Kendall Ryan___A szobatárs

Még mindig nem tudtam, hogy állok Cannonnal, és most nem is fogom megtudni. Felnőttnek lenni pont olyan szar volt, mint ahogyan mondták. Kivéve, ha az ember Cannon Roth. Az ő smaragdszín szemében még mindig a régi remény csillogott. A hit, hogy valami csodálatos dolog vár rá a jövőben – és talán így is lesz. Szerettem volna ebben az érzésben sütkérezni, Cannonnal maradni, hátha nekem is jut valami ebből az optimizmusból és szenvedélyből. Mert jelenleg az életem egy nagy rakás szar volt.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET Cannon Piszkosul kiakasztott, hogy Paige randira ment, bár nem szabadott volna. Tudtam, hogy kevés jogom van dühösnek lenni; nem tartozott nekem semmivel, és alig láttam az alatt az egy hét alatt, amióta majdnem lebuktunk. De nem tehettem róla, fortyogott a féltékenység az ereimben, amikor ott találtam a verandán azzal a ickóval. És amikor azt hittem, hogy a pasas bántja őt, legszívesebben szétvertem volna a pofáját. Még mindig nem voltam benne biztos, hogy valóban az történt, amit Paige mondott, hogy csak összekoccant a fejük, amikor az a ickó próbálta őt megcsókolni, de Paige még soha nem hazudott nekem, legalábbis nem tudtam róla. A kórház felé menet felhívtam Allie-t, hogy megkérdezzem, hogy van, mert örültem, hogy végre kirúgta azt a szemétláda Jamest. A napjaim mostanában csak a kötelezettségeim teljesítésével teltek. Dolgoztam, aludtam, elmentem edzeni, tanultam, felhívtam az anyámat és a nővéremet, aztán dolgoztam még egy kicsit. Majd kezdődött minden elölről. Láttam magam előtt a célt, tudtam, hogy megvan rá az okom, hogy ezt tegyem, de a francba, voltak napok, amikor nehezemre esett felidézni, hogy mi volt ez az ok. Ma este a szokásosnál is erősebben égett bennem a vágy, hogy otthon maradjak, és gondoskodjam róla, hogy Paige rendben van. Hogy leszarjam a véget nem érő kötelességeimet, és együtt lógjak valakivel, akivel kellemesen, kényelmesen érzem magam, és aki átkozottul felizgat. Nem állt szándékomban nyomást gyakorolni Paige-re, erőltetni a szexet, amelyet egyébként sem lett volna szabad megengednünk magunknak. Be akartam-e fejezni, amit elkezdtünk? Még szép. Majdnem belehaltam, hogy akkor este Allie félbeszakított bennünket. Paige olyan dögös, olyan szűk, és olyan készséges volt… Akartam őt. Baromira. Az sem segített a helyzeten, hogy egy évtizeden keresztül fantáziáltam róla. Az elképzelhető legszörnyűbb kínzást jelentette számomra kihúzódni belőle, mielőtt még igazán belé

hatoltam volna. Minden porcikám nemet kiabált attól a másodperctől kezdve, hogy meghallottam a dörömbölést az ajtón. Aztán elment randira egy másik ickóval nem egészen egy héttel azután, hogy végre az ágyamban feküdt, nedvesen és vágyakozva. De le kellett nyelnem a békát, és munkába menni. Bár tudtam, hogy lassan telik majd a ma éjszakai ügyeletem, mert számolni fogom a perceket, amíg újra láthatom Paige-t a hétvégén.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET Paige Suttogó hangra ébredtem. – Paige? – Igen? – motyogtam, és belepislogtam a sötétbe. Alig szűrődött be valami fény a folyosóról. Cannon alig egy méterre állt tőlem. Egy szót sem szólt, csak közelebb lépett, és leült az ágy szélére. Félig még aludtam, kábán felemeltem a fejemet. – Hány óra van? – Úgy hajnali egy körül. Sokan voltunk, beteg meg kevés, ezért előbb hazaküldtek. Ez még nem magyarázta meg, hogy mit keres a hálószobámban. Lassan rá pislogtam. – Csak meg akartam bizonyosodni arról, hogy jól vagy – folytatta. Beletelt egy percbe, mire eszembe jutott, hogy mi történt korábban. Randizni voltam Mr. Seggfej Daniellel, és vérző orral végeztem. Nem is fájt annyira, ezért meglepődtem, hogy vérzett. – Jól vagyok. Cannon az arcomra tette a meleg tenyerét, és kisimította a hajat a homlokomból. – Nem tudok elaludni, amíg meg nem bizonyosodok róla, hogy jól vagy. Nagyot nyeltem, a kezébe temettem az arcomat, élveztem, ahogy az erős ujjaival a hajamba túrt, és megmasszírozta a fejbőrömet. Hagytam, hogy lecsukódjon a szemhéjam, és motyogtam valamit, Cannon pedig kuncogni kezdett. – Csak pihenj, hercegnő. Bocs, hogy felébresztettelek.

Éreztem az ajkait a homlokomon, aztán megmozdult a matrac, ahogy felállt az ágyról. Azonnal hiányzott a meleg, fér ias érintése, és a keze után nyúltam. – Ne menj el! Még ne – suttogtam. Normális körülmények között szégyelltem volna ilyesmit mondani. Kényszerítettem volna magam, hogy felnőttként viselkedjek, és hagyjam, hogy Cannon elmenjen. De az éjszaka kellős közepén, a vaksötétben nyugodtan kérhettem azt, amit akartam. Nem kellett az arcába néznem, és azon aggódni, hogy vajon mit olvas ki a szememből. Semmi nem számított, ami éjfél és hajnal között történik; elrejtőzhettem a fura sötétség mögött, amely beborította a világot, amikor mindenki aludt, akit ismerek. Nappal majd elhessegethetem az egészet, arra hivatkozva, hogy csak álmodtam. Cannon egy rövid másodpercig habozott, én pedig arrébb csúsztam az ágyon, hogy helyet csináljak neki. Aztán bemászott mellém, ráfeküdt a paplanra, és a megnyugtató közelségétől szinte azonnal újra el is aludtam.

TIZENHATODIK FEJEZET Cannon Hajtincsekkel az arcomban, és masszív erekcióval a bokszeremben ébredtem. Mi a pokol? Elsimítottam a mézszín fürtöket, kinyitottam az egyik szememet, és láttam, hogy még mindig Paige ágyában vagyok. Elaludtam, miközben hallgattam mély, egyenletes lélegzését, élveztem a közelségét, pedig át kellett volna mennem a saját szobámba. Általában egy örökkévalóságig tartott, amíg el tudtam aludni munka után, de ezúttal sikerült elfeledkezni az egész napos feszültségről, és ellazulni, ahogy ott feküdtem mellette a sötétben, és hallgattam a lélegzését. De ami ártatlanul indult, a paplan tetején fekve, valahogy egy szál alsóban végződött Paige mellett, a takaró alatt. Fogalmam sem volt, hogy mennyi az idő, csak annyi volt biztos, hogy még alig világosodott. Alvás közben felcsúszott Paige pólója, és kivillant alóla a rózsaszín, apró, színes fánkokkal díszített pamutbugyija. Elmosolyodtam. Paige még akkor is szexi volt, amikor nem is akart az lenni. A legtöbb nő nem volt szexi közvetlenül ébredés után, de Paige arcát nem csú ította el szétkenődött smink, és kellemetlen szag sem áradt a szájából. Nem volt mellettem más, csak egy puha, édes nő, akit imádhattam és kényeztethettem. Kinyújtóztatta hosszú, kecses lábát a takaró alatt, nyöszörgött, aztán kinyitotta a szemét. – Jó reggelt, Cannon. – Szia, hercegnő. – Itt maradtál velem – mosolygott szégyenlősen. Nem állt szándékomban, tényleg nem, de ezt nem voltam hajlandó elárulni neki. Nem akartam, hogy máris lehervadjon az a mosoly az arcáról. – Ja, elaludtam. Nem baj?

Lesimítottam a hajamat, és visszamosolyogtam rá. – Nem hittem volna, hogy ilyen bújós típus vagy. – Előfordul. – Soha életemben nem voltam az a fajta, aki éjszakára is maradt, és összebújt a másikkal. De nem is akartam most erre gondolni. – Gyere ide! Széttártam a két karomat, közelebb intettem magamhoz, és Paige felemelte a paplan szélét, hogy mellém csússzon. Aztán visszarándult. – A francba. – Mi az? – Követtem a tekintetét az ölemre. Krisztusom! Olyan kemény és sóvárgó volt a farkam, úgy állt, hogy a makkja kikukucskált az alsónadrágom alól. Lehervadt a mosoly Paige arcáról, és az ajkába harapott. – Ne foglalkozz vele! Gyere ide! – biztattam. Engedelmeskedett, óvatosan közelebb csúszott, míg végül hozzám simult. – Ez biológiailag normális így, vagy fel vagy izgulva? – kérdezte tétován. – Egy kicsit mindkettő. Kurvára kanos voltam, de nem akartam elriasztani őt, és azt sem, hogy azt higgye, mindjárt belé tuszkolom mind a húsz centit… hacsak átkozottul nem biztos benne, hogy ezt akarja. Az elmúlt éjszaka után fogalmam sem volt, hogy így van-e. Kényszeredetten felnevetett, aztán megpaskolta a mellkasomat. – Rendben, Cannon. Közelebb bújt, a fejét az enyém mellé fektette a párnára, vállunktól csípőnkig összeért a testünk. A karomban tartottam, élveztem a meleg puhaságát. Tökéletes. Azon tűnődtem, vajon Paige is arra gondol-e, amire én. Most voltunk először együtt a félresikerült próbálkozásunk óta.

– Ami azt illeti, éhes vagyok egy kicsit – vallottam be, megmarkoltam a csípőjét, és magam felé húztam a fenekét, míg végül a farkam pont a két puha, gömbölyű halom közé került. Fojtott hang szakadt fel Paige torkából. – Fánkra – folytattam, mert túlságosan is élveztem a helyzetet. – F-fánkra? – hebegte. Nem tudtam, arra gondolt-e, hogy általában egészségesen étkezem, vagy eszébe jutott, hogy milyen bugyi van rajta. Lejjebb csúsztattam a kezemet a csípőjéről, és megsimogattam a hüvelykujjammal a bugyi anyagát. Paige lepillantott, és leesett neki a tantusz. – Kaphatok kóstolót, hercegnő? Semmit nem fogok tenni a beleegyezése nélkül. Ha ugyanannyira akarja, mint én, akkor ezt közölnie kell velem. Fennhangon. Tudnom kell, hogy éppen annyira vágyik rá, mint én. Csak akkor fogom átlépni azt a határt, ahonnan nem lesz visszaút. – Én… én még nem zuhanyoztam. Úgy éreztem, mintha gyomorszájon vágtak volna, és egy rövid pillanatra elöntött a düh. Nem tudom, miféle fér iakkal volt dolga korábban, és ők tehettek-e arról, hogy aggódott a saját illata és íze miatt. De számomra teljesen idegen volt ez az egész. Egyetlen fér i sem akadályozta meg soha, hogy a csaja leszopja, csak azért, mert úgy gondolta, hogy a farka nem méltó a nő szájára. Nem, gondolkodás nélkül lenyomta a farkát a nő mohó torkán, és külön élvezte, hogy az illata megjelöli a csaját. Ha a csaj mosdatlanul akarta, akkor az isten szerelmére, úgy is kapja meg. Vajon Paige-nek tényleg ilyen akadályt jelentett a saját teste… vagy konkrétan miattam aggódott? Mély lélegzetet vettem az orromon keresztül, nyugalmat kényszerítettem magamra. Nem is igazán számított, hogy miért riadt vissza. Az a kötelességem, hogy megnyugtassam. Bebizonyítsam neki, hogy nincs oka szégyenre. Lehet, hogy Paige pár évvel idősebb volt nálam, de az is nyilvánvaló volt, hogy kettőnk közül én vagyok a tapasztaltabb.

