R. J. Palacio - Csodácska -Az igazi csoda

Mindenki foglalja el a helyét!

Jackkel egy csapat hatodikos nyomában ballagtunk be az épületbe, s
követtük őket az előadóterembe.

Mrs. G a bejáratnál fogadott minket, ahol programfüzeteket osztogatott, és
mindenkit útba igazított.

– Ötödikesek végig a széksorok között, aztán balra! – mutatott abba az irányba.
– Hatodikosok jobbra! Gyertek, gyertek, mindenki befelé! Jó reggelt! Mindenki
fáradjon a helyére! Ötödikesek balra, hatodik évfolyam jobbra!

Az előadóterem óriási volt. Hatalmas, ragyogó csillárok. Mélyvörös, bársonnyal
bevont falak. Párnázott székek végeláthatatlan sora egészen a tágas színpadig.
Legelöl négy, összecsukható székekből álló sor állt. Ott várakozott Ms. Rubin, és
rögtön intett nekünk, amikor beléptünk.

– Oké, srácok, foglaljátok el a helyeteket! Csüccs ide! – mutatott a székekre. – Ne
feledjétek, ábécérendben ültök. Gyerünk, mindenki! Foglaljatok helyet!

Egyelőre nem valami sokan érkeztek meg. És akik igen, azok sem nagyon
fogadtak szót. Jackkel például az összetekert programfüzetünkkel kardoztunk.

– Helló, fiúk!
Summer sétált felénk. Halvány rózsaszín ruhát viselt, és szerintem egy kicsit ki
is volt sminkelve.
– Azta, Summer, nagyon jól nézel ki! – mondtam neki, mert tényleg.
– Igen? Köszönöm! Te is, Auggie.
– Aha, rendben vagy, Summer – állapította meg Jack tárgyilagosan. Akkor
vettem észre először, hogy tetszik neki a lány.
– Ez annyira izgi, nem? – örvendezett Summer.
– Ja, eléggé – bólintottam.
– Fú, ember, nézd a műsort! – vakarta a fejét Jack. – Itt töltjük az egész rohadt
napot!
Ránéztem a füzetkére.

Főigazgatói megnyitó
Dr. Harold Jansen

Iskolaigazgatói beszéd
Mr. Lawrence Popsin

Light and Day
Előadja a felső tagozat kórusa

Beszéd az ötödik évfolyam nevében
Ximena Chin

Pachelbel: D-dúr kánon

Előadja a felső tagozat kamarazenekara

Beszéd a hatodik évfolyam nevében
Mark Antoniak

Under Pressure
Előadja a felső tagozat kórusa

Igazgatóhelyettesi beszéd
Ms.Jennifer Rubin

Díjak átadása (lásd túlodal)

Névsorolvasás

– Miből gondolod? – kérdeztem.
– Mert Mr. Jansen beszédének sose lesz vége. Még Popsinnél is rosszabb! –
sopánkodott Jack.
– Anya azt mondta, hogy szó szerint elaludt a beszéde alatt – tette hozzá
Summer.
– Mi az, hogy díjak átadása? – tudakoltam.
– Hát akkor adják oda az érmeket a legnagyobb strébereknek – válaszolta Jack.
– Ami azt jelenti, hogy Charlotte és Ximena visz mindent, amit csak az ötödikesek
kaphatnak. Éppúgy, mint negyedikben meg harmadikban.
– Másodikban nem? – nevettem.
– Másodikban nem osztogatnak ilyen díjakat – vont vállat Jack.
– Talán idén éppen te nyersz – ékelődtem.
– Persze, ha a legtöbb hármasért is jár valami – kuncogott Jack.
– Mindenki foglalja el a helyét! – harsogta most még hangosabban Ms. Rubin,
mintha megunta volna, hogy senki sem figyel rá. – Sok dolgunk van ma, úgyhogy
foglaljatok helyet! Ne feledjétek, hogy ábécérendben ültök. A-tól G-ig első sor, H-
tól N-ig második sor, O-tól Q-ig harmadik sor, R-től Z-ig utolsó sor. Gyerünk,
emberek!
– Le kéne ülnünk – állapította meg Summer az elülső széksorok felé haladva.
– Ezután muszáj átjönnötök hozzánk, skacok, oké? – kiáltottam rá.
– Tuti fix! – bólintott, Ximena mellé huppanva.
– Mióta néz ki Summer ilyen jól? – súgta a fülembe Jack.
– Kussolj, haver! – röhögtem a harmadik sor felé tartva vele.
– De tényleg, mikor lett belőle bombázó? – suttogta, mellém telepedve.
– Mr. Will! – ordította Ms. Rubin. – Legjobb tudomásom szerint a W betű az R és
a Z között van, nemde?
Jack bambán meredt rá.
– Öregem, rossz sorban ülsz! – segítettem a felismerésben.
– Tényleg? – csodálkozott olyan arckifejezéssel, amin teljes zavarodottság és

