R. J. Palacio - Csodácska -Az igazi csoda

– Mi az az empátia? – kérdezte az öcsém, aki még csak most készült második
osztályba.

– Pontosan tudod, Jamie – legyintett anya.
– De annyira csúnya... – fintorgott a tesóm.
– Hé, ne használd ezt a szót! Vidd a gyümölcsleved, aztán hagyj minket egy
kicsit kettesben Jackkel, mert beszélnünk kell!
– Nézd, Jack! – kezdte anya, amint Jamie kiment. Tudtam, hogy ez egy hegyi
beszéd bevezetője.
– Oké, megteszem – jelentettem ki legnagyobb megdöbbenésére.
– Tényeg?
– Igen…
– Akkor hívhatom Mr. Popsim?
– Igen, anya! Azt mondtam, hogy igen.
– Tudtam, hogy méltó vagy a feladatra, kicsim. Büszke vagyok rád! – borzolta
össze a hajam mosolyogva.
Elárulom, miért gondoltam meg magam. Nem azért, hogy megússzam a hegyi
beszédet. Nem is azért, hogy megvédjem ezt az Augnst gyereket Juliántól, aki
nyilván tapló lesz vele. Hanem azért, mert amikor hallottam Jamie-t arról
beszélni, hogy hogy szaladt el előle, hirtelen pokolian éreztem magam. Igazság
szerint mindig is lehetnek olyan bunkók, mint Julián. De ha egy ekkora fiúcska,
mint az öcsém, aki egyébként tök aranyos, ennyire gonosz tud lenni, akkor a
suliban egy August-félének esélye sincs a túlélésre.

Négy dolog

Először is: hozzá kell szokni az arcához. Az első néhány alkalommal úgy voltam
vele, hogy hú, ez sosem fog összejönni. Aztán kábé egy hét múlva rájöttem, hogy
nem is annyira vészes.

Másodszor: tényleg jó fej gyerek. Kifejezetten vicces. Például simán képes
odasuttogni nekem valami baromságot, amikor a tanár beszél, és kénytelen
vagyok felröhögni. Összességében elég rendes. Mármint jó vele lógni, dumálni
meg ilyesmi.

Harmadszor: elég okos. Azt hittem, alaposan le van maradva, mivel, ugye, eddig
még nem járt iskolába. De a legtöbb dologban előrébb jár nálam. Oké, talán nem
annyira stréber, mint Charlotte vagy Ximena, viszont akkor is a legjobbak között
van. Ráadásul Charlotte-tal és Ximenával ellentétben hagyja, hogy másoljak róla
dolgozatírásnál (bár erre még csak néhányszor volt szükségem eddig). Sőt, egyszer
még azt is megengedte, hogy az ő háziját adjam be – igaz, akkor bajba is kerültünk
érte.

– Ti ketten ugyanazokat a válaszokat rontottátok el a tegnapi házi feladatban –
jött oda hozzánk óra után Ms. Rubin, magyarázatra váró arckifejezéssel. Nem
tudtam, mit lehet erre mondani, hiszen a magyarázat az lett volna, hogy ó,
bizonyára azért, mert Augustről másoltam az egészet.

De August hazudott, hogy megvédjen. Azt válaszolta, hogy együtt csináltuk meg
a leckét tegnap este, ami persze egyáltalán nem volt igaz.

– Nos, a közös leckeírás jé) dolog – bólintott Ms. Rubin –, de máskor inkább
külön készítsétek el, rendben? Dolgozhattok egymás mellett ülve, viszont a példát
ne együtt oldjátok meg, rendben?

Miután végre kiszabadultunk a teremből, rögtön mondtam Augustnek, hogy
kösz, ember. Ő meg rávágta, hogy nincs mit.

Ez tetszett.
És negyedszer: most, hogy már ismerem, tényleg szívesen barátkozom vele.
Eleinte valóban csak azért csináltam, mert Mr. Popsin megkért. De most már
önszántamból is így döntenék. Bírjuk egymás humorát. Elmondhatok neki
mindent. Jó barát, tényleg. Annyira, hogy ha az ötödikesek közül bárkit
kiválaszthatnék, hogy kivel lógjak, tuti August lenne az.

Exbarátok

Vérző Sikoly? Mi a fene? Summer Dawson mindig kattant volt egy kicsit, de ez
már tényleg mindennek a teteje. Csak annyit kérdeztem tőle, hogy August miért
csinál úgy, mintha haragudna rám, hiszen neki nyilván tudnia kell. Erre közölte,
hogy Vérző Sikoly. Hát irtó hasznos infó, koszi!

Annyira fura az egész, mert az egyik napon még barátok voltunk Augusttel. A
következőn meg hoppá, alig áll szóba velem. Amikor megkérdeztem tőle, hogy hé,
haver, mérges vagy rám, vagy mii, vállat vonva faképnél hagyott. Ezt határozott
igennek vettem. És mivel tudom, hogy semmi rosszat nem csináltam, Summer
segítségét kértem a dologban. Erre mit volt képes mondani? Hogy Vérző Sikoly.
Sejtelmem sincs, mit akart ezzel.

Amúgy elég sok haverom van a suliban. Szóval, ha August már nem kíváncsi
rám, rendben van, legyen így. Most már én is tojok rá, ahogy ő rám. De ez nem
olyan könnyű, mert szinte minden órán egymás mellett ülünk.

A többiek is észrevették, hogy valami nem stimmel, és folyton kérdezgetik, hogy
összevesztünk-e. Augustöt senki sem kérdezi. Egyébként is alig szól hozzá valaki.
Egyedül Summerrel szokott lógni. Szünetben olykor Reid Kingsley-vel is egy picit,
meg a két Maxszel is láttam Dungeons & Dragons-özni. Charlotte a jókislánysága
ellenére mindössze egy hellót szokott felé megereszteni. Gőzöm sincs, hogy még
mindig folyik-e a háta mögött a Pestis nevű szörnyen okos játék, mert senki sem
szólt róla így direktben, de fix, hogy nincs másik ötezer barátja rajtam kívül,
akikkel együtt lehetne. Tehát ha magasról tesz rám, többet veszít, mint én.

Szóval így állunk most. Csak olyan sulis dolgokról dumálunk, amikről nagyon
muszáj. Mit mondott Rubin, mi a házi? vagy Használhatom a hegyeződet? meg
ilyesmi. Válaszolunk egymásnak, sőt odaadjuk a hegyezőt is. De amint
kicsengetnek, mindenki megy a maga útjára.

A dolog jó oldala, hogy így sokkal több emberrel lóghatok együtt. Eddig, amíg
sok időt töltöttem Augusttal, nem jöttek oda hozzám, mert nem akartak vele lenni.
Sőt, még titkolóztak is előttem, például erről a hülye Pestisről. Talán én voltam az
egyetlen, aki kimaradt belőle, meg Summer és a Dungeons &t Dragons-ös csapat.
Senki sem jelentette ki ugyan, de valójában nem akadt olyan ember, aki szívesen
haverkodott volna vele. Mindenki azon túráztatta magát, hogy a menők közé
kerüljön – ő pedig olyan messze volt a népszerűségtől, amennyire csak lehet. De
most már bárkivel lehetek, tényleg. Ha a menők közé vágynék, ott terpeszkednék
és kész.

A dolog rossz oldala, hogy:
1. nem igazán élvezem a vagányok társaságát,
2. nagyon szerettem Augusttel lógni.
Szóval elég pocsék a szitu. És ez az ő hibája.

Hó

A hálaadási szünet előtt leesett az első hó. A sulit bezárták, úgyhogy kaptunk
egy extra pihenőnapot. Örültem neki, mert annyira felhúzott ez az egész August-
dolog, hogy jó volt még egy kicsit nélküle lazulni. Ráadásul imádok hóesésre
ébredni! Szeretem, amikor reggel kinyitom a szemem, és hirtelen fogalmam sincs,
miért tűnik másnak a világ. Aztán leesik: minden csöndes. Nem dudálnak a
kocsik. Nem járnak a buszok. Az ablakhoz szaladva pedig látom, hogy mindent
fehér takaró borít. A járdát, a fákat, a parkoló autókat, a párkányokat. És ha ez
tanítási napon történik, és kiderül, hogy nem kell iskolába menni – nos, nem
számít, hány éves vagyok, állati jó érzés fog el. Soha nem leszek az a felnőtt, aki
esernyővel szitkozódva botorkál a hóesésben. Soha.

Apa sulija is bezárt, úgyhogy elvitt minket Jamie-vel szánkózni a Csontváz-
dombra. Állítólag egy kiskölyök néhány éve kitörte ott a nyakát lecsúszáskor, de
fogalmam sincs, igaz-e a sztori. Hazafelé kiszúrtam egy elnyűtt faszánkót az
indián emlékműhöz támasztva. Apa azt mondta, ne törődjek vele, mert biztos
szemét. Valami viszont azt súgta, hogy a földkerekség legkirályabb szánkóját lehet
belőle kihozni. így végül hazavonszolhattam, és a nap további részét a
tuningolására szántam. Összeragasztottam a törött léceket, aztán extra erős
szigetelőszalaggal megerősítettem.

Végül fehérre festettem az egészet, mert az egyiptomi múzeumos feladatra
amúgy is az Alabástrom szfinxet kellett megcsinálnom. Amikor megszáradt,
aranybetűkkel a középső lécre pingáltam, hogy VILLÁM, és föléje rajzoltam egy
kis villámot. Elég profinak tűnt a végeredmény, még apa is elismerően bólintott.

Másnap visszamentünk a Csontváz-dombra, immár Villám társaságában. A
világ leggyorsabb szánkója lett belőle – sokkal, de sokkal gyorsabb, mint a
megszokott műanyag holmijaink. És mivel melegedett egy kicsit az idő, a hó
ropogósabb, nedvesebb lett, még jobban csúszott. Jamie-vel felváltva
száguldoztunk lefelé egész délután. Egészen addig maradtunk, amíg az összes
ujjunk szét nem fagyott, és el nem lilult a szánk. Apának lényegében haza kellett
cipelnie minket.

Vasárnapra a hó szürke meg sárga lett, majd a viharos eső latyakká változtatta
az egészet. A hétfői iskolakezdésre semmi nem maradt belőle.

A szünet utáni első nap borús és sáros volt. Meg hideg is. Pont, mint a
hangulatom.

Odaköszöntem Augustnek, amikor megláttam a szekrényeknél. Biccentett, majd
faképnél hagyott.

Mesélni akartam neki Villámról, de meggondoltam magam.

Bátraké a szerencse

Mr. Browne decemberi ukáza az volt, hogy bátraké a szerencse. írnunk kellett
egy bekezdésnyit egy olyan eseményről, amikor nagyon bátrak voltunk, és emiatt
valami jó dolog történt velünk.

Őszintén szólva, elég sokat agyaltam rajta. Azt kell mondanom, hogy a
legbátrabb dolog, amit valaha tettem, az az, hogy Augusttel barátkoztam. Persze,
erről nem írhattam. Féltem, hogy ha felolvasom, Mr. Browne kiteszi az üzenőfalra
a teremben, ahogy néha szokta. Úgyhogy inkább az óceánról írtam. Hogy
mennyire féltem tőle kiskoromban. Elég béna, de semmi más nem jutott eszembe.

Kíváncsi vagyok, August miről írt. Neki biztos bőven van miből válogatni.

Magánsuli

Nem valami gazdagok a szüleim. Csak azért mondom, mert sokak szerint a
magánsuliba járó diákok mind tele vannak zsozsóval, de ez ránk nem igaz. Apa
tanár, anya meg szociális munkás. Ezek nem olyan melók, amik milliomossá
teszik az embert. Régen volt autónk, de eladtuk, amikor Jamie elkezdte a Beecher
oviját. Nem élünk valami nagy, park melletti házban, ahol portás fogad minket az
ajtóban. Egy lift nélküli, ötemeletesben lakunk, amit egy Donna Petra nevű nénitől
bérelünk – a Broadway „másik” oldalán. Ez azt a környéket jelenti North River
Heights-ban, ahol a népek nem szívesen hagyják a kocsijukat. Jamie-vel közös
szobán osztozunk. A papírvékony falakon keresztül hallom, hogy az őseim olyan
dolgokról beszélnek, mint például Kibírjuk még egy évig légkondi nélkül? vagy
Nyáron vállalhatnék dupla műszakot.

Ma az egyik szünetben Juliannel, Henryvel és Milesszal lógtam.
– Semmi kedvem karácsonykor visszamenni Párizsba, olyan uncsi! – nyafogott
Julián, akiről mindenki tudja, milyen vastag.
– Haver, de hát az mégiscsak Párizs! – állapítottam meg, mint valami idióta.
– Higgy nekem, rohadt uncsi! Nagyanyám egy nagy házban lakik a semmi
közepén. Egyórányira a várostól egy icipici faluban. Istenre esküszöm, semmi sem
történik ott! Maximum az az esemény, hogy látunk egy legyet a falon. Vagy egy
kutyát a járdán. Hurrá!
Nevettem, mert Julián néha tényleg vicces.
– Bár a szüleim idén egy nagyszabású partin is gondolkodnak a párizsi út
helyett. Reménykedem. Te mit csinálsz a téli szünetben?
– Pihengetek – válaszoltam tömören.
– Olyan mázlista vagy!
– Remélem, megint havazni fog. Van egy új szánkóm, nagyon klafa.
Mesélni akartam Villámról, de Miles közbeszólt.
– Nekem is van egy új! Apa valami luxusáruházban vette, művészi darab.
– Hogy lehet egy szánkó művészi darab? – vonta fel a szemöldökét Julián.
– Nyolcezer dollárba került... – dicsekedett Miles.
– Azta!
– Elmehetnénk versenyezni a Csontváz-dombra! – javasoltam.
– Az a hely olyan béna... – húzta fel az orrát Julián.
– Viccelsz? Egy kölyök kitörte ott a nyakát, ezért ez a neve.
Julián összeszűkült szemmel bámult rám úgy, mintha a világ legnagyobb
gyökere volnék.
– Azért Csontváz-domb, mert egy ősi indián temetkezési hely, bakker! Amúgy
meg mindegy, a Szemétdomb találóbb lenne, annyira mocskos az egész. Legutóbb,
amikor ott jártam, tök gáz volt. Kólásdobozok meg törött üvegek mindenhol! –
csóválta a fejét.
– Otthagytam a régi szánkómat – röhögött Miles. – Egy rozsdás roncshalmaz
volt, de valaki képes volt elvinni!
– Esetleg egy csövesnek támadt rá gusztusa... – vihogott Julián.

