megcsináltam, amíg havat lapátoltál. Még egy tartalékot is vettem, hogy biztosak lehessünk az eredményben. Pozitív. Gyerekünk lesz, Smith! Magára húzott, és szorosan megölelt, miközben a hajamat simogatta. – Imádom Pamet és a gyerekeket, és tudtam, hogy izgatott leszek, ha egyszer nekem is lesz majd, de sohase gondoltam volna, hogy ilyen érzés lesz. Megtisztelve érzem magam, és csak… Az érzelmektől elfulladt a hangja, és a belőle kicsengő csodálattól csak még jobban sírtam. – Olyan boldoggá tettél! – mondta lágyan. – Végre úgy érzem, hogy teljes az életem. Mintha valami magamnál nagyobbnak lennék a része. – Megcsókolta a vállamat, aztán eleresztett. – A francba! Nem szorítottalak meg túl erősen? Nem akarom összenyomni a saját gyerekemet. Kuncogva visszahúztam magamra a két karját. – Azt már nem! Csak szoríts tovább! Biztos vagyok benne, hogy a baba is imádja. – Néha ébren fekszem éjszakánként, és nézem, ahogy alszol, és azon tűnődöm, vajon mi történt volna, ha nem jössz be a szállodai szobámba akkor éjjel. – Gyengéden megsimogatta az arcomat. – És ettől megfagyok legbelül. Mi lett volna, ha túl ostoba lettem volna ahhoz, hogy elmenjek hozzád, Evie? Talán soha nem találtunk volna rá erre. – Nos, azt hiszem, akkor kész szerencse, hogy az egyikünk szereti a kockázatot, nem igaz? – ugrattam. Kirobbant belőle a nevetés, és csiklandozni kezdett.
Immár hivatalos volt. A fenegyerek Evie Knie-vel sikeresen végrehajtotta minden idők egyik leglátványosabb, halált megvető mutatványát. A jutalma pedig? Egy életre szóló boldogság volt.
Jamie, bárcsak elmondtam volna neked, hogy élj minden pillanatnak! Bárcsak többször is ott lehettem volna melletted, hogy veled éljem át őket! A legcsodálatosabb azonban mégiscsak az volna, ha lenne akár csak egyetlen olyan pillanat is, amikor veled együtt kacaghatnék. Szárnyalj magasan, Jamison! Szeretettel: Cserfes Sasquatch
Prológus – Húzódjatok közelebb egymáshoz! – parancsolta a nővérem néhány méternyi távolságból. A szeméhez emelte azt az apró, eldobható fényképezőgépet, amit a nyolcadik születésnapomra kaptam. Nem éppen ilyesmire gondoltam, amikor egy kamerát kértem a szüleimtől. Ez azonban nem tartott vissza attól, hogy elkattintsak harmincöt „biztos, hogy szenzációs” képet a barátaimról, az iskolámról, a Herman nevű iguanánkról, sőt lesifotósként néhányszor még harmadik osztályos nagy szerelmemet, Brad Harrist is lekaptam. Mindig is imádtam a fényképezést, vagy legalábbis azt, amit az anyukám régi, harmincöt milliméteres kamerájával művelhettem. Mást nem is nagyon ismertem. A szüleimnek azért rimánkodtam, hogy vegyenek nekem is egy olyan digitális fényképezőgépet, mint amilyeneket az elektronikai szaküzletben láttam, ám erre a legcsekélyebb mértékben sem mutatkozott esély. „Őseim” kőkeményen régivágásúak voltak. Ha valami nem létezett az ő fiatalkorukban, akkor olyasmit mi sem kaphattunk. Figyelembe véve pedig azt, hogy a nagyszüleink még náluk is keményvonalasabbak voltak, ez azzal járt, hogy nem volt tévénk, számítógépünk vagy mobiltelefonunk. Eltekintve attól, hogy nem lovas bricskával
közlekedtünk, olyan közel álltunk az amisok életstílusához, amennyire az csak lehetséges New York egyik álmos elővárosában, Watersedge-ben. Apámnak volt egy péksége a Times Square környékén, ám úgy vélte, hogy a veszélyes nagyváros nem megfelelő hely a családja számára. Azt gondoltam, hogy amikor nagy ritkán elmentünk szombatonként a Central Parkba piknikezni, az ott látott többtucatnyi kisgyerek nem igazán értett volna egyet vele, ám a szüleink hajthatatlannak bizonyultak. Apukám most átölelte anyukámat, a másik kezével meg engem, és közelebb húzott minket magához. – Szerintem ennél jobban már nem is lehetne