Továbbra is csukva maradt a szeme, alig észrevehetően lélegzett, és a teste se mozdult. Ekkor azonban váratlanul odanyúlt hozzám, és két ujjal bezárta a szememet. – Nem lesz semmi baj – suttogta olyan halkan, hogy ha nem tenyérnyi távolságra lettem volna tőle, akkor meg sem hallottam volna. Azóta, hogy váratlanul földre zuhant az apám, most először ragyogott fel bennem a remény szikrája, hogy esetleg mégis megúszhatom. A tenyeremet a hideg csempére szorítottam, és addig nyújtózkodtam a kezemmel, míg meg nem találtam a iú ujjainak a hegyét. A lépések zaja egyre közelebbről hallatszott, ám ez nem tartotta vissza a srácot attól, hogy a mutatóujját rátegye az enyémre. Ez az apró gesztus is elég volt ahhoz, hogy könnybe lábadjon a szemem. Ennél csodálatosabb dolgot nem is tehetett volna azzal a rémült kislánnyal, aki magát holtnak tettetve próbált elbújni egy őrült elől. Csupán egyetlen ujja ért hozzám, ám én most már nem voltam egyedül. Nem tudtam, hogy ki ez a iú, vagy honnan került ide, ám a leghalványabb kétely nélkül is egyértelmű volt, hogy ha azt akarja, akkor vele fogok menni.
1. fejezet CAVEN Tizennégy évvel később… – Bárcsak tudnám, mit illik ilyenkor mondani! Na jó, igazából azt szeretném, hogy Ian mondjon valamit. Ő azonban valahogy mindig képes megtalálni a szobák legelrejtettebb zugait. – Cseppet sem véletlenül! – kiáltotta Ian, ami miatt mindenki felnevetett. – Azt hiszem, már csak az maradt hátra, hogy köszönetet mondjak. Mindenkinek, aki segített eljutni idáig. Különösképpen pedig azoknak, akik kétségbe vonták, hogy egyszer itt lehetünk. – Elmosolyodva a magasba emeltem a palackot. – Igyunk a Kaleidoscope-ra! Kirobbant a pezsgősüveg dugója, és az ital kifröccsent a keményfa padlóra. Tucatnyi barátom, a párjuk meg néhány olyan seggfej kezdett el tapsolni, akikkel kapcsolatban úgy tettem, mintha kedvelném őket. A hétszáz dolláros pezsgőt a számhoz emeltem, ittam egy kortyot, aztán elegáns kék ingem ujjába töröltem az ajkamat. – Ne vidd túlzásba, mert kiütöd magadat éjszakára! – dorombolta a fülembe Veronica, majd odasimult hozzám. Karcsú teste és hatalmas keble az oldalamnak nyomódott. Aranyszőke haja selyemként borította be meztelen vállát, és testhezálló, vállpánt nélküli piros ruhája igazából semmit nem takart el. Persze azok után, hogy a tekintetével gyakorlatilag már levetkőztetett, úgy véltem, arra számít, hogy aznap éjjel már ez a vékony, piros szövetdarabka sem marad közöttünk. Vigyorogva átkaroltam a derekát. Hónapok óta tartott kettőnk között ez a tiltott macska-egér játék. A csaj gyakorlatilag a lábam elé vetette magát. Én viszont végig úgy tettem, mintha nem is akarnám rongyosra kefélni a seggét. Csakhogy felkerült a pecsét a szerződésre, a pénz pedig megérkezett a bankba, így hivatalosan is szabad emberré váltam. Nem mintha azelőtt bilincs lett volna a kezemen. Életem nagy részét a
szingliség áldott állapotában töltöttem. Veronicával három hónappal ezelőtt találkoztunk, és kimondtam rá a vadászati tilalmat. A csaj ugyanis a milliárdos Stan Gotham, vagyis a Copper Wire technikai óriásvállalat tulajdonosának a személyes asszisztense volt. Na most, az a nagy helyzet, hogy éppen ez a komputervállalat vásárolta meg az egyetemistaként megalapított startup cégemet hatszáznyolcvanhatmillió dollárért. A biztonság kedvéért megismétlem ezt a számot. Hatszáz. Nyolcvanhat. Millió. Dollárért. Nincs oly nő széles e világon, aki miatt érdemes volna lemondani egy ilyen üzletről. Nyolc évvel korábban, amikor legjobb barátommal, Ian Villával belevágtam a Kaleidoscope-ba, még a srác szüleit sem tudtuk rávenni arra, hogy tegyenek bele egy kis pénzt az arcfelismerő szoftverünk kifejlesztésébe. A Google-hoz és a Facebookhoz hasonló nagyágyúk fényévekkel előttünk jártak, ám még így is nagy hiba volt alábecsülni két olyan egyetemista srác elszántságát, akik semmiképpen sem akartak mókuskerékbe zárva gályázni. Kiderült, kevés dolog