– Merre hagytad pontosan? – kérdeztem gyanakodva.
– Az indián emlékműhöz támasztva a domb lábánál. Amikor másnap
visszamentem, hűlt helyét találtam. El sem hiszem, hogy valami nyomi elvitte.
– Van egy ötletem! – kiáltott fel Julián. – Legközelebb, amikor esik a hó, apa
elvisz minket a westchesteri golfpályához, amihez képest a Csontváz-domb egy
nagy nulla. Hé, Jack, hová mész?
Felvettem a nyúlcipőt.
– Ki kell vennem egy könyvet a szekrényből – hazudtam. Minél messzebbre
akartam jutni tőlük. Nem akartam, hogy kiderüljön, ki az a csöves, aki elvitte a
szánkót.

Labor

Nem vagyok egy éltanuló. Tudom, hogy sokan odavannak az iskoláért, de én
nem mondhatom el ezt magamról. Néhány órát bírok, például a tesit meg az infót.
És az ebédszünetet is. Összességében viszont tök jól ellennék suli nélkül. A házi
feladatokat pedig kifejezetten utálom. Nem elég, hogy unalmas órák
végeláthatatlan során kell nyitva tartani a szememet, ahol olyan dolgokkal tömik
a fejem, amikre soha az életben nem lesz szükségem – például egy kocka
felületének kiszámításával, meg a kinetikus és a potenciális energia közötti
különbséggel még otthon is ezekkel foglalkozzam? Kit érdekel? A szüleim szájából
sosem hallottam a kinetikus szót, mégis milyen jól megvannak!

A labort utálom a legjobban. Egy csomó macerával jár, cserébe oltári unalmas.
Ráadásul Ms. Rubin, a tanár tök szigorú. Még a dolgozat tetejére is meghatározott
módon kell felírni a dátumot meg a nevünket! Egyszer kaptam két pont levonást,
mert felcseréltem őket. Micsoda marhaság!

Amikor még barátok voltunk Augusttel, egész jó jegyeket kaptam laboron, mert,
mellette ülve, mindig lemásolhattam a jegyzeteit. Még egy fiúnál sem láttam ilyen
szép kézírást, mint az övé. Tökéletesen megrajzolt, kicsi, kerek, gondosan hurkolt
betűkkel ír. De most, hogy már nem vagyunk barátok, nem kérhetem el tőle a
jegyzeteit.

A mai órán esetlenül próbáltam lekörmölni, amit Ms. Rubin magyarázott.
(Szörnyen rondán írok...) Egyszer csak elkezdett dumálni valami tudományos
kiállításos eseményről, amit pont az ötödikeseknek talált ki. És amire
mindannyiunknak választania kell egy témát, amit ki fogunk dolgozni.

Miközben erről osztotta az észt, arra gondoltam, hogy nemrég fejeztük be azt az
átkozott egyiptomi cuccot, erre most kezdhetjük elölről az egészet. Aztán egyszer
csak beugrott valami, amitől olyan tökéletes jaj, ne!-fejet vágtam, mint Kevin a
Reszkessetek betörőkben. Szerencsére csak képzeletben. Utána az olvadó
szellemarcok jutottak eszembe, amiket valami hülye filmben láttam, ahol tátott
szájjal sikoltoztak. Végül pedig egy emlék kúszott be a képbe, amitől hirtelen
megértettem, miről beszélt Summer. A Vérző Sikoly. Fura, hogy ennyi idő után
csak úgy beugrott. Az osztályban valaki Vérző Sikolynak öltözve mászkált
halloweenkor. Emlékszem, hogy láttam néhány padnyira a helyemtől. És még
egyszer, kicsit később.

Basszuskulcs, az August volt!
A tanár közben tovább hablatyolt a laboros dolgokról.
Basszus, ezt nem hiszem el!
Pont Augustről beszéltem Juliannek. Jézusom! Most már értem. Annyira gonosz
voltam! Halványlila gőzöm sincs, miért. Nem tudom, mit mondtam pontosan, de
valami irtó rosszat. Csak egy vagy két percig tartott az egész. Vágtam, hogy Julián
meg mindenki furcsának találja, hogy Augusttel lógok, és furin éreztem magam
miatta. Tényleg nem tudom, miért kellett annyi hülyeséget összehordanom.
Sodródtam az árral. Hülye voltam. Hülye vagyok. Jaj, istenem! Úgy volt, hogy Boba
Fett jelmezben jön! Sosem mondtam volna ilyeneket Boba Fett jelenlétében.

De ő volt az a Vérző Sikoly, aki végig ott ült, és bambán átnézett a fejünk fölött.
A hosszú fehér álarcban, aminek művér csöpög a szája sarkából. Mintha egy
szellem sírna. August volt.

Hánynom kell magamtól.

Társak

A felismerés után egy szó sem jutott el az agyamig Ms. Rubin mondandójából.
Bla-bla-bla. Tudományos kiállítás projekt. Bla-bia-bla. Társak. Bla-bla. Mint a
felnőttek értelmetlen halandzsája a Charlie Brown-filmekből. Mintha valaki víz
alatt beszélne. Muah-muah-muah, muah muahh.

Aztán Ms. Rubin elkezdett körbemutogatni a teremben.
– Reid és Tristan, Maya és Max, Charlotte és Ximena, August és Jack.
Ránk mutatott, amikor ezt mondta.
– Miles és Amos, Julián és Henry, Savanna és...
A többit nem hallottam.
– Hm? – kérdeztem leginkább magamtól.
Kicsengettek.
– Tehát ne felejtsetek el a társatokkal közösen témát választani a listáról,
gyerekek! – harsogta túl Ms. Rubin a szünet eleji pakolászás zaját. Felnéztem
Augustre, de a hátizsákjával együtt gyakorlatilag már kint is volt az ajtón.
Biztos elég hülye fejet vágtam, mert Julián odajött hozzám.
– Úgy tűnik, egy párt alkottok a kedves cimboráddal – közölte gúnyos
grimasszal. Nagyon utáltam érte. – Halló, központ hívja Jack Willt! – tette hozzá,
miután válasz nélkül hagytam.
– Kussolj, Julián! – vetettem oda a mappámat a táskámba gyömöszölve. Azt
akartam, hogy eltűnjön a közelemből.
– Elég kiakasztó lehet, hogy így összeraktak titeket. El kéne mondanod Ms.
Rubinnak, hogy partnert akarsz cserélni. Szerintem megengedi – okoskodott
fennhangon.
– Nem, nem engedné meg.
– Kérdezd meg!
– Nem, nem akarom.
– Ms. Rubin? – fordult Julián feltartott kézzel a tanári asztal felé.
A tanárnő éppen a táblát törölte le, s rögtön hátrafordult a neve hallatán.
– Julián, ne! – próbáltam suttogva ordítani.
– Mi az, fiúk? – kérdezte Ms. Rubin türelmetlenül.
– Cserélhetünk partnert, ha szeretnénk? – érdeklődött Julián gusztustalanul
ártatlan képpel. – Van egy közös ötletünk Jack-kel a tudományos kiállításra, amit
nagyon szeretnénk megvalósítani.
– Nos, úgy vélem, megoldható a dolog... – kezdett bele Ms. Rubin.
– Nem, köszönöm! Rendben lesz így, tanárnő! – vágtam rá gyorsan, és az ajtóhoz
rohantam. – Viszontlátásra!
Julián utánam szaladt.
– Miért csináltad? Lehettünk volna együtt. Nem kell barátkoznod azzal a
nyomorékkal, ha nem akarod.
És akkor behúztam neki egyet. Ököllel a szájába.

Büntetés

Vannak dolgok, amiket nem lehet megmagyarázni. Ezért meg sem próbálod.
Azt se tudod, hol kéne kezdened. A mondataid óriási csomóként gabalyodnának
össze, ha kinyitnád a szádat. Minden kifejezés rosszul jönne ki rajta.

– Jack, ez nagyon-nagyon súlyos! – jegyezte meg Mr. Popsin. Az irodájában
voltam, és a háta mögött lévő sütőtökös képre meredtem. – Ezért másokat
kicsapnak, jack! Tudom, hogy jó gyerek vagy, és nem akartad, hogy így történjen,
de meg kell magyaráznod, miért tetted.

– Ez annyira nem vall rád, Jack! – sopánkodott anya. A munkahelyéről jött el,
amikor behívták az iskolába. Úgy tűnt, mint aki a teljes meglepettség és a
pulykaméreg között lavírozik.

– Azt hittem, barátok vagytok Juliannel – vonta fel a szemöldökét Mr. Popsin.
– Nem vagyunk barátok – válaszoltam karba font kézzel.
– De szájba vágni valakit, Jack? – kérdezte emelt hangon anya. – Mégis mit
képzelsz magadról? Komolyan mondom, még sosem ütött meg senkit – fordult az
igazgatóhoz. – Ő nem olyan gyerek.
– Julián vérzett, Jack. Kiütötted az egyik fogát, tudod? – hajolt előre a széken Mr.
Popsin.
– Tejfog volt – vontam vállat.
– Jack! – rázta a fejét anya.
– Molly nővér mondta! – védtem meg magam.
– Nem az a lényeg! – visította anya.
– Csak tudni akarom, miért... – nézett rám komolyan a diri.
– Azzal csak rosszabb lesz.
– Kérlek, mondd el, Jack!
Vállat vontam, de nem szóltam semmit. Képtelen voltam rá. Ha kibököm, hogy
Julián lenyomorékozta Augustöt, akkor őt is be fogja hívni, mire Julián cserébe
beköp, amiért halloweenkor én is kibeszéltem őt a háta mögött. És akkor
mindenki megtudja az egész sztorit.
– Jack! – kérlelt anya.
Elkezdtem sírni. – Annyira sajnálom...
Mr. Popsin oldalra nézve bólintott, de csöndben maradt. Beszéd helyett belefújt
a tenyerébe, mintha fázna a keze. – Jack – sóhajtott fel. – Fogalmam sincs, mit
kellene mondanom ebben a helyzetben. Megverted az egyik társad. Ez komoly
következményekkel jár, ugye, tudod? Azonnali elbocsátás. És még csak meg sem
próbálsz magyarázatot adni.
Addigra már elsírtam az összes könnyem. Amint anya a vállamra tette a kezét,
valósággal bömbölni kezdtem.
– Nos, öhm – vette le a szemüvegét Mr. Popsin, hogy megtörölje. – Cselekedjünk
a következőképpen. Jövő héttől úgyis téli szünet van. Mi lenne, ha addig otthon
maradnál, és utána frissen, üdén térnél vissza? Tiszta lappal, hogy úgy mondjam.
– Felfüggesztést kapok? – szipogtam.
– Ami azt illeti, papíron igen. De tényleg csak néhány napról van szó. És tudod,

mit? Otthon nyugodt körülmények között lesz lehetőséged átgondolni a
történteket. Ha írsz egy bocsánatkérő levelet Juliannek, jegyzőkönyvbe sem kerül
a dolog, rendben?

Hazamész, megbeszéled a szüléiddel, reggelre pedig talán egy kicsit tisztábban
látod majd ezt az egészet.

– Kiváló ötlet, igazgató úr – rebegte anya. – Köszönjük szépen!
– Minden rendben lesz – győzködte Mr. Popsin, és a csukott ajtó felé vette az
irányt. – Tudom, hogy jó srác vagy, Jack. Mint ahogy azt is, hogy néha a jó srácok is
csinálnak buta dolgokat.
Azzal kitárta az ajtót.
– Köszönöm a megértését! – rázott vele kezet anya.
– Igazán nincs mit – hajolt közelebb Mr. Popsin anyához, és súgott neki valamit,
amit nem hallottam.
– Tudom, köszönöm! – bólintott anya.
– Szóval, kölyök... – tette a vállamra a kezét. – Gondolkodj el rajta, mit csináltál!
És tartalmas szünidőt kívánok! Békés karácsonyt, boldog hanukát és kellemes
kwanzaa-t!
Megtöröltem az orrom a pulóverem ujjával, s átléptem a küszöböt.
– Köszönd meg, kisfiam! – szólt utánam anya.
Megfordultam, de képtelen voltam felpillantani. – Köszönöm, Mr. Popsin!
– Viszlát, Jack!
Azzal kisétáltam az ajtón.

