakit, ha egyébként eszünk ágában sincs.
Érted?
Tehát így sikerült az első találkozásom Augusttel, legalábbis erre emlékszem.
Utána viszont többször is láttam a környéken: a játszótéren meg a parkban. Néha
űrhajós sisak volt rajta. Tudtam, hogy ő az. A többi gyerek is mind tudta. Előbb-
utóbb mindenki összefutott vele. Tudtuk a nevét, de ő a miénket nem.
És valahányszor megpillantottam, mindig eszembe jutottak Veronica szavai.
Ennek ellenére oltári nehéz volt. Nehéz nem megbámulni. Nehéz a közelében
normálisan viselkedni.

Miért gondoltam meg magam?

– Kit hívott még be Mr. Popsin? – kérdeztem anyától akkor este. – Nem mondta?
– Juliánt és Charlotte-ot említette.
– Julián! – sóhajtottam. – Miért pont őt?
– Te is barátkoztál vele!
– Anya, az még oviban volt. Ő a legnagyobb álszent az osztályban. Folyton
erőlködik, hogy menőnek tűnjön.
– Legalább belement, hogy segítsen annak a fiúnak! Ez a becsületére legyen
mondva.
Elhallgattam egy pillanatra, mert igaza volt.
– És Charlotte? Ő is megcsinálja?
– Igen.
– Hát persze, a jó kislány, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.
– Kisfiam... mintha mindenkivel lenne valami bajod mostanság.
– Ez csak... – kezdtem magyarázkodni. – Anya, gőzöd sincs, hogy néz ki az a
srác!
– El tudom képzelni.
– Nem. Nem tudod! Még sosem láttad. De én igen!
– Talán nem is az, akire gondolsz.
– Hidd el, hogy ő. És tényleg nagyon durva szegény. Nyomorék! A szeme itt van
lent – mutattam az arccsontomra. – Füle nincs is. A szája meg olyan, mint...
Az öcsém csoszogott a konyhába, hogy kivegyen a hűtőből egy doboz
gyümölcslevet.
– Kérdezd meg Jamie-t! – mutattam a tesómra hirtelen ötlettől vezérelve. – Hé,
Jamie! Emlékszel a srácra, akit tavaly láttunk a fagyizóban? Augustre? A fura
arcúra?
– Ja, hogy rá! – válaszolta Jamie tágra nyílt szemekkel. – Rémálmaim voltak
miatta. Emlékszel, anya? A tavalyi zombis álmomra?
– Azt hittem, láttál valami sületlenséget a tévében! – felelte anya.
– Nem! – tiltakozott Jamie. – Attól a fiútól volt. Amikor megláttam, csak annyit
tudtam mondani, hogy ááá, és a legszívesebben elrohantam volna!
– Várjunk csak! – tartotta lel a mutatóujját anya, s komollyá vált az arca. – Ezt az
orra előtt csináltad?
– Nem tehetek róla! – visította Jamie.
– Már hogyne tehetnél róla! – torkolta le anya. – Gyerekek, óriási csalódást
okoztatok nekem most ezzel.
Látszott rajta, hogy tényleg.
– Ő csak egy kisfiú, éppúgy, mint ti! El tudjátok képzelni, milyen érzés lehetett
látnia, hogy sikítva elszaladsz előle, Jamie?
– Nem sikítottam! Azt mondtam, hogy ááá! – érvelt Jamie, aki a helyzet élethű
ábrázolásának érdekében az arcára tette a tenyerét, és elkezdett körbe futkosni a
konyhában.
– Jaj, Jamie! Őszintén azt hittem, mindkét fiamba szorult némi empátia.