– Egy csöppet sem érdekel. Magam felé fordítottam az arcát, és megcsókoltam. Mámoros volt a tekintete a vágytól. Lejjebb csúsztam az ágyon a paplannal együtt, míg szemmagasságba kerültem a vicces bugyival. A combjai közé fúrtam az orromat, és mély lélegzetet vettem. Összefutott a nyál a számban az illatától, és lüktetni kezdett a farkam. – Basszus, de jó az illatod, hercegnő. Paige halkan felnyögött. Összerándult, és önkéntelenül felemelte a csípőjét. Többet akartam a nyögéseinél, ezért felültem, simogatni kezdtem a nyakát, és a szemébe néztem. Tudnom kell, hogy mi jár a fejében. – Egyikünk sem foghatja vissza magát, miközben megduglak a nyelvemmel. Kitágult a pupillája, elnyíltak az ajkai. Gyönyörű volt így, sebezhető és egyúttal nagyon izgatott is, pedig még nem is csináltam semmit, csak véletlenül kivillantottam neki a makkomat. – Hallani akarok mindent, amit gondolsz, mindent, amit érzel. Megértetted? Gyorsan bólintott. Megráztam a fejemet. – Használj szavakat, gyönyörűm. – Igen. Megértettem. – Jó kislány. Ismét lehajtottam a fejemet, és kemény csókot nyomtam a bugyijára. Megkóstoltam azokat a fánkokat, ahogyan ígértem. – Jézusom, Cannon – vonaglott. Megmarkoltam a csípőjét, hogy ne tudjon mozogni. – Nem mész sehová, amíg nem végzek.

Felkönyökölt, elkerekedett a szeme, mintha félne valamitől. A bugyijára szorítottam a nyitott számat, hagytam, hogy érezze a forró lélegzetemet, de semmi többet. Nem ezt akarta, és ezt tudatta is, amikor frusztráltan nyöszörögni kezdett. – Emelkedj fel! – mormogtam. Felemelte a csípőjét. Lassan lehúztam a bugyit a combján, az ujjaim hegye végigsiklott a vádlija ívén. Felszisszentem, amint megláttam a inom rózsaszín húsát. – Gyönyörű a puncid. Szétnyitottam a hüvelykujjaimmal, és gyengéden simogattam. A nagyajkak máris megduzzadtak, nedvesen csillogtak a vágytól. Összefutott a nyál a számban. Mohón vágytam megízlelni őt – de türelmesnek kellett lennem. Meg kellett várnom, hogy kimondja, mit szeretne. A szemére szorította a tenyerét. – Ó, istenem, tényleg ezt mondtad? Az öléhez érintettem az ajkaimat, nyomtam rá egy szemérmes csókot – hát, már amennyire egy oda adott csók szemérmes lehet. A munkám során sok nővel találkoztam, akiknek kényelmetlenséget okozott, hogy akár csak a nevükön nevezzék a saját testrészeiket. Pedig nem kellene így lennie. És ez különösen igaz Paige-re. – Igen, és komolyan is gondoltam. Tökéletesen telt, kicsi csikló, édes, rózsaszín szeméremajkak, isteni illat. – Ismét megpusziltam, de ezúttal végighúztam a nyelvemet a duzzadt csiklóján. Felszisszent, és vonaglani kezdett. – Mondd el, hogy mit érzel – kértem, és csak annyi időre álltam le, amíg kimondtam a szavakat. Aztán tovább nyalogattam őt. – Olyan jó. Hihetetlen – nyögte. – Szereted a nyelvemet a csiklódon? – faggattam tovább, és nagyon élveztem, milyen kényelmetlenül érzi magát a szavak hallatán.

– I-igen! – kiáltotta, ahogy beszívtam legérzékenyebb pontját az ajkaim közé. Váltogattam a mozdulatokat, felfedeztem, hogy Paige mit szeret. A kiáltozása és nyögései vezettek, harapdáltam, nyalogattam és szívogattam, miközben vonaglott a szám alatt. Mocskos szavakat suttogtam a selymes bőrébe, harapásnyomokat hagytam a combja belsején, addig feszítettem a húrt, mint valószínűleg még soha senki. – Mondd, hogy mit szeretsz – biztattam. – A szád… olyan jó érzés. Pont ott. Széles mozdulatokkal nyaldostam, egyre gyorsabban, ahogy mind hangosabbá váltak a kéjes kiáltásai. És aztán darabokra hullott, a hajamba markolt, és meglovagolta az arcomat. Csodálatos pillanat volt, amely mintha soha nem ért volna véget; minden alkalommal, amikor már azt hittem, hogy végzett, egy újabb kéjes nyögés szakadt fel az ajkairól, és egész testében megremegett. Jó néhány pillanattal később, amikor felcsúsztam mellé, Paige még mindig levegő után kapkodott, és eltakarta az arcát a kezével. – Ne rejtőzz el előlem! Megfogtam a kezét, megcsókoltam, aztán a farkamra irányítottam. – Cannon… – nyögte, és megmarkolt. Hirtelen felizzott bennem az elmúlt hét alatt felhalmozódott minden vágy és vonzalom. – Szükségem van rád – sziszegtem, miközben Paige erőteljes mozdulatokkal simogatott. – Igen, érzem. Feltérdelt, és kihúzta az éjjeliszekrény iókját. Remegő ujjakkal előszedett egy bontatlan doboz óvszert. – Az kicsi lesz, hercegnő. Mindjárt visszajövök. Tíz másodpercen belül már újra mellette voltam, óvszerrel a farkamon, és visszafeküdtem mellé az ágyba. Addigra már megszabadult a

pólójától, és hosszú pillanatokig csak néztem őt, magamba ittam a látványt, mert biztos voltam benne, hogy többé nem lesz részem benne. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy hajlandó lefeküdni velem. Elhelyezkedtem a párnákon, és az ölembe ültettem Paige-t. Egyik kezemmel tartottam a farkamat, a másikkal egyre mélyebben húztam őt magamra. És aztán megtörtént – megfeszültek körülöttem az izmai, kéjes nyögés szakadt fel az ajkairól, és szerencsére ezúttal senki sem szakított félbe bennünket. – Ez az, csak lassan és óvatosan. – Az ajkamba haraptam, lüktetett egy ér az államban, ahogy Paige lassan – fájdalmas lassúsággal – ráereszkedett a farkamra. Szemmel láthatóan eltökélte, hogy egészen tövig magába fogad. Egy halk nyöszörgés kíséretében végre teljesen benne voltam. Basszus. – Krisztusom, Paige! – Olyan tökéletesen illett hozzám a teste, mint egy szűk kesztyű, és nem voltam felkészülve rá, milyen természetes érzés lesz mindez. A haja selyemfüggönyként borított be mindkettőnket, és ismét lehúztam magamhoz a száját. Olyan mohó és készséges volt, együtt mozgott velem, rátalált a saját ritmusára. Mintha egy csak nekem szóló erotikus show-t néztem volna. Hátrahajtotta a fejét, várakozó tenyerembe nyomta a mellét. Természetesen benne voltam a játékban, amikor Paige szexet ajánlott, hogy bebizonyítsa az igazát. De fogalmam sem volt róla, hogy ilyen lesz. Azt gondoltam, csak kipipáljuk, hogy ez is megvolt, és kiélhetem végre a kamaszkori fantáziámat. De ahogy a meleg, rugalmas teste felettem vonaglott, ahogy egyre keményebben és gyorsabban lovagolt, ahogy az ujjaival a bőrömbe markolt, és szaggatott hangon könyörgött még többért – hirtelen rádöbbentem, hogy ez sokkal több annál. Mintha nagyobb hangsúllyal bírt volna minden rám adott reakciója. Hevesen és hangosan zakatolt a szívem, forrón és sebesen pumpált a vérem. Azt akartam, hogy ez soha ne érjen véget. Éreztem, hogy nagyon gyorsan vége lesz, ha nem lassítunk le.

Emlékeztem rá, hogy Paige említette, elég régen nem volt már senkivel, és gondoskodni akartam arról, hogy neki is jó legyen. A csípőjére tettem a kezemet, és leállítottam őt. – Gyere ide, gyönyörűm! Duzzogva lemászott rólam, mint egy hercegnő, akit megfosztottak a trónjától, és lefeküdt az ágyra, ahová irányítottam. – Még csak most kezdtünk bele – nyugtattam meg, és megcsókoltam a telt ajkait. Egy pillanatig attól féltem, hogy a csók túl sok lesz, túl intim. De nem érdekelt. Paige lehunyta a szemét, és visszacsókolt, édes sóhaj hagyta el az ajkait.

TIZENHETEDIK FEJEZET Paige Cannon megcsókolt. Mély, lehengerlő csókokkal, amelyektől teljesen elaléltam. De aztán ismét belém hatolt, széttárta a combjaimat, megmarkolta a csípőmet, és mozogni kezdett, én pedig minden másról elfeledkeztem. Soha nem éreztem még ehhez foghatót. És az arcáról sugárzó eltökélt koncentráció, mintha szinte fájt volna neki, annyira jó volt. Pontosan megértettem. Szinte nem lehetett elviselni. Fegyelmezett volt minden egyes mozdulata, mindnek az volt a célja, hogy maximális élvezetet nyújtson nekem. Azt akartam, hogy ez soha ne érjen véget. – Megkefélt így valaha is bárki? – Nem. Soha – válaszoltam. És tényleg ez volt az igazság. Cannon olyan mélyen bennem volt, annyira birtokolt, mindent hangosan kimondott, igyelmet és megadást követelt. Olyan volt, mintha bedugtuk volna a kulcsot egy lezárt dobozba. Szinte obszcén látvány volt, ahogy a vastag farka felöklelt – szétfeszített, mélyen belém hatolt, aztán kihúzódott belőlem, és a kettőnk nedvességétől csillogott. Az öléhez dörgölőztem minden döfésnél, belevesztem az érzésbe. Allie kisöccse úgy kefélt, mint egy pornósztár. Ezt a tudatot soha nem fogom kiheverni. A francba! – Ez a punci most az enyém. Igaz, hercegnő? – Igen, a tiéd. Ahogy kiszakított a komfortzónámból, átvette az irányítást, és kényszerített, hogy bevalljam neki minden kósza gondolatomat, az érzéseimet, miközben kielégített… túl sok volt, de mégis többet akartam. – Mondd ki a nevemet, miközben kefélünk! – A tiéd, Cannon.