Ünnepi jókívánságok

Elég fura volt, hogy amikor hazaértünk, és anya behozta a postát,
üdvözlőlapokat találtunk Julián és August családjától is. Előbbin maga Julián
szerepelt nyakkendőben, mintha operába készülne vagy ilyesmi. Utóbbin egy
aranyos kutya volt rénszarvasaganccsal a fején, piros műorral és piros
csizmácskában. A füle fölött egy szövegbuborekban az állt, hogy „Ho-ho-hó!” A
belsejében pedig:

Boldog, békés ünnepeket kívánunk a Will családnak!
Szeretettel: Nate, Isabel, Olivia, August (és Daisy)

– Hát ez milyen elragadó! – mosolygott anya, aki alig szólt hozzám egész úton.
Szerintem nem tudja eldönteni, mit is mondjon.

– Biztos az ő kutyájuk van rajta – állapítottam meg.
– El akarod mondani, mi jár a fejedben, Jack?
– Fogadni mernék, hogy minden évben az ő képével küldenek lapot.
Anya elvette tőlem a rénszarvasos kutyafotót, alaposan szemügyre vette, egy
pillanatra elgondolkodott, aztán visszaadta. – Nagyon szerencsések vagyunk,
kisfiam. Annyi mindent magától értetődőnek veszünk az életben.
– Tudom.
Anélkül is tudtam, mire gondol, hogy konkrétan kimondta volna. – Hallottam,
hogy Julián anyukája kiretusáltatta August arcát az osztályképről, és másoknak is
elkezdte osztogatni azt a változatot.
– Ez szörnyű! – csóválta a fejét anya. – Az emberek néha... nem valami
kedvesek.
– Aha.
– Ezért ütötted meg Juliánt?
– Nem.
Akkor elmondtam neki, hogy miért. Azt is, hogy August már nem a barátom. És
meséltem a halloweenről.

Levelek, e-mailek, Facebook-üzenetek és SMS-sek

December 18.

Kedves Mr. Popsin!
Nagyon-nagyon sajnálom, hogy megütöttem Juliánt. Tudom, hogy nagyon-
nagyon rosszat csináltam. Neki is írok egy levelet, hogy ezt közöljem vele. Ha nem
gond, inkább nem mondanám el Önnek, miért tettem, amit tettem, mert azzal
nem tennék jóvá semmit. Ráadásul nem akarom bajba keverni Juliánt amiatt,
hogy mondott valamit, amit nem kellett volna.
Tisztelettel: Jack Will

December 18.

Kedves Julián!
Nagyon-nagyon-nagyon sajnálom, hogy megütöttelek. Tudom, hogy csúnya
dolog volt. Remélem, jól vagy, és gyorsan kinő a csontfogad. Az enyém szerencsére
mindig.
Üdv.: Jack Will

Kedves Jackl
Hálásan köszönöm a leveled! Húszéves iskolaigazgatói pályafutásom alatt egy
dolgot biztosan sikerült megtanulnom: mégpedig azt, hogy minden történetnek
több mint két oldala van. Bár nem vagyok tisztában a részletekkel, gyanítom,
miért keveredtél összetűzésbe Juliannel.
Bár semmi sem indokolhatja, hogy bántalmazz másokat – soha, semmilyen
körülmények között – , azt is tudom, hogy a jó barátok olykor megérdemlik a
védelmet. Nehéz időszak ez mindenki számára, igaz, a felső tagozat első esztendeje
mindig ilyen szokott lenni.
Sok sikert kívánok Neked a következő hónapokra, évekre, s remélem, az a
kedves fiú maradsz, akinek eddig megismerhettünk. Minden jót!
Üdvözlettel: Lawrence Popsin, Iskolaigazgató

Címzett: [email protected]
Másolatot kap: [email protected];
[email protected]
Feladó: [email protected]
Tárgy: Jack Will

Kedves Mr. Popsin!
A tegnapi nap folyamán beszéltem Amanda és John Will-lel, akik sajnálatukat
fejezték ki, amiért Jack megütötte a fiunkat, Juliánt. Azért írok Önnek, mert
biztosítani szeretném róla, hogy férjemmel együtt támogatjuk a döntését,
miszerint Jack kétnapos felfüggesztés után visszatérhet a Beecher Általános

Iskolába. Bár úgy gondolom, más intézményekben egy hasonló incidens elegendő
alappal szolgálna az azonnali elbocsátásra, egyetértek vele, hogy jelen esetben
semmi szükség ilyen szélsőséges büntetésre. Fiunk óvodás kora óta ismerjük a
Will családot, és biztosak vagyunk benne, hogy a szülők mindent meg fognak
tenni a további problémák elkerülésére.

Ugyanakkor érdeklődni szeretnék, hogy Jack váratlan agresszív viselkedése
nem annak tudható-e be véletlenül, hogy túl nagy teher nehezedik a kis vállára?
Egészen pontosan arra gondolok, hogy jár Önökhöz egy sajátos nevelési igényű
csemete, akivel, kérésre, Jacknek és Juliannek is barátkoznia kellett. Utólag
átgondolva a dolgot, illetve az említett fiúval való találkozás után az iskolai
eseményeken és az osztályképen, úgy vélem: ez talán túl nagy elvárás volt a
gyerekekkel szemben. Amikor Julián arra panaszkodott itthon, hogy képtelen
megfelelni az elvárásnak, természetesen biztosítottuk róla: nem kell az akarata
ellenére cselekednie. Szerintünk a felső tagozatba lépés már önmagában elég
megrázkódtatást jelent a fiatal, érzékeny lelkek számára.

Sok szülővel egyetemben aggályaink vannak azzal kapcsolatban, hogy noha a
Beecher nem integráló iskola, a sérült gyermek mégis felvételt nyert.

Bátorkodunk megkérdőjelezni, hogy ez jó döntés volt-e. Valamelyest zavar,
hogy ennek a diáknak nem kellett olyan szigorú felvételi követelményeknek
megfelelnie, mint a társainak.

Üdvözlettel: Melissa Perper Albans

Címzett: [email protected]
Másolatot kap: [email protected];
[email protected]
Feladó: lpopsinfabeecherschool.edu
Tárgy: Re. Jack Will

Kedves Mrs. Albans!
Köszönöm, hogy megosztotta velem aggályait. Amennyiben nem győződtem
volna meg róla, hogy Jack Will szívből megbánta a történteket, és nem lennék
biztos benne, hogy az incidens nem ismétlődik meg, természetesen nem járultam
volna hozzá, hogy a Beecher Általános Iskola falai között folytassa a tanulmányait.
Ami az új diákunkkal, Augusttel kapcsolatos kételyeit illeti, kérem, vegye
figyelembe, hogy nincsenek sajátos nevetési igényei. Nem számít fogyatékkal
élőnek, mozgáskorlátozottnak vagy szellemileg visszamaradottnak. Éppen ezért
senki részéről nem megalapozott a feltételezés, miszerint ne lenne alkalmas arra,
hogy a Beecher diákja legyen. A felvételi eljárás kapcsán fontosnak tartom
megemlíteni, hogy jómagam és a felvételi ügyekért felelős oktatási titkár
nyilvánvaló oknál fogva éltünk a joggal, hogy otthoni körülmények között
intézzük a felvételi vizsgát. A protokoll ilyen jellegű megszegése, persze, a
legkevésbé sem érintette az értékelést. August kiemelkedően jó tanuló, aki több
kivételes fiatalemberrel is barátságot kötött, köztük Jack Will-lel is.
A tanév elején, amikor üdvözlő bizottságot hívtam össze August számára,

csupán meg szerettem volna könnyíteni a beilleszkedését. Nem kértem a
gyerekektől olyasmit, hogy akaratuk ellenére legyenek kedvesek az új társukkal,
tehát semmiféle terhet nem róttam ezzel rájuk. Úgy gondoltam, mindnyájuknak
hasznára válik az empátiából, barátságból és hűségből kapott lecke.

Mint kiderült, Jack Willnek semmi szüksége nem volt ezen erények
fejlesztésére, hiszen már valamennyinek a birtokában volt.

Még egyszer köszönöm levelét.
Tisztelettel:

Lawrence Popsin

Címzett: [email protected]
Másolatot kap: [email protected],
[email protected]
Feladó: [email protected]
Tárgy:Jack

Kedves Melissa!
Köszönöm a megértésed a fiúkkal történt incidens kapcsán. Tudod, Jack nagyon
sajnálja, amit tett. Remélem, elfogadod a kártérítési felajánlásunkat Julián
fogászati számlájára vonatkozóan. Meghatódtunk, hogy aggódsz Jack és August
barátsága miatt. Jó, ha tudod, megmondtuk Jacknek, hogy nem kell olyasmit
tennie, ami lelki terhet jelentene számára. Egyszerűen szeret August társaságában
lenni, s úgy érzi, jó barátok lettek.

B. Ú. É. K!
John és Amanda Will
Szia August,
Jackoszaurusz Will ismerősnek jelölt a Facebookon.
Jackoszaurusz Will 32 közös ismerős
Üdvözlettel a Facebook csapata

Címzett: auggietacsipullmanfdemail.com Tárgy: Ne haragudj!!!!!!!
Szia, August, JackWill vok. Láttam, h már nem szerepelek a barátaid között a
Face-en. Rem. visszajelölsz, mert nagyon sajnálom. Csak akartam, h tudd. Bocs!
Tom, h miért haragszol, ne haragudj, nem gondoltam komolyan. Hülye voltam.
Lécei bocsáss meg!!!!!
Rem. megint barátok lehetünk!
Jack

1 új sms
Feladó: AUGUST
Dec. 31. 16:47
megkaptam az üzid. tod mér haragszom? Summer mondta el?

1 új sms
Feladó: JACKWILL
Dec. 31. 16:49
azt mondta, h Vérző Sikoly, de először nem esett le, de aztán beugrott, h láttam
azt a jelmezt a teremben hweenkor. nem tudtam, h te vagy, asztem Boba Fett.

1 új sms
Feladó: AUGUST
Dec. 31. 16:51
meggondoltam magam az uccsó pillanatban.
kajak behúztál Juliannek?

1 új SMS
Feladó: JACKWILL
Dec. 31. 16:54
be hát, kivertem 1 hátsó fogát.
tejfogat.

1 új sms
FeLadö: AUGUST
Dec. 31. 16:55
mér csináltad?????

1 új sms
Feladó: JACKWILL
Dec. 31. 16:56
nemtom

1 új sms
Feladó: AUGUST
Dec. 31. 16:58
aha persze.
biztos rólam mondott vmit

1új SMS
Feladó: JACKWILL
Dec. 31. 17:02
paraszt volt. de én is az voltam.
nagyon-nagyon-nagyon sajnálom, amit mondtam.
oké, haver? lehetünk megint barátok?

1 új sms
Feladó: AUGUST

Dec. 31. 17:03
ok

1 új sms
Feladó: JACKWILL
Dec. 31. 17:04
király!!!!

1 új sms
Feladó: AUGUST
Dec. 31. 17:06
de mondd el az igazat, jó?
tényleg kinyírnád magad a helyemben?

1 új sms
Feladó: JACKWILL
Dec. 31. 17:08
nem!!!
életemre esküszöm! de ember...
ha Julián lennék, akkor simán:)

1 új sms
Feladó: AUGUST
Dec. 31. 17:10
ha-ha-ha
ok, öregem, barátok vagyunk

Téli szünet után

Mr. Popsin szerint tiszta lappal mehetek vissza januárban. Aha. Ehhez képest az
első pillanattól kezdve furán viselkedtek velem a többiek. Amikor reggel a
szekrényemhez mentem, és ráköszöntem Amosra, aki egyébként elég egyenes
gyerek, csak biccentve mormolt valamit az orra alatt, aztán faképnél hagyott. Jó,
mondom, ez durva. Utána megkérdeztem Henrytől, hogy mi újság, mire
egyszerűen elfordította a fejét.

Szóval valami van. Öt percen belül ketten tojtak rám. Nem mintha bárki is
számolná. Gondoltam, teszek egy harmadik próbát Tristannal. Hoppá, tök
ugyanaz. Sőt, ő idegesnek tűnt, mintha félne szóba állni velem.

Megállapítottam, hogy ez biztos valami újfajta Pestis. Julián bosszúja.
így ment egész délelőtt. Senki sem szólt hozzám. Vagyis várjunk csak: a csajok
tök normálisan viselkedtek velem. És persze August is. Plusz a két Max is köszönt,
amitől lelkiismeret-furdalásom támadt, hiszen öt éve vagyunk osztálytársak, de
sosem lógtam velük.
Reméltem, hogy ebédszünetre javul a helyzet, de nem. Leültem a megszokott
asztalomhoz, Lucashoz és Isaisah-hoz. Azt vártam, hogy mivel nem tartoznak a
szupermenők közé, de azért jó arcok, elleszek velük. Észre sem akarták venni,
hogy köszöntem nekik. Amikor pedig hívtak minket, hogy menjünk ki a tálcánkkal
a kajáért, felpattantak és vissza sem tértek. Láttam, hogy találtak egy másik asztalt
az ebédlő túlsó végében.
Nem Julián társaságában voltak, de elég közel hozzá – majdnem a menőknél.
Ergo ejtettek. Tudtam, hogy az asztalcsere elég gyakori ötödikben, de nem hittem
volna, hogy egyszer szenvedő alanya leszek.
Pocsék érzés volt egyedül ücsörögni. Mintha mindenki engem bámult volna.
Mintha nem lennének barátaim. Elment az étvágyam, úgyhogy inkább átmentem
a könyvtárba olvasgatni.

A háború

Charlotte avatott be abba, hogy miért kerül el mindenki. Az utolsó óra után
találtam a szekrényemben egy cetlit.

Talizzunk a 301-es teremben
Egyedül gyere!