nehezebb annál, mint a munkába állás elkerülése. Azt hiszem, egyikünk sem aludt hosszú éveken át. Ugyanakkor viszont mindenért kárpótolt minket a tény, hogy huszonkilenc éves korunkra többszörös dollármilliomosok lettünk. A Kaleidoscope forradalmi rendszerét az amerikai szövetségi és helyi hatóságok ugyanúgy felhasználták, mint több száz magánvállalat. Huszonöt pixel – a rendszerünknek csupán ennyire volt szüksége egy személy beazonosításához! Ha létezett egy kép vagy egy videó az interneten, illetve az internetre rákapcsolt számítógépen, akkor a keresőmotorunk képes volt megtalálni. Ez rendkívül kellemetlen volt mindazok számára, akik a pornóiparról szerettek volna átnyergelni egy másik szakmába. A rendszer ugyanakkor felért egy csodával a sok száz
áldozat számára, akiknek a megerőszakolóit, gyilkosait, elrablóit nem csupán azonosítani sikerült, de el is ítélték őket. A licencszerződésekből eszméletlen mennyiségű pénz zúdult ránk, és a látóhatáron további pénzhegyek magasodtak. Ian meg én már azt hittük, mindez csupán a Kaleidoscope diadalútjának a kezdete. Aztán pár hónap alatt minden megváltozott. Na most, a Kaleidoscope távolról sem tökéletes. Igen csúnyán megtáncoltattak minket, amikor a DNS-vizsgálat után szabadon kellett engedni azt a gyilkossággal meggyanúsított valakit, akit a szoftverünk egy biztonsági kamera elmosódott felvétele alapján azonosított be a Facebookon. Nagyon kellemetlen ügy volt. Ugyanakkor a közvélemény újra mögénk állt, amikor két héttel később az egyik amerikai elnökjelölt rácsatlakozott egy nem biztonságos wi i-hálózatra, a rendszerünk pedig fel igyelt arra, hogy a politikus számítógépén egy eltűnt kiskorú lány meztelen fényképei vannak. Az áldozatát sikerült három másik lánnyal együtt kimenteni egy chicagói szexrabszolga-hálózat karmai közül. A dolgok összefüggésében azonban egyetlen jó cselekedet sem maradhat büntetlenül, és az az egyetlen kép mindörökre megváltoztatta a Kaleidoscope sorsát. A hónap végére Iant és engem beidéztek az amerikai kongresszus elé, és ugyanúgy kifaggattak minket, mint Zuckerberget. Ezzel vette kezdetét az Egyesült Államok legnagyobb, a magánélet szentségével foglalkozó etikai vitája. A nagyvilág hírcsatornái egyfolytában beszámoltak a Kaleidoscope-pal kapcsolatos ügyekről. Rengetegen sorakoztak fel mögöttünk, azt hangoztatva, hogy a programunk kincset ér a bűnüldözés számára. Mások viszont a fejünket akarták, és a tiltakozó tüntetéseken azt követelték, hogy mindkettőnket zárjanak börtönbe, amiért megteremtettük ezt a félelmetes fegyvert. Azon a héten az egész emberiség megismerte Caven Hunt és Ian Villa nevét. Ugyancsak ez volt az a hét, amikor eldöntöttük, hogy tőlünk nagyon távol áll a politizálás, és csendben elfogadtuk Stan Gotham meglehetősen szerény vásárlási ajánlatát. Nagyon nem akaródzott eladni a Kaleidoscope-ot, hiszen imádtuk ezt a rendszert, de meg volt kötve a kezünk. A Legfelső Bíróságon zajló vita
végeredménye alighanem az lesz, hogy örökre lezáratják a keresőmotorunkat, így mindketten úgy véltük, inkább legyünk gazdagok és szomorúak, mint csórók és kétségbeesettek. Így került sor erre a bulira – megünnepeltük az üzlet nyélbe ütését, és hogy több százmillió dollár érkezett a bankszámlánkra. Most már semmi nem tarthatott volna vissza attól, hogy egy gyönyörű nő karjába vessem magam. Veronica kezébe nyomtam a pezsgőt. – Egészen pontosan mire is gondoltál? Mit fogunk mi ketten ma éjjel csinálni? – Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád! – mosolygott rám a szájában az üveggel, és ivott egy nagy kortyot. – Mit nem tudok? – kérdeztem, és az egyik kezem cseppet sem félénk módon rásimult a fenekére. Veronica még jobban hozzám bújt. – Mi lenne, ha kirúgnánk innen ezt a sok léhűtőt, aztán pedig átmennénk hozzánk? – Át, hozzád? Tök felesleges időpocsékolás lenne utazgatni, amikor az ágyam itt van, alig tizenöt lépésnyire tőlünk. – A lakásod egy