Valamiféle dicséretet nyögött a nyakamba, és még keményebben, gyorsabban kezdett dö ködni, míg végül mindketten az orgazmus felé robogtunk. Eléggé biztos voltam benne, hogy az ujjai zúzódásokat hagynak majd a csípőmön, de én is egyre keményebben és gyorsabban mozogtam, látni akartam később azokat a foltokat a bőrömön. Azt akartam, hogy izikai nyoma legyen annak, amit teszünk, ha másért nem, hát azért, hogy biztos lehessek benne, hogy nem álmodtam az egészet. És aztán elélveztem, összerándultam körülötte, hangos kiáltással ingereltem a farkát. Cannon a nyakamba mordult, a hátsójában megfeszültek az izmok a tenyerem alatt, miközben olyan mélyre hatolt, mint még soha senki. Éreztem, ahogy lüktet bennem a farka. Úgy tűnt, mintha egy örökkévalóságig tartana, miközben hullámokban elöntött a kéj. Cannon megcsókolta a nyakamat, szép lassan kihúzódott belőlem, aztán mellém gördült. – Basszus, hercegnő. Hangosan zihált, sebesen mozgott a mellkasa. Mosolyra húzódott a szám, büszkeség töltött el. Mihelyst vége lett, azonnal tudtam, hogy győztem. Csodálatos orgazmus? Kipipálva. De a Cannon iránti érzelmeim többnyire változatlanok maradtak. Ez nem szerelem. Hála istennek. Legkevésbé egy ilyesfajta bonyodalomra volt szükségem. Cannon magához húzott, és ezt is természetesnek vettem. Felhúzta ránk a paplant, és a mellkasára fektettem a fejemet. – Még nem vagy belém szerelmes, igaz? – kérdezte elégedett vigyorral az arcán. – Egy csöppet sem. – A könyökömre támaszkodtam, és lenéztem rá. – De két dologban igazad volt. Lágy mosoly játszott az arcán. – És mi lenne az?

– Nem vicceltél a méreteddel és az állóképességeddel kapcsolatban. De nem, ez nem szerelem. Csak érzéki vágy. – Egyetértek. Most pedig gyere ide! – De megígérted, hogy csak egyszeri alkalom lesz. Ebben állapodtunk meg. Bármi több már veszélyes lenne a szívemre nézve. – Még nem vagy szerelmes. – Cannon keze becsúszott a paplan alá, végig a hasamon, és gyengéden megsimogatta a lábam közét. – És ez a punci még mindig puha és nedves. – Nem is tudom – nyögtem. – Olyan kurva jó volt – emlékeztetett, felém fordult, és megint megcsókolta a nyakamat. – Többet akarok. – Csak jó? – ugrattam. Belém vezette az egyik ujját. – Bocsáss meg! A jó nem helyes kifejezés. Hihetetlen. Csodálatos. – Kihúzta az ujját, aztán lassan ismét belém hatolt vele. – Olyan meleg és puha. Legszívesebben beléd költöznék. Cannon levette magáról a használt óvszert, és felhúzott egy másikat, miközben én csak ott feküdtem, széttárt lábbal, készen mindenre, amit csak nyújthat nekem. * * * Két nap telt el azóta, hogy lefeküdtünk egymással, és az élet ment tovább. Visszamentem dolgozni, ahogy Cannon is, és úgy viselkedtünk, mintha minden ugyanolyan lett volna, mint korábban. Nem adta semmi jelét, hogy a világa kifordult volna a sarkaiból, szóval természetesen én is megtettem minden szükségeset annak érdekében, hogy meggyőzzem, minden rendben van köztünk. De ma drasztikus fordulatot vettek a dolgok odalent, és már nem játszhattam meg, hogy jól vagyok. Égtek a lányos testrészeim. Megduzzadtak és bevörösödtek. Pontosan tudtam, hogy mi történt. Isten megbüntetett, amiért lefeküdtem a

legjobb barátnőm öccsével. – Paige? – kiáltotta Cannon, ahogy közeledett a szobám felé. Munka után lerogytam az ágyamra, és azóta nem is mozdultam. Cannon kifakult, sötétkék műtősruhában állt az ajtómban. Olyan csodásan festett; azt hiszem, sosem unnám meg munkaruhában látni őt. – Szia – köszöntem vissza elhalóan. Aggodalom ömlött el az arcán. – Mi történt veled? Mély lélegzetet vettem, hogy elfojtsam az idegességet. Nem kívántam ehhez hasonló beszélgetést soha az életben, de túl kellett esnünk rajta. Nagyot sóhajtottam, és a szemébe néztem. – Azt hiszem, megfertőztél valamivel. Cannon összeráncolta a homlokát, és közelebb lépett. – Az lehetetlen. Tiszta vagyok, esküszöm. Ráadásul óvszert használtam. Tényleg használtunk óvszert. Mindkét alkalommal, amikor szeretkeztünk. Nem, szexeltünk. Cannon még közelebb jött. – Mik a tünetek? Bár tudtam, hogy az orvos beszél belőle, mégis elfordultam tőle. – Ez a magánszféra totális megsértése – hebegtem. Piszkálni kezdtem a körmömet, lehorgasztottam a fejemet. Magamban imádkoztam, hogy nyíljon meg alattam a föld, és nyeljen el. – Áruld el, Paige! Tudok segíteni. Égett az arcom. – Vörös odalent, érzékeny és gyulladt. És viszket. Azt hiszem, kiütéses is. – Hadd nézzem meg!

Felkaptam a fejemet. – Azt már nem. Nem nézheted meg a puncimat. – Már láttam, ha emlékszel. Az egész arcom odalent volt. Ha látom, akkor azonnal tudni fogom, hogy kell-e aggódni miatta. De nem segíthetek, amíg nem látom. Nagyot nyeltem. Basszus! El sem tudtam volna képzelni ennél kínosabb helyzetet. Bénultan ücsörögtem még hosszú másodpercekig, aztán bólintottam, és vonakodva felálltam, hogy levegyem a farmeremet. Cannon bement a fürdőszobába, és hallottam, ahogy folyik a víz. Megmosta a kezét. Aztán visszatért, és megállt az ágy mellett. – A bugyit is – mormogta. – Nem tudsz csak bekukucskálni alá? Cannon megrázta a fejét. – Vedd le, aztán feküdj le széttárt térdekkel. Öljetek. Meg. Most. Azonnal. Engedelmeskedtem, és Cannon tekintete követte minden mozdulatomat. Olyan ciki volt. Visszafeküdtem a párnákra, és lehunytam a szememet. – Lazíts, hercegnő – nyugtatott Cannon, és leült az ágyra a két lábam közé. Úgy éreztem, hogy meghalok a szégyentől, azért egyenesen a plafonra meredtem. – Vegyél egy mély lélegzetet, és nyisd szét a térdeidet. Mély lélegzetet vettem, hogy felkészüljek, és tettem, amit kért. – Érdekes… Tétovázott, és az ujja hegyével gyengéden megérintette a duzzadt húsomat. Olyan óvatos, olyan áhítatos volt az érintése, hogy a szégyen ellenére melegség öntötte el a szívemet.

– Mit értesz azon, hogy érdekes? Mi a fene az? Cannon a szemembe nézett. – Mennyi idővel a szex után kezdődtek a tünetek? – Másnap reggel vettem észre, miután felkeltem. Bólintott. – Én is erre számítottam. Allergiás vagy a latexre. Felültem, hogy kétkedve a szemébe nézhessek. – Nem vagyok allergiás a latexre. – A vaginád nem ért egyet veled. Az embernél bármikor kialakulhat allergia. Minden rendben lesz… csak tartózkodnod kell a szextől, amíg elmúlik, ami úgy három-öt nap, és a jövőben latexmentes óvszert kell használnod. – Rendben. Hát, kösz. Felálltam, és felhúztam a bugyimat. Mégiscsak vannak annak előnyei, ha egy orvos az ember lakótársa. – Biztos, hogy jól vagy? Pocsékul érzem magam. Gyakorlatilag én vagyok az oka, hogy ez történt. Ez édes volt tőle, és igen, bizonyos szempontból az a latexszel borított dorong volt a hibás, de mégsem vethettem ezt a szemére. Mindketten élveztük a dolgot. – Minden rendben lesz – nyugtattam, de megrándult az arcom a kellemetlen érzéstől, amit az okozott, hogy megmozdultam. Cannon összeráncolta a homlokát, és párnákat tett mögém. – Dőlj hátra! Dühösen Cannonra meredtem, aki csak kuncogott. – Nem vagy valami jó beteg. Csak lazíts egy percre, míg elintézek egy telefont. Én még nem írhatok fel receptet, de fogadok, hogy ha felhívom dr. Haslettet…

– Kit? – Az orvost, akivel a nőgyógyászaton dolgoztam együtt. Biztosan felírja neked a receptet. Egy szájon át bevehető szteroid gyorsan segít majd. Hamarosan jobban leszel, hercegnő. Nem bírtam megállni. Rámosolyogtam, mint egy szerelmes bolond a mély, selymes hangja hallatán, amely nem csupán azt ígérte meg, hogy jobban leszek, de ráadásul a becenevemen is szólított. Hátradőltem a párnákra, Cannon pedig kivette a telefont a zsebéből, és kisétált a hallba, hogy felhívja a kollégáját. Pár perccel később már vissza is tért, és bosszúsnak látszott. – Mit mondott? – kérdeztem. – Megkapom a szteroidot? Cannon morgott valamit, ami úgy hangzott, mint a „ja”, és leült az ágyam szélére. – Akkor mi a baj? Cannon megcsóválta a fejét. – A gazember azt akarta, hogy csináljak egy fényképet, és küldjem el neki. – A vaginámról? – visítottam. Kitágultak Cannon orrlyukai, és bólintott. – Pfuj! Ez nem lehet etikus. – Arra kértem, hogy kezeljen anélkül, hogy megvizsgálna, de ja, ez tényleg undorító. Etikus vagy sem, megmondtam neki, hogy menjen a francba. Hamar be is fogta a száját. Elöntött a büszkeség a tudattól, hogy Cannon megvédte a beteg vaginám becsületét. Ellágyult az arca, és elmosolyodott. – Mit szeretnél csinálni ma este?