Már ott volt, amikor beléptem.
– Mizu? – kérdeztem.
– Szia!
Kinézett az ajtón – előbb balra, aztán jobbra majd kulccsal bezárta belülről.
Majd felém fordult, és körmét rágcsálva belekezdett.
– Figyi, rosszul érzem magam az egész miatt, és csak el akartam mondani
neked, amennyit tudok. Kérlek, ne mondd el senkinek, hogy beszéltem veled!
– Oké, megígérem.
– Szóval Juliannek volt ez az óriási bulija a téli szünetben. Tényleg hatalmas
volt. A tesóm egyik barátja ott tartotta tavaly a tizenhatodik szülinapját. Vagy
kétszázan voltunk, szóval tényleg elképesztően tágas a hely.
– Igen, és?
– Igen, és... nagyjából az egész évfolyam ott volt.
– Nem mindenki – jegyeztem meg vigyorogva.
– Valóban, nem mindenki. Pfúj! De még szülők is voltak, képzeld! Anya és apa is
elment. Julián anyukája a szülői munkaközösség elnöke, tudod? Elég sok embert
ismer. Mindegy, tehát arról szólt a buli, hogy Julián körbement, és mindenkinek
egyesével elmondta, hogy azért verted meg, mert érzelmileg labilis vagy.
– Miii?
– És hogy kicsaptak volna, de az ő szülei könyörögtek, hogy ne.
– M-i-i-i?
– És hogy az egész meg sem történt volna, ha Popsin nem erőszakoskodik, hogy
barátkozz Auggie-val. Azt mondta, szó szerint idézem: óriási nyomás nehezedett
rád.
Nem hittem a fülemnek. – Senki sem vette be, ugye?
Charlotte vállat vont. – Nem számít. Az a lényeg, hogy Julián nagyon népszerű.
Anya egyébként hallotta, hogy az anyja felül akarja vizsgáltatni Auggie felvételijét.
– Ilyet lehet?
– Hát arra megy ki a dolog, hogy a Beecher nem integráló iskola. Tudod, az
olyan, ahol együtt tanulnak a kisegítősök a normálisakkal.
– Ekkora baromságot! Auggie nem gyogyós.
– Igen, de azt állítja, hogy az iskola változtatott miatta a bevett szokásokon.
– De nem változtatott semmin!
– De igen. Észrevetted, hogy más lett az újévi művészeti kiállítás témája?
Régebben önarcképeket festettek az ötödikesek, de 1 most valami állatként kellett

ábrázolni saját magunkat, emlékszel?
– Marha nagy cucc!
– Tudom, hogy nem az! Nem mondtam, hogy egyetértek, csak idéztem.
– Oké, értem én. Káosz ez az egész.
– Aha. Szóval Julián azt terjeszti, hogy az Auggie-val való barátságod miatt vagy

kibukva, így a saját érdekedben nem kéne vele lógnod. És a régi barátaid
elvesztése figyelmeztethet a veszélyre. Ezért a saját érdekedben ő teljesen
megszakítja veled a kapcsolatot.

– Csak úgy mellesleg közölném, hogy én előbb szálltam ki az életéből!
– Ja, de a fiúkat azért sikerült meggyőznie, hogy ne haverkodjanak veled. A saját
érdekedben, érted. Ezért nem szól hozzád a kutya sem.
– De te igen.
– Hát igazából ez olyan fiús dolog – magyarázta Charlotte. – A lányok nem
foglalkoznak vele. Kivéve Savannáékat, mert ők Julianékkel lógnak. De mindenki
más fiúháborúként tekint rá.
Bólintottam. Ő meg oldalra billentette a fejét, és lefelé görbülő ajakkal
méregetett, mintha sajnálna.
– Nem gáz, hogy elmondtam? – kérdezte.
– Persze hogy nem! Nem érdekel, ki áll szóba velem – hazudtam csípőből. –
Akkora hülyeség az egész!
Bólintott.
– Auggie képben van?
– Természetesen nincs. Legalábbis tőlem nem tud semmit.
– És Summer?
– Nem hiszem. Nézd, jobb, ha most megyek. Csakhogy tudd, anyukám szerint
Julián anyja egy kretén. Olyan fajta, akinek egy mutogatni való osztálykép
fontosabb, mint az emberség. Hallottál a Photoshop-ügyről, igaz?
– Ja. Beteg.
– Szerintem is. Mindegy, mennem kell. Csak szólni akartam, mi a helyzet meg
ilyesmi.
– Köszönöm, Charlotte!
– Továbbítom, ha van újabb infó – tette hozzá, s alaposan körülnézett, mielőtt
kilépett az ajtón. Annak ellenére, hogy a lányok elvileg nem foglalkoznak az
egésszel, egy másodpercig sem akart velem mutatkozni.

Asztalcsere

A hülye fejemmel Tristan, Nino és Pablo asztalához ültem az ebédlőben. Azt
hittem, velük biztonságban vagyok, mert nem számítanak túl népszerűnek, de
nem is lógnak a Dungeons & Dragons-őrültekkel. Afféle arany középutat
jelentenek. Eleinte azt hittem, jó a stratégiám, mert nagyjából kedvesen
üdvözöltek, amikor megjelentem. Mindannyian megeresztettek egy sziát, igaz,
tanácstalanul egymásra nézve. De aztán megismétlődött a tegnapi jelenet:
szólították az asztalunkat, ők felmarkolták a kaját, és elvonultak a terem másik
végébe.

Sajnos a felügyelőtanárként jelen lévő Mrs. G látta az esetet, ezért utánuk
rohant.

– Ilyet nem csinálhattok, fiúk! – szidta őket jó hangosan. – Ez nem olyan iskola,
ahol ezt megengedhetitek magatoknak. Indulás vissza az asztalotokhoz!

Fantasztikus, ezzel aztán sokat segített. Mielőtt erőszakkal visszaültették volna
őket, felkaptam a tálcámat, és nagyon gyorsan elhúztam a csíkot. Mrs. G a
nevemet kiabálta, de úgy tettem, mint aki nem hallja. Kitartóan lépkedtem az
ebédlő végébe, a pult mögé.

– Ülj ide hozzánk, Jack!
Summer volt az. Ő és August a megszokott helyükön ültek, integetve, hogy
csatlakozzam hozzájuk.

Miért nem ültem vele
az első naptól kezdve?

Tudom, tök álszent vagyok. Emlékszem August megjelenésére az ebédlőben
még a legelső napon. Mindenki őt bámulta. Róla beszéltek. Akkor még senki sem
szokott hozzá az arcához. Fogalmuk sem volt róla, hogy a Beecherbe fog járni,
szóval jól meglepődtek rajta. A legtöbben féltek a közelébe menni.

Tehát amikor láttam, hogy előttem becaplat az ebédlőbe, pontosan tudtam, hogy
nem számíthat túl sok asztaltársra. Sőt, leginkább egyre sem. Mégsem voltam
képes rávenni magam, hogy mellé szegődjek. Egész délelőtt jókat röhögtünk a
közös óráinkon, de azt hiszem, igényem támadt rá, hogy hétköznapi srácokkal is
lógjak. így, amikor láttam a pult mellett helyet foglalni, szándékosan a helyiség
másik végébe masíroztam. Olyan messzire, amennyire csak lehetett. Leültem
Lucas és Isaiah közé, pedig korábban sosem dumáltam velük. Végig a baseballról
beszélgettünk. Onnantól kezdve mindig együtt ebédeltünk.

Hallottam, hogy Summer átült Augusthöz. Meglepett az infó, mert vele, ugye,
nem beszélt Popsin, hogy legyen az üdvözlő bizottságig)^. Arra jutottam, biztos
jófejségből csinálja, amit eléggé becsültem benne.

Most pedig ott ültem kettejükkel, és tök kedvesek voltak hozzám, mint mindig.
Elmeséltem nekik mindent, amit Charlotte mondott, kivéve azt a néhány
apróságot, hogy elvileg összerop-1 pantam August miatt, hogy Julián mamája
szerint gyogyós, meg hogy felül akarják vizsgáltatni a felvételijét. A sztoriból
lényegében az lett, hogy az a majom szervezett egy bazinagy karácsonyi bulit,
ahol ellenem hangolta az egész évfolyamot.

– Annyira fura érzés... ez a sok ember, aki levegőnek néz... – m fintorogtam a
beszámoló végén.

Auggie elkezdett vigyorogni.
– Nem mondod? Üdv a világomban!

Ki kivel van?

– Szóval itt van a hivatalos felállás, ki kinek az oldalán áll – magyarázta

Summer a másnapi ebédnél, és elővett a zsebéből egy összehajtogatott papírt.

Miután kisimította, láttam, hogy három oszlop van rajta.

Jack mellett Julian mellett Semlegesek

Jack Miles Malik

August Henry Remo

Reid Amos Jose

Max G. Simon Leif

MaxW Tristan Ram

Pablo Iván

Nino Russell

Isaiah

Lucas

Jake

Toland

Roman

Ben

Emmanuel

Zeke

Tomaso

– Honnan szerezted? – tudakolta Auggie a vállam fölött átpislogva, amíg éppen
olvastam.

– Charlotte csinálta – vágta rá Summer. – Az utolsó órán adta ide. Szerinte
tudnod kell, ki van veled, Jack.

– Hát, nem túl sokan, az biztos... – állapítottam meg.
– Reid igen – mondta biztatóan. – Meg a két Max.
– Csodás. A kockák csípik a burámat.
– Ne legyél gonosz! Amúgy szerintem Charlotte is kedvel.
– Ja, tudom.
– Elhívod randizni?
– Viccelsz? Mégis hogy, ha mindenki úgy viselkedik, mintha rajtam lenne a
Pestis?
Abban a pillanatban, amikor kicsúszott a számon, rájöttem, hogy hiba volt. Egy
kínos másodpercnyi csönd után Auggie-ra néztem.
– Nem pata. Tudtam róla – vont vállat.
– Sajnálom, haver!
– Bár azt nem tudtam, hogy Pestisnek hívják. Valami lájtosabb névre
számítottam. Sajti-pajti vagy ilyennek.
– Aha, mint az Egy ropi naplójában – bólintottam.
– A Pestis sokkal menőbb. Az ocsmányság fekete halála, húú!
– mozgatta felemelt kezének ujjait Auggie, mintha ijesztgetős szellem lenne.

– Szerintem borzalmas – csóválta a fejét Summer, de egyi-1 künk sem figyelt rá.
– Tehát nem hívom randi ra Charlotte-ot – váltottam témát.
– Anya azt mondja, hogy ennyi idősen még amúgy is túl fiatalok vagyunk a
randizáshoz – érvelt Summer.
– Mi lenne, ha Reid elhívna téged? Mennél? – érdeklődtem.
Látszott rajta, hogy nagyon meglepődött.
– Nem!
– Nyugi, csak kérdeztem – vigyorogtam, mire mosolyogva megrázta a fejét.
– Miért? Tudsz valamit?
– Semmit. Tényleg csak kérdeztem!
– Ami azt illeti, egyetértek anyával. Szerintem is túl fiatalok vagyunk még
ehhez. Minek elsietni?
– Csatlakozom. Ezért vagyok kénytelen lerázni bomba csajokat, akik folyton
rám nyomulnak – szólalt meg August. De olyan hangsúllyal, hogy a röhögéstől az
orromon jött ki a tej, amitől ők is felkacagtak.

Augustéknál

Január közepén még mindig nem tudtuk, mihez kezdjünk a tudományos
kiállítás kapcsán. Még csak témát sem sikerült választanunk. Szerintem csak azért
halogattam, mert semmi kedvem nem volt az egészhez. August végül benyögte,
hogy muszáj megcsinálnunk, ember, így hozzájuk mentünk suli után.

Eléggé paráztam, mert gőzöm sem volt róla, hogy August beszélt-e otthon arról,
amit mi egymás között csak halloweeni incidensnek hívunk. Erre az apukája még
haza sem ért, az anyukája meg elment bevásárolni. Vele ugyan találkoztam két
másodperc erejéig, de sikerült meggyőződnöm róla, hogy nem sejt semmit.
Nagyon kedves és barátságos volt.

– Szóval, öregem, neked súlyos Csillagok háborúja függőséged van! –
állapítottam meg Auggie szobájába lépve. A polcok roskadoztak a film figuráitól, a
falon pedig egy hatalmas A Birodalom visszavág plakát díszelgett.