szemétdomb, Caven. Savanyú arcot vágva körülnéztem a lakásban. – Ó… Manapság tényleg szemétdombnak hívják az ilyen kecókat? Megvillant a szeme, ahogy felnézett rám. Ártatlan mosollyal megrebegtette a minden valószínűség szerint mű szempilláit. – Tegnap még egész jó kis lakásnak számított. Na de ma már milliomos vagy. Szóval igen, szemétdomb. A legtöbb ember amúgy valószínűleg már akkor is gazdagnak tartott volna, hogy beindult a Kaleidoscope. Én azonban olyan kevés időt töltöttem otthon, hogy eszem ágába se jutott volna komolyabb összegeket beleölni abba a lakásba, ahová alapvetően csak aludni
jártam, mint egy otthonosabb hotelszobába. Ezenfelül úgy véltem, hogy ha valakinek a közvetlen főnöke egész Amerika leggazdagabb embere, akkor a kétszobás lakásom lehet akármilyen tiszta és szellős, az illető szemében akkor is csak szemétdombnak látszik. – Holnap nekilátok egy új lakást keresni. Elvigyorodott. A foga hófehér, a mosolya pedig mézédes volt. – Okos. A fejemet rázva elfordultam a csajtól, és észrevettem, hogy Ian elindult felénk. Magas, szikár alakja kimagaslott a csevegő vendégek közül, ám nyugodt, barna szemével az én pillantásomat kereste, és az arcára kiült a nemtetszés. Kettőnk közül én voltam a jókedvű szingli, Ian pedig kissé… unalmasan viselkedett. Amúgy imádtam a ickót. Csakhogy míg én a hétvégéimet vonzó hölgyek társaságában töltöttem, addig ő otthon ücsörgött kertvárosi házában, egyik kezében egy könyvvel – igyelembe véve pedig, hogy az elmúlt évek során nem akadt egyetlen hölgyismerőse sem –, a másikban a farkával. Megállt előttünk, vászonnadrágja zsebébe vágta az egyik kezét, és sokatmondóan Veronicának az ingem gombjával játszadozó, tűzvörös körmű ujjaira pillantott. – Ti ketten aztán nem pocsékoljátok az időt. – Már hosszú órák is elteltek azóta, hogy a pénz megérkezett a bankba, és rajtunk még mindig ruha van. – Rákacsintottam Veronicára, és még jobban magamhoz szorítottam. – Szerintem ezzel elképesztő visszafogottságról tettünk tanúbizonyságot. Ian a szemét forgatta. Veronica kuncogott. Én pedig boldogan és szabadon fellélegeztem, mintha csak kezdetét vette volna új, szabad életem első napja. Ian kivette a kezemből a pezsgősüveget, és megvizsgálta a címkét.
– Jézusom, te klasszikus évjáratú Domot vedelsz? Az egyetemen ennek az üvegnek az árából kitellett volna egyhavi lakbér. – Te talán nem hallottad? – Közelebb hajoltam hozzá, és a fülébe suttogtam. – Most már gazdagok vagyunk. Bár továbbra is a palackot nézte, az ajka két széle nagyon halványan megmoccant. Hát, igen. Ő is büszke volt ránk. A szemembe nézett, és nemcsak visszafogottan mosolygott, hanem fülig érő szájjal vigyorgott. – Ó, a fenébe is! – Ivott egy hatalmas kortyot az üvegből. Harsogva felkacagtam, ám az elmémet elborító mámornak semmi köze nem volt az alkoholhoz. Minden annyira… jó volt. Az élet eddig nem bánt kesztyűs kézzel velem. A káosz sötét felhője mindig a nyomomban járt, fenyegetően fölém magasodott, és sötét árnyéka mindent beborított, függetlenül attól, hogy a rám váró út milyen sokat ígérőnek tűnt. Figyelembe véve, hogy egészen idáig a boldogság inkább csak váratlan szerencse, mintsem tartós állapot volt, biztosra vettem, komoly baklövés lenne azt hinni, hogy a jó dolgok most majd nem bizonyulnak mulandónak. Egy másodperccel később az univerzum bebizonyította, hogy igaz a feltételezésem. A csengő hangját meghallva elfordultam Iantől. A vendégek egész este ki-be mászkáltak, és a legtöbbjüknek még bekopogni sem jutott az eszébe. Korábban egy komoly összeget nyomtam az alattunk lakó pár kezébe, elkerülendő, hogy ránk hívják a rendőröket, ha túlságosan elfajulna az ünneplés. De hát csak kilenc óra. Elfajulásról szó sem lehetett. Hogyan beszélhetnénk zabolátlanságról, ha Veronicán még mindig rajta van a ruhája? Erre gondolva rávigyorogtam a csajra, és jól megnéztem magamnak a keblét. – Majd én beengedem – mondta Ian –, én amúgy is már megyek haza.