olyan érzés tükröződött, mintha éppen most viccelt volna meg valakit.
Hangosan felnevettem.

Egyszerű dolog

Kábé egy óra múlva mindannyian a hatalmas előadóteremben ültünk arra
várva, hogy Mr. Popsin megtartsa az iskolaigazgatói beszédet. A terem sokkal
nagyobb volt, mint vártam – még a Via iskolájában lévőnél is méretesebb.
Körbenéztem, és vagy egymillióan ültünk a közönség soraiban. Jó, nem pont
annyian, de tényleg sokan.

– Köszönöm a kedves szavait, Jansen főigazgató úr – mondta a színpadon lévő
emelvényen állva egy mikrofonba Mr. Popsin. – Köszöntőm tanár kollégáimat és a
tantestület tagjait. Köszöntőm a szülőket, a nagyszülőket, a barátokat és kedves
vendégeinket, s elsősorban az ötödikes és hatodikos diákjaimat. Köszöntök
mindenkit a Beecher Prep iskola felső tagozatos tanévzáró ünnepségén!!!

Tapsvihar.
– Minden évben... – folytatta Mr. Popsin a jegyzeteibe mélyedve, az orrán
mélyre csúszott szemüveggel – ...két köszöntőt kell mondanom. Egyet ma az
ötödikesek és hatodikosok bizonyítványosztásakor, egyet pedig holnap, a
hetedikesek és nyolcadikosok ceremóniáján. És minden évben azon
morfondírozom, hogy leegyszerűsítem a munkát, legyen csak egy beszéd, ami
megfelel mindkét alkalomra! Nem tűnik túl nehéz feladatnak, igaz? Mégis minden
évben két különböző beszéddel zárul a fejtörés, nem számít, mit eszelek ki előre.
Idén végre rájöttem, miért van ez. Talán azt hiszitek, hogy csupán azért, mert
holnap egy kicsit nagyobbakhoz fogok szólni, akik már túl vannak a felső
tagozatos éveik nagy részén, vagy éppen már az összesen. Míg itt vagytok ti,

akikre még sok tapasztalás vár. Nem, szerintem ez: nem a jelenlegi életkorotok
miatt van így, hanem sokkal inkább a most megélt pillanatok miatt. És ezek, bár
már húsz éve vagyok j diákok között, mindig megrendítenek. Srácok,
fordulóponthoz érkeztetek. A gyerekkor és az utána következő események
küszöbén álltok. Folytonos változásban vagytok.

– Azért gyűltünk itt össze – folytatta Mr. Popsin immár levett szemüveggel,
amivel körbemutogatott a teremben –, a családtagjaitokkal, a barátaitokkal és a
tanáraitokkal, hogy ne csak az elmúlt év eredményeit ünnepeljük meg, kedves
Beecher-diákok, hanem az előttetek álló végtelen lehetőségeket is.

– Amikor a mögöttünk álló évről van szó, szeretném, ha mindannyian
megnéznétek, hol tartotok most, és honnan indultatok. Egy kicsit magasabbak, egy
kicsit erősebbek, és egy kicsit okosabbak is lettetek. Legalábbis remélem...

