Kendall Ryan___A szobatárs

Allie visszajött, és közölte, hogy Cannon berúgott, és majd később eszik. Nem volt jellemző rá a kemény ivás, ezért úgy éreztem, mintha pizza helyett kő nyomta volna a gyomromat. Nem láttam aznap Cannont. Rendet raktam a konyhában, majd hazamentem. * * * Majdnem éjfél volt már, amikor meghallottam a kulcsot a zárban. Nem aludtam. Bár a testem fáradt volt, az agyamban kavarogtak a gondolatok. Felültem az ágyban. Cannon hazajött. Egyre hevesebben vert a szívem, ahogy hallottam a zajait a lakásban. Lerúgta a cipőjét a bejárati ajtónál, és elindult a folyosó felé, hallottam, ahogy tántorog. Aztán egy hangos puffanás következett, majd halk káromkodás. Talán belerúgott valamibe, és megütötte a lábujját? Majdnem felkuncogtam, de ekkor megjelent az ajtómban. – Paige? Nem fogta vissza a hangját, nyilvánvalóan nem félt tőle, hogy felébreszt. Mohó vágy sugárzott a hangjából, ami felébresztett bennem valamit. Összerándult a szívem. Cannon pislogott, mintha a szeme próbált volna alkalmazkodni a sötétséghez, aztán belépett a szobámba. Arra számítottam, hogy megkérdezi, csatlakozhat-e hozzám, mint múltkor, amikor együtt aludtunk, hogy vigaszt találjunk egymás karjaiban. De azonnal sejtettem, hogy nem így lesz, amikor átsétált a szobán, lehajolt, és megragadta a bokámat, hogy lejjebb húzzon az ágyon. – Paige – szólított ismét a nevemen, és remegett a hangja. – Igen? – suttogtam. – Szükségem van rád. Olyan egyszerű, mégis olyan szívszorító volt a kérése. – Igen – nyögtem, ahogy a két keze felsiklott a pucér lábamon.

Egy szál kényelmes pólóban és bugyiban feküdtem le aludni. És Cannon úgy három másodperc alatt megszabadított mindkettőtől. Aztán az ajkamra tapasztotta a száját, és mélyen megcsókolt. A nyelvének whiskey- és vágyíze volt. – Részeg vagy? – lihegtem, és elhúzódtam tőle. – Talán. Egy kicsit. De nem annyira, hogy neked ne legyen jó. A nyakamba fúrta az arcát, nedves csókokat nyomott a nyakamra, és elöntött a vágy. – Nem baj, hercegnő? – Nem. Levegő után kapkodtam, ebben a pillanatban kész voltam bármibe beleegyezni, csak ne hagyja abba, amit csinál. Cannon levetkőzött, lehajította a holmiját a padlóra, aztán fölém gördült, lágy sóhajjal az ajkán belém hatolt, és azt motyogta, hogy milyen tökéletes érzés. Vegyes érzelmek hullámzottak bennem. Akartam ezt, akartam őt, de azt is akartam, hogy többet jelentsen egy gyors éjféli menetnél, amelynek a stresszlevezetés a célja. Cannon mellett akartam felébredni, vele együtt reggelit készíteni, megcsókolni azokat a tökéletes ajkait, mielőtt munkába megyek, és esténként meginni vele egy pohár bort. Egy apró részemben még mindig élt a remény, de a nagyobb részem már elfogadta a tényt, hogy magamnak köszönhetem a helyzetemet – én juttattam magam Cannon titkos szexcimborájának a pozíciójába. Több akartam lenni egy meleg, nedves lyuknál, és kezdtem dühbe gurulni a gondolattól, hogy ez nem sikerült. Kezdett dühíteni, hogy szexet keresve részegen beállított, és dühített, hogy elmaradt az előjáték. Cannon felemelte a behajlított térdemet, nekinyomta a mellemnek, hogy még közelebb férkőzhessen, és még mélyebbre hatolhasson. Új volt számomra Cannonnak ez az oldala – nem az a gyengéd, igyelmes, játékos szerető volt, aki mocskos szavakat suttogott, és várta a reakciómat. Önző volt, csak elvett, és egyre keményebben kefélt.