összebújni, kivéve, ha a Banks család egy ormótlan szörnyeteggé olvadna össze. Az égre emeltem a tekintetemet, amikor az apukám a kezével csapkodva vicsorogni kezdett. Imádtam, de néha nagyon bután tudott viselkedni. Anyukám kuncogása olyan lágyan csengett, mintha csak hópelyhek simították volna végig a bádogtetőt. – Csak nyomd meg a gombot, drágám! Egész biztosan remek képet készítesz. Kutyafülét lesz remek a kép! Ebből a szögből kizárt dolog. Engem valószínűleg le fog hagyni róla. Alighanem eleve ez volt a terve. Az idősebb leánytestvérek létezésének a célja kizárólag a húguk kínzása. Nem számít. Nem igazán érdekelt, hogy rajta leszek-e a képen vagy sem. Csakis azért egyeztem bele, hogy a bevásárlóközpont étteremrészlegének közepén ellőjük azt a hülye képet, mert így
a negatívot beadhattam volna előhívásra. A hagyományos fényképezés már haldoklott – nem csoda –, és Watersedge-ben a Sixty Minutes cég azon kevés helyek egyike volt, ahol még megvárhattad a beadott negatívod előhívását. Hidd el nekem, ha te is ismerted volna Brad Harrist, akkor megértetted volna, miért égek a vágytól, hogy kézbe vehessem a kész képeket. – Tessék, kérem, mosolyogni! – trillázta anyukám, mégpedig lenyűgözően mosolyogva. Annyira gyönyörű volt, hogy az emberek gyakran megtorpantak és megbámulták. Keira Banks cseppet sem volt kihívó, sem pedig hétköznapi módon vonzó. Sajátos, időtlen szépség áradt belőle. Szerencsére én és a nővérem is örököltük vörös haját és zöld szemét. Kisgyerekként utáltam zabolátlan, narancssárga, göndör tincseimet, ám anyu megígérte, hogy egy szép napon ugyanolyan ragyogó, borostyánszínű, fejedelmi hullámaim lesznek, mint neki. Nem igazán tudtam elhinni mindezt, ám ennek dacára is megpróbáltam reménykedni. Belefintorogtam a kamerába, és szerettem volna a hülye fotó elkattintása után elrohanni a Sixty Minutesbe. – Ez meg milyen mosoly? – kérdezte apu, és megcsiklandozott. – Tessék ennél lelkesebben nevetni, drágám! – Apu, hagyd abba! – méltatlankodtam. Ezek voltak az utolsó szavak, amiket az édesapámnak mondtam. Arccal zuhant a padlóra, és a tarkójában egy hatalmas lyuk éktelenkedett. A puskalövés dörejét csak ezután hallottuk meg. Elszabadult a káosz. A fehér csempével fedett folyosókon a
sikoltozás szimfóniája harsogott, és üvöltés vetett visszhangot a falakról. A dobokat egy fegyver dörgése helyettesítette. Az emberek futásnak eredtek. Mindenütt. Minden irányba. Szétszóródtak, és én csak a farmer meg a pamut elmosódott csíkjait láttam. Szerettem volna megmozdulni, talán a nyomukba szegődni, de a lelkem legmélyén valamilyen elemi ösztön rám üvöltött, hogy hasaljak le. Pánikba esve az anyukámra néztem. Ő majd tudni fogja, hogy mit tegyünk. Félméternyire állt mellettem, és a tekintetünk még kellő időben találkozott ahhoz, hogy meglássam, amint a becsapódástól megrándul a teste. Először az egyik, aztán a másik válla. Előremozdult a mellkasa, a feje pedig hátrabicsaklott a lövedék iszonyatos ereje miatt. Amikor összeesett, apám halott testére zuhant. – Mama! – sikoltottam, és odavetettem magam mellé. A puska tovább ropogott. A lövései egymásba olvadtak. Térdre rogyva megragadtam anyu kezét. – Mama, mama, mama! – kántáltam, és az arcomat elborították a forró könnyek. Anyám halvány rózsaszín pulóverén keresztül vér szivárgott elő, és amikor rám nézett, színtiszta borzalom ragyogott a szemében. Bár csak nyolcéves voltam, a pokol pedig golyózáport zúdított ránk, én mégis világosan megértettem, hogy mire gondolt az anyám. Tudta, hogy meg fog halni, de nem bírt rájönni arra, hogyan akadályozhatná meg, hogy velem is ez történjen. A puska váratlanul elhallgatott, és a csendes pillanatot kihasználva felemeltem a fejem, hogy megkeressem a nővérem.