Itt néhányan kuncogtak a közönség soraiban.
– De a növekedésetek mércéjét nem holmi centiméterek vagy tornapályán
lefutott körök adják, sőt még csak nem is a tanulmányi átlag – bár kétségtelenül
ezek is fontosak. A leglényegesebb azonban, hogy idén mihez kezdtetek az
időtökkel, hogyan töltöttétek a napjaitokat, és kikkel barátkoztatok. Az én
szememben ez a siker első számú mércéje.
– Van egy fantasztikus sor J. M. Barrie egyik könyvében – nem, nem a Pán
Péterben, és nem kell tapsolnotok, ha hisztek a tündérekben.
Itt megint mindenki nevetett.

– Hanem egy másik J. M. Barrie-kötetben, aminek a címe A kis fehér madár. Azt
írja, hogy... – elkezdett egy kis könyvben lapozgatni az emelvényen, amíg meg
nem találta, amit keresett, majd felvette az olvasószemüvegét. – Hozhatnánk egy
új szabályt az élethez... legyünk mindig kegyesebbek egy kicsit a feltétlenül
szükségesnél?

ükkor felpillantott a közönségre.
– Legyünk mindig kegyesebbek egy kicsit a feltétlenül szükségesnél – ismételte.
– Milyen lenyűgöző mondat, igaz? Kegyesebbek a feltétlenül szükségesnél. Mert
nem elég nagylelkűnek lenni. Kegyesebbnek kell lenni, mint amennyire muszáj.
Azért szeretem ezt az idézetet, mert arra emlékeztet, hogy mi, emberi lények
nemcsak a kegyesség erényét hordozzuk magunkban, hanem a kegyességhez
vezető döntésre való képességet is. És az mit jelent? Miben mérik? Nem lehet
hozzá mérőszalagot használni. Úgy, mint ahogy az i mént fogalmaztam: nem az a
lényeg, hogy hány centit nőttetek ebben a tanévben. Amiről szó van, nem
megszámlálható, ugye? Honnan tudhatjuk, hogy kegyesek voltunk-e? Egyáltalán
mit jelent kegyesnek lenni?
Megint letette az olvasószemüvegét, s egy másik kis könyvben kezdett
keresgélni.
– Egy másik gondolatot is meg szeretnék osztani veletek, ami egy másik
könyvből származik. Ha van türelmetek kivárni... Á, meg is van! Christopher
Nolan Az óra szeme előtt című kötetben a főhős fiatalembernek rendkívüli
nehézségekkel kell szembenéznie. Ez az a rész, amikor valaki a segítségére siet:
egy fiú az osztályból. Látszólag ez egy aprócska gesztus. De ennek a Joseph nevű
srácnak... Nos, ha megengeditek...
Megköszörülte a torkát, és felolvasásba kezdett.
– Ez azon pillanatok egyike volt, amikor Joseph látta Istent emberi formában
megtestesülni. Magával ragadta kegyelme ragyogása, perzselte odaadása tüze,
meghatotta a gondoskodása, kétségtelenül dédelgette a pillantása.
Szünetet tartott, míg újból levette a szemüvegét.
– Magával ragadta kegyelme ragyogása – ismételte mosolyogva. – Milyen
egyszerű dolog a kegy. Milyen egyszerű! Egy kedves, bátorító szó a megfelelő
percben. Egy baráti cselekedet. Egy múló mosoly.
Becsukta a könyvet, letette, s előrehajolt a pódiumon.
– Gyerekek, amit ma a tudtotokra szerettem volna adni, az annak az egyszerű
dolognak a megértése, amit úgy hívunk, kegy. Ez minden, amit erre az alkalomra
szántam. Tudom, hogy hírhedt vagyok a... khm... szószátyárságomról.
Megint mindenki nevetett. Mr. Popsin biztos tudta, hogy a hosszú beszédeiről
ismert.
– De azt akarom, kedves nebulóim, hogy a felső tagozatot abban a biztos
tudatban zárjátok majd, hogy a jövőtök csakis a ti kezetekben van, és minden
lehetséges. Ha minden egyes ember ebben a teremben szabályként tekintene arra,
hogy a feltétlenül szükségesnél egy kicsit kegyesebben viselkedjen, valaki, valahol,
valamikor majd Isten arcát fedezi fel mindegyikőtökben.
Elhallgatva vállat vont.