– Elélvezel a kedvemért? – suttogta a nyakamba, miközben pumpált a csípőjével. A nyakába fúrtam az arcomat, és bólintottam. – Szeretlek, hercegnő. Mindig szerettelek. Mindig szeretni foglak. Hosszú ideje harcolok ellene. De most, hogy az enyém vagy, már nem fordulhatok vissza. Nem fogok. A nyakába zokogtam, miközben Cannon tovább dö ködött. – Cannon… – tört fel a szaggatott kiáltás a torkomból. Minden dühöm elpárolgott. Olyan ragyogó szerelem vette át a helyét, hogy teljesen elvakított. Ki fogjuk találni, hogyan tovább. Muszáj lesz. * * * A nappaliból beszűrődő zajra ébredtem, és megállapítottam, hogy nem Cannon okozta, mert éreztem a karját a derekamon. Álmos szemmel pislogtam a beszűrődő erős fényben, és megráztam Cannon vállát. – Azt hiszem, Enchiladának pisilnie kell – suttogtam. Motyogott valamit, és nem bírtam elfojtani a mosolyomat. Én is ugyanazt éreztem, halálos fáradtságot és teljes kielégülést. Fél éjszaka szeretkeztünk, és nem volt kedvem megmozdulni. Az első menet gyors és durva volt, és soha nem felejtem el, ahogy Cannon szerelmet vallott nekem, miközben a magáévá tett. A második lassabb volt, gyengédebb és jelentőségteljes. Fogalmam sem volt, mit tartogat számunkra a mai nap, de azt tudtam, hogy meg kell beszélnünk, mi lesz kettőnkkel. Kinyújtóztam, és észrevettem, hogy Enchilada az ágy mellett fekszik, és még alszik. Aztán egy hang a nappalimban Cannont szólította, és azonnal felültem az ágyban. Léptek közeledtek. Valaki van a lakásomban, és felénk tart. A mellem elé kaptam a paplant, amint Allie megjelent az ajtóban. – Mi a fasz ez? – visította.

Felpattant Cannon szemhéja, felült mellettem az ágyban, és a derekára húzta a paplant, hogy eltakarja magát. Lebuktunk. Meztelenül feküdtünk az ágyban – ennél rosszabb nem is történhetett volna. Allie keze remegett, ahogy a szája elé kapta. – Ne… Megrázta a fejét, mintha ki akarta volna törölni a képet az agyából. A szemembe nézett, és vad tekintetéből olyan fájdalom sugárzott, amilyet még soha életemben nem láttam. Döbbentebb és feldúltabb volt az arca, mint amikor megtudta, hogy megcsalta a vőlegénye. – Te kefélsz az öcsémmel? – nyögte ki nagy nehezen, és elcsuklott a hangja. Zakatolt a szívem, és elöntött a hányinger. Nem akartam elárulni a legjobb barátnőmet, mégis egy ágyban voltam az öccsével. Ennél borzalmasabb árulást el sem lehetett képzelni. – Al, adj nekünk egy percet! – törte meg Cannon a pár másodpercig tartó feszült csöndet. Teljesen érzelemmentes volt a hangja, annyira más, mint az éjszaka, és ettől még jobban összeszorult a szívem. Allie sarkon fordult, és kiviharzott a szobából. Biztos voltam benne, hogy harminc másodpercem van felöltözni, mielőtt törni-zúzni kezd a nappaliban. Isten a tanúja, hogy megérdemeltem a haragját. Nem elég, hogy kikezdtem Cannonnal; ráadásul mindezt Allie háta mögött tettem. Talán, ha az első perctől kezdve őszinte lettem volna vele, bevallottam volna neki az érzelmeimet, és az áldását kérem… Felrángattam a bugyimat, és belebújtam a farmerembe. Felhúztam a tegnap esti pólót, és összekötöttem a kócos hajamat. Cannon is felvette a farmerét, alsónadrág nélkül. Nem mertem Cannon szemébe nézni, visszatartottam a lélegzetemet, és elindultam kifelé. Bár nem álltam készen arra, hogy szembenézzek Allie-vel, de Cannon jeges hallgatását sem bírtam tovább elviselni.

– Hé! – Cannon megragadta a könyökömet, és megállított az ajtóban. – Hadd beszéljek vele én! Adjunk neki esélyt, hogy megnyugodjon! Megráztam a fejemet. – Nem, minden rendben. Én kevertem magam bajba, nekem is kell vállalnom a következményeket. Bólintott, és elsötétedett az arca. Egy fal emelkedett kettőnk között, de ahelyett, hogy próbáltam volna kideríteni, mi történik velünk, inkább kimentem Allie-hez. A kanapé közepén ült, ökölbe szorított kézzel az ölében. Az első gondolatom az volt, hogy dühös, de ahogy igyelmesebben megnéztem az arcát, láttam, hogy könnyek patakzanak rajta, és már nem voltam benne biztos, hogy így van. Látszott rajta, hogy fájdalmat okoztam neki. – Miért, Paige? Nem értem. Nagyot nyeltem, és leültem mellé. – Annyira, de annyira sajnálom, Allie. Egyszerűen csak megtörtént. Allie letörölte a könnyeit. – Szóval a tegnap éjszaka – ez volt az első alkalom? Megköszörültem a torkomat. – Nem. Korábban kezdődött… Gyakorlatilag mihelyt Cannon beköltözött, vagyis hosszabb ideje volt viszonyunk, mint amit szívesen bevallottam volna Allie-nek. – De nem is volt kedved járni senkivel. Olyan sokszor próbáltalak rávenni, hogy járj el többet itthonról – szipogta. Istenem, ez nagyon fájt. Nem árulhattam el neki, hogy beleszerettem az öccsébe. Még magamnak sem tudtam bevallani, mert kilencvenkilenc százalékig biztos voltam benne, hogy akkor mindennek vége lenne közöttünk. – Annyira sajnálom, Allie. Elöntött a szégyen.