Csakis a halál és a kétségbeesés látványa tárult elém. Az előbb még emberek nyüzsögtek az éttermi részlegben, ami most mészárszékké változott. Holttestek hevertek egymás mellett, a vérpatakokból tócsák alakultak ki, majd vöröslő tengerré olvadtak össze. A sikolyok helyét átvette a nyöszörgés, az üvöltözését a vinnyogás. A néhány túlélő az asztalok alatt rejtőzködött, vagy pontosan úgy bújtak oda megsebesült szeretteikhez, mint én. Csakhogy amikor visszafordultam az anyukám felé, ő már nem sebesült volt. Hanem halott. Vadul rázkódott a vállam, és néma zokogás robbant ki a torkomból. El kell futnom. El kell menekülnöm innen. Csakhogy lebénított a félelem és a tehetetlenség. A homlokomat ugyanazzal a mozdulattal szorítottam az anyáméhoz, ahogy ő tette oly sok alkalommal a múltban, így megnyugtatva egy-egy rossz álom után. Azt akartam, hogy – megüvegesedett szemű és mozdulatlan – anyám rendbe tegye a dolgokat. Hogy felüljön, és elmondja, hogy vége a bajnak. Arra volt szükségem, hogy az apám is feltámaszkodjon, és erős karjával átöleljen. Akkor senki nem bánthat. Olyan jó lett volna az is, ha felbukkan a nővérem, megfogja a kezemet, és ugratni kezd, amiért túlreagáltam ezt az egészet. Ez egyszerűen nem lehet igaz. Váratlanul felpattant egy férfi, és az üveg kijárati ajtó felé vetette magát. Egyetlen puskalövés dörrent, és a menekülő a padlóra zuhant.
A sikolyom egybeolvadt a háborús zónában rejtőzködő többi csapdába esett ember zihálásával és sírásával. Kétségbeesetten kerestem volna segítséget, és körülnéztem. Még több halott. Rengeteg vér. Iszonyú reménytelenség. Megpillantottam egy, az apámmal egykorú férfit. Háttal ült egy felborult asztal mögött, az arca eltorzult, a két kezével befogta a fülét, és előre-hátra hintázott a teste. Sűrű szakálla, tetoválásokkal borított izmos karja miatt azt gondoltam volna róla, hogy esetleg képes lenne megvédeni. Az arcára kiülő színtiszta pánik miatt azonban még nálam is kisebb gyereknek látszott. Majdnem elhánytam magam, amikor a következő puskalövést megint tompa csattanás követte. Tudtam már, hogy a kőre zuhanó testnek van ilyen hangja. Annyira boldog lettem volna, ha soha az életben nem kellett volna megismernem ezt a zajt. Mostantól viszont mindörökre ott lesz a fülemben. – Még valaki? Ki próbál meg kirohanni innen? – kérdezte egy mély, érdes férfihang. Nem tudtam, hogy hol áll, de hörögve beszívtam a levegőt, és lesimultam a földre, azt remélve, elkerüli a figyelmét, hogy még élek. Ezután hátborzongató csend telepedett ránk. A fülemben dübörgő vér hangján kívül csak a gyilkos cipőjének nyikorgását hallottam, valahányszor megfordult. Nem sietett, mintha csak alaposan szemügyre vette volna a pusztítást. Persze az is lehet, hogy az időt szándékosan húzva kereste a következő áldozatát. A hasam minden alkalommal görcsbe rándult, amikor a zaj