– Mi van? – kaptam fel a fejem. – De hát csak most jöttél! – Igen, és máris megyek. Bár rendkívül vonz az a lehetőség is, hogy végignézzem, ahogy hülyére iszod magad, mielőtt lelépnél a hálószobád irányába, én inkább a lelépést választanám, mint hogy leessenek a füleim, ha akár csak egy perccel is tovább kell hallgatnom Brandon idióta, befektetési tanácsait. Te viszont örülhetsz, mert most rád fog szállni, és megpróbál rávenni arra, hogy inanszírozd a Milwaukeeban egy kidobós pályával kombinált kézműves söröző megalapítását. – Szerintem ez jogilag lehetetlen. – Én is pontosan ezt gondolom. Na, most akkor lelépek, így rád marad, hogy közöld vele a rossz hírt. Esküszöm viszont az élő Istenre, Caven, ha holnap reggel a Gyors Labda söröző logóinak vázlatát találom az emailemben, akkor megkereslek, és… – Persze, persze, persze. Jobban belegondolva talán nem is baj, ha most lelépsz. – Elvettem Iantől a pezsgőt, és Veronica kezébe nyomtam, majd elkezdtem az ajtó felé taszigálni a barátomat. – Ma éjjel a fenekére kell vernem hatszázmillió dollárnak. Semmi szükségem sincs arra, hogy észszerű és logikus tanácsokat adjál. – Csak a felét – morgolódott. – Csak a felét költheted el, mert annyi a tied, seggfej. – Persze. Világos. A felét. Majd igyekszem erről nem elfeledkezni, miközben söröshordóra emlékeztető labdákat veszek. Egy szúrós pillantást vetett rám a válla felett, de közben önkéntelenül is elvigyorodott. Így értünk oda az ajtóhoz. Márciushoz képest szokatlanul hideg volt, mert a városra lecsapott egy front, és egy kicsit még havazott is. Arra számítottunk, hogy éjjel megint hullani fog a hó. Miközben Ian felvette magára a félelmetes havasi emberek elijesztésére is alkalmas kabátját, sálát és kesztyűjét, én kinyitottam az ajtót, hogy megnézzem, ki nyomta meg a csengőt. Első pillantásra senkit sem láttam a folyosón. Ekkor azonban meghallottam azt a neszt, amelyik miatt abban a pillanatban gyökeresen megváltozott az egész életem. Nemcsak
átmenetileg, hanem mindörökre. Először csak egy halk mordulásra igyeltem fel, de aztán a baba mintha csak megérezte volna magán a pillantásomat. Abban a pillanatban, amikor találkozott a tekintetünk, fülsértő sírásban tört ki. Villámcsapásként sújtott le rám a zavarodottság, és emiatt hátraléptem. Megkapaszkodtam az ajtófélfában, és alaposabban is szemügyre vettem a sárga pokrócot, amelyen éppen akkora nyílást hagytak, hogy jól látsszon egy halvány, rózsaszín arcocska. – Ez meg mi a fene? – nyögtem ki. Körülnéztem a folyosón, és vártam, hogy valaki előugorjon a rejtekhelyéről és nevetni kezdjen. Amikor azonban senki sem állt elém egy jó poénnal, közelebb léptem a kicsihez, és újra ezt kérdeztem: – Ez meg mi a fene? Egyszerűen képtelen voltam feldolgozni ezt az abszurd helyzetet. A tényeket azért felfogtam. Ez itt egy bébi. A küszöbömön. Egyedül. Csakhogy a képletből hiányzott egy lényeges elem: a miért?.
{1} ♥Az enchilada hússal töltött csiliszószos tortillatekercs, ami egy hagyományos mexikói étel.♥