– Miből gondolod? – kacagott.
Az íróasztala előtti gurulós székbe ült, én pedig a sarokban terpeszkedő babzsák
fotelbe huppantam. Na, akkor belihegett hozzánk a kutyája, aki egyenesen az
ölembe ugrott.
– Ő volt a karácsonyi üdvözlőlapon! – kiáltottam fel, miközben megszagoltattam
vele a kezemet.
– Ja. Daisynek hívják. Nyugodtan megsimogathatod, nem harap.
Amikor megcirógattam, szó szerint a hátára vetette magát.
– Azt akarja, hogy vakargasd a hasát – tolmácsolta August.
– Fú, ő a legaranyosabb kutya, akit valaha láttam! – jelentettem ki Daisy hasát
vakargatva.
– Ez nem is kérdés, ő a legkirályabb. Ugye, kutyus?
Amint meghallotta Auggie szájából ezt a szót, odament hozzá, s elkezdte
csóválni a farkát.
– Hát ki az én kutyuskám? – gügyögte neki Auggie, és cserébe kapott egy jó nagy
arcon nyalást.
– Bárcsak nekem is lenne! – sóhajtottam fel. – Az őseim szerint túl kicsi hozzá a
lakás – húztam el a szám, és körülnéztem a szobában, amíg Auggie bekapcsolta a
számítógépet. – Hé, az ott egy Xbox 360-as? Játszunk?
– Haver, az iskolai cuccra kell készülnünk.
– Megvan a Haló?
– Már hogyne lenne?!
– Lécei, játsszunk!
Válasz helyett a Beecher weboldalán Ms. Rubin tanári profiljára kattintott a
témalistáért.
– Onnan is látszik? – kérdezte, mire kelletlenül feltápászkodtam, és a mellette
lévő puffra telepedtem.
– Pofás iMac – Rittyentettem elismerően.
– Neked milyen van?
– Ember, nekem még saját szobám sincs, nemhogy gépem! A szüleimnél van egy

kocka laptop, ami gyakorlatilag halott.
– Oké, mi a véleményed erről? – fordította felém a monitort. A listát átfutva

elhomályosult a tekintetem.
– Napórát csinálni... elég jól hangzik.
– Miért nem vulkánt dobunk össze? – dőltem egy kicsit hátrébb.
– Mindenki azt fogja.
– Jóhogy, mert könnyű – érveltem, újra a kutyust simogatva.
– És ez? Kristálytüskék Epsom-sóból!
– Uncsin hangzik – válaszoltam. – Miért pont Daisynek hívják?
– A nővérem keresztelte el. Én a Darthot akartam. Igazából a teljes neve Darth

Daisy, de senki sem szokta kimondani.
– Darth Daisy! Ez óriási. Szia, Darth Daisy! – üdvözöltem a kutyát, aki megint a

hátára hemperedett.
– Megvan, ez lesz az! – mutatott egy képre August a monitoron. Egy csomó

krumplit láttam, amiből drótok lógtak ki. – Természetes akkumulátor
burgonyából. Sirály! Az van ide írva, hogy egy lámpát simán lehet működtetni
vele. Lehetne Ásólámpa a kész mű neve. Szerinted?

– Rohadt nehéznek hangzik. Tudod, hogy béna vagyok laborból.
– Fogd már be, nem is!
– De igen! Ötvennégy százalékos lett a legutóbbi dogám. Pocsék teljesítmény.
– Nem az! És csak azért lett annyi, mert rosszban voltunk, és nem segítettem
neked. Most már tudok. Ez egy szuper feladat, Jack! Meg kell csinálnunk.
– Jó, legyen! – vontam vállat.
Egyszer csak kopogtak az ajtón. Egy tinilány dugta be rajta a fejét, hosszú, sötét,
hullámos hajjal. Szemlátomást váratlanul érte, hogy ott vagyok.
– Ó, sziasztok! – mondta mindkettőnknek.
– Cső, Via! – üdvözölte August a számítógépbe merülve. – Via, ő Jack. Jack, ő Via.
– Szia! – biccentettem.
– Helló! – méregetett távolságtartóan. Ahogy elhangzott a nevem, biztosra
vettem: Auggie mesélt neki a halloweeni incidensről. Látszott a csaj tekintetén.
Sőt, pont úgy nézett rám, mint azon az ősrégi délutánon a Carvel fagyizóban az
Amesfort sugárúton.
– Auggie, be szeretném mutatni neked az egyik barátomat, jó? Néhány perc
múlva iu lesz – fordult a tesójához.
– Az új pasidat? – csipkelődött August.
Via belerúgott a székébe. – Legyél kedves, oké? – nézett rá komolyan, aztán
kiment a szobából.
– Milyen jó csaj a nővéred, bakker!
– Tudom.
– Utál engem, mi? Meséltél neki a...
– Ja.
– Utál engem, vagy meséltél neki?
– Mindkettő.

A pasi

Két perccel később visszatért a nővére egy Justin nevű fazonnal, aki elég
menőnek látszott. Hosszabbra növesztett haj. Kis, kerek szemüveg. Egy nagy
ezüstszínű tok volt nála, aminek egyik oldala éles csúcsban végződött.

– Justin, ő a kisöcsém, August – mutatott felénk Via. – Ő pedig Jack.
– Üdv, skacok! – rázott velünk kezet Justin. Egy kicsit idegesnek tűnt. Biztos,
mert először találkozott Augusttel. Néha elfelejtem, milyen hatást gyakorol az
emberekre. – Báró a szoba.
– Te vagy Via pasija? – kérdezte Auggie csibészesen, mire a nővére az arcába
húzta a sapkáját.
– Mi van a tokban? Egy gépfegyver?
– Haha, persze. Igazából ez egy... öö... egy hegedű.
– Justin hegedül. Egy zydeco csapatban játszik – dicsekedett helyette Via.
– Mi a fene az a zydeco? – meredt rám tanácstalanul Auggie.
– Egy zenei stílus. Mint a creole – magyarázta Justin.
– Milyen az a creole? – vontam fel a szemöldököm.
– Azt kéne mondanod az embereknek, hogy gépfegyver. Tuti, hogy senki sem
merne beszólni neked – tanácsolta Auggie.
– Haha, igazad van – bólintott Justin, és a füle mögé simított egy hajtincset. – A
creole-t Louisana államban játsszák.
– Onnan származol? – érdeklődtem.
– Nem egészen – igazította meg a szemüvegét. – Brooklyni vagyok.
Nem tudom, miért, de ezen röhögnöm kellett.
– Gyere, Justin! – vonszolta el Via. – Megmutatom a szobámat.
– Jó. Később találkozunk, fiúk! Sziasztok! – búcsúzott Justin.
– Szia!
– Szia!
Amint bezárták maguk mögött az ajtót, Auggie mosolyogva rám nézett.
– Brooklyni vagyok – szólaltam meg, mire mindketten fetrengni kezdtünk a
röhögéstől.

Ötödik rész
Justin

Néha azt hiszem,
hogy azért ekkora a fejem,

mert teli van álmokkal.
– John Mernek – Bemard Pomerace: Az elefántember -

Olívia kisöccse

amikor először megláttam olívia kistesóját, be kell vallanom, totál
meglepődtem.

nem kellett volna, persze, olívia említette a szindrómáját, még körül is írta,
hogy néz ki. de azt is mondta, hogy jó sok műtéten esett át, szóval azt hittem,
mostanra egy kicsit normálisabb a külseje, mint amikor egy gyerek nyúlszájjal
születik, és a plasztika után csak egy apró sebhely árulkodik a múltjáról, azt
vártam, hogy lesz a srácon néhány sebhely itt-ott. szóval nem ezt. egyáltalán nem
arra a fiúcskára számítottam, aki éppen itt ül velem szemben, baseballsapkában.

pontosabban két kölyök ül velem szemben, az egyik tök hétköznapi fejjel és
szőke göndör hajjal, ő jack, a másik meg auggie.

szeretem azt hinni magamról, hogy képes vagyok leplezni a meglepődést,
remélem, most is megy. a meglepődés amúgy azon érzések egyike, amit nagyon
nehéz leplezni, akár meglepettnek akarsz látszani, amikor nem vagy az, akár nem
akarsz annak látszani, amikor az vagy.

kezet fogtam vele. meg a másikkal is. nem akarok az arcára figyelni, báró szoba,
azt mondom.

te vagy via pasija? azt kérdezi, mintha mosolyogna, olívia lehúzza a sapkáját.
mi van a tokban? egy gépfegyver? kérdezi a szőke gyerek, mintha ez a poén új
volna, még egyszer sem hallottam, á, dehogy! aztán beszélgetünk egy kicsit a
zydecóról. aztán via megfogja a kezem és kivezet a szobából, amint kilépünk,
halljuk, hogy röhögnek.
brooklyni vagyok! visítja az egyik.
olívia szem forgatva mosolyog, megmutatom a szobámat, azt mondja.
már két hónapja randizunk, abban a pillanatban, amikor megláttam, hogy leül
az asztalunkhoz az ebédlőben, rögtön tudtam, hogy tetszik nekem, le sem tudtam
venni róla a szemem, nagyon szép. homokszínű a bőre, a szeme pedig a legkékebb
kék, amit valaha láttam, eleinte úgy viselkedett, mintha csak barátkozni akarna,
szerintem akaratlanul sugározza ezt magából, kopj le! ne is törődj velem! nem úgy
flörtöl, mint a többi lány. egyenesen a szemedbe néz, amikor hozzád beszél,
mintha tesztelné, hogy állod-e a tekintetét, szóval én is folyton csak a szemébe
néztem, mintha viszonttesztelném, aztán randira hívtam, mire igent mondott, ami
nagyon király volt. fantasztikus lány, imádok vele lógni.
nem beszélt nekem augustről a harmadik randiig, úgy emlékszem, az
állkapocs– és arccsont-deformáció kifejezést használta az állapotára, vagy valami
arcos dekoncentrációt, mindegy, a nyomorékot semmiképp sem, nehogy
megjegyezzem.
szóval, mit gondolsz? kérdezi aggódva, amikor belépünk a szobájába.
megdöbbentél? nem, hazudom.
mosolyogva néz oldalra, de, megdöbbentél, mondja, dehogy, győzködöm, pont
olyan, mint amilyennek leírtad.
bólintva lehuppan az ágyra, elég cuki az a sok plüssállat körülötte. megragad
közülük egy jegesmedvét, és gondolkodás nélkül az ölébe veszi.

az íróasztala melletti hintaszékbe telepszem, makulátlan szoba, amikor kicsi
voltam, azt mondja, volt olyan gyerek, aki nem jött át hozzám játszani másodjára,
vagyis nagyon sokan voltak, még olyanok is akadtak, akik a szülinapi zsúromra
sem jöttek el, mert tudták, hogy ott lesz. ezt sosem mondták el, nehogy
visszahalljam. sokan nem tudják, hogy viszonyuljanak auggie-hoz, érted?
bólintok.

még csak észre sem veszik, hogy gonoszul viselkednek, teszi hozzá, csak
megijednek, mármint nézzünk szembe a ténnyel, egy kicsit félelmetes, ugye?
asszem, válaszoltam.

de részedről oké, ugye? nem tojtál be? kérdezi édesen, ugyan, dehogy tojtam be,
mosolygok.

bólint, és lenéz az ölében heverő jegesmedvére, nem tudom, hisz-e nekem, de
aztán megpuszilja a jegesmedve orrát, és idedobja nekem egy félénk mosoly
kíséretében, szerintem akkor hisz nekem, legalábbis szeretne.

Valentin-nap

egy szívmedálos nyakláncot vettem olíviának valentin-napra, ő meg egy
oldaltáskát adott nekem, amit régi flopilemezekből csinált, nagyon ügyes dolgokat
tud, fülbevalót áramkörökből meg ilyenek, ruhát szab pólóból, táskát szakadt
nadrágból. állati kreatív, biztosra veszem, hogy egyszer majd művész lesz belőle,
de inkább tudós akar lenni, pont genetikus, biztos segíteni akar az olyan
embereken, mint a tesója.

tervezgetjük, hogy végre bemutat a szüleinek, egy mexikói étteremben az
amesfort sugárúton, szóval a környékükön szombat este.

egész nap tiszta ideg vagyok, és amikor ideges vagyok, tikkelek. mármint
mindig tikkelek, de korántsem annyira, mint kiskoromban, már semmi sem
látszik amúgy, csak néha nagyobbat pislogok, meg néha akaratlanul biccentek egy
hajszálnyit, de amikor stresszelek, romlik a helyzet – és határozottan stresszelek a
családja miatt.

már bent várnak, amikor odaérek, apukája megrázza a kezem, anyukája
megölel, auggie-vel összeérintjük az öklünket, és megpuszilom olívia arcát, mielőtt
leülök a székre.

örülök, hogy megismerhetünk, justin! sokat hallottunk már rólad!
a szülei nem is lehetnének kedvesebbek, egyből megkönnyebbülök. a pincér
hozza az étlapot, és észreveszem az arckifejezését, amikor meglátja augustöt. de
úgy teszek, mintha nem venném észre, azt hiszem, ma este mindannyian úgy
teszünk, mintha nem látnánk dolgokat, a pincért, a tikkelésemet, ahogy august
összetöri a tortilla chipset a kanállal, és a morzsát a szájába szórja, olíviára nézek,
rám mosolyog, ő tudja, ő látja a pincér arcát, látja a tikkelésemet, olívia a lány, aki
lát mindent.
a vacsora alatt végig beszélgetünk és nevetgélünk, olívia szülei a zenémről
kérdezősködnek, hogy mióta hegedülök meg ilyenek, elmondom nekik, hogy
eleinte a klasszikus hegedű tetszett, de aztán magával ragadott az appalache-i
népzene, majd a zydeco. és minden szavamra úgy figyelnek, mintha tényleg
érdekelné őket. azt mondják, hogy legközelebb szívesen eljönnek megnézni a
bandám fellépését.
nem szoktam hozzá ennyi figyelemhez, hogy őszinte legyek, a szüleimnek
fogalmuk sincs róla, mi zajlik az életemben, sosem kérdezik, sosem dumálunk így.
szerintem azt sem tudják, hogy elcseréltem a barokk hegedűmet egy nyolchúros
vadabb darabra két éve.
vacsora után elmegyünk hozzájuk fagyizni. a kutya az ajtóban vár minket, egy
öreg kutya, nagyon aranyos, bár összehányta az egész előszobát, olívia anyukája
papírtörlőért szalad a konyhába, az apuka pedig úgy kapja ölbe a kutyát, mintha
kisbaba volna.
mizu, öreglány? kérdezi, és a kutya magánkívül van, lihegve csóválja a farkát, a
lábai meg fura szögben égnek állnak, apa, mondd el justinnak, hogy szerezted
daisyt, kéri olívia. igen, lécei! tódítja august.
az apuka mosolyogva leül egy székre, miközben még mindig a kutyát dajkálja a

karjában, nyilvánvaló, hogy egy csomószor elmesélte már a sztorit, és
mindannyian szeretik hallgatni.