közelebb ért hozzám. Aztán viszont megremegtem a megkönnyebbüléstől, mert elhalványult a léptei zaja. Persze csak idő kérdése volt, hogy visszatérjen. A szüleim meghaltak, és talán a nővérem is. Én leszek a következő. Mozdulatlanná dermedve becsuktam a szemem, és életemben először imádkozni kezdtem. Mi nem jártunk templomba, és én hittant sem tanultam, de ha Isten létezik, akkor ebből a helyzetből egyedül ő menthet ki engem. Közben egész idő alatt az anyám kezét szorítottam. Anyu majd megvéd. Illetve küld valakit, aki képes lesz erre. – Ha azt mondom, hogy most, velem együtt arrébb kell kúsznod innen – szólalt meg egy suttogó hang. Felpattant a szemhéjam, és egy tizenéves fiút pillantottam meg magam előtt. A sötét hajú ismeretlen tizenöt vagy tizenhat éves lehetett. Még sosem láttam olyan kék szemet, mint ami most engem bámult. Ő is hason feküdt, egyik orcája hozzásimult a hideg csempéhez, oldalra fordult, piros baseballsapkája pedig eltakarta a feje nagy részét. El sem tudtam volna képzelni, hogy kerülhetett ide. Vadul megráztam a fejemet. A fiúnak tágra nyílt a szeme. – Figyelj rám, te kölyök, ez az alak fel s alá jár. Ebben a pillanatban ott van a fagyasztottjoghurt-árusnál. Amikor újra megy egy kört, nagyjából hatvan másodpercünk lesz arra, hogy bejussunk a Pizza Crustba. Ott van egy hátsó ajtó, amin át elmenekülhetünk. Viszont közben mellettem kell maradnod.
Nagyot pislogtam. Ki ez a fiú? Bár fiatal volt, de még így is idősebb nálam. Nem volt olyan nagydarab és izmos, mint a tetovált fickó, de elég magas ahhoz, hogy esetleg szembeszálljon a gyilkossal. – Hallottad, hogy mit mondtam? – kérdezte, amikor nem válaszoltam. – Ha azt mondom, hogy most, akkor meggörnyedve befutsz a Pizza Crustba, és eltűnsz a pult mögött. Rendben? – Le fog… Le fog lőni minket – dadogtam. – Ezért kell sietnünk. – Felemelte a fejét, és körbepillantott. – Basszus! Felmordult, az arcát újra nekiszorította a csempének, és becsukta a szemét. Egy jó darabig a hosszú, puha szempilláit bámultam, és nem tudtam eldönteni, hogy megbízhatok-e ebben a srácban. Ugyanolyan keveset tudtam róla, mint a gyilkosról. Csak hát nem volt itt más. A semminél még az is jobb, ha csak egy hórihorgas tizenéves fiú próbál segíteni. Továbbra is csukva maradt a szeme, alig észrevehetően lélegzett, és a teste se mozdult. Ekkor azonban váratlanul odanyúlt hozzám, és két ujjal bezárta a szememet. – Nem lesz semmi baj – suttogta olyan halkan, hogy ha nem tenyérnyi távolságra lettem volna tőle, akkor meg sem hallottam volna. Azóta, hogy váratlanul földre zuhant az apám, most először ragyogott fel bennem a remény szikrája, hogy esetleg mégis megúszhatom. A tenyeremet a hideg csempére szorítottam, és addig
nyújtózkodtam a kezemmel, míg meg nem találtam a fiú ujjainak a hegyét. A lépések zaja egyre közelebbről hallatszott, ám ez nem tartotta vissza a srácot attól, hogy a mutatóujját rátegye az enyémre. Ez az apró gesztus is elég volt ahhoz, hogy könnybe lábadjon a szemem. Ennél csodálatosabb dolgot nem is tehetett volna azzal a rémült kislánnyal, aki magát holtnak tettetve próbált elbújni egy őrült elől. Csupán egyetlen ujja ért hozzám, ám én most már nem voltam egyedül. Nem tudtam, hogy ki ez a fiú, vagy honnan került ide, ám a leghalványabb kétely nélkül is egyértelmű volt, hogy ha azt akarja, akkor vele fogok menni.