Rápislogtam, biztos voltam benne, hogy ezzel nem arra akart utalni, hogy töltsük együtt az estét. Azt hittem, próbáljuk tartani az udvarias távolságot, nehogy az egyéjszakás kalandunkat kivéve bármi miatt is igazi érzések alakuljanak ki bennünk. – Mit szólnál pizsamához, kajarendeléshez és egy ilmhez. Benne vagy? – De csak ha ezúttal tényleg lesz rajtad pizsama. Eszembe jutott az éjszaka, amikor bebújt mellém az ágyba. Igaz, alsónadrágban aludt. És természetesen az is, ami azután következett, miután felébredtünk, és ami miatt most itt fekszem, tele kiütésekkel. – Mi lenne abban a móka? – vigyorgott. Megfenyegettem az ujjammal. – Ó, nem, nem. Ne cukiskodj és lörtölj velem, amikor a vaginám teljesen készen van. – Cukinak tartasz. Nem kérdés volt, és nem is válaszoltam rá. Cannon több volt cukinál, átkozottul szexi volt, és ezt ő is tudta. – Én választom ki, hogy mit rendeljünk – pufogtam. – Rendben. Válassz, amit akarsz, én pedig elszaladok érte. Útközben beugrom a kórház patikájába is a gyógyszeredért. Felém nyújtotta a kezét, én pedig megfogtam, felkeltem az ágyból, és követtem őt a nappaliba. Ezután thai kaját ettünk a kanapén ülve, és letöltöttünk egy Vince Vaughn- ilmet. – Szóval, komolyan, sértve kellene éreznem magam, hogy még nem vagy szerelmes belém? Talán elveszítettem a varázserőmet – jegyezte meg Cannon, és kihívóan rám mosolygott. Kuncogtam, és megcsóváltam a fejemet. – Úgy hangzik, mintha bókra vadászna, uram. Cannon vállat vont.

– Egyáltalán nem. Csak tudni akarom, hogy a szakmai véleményed szerint, ha egy nap megtalálom az igazit, és rászabadítom mindezt, akkor nem lesz-e oka csalódásra. Fején találta a szöget a szóválasztással. A rászabadítás volt a megfelelő kifejezés. Cannonból sugárzott az elemi erő. Felszedhet bárkit, akit csak akar, de nem erre vonatkozott a kérdése. Nyilvánvalóan heccelni akart. – Biztos vagyok benne, hogy pocsék társ lennél – feleltem teli szájjal. – Hé, ez sértés. Sokatmondóan rávigyorogtam. – Az a fajta társ lennék, aki hátrafogja a hajadat, miközben leszopsz – mondta. Őszinte volt a hangja, a szavai azonban durvák. – Milyen kedves tőled. Cannon felém nyúlt, megcsípte a derekamat, és elkezdett csiklandozni. – Hé! Arrébb húzódtam tőle. – Szóval szerinted nincs olyan jó tulajdonságom, amelyik érdekelhetné a gyengébb nemet? Már nem voltam benne biztos, hogy még viccelődünk-e, vagy Cannon tényleg tudni akarja, hogyan érzek iránta. Mivel ezt én még magamnak sem tudtam bevallani, a viccelődést választottam, és a szememet forgattam. – Mintha Allie megengedné, hogy randizz. – Allie-nek nincs ebbe beleszólása. Tételezzük fel, hogy valóban kapcsolatra vágyom. Összedőlni látszott körülöttem a világ. – Nem állok még készen erre a beszélgetésre – közöltem remegő hangon. Cannon hosszú másodpercekig csak nézett rám, mintha el akarta volna dönteni, hogy tovább erőltesse-e a dolgot. Aztán nem tette.

Felálltam, hogy elvigyem a tányérokat, és egy percig egyedül maradjak a konyhában, hogy összeszedhessem magam. Amikor visszatértem a nappaliba, Cannon a karjában tartotta Enchiladát, és fényképeket készített. – Szel it csináltál a kutyámmal? Nem tudok ellenállni egy olyan fér inak, aki kedvesen viselkedik a kutyámmal. – Miért, probléma? Rám vigyorgott, és egy varázsütésre visszatért a korábbi kellemes hangulat.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET Cannon Szívesebben lennék most az edzőteremben, hogy levezessem a szexuális frusztrációmat, de helyette eljöttem meglátogatni az anyámat. – Anyu, biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? A beépített szekrényre meredtem, amelyet anyu éppen bíborszínűre festett. Az egész nappali rikító színekben pompázott, mintha felrobbant volna benne egy szivárvány. Nem értettem, hogy Bob, a férje, hogyan bírja ezt elviselni, de megtette, áldja meg érte az Isten. Bólogatott és mosolygott anyu minden őrült ötletére, megcsóválta a fejét, és beleegyezett, mintha nagyszerű ötlet volna. Bob tíz évvel volt idősebb anyunál. Miután az apám lelépett, biztos voltam benne, hogy az anyám soha többé nem lesz szerelmes. De aztán megismerkedett Bobbal, a szerelőműhely tulajdonosával, ahová elvitte megcsináltatni az autóját. Bob évekkel korábban elvált, és nem voltak gyerekei. Úgy tűnt, anyám betölti az életében keletkezett űrt, akárcsak ő az anyámét. – Imádom a bíbor színt; még szép, hogy jó ötlet. Mindenki megérdemli, hogy szeresse a helyet, ahol él, Cannon. A tekintetem anyámról a nappali ablakára és a kinti felhőtlen égboltra siklott. Az én lakhelyem most Paige lakása volt. A izikai közelség ez esetben azt jelentette, hogy olyan szinteken ismertem meg gyerekkori rajongásom tárgyát, ahogyan korábban nem is képzeltem. Tudtam, milyen az íze, hogyan nyög, amikor megcsókolom a nyakát, és azt is, hogy mandulatejjel szereti inni a kávéját. Tudtam, hogy a felbukkanásom előtt a legtöbb gyengédséget a pirinyó kutyájától kapta. Tudtam, hogy lojális, a nővérem örök barátnője, és hogy totál tabu a számomra. Egy hét telt el, amióta lefeküdtünk egymással. Öt nap, amióta kiderült, hogy allergiás a latexre. Azt az estét együtt töltöttük a nappaliban, papírdobozból ettünk, felidéztük a rég elfeledett gyerekkori emlékeket, és a röhejes párkereső reality show-n nevettünk, ami a tévében ment.

Paige szerencsére nem haragudott rám a kínos helyzet miatt, amibe került. Nem mintha valóban az én hibám lett volna. Próbáltam biztonságban tudni magunkat azzal, hogy óvszert használtam, és tényleg nem akartam ártani neki. Anyu odasétált hozzám, és közben beletörölte a kezét az overalljába. – Szeretlek, Cannon. Lábujjhegyre állt, és puszit nyomott az arcomra. – Én is szeretlek, anyu. Egy kívülálló szerint talán semmiség volt, de anyámnak sokat jelentett, ha akárcsak tizenöt percre is beugrottam hozzá. Bob kisvállalkozóként sokat dolgozott, és tudtam, hogy az anyám magányos. Mindig különleges kapcsolat volt köztünk. A szerény körülmények és a nehézségeink ellenére mindig biztatott, soha nem szűnt meg hinni benne, hogy többre vagyok hivatott. Lassan én is hinni kezdtem magamban. Mindent az anyámnak köszönhettem. Az órámra néztem, láttam, hogy mindjárt véget ér az ebédszünetem. – Vissza kell mennem a kórházba. Anyu bólintott, megpaskolta a vállamat. – Gyere el vasárnap vacsorára! A kedvencedet főzöm majd. Nem volt szívem elárulni neki, hogy tizenkét éves korom óta nem a fasírt a kedvencem, ahogy azt sem, hogy az övé biztos szívrohamhoz fog vezetni. Egyszerűen csak bólintottam. – Vasárnap találkozunk. Felvettem a dzsekimet, és kiléptem a csípős őszi hidegbe a takaros, rikító színekben pompázó egyszintes téglaházból, amelyben az anyám Bobbal élt.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET Paige Kínosan kellett volna éreznem magam Cannon társaságában. Hiszen már látott a legrosszabb formámban is, ami szívás volt, de olyan pro i módon kezelte, hogy már szinte eszembe sem jutott az egész. És igaza volt. Mihelyst elkezdtem szedni a gyógyszert, a tünetek hamar megszűntek, és olyan jó voltam, mint új koromban. Cannon egész héten olyan kedves és igyelmes volt, hogy szinte nem is volt szívem bevallani neki, hogy meggyógyultam. Szóba sem hoztuk a dolgot, és én nem is bántam ezt. Nem hiszem, hogy lehet kínos érzés nélkül közölni valakivel, hogy „jobban van a vaginám”. Jobb ötlet volt ki sem mondani. Minden este együtt vacsoráztunk, felváltva főztünk, és utána Cannon rendet tett a konyhában, míg én kivittem sétálni Enchiladát. Kellemes életritmust alakítottunk ki, tévét néztünk, amíg el nem jött a lefekvés ideje, aztán megöleltük egymást, és mindketten visszavonultunk a saját szobánkba. De ma este nem voltam fáradt. Fél tizenegykor feküdtünk le, és már vagy egy órája álmatlanul forgolódtam az ágyamban. Tudtam, hogy egy bögre meleg tej segítene elaludni, de nem tejet akartam. Cannont akartam. Azt akartam érezni, amit csak ő tud felébreszteni bennem. Felbátorodva kimásztam az ágyból, és lábujjhegyen végigtipegtem a hallon. Enchilada követett. Cannon egyértelműen aludt már, az oldalán feküdt. Mélyen és egyenletesen lélegzett. Felemeltem a paplan szélét, és bebújtam mögé. – Paige? – kérdezte álmos, reszelős hangon. A hátára fordult, és rám nézett. – Rosszat álmodtam – hazudtam. Pedig csak be voltam indulva. És reméltem, hogy ő is be fog. Széttárta a karjait, és hozzábújtam, a mellkasára hajtottam a fejemet, és a lábammal átöleltem a derekát. A szíve egyenletesen és hangosan vert,

körbeölelt a fér ias illata. Cannon nagyot sóhajtott, kisimította a hajat az arcomból. – Most már itt vagyok. Vigyázok rád. – Köszönöm – suttogtam a sötétbe. Az egyik kezemet lecsúsztattam a paplan alatt a hasára, éreztem, ahogy az izmai megfeszülnek az érintésemre. Hevesen zakatolt a szívem, dübörgött a vér a fülemben. Tudtam, hogy mit akarok, tudtam, hogy nekem kell megtenni az első lépést, de féltem az elutasítástól. Cannon simán mondhat nemet, és összetörök, ha megteszi. És nem csak azért, mert kívántam, hanem azért is, mert vágytam arra a fajta izikai intimitásra, amelyben az előző hétvégén részünk volt. Mély lélegzetet vettem, hogy megnyugodjak, és hagytam, hogy lejjebb csússzon a kezem. Éreztem Cannon alsónadrágjának a derekát, és szaggatottan kifújtam a levegőt. Egyikünk sem szólt egy szót sem, és az ujjaim lejjebb vándoroltak, míg rátaláltak a farkára, amely már félig felállt. – Biztos vagy benne? – kérdezte Cannon. – Csak ha te is akarod. – Kibaszott idióta lennék, ha nem akarnálak téged. Tökéletes vagy, hercegnő. – Jó, akkor megegyeztünk. Rámásztam Cannonra, átvetettem rajta a lábamat, és igyeltem, ahogy mosolyra húzódik a szája. – És jobban érzed már magad? – kérdezte, aztán felmordult, amikor az ölem a farkához ért, amely teljesen kemény lett közben. – Teljesen. Az erekciójához dörgölőztem, és elfojtottam egy nyögést. Erre megint felmordult, és a derekamra tette a kezét. – Jézusom, Paige.