szóval egy nap jövök haza a metróval, azt mondja, és egy hajléktalan fazon, akit
még sosem láttam a környéken, tolja ezt a kis vakarcsot egy babakocsiban,
egyszer csak odajön hozzám, hogy hé, uram, megveszi a kutyámat? én meg
gondolkodás nélkül rávágtam, hogy persze, mennyit kér érte? azt mondta, tíz
dolcsit, tehát adtam neki húszat, mert annyi volt nálam, ő meg átnyújtotta a
kutyát, justin, én mondom, ilyen büdöset még sosem éreztél! úgy bűzlött ez a kis
drága, hogy el sem tudom mondani! elvittük az állatorvosi rendelőbe itt, az utca
végén, aztán meg hazahoztuk.

még csak fel sem hívtál előtte! korholja viccesen az anyuka, aki éppen a padlót
sikálja, hogy hazahozhatod-e egy csöves bűzbomba kutyáját.

a kutya az anyukára néz, amikor ezt meghallja, mintha mindent értene, amit
körülötte beszélnek, boldog kutya, mintha tudná, hogy az volt élete
legszerencsésebb napja, amikor szerető családot talált magának.

kapiskálom ezt az értést, tetszik olívia családja, sokat kacagnak.
az én családom egyáltalán nem ilyen, anya és apa elvált négyéves koromban, és
eléggé utálják egymást, úgy nőttem fel, hogy a hét egyik felét apa lakásában
töltöttem chelsea-ben, a másikat meg anyánál, brooklyn heights-ban. van egy
féltesóm, egy srác, aki öt évvel idősebb nálam, és talán azt sem tudja, hogy
létezem, amióta az eszemet tudom, a szüleim arra várnak, hogy végre a saját
lábamra álljak, egyedül is el tudsz menni a boltba, itt van a lakáskulcs, vicces,
hogy más szülők túlaggódják a gyerekük dolgait, de olyan szó meg nincs is, hogy
alulaggódó, csak olyan, hogy hanyag, nemtörődöm, önző, béna... meg ez mind
együtt, olíviáéknál folyton azt mondják egymásnak, hogy szeretlek, szerintem
nálunk sosem mondott nekem senki ilyet, mire hazamegyek, abbamarad a
tikkelésem.

A mi kis városunk

a mi kis városunk című darabot adjuk elő a suliban idén tavasszal. olívia
rábeszélt, hogy jelentkezzek a főszerepre, a színpad mesterére, és valahogy
sikerült megkapnom, totális agymenés. sosem játszottam még főszerepet
semmiben, olívia szerencsét hoz nekem, sajnos ő nem kapta meg a női főszerepet,
emily gibbsét. a miranda nevű rózsaszín hajú lány kapta meg. olíviának kis szerep
jutott, meg ő a tartalék emily. csalódottabb vagyok miatta, mint ő maga. csaknem
megkönnyebbültnek tűnik, nem szeretem, ha bámulnak az emberek, azt mondja,
ami elég fura egy ennyire csinos lánytól, valami azt súgja, direkt cseszte el a
meghallgatást.

a tavaszi bemutató április végén lesz. most március közepe van, szóval
kevesebb mint hat hetem van megtanulni a szöveget, plusz a próbákra fordított
idő. plusz próbálni a zenekarommal, plusz a vizsgák, plusz olívia. durva
időszaknak ígérkezik, az biztos. mr. davenport, a drámatanár máris megkattant az
egésztől, és mi is meg fogunk a végére, kétség nem fér hozzá, a madarak azt
csiripelték, hogy az elefántembert akarta bemutatni, de az utolsó pillanatban
meggondolta magát, ez a totojázás egy héttel megrövidítette a próbaidőszakot.

nem igazán várom a következő másfél hónapot.

Katicabogár

a tornácukon ülünk olíviával. segít nekem szöveget tanulni, meleg márciusi este
van, majdnem nyári, az ég még élénk ciánkék színben pompázik, az alacsonyan
fekvő nap pedig hosszú árnyékokat vet a járdára.

hangosan mondom a szöveget: igen, a nap már ezerszer fölkelt. nyarak és telek
vájtak barázdát a hegyekbe, az esők pedig lemosták róluk a mocskot, azok a
gyerekek, akik nemrég még a világon sem voltak, már egész mondatokban
beszélnek; és akik fiatalnak meg erősnek hitték magukat, már nem bírnak
felmenni úgy a lépcsőn, hogy a szívük ne kezdene kalapálni... megrázom a fejem,
a többi nem jut eszembe, olívia ezredszerre is súg, kezében a szövegkönyv, jól
van, jól van, jól van, mondom, rázom tovább a fejem, sóhajtok. lemerült az aksim,
olívia. mégis hogy az ördögbe fogok emlékezni ennyi sorra?

fogsz, válaszolja teljes bizonyossággal, kinyújtja a két kezét, és hirtelen foglyul
ejt egy katicabogarat a semmiből, látod? szerencsét jelent, azt mondja, óvatosan
felemeli a felső kezét, hogy lássam a másik tenyerén sétáló katicát, szerencse vagy
csak jó idő, viccelődöm.

persze hogy szerencse, suttogja, a csuklóján mászó katicát bámulva. jó lenne, ha
lehetne kívánni valamit, ha katicabogarat látunk, auggie meg én legyekkel
csináltuk ezt kiskorunkban.

megint a keze közé zárja a bogarat, gyerünk, kívánj egyet! csukd be a szemed!
engedelmesen becsukom a szemem, eltelik egy hosszú másodperc, és kinyitom.
kívántál valamit? kérdezi, aha.
mosolyog, szétnyitja a tenyerét, és a katicabogár tovaröppen, mintha jelre
tenné.
nem akarod tudni, mit kívántam? kérdezem, miközben megcsókolom.
nem, válaszolja félénken, az égre néz, ami éppen pont olyan színű, mint a
szeme.
én is kívántam, mondja titokzatosan, de annyi mindent kívánhatott, hogy
ötletem sincs, mi lehet az.

A buszmegálló

olívia anyukája, auggie, jack és daisy együtt közeledik a verandához, ahogy
búcsúzkodunk. ez elég béna, mert épp egy hosszú csók közepén vagyunk.

hahó, srácok, szól az anyuka, mintha semmit sem látna, de a két fiú vihog.
üdv, mrs. pullman.
kérlek, szólíts isabellnek, justin, hozza elő megint, már vagy harmadjára, szóval
most már tényleg kénytelen leszek.
épp indulok haza, jegyzem meg, mintha magyarázkodnék, ó, a metróhoz mész?
kérdezi, miközben a kutya a lábához simul. el tudod kísérni jacket a
buszmegállóig? hogyne.
rendben lesz így, jack? fordul feléje az anyuka, mire ő vállat von. justin, vele
tudsz maradni, amíg jön a busz? természetesen!
elköszönök mindenkitől, olívia rám kacsint, nem kell velem maradnod, mondja
jack, amint megkerüljük a háztömböt, egyedül buszozom mindig, auggie mamája
aggódós egy picit.
mély, reszelős hangja van, mintha kemény kiscsávó lenne, úgy is néz ki, mint
azok a mini gazfickók a fekete-fehér filmekből, svájci sapkát meg térdnadrágot
kéne hordania.
a buszmegállóhoz érünk, a menetrend szerint nyolc perc múlva jön. megvárom
veled, biccentek felé.
ha akarod, von vállat, kérhetek egy dolcsit? rágót szeretnék venni, előhalászok
egy dollárt a zsebemből, és figyelem, ahogy bemegy a sarki kisboltba, valamiért
túl kicsinek tűnik hozzá, hogy egyedül mászkáljon, aztán eszembe jut, hogy én is
pont ekkora voltam, amikor magamban kezdtem metrózni, túl fiatal, egy napon
túlaggódós apa leszek, tudom, a kölykeim tudni fogják, hogy törődöm velük.
egy vagy két percig állok ott, amikor észreveszem, hogy három fiú érkezik az
ellenkező irányból, elsétálnak a kisbolt előtt, de az egyik bekukucskál, és megböki
a másik kettőt, most már mindannyian befelé bámulnak, tuti, hogy rosszban
sántikálnak, lökdösődve röhögcsélnek. az egyik olyan magas, mint jack, a többiek
meg sokkal nagyobbak, inkább tinik, a gyümölcsrekeszek mögé bújnak az ajtó
előtt, amikor jack kijön, mögéje osonnak, aztán jó hangosan úgy tesznek, mintha
hánynának, jack hanyag mozdulattal megfordul, hogy szemügyre vegye őket, mire
azok pacsit adnak egymásnak, és elrohannak, kis gyökerek.
jack átkel az úttesten, mintha mi sem történt volna, s mellém áll a
buszmegállóban, a rágójából léggömböt fújva, a barátaid? szólalok meg.
persze, mondja erőltetett mosollyal, de látszik, hogy ideges, csak néhány paraszt
a suliból, magyarázza, egy julian nevű gyerek, meg a két gorillája, henry és miles.
gyakran csinálják ezt veled?
nem, régebben soha nem csinálták, a suliból rögtön ki is csapnák őket érte.
julian itt lakik nem messze, szóval csak véletlenül járhattak erre.
ja, jó, bólintok.
nem nagy cucc, próbál meggyőzni.
mindketten automatikusan végignézünk az amesfort avenue-n, hogy jön-e már

a busz.
olyan háborúféleség van, teszi hozzá egy perc múlva, mintha ez mindent

megindokolna, aztán elővesz egy gyűrött jegyzettömblapot a farmerja zsebéből, és
a kezembe nyomja, széthajtogatva látom, hogy nevek vannak rajta három
oszlopban, az egész évfolyamot ellenem fordította, mutat a leghosszabbra jack.
nem az egészet, állapítom meg a felsorolásból, olyan cetliket hagy a
szekrényemben, hogy mindenki utál téged, meg ilyenek.

el kéne mondanod a tanároknak.
úgy néz rám, mintha meghülyültem volna, és rázza a fejét, mindenesetre itt
vannak neked ezek a semlegesek, akiket az oldaladra állíthatsz, akkor
kiegyenlítődnek az erőviszonyok, igen, valószínűleg ez fog történni, bólogat
gúnyosan, miért ne?
most úgy néz rám, mintha én lennék a földkerekség legidiótább élőlénye, mi az?
kérdezem.
rázza a fejét, reménytelen lehetek, fogalmazzunk úgy, hogy egy nem túl
népszerű gyerek barátja vagyok, böki ki végül.
aztán leesik, mit nem akar konkrétan kimondani, augustről van szó. arról, hogy
barátok augusttel. és azért fogalmaz homályosan, mert a nővérének a pasija
vagyok. így már minden világos, aztán jön a busz.
hagyd lógva őket, javaslom visszaadva a papírt, a felsősök már csak ilyenek,
javulni fog a helyzet, hidd el!
vállat vonva gyömöszöli vissza a fecnit a zsebébe, integetünk egymásnak,
felszáll a buszra, s nézem, ahogy elhajt vele.
amikor a két sarokra lévő metrómegállóhoz érek, látom, hogy a három gyökér
gyerek egy gyorsétterem előtt áll. még mindig röhögnek és hujjognak. úgy néznek
ki, mint miniatűr újgazdagok testre simuló farmerben, játszva a keményet.
fogalmam sincs, mi üt belém, de leveszem a szemüvegem, a zsebembe rakom, a
hegedűt meg a hónom alá csapom, hogy a hegyes vége álljon felfelé, felszegett
fejjel odamegyek hozzájuk, miközben halálosan elszánt arcot vágok, amikor
meglátnak, arcukra fagy a vigyor, a fagyitölcsér meg majd’ kiesik a kezükből.
ne merészeljetek ujjat húzni jackkel, ha jót akartok magatoknak, mondom jó
lassan, szinte összeszorított fogakkal, clint eastwood-os hanglejtéssel, ha még
egyszer megteszitek, nagyon-nagyon meg fogjátok bánni, aztán megveregetem a
hegedűm tokját a drámai hatás kedvéért, értve vagyok?
szinkronban bólintanak, miközben a kezükre csöpög a fagylalt, helyes,
biccentek titokzatosan, aztán levágtatok az aluljáróba, a lépcsőket kettesével véve.