1. fejezet CAVEN Tizennégy évvel később… – Bárcsak tudnám, mit illik ilyenkor mondani! Na jó, igazából azt szeretném, hogy Ian mondjon valamit. Ő azonban valahogy mindig képes megtalálni a szobák legelrejtettebb zugait. – Cseppet sem véletlenül! – kiáltotta Ian, ami miatt mindenki felnevetett. – Azt hiszem, már csak az maradt hátra, hogy köszönetet mondjak. Mindenkinek, aki segített eljutni idáig. Különösképpen pedig azoknak, akik kétségbe vonták, hogy egyszer itt lehetünk. – Elmosolyodva a magasba emeltem a palackot. – Igyunk a Kaleidoscope-ra! Kirobbant a pezsgősüveg dugója, és az ital kifröccsent a keményfa padlóra. Tucatnyi barátom, a párjuk meg néhány olyan seggfej kezdett el tapsolni, akikkel kapcsolatban úgy tettem, mintha kedvelném őket. A hétszáz dolláros pezsgőt a számhoz emeltem, ittam egy kortyot, aztán elegáns kék ingem ujjába töröltem az ajkamat. – Ne vidd túlzásba, mert kiütöd magadat éjszakára! – dorombolta a fülembe Veronica, majd odasimult hozzám.
Karcsú teste és hatalmas keble az oldalamnak nyomódott. Aranyszőke haja selyemként borította be meztelen vállát, és testhezálló, vállpánt nélküli piros ruhája igazából semmit nem takart el. Persze azok után, hogy a tekintetével gyakorlatilag már levetkőztetett, úgy véltem, arra számít, hogy aznap éjjel már ez a vékony, piros szövetdarabka sem marad közöttünk. Vigyorogva átkaroltam a derekát. Hónapok óta tartott kettőnk között ez a tiltott macska-egér játék. A csaj gyakorlatilag a lábam elé vetette magát. Én viszont végig úgy tettem, mintha nem is akarnám rongyosra kefélni a seggét. Csakhogy felkerült a pecsét a szerződésre, a pénz pedig megérkezett a bankba, így hivatalosan is szabad emberré váltam. Nem mintha azelőtt bilincs lett volna a kezemen. Életem nagy részét a szingliség áldott állapotában töltöttem. Veronicával három hónappal ezelőtt találkoztunk, és kimondtam rá a vadászati tilalmat. A csaj ugyanis a milliárdos Stan Gotham, vagyis a Copper Wire technikai óriásvállalat tulajdonosának a személyes asszisztense volt. Na most, az a nagy helyzet, hogy éppen ez a komputervállalat vásárolta meg az egyetemistaként megalapított startup cégemet hatszáznyolcvanhatmillió dollárért. A biztonság kedvéért megismétlem ezt a számot. Hatszáz. Nyolcvanhat. Millió. Dollárért. Nincs oly nő széles e világon, aki miatt érdemes volna
lemondani egy ilyen üzletről. Nyolc évvel korábban, amikor legjobb barátommal, Ian Villával belevágtam a Kaleidoscope-ba, még a srác szüleit sem tudtuk rávenni arra, hogy tegyenek bele egy kis pénzt az arcfelismerő szoftverünk kifejlesztésébe. A Google-hoz és a Facebookhoz hasonló nagyágyúk fényévekkel előttünk jártak, ám még így is nagy hiba volt alábecsülni két olyan egyetemista srác elszántságát, akik semmiképpen sem akartak mókuskerékbe zárva gályázni. Kiderült, kevés dolog nehezebb annál, mint a munkába állás elkerülése. Azt hiszem, egyikünk sem aludt hosszú éveken át. Ugyanakkor viszont mindenért kárpótolt minket a tény, hogy huszonkilenc éves korunkra többszörös dollármilliomosok lettünk. A Kaleidoscope forradalmi rendszerét az amerikai szövetségi és helyi hatóságok ugyanúgy felhasználták, mint több száz magánvállalat. Huszonöt pixel – a rendszerünknek csupán ennyire volt szüksége egy személy beazonosításához! Ha létezett egy kép vagy egy videó az interneten, illetve az internetre rákapcsolt számítógépen, akkor a keresőmotorunk képes volt megtalálni. Ez rendkívül kellemetlen volt mindazok számára, akik a pornóiparról szerettek volna átnyergelni egy másik szakmába. A rendszer ugyanakkor felért egy csodával a sok száz áldozat számára, akiknek a megerőszakolóit, gyilkosait, elrablóit nem csupán azonosítani sikerült, de el is ítélték őket. A licencszerződésekből eszméletlen mennyiségű pénz zúdult ránk, és a látóhatáron további pénzhegyek magasodtak. Ian meg én már azt hittük, mindez csupán a Kaleidoscope diadalútjának a kezdete.