A pólóm alá nyúlt, megmarkolta a mellemet. A sötétben is látszott az arcán, hogy mennyire koncentrál, én pedig merésznek, pajkosnak és ó, olyan csábítónak éreztem magam. Lerántottam magamról a pólót, lehajítottam az ágy mellé, és igyeltem, ahogy Cannon tekintete a mellemre mered, mintha mágnesként vonzotta volna magához. Markolta, simogatta és szorította, miközben vonaglottam rajta. Ma este még előjátékra sem volt szükségem. Már akkor készen álltam, amikor beléptem ide, de ezt persze Cannon nem tudhatta. És akkor sem bánt volna velem másképp, ha sejti. Mozgattam a csípőmet az erekcióján, ami olyan jó érzés volt, hogy szinte beleszédültem. Cannon a könyökére támaszkodott, hogy a szájába vehesse az egyik mellemet, és felkiáltottam. – Mi legyen a védekezéssel? Nem veszek fel gumit – mormogta, és a nyakamat csókolgatta. Összerándult az ölem a gondolatra, hogy mind a húsz vastag centije bennem fog lüktetni. – Nem lesz baj. Gyógyszert szedek – nyögtem ki pihegve. – Azt hiszem, ezzel te lettél álmaim nője. Még soha nem csináltam így. Komolyan? Soha nem feküdt le senkivel óvszer nélkül? Bár logikus volt, ha jobban belegondolok. Az ultra felelősségteljes Cannon mindig a biztonságos utat választotta. Boldog voltam, hogy ezen a téren én lehetek számára az első. Egy másodpercet sem bírtam tovább várni, feltérdeltem, csak annyira, hogy félre tudjam húzni az útból a csipkebugyit. Cannon követte a példámat, letolta a combjára a sortját. Kiszabadult a hatalmas, pompás farka. Tudom, hogy fura pompásnak nevezni egy péniszt, de az övé tényleg az volt. Eres és kemény, csillogó makkal. A kezembe vettem, és a megfelelő helyre igazítottam, miközben ráereszkedtem.

– Biztos vagy benne, Paige? – Cannon felnyögött, amint a makkja a nedves ölemhez ért. – Nagyon is. Még egy centivel lejjebb ereszkedtem. – Akkor lovagold meg ezt a nagy faszt, hercegnő! Teljesen magamba fogadtam, és néma nyögésre nyíltak az ajkaim. Teljesen kitöltött, és egy kissé még annál is jobban. Nem tudtam mozogni, nem tudtam megszólalni, nem tudtam gondolkodni. A létező legintenzívebb érzés öntött el, még soha életemben nem éreztem ilyen szoros kapcsolatot senkivel. Lehet, hogy nem zúgtam bele Cannonba, amikor először szexeltünk, de valódi érzelmek kezdtek fejlődni bennem, és nem tudtam megmagyarázni, mit jelentett a szorítás a mellkasomban, amikor rám nézett azzal a sötét, smaragdszín szemével. Nem várta meg, hogy mozogjak; egyszerűen a csípőmre tette a két kezét, és emelgetni kezdett, úgy pumpált, mintha a szexbabája lennék. Nagyon erotikus látvány volt, ahogy megfeszültek a bicepszei a holdfényben, izzadságcseppek jelentek meg a homlokán, és kidomborodtak a hasizmai. Őrjítő volt magamban érezni őt. Pont a megfelelő helyeken simogatott odabenn, és perceken belül sebesen robogtunk a kielégülés felé. – Várj, Cannon! A hasára szorítottam az egyik kezemet. Azt akartam, hogy tovább tartson, nem akartam, hogy véget érjen. – Hadd történjen meg! Látni akarom, ahogy elélvezel – nyögött elkínzott, megtört hangon. Egyébként sem lehetett volna már megállítani. Keresztülhasított rajtam az orgazmus, mintha bomba robbant volna fel a méhemben, és a csodás elragadtatás nyögéseiben egyszerre feszült és rángatózott minden egyes izmom. Vakító fehér fény villant fel a szemem előtt… olyan intenzív, hogy egy pillanatig azt hittem, el fogok ájulni. – Ez az, bébi.

Cannon ujjai a bőrömbe vájtak, lelassították a mozdulataimat, hogy mindent érezzek. Maga volt a mennyország. – Basszus – káromkodott Cannon az orra alatt. – Olyan erősen szorítasz. Nem fogom bírni… Megfeszültek az ujjai a csípőmön, és egyre mélyebben dö ködött. Úgy igyeltem őt, ahogy egy rajongó igyel egy élő előadást – elragadtatással és megigézve, képtelen voltam akár csak egy másodpercre is elfordítani róla a tekintetemet. Gyönyörű volt. – Jobb lesz, ha gyorsan lemászol rólam, hercegnő, ha nem akarod, hogy beléd élvezzek – nyögte. Nem megyek sehová. Mindkét tenyeremet a hasára fektettem, ringattam a csípőmet, keményen és sebesen mozogtam rajta. Örökre az agyamba vésődik majd minden ezzel a pillanattal kapcsolatban. Az ideg remegése az állában; a mély, rekedt hangja; és az érzés, ahogyan mozgott bennem. Tovább pumpált, miközben hosszú, lusta sugarak lövelltek ki belőle forró lávaként, hogy megjelöljenek belülről. Cannon nem kiáltott vagy nyögött fel, amikor elélvezett, mégsem fogom soha elfelejteni azt a hangot, amit kiadott magából, amikor felért a csúcsra. A levegő az elképzelhető leghalkabb, legelégedettebb kilégzéssel szakadt fel az ajkairól. Olyan fegyelmezett volt, olyan fér ias. A legszexibb dolog volt, amelyet életemben hallottam. Forró ondósugarakat pumpált belém, úgy tűnt, örökké élvezni fog. – Jézusom, hercegnő. Leemelt magáról, lágy csókot nyomott az ajkaimra. Még mindig zihált, ahogy én is. Miután megtisztálkodtam – mert, te jó ég, az óvszer nélküli szex nagyon sok rendetlenséggel jár – visszamásztam mellé az ágyba. Cannon a nyakamba fúrta az arcát, amitől elmosolyodtam. Hosszú percekig csak feküdtünk egymáshoz simulva. Simogattam, ahol értem – az alkarját, a széles, kissé kérges tenyerét, a kezét, amely egy szép nap majd életeket

ment. El sem tudtam hinni, hogy milyen természetes és kényelmes érzés volt a karjában feküdni. Cannon megmozdult, és felsóhajtott. – Talán a mostaninak kellene az utolsó alkalomnak lennie, tudod, hogy ne váljanak zavarossá a dolgok kettőnk között. A nővérem barátnője vagy. Aligha folytathatjuk anélkül, hogy lebuknánk. – Kisimította a hajtincsemet az arcomból. – És utálnám, ha zűrössé válnának a dolgok Allie és közötted. Megmerevedtem, tompán zakatolt a szívem. Azt hittem, hogy összebújva alszunk majd el. Mennyire tévedtem. – Igen. Hát persze. – A kézfejemmel letöröltem egy kósza könnycseppet, és összeszorult a torkom. Logikus volt az érvelése, persze hogy az volt. De ebben a pillanatban ő volt a legvalóságosabb, legjobb, legfényesebb dolog az életemben, és utáltam, hogy soha nem lehet több közöttünk. De mégis mire számítottam? Cannon a kezdet kezdetén világosan közölte, hogy nem lehet több közöttünk egyéjszakás kalandnál, és én beleegyeztem. A pokolba, ráadásul még én voltam az irányító, én vettem rá erre az egészre, mert be akartam bizonyítani neki, hogy lehetséges könnyed, laza kapcsolat egy nővel anélkül, hogy az beleszeretne. Még csak gondolni sem voltam hajlandó az sz-szel kezdődő szóra, nemhogy hangosan kimondani. Cannonnal együtt laktunk egypár hétig, összesen háromszor szexeltünk. Az emberek nem esnek ilyen gyorsan szerelembe, igaz? Felkeltem az ágyról, semleges mosolyt erőltettem az arcomra. – Jó éjszakát! Cannon tekintete elidőzött a pucér mellemen, és egy pillanatig azt hittem, hogy visszahív az ágyba, esetleg egy második menetre, vagy azért, hogy mellette aludjak. De ehelyett felnyögött, és végre a szemembe nézett. – Jó éjszakát, hercegnő!

Arra számítottam, hogy tesz majd valami pikáns megjegyzést, például, hogy „jobb lesz, ha mész, mielőtt meggondolom magam”. Vagy a lábam közé dugja a kezét, hogy elcsábítson. De nem tette. Magára húzta a paplant, és elégedett mosollyal a telt ajkán, visszafeküdt a párnára. Mély lélegzetet vettem, felkaptam a széthajigált ruháimat a padlóról, aztán visszamentem a szobámba. Felvettem a pólómat, és az ágyamra hanyatlottam. Ha legalább Cannon nem lett volna olyan brutálisan tökéletes – fér ias; vicces; intelligens; csodás, ha fajitast kellett készíteni; isteni az ágyban… és még folytathatnám a listát. De igaza volt. Igaza volt, hogy nem lehetett közöttünk párkapcsolat. A nővére foggal-körömmel ellenezte volna, hogy együtt legyünk, és egyetlen fér i sem ér annyit, hogy feláldozzam miatta a legrégebbi barátságomat. Arról már nem is beszélve, milyen totálisan irracionális lenne együtt járni – Cannon hamarosan elköltözik, isten tudja, hol kap majd rezidensi állást. Biztos vagyok benne, hogy nem akarja majd, hogy a nővére barátnője kövesse őt az ország másik végébe csak azért, mert kóstolót kapott a farkából, és fülig beleszeretett, ahogy ő azt előre megmondta. Nem, ennél erősebbnek kell lennem. És mégis… Semmi másra nem gondoltam rajta kívül, ha távol volt. És amikor itthon volt? Akaratlanul csak rá összpontosítottam, követtem minden mozdulatát. Hallgattam a szobájából kiszűrődő hangokat. Betéve ismertem a lágy bluest, amelyet a laptopján szeretett hallgatni, tudtam, hogy pontosan hat percig zuhanyozik. Úgy ismertem a rutinját, ahogy Pavlov kutyái a csengő hangját. Korán kelt azokon a napokon, amikor nem dolgozott, elment az edzőterembe, aztán hazajött, lezuhanyozott, tanult, és csinált valami kaját. Néha meglátogatta az anyukáját vagy a nővérét, szerette megnézni az esti híradót, olykorolykor egy pohár vörösbor kíséretében. Megtudtam, hogy érdekli az amerikai politika, és igyelemmel követte a tőzsdét. Tudtam, mekkora stresszt jelent számára, hogy kiválassza a leendő szakterületét, és rezidensnek jelentkezzen.