Próba

a premier napjához közeledve a próbák emésztik fel minden időmet, az a sok
sor, amire emlékezni kell. hosszú monológok, amikor csak én beszélek, olíviának
támadt egy szuper ötlete, ami tényleg segít, a hegedű végig velem van a
színpadon, és amíg beszélek, játszom is rajta egy kicsit, eredetileg ez nincs a
darabban, de mr. davenport szerint ez különlegesen autentikus elemmel
gazdagítja a kompozíciót, nekem pedig hatalmas megkönnyebbülés, mert
valahányszor gondolkodnom kell egy másodperc erejéig a következő mondaton,
csak nyomok valami jó kis katonás dalt, amivel rögtön időt nyerek magamnak.

egyre jobban sikerült összeismerkednem a többi szereplővel, főleg a pink hajú
lánnyal, aki emilyt játssza, kiderült, hogy nem olyan beképzelt, mint azt a baráti
társasága miatt hittem, a pasija egy kigyúrt fazon, aki fejes az iskolai
sportklubban, az egy olyan világ, amihez semmi közöm, szóval tökre
meglepődtem, hogy ez a miranda lány egész normális.

valamelyik nap együtt ülünk a színfalak mögött, amíg a világosító a
reflektorokat szerelgeti.

szóval mióta jártok olíviával? kérdezi váratlanul, kábé négy hónapja,
válaszolom, találkoztál már az öccsével?

ezen úgy meglepődtem, hogy nem tudtam leplezni.
te ismered az öccsét? fordulok felé.
via nem mondta? régen barátnők voltunk, kisbaba kora óta ismerem auggie-t.
ja, ez rémlik, hagyom rá, mert nem akarom, hogy úgy tűnjön, olívia nem
mondott róla semmit, titkolni akarom, mennyire elcsodálkoztam, amiért viának
becézte, senki sem hívja úgy, csak a családja, erre itt van ez a pink hajú lány, akit
idegennek gondoltam, és leviázza.
miranda nevetve rázza a fejét, de nem mond semmit, kínos csend támad, mire
elkezd a táskájában kotorászni, és előveszi a pénztárcáját, kiszed belőle néhány
fotót, kikeres közülük egyet, és a kezembe nyomja, egy kisfiú van rajta, aki egy
napfényes nyári napon rövidnadrágban és pólóban játszik a parkban – a fejét
pedig egy űrhajós sisak takarja.
ezer fok volt aznap, magyarázza vidáman, de az istenért sem akarta levenni azt
a sisakot, asszem, két évig hordta egyfolytában. télen, nyáron, még a tengerparton
is. durva volt. ja, láttam a képen olíviáéknál.
tőlem kapta a sisakot, folytatja, úgy hangzik, mintha egy kicsit büszke lenne rá.
elveszi tőlem a képet, és óvatosan visszateszi a tárcájába.
király, válaszolom, szóval részedről oké? bambán meredek rá. mi oké?
hitetlenkedve felvonja a szemöldökét, tudod, miről beszélek, sóhajtja, aztán
nagyot húz a vizes palackból, lássuk be, folytatja, auggie-val nem bánt valami
kegyesen az anyatermészet.

Madárka

miért nem mondtad, hogy barátok voltatok miranda navasszal? kérdezem
olíviától másnap, eléggé bosszant, hogy egy szót sem szólt róla.

nem nagy cucc, magyarázkodik, és úgy néz rám, mintha valami furcsát
mondtam volna.

de, nagy dolog, komplett idiótának tűntem, miért nem árultad el? mindig úgy
viselkedtél, mintha nem is ismernéd.

mert nem ismerem, vágja rá. fogalmam sincs, ki az a rózsaszín hajú
vezérszurkoló, aki pomponnal dobálózik a tornateremben, én egy különc kiscsajt
ismertem, aki babákat gyűjtött.

jaj, ne mondd már, olívia!
te ne mondd!
legalább megemlíthetted volna, fűzöm hozzá csendesen, mintha nem venném
észre a szeméből legördülő nagy kövér könnycseppet.
vállat von, próbálja visszatartani a többi könnyet.
semmi baj, nem haragszom, nyugtatom, hogy ne sírjon miattam.
igazából magasról teszek rá, hogy haragszol-e, közli indulatosan.
milyen kedves vagy, pirítok rá.
nem szól semmit, a könnyek meg gyűlnek.
olívia, mi a baj? kérdezem.
megrázza a fejét, mintha nem akarna róla beszélni, de egyszer csak zokogni
kezd.
bocsáss meg, justin! nem miattad van, szipogja, akkor miért?
mert rossz ember vagyok, miért lennél az?
nem néz a szemembe, letörli a könnyeket a kezével, nem mondtam anyáéknak
a színházi előadást, suttogja, megrázom a fejem, mert nem igazán értem az
összefüggést, semmi gond, biztatom, még van idő, lehet jegyet kapni...
nem akarom, hogy eljöjjenek a suliba, érted? szakít félbe, érted, justin? nem
akarom, hogy ott legyenek! ha eljönnének, hoznák auggie-t is, és semmi kedvem...
úgy rázza a bőgés, hogy képtelen befejezni a mondatot, átölelem.
szörnyen rossz ember vagyok! hüppögi. nem vagy az, súgom a fülébe.
de igen! visítja, annyira jó volt egy új iskolában, ahol senki sem tud róla, érted?
senki sem pusmog miatta a hátam mögött, annyira jó volt, justin! de ha eljön az
előadásra, mindenki látni fogja, beszélni fognak róla... nem tudom, miért érzek
így... esküszöm, korábban soha nem szégyelltem.
tudom, tudom, próbálom nyugtatni, fogadd el, hogy így érzel, elég sok
mindenen kellett keresztülmenned.
olívia néha egy madárra emlékeztet, aki összeborzolja a tolláit, amikor mérges,
amikor meg ilyen kis törékeny, mintha a fészkét kereső fióka válna belőle.
odatartom a szárnyam, hogy alá bújhasson.

Az anyatermészet

nem tudok aludni, cikáznak a fejemben a gondolatok, a monológok mondatai, a
periódusos rendszer elemei, amelyeket meg kéne jegyeznem, elméleti tételek,
amelyeket meg kellene értenem. olívia. auggie.

miranda szavai visszhangoznak a tudatomban: auggie-val nem bánt valami
kegyesen az anyatermészet.

sokat gondolkodtam azon, hogy mit jelent ez. igaza volt egyébként. auggie
pullman tényleg nem a természet kegyeltje, vajon mit követett el a kissrác, amiért
ezt a büntetést érdemelte? mit követtek el a szülei? és olívia? egyszer valami orvos
azt mondta a szüleinek, hogy ez a sok baj együtt egy a négymillióhoz eséllyel
következhet be. akkor az anyatermészet tulajdonképpen tombolát árusít? a
születésedkor veszel egy szelvényt, és csak a véletlenen múlik, jó vagy rossz dolgot
nyersz-e vele? csak a vakszerencsén?

ezen agyalok egy csomót, aztán nyugisabb gondolatok jönnek. például az a d-
dúros dallam a hegedűn, nem, nemcsak a vakszerencsén múlik, ha tényleg azon
múlna, akkor az anyatermészet magasról tojna a ránk. és nem tojik, a
legvédtelenebb lényéiről is gondoskodik, vigyáz rájuk, olykor érthetetlen módon,
ott vannak például a szülők, akik vakon szeretnek, vagy a testvér, akiben az
emberi érzések is bűntudatot keltenek, és egy reszelős hangú kissrác, aki téged
választ mindenki más helyett, és még egy pink hajú lány is, aki a pénztárcájában
hordja a képed.

szóval lehet, hogy tombola az egész, de végül senki sem veszít, az
anyatermészet gondoskodik a madárkáiról, ez biztos.

Hatodik rész
August

S mily remekmű az ember! Mily nemes az értelme!
Mily határtalanok tehetségei!

Alakja, mozdulata mily kifejező és bámulatos!
Működésre mily hasonló egy angyalhoz!
Belátásra mily hasonló egy istenséghez!
A világ ékessége!
– Shakespeare: Hamlet-

Északi-Sark

Az Ásólámpa a tudományos kiállítás slágere volt. Ötöst kaptunk rá Jackkel. Neki
ez volt idén az első ötöse, úgyhogy repesett az örömtől.

Az elkészült tárgyakat a tornateremben állították ki. Ugyanolyan asztalokon,
mint a decemberi egyiptomi múzeumos napon. Csak most vulkánoké és
molekulamaketteké volt a főszerep piramisok meg fáraók helyett. És móst nem
nekünk kellett bemutatni a többiek munkáit a szüléink számára, hanem ők
maguk jártak körbe az asztalok között, és egyesével odajöttek hozzánk.

Nem kell nagy matek a felismeréshez, hogy a hatvanfős évfolyam hatvan pár
szülőt jelent, és akkor a nagyszülőket még nem is említettem. Szóval minimum
százhúsz szempár szegeződött rám. Olyanoké, akiknek a gyerekeikkel ellentétben
még nem volt alkalmuk hozzám szokni. Tudod, hogy az iránytű hegye mindig
Észak felé mutat. Na, a tekintetük volt az iránytű, én meg az Északi-sark.

Ezért nem vagyok oda az olyan iskolai rendezvényekért, amikre a szülők is
hivatalosak. Már nem utálom őket annyira, mint év elején. Mint például a
hálaadásnapi fesztivált novemberben... Az volt a legszörnyűbb, azt hiszem. Akkor
álltam ki először eléjük. Utána az egyiptomi múzeumos dolog jött, ami tetszett,
mert múmiának öltözhettem, így senki sem vett észre. Aztán a téli hangverseny
következett, amitől kirázott a hideg, mert a kórusban kellett énekelnem. Nemcsak
hogy nem tudok énekelni, ráadásul még úgy is éreztem, hogy rám vetül a
reflektorfény. Az újévi művészeti kiállítás nem tűnt ennyire rossznak, de attól
még zavart. Az egész iskolát telerakták a munkáinkkal, a szülőknek pedig meg
kellett nézniük azokat. Olyan volt, mintha újrakezdeném a sulit... gyanútlan
felnőttekbe botlottam a lépcsőn.

Nem az zavar egyébként, hogy az emberek miként reagálnak, amikor
meglátnak. Már milliószor mondtam: hozzászoktam. Nem hagyom, hogy kihozzon
a sodromból. Olyan ez, mint amikor kilépsz az ajtón, és szemerkél az eső. Nem
szaladsz vissza a csizmáért. Még csak az esernyőt sem nyitod ki. Séta közben észre
sem veszed, hogy vizes lettél egy kicsit.

De amikor egy szülőktől hemzsegő tornateremről van szó, az már inkább
ítéletidő. A sok tekintet áthatolhatatlan esőfüggönynyel ér fel.

Anya és apa csomó időt töltött az asztalomnál, Jack szüleivel együtt. Vicces, hogy
az ősök is elkezdtek ugyanolyan kis csapatokat alkotni, mint a gyerekeik. A
szüleim jól kijöttek Jack és Summer családjával. Láttam Julián szüleit Henry meg
Miles szüleivel. Még a két Max felmenői is egymásra találtak. Annyira poén!

Hazafelé elmeséltem ezt anyának és apának is, ők is mosolyogtak a
megfigyelésen.

Anya azt mondta: igaz a mondás, hogy a hasonló a hasonlót vonzza.

Auggie baba

Egy darabig csak a háborúról dumáltunk. Februárban volt a legrosszabb.
Akkor lényegében senki sem szólt hozzánk, Julián meg elkezdett mindenféle
cetliket dobálni a szekrényünkbe. Jack hülyeségeket kapott, például: Bűzlesz, te
nagy sajt! vagy Többé már senki sem szeret téged!

Én olyanokat találtam, mint Nyomi! esetleg Takarodj a sulinkból, ork!
Summer szerint jelentenünk kellett volna a dolgot Ms. Rubinnak, a felsősökért
felelős igazgatóhelyettesnek. Vagy akár Mr. Popsinnak. De mi úgy gondoltuk, hogy
az árulkodás volna. Mindenesetre mi is hagytunk néhány cetlit, bár azok
korántsem voltak gonoszak. Inkább viccesek és ironikusak.
Olyan helyes fiú vagy, Julián! Szeretlek. Elveszelfeleségül? Szeretettel: Beulah –
állt az egyiken.
Bejön a frizkód! XOXO Beulah – írtuk a másikra.
Szexi vagy. Megcsiklandozod a talpam? Puszi: Beulah – szólt a harmadik.
Beulah igazából nem létezett, Jackkel találtuk ki. Elég ciki szokásai voltak,
többek között megette a lábujjai közé ragadt zöld trutymót, és szörcsögve
szívogatta a bütykeit. Egy ilyen csaj elég könnyen beleeshet Julianbe, aki úgy
nézett ki meg úgy is viselkedett, mint egy tinimagazin reklámarca.
Februárban az is előfordult néhányszor, hogy Julián, Miles és Henry csúf játékot
űzött Jackkel. Velem nem, mert az lebukás esetén bántalmazásnak minősült volna,
amivel nagy bajba kerülhetnek. Jack tehát könnyebb célpontnak bizonyult.
Egyszer ellopták a tesinadrágját, és egymás feje fölött dobálták az öltözőben.
Máskor Miles, aki Jack mellett ült az osztályban, lesöpörte Jack feladatlapját az
asztalról, gombóccá gyúrta, s áthajította legelőre Juliannek. Persze, Ms. Petosa
jelenlétében ez nem történhetett volna meg, de aznap helyettesítő tanár volt bent,
aki nem igazán vágta, mi a helyzet. Jack amúgy jól kezelte a dolgot. Egyszer sem
láttam kiakadni, de azért sejtem, mit érezhet.
A többi ötödikes is tudott a háborúról. Savannáékat leszámítva eleinte
semlegesek voltak a lányok. Márciusra viszont megunták a dolgot. A fiúk közül is
néhányan. Amikor például Julián Jack táskájába öntötte a ceruzahegyezője
tartalmát, Amos – akivel egyébként jóban volt – kikapta Julián kezéből a
hátizsákot, és visszaadta Jacknek. Kezdett úgy tűnni, hogy a srácok többsége már
nem vevő Julián szövegére.
Aztán néhány héttel ezelőtt Julián elterjesztette, hogy Jack verőembereket
bérelt fel, hogy elintézze őt, Milest és Henryt. Ez annyira béna hazugság volt, hogy
a többiek szó szerint kiröhögték a háta mögött. Ekkor már azok is átálltak a
semlegesek közé, akik korábban őt támogatták. Március végére csak Miles és
Henry maradt az oldalán – de szerintem ők is belefáradtak a harcba.
Azt hiszem, a Pestisnek is vége. Már nem játssza senki sem. Nem húzódnak el
látványosan, ha véletlenül hozzám érnek, és simán kölcsönkérik a ceruzámat
anélkül, hogy leráznák róla az állítólagos tetveket.
Sőt, a többiek olykor viccelődnek is velem. Valamelyik nap például láttam, hogy
Maya üzenetet ír Ellie-nek egy Rémrongy-Babával díszített jegyzetlapra, és

fogalmam sincs, miért, de odaszóltam neki:
– Tudtad, hogy a fazon, aki kitalálta, rólam mintázta?
Maya egy pillanatra úgy meredt rám, mintha totál elhitte volna. Aztán amikor

leesett neki, hirtelen úgy gondolta, ez a világ legpoénosabb dolga.
– Olyan vicces vagy, August! – mondta vigyorogva, aztán elmondta Ellie-nek

meg még néhány csajnak. Ők is viccesnek gondoltak. Eleinte megdöbbentek, de
amikor rájöttek, hogy én is tudok nevetni ezen, úgy érezték, nekik is nyugodtan
lehet. Másnap egy kis rémrongybabás kulcstartó várt a padomon, mellette pedig
egy üzenet Mayától: A legaranyosabb Auggie Babának a világon! XO Maya

Fél évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt, hogy ilyesmi megtörténjen. De most már
egyre többször előfordul.