Aztán pár hónap alatt minden megváltozott. Na most, a Kaleidoscope távolról sem tökéletes. Igen csúnyán megtáncoltattak minket, amikor a DNS-vizsgálat után szabadon kellett engedni azt a gyilkossággal meggyanúsított valakit, akit a szoftverünk egy biztonsági kamera elmosódott felvétele alapján azonosított be a Facebookon. Nagyon kellemetlen ügy volt. Ugyanakkor a közvélemény újra mögénk állt, amikor két héttel később az egyik amerikai elnökjelölt rácsatlakozott egy nem biztonságos wifi-hálózatra, a rendszerünk pedig felfigyelt arra, hogy a politikus számítógépén egy eltűnt kiskorú lány meztelen fényképei vannak. Az áldozatát sikerült három másik lánnyal együtt kimenteni egy chicagói szexrabszolga-hálózat karmai közül. A dolgok összefüggésében azonban egyetlen jó cselekedet sem maradhat büntetlenül, és az az egyetlen kép mindörökre megváltoztatta a Kaleidoscope sorsát. A hónap végére Iant és engem beidéztek az amerikai kongresszus elé, és ugyanúgy kifaggattak minket, mint Zuckerberget. Ezzel vette kezdetét az Egyesült Államok legnagyobb, a magánélet szentségével foglalkozó etikai vitája. A nagyvilág hírcsatornái egyfolytában beszámoltak a Kaleidoscope-pal kapcsolatos ügyekről. Rengetegen sorakoztak fel mögöttünk, azt hangoztatva, hogy a programunk kincset ér a bűnüldözés számára. Mások viszont a fejünket akarták, és a tiltakozó tüntetéseken azt követelték, hogy mindkettőnket zárjanak börtönbe, amiért megteremtettük ezt a félelmetes fegyvert. Azon a héten az egész emberiség megismerte Caven Hunt és Ian Villa nevét. Ugyancsak ez volt az a hét, amikor
eldöntöttük, hogy tőlünk nagyon távol áll a politizálás, és csendben elfogadtuk Stan Gotham meglehetősen szerény vásárlási ajánlatát. Nagyon nem akaródzott eladni a Kaleidoscope-ot, hiszen imádtuk ezt a rendszert, de meg volt kötve a kezünk. A Legfelső Bíróságon zajló vita végeredménye alighanem az lesz, hogy örökre lezáratják a keresőmotorunkat, így mindketten úgy véltük, inkább legyünk gazdagok és szomorúak, mint csórók és kétségbeesettek. Így került sor erre a bulira – megünnepeltük az üzlet nyélbe ütését, és hogy több százmillió dollár érkezett a bankszámlánkra. Most már semmi nem tarthatott volna vissza attól, hogy egy gyönyörű nő karjába vessem magam. Veronica kezébe nyomtam a pezsgőt. – Egészen pontosan mire is gondoltál? Mit fogunk mi ketten ma éjjel csinálni? – Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád! – mosolygott rám a szájában az üveggel, és ivott egy nagy kortyot. – Mit nem tudok? – kérdeztem, és az egyik kezem cseppet sem félénk módon rásimult a fenekére. Veronica még jobban hozzám bújt. – Mi lenne, ha kirúgnánk innen ezt a sok léhűtőt, aztán pedig átmennénk hozzánk? – Át, hozzád? Tök felesleges időpocsékolás lenne utazgatni, amikor az ágyam itt van, alig tizenöt lépésnyire tőlünk. – A lakásod egy szemétdomb, Caven. Savanyú arcot vágva körülnéztem a lakásban. – Ó… Manapság tényleg szemétdombnak hívják az ilyen