Tudtam mindezt, ám nem tudtam a legfontosabbat – azt, hogyan érez irántam. Vágytam megtudni, hogy hogy állunk egymással. Vajon ugyanolyan sokat jelentett neki is, hogy lefeküdtünk egymással, mint nekem? Összegömbölyödtem a paplan alatt, és vakon a sötétbe meredtem. * * * – Van valami Cannon és közötted, igaz? – kérdezte Allie, és végigmért az asztal túloldaláról. Kései reggelit fogyasztottunk az egyik kedvenc helyünkön. És bár lehet, hogy kicsit idegesebb voltam Allie társaságában, mivel tudtam, hogy egy fontos dolgot eltitkolok előle, az azért meg sem fordult a fejemben, hogy szóba hozza majd. Nagyon igyekeztem lazának látszani, ezért ittam egy korty kávét. – Nem. Miért? – Mert ha így lenne, akkor ki kellene tagadnom mindkettőtöket. – Allie beleharapott a tacóba, én pedig kétségbeesetten vártam, hogy folytassa. – Tudod, milyen fontos számomra, hogy az öcsém ne térjen le a sikerhez vezető útról – emlékeztetett, és megtörölte a száját a szalvétával. – A semmiből indultunk, Paige. A semmiből. És Cannon most orvos lesz. Letettem a bögrét az asztalra, és mély lélegzetet vettem. – Én ezt értem, Allie, komolyan. De el kell fogadnod, hogy Cannon egy érett, felelősségteljes fér i. Ez egyértelműen kiderült számomra, amióta együtt lakunk. Nem fogja sutba dobni az esélyét a sikerre egy kapcsolat kedvéért. Allie felegyenesedett ültében. – Nem fogja sutba dobni, valóban, de ha valaki magához kötné őt, akkor talán más döntést hozna, talán nem fogadna el egy rezidensi posztot egy másik államban, egy jó hírű kórházban. Savat is ihattam volna ennyi erővel, olyan rosszul lettem hirtelen. Rögtön el kellett volna mondanom neki mindent. Bevallani a bűneimet,

és a bocsánatáért könyörögni. Ehelyett apró csíkokra szaggattam a szalvétámat, mert képtelen voltam mozdulatlan maradni. Számít egyáltalán, hogy eltitkoltam ezt a dolgot Allie elől? Cannon tegnap este megmondta, hogy ez volt az utolsó alkalom köztünk. Nem, várjunk csak! Felvetette, hogy talán ennek kéne lennie az utolsó alkalomnak… ez nagy különbség. Annak ellenére, amit mondott, valami mélyen bennem tudta, hogy még nincs vége.

HUSZADIK FEJEZET Cannon Hamarabb kezdődött a hétfői ügyeletem, mint vártam. Miután Paige belopakodott a szobámba az éjszaka kellős közepén, a hétvége többi része eltörpült a történtek mellett. Paige olyan váratlan, olyan nagyvonalú és érzékeny volt. Ráadásul önálló, megfontolt személyiség, nagyszerű karrierrel, saját lakással. Üdítő volt végre egy olyan nő társaságában lenni, aki gondoskodott magáról. A legtöbb korombeli lány még csak próbálta kitalálni, hogy mihez kezdjen az életében, anyuval és apuval lakott, vagy egy olyan pasit keresett, aki a helyükbe léphet, és eltartja. Paige nem ilyen volt, és ezt pokolian szexinek találtam. Végigsiettem a neonlámpákkal megvilágított folyosón a műtő felé, készen álltam az előttem álló zsúfolt napra. Nyitott szívműtétre készültünk ma reggel. Ez lesz a harmadik bypassműtét, amelyhez asszisztálok, és érezni lehetett a levegőben a feszültséget, mindenkit áthatott a felelősségtudat. Az orvosok és a nővérek természetesen jó képzést kaptak, és évekig készültek ezekre az esetekre, de ez nem jelentette azt, hogy nem vették volna olyan komolyan a dolgot, ahogyan azt kell. Büszke voltam rá, hogy a csapat tagja lehetek, izgatottan vártam, hogy egyszer majd elég képzett legyek ahhoz, hogy egyedül is végezhessek ilyen életmentő műtéteket. – Szóval, hogy mennek a dolgok Paige-dzsel? – kérdezte Peter, miközben alaposan bemosakodott. Eltérő műszakban dolgoztunk, így napok óta nem találkoztam már Peterrel. Ragyogó, könnyed mosolya láttán azonnal jobban éreztem magam. A rozsdamentesacél mosdóhoz léptem, és megnyitottam a melegvizes csapot. – Tényleg el kell magyaráznom, haver? Peter intett a szappanhabos kezével. – Kérlek! Biztosan szórakoztató lesz.

– Amikor egy fér i és egy nő kedveli egymást, akkor néha szeretik levenni az alsóneműjüket, hogy összedörzsöljék az intim testrészeiket. Peter a szemét forgatta. – Keresed a bajt, haver. A nővéred a legjobb barátnője. Ezt biztosan tiltja valamilyen íratlan szabály. Befejeztem a bemosakodást, és megszárítottam a kezemet egy papírtörülközővel. – És akkor mi van? Paige dögös. És laza. És amikor ágyba bújunk… az maga a varázslat. Peter lebiggyesztette az ajkát, összehúzta a szemét. – Tényleg el tudod képzelni vele a jövődet? Összeszorult a szívem, ahogy átjárt egy furcsa érzés. – Természetesen nem. Peter sokatmondóan rám mosolygott. – Pontosan. Ezért abba kell hagynod a hülyítését. Hadd lépjen tovább, és találja meg az igazit. Te is tudod, hogy a nők hiába állítják, hogy nem akarnak komoly kapcsolatot, mindig komoly kapcsolatot keresnek. Volt benne valami, még ha nem is tetszettek Peter szavai. Végül is Paige regisztrált arra a társkereső oldalra, még egy randira is elment. A ickó ugyan totál seggfej volt, de akkor is. Paige nyilvánvalóan többre vágyik, mint amit én adhatok neki. Talán a boldogsága útjában állok. – Mindegy, már vége. Már nem számít. Befejeztük. A múltkori volt az utolsó alkalom. Ma reggel nem akartam Paige-ről beszélni; a hamarosan kezdődő műtétre akartam összpontosítani. Peter gúnyosan rám nézett, mintha azt mondta volna, hogy „Ja, persze!”. Dr. Ramirez robogott el mellettünk egy odavetett Jó reggelt!-tel. Ő végzi majd a műtétet, és imádtam a gyakorlatias, pro i hozzáállását.

– Gyerünk, lássunk munkához! – Levegőbe tartott kézzel követtem az orvost a műtőbe, ahogy tanították. * * * Négy órával később fenekestül felfordult a világom. Természetesen minden műtét kockázatokkal jár. De annyira biztos voltam benne, hogy David Hancock – aki azt kérte, hogy szólítsuk Davenek, fehér fér i, ötvenöt éves, három gyerek apja, hamarosan nagypapa – haza fog térni a családjához. Hát persze, hogy hazatér majd. Gondoskodunk róla, hogy jobban legyen, mint új korában. Még annál is jobban. Az egyik pillanatban még minden a tervek szerint alakult. A következőben pedig kitört a káosz. Soha nem fogom elfelejteni a fülsiketítő csendet, ami a helyiségre borult, amikor kikapcsoltuk a gépeket, és eltávolítottuk a csöveket. Nem fogom elfelejteni, hogyan nézett rám dr. Ramirez, és azt mondta: – Egyél valamit! Hosszú napunk volt. Mintha képes lett volna bármit is befogadni a gyomrom. Elkerekedett szemmel, sokkos állapotba bebotorkáltam az orvosi pihenőbe, és felhívtam Paige-t. Eredetileg csak egy sms-t akartam küldeni neki, de annyira remegett a kezem, hogy nem bírtam írni. Hallhatta a hangomon, hogy baj van, mert amikor megkértem, hogy jöjjön be a kórházba, faggatózás nélkül igent mondott. Szerencsére senki más nem volt a szobában, amelyben egy emeletes ágy állt, így bezuhantam az alsóra. Néha elveszítettünk betegeket, és orvosként tudtam, hogy együtt kell élnünk ezzel a tudattal. Az egyetemen megtanultuk, hogyan vonatkoztassunk el a személytől, és koncentráljunk csak a betegségre. A kórházi gyakorlaton azt is megtanultam, hogy soha nincs sok idő a gyászra; mindig rengeteg volt a páciens, akinek kezelésre és egy toppon lévő orvosra volt szüksége. De ebben a pillanatban ez mind nem számított. Nem érdekelt a képzésem, sem a többi páciens, akinek esetleg szüksége volt rám. Csak

a műtő bénult csöndjére bírtam gondolni, és arra, vajon csinálhattam volna-e valamit másként. Paige tizenöt perc múlva küldött egy sms-t, hogy megérkezett. Az előtérben találkoztunk, aztán visszamentünk a pihenőbe, ahol magammal húztam az ágyra. Még mindig meleg volt a matrac. – Cannon? Jól vagy? Lehunytam a szememet, és éreztem, hogy Paige megsimogatja a hajamat. A karjában kifújtam a levegőt, amelyről úgy éreztem, hogy azóta visszatartom, amióta a betegünk utolsót lélegzett. Azt hittem, nehéz végignézni egy páciens halálát, de semmi nem készített fel arra, amit akkor éreztem, amikor dr. Ramirezzel bekísértük a váróba a feleségét és a lányát, és közöltük velük a hírt, hogy Dave agyvérzést kapott a műtőasztalon, és leállt a légzése. Átéreztem a fájdalmukat, szívszorító volt, ahogy a felesége vérfagyasztó sikollyal a padlóra rogyott. – Nem tudom, képes vagyok-e ezt csinálni – suttogtam. – Történt valami? Lágy és kedves volt a hangja, mintha előre tudta volna a választ. – Ja – feleltem megtört hangon. – Elveszítettünk egy beteget. Nehéz volt hangosan kimondani. Paige hosszú ideig nem szólalt meg. Aztán megfordult a karomban, és éreztem a leheletét a nyakamon. – Természetesen meg tudod csinálni – suttogta. – Holnap visszajössz, aztán holnapután és azután is. Sokkal, de sokkal több életet fogsz megmenteni, mint amennyit elveszítesz. Nagyszerű ember vagy, Cannon Roth. A világnak több ilyen emberre lenne szüksége. Ez arra emlékeztetett, amit dr. Ramirez mondott, amikor kijöttem a műtőből. – Mihez kezdjünk? – kérdeztem akkor tőle. – Hazamegyünk. Holnap pedig jobb orvosokként jövünk vissza.