Még nem viharzott el, szóval legalább hajlandó végighallgatni. Gondolom, több mint húszévnyi barátság után nem akart azonnal kizárni az életéből, bármilyen dühös is volt, és ez nyújtott számomra némi vigaszt. – Megbeszélhetnénk a dolgot? – kérdeztem. – Talán egy csésze kávé mellett? Ha elmegyünk, az legalább majd megment bennünket a kínos helyzettől, amikor Cannon végre felöltözik, és kijön hozzánk. Nem volt elég erőm ahhoz, hogy ma reggel még vele is szembenézzek. Allie nem tudhatta, de bizonytalanság kavargott bennem Cannon éjszakai vallomása miatt. A rideg napvilág felfedte az igazságot. Cannon részeg volt. Csak ennek a magyarázatnak volt értelme. Két tragédiát élt át egyetlen nap alatt, elveszítette az első betegét, aztán pedig a nevelőapját. Eszét vesztette a gyásztól, és csak az ital beszélt belőle. Az emberek mindig mondanak ilyesmit, amikor isznak. A részeg cimborák közötti „szeretlek, haver” szinte klisének számít. Ennyi volt az egész. Szerettem volna hinni, hogy többet jelentett, de ha Cannon tényleg szeretne, akkor most itt lenne velem, hogy együtt nézzünk szembe a következményekkel, és bevalljuk Allie-nek, hogy egy pár vagyunk, és nem pusztán hibát követtünk el. Cannon nem szeret engem. Én ott voltam neki, amikor szüksége volt rám, és ezt értékelte is. Nem szeret, ha meg sem említette ezt ma, és az is sokat elmondott, hogy nem nézett rám, amikor Allie üvöltözött. Úgy tűnt, mint aki legszívesebben eltűnne a színről, ha tehetné. Allie alaposan megfontolta a kávémeghívásomat. Ki kell szabadulnom innen, akár velem jön, akár nem. Végre bólintott, én pedig felkaptam a kulcsaimat és a telefonomat, aztán távoztunk. Mihelyst letelepedtünk két gőzölgő kávésbögrével a kezünkben, Allie rám nézett, és várta, hogy mondjak valamit. Csak éppenséggel fogalmam sem volt, hogy mi legyen az. Valljam be, hogy Cannon fontos a számomra? Az meg ugyan hová vezetne? Talán jobb, ha Allie azt hiszi, hogy csak pillanatnyi gyengeség

volt az egész, pusztán izikai vonzalom. A pokolba, talán így is van. Igazság szerint fogalmam sem volt, hogy éppen mi jár Cannon fejében. Csak azt tudtam, hogy meg sem próbált utánam jönni, nem szólt rá Allie-re, hogy tűnjön el, és foglalkozzon a saját dolgával. – El sem tudom mondani, mennyire sajnálom – esedeztem újra a bocsánatáért. Allie megmozdult a széken, egymásra tette a lábait, és igyelmesen nézett. – Pontosan mióta van viszonyod az öcsémmel? – Egy ideje. Barátok vagyunk, és ez valami többé érett, miután hozzám költözött. – Valami többé, vagyis… Cannon fontos neked? Áldozatot vársz tőle, azt akarod, hogy itt maradjon? Megráztam a fejemet. – Cannon fontos nekem, igen, de soha nem kérnék tőle ilyesmit. Allie hangosan kifújta a levegőt, és még erősebben szorította a bögrét. – Fogalmam sincs, hogy mit mondjak, Paige. Soha nem hittem volna, hogy összeszűröd a levet a kisöcsémmel a hátam mögött. Elöntött a szégyen. Nem tudtam, hogyan reagáljak, ezért belekortyoltam a forró kávéba, és megégettem a nyelvemet. Biztos a karma volt az oka. Letettem magam elé a bögrét. – És most mi lesz? Allie kibámult a kávézó ablakán az utcára, ahol gyalogosok és főiskolás kölykök mentek a dolgukra a még félig alvó városban. – Őszintén? Nem tudom, Paige. Nem lesz könnyű elfelejteni kettőtök látványát az ágyban. Bólintottam. Ez most más helyzet volt, mint amikor leöntöttem Marinara-szósszal a kedvenc selyemblúzát. Azt helyrehozták a