– Vagy bármilyen egyetemes jóság politikailag korrekt spirituális megjelenését,
amiben hisztek – tette hozzá gyorsan mosolyogva, amiért megint nevetés és taps
volt a jutalma. Főleg a terem hátsó feléből, ahol a szülők voltak.

Díjak

Tetszett Mr. Popsin beszéde, de be kell vallanom: a többiek mondanivalója alatt
egy kicsit elkalandoztam.

Akkor zökkentem vissza, amikor Ms. Rubin elkezdte felolvasni az
emlékérmesek nevét, mert a sajátunk hallatán fel kellett állnunk. Úgyhogy
vártam, hogy az ábécé szerint elhangozzon az enyém. Reid Kingsley. Maya
Markowitz. August Pullman. Felálltam. Aztán befejezte a nevek felolvasását, és
megkért minket, hogy a közönség felé fordulva hajoljunk meg. Mindenki tapsolt
nekünk.

Sejtelmem sem volt róla, hogy abban az óriási tömegben merre ülnek a szüleim.
Csak a vakuk kereszttüzével szembesültem, és gyerekeiknek integető anyukákkal
meg apukákkal. Elképzeltem, hogy anya is integet nekem valahol – még akkor is,
ha nem látom.

Aztán Mr. Popsin visszatért a színpadra, hogy átadja a kitűnő tanulmányi
eredményért járó kitüntetéseket. Jacknek igaza volt: Ximena Chin kapta az ötödik
évfolyam legjobbjának járó aranymedált. Charlotte meg az ezüstöt. Charlotte egy
aranyat is kapott az ének miatt. Amosé lett a legjobb sportolónak járó díj, aminek
nagyon örültem, mert a táborban történtek óta az egyik legjobb barátomnak
tartottam őt. De nagyon-nagyon boldog voltam, amikor Mr. Popsin Summert
szólította a legjobb íráskészségű diáknak járó aranyéremért. Láttam, hogy a szája
elé kapja a kezét a neve hallatán, és amikor felment a színpadra, teli torokból
kiabáltam, hogy éljen, Summer! – bár nem hiszem, hogy hallotta.

Miután a legutolsó név is elhangzott, az összes díjnyertes felsorakozott egymás
mellett a színpadon, és az igazgató így szólt a közönséghez:

– Hölgyeim és uraim, hatalmas megtiszteltetés számomra, hogy bemutathatom
önöknek a Beecher Prep iskola legeredményesebb tanulóit. Mindannyiuknak
gratulálok!

Tapsoltam, amikor az odafent állók meghajoltak. Nagyon örültem Summernek.
– A mai nap utolsó díja – szólalt meg Mr. Popsin, miután a színpadon lévők
visszaültek a helyükre – a Henry Ward Beecher-medál, amely mindig olyan
tanulót illet, aki emlékezetes példával szolgál társai számára a tanév során.
Általában ezzel szoktuk kifejezni az önkéntes tevékenység vagy az iskola iránti
szolgálat iránti elismerésünket.
Azonnal eszembe jutott, hogy biztos Charlotte fogja kapni ezt a medált, mert ő
szervezte az idei kabátgyűjtő akciót a szegények megsegítésére, szóval egy kicsit
elkalandoztam megint. Az órámra néztem: 10:56. Kezdtem megéhezni, már
vártam az ebédet.
– Henry Ward Beecher az a tizenkilencedik századi emberjogi aktivista volt, aki
keményen küzdött a rabszolgaság eltörléséért, és aki iskolánk névadója –
magyarázta Mr. Popsin, amikor megint kezdtem rá figyelni.
– Miközben az életéről olvasgattam, e díj átadására készülve, ráakadtam egy
általa írt szövegrészletre, ami tökéletesen passzol a korábban felvetett témáimhoz.
Azokhoz a témákhoz, amelyek egész évben foglalkoztattak. Nemcsak a kegyesség

természetéhez, hanem az emberek kegyességének a természetéhez. Az emberi
barátság erejéhez. Az emberi jellem próbatételéhez. Az emberi bátorsághoz...

Ekkor nagyon furcsa dolog történt: Mr. Popsin hangja megbicsaklott, mintha
valami a torkán akadt volna. Köhintett egyet, és ivott egy nagy korty vizet. Most
már tényleg felfigyeltem a szavaira.