Kifújtam a levegőt, és szorosabban öleltem magamhoz Paige-t. Talán igaza volt; talán képes leszek holnap visszajönni, és tenni egy újabb próbát. De most csak arra tudtam koncentrálni, hogy itt van velem, és a meleg testét érzem a karomban. Ennyi elég volt. A pokolba, ez jelentett mindent.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET Paige Kész gyötrelem volt nézni Cannon szenvedését. Valami megmozdult bennem, miközben igyeltem, ahogy fekszik azon a keskeny ágyon, és úgy kapaszkodik belém, mintha én lennék az egyetlen, aki képes enyhíteni a fájdalmát. Simogattam a haját, és biztató szavakat duruzsoltam a fülébe, de fogalmam sem volt, hogy ez segít-e. Cannon nem félt kimutatni a sebezhetőségét, nem félt bevallani, hogy szüksége van rám. Ez jelentett számomra mindent. De egy órával később megszólalt a csipogója, és elrohant egy beteghez, csak odavetette, hogy otthon találkozunk. Hátra sem nézett. El sem tudtam képzelni, hogyan lehet ilyen munkát végezni. Én egy irodában dolgoztam, ahol a legrosszabb, ami történhetett, az volt, hogy kifogyott a festék a nyomtatóból. Cannon ma látott egy embert meghalni, és ami még ennél is rosszabb, felelősnek érezte magát miatta. Szó szerint véres volt a keze. Nem tudtam, mi történik majd, nem tudtam, magához tér-e egy ilyen eset után. Tudtam, hogy a karrierje során Cannonnak természetesen szembe kell majd néznie a halállal. De az első ilyen alkalom? Az talán örökre megváltoztatja az embert. Talán soha nem lesz már az, aki előtte volt. Nem voltam benne biztos, és ez megrémített. Megnéztem a sütőbe épített órát, és eltűnődtem, vajon mikor ér haza a munkából. A ma átélt trauma miatt nyilván korábban elengedik. Bár ahogy Cannont ismerem, nem fog élni a lehetőséggel. A vérében volt a kemény munka és a lojalitás. Még egyszer utoljára megkevertem a csirkehúslevest, lefektettem egy csészealjra a fakanalat, és töltöttem két pohár whiskey-t. Fogalmam sem volt, mi történhet ma este közöttünk, de egy részem azt remélte, hogy valami mélyebb, mint pusztán a szex. Mert bármilyen jó is volt, inkább valamiféle kötődésre vágytam. Korábban nem vettem számításba, milyen nehéz fenntartani egy titkos kapcsolatot, amelyről nem beszélhetek a legjobb barátnőmmel. Tanácsra volt szükségem,

beszélnem kellett valakivel, kiadni magamból mindent, de Allie nem lehetett ez az ember. Idegen volt számomra az üresség érzése a mellkasomban. Olyan sok éve éltem egyedül, és jól megvoltam. Együtt lenni valakivel, és nemcsak valakivel, hanem Cannonnal, aki magas és fér ias és okos és szexi és csábító? Kissé őrjítő volt. Kinyílt a bejárati ajtó, és Enchilada kiszaladt a szobából. – Szia – köszönt Cannon, amikor belépett a nappaliba. Levette a válláról a laptoptáskát, és lerúgta a cipőjét. Semmit nem árult el az arca, az ember nem gondolta volna róla, hogy milyen nehéz napon van túl. – Szia. – Odanyújtottam neki az egyik pohár whiskey-t. – Gondoltam, szükséged lesz rá. Bágyadt mosolyra húzódott a szája, elvette tőlem a poharat, és koccintottunk. – Kösz. Basszus, jól gondoltad. Aprót kortyolt az italból, én pedig igyeltem őt, hogy látom-e rajta jelét a traumának. Mozgott az ádámcsutkája, ahogy lenyelt egy apró kortyot, aztán még egyet. Kívülről nem látszott rajta, hogy ma szétesett. Olyan magas és magabiztos volt, mint mindig. Vonzó és tökéletes. Én is kortyoltam egyet, hagytam, hogy a szesz égesse a torkomat. – Főztem csirkehúslevest. A nagymamám receptje alapján. Cannon melegen rám mosolygott. – Köszönöm. A ma történtek házias kosztot követeltek. Reméltem, hogy segít majd, és megnyugtatja Cannont. – Mindjárt készen lesz – közöltem, és elindultam a konyhába. – Előbb lezuhanyozok. Nem baj? – Dehogy. Addig felmelegítem a sütőben a kenyeret. Nem kell sietned.

Tudtam, hogy nem szabadna megfordulnom, és igyelni, ahogy Cannon kemény segge távolodik a folyosón, de a pokolba, egyre nehezebb volt együtt élni a fér ival, akihez annyira vonzódtam. Miután Cannon lezuhanyozott, leültünk az asztalhoz enni. Cannon megrázta a fejét, amikor megkérdeztem, akar-e beszélni a történtekről. Így aztán a saját munkahelyi meséimmel untattam, és mutattam neki néhány fényképet Enchiladáról. Vacsora után visszatértünk a megszokott, könnyed ritmusunkhoz. Elmosogattunk, tévét néztünk, aztán lefeküdtünk a saját ágyunkban. Kétségbeesés emésztett, ahogy bemásztam az ágyamba. Elviselhetetlen volt a vágy, hogy megvigasztaljam Cannont, a közelében legyek, gondoskodjam arról, hogy jól legyen. De nem voltam hajlandó átmenni hozzá, ma este nem. Addig nem, amíg nem teszi világossá, hogy szüksége van rám. A legutolsó alkalommal, amikor beosontam a szobájába, megadta nekem, amit akartam, a vad szexet, amelyre vágytam, de igyelmeztetett is, hogy nem szabadna újra megtennünk. Én nem leszek az a lány – az a fajta, akinek nincsen önuralma, önértékelése, aki leveti az elveit az ajtóban, és széttárja a combjait. Nem, kösz. Képesnek kell lennem arra, hogy a tükörbe nézzek, amikor ennek az egésznek vége lesz. Felriadtam, amikor mozgásra lettem igyelmes az ajtóban. – Szia – mondta Cannon, és megállt a küszöbön. – Minden rendben? Felültem az ágyban. A szürke sort hívogatóan szabadon hagyta a csípőjét. – Ja. – Megdörzsölte a nyakát, olyan bizonytalannak látszott, mint még soha. – Bejöhetek? Bólintottam, mivel nem tudtam volna nemet mondani neki még akkor sem, ha akartam volna. Ez volt az első jele, hogy még nem végeztünk, annak ellenére, amit mondott. Hamarosan egymáshoz bújva feküdtünk a paplan alatt. – Köszönöm a mait, Paige – mondta halk, álmos hangon.

– Nincs mit. Nem tettem semmit, csak korábban elszöktem a munkából, hogy vigasztaljak egy barátot, de boldog voltam, hogy akár ilyen aprósággal is segíthetek rajta. – Őrültség, de a mai nap felnyitotta a szemetet, és most már tudom, hogy mit akarok, mi az, ami mindig is érdekelt, de nem bíztam magamban. – És mi lenne az? – Kardiológus akarok lenni. Tudom, hogy ez nagyon kompetitív terület; tudom, hogy kemény lesz. Tudom, hogy a karrierem során lesznek majd olyan napjaim, mint a mai, amikor eltűnődöm azon, hogy miért ezt a szakterületet választottam, de valami megérintett abból, amit ma mondtál. – Mit mondtam? – Azt, hogy több életet fogok megmenteni, mint amennyit elveszítek. – Ez így igaz, tudod – suttogtam. – Tudom – felelte, és gyengéd csókot nyomott a homlokomra. Közelebb húzott magához, hogy a mellkasához bújhassak, és éreztem a mámorító illatát – tusfürdő és Cannon. Megnyílt nekem, és tetszett, hogy itt vagyok neki, amikor szüksége van rám. Tudtam, hogy ez nem fog sokáig tartani. Egy dolog volt megjátszani magam a legjobb barátnőm kisöccsével, és egy egészen másik valódi kapcsolatba kerülni vele. De azt is tudtam, hogy nem akarok tovább tettetni.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET Paige A telefonhívás az éjszaka közepén érkezett, és felriasztott mindkettőnket. Mostanra már tudtam, hogy Cannon a mobiljával a keze ügyében aludt, és mivel azt használta ébresztőként is, ezért hangosra állította a csörgést. Valamit kiabált a telefonba, amikor felébredtem. – Nem. Nem, bassza meg! – bömbölte, és ököllel a matracra csapott. – Csak lélegezz! Azonnal ott vagyok. – Cannon? – Felültem az ágyban, hevesen zakatolt a szívem. – Ki volt az? – Anyu – nyögte, alvástól még rekedt hangon. – Meghalt a nevelőapám. * * * Bob halála sokkolta a családot. Ahogy várható volt, Cannon édesanyja vigasztalhatatlan volt, de Cannon és Allie sem viselték sokkal jobban. Bob lett a kőszikla, amelyre támaszkodtak, amióta feleségül vette az anyjukat. Gondoskodott Susanne-ról, kellemes otthont, kényelmes életet biztosított a számára, és ami a legfontosabb, szeretet és stabilitást nyújtott neki. Most pedig Susanne elveszített mindent, és nehéz volt látni Cannont és Allie-t szembesülni az édesanyjuk új helyzetével. Bob zsidó volt, ezért a zsinagógában tartott formális temetési szertartás után visszatértünk a házba, hogy megtartsuk a sivát, ami azt jelentette, hogy a lakásban le volt takarva minden tükör, és halványan pislákoltak a gyertyák. Bob nővére jött át, hogy megmondja Susanne-nak, mit kell csinálni, mert a Roth család nem volt zsidó, így nem ismerték a pontos eljárást. A konyhasziget mellett ültem, és egy üveg sört iszogattam. Nem is szerettem a sört, de Allie-vel a konyhában rejtőztünk el, és csak ez volt kéznél. Korábban a nappaliban ételt és bort kínáltunk a vendégeknek, de nem akartam magára hagyni Allie-t, és pláne nem akartam hosszú beszélgetésbe bonyolódni Bob valamelyik rokonával.