tisztítóban, és minden rendben is volt kettőnk között. Volt egy olyan érzésem, hogy ezúttal el fog ez tartani egy darabig. Elveszítettem Allie bizalmát. Nem elég csettinteni az ujjammal, hogy minden helyrejöjjön. – Időre van szükségem – folytatta. – És beszélnem kell Cannonnal. Kideríteni, mit a faszt gondolt a kis szaros. Akkor ezzel már ketten vagyunk.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET Paige Könnyek gyűltek a szemembe, és lehuppantam a kanapéra, mert összecsuklott a lábam. Cannon izikai vigaszt kapott tőlem, amikor tragédia érte. Be akartam bizonyítani, hogy téves az elmélete, és közben átélni néhány orgazmust. Mindketten kihasználtuk a másikat. És most mindennek vége volt. Cannon átlépett egy határt, amikor azt mondta, hogy szeret, és elhitette, hogy velem akar lenni. Egy gyors menet voltam, ennyi volt az egész. De akkor miért mondott olyasmit, amit nem szívhat vissza? Miért mondta azt, hogy szeret? Ezek voltak a legcsodálatosabb szavak, amelyeket valaha hallottam, minden, amiről álmodoztam, de soha nem reméltem megkapni. Fájt a szívem. Sajgott a testem a kemény, durva ökleléseitől. Mintha nem lett volna menekvés, nem feledkezhettem el az elmúlt éjszaka legapróbb részleteiről sem. Cannon viszont elfelejtette az egészet. Részeg volt, ezt tudtam, de azt soha nem gondoltam volna, hogy Cannon elfeledkezik egy ilyen létfontosságú részletről. Törékeny világom legnagyobb fájdalma volt elveszíteni Cannont, még mielőtt igazán az enyém lehetett volna.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET Cannon Alig huszonnégy óra telt el azóta, hogy Allie rajtakapott Paige-dzsel. Tökéletes volt az az éjszaka. Az előző néhány kimerítő nap után azért fordultam Paige-hez, mert szükségem volt az édes vigasztalására. És olyan helyénvalónak tűnt, olyan csodálatosnak, hogy többé nem kellett magamba fojtanom az érzéseimet. Bevallottam neki, hogy szeretem őt. Nem terveztem elárulni neki – a francba, még magamnak sem terveztem bevallani –, mégis megtörtént. És Paige csak kapaszkodott belém, élvezte a kéjt, amit nyújtottam neki, de nem vallotta be fennhangon az érzelmeit. De mégis mire számítottam? Ennek az egésznek semmi köze se kellett volna legyen a szerelemhez. Paige elfogadta tőlem a kéjt, szeretett a testével, de a szavaival soha. Jézusom, soha nem fogom elfelejteni, milyen élmény volt óvszer nélkül a magamévá tenni őt. Ahogy felsóhajtott, és halkan a nevemet nyögte, amikor belé hatoltam, ahogy a teste megfeszült, szinte fojtogatta a farkamat, ahogyan felém mozdult, amikor visszahúzódtam… maga volt a tökély. De Allie rajtakapott bennünket, és ez mindent tönkretett. A nővérem baromi dühös volt, és talán bűntudatot kellett volna éreznem emiatt, de Paige és én is felnőtt emberek vagyunk. Tudtuk, mit vállalunk, amikor belekezdtünk. A francba, gyakorlatilag Paige volt az, aki elcsábított engem. Azt mondta, kizárt, hogy belém szeressen. Úgy tűnik, hogy igazat mondott. Én azóta akartam őt, amióta néhány hete megláttam, amikor kinyitotta nekem az ajtót azon az első napon. De soha nem tettem volna semmit az ügy érdekében, ha nem ő maga javasolja, hogy jöjjünk össze. És ha soha nem jutottunk volna el odáig, ha soha nem öleltem volna magamhoz a sötétben, soha nem hatoltam volna a szűk, meleg puncijába, akkor most nem lennénk ekkora zűrben. Paige tönkretett. Könnyű volt elhitetni magammal, hogy azért maradok anyunál, mert szüksége van rám, de igazság szerint a döntésemet az motiválta, hogy adjak Paige-nek egy kis időt.

– Föld hívja Cannont – integetett Peter az orrom előtt. Pislogtam, és felnéztem rá. Éppen egy brutális tizenkét órás éjszakai ügyelet közepén jártunk. Nem bírtam még megszokni, hogy hajnali két órakor ebédeljek. De legalább Peterrel voltam, aki gyakran hozott vidámságot az életembe. – Jól vagy, haver? Teljesen kikapcsoltál. Bólintottam, és felvettem a villámat. – Jól. Peter tudta, hogy a múlt héten elveszítettem a nevelőapámat. Soha nem éreztem, hogy Bob az apám lenne, de jó ember volt, szerette anyut, és ez nekem elég is volt. Tragikus volt az elvesztése. Anyu keresztülment a gyász szokásos szakaszain, és minden éjszaka nála maradtam, hogy ne legyen egyedül. Egyébként tényleg kellemes volt vele lenni. Együtt étkeztünk, amikor otthon voltam, ő pedig mosott rám, mint a régi szép időkben. Azt hiszem, adtam valami értelmet az életének. Peter felnevetett, eltolta maga elől a tálcát. – Baromság. Nem vagy jól. És most nem Bob elvesztéséről beszélek. Az nehéz és borzalmas volt az egész család számára, értem én, de itt valami másról van szó. Leerőltettem még egy falat enchiladát a torkomon, és összeráncoltam a homlokomat. Az enchilada is csak Paige-re és a fura kicsi kutyájára emlékeztetett. Senkinek nem akartam bevallani, hogy mennyire hiányoznak nekem. – Miért nem világosítasz fel, ha azt hiszed, hogy tudsz valamit, amit én nem? – vetettem oda Peternek. – Odavagy Paige-ért. Látszik rajtad. Felvontam a szemöldökömet. Nem erre a beszélgetésre számítottam. – Messze jársz a valóságtól. – Kezdesz beleszeretni. Gyakran emlegeted őt szeretettel, és munka közben is elkalandoznak a gondolataid. Megtörténik. A nagy Cannon