kecókat? Megvillant a szeme, ahogy felnézett rám. Ártatlan mosollyal megrebegtette a minden valószínűség szerint mű szempilláit. – Tegnap még egész jó kis lakásnak számított. Na de ma már milliomos vagy. Szóval igen, szemétdomb. A legtöbb ember amúgy valószínűleg már akkor is gazdagnak tartott volna, hogy beindult a Kaleidoscope. Én azonban olyan kevés időt töltöttem otthon, hogy eszem ágába se jutott volna komolyabb összegeket beleölni abba a lakásba, ahová alapvetően csak aludni jártam, mint egy otthonosabb hotelszobába. Ezenfelül úgy véltem, hogy ha valakinek a közvetlen főnöke egész Amerika leggazdagabb embere, akkor a kétszobás lakásom lehet akármilyen tiszta és szellős, az illető szemében akkor is csak szemétdombnak látszik. – Holnap nekilátok egy új lakást keresni. Elvigyorodott. A foga hófehér, a mosolya pedig mézédes volt. – Okos. A fejemet rázva elfordultam a csajtól, és észrevettem, hogy Ian elindult felénk. Magas, szikár alakja kimagaslott a csevegő vendégek közül, ám nyugodt, barna szemével az én pillantásomat kereste, és az arcára kiült a nemtetszés. Kettőnk közül én voltam a jókedvű szingli, Ian pedig kissé… unalmasan viselkedett. Amúgy imádtam a fickót. Csakhogy míg én a hétvégéimet vonzó hölgyek társaságában töltöttem, addig ő otthon ücsörgött kertvárosi házában, egyik kezében egy könyvvel – figyelembe véve pedig, hogy az elmúlt évek során nem akadt egyetlen hölgyismerőse sem –, a másikban a farkával.
Megállt előttünk, vászonnadrágja zsebébe vágta az egyik kezét, és sokatmondóan Veronicának az ingem gombjával játszadozó, tűzvörös körmű ujjaira pillantott. – Ti ketten aztán nem pocsékoljátok az időt. – Már hosszú órák is elteltek azóta, hogy a pénz megérkezett a bankba, és rajtunk még mindig ruha van. – Rákacsintottam Veronicára, és még jobban magamhoz szorítottam. – Szerintem ezzel elképesztő visszafogottságról tettünk tanúbizonyságot. Ian a szemét forgatta. Veronica kuncogott. Én pedig boldogan és szabadon fellélegeztem, mintha csak kezdetét vette volna új, szabad életem első napja. Ian kivette a kezemből a pezsgősüveget, és megvizsgálta a címkét. – Jézusom, te klasszikus évjáratú Domot vedelsz? Az egyetemen ennek az üvegnek az árából kitellett volna egyhavi lakbér. – Te talán nem hallottad? – Közelebb hajoltam hozzá, és a fülébe suttogtam. – Most már gazdagok vagyunk. Bár továbbra is a palackot nézte, az ajka két széle nagyon halványan megmoccant. Hát, igen. Ő is büszke volt ránk. A szemembe nézett, és nemcsak visszafogottan mosolygott, hanem fülig érő szájjal vigyorgott. – Ó, a fenébe is! – Ivott egy hatalmas kortyot az üvegből. Harsogva felkacagtam, ám az elmémet elborító mámornak semmi köze nem volt az alkoholhoz. Minden annyira… jó volt. Az élet eddig nem bánt kesztyűs kézzel velem. A káosz sötét
felhője mindig a nyomomban járt, fenyegetően fölém magasodott, és sötét árnyéka mindent beborított, függetlenül attól, hogy a rám váró út milyen sokat ígérőnek tűnt. Figyelembe véve, hogy egészen idáig a boldogság inkább csak váratlan szerencse, mintsem tartós állapot volt, biztosra vettem, komoly baklövés lenne azt hinni, hogy a jó dolgok most majd nem bizonyulnak mulandónak. Egy másodperccel később az univerzum bebizonyította, hogy igaz a feltételezésem. A csengő hangját meghallva elfordultam Iantől. A vendégek egész este ki-be mászkáltak, és a legtöbbjüknek még bekopogni sem jutott az eszébe. Korábban egy komoly összeget nyomtam az alattunk lakó pár kezébe, elkerülendő, hogy ránk hívják a