– Az emberi bátorsághoz – bólintott mosolyogva. Felemelte a jobb kezét, mintha
visszaszámlálást indítana. – Bátorság. Kegy. Barátság. Jellem. Ezek az erények
varázsolnak bennünket emberi lénnyé, s emelnek olykor nagyszerűvé. A Henry
Ward Beecher-medál pontosan erről szól: a nagyszerűség felismeréséről.

– De hogyan ismerhetjük fel a nagyszerűséget? Miben mérhetjük? Ehhez sem
hívhatjuk segítségül a mérőszalagot. Egyáltalán hogyan határozzuk meg? Nos,
Beecher megválaszolja ezt a kérdést.

Megint felvette a szemüvegét, belelapozott egy könyvbe, amiből olvasni kezdett.

– A nagyszerűség – kezdte – nemcsak az erőben rejlik, hanem az erő helyénvaló
használatában is... Az a legnagyszerűbb, akinek az ereje a legtöbb szívet
megmozgatja.

És hirtelen megint elakadt a szava. Két mutatóujját az ajkára tette, mielőtt
tovább olvasott volna.

– Az a legnagyszerűbb – folytatta –, aki a legtöbb ember szívére képes hatni a
saját szívét latba vetve. Most pedig további szószaporítás nélkül szeretném átadni
a Henry Ward Beecher-medált annak a diáknak, akinek csöndes ereje a
legtöbbünk szívét megmozgatta. Lennél szíves idefáradni a színpadra, hogy
átvedd tőlem, August Pullman?

Lebegés

Az emberek tapsolni kezdtek, mielőtt felfogtam volna Mr. Popsin szavait.
Hallottam, hogy Maya, aki mellettem ült, boldogan felsikkantott, Miles pedig
megveregette a hátam a másik oldalról.

– Állj fel, gyerünk! – biztattak a többiek körülöttem, s éreztem, hogy sok-sok kéz
felhúz a székből, a sor széle felé kalauzol, veregeti a vállam és a tenyerembe csap.

– Ügyes vagy, Auggie! Nem semmi! – hajtogatták, sőt, még a nevemet is
kántálták. – Aug-gie! Aug-gie! Aug-gie!

Hátrapillantva láttam, hogy Jack vezényli a ritmust az öklét magasban tartva,
miközben mosolyogva int, hogy haladjak. Amos pedig tölcsért formált a kezéből,
úgy kiabálta, hogyjuhú, kishaver!

Aztán láttam Summert is mosolyogni, amikor elsétáltam az ő széksora előtt.
Amikor észrevette, hogy ránézek, alig észrevehetően feltartotta a hüvelykujját, és
azt tátogta: zsiráfság! Nevetve megráztam a fejem, mintha képtelen lennék elhinni
ezt az egészet. Tényleg nem tudtam elhinni.

Azt hiszem, mosolyogtam. Lehet, hogy csodálkozva bámultam körbe, nem
tudom. Amint a színpadhoz ballagtam, elmosódva érzékeltem a felém forduló,
boldog arcokat, az értem tapsoló tenyereket. Hallottam, hogy az emberek
különböző dolgokat rikkantanak nekem. Megérdemled, Auggie! Szép volt, Auggie!
Láttam a sorok szélén ülő tanáraimat, Mr. Browne-t, Ms. Petosát, Mr. Roche-t, Mrs.
Atanabit és Molly nővért meg a többieket: mindannyian huhogva és füttyögve
örvendeztek.

Olyan volt, mintha lebegnék. Annyira furcsa. Mintha a nap teljes erőből az
arcomba sütött volna, és fújt volna a szél. A színpad felé közeledve észrevettem,
hogy Ms. Rubin az első sorban integet nekem, mellette pedig Mrs. G hisztérikusan,
de boldogan zokog, és egyszerre mosolyog meg tapsol. A legfantasztikusabb dolog
akkor történt, amikor elindultam a színpadra vezető lépcsőn: mindenki felállt.
Nemcsak az első sorban lévők, hanem az egész közönség talpra szökkent.
Kurjongattak, huhogtak és tapsoltak, mint az őrültek. Állva ünnepeltek. Engem.