Roth is elbukik egyszer. Micsoda baromság… Nők vetették magukat a lábam elé szinte mindennap. A szerelem soha nem szerepelt a céljaim között, és ezen nem is állt szándékomban változtatni. Olyan volt a szívem, mint egy acélcsapda, erős és megbízható. Azt persze nem bántam, ha ugrálnak a farkamon egy órácskát, de mindig könnyű volt búcsút mondani nekik, mert a szívem soha nem volt veszélyben. Világos célt tűztem ki magam elé, és abban soha nem szerepelt egy olyan nő, aki tartósan mellettem van. Pont. Történet vége. Egészen Paige-ig… Lehet, hogy azt mondtam neki, balszerencsés vagyok a szex terén, mert utána a nők belém esnek, aztán nem szállnak le rólam, de Paige bebizonyította, hogy tévedtem. Ő nem szeretett belém, nem koslatott utánam. A francba, még csak nem is mondott semmit, amikor bevallottam neki, hogy szeretem. Meg sem köszönte, hogy színt vallottam. Nehéz volt szembenézni az igazsággal, hogy Peternek igaza van. Én voltam az, aki szerelmes lett. Csendben befejeztük az evést, aztán a helyére vittük a tálcáinkat. – Nem számít – sóhajtottam. – Beadtam a kérelmet a rezidensi posztra. – Ez aztán a jó hír! – vigyorgott rám Peter. – Éppen ideje volt. Dr. Ramirez felajánlotta, hogy beajánl egy denveri kórházba, ahol világszerte elismert kardiológiai program működik, és nem mondhattam nemet erre a lehetőségre. Nagyon fontos számomra a támogatása, az, hogy hisz bennem. Ráadásul baromi jó ötletnek tűnt lelépni innen azok után, ahogyan a dolgok álltak Paige-dzsel és a nővéremmel. Nehéznek éreztem a szívemet, ahogy kiléptünk a kórházi büféből. A hosszú hónapok óta tartó bizonytalanság után meg kellett volna

könnyebbülnöm a tudattól, hogy végre kiválasztottam melyik útra lépek. Ehelyett főbe kólintott a valóság. Beleszerettem valakibe, aki nem lehet az enyém, és most az egyetlen dolgot csinálom, amit csak tehetek – elmenekülök.

HUSZONHATODIK FEJEZET Paige Meglepődtem, amikor kopogtattak. Egy futó másodpercig abban reménykedtem, hogy Cannon lesz az. Aztán eszembe jutott, hogy ő az első alkalomtól eltekintve soha nem kopogott. Volt saját kulcsa, nem mintha használta volna az elmúlt egy hétben. Akkor is meglepődtem, amikor kinyitottam az ajtót, és egy jámbor, főiskolás korú lányt találtam a küszöbön állni puha szőke hajjal és szomorú, mézszín szemmel. Apró volt, cicanadrágot és egy hatalmas Michigani Egyetem feliratú melegítőfelsőt viselt, ami lógott rajta, és ettől csak még kisebbnek látszott. Rám nézett, láthatóan ő is kíváncsi volt arra, hogy ki lehetek. Aztán mögém pillantott, be a nappaliba. – Segíthetek? – Itt van C-Cannon? – hebegte. – Jelenleg nincs. – De itt lakik? Nagyot nyeltem, elöntött a nyugtalanság, ráadásul nem is tudtam pontosan, hogy mit válaszoljak a kérdésére. – Elnézést, de te ki vagy? Megváltozott az arckifejezése, szégyenlősen elmosolyodott. – Bocsánat. Michelle vagyok. Cannon barátnője. Kigúvadt a szemem. – A mije? Lehervadt a mosoly Michelle arcáról. – Vagyis voltam. Nem tudom, hogy most mi vagyok. Nem beszéltem vele.

Hirtelen több minden is a helyére került. Ez a lány volt az oka, hogy Cannonnak hirtelen új lakásra volt szüksége. Szakított a barátnőjével, és egy biztonságos helyre volt szüksége. Én jelentettem számára a legegyszerűbb menekülő útvonalat. Elszorult a torkom, belekapaszkodtam az ajtófélfába, hogy nehogy összeessek. – Nem tett említést rólad. Lehervadt a mosoly Michelle arcáról. – Nem lep meg. Jellemző Cannonra. A közös történetünk… bonyolult. Cannon mesélt ezt-azt a nőkkel kapcsolatos múltbéli bonyodalmairól, de most eltűnődtem, hogy vajon mindent elmondott-e nekem. A jelek szerint nem, mivel fogalmam sem volt, hogy ki ez a nő a teraszomon. Soha nem említette a Michelle nevet. – És te vagy Cannon… – Michelle elhallgatott, nyilvánvalóan azt remélte, hogy kideríthet valamit. – A nővére barátnője. Istenem, ez olyan bénán hangzott. – Ah. Logikus. Úgy értem, nem gondoltam… nem érdekes. Rám vigyorgott, szinte hebehurgya mosollyal, ami elárulta, hogy milyen iatal. – Ha legközelebb találkozom vele, szólok majd neki, hogy itt jártál. Michelle bólintott. – Köszönöm. És mondd meg neki, kérlek, hogy hívjon fel. – Úgy lesz. Michelle visszament a kis piros Sedánjához, és igyeltem, ahogy beül az autóba, még egyszer vet felém egy sóvárgó pillantást, aztán elhajt. Michelle látogatásától felkavarva bementem az apró konyhámba, hogy elfogyasszam szomorú, magányos vacsorámat.