Egyébként elég jó fejek a hallókészülékemmel kapcsolatban is, amit nemrég
kezdtem hordani.

Lobot

Kiskorom óta magyarázták az orvosok a szüleimnek, hogy egyszer majd
hallókészülékre lesz szükségem. Nem tudom, miért rettegtem tőle: talán mert
zavar minden füllel kapcsolatos téma.

Egyre romlott a hallásom, de senkinek sem szóltam róla. Az óceánra
emlékeztető zaj hangosabb lett a fejemben. Kiszorította az emberek beszédét,
mintha víz alatt szólaltak volna meg. A terem végében ülve nem hallottam a
tanárokat. De tudtam, hogy ha elárulom anyának vagy apának, hallókészülék lesz
a vége. Reméltem, hogy legalább az ötödik osztályt kihúzom nélküle.

De az októberi hallásvizsgálaton a doki kijelentette, hogy itt az idő, kisöreg.
Elküldött valami szakértőhöz, aki mintát vett a fülemről.

A fülemet utálom magamon a legjobban. Mintha apró, zárt öklök lennének az
arcom két oldalán. Ráadásul túl alacsonyan. Úgy néznek ki, mintha összenyomott
pizzatészta-darabkák állnának ki a nyakamból, vagy ilyesmi. Oké, talán túlzók egy
picit. Viszont tényleg utálom őket.

Amikor az orvos először megmutatta nekem meg anyának a két
hallókészüléket, felmordultam.

– Hát én ezt a cuccot biztos nem veszem fel! – jelentettem ki karba font kézzel.
– Tudom, hogy egy kicsit nagynak tűnik – magyarázta a doki de muszáj volt egy
fejpántra erősíteni, mert csak így marad a helyén.
A normális hallókészüléket felcsípteti az ember a fülkagylójára, és kész. De
mivel nekem nincs olyanom, muszáj volt a fül belsejébe való részt egy hatalmas
fejpántra tenni, ami végigfut a fejem hátsó részén.
– Ezt nem hordhatom, anya! – visítottam.
– Alig fogod észrevenni – próbált felvidítani. – Úgy néz ki, mint egy fejhallgató.
– Fejhallgató? Nézz már rá, anya! – mutattam rá mérgesen. – Olyan leszek vele,
mint Lobot!
– Melyik az a Lobot? – kérdezte anya higgadtan.
– Lobot? – mosolygott a doki, aki az utolsó simításokat végezte a készüléken. – A
Birodalom visszavág! A kopasz fazon a menő bionikus rádiótranszmitter
holmival, amit a koponyája hátuljára erősítettek?
– Elvesztettem a fonalat... – sóhajtott anya.
– Maga ismeri a Csillagok háborúján dolgokat? – pillantottam meglepetten az
orvosra.
– Hogy ismerem-e a Csillagok háborúját, dolgokat? – húzta a fejemre azt az izét.
– Én találom fel őket! – dőlt hátra a széken, hogy ellenőrizze a pántot, aztán
megint levette.
– Most pedig szeretném elmagyarázni, Auggie, hogy mi is ez – mutogatott a
kütyü különböző pontjaira. – Ez a hajlított műanyag itt a fülformához csatlakozik.
Ezért vettünk mintát rólad még decemberben. Szóval ez a rész megy be szépen a
füledbe. Ez itt a hanghorog, látod? Ezt a speciális részt pedig ebbe a mélyedésbe
csatlakoztattuk.
– A Lobot-rész – bólintottam morcosán.

– Hé, menő Lobot! – mondta a doki. – Végül is nem olyan, mintha Jár Járt
varázsolnánk belőled, ugye? Az aztán ciki lenne... – csúsztatta megint óvatosan a
készüléket a fejemre. – Készen vagyunk, August. Milyen?

– Irtó kényelmetlen!
– Hamar hozzá fogsz szokni.
Belenéztem a tükörbe. Könnyek gyűltek a szemembe. Semmi mást nem láttam,
csak ezt a két hatalmas izét, ami antenna módjára állt ki a fejemből.
– Tényleg hordanom kell, anya? – kérdeztem a sírást visszatartva. – Utálom.
Nem is segít!
– Adj neki egy percet, kishaver! Még be sem kapcsoltam. Várd meg, amíg hallod
a különbséget. Le sem akarod majd venni, hidd el...
– Dehogynem!
Aztán bekapcsolta.

Világosan hallani

Hogyan is önthetném szavakba, amit a hallókészülék bekapcsolásakor
hallottam? Vagy éppen azt, amit nem hallottam? Nagyon nehéz megfogalmazni.
Hirtelen már nem tombolt az óceán zaja a fejemben. Eltűnt. Úgy kezdtem hallani
a hangokat, mintha éles fények hatoltak volna az agyamba. Olyan volt, mint
amikor egy szobában kiég az egyik égő, s miután valaki végre kicseréli, rájössz,
milyen sötét volt addig. Fogalmam sincs, van-e olyan szó, ami a hallás
tekintetében a világosat jelenti, így kénytelen voltam azt mondani: a fülem
világosan hall végre.

– Hogy hangzik, Auggie? – kérdezte az orvos. – Jól hallasz engem, kisöreg?
Mosolyogva ránéztem, de nem szóltam semmi.
– Kicsim, változott valami? – érdeklődött anya.
– Nem kell kiabálnod, anya! – bólintottam vidáman.
– Jobban hallasz? – faggatott a doki.
– Már nincs az a zajt. Olyan csend van a fülemben...
– A fehér zaj eltűnt – magyarázta az orvos, és rám kacsintott. – Mondtam, hogy
tetszeni fog a dolog, August! – igazgatta tovább a gépet a bal fülemnél.
– Nagyon más érzés, drágám? – kíváncsiskodott anya.
– Aha – bólintottam. – Olyan... könnyebb.
– Azért, mert most már bionikus hallásod van, kishaver – matatott a doki a jobb
oldalon. – Most nyomd meg itt! – tette a kezem a gép mögé. – Érzed? Ez a
hangerőszabályzó. Meg kell találnod a számodra ideális beállítást. Azt is
megoldjuk mindjárt. Nos, mit gondolsz? – nyúlt egy kis tükör után, és a nagyobb
elé állított, hogy lássam, milyen a készülék hátulról. A fejpánt eltakarta a hajam
nagy részét. Csak a csövek látszottak ki.
– Megbékéltél az új bionikus Lobot hallókészülékeddel? – nézett rám az orvos.
– Igen. Köszönöm szépen!
– Hálásan köszönjük, dr. James! – ismételte anya.
Amikor először mentem így suliba, azt hittem, a többiek nagy ügyet csinálnak
majd belőle. De senki sem tette. Summer örült neki, hogy jobban hallok, Jack
szerint pedig FBI-ügynöknek nézek ki vele. Ennyi. Mr. Browne kérdezősködött
róla angol után, de nem úgy, hogy mégis mi az ördög van a fejemen. Csak
megjegyezte, hogy bátran szóljak, ha valamit nem hallottam, és szívesen
megismétli.
Utólag már nem tudom, miért idegeskedtem ennyit miatta. Vicces, hogy olykor
olyan dolog miatt aggódunk egy csomót, amiről végül kiderül, hogy igazából
semmiség.

Via titka

A tavaszi szünet után néhány nappal anya rájött, hogy Via nem szólt neki a
színházi előadásról, amit a következő héten mutatnak be a sulijában. Nagyon pipa
volt. Ennyire nem szokott mérges lenni (bár apa talán máshogy gondolja), de most
tényleg az volt Viára. Óriási veszekedés tört ki. Via szobájában kiabáltak
egymással. A bionikus Lobot-füleim hallották, hogy anya ezt mondja:

– Mi van veled mostanság, Via? Érzékeny, makacs és titokzatos lettél.
– Mi a baj azzal, hogy nem szóltam nektek egy hülye színdarabról? – visította a
tesóm. – Még csak meg sem szólalok benne!
– De a barátod igen! Nem akartad, hogy lássuk?
– Nem! Képzeld el, hogy nem!
– Ne ordíts!
– Te ordítottál előbb! Hagyj már békén, oké? Egész életemben olyan profin
békén hagytál! Miért pont gimis koromban kezdett érdekelni, hogy mi van velem?
Nem hallottam anya válaszát, mert nagy csend lett. Még a bionikus Lobot fülem
sem fogta a jelet.

A barlangom

Vacsorakor úgy tűnt, kibékültek. Apa sokáig dolgozott. Daisy aludt. Aznap sokat
hányt, úgyhogy anya kért egy időpontot reggelre az állatorvostól.

Hárman ültünk az asztalhoz, és senki sem szólalt meg.
– Akkor megnézzük Justint abban a darabban?
Via válasz helyett a tányérját nézte.
– Tudod, Auggie... – kezdte anya csendesen. – Nem is figyeltem, milyen
előadásról van szó, és rájöttem, hogy a te korosztályodnak elég unalmas lenne.
– Szóval nem vagyok meghíva? – meredtem Viára.
– Nem mondtam ilyet. Csak szerintem nem tetszene neked – magyarázta anya.
– Szétunnád magad – tette hozzá Via olyan hangon, mintha vádolna valamivel.
– Ti mentek apával?
– Apa megy, én itthon maradok veled.
– Mi van? – rikkantotta Via. – Szuper, akkor most megbüntetsz, amiért nem
voltam őszinte veled?
– Te nem akartad, hogy menjünk. Emlékszel? – sóhajtott anya.
– De most, hogy már tudod, persze azt akarom, hogy gyere!
– Valamennyiünk érzéseit figyelembe kell vennem, Via.
– Miről beszéltek? – kiáltottam fel.
– Semmiről! – vágták rá egyszerre.
– Via iskolájával kapcsolatos a téma, nem veled – nyugtatott anya.
– Hazudsz! – sziszegtem.
– Tessék? – döbbent meg anya. Még Via is meglepettnek tűnt.
– Azt mondtam, hazudsz! – ordítottam teli torokból. – Te is hazudsz! – fordultam
Via felé felpattanva. – Mindketten hazudtok! Úgy hazudtok a képembe, mintha
hülyének néznétek!
– Ülj le, Auggie! – ragadta meg a karomat anya.
Elrántottam, éls Viára mutattam.
– Azt hiszed, nem tudom, mi folyik itt? – kiabáltam. – Nem akarod, hogy az
újdonsült szupermenő gimis barátaid megtudják, hogy az öcséd egy nyomorék!
– Auggie! Ez nem igaz! – sikított anya.
– Hagyd abba a mellébeszélést, anya! – üvöltöttem. – Ne kezelj úgy, mint egy
csecsemőt! Nem vagyok szellemi fogyatékos! Tudom, mi ez az egész!
Végigrohantam a folyosón, és úgy becsaptam magam mögött a szobám ajtaját,
hogy hallottam a félfa melletti apró faldarabok leomlását. Aztán bebújtam az
ágyba, s a fejemre húztam a takarót. A párnákat a gusztustalan képemre
halmoztam, a plüssállatokat pedig a tetejükre, mintha egy kis barlangot
formálnék magamnak. Ha megtehetném, hogy párnával az arcomon járjak-keljek
mindenhová, meg is tenném.
Nem tudom, mitől akadtam ki ennyire. A vacsora elején még egyáltalán nem
voltam ideges. Még csak szomorú sem. Egyszer csak kirobbant belőlem. Tudtam,
hogy Via nem akar meghívni a hülye előadására. És azt is tudtam, miért.
Azt hittem, anya azonnal utánam jön a szobámba. Nem így történt. Azt akartam,

hogy a párnákból és plüssállatokból emelt barlangomban találjon, ezért még
vártam rá egy kicsit. De még tíz perc múlva sem jött. Eléggé meglepődtem. Mindig
utánam jön, amikor mérgesen bezárkózom a szobámba.

Elképzeltem, hogy Viával rólam beszélgetnek a konyhában. Szerintem Via
nagyon-nagyon-nagyon rosszul érezhette magát. Anyának is bűntudata lehetett.
Úgy gondoltam, apa is mérges lesz, amikor megtudja ezt az egészet.

Csináltam egy kis lyukat a párna– és plüssállathalom közepén, hogy lássam az
órámat. Fél óra telt el, de anya még mindig nem jött. Próbáltam a többi szobából
beszűrődő hangra figyelni. Még mindig vacsoráznak? Mi történik?

Aztán kinyílt az ajtó. Via volt az. Nem lépett az ágyamhoz, és nem voltak olyan
puhák a léptei, mint vártam. Egyszerűen bevágtatott.