rendőröket, ha túlságosan elfajulna az ünneplés. De hát csak kilenc óra. Elfajulásról szó sem lehetett. Hogyan beszélhetnénk zabolátlanságról, ha Veronicán még mindig rajta van a ruhája? Erre gondolva rávigyorogtam a csajra, és jól megnéztem magamnak a keblét. – Majd én beengedem – mondta Ian –, én amúgy is már megyek haza. – Mi van? – kaptam fel a fejem. – De hát csak most jöttél! – Igen, és máris megyek. Bár rendkívül vonz az a lehetőség is, hogy végignézzem, ahogy hülyére iszod magad, mielőtt lelépnél a hálószobád irányába, én inkább a lelépést választanám, mint hogy leessenek a füleim, ha akár csak egy perccel is tovább kell hallgatnom Brandon idióta, befektetési tanácsait. Te viszont örülhetsz, mert most rád fog szállni, és megpróbál rávenni arra, hogy finanszírozd a Milwaukeeban egy kidobós pályával
kombinált kézműves söröző megalapítását. – Szerintem ez jogilag lehetetlen. – Én is pontosan ezt gondolom. Na, most akkor lelépek, így rád marad, hogy közöld vele a rossz hírt. Esküszöm viszont az élő Istenre, Caven, ha holnap reggel a Gyors Labda söröző logóinak vázlatát találom az e-mailemben, akkor megkereslek, és… – Persze, persze, persze. Jobban belegondolva talán nem is baj, ha most lelépsz. – Elvettem Iantől a pezsgőt, és Veronica kezébe nyomtam, majd elkezdtem az ajtó felé taszigálni a barátomat. – Ma éjjel a fenekére kell vernem hatszázmillió dollárnak. Semmi szükségem sincs arra, hogy észszerű és logikus tanácsokat adjál. – Csak a felét – morgolódott. – Csak a felét költheted el, mert annyi a tied, seggfej. – Persze. Világos. A felét. Majd igyekszem erről nem elfeledkezni, miközben söröshordóra emlékeztető labdákat veszek. Egy szúrós pillantást vetett rám a válla felett, de közben önkéntelenül is elvigyorodott. Így értünk oda az ajtóhoz. Márciushoz képest szokatlanul hideg volt, mert a városra lecsapott egy front, és egy kicsit még havazott is. Arra számítottunk, hogy éjjel megint hullani fog a hó. Miközben Ian felvette magára a félelmetes havasi emberek elijesztésére is alkalmas kabátját, sálát és kesztyűjét, én kinyitottam az ajtót, hogy megnézzem, ki nyomta meg a csengőt. Első pillantásra senkit sem láttam a folyosón. Ekkor azonban meghallottam azt a neszt, amelyik miatt
abban a pillanatban gyökeresen megváltozott az egész életem. Nemcsak átmenetileg, hanem mindörökre. Először csak egy halk mordulásra figyeltem fel, de aztán a baba mintha csak megérezte volna magán a pillantásomat. Abban a pillanatban, amikor találkozott a tekintetünk, fülsértő sírásban tört ki. Villámcsapásként sújtott le rám a zavarodottság, és emiatt hátraléptem. Megkapaszkodtam az ajtófélfában, és alaposabban is szemügyre vettem a sárga pokrócot, amelyen éppen akkora nyílást hagytak, hogy jól látsszon egy halvány, rózsaszín arcocska. – Ez meg mi a fene? – nyögtem ki. Körülnéztem a folyosón, és vártam, hogy valaki előugorjon a rejtekhelyéről és nevetni kezdjen. Amikor azonban senki sem állt elém egy jó poénnal, közelebb léptem a kicsihez, és újra ezt kérdeztem: – Ez meg mi a fene? Egyszerűen képtelen voltam feldolgozni ezt az abszurd helyzetet. A tényeket azért felfogtam. Ez itt egy bébi. A küszöbömön. Egyedül. Csakhogy a képletből hiányzott egy lényeges elem: a miért?