HUSZONHETEDIK FEJEZET Cannon Az elmúlt másfél hetet az anyámnál töltöttem. Bár Paige nem mondta, mégis úgy éreztem, hogy nem lát már szívesen. Attól még rosszabbul éreztem magam, hogy tudtam, gyakorlatilag az én hibám volt, hogy Allie rajtakapott bennünket. Az éjszaka közepén, köszönés nélkül távoztam az anyámtól, részegen megjelentem Paige-nél, és a jelek szerint elfelejtettem bezárni az ajtót, miután hazaértem. Mivel másnapos voltam, így nem hallottam, hogy Allie bejött, egészen addig, amíg már a küszöbön állt, és elítélően bámult ránk. Allie még mindig dühös volt rám, de tudtam, hogy idővel túllép majd ezen. Téved, ha azt hiszi, hogy Paige eltereli a igyelmemet a karrieremről. Paige nem velem képzelte el a jövőjét. Legalábbis ezt hitette el velem. – Helló! Anyu? – kiáltottam, amint beléptem a házba. A konyhában találtam, éppen sütött. Anyu mindig sütött, amikor stresszes volt; ez volt a szokása. Egy tál cukormázzal bevont sütőtökös süti állt a pulton, és egy tepsiben brownie-k hűltek a tűzhely tetején. Anyu könyékig volt egy másik tálban, ha jól láttam, teasütemény-tésztát csinált éppen. Rossz előérzetem támadt. – Cannon – mosolygott rám, mihelyst meglátott. – Örülök, hogy itt vagy. Add ide a liszttartót! Engedelmeskedtem, aztán leültem a pult mellé, és igyeltem, ahogy dolgozik. – Hogy bírod? – biccentettem a pult felé, ami tele volt édességekkel. – Mit? Ezeket a templom hétvégi villásreggelijére sütöttem. A szememet forgattam. A sütés sokkal jobb alternatíva volt, mint egész nap ágyban feküdni és sírni, de akkor is az anyám, és jogomban állt viccet csinálni a bolondságaiból. – Szóval, mesélj nekem Denverről! – kérte, és még egy kis lisztet szórt a nyújtódeszkára.

Abban a pillanatban felhívtam, mihelyt tudomást szereztem erről a lehetőségről, hogy kikérjem a véleményét, bár a végső döntést nekem kellett meghozni. De mindez még Bob halála előtt történt. Mostanra megváltoztak a dolgok. – Anyu, most nem hagyhatlak itt. Mindazok után, ami történt. Nem beszéltem neki Paige-ről és rólam, és megígértettem Allie-vel, hogy ő sem fogja elárulni. Anyunak éppen elég oka volt az aggodalomra. Nincs szüksége további drámára. Allie vonakodva beleegyezett, de csak sms-ben, mert még mindig nemigen volt hajlandó szóba állni velem. – Dehogynem, és meg is fogod tenni. Mindig tudtam, hogy egyszer eljön majd ez a nap, és már régóta felkészültem rá, Cannon. Átgondoltam a szavait, forgattam őket a fejemben. Soha nem képzeltem a helyébe magam, nem gondoltam bele, milyen érzés lehet szülőnek lenni, tudni, hogy a gyerekeid felnőnek, és egy nap majd elhagynak téged. De igaza volt; az ember tudja, hogy ez egyszer bekövetkezik. – Megvoltam akkor is, amikor a Yale-en voltál, és megleszek most is. Nyitottam a számat, hogy vitába szálljak vele, de összeráncolta a homlokát, hogy elhallgattasson. Anyám majdnem egész felnőtt életét egyedül töltötte. Apám már jóval a válás előtt lelépett, és anyu remekül elboldogult. Kialakította a saját életét, és gondoskodott két kisgyerekről. Anyu kiborította a tésztagombócot a belisztezett deszkára, és elkezdte kinyújtani. Hálás voltam a sorsnak, amikor megismerkedett Bobbal, és egymásba szerettek. Nem volt tisztességes az élettől, hogy csak pár év jutott nekik. De hiszen tudtam, hogy az élet nem igazságos. Az anyámtól tanultam meg, hogyan viseljem el a legfanyarabb, legkeserűbb pillanatokat is, és a saját hasznomra fordítsam őket. Eljött az ideje, hogy anyu készítsen egy jó limonádét. – Cannon, van még valami, amit meg szeretnék kérdezni tőled. – Mi lenne az?