Bobot súlyos szívroham érte álmában. Mivel horkolt, ezért Susanne azonnal észrevette, hogy szokatlanul csöndes volt aznap éjszaka. De ahelyett, hogy élvezte volna a csendet és a nyugodt alvást, nyomban rájött, hogy valami baj van. Nem sokkal éjfél után vette észre, hogy a férje nem lélegzik. Hívta a mentőket, de amíg várta, hogy megérkezzenek, telefonált a iának is, aki hamarosan orvos lesz. Cannon azonnal rohant hozzájuk. Nagyot kortyoltam a sörömből, és bátorításképpen megpaskoltam Allie vállát. – Valahogy majd minden rendbe jön, Allie. Muszáj lesz, nem igaz? Allie szipogott, és biccentett. – Ja. Úgy lesz. Csak aggódom Cannon miatt. Cannon? Mi köze neki ehhez az egészhez? – Ezt hogy érted? – Arra számítottam, hogy az édesanyja miatt aggódik. Vagy borzalmasan érzi magát Bob miatt. Allie a füle mögé tűrte gesztenyebarna haját. – Kiskora óta Cannon gondoskodott anyuról. De amikor anyu megismerkedett Bobbal, és összeházasodtak, Cannon végre Cannon lehetett – egy normális egyetemista iú, aki a saját céljaira és vágyaira összpontosíthatott. Összeráncoltam a homlokomat, mert tudtam, hogy ez sosem volt teljesen igaz. Meglehetősen biztos voltam benne, hogy Cannon legfőbb életcélja mindig is az volt, hogy gondoskodjon az édesanyjáról, függetlenül attól, hogy Bob benne volt-e a képben, vagy sem. Ez volt az egyik oka annak, hogy olyan karriert választott, amelyik lehetővé tette számára, hogy anyagilag segítsen; egyszerűen ez volt ő. De nem állt szándékomban vitatkozni Allie-vel. Az egész család éppen elég szörnyű dolgon ment keresztül az elmúlt negyvennyolc órában. Cannon pontosan ezt a pillanatot választotta, hogy bejöjjön a konyhába. Fáradtnak tűnt. Karikák sötétlettek a szeme alatt, morcos képet vágott. De még így is sikerült keménynek, fér iasnak és gyönyörűnek látszania.

Az anyja és Bob házában maradt attól a pillanattól kezdve, hogy az éjszaka közepén elhagyta az ágyamat. Egy részem elgondolkodott azon, vajon ideköltözik-e most hozzá. Negyvenöt perces autóútra volt a kórháztól, szemben az én lakásom tízperces távolságával, de tudtam, hogy ha az anyukájának szüksége van rá, akkor Cannon nem fog habozni. Összepakolja a holmiját, minden jót kíván nekem, és vége az együttlakásnak és a tiltott vágyaknak. Belehalok, ha elmegy, és még nem álltam készen rá, hogy szembenézzek ezzel. Vajon Cannon hogyan viseli a történteket? Bár láttam őt az elmúlt napokban a szertartások alatt, de nem maradtunk soha kettesben, és alig pár szót váltottunk csak egymással. Nem tudtam, hogy érzi magát, mi jár a fejében. – Igyál velünk egy sört, Cannon! – paskolta meg Allie a mellette álló bárszéket. Cannon kivett egy üveg sört a hűtőből, lecsavarta a kupakot, aztán lerogyott a székre. Pár pillanatig egyikünk sem szólalt meg, csak fogtuk a sörünket, és nem tudtuk, hogyan törjük meg a csendet. Az élet egy pillanat alatt megváltozhat, és a saját bőrünkön tapasztaltuk meg ezt a kemény realitást. Susanne dugta be a fejét a konyhába. Duzzadt volt az arca, a szemei feldagadtak, de most már legalább nem sírt. Egyelőre tartotta magát. – Hé, srácok, segíteni kellene Bob nagybátyjának, Fritznek. Elakadt a kocsija a gyepen. Felvontam a szemöldököm. Találkoztam már korábban Fritz bácsival. Kilencvenhét éves volt, és szerintem nem szabadott volna autót vezetnie. Cannon felállt a székről, de Allie megpaskolta a vállát, és visszatessékelte a helyére. – Maradj csak. Igyál egyet! Majd én elintézem. Együttérzően Allie-re mosolyogtam, és igyeltem, ahogy követi az édesanyját ki a konyhából. Cannon felé fordultam, próbáltam kitalálni,

mit mondjak neki. Most, hogy Allie már nem ült kettőnk között, hirtelen úgy éreztem, hogy túl közel vagyunk egymáshoz, és túl sebezhetőek vagyunk. Ha valaki besétál, akkor elég egyetlen pillantást vetnie ránk, és tudni fogja, hogy az elmúlt hetekben lefeküdtünk egymással. Ennyire valóságosnak és kézzelfoghatónak érződött az összetartozásunk. Egyetlen pillantás, és valaki azonnal látni fogja minden intenzív érzelmemet, minden titkos vágyamat ez iránt a fér i iránt. Cannon felém fordult, letette a sörét a pultra. Mohó, szégyentelen pillantással mért végig. Melegség öntött el, amikor megnyalta az alsó ajkát. – Gyere velem! – parancsolt rám. Megragadta a kezemet, és magával húzott. Mielőtt feleszmélhettem volna, már követtem is ki a hátsó ajtón, be a félhomályos garázsba. Csönd volt, nem szűrődtek ki hangok a házból. Porszemcsék lebegtek a levegőben, ahogy megvilágította őket az ablakon beszivárgó késő délutáni napfény. Napok óta először maradtunk kettesben, és Cannon nem vesztegette az idejét. Vadul megcsókolt, a hajamba túrt, és összeforrt az ajkunk. Hátratántorodtam, egy pillanatra összezavart a hirtelen lerohanása, de Cannon nem állt le, tolt hátrafelé, míg végül a hátsóm nekinyomódott egy vászonnal letakart öreg autónak. Tudtam, hogy Bobnak autószerelő műhelye volt, és ez is biztos az egyik projektje lehetett. Helytelennek kellett volna éreznem, hogy támasztéknak használtuk, de fura módon nem így volt. Bob barátságos volt, kedvelte a társaságot. Szerette az autókat, de a feleségét még jobban. Fura békesség szállt meg a tudattól, hogy talán még boldog is lenne, ha tudná, hogy a régi autóját még mindig használják valamire. Különös, tudom, de ez valahogy szentesítette azt, amire készültünk. Cannon megsimogatta a combomat a szoknya alatt, és a szájába lihegtem. – Mit művelünk? – Megkeféllek ennek az autónak a motorháztetején, hercegnő.

A hangjából csengő magabiztossága nem hagyott helyet vitának. Szent szar. Az ujjai végigsiklottak a bőrömön, libabőrös lettem az érintésére, ahogy elindult a keze felfelé, és megragadta a bugyim pántját. Hosszú ujjú, térdig érő fekete ingruhát viseltem aznap. Visszafogottnak tűnt, amikor ma reggel felvettem, de most már látom, hogy könnyű hozzáférést is biztosít Cannon számára ahhoz, amire vágyik. Lerántotta a bugyimat a combomra, ahonnan lecsúszott a térdemen, és elakadt a szarvasbőr bokacsizmámban. Az agyam még mindig nem fogta fel, hogy mi történik. Vajon mi változott, amióta Cannon közölte velem, hogy mindennek vége közöttünk? Mit gondol, amikor az anyja és a nővére alig hat méterre van tőlünk az ajtó túloldalán? Mi a franc történik? Mély lélegzetet vettem. – Paige? – Cannon hirtelen megmerevedett. – Ne így – mormogtam. – Ne most. Ne itt. Értetlenül összeráncolta a homlokát. – Nem akarod? Furcsa kérdés volt, igyelembe véve, hogy ő volt az, aki azt állította, hogy nem tehetjük meg többé. Ebben a pillanatban kinyílt a háza ajtaja, és Allie dugta ki rajta a fejét, és ránk nézett. Hála istennek, a lábamat nem láthatta az autótól, így azt sem, hogy a bugyim a bokámnál lógott. Szerencsére éppen nem csókolóztunk, amikor kinyílt az ajtó. – Mi folyik itt? – kérdezte, belépett a garázsba, és összehúzott szemmel végigmért bennünket. Cannon a derekamra tette a kezét, mintha érezte volna, hogy kezdek pánikba esni. Ezzel az apró mozdulattal akart megnyugtatni, és megakadályozni, hogy kiboruljak.

– Csak kijöttünk egy kicsit levegőzni. Mindjárt visszamegyünk – felelte Cannon erős és határozott hangon. Feszült csend követte a szavait, a szívem hevesen zakatolt. Aztán megértő mosolyra húzódott Allie szája. – Rendben. Egy perc múlva találkozunk. Mély lélegzetet vettem, mihelyt becsukódott az ajtó. Cannon fél térdre ereszkedett előttem, felhúzta a bugyit a lábamon, és megigazította a csípőmön. – Sajnálom – mondta, amikor felegyenesedett előttem. Megráztam a fejemet. – Azt mondtam, hogy nem itt; nem azt, hogy soha többet. Egy részem gyűlölte magamat a vágyakozás miatt, de a másik részem szédülten boldog volt az ígérettől, hogy újra az ágyamba fogadom majd Cannont. Bólintott, szinte megkönnyebbültnek látszott. – Jól vagy? – faggattam. Kemény pár napon volt túl, huszonnégy órán belül veszítette el az első betegét, aztán meg a nevelőapját. Cannon megsimogatta az arcomat a hüvelykujjával. – Majd jól leszek. – Jobb lesz, ha bemegyünk. Bólintott, és az ajtóhoz kísért. Hajszál híján lebuktunk. De arra semmi sem készített fel, ami később történt.

HUSZONHARMADIK FEJEZET Paige Segítettünk Allie-nek és Susanne-nak kikísérni a vendégeket és rendet rakni. Pizzát rendeltünk, mert képtelenek voltunk megenni még egy adag rakott ételt. Tele volt a hűtő a barátok és rokonok vigasztalásnak szánt ajándékaival, de már két napja egyfolytában brokkolis rizst és tonhalas tésztát ettünk. Elegünk volt, és nyugalom ereszkedett ránk, ahogy együtt ültünk az apró kerek konyhaasztal körül egy hatalmas pizzával. – Jól vagy, anyu? – kérdezte Allie, és megtörölte a kezét egy papírtörlővel. Susanne bólintott. – Igen, édesem. Majd csak túléljük valahogy, nem igaz? – felelte, és megszorította a lánya kezét. – Ahogy mindig – értett egyet Allie. – Hol van Cannon? – kérdezte Susanne. – Ki fog hűlni az étel. Órák óta nem láttam már Cannont – egészen pontosan a garázsbeli incidens óta. Lehet, hogy került engem. Talán megbánta, amit tett; nem tudom. A tányéromon lévő meleg pizzaszeletre összpontosítottam, és próbáltam elfeledkezni minden másról. Allie bólintott. – Megyek, megkeresem. Felmasírozott az emeletre, miközben mi Susanne-nal csendben folytattuk az evést. Susanne orvosa, a család egyik régi barátja korábban beugrott egy doboz nyugtatóval. Mintacsomag volt alig pár adaggal, és Susanne korábban bevett már egy tablettát egy pohár vízzel. Tudtam, hogy a gyógyszer nem jelent hosszú távú megoldást, de örültem, hogy Susanne egyelőre kicsit nyugodtabbnak tűnt. Erős és szívós asszony volt. Hittem benne, hogy megtalálja majd a kiutat ebből a rémálomból.