Átsétáltam a színpadon egyenesen Mr. Popsinhez, aki két tenyerébe fogta a
kezem, úgy rázta meg. Szép volt, Auggie! – súgta a fülembe. Aztán egy
aranymedált tartó szalagot emelt át a fejemen, éppúgy, mint az olimpián, és a
közönség felé fordított. Úgy éreztem magam, mintha egy rólam szóló filmet
néznék. Szinte, mintha másvalaki lennék. Olyan volt, mint az az utolsó jelenet a
Csillagok háborúja negyedik részéből, az Új reményből, amikor Luké Skywalkert,
Han Solót és Csubakkát megtapsolják a Halálcsillag megsemmisítéséért. Szinte
hallottam a főcímdalt a fejemben, ahogy ott álltam.

Igazából azt sem tudom, miért kaptam ezt a medált.
Nem, ez nem igaz. Pontosan tudom.
Ez olyan, mint amikor meglátsz egy tolószékben ülő vagy beszélni nem tudó
embert, és el sem bírod képzelni, milyen lehet neki. Hát másoknak én vagyok az
az ember. Talán mindenkinek én vagyok az ebben az előadóteremben.
A saját magam számára csak én vagyok. Egy átlagos srác.

De figyu, ha díjazni akarnak azért, mert én vagyok én, hát részemről oké.
Elfogadom. Nem semmisítettem meg a Halálcsillagot vagy ilyesmi, de átvészeltem
az ötödik osztályt. Ami nem könnyű – még valaki másnak a bőrében sem.

Képek

Utána volt egy fogadás az ötödikesek és a hatodikosok számára egy nagy fehér
sátorban, a suli mögött. Mindenki megtalálta a szüleit, én pedig egyáltalán nem
bántam, amikor anya meg apa összevissza ölelgetett, vagy amikor Via körém
fonta a karját, és vagy hússzor jobbra-balra ringatott. Utána nagyi és nagyapa ölelt
meg, majd Kate néni, Po bácsi és Ben bácsi következett – mindenki könnyes arccal
és csillogó szemmel. De Miranda volt a legviccesebb: mindenkinél jobban bőgve
úgy szorított magához, hogy Viának szó szerint le kellett hámoznia őt rólam, amin
mindketten jót nevettek.

Mindenki fényképezett meg a videokamerájával matatott, s apa odahívta
hozzám Jacket és Summert egy csoportképre. Egymás vállára tettük a kezünket, és
amióta az eszemet tudom, most először nem foglalkoztatott az arcom. Nagy,
kövér, boldog mosolyt villantottam az összes rám szegeződő masinára. Villanás,
villanás, kattanás, kattanás; mosoly a másik irányba, amikor Jack szülein és
Summer mamáján volt a kattintgatás sora. Aztán Reid és Maya is odajött. Villanás,
villanás, kattanás, kattanás. Aztán Charlotte is megérkezett, és azt kérdezte, hogy
lehet-e velünk egy közös képe, mi pedig rávágtuk, hogy hogyne, persze! Aztán
Charlotte szülei fotózták a kis csapatunkat a többi szülővel együtt.

Utána az a kép tudatosult bennem, hogy a két Max odajön hozzánk, meg Henry,
Miles és Savanna is. Majd Amos és Ximena. Ott álltunk szorosan egymáshoz bújva,
amint a szülők a vakuk kereszttüzébe állítottak minket. Mint valami sztárokat a
vörös szőnyegen. Lucas. Isaiah. Nino. Pablo. Tristan. Ellie. Elvesztettem a fonalat,
ki mindenki gyűlt oda. Gyakorlatilag valamennyien. Csak azt tudtam biztoson,
hogy mindannyian nevetgélünk, szorosan egymáshoz préselődünk, és senkit sem
zavar, amikor pont az én arcom mellett van a sajátja. Sőt, nem szeretnék
dicsekedni, de úgy tűnt, mintha mindenki a közelembe akarna férkőzni.

Séta hazafelé

A fogadás után hozzánk indultunk fagyizni és sütizni. Jött Jack a szüleivel meg a
kistesójával, Jamie-vel, Summer az anyukájával, Po bácsi Kate nénivel, Ben bácsi
nagyival és nagyapával, Justin Viával és Mirandával, anya meg apával.