– A lakótársad, Paige. Vadul zakatolt a szívem. Allie mondott volna neki valamit? Nem volt könnyű látni, hogy Allie mennyire kiborult aznap reggel. De Paige közömbös viselkedése irányomba sokkal rosszabb volt. – Mi van vele? – Figyeltem, hogyan viselkedtetek egymással a temetésen. Figyelmes és kedves voltál vele, és tudva, hogy titokban odavoltál érte iatalabb korodban… – Anyu ismét gyúrni kezdte a tésztát. – Nevezzük anyai ösztönnek, de olyan érzésem volt, hogy lehet valami kettőtök között. És aztán hirtelen hazahúztad a csíkot. – Szeretlek, anyu, de nem fogom megbeszélni veled a szexuális életemet. Anyám felhorkantott. – Akkor ezt igennek veszem. A szememet forgattam. – Csak izikai vonzalomról van szó, Cannon? Egy részem mindig úgy gondolta, hogy át fogjátok lépni a barátság határát. – Nem hiszem, hogy Paige-t érdekelné a dolog, anyu. Ráadásul Allie soha nem egyezne bele. – Soha nem tudhatjuk, Cannon. Sok mindent meg lehet oldani egy csésze kávé mellett, némi beszélgetéssel. A homlokomra szorítottam a tenyeremet, mert éreztem, hogy mindjárt megfájdul a fejem. – Már egyébként sem számít, anyu. Igazad van Denverrel kapcsolatban. Nincs okom maradni, ha te rendben vagy. Denver túl jó lehetőség ahhoz, hogy elszalasszam. És ha anyu ragaszkodik hozzá, hogy nincs szüksége rám, akkor semmi sem tart már itt. Hacsak nem számítjuk ide a nővéremet, akivel nem voltam beszélőviszonyban, és a nőt, akire mindig vágytam, és aki az első

perctől kezdve őszintén megmondta, hogy mit akar tőlem – pár észvesztő orgazmust, és semmi mást. Anyu bólintott, mosoly játszott a szája szélén. – Tudom, hogy helyesen cselekszel majd. Mindig ezt teszed. Én azonban nem voltam ennyire biztos benne.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET Paige Hálás voltam, hogy Allie adott nekem egy második esélyt, kaptam hát az alkalmon, amikor meghívott ma estére, egy pohár borra az egyik helyi bárba. Az ő barátsága volt nagyjából az egyetlen, ami megmaradt nekem. Megvitattuk, hogy van-e kedve újra randizni a Jamesszel átélt katasztrófa után, de hevesen kezdett zakatolni a szívem, amikor rátértünk az öccsére. Mérsékelt érdektelenséget akartam színlelni a barátságunk helyreállítása érdekében, de már pusztán Cannon nevének hallatán is úgy éreztem, mintha valaki gyufát gyújtott volna a mellkasomban. Elöntött a forróság és a szorongás, kétségbeesetten vágytam a hírekre vele kapcsolatban. – Azt hiszem, hamarosan végez a kórházban – mondta Allie, miközben a szalvétájával játszott. – Mit akarsz ezzel mondani? Cannonnak máris van ajánlata? Mosolyra húzódott Allie szája. – Igen. Az ország egyik legjobb kardiológiai programjában lesz rezidens. A székembe kapaszkodtam, hogy ne essek le, visszafojtott lélegzettel vártam, hogy folytassa. – Denverbe költözik. Nem mondta neked? Ez azonnal el is árulta, hol szerepeltem Cannon prioritási listáján. – Nem említette. Már két hete nem beszéltünk egymással. Allie szeme elkerekedett. – Már hetek óta tudja. Biztos voltam benne, hogy te is tudod. Reszkető kézzel letettem a poharamat, az alja hozzákoccant az asztal lapjához. Úgy éreztem, mintha tőrt döftek volna a szívembe, felhasították volna a legérzékenyebb pontomat, amelyet elrejtettem a világ elől. Allie tudta, hogy lefeküdtünk egymással, de fogalma sem volt

róla, milyen mélyek az érzelmeim, mennyire összetört, amikor Cannon egyszerűen elsétált. Allie az italára összepontosított, nem adta jelét, hogy észrevette volna a reakciómat. – Elfoglalt volt. Biztos elmeséli majd neked. – Nem jött el a holmijáért. Az anyukádnál lakik. Olyan volt ezt bevallani, mintha elveszítettem volna Cannonból az utolsó darabot is. Allie önelégülten vigyorgott. – Így a legjobb, nem gondolod? Hirtelen aprónak és sötétnek tűnt az egész világom. Kellemes volt együtt lakni valakivel, még jobb is, mint előtte gondoltam. Cannonnal remekül kijöttünk, és mihelyt a szex is bekerült a képbe, kezdtem úgy érezni, hogy mindenem megvan. Aztán Cannon tönkretett mindent azzal, hogy szerelmet vallott. És most elköltözik. Hetekig abba a hitbe ringattam magam, hogy az Allie-hoz fűződő barátságom és aközött kell választanom, akarok-e valami többet Cannontól. De most úgy tűnt, hogy kivették a döntést a kezemből. * * * Nem is döbbentem rá, mennyire hiányoznak Cannon édes kis üzenetei, amíg egy héttel később meg nem jelent egy a bejárati ajtómon. Könnyben úszó szemmel téptem le a cetlit a naptól kifakult fáról: Beszélnem kell veled. Ráérsz pénteken? Addig még volt két nap. Miért éreztem egy örökkévalóságnak? Biztos voltam benne, hogy Denverről akar beszámolni nekem. Beléptem a lakásba, elővettem a telefonomat, és küldtem neki egy smst. ÉN: Igen, szabad vagyok pénteken. Van kedved átjönni vacsorára?

Pár másodpercen belül válaszolt. CANNON: Szabadnapos leszek. Bevásárolok, és ott találkozunk. Ezt meg is beszéltük; vacsorarandim lesz Cannonnal negyvennyolc óra múlva. Már csak azt kellett kitalálnom, hogy mit mondjak majd neki. * * * Azt hihetné az ember, hogy a világ minden ideje a rendelkezésemre állt, hogy eltervezzem, mit mondok majd Cannonnak, ha találkozunk, de ez tévedés. A két nap valahogy elszaladt, és hirtelen péntek lett – eljött az ideje, hogy vállaljam a tetteim következményeit. Cannon küldött egy sms-t, amikor elindult a kórházból, hogy korábban érkezik, aztán a saját kulcsával bejött a lakásba. Amikor hazaértem, meglepve láttam, hogy nyitva állt a bejárati ajtó, nem egyszerűen csak nem zárta be, hanem résnyire nyitva hagyta. Besiettem, körülnéztem, hogy hiányzik-e valami. Cannon szobájának az ajtaja be volt csukva. Feltételeztem, hogy a hosszú kórházi ügyelet után esetleg ledőlt aludni. Ahogy közeledtem, hirtelen füstszagot éreztem, és megtorpantam. Nem tudtam, mi történik, bekopogtam hát Cannon ajtaján. Mivel másodpercekig nem válaszolt, belöktem az ajtót. Egy kanna benzin állt a lábamnál, elzárta a bejáratot, ezért lehajoltam és felvettem, félretettem az útból, és közben próbáltam felfogni, hogy mi történhetett. Egy gyertya égett pár centire tőlem. Cannon paplanjának a csücske füstölgött, ahogy megkapta a gyertya lángja. Cannon aludt, nem is tudott róla, hogy milyen veszélyben van. Zavarodottan lehajoltam, és felvettem egy doboz gyufát a padlóról, aztán a gyertyát, hogy elfújjam, de addigra már késő volt. A tűz belekapott a paplanba, ami most már parázslott, és hirtelen minden megvilágosodott. Michelle visszajött. Cannon nevét sikítottam, a hangom visszhangzott az apró szobában.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET Cannon Paige és én is kimerültünk, mentálisan és érzelmileg is elhagyott minden erőnk, mire megtettük a rendőrségi vallomást. Végig szorosan mellettem maradt, és felizzott bennem a védelmező ösztön, a vágy, hogy a közelemben tartsam őt. Összesimulva mértük fel a helyzetet. Szerencsére csak minimális kár érte a lakást. A tűz nem terjedt szét, valójában csak az ágyamon lévő takarókat égette meg, mire Paige hazaért, és rám talált a kimerültségtől aléltan. Paige fel-alá járkált a nappaliban, és a kezét tördelte. Éreztem rajta, hogy az otthona az utolsó hely, ahol most lenni akar. – Nincs kedved elmenni? Enni valamit? – kérdeztem, és megsimogattam a karját. Utáltam, hogy ilyesminek tettem ki őt. Gyűlöltem a múltamat, és az őrült exek hosszú sorát. Paige bólintott. Egyikünknek sem volt kedve főzni, de mindketten éhesek voltunk. Egy közeli pizzériába mentünk, beültünk egy bokszba egy-egy papírtányérnyi zsíros pepperonis pizzával. Olyan messze volt a romantikus első randinktól, amennyire csak el lehet képzelni. – Jól vagy? – kérdeztem. Alig pár szót váltottunk az elmúlt néhány óra alatt, amióta Paige hazaért. Mindkettőnkre ránehezedett a sokk és a potenciálisan tragikus végkimenetel súlya. Ha nem ébredtem volna fel, és szétterjed a tűz, akkor az a benzineskanna a végzetemet jelentette volna. De ebbe nem is akartam belegondolni. Amikor a rendőrök megkérdezték, történt-e valami különös az utóbbi időben, Paige megemlítette, hogy Michelle pár nappal korábban beugrott hozzá, és utánam kérdezősködött. Ez az információ számomra megerősítette, hogy pontosan melyik exem tette ezt. Részletes leírást adtam Michelle-ről és az autójáról a rendőrségnek, elmondtam