Pont olyan júniusi nap volt, amikor az ég tökéletesen kék, a nap pedig
gyönyörűen süt, de nem olyan forrón, hogy csak a strandon lehessen kibírni.
Egyszerűen tökéletes. Mindenki boldog volt. Még mindig úgy éreztem, mintha
lebegnék, a Csillagok háborúja hősi dalával a fejemben.

Summer és Jack oldalán sétáltam, akikkel nem bírtuk abbahagyni a kacagást.
Mindenen nevetnünk kellett. Nagyon vihogós kedvünkben voltunk. Akkor is
felröhögtünk, ha valaki csak ránk nézett.

Hallottam apa hangját, aki az Amesfort sugárúton előttünk haladva
mindenkinek vicces történeteket mesélt. A felnőttek is mind nevettek. Nemhiába
mondta anya, hogy apának humoristának kéne mennie.

Észrevettem, hogy anya nem a többi felnőttel sétál, úgyhogy a hátam mögé
pillantottam. Egy kicsit lemaradva mosolygott magában, mintha valami kellemes
dolgon törné a fejét. Vidámnak tűnt.

Tettem néhány lépést hátrafelé, és menet közben megleptem egy öleléssel.
Körém fonta a karját, és magához szorított.

– Köszönöm, hogy iskolába küldtél! – mondtam halkan.
Még szorosabban ölelve lehajolt, és puszit nyomott a fejem búbjára.
– Én köszönöm neked, Auggie! – válaszolta lágyan.
– Mit?
– Mindent, amit adsz nekünk. Hogy megérkeztél az életünkbe. Hogy önmagad
vagy.
Megint lehajolt, hogy belesuttogjon a fülembe.
– Tényleg egy csoda vagy, Auggie. Egy igazi csoda.

Melléklet

Mr. Browne ukázai

SZEPTEMBER
Ha döntened kell, hogy helyesen vagy kegyesen viselkedj,

mindig az utóbbit súgja a szíved.
(Dr. Wayne W. Dyer)

OKTÓBER
Cselekedetei emelnek szobrot az embernek.

(Ókori egyiptomi sírfelirat)

NOVEMBER
Ne barátkozz olyanokkal, akik méltatlanok rá!

(Konfúciusz)

DECEMBER
Bátraké a szerencse.

(Vergilius)

JANUÁR
Senki sem különálló sziget.

(John bonne)

FEBRUÁR
Jobb néhány kérdést tudni,

mint az összes választ.
(James Thurber)

MÁRCIUS
A jó szó semmibe sem kerül,

mégis megfizethetetlen.
(Blaise Pascal)

ÁPRILIS
Ami szép, az jó,
és aki jó, az hamarosan megszépül.

(Szapphó)

MÁJUS
Tégy meg minden jót, ami tőled telik,

Amilyen eszközzel csak tudod,
Amilyen módon csak tudod,
Ahol csak tudod,

Akivel csak tudod,
Ameddig csak tudod.

(John Wesley)

JÚNIUS
Csak sodródj a nappal, és érd el a sugarakat!

(The Polyphonic Spree: Light and Day)

Képeslapon érkezett ukázok
CHARLOTTE CODY UKÁZA

Nem elég barátságosnak lenni.
Barátnak kell lenni.

REID KINGSLEY UKÁZA
Mentsd meg az óceánokat, mentsd meg a világot!

(Én!)

TRISTAN FIEDLEHOLTZEN UKÁZA
Ha valami nagy dolgot akarsz elérni az életben, tenned kell érte.

Most csend legyen, mert mindjárt a lottószámok következnek!
(Homer Simpson)

SAVANNA WITTENBERG UKÁZA
A virágok nagyszerűek, de a szeretet még náluk is jobb.

(Justin Bieber)

HENRY JOPLIN UKÁZA
Ne barátkozz taplókkal!

(Henry Joplin)

MAYA MARKOWITZ UKÁZA
Csak szeretet kell.
(The Beatles)

AMOS CONTI UKÁZA
Ne erőlködj azon, hogy menő legyél!
Mindig meglátszik, és az nem menő.

(Amos Conti)

JULIAN ALBANS UKÁZA
Néha jó újrakezdeni.
(Julian Albans)

SUMMER DAWSON UKÁZA
Ha sikerül átvészelned a felső tagozatot anélkül,
hogy megbántanál bárkit is, az tényleg zsiráfság.

(Summer Dawson)

JACK WILL UKÁZA
Maradj nyugodt és ne add fel!
(valami közmondás a II. világháborúból)

AUGUST PULLMAN UKÁZA
Mindenki megérdemli,

hogy állva ünnepeljék legalább egyszer az életben,
mert mindannyian legyőzzük a világot.
(Auggie)

Köszönetnyilvánítás

Mérhetetlenül hálás vagyok fantasztikus ügynökömnek, Alyssa Eisner
Henkinnek, amiért a legelső vázlatoktól kezdve odavan ezért a kéziratért, s amiért
ilyen nélkülözhetetlen segítőtársa Jill Aramornak, R. J. Palaciónak, vagy akárhogy
is nevezem éppen magam. Köszönet Joan Slatterynek, akinek vidám lelkesedése a
Knopf Kiadóhoz hozott. És főleg neked köszönöm, Erin Clarké, szerkesztők
gyöngye, hogy kihoztad ebből a könyvből a lehető legjobbat, és olyan jól viselted
Auggie és társai gondját: tudom, hogy jó kezekben voltak nálad.

Köszönöm a csodálatos csapatnak, aki a Csodácskán dolgozott. Iris Broudy,
megtiszteltetés számomra, hogy az olvasószerkesztőmnek nevezhetlek. Kate
Gartner és Tad Carpenter, köszönöm nektek a briliáns borítót. Nancy Hinkel,
Judith Haut, John Adamo, Adrienné Waintraub, Tracy Lerner, Joan DeMayo, Chip
Gibson, Lisa McClatchy és főleg a tettestárs publicistám, Lauren Donovan: Oly
kegyesek és nagylelkűek voltatok hozzám, hogy nem győzöm megköszönni. (Hogy
egy másik Natalie Merchant-dalt idézzek.) A Csodácska-csapat Atlanti-óceánon túli
részének is köszönöm. Natalie Dohertyvel kezdve, aki elgurította a Csodácska-
labdát, Annié Eatonon, Larry Finlayn, Larry fián, Jane Lawsonon, Lauren
Bennetten, Mads Toyon, Philippa Dickinsonon át az összes egyesült királyságbeli
csapattagig:

teljesen briliáns volt veletek dolgozni. Jóval azelőtt, hogy megírtam volna ezt a
könyvet, volt szerencsém olvasószerkesztők, korrektorok, dizájnerek, produkciós
menedzserek, marketingasszisztensek, publicisták, illetve olyan férfiak és nők
közvetlen közelében húzni az igát, akik csöndesen munkálkodnak a könyvcsinálás
színfalai mögött – és tudom, hogy nem a pénzre hajtanak! Köszönöm az
értékesítőknek, a könyvvásárlóknak és az árusoknak, akik egy lehetetlen, de
gyönyörű iparágban tevékenykednek.

Köszönöm fantasztikus fiaimnak, Calebnek és Joseph-nek, hogy annyi örömet
okoznak nekem, hogy megértik: vannak időszakok, amikor Anyucinak írnia kell.
És amiért mindig a kegyeset választják. Ők az én csodáim.

És legfőképpen a fenomenális férjemnek, Russellnek köszönöm az inspiráló
megjegyzéseket, megérzéseket és a rendíthetetlen támogatást – nemcsak ennél a
munkánál, hanem az összesnél az évek során. Köszönöm neki, hogy ő az
előolvasóm, az első szerelmem, a mindenem. Ahogy Maria énekelte: Valamikor
fiatalon vagy gyerekfejjel, bizonyára valami jót tehettem. Másképp hogyan
tudnánk megmagyarázni a közösen épített életünket? Mindennap hálás vagyok
érte.

Végül, de nem utolsósorban szeretném megköszönni annak a kislánynak a
fagyizó előtt, és az összes többi Auggie-nak, akiknek a sorsa arra sarkallt, hogy ezt
a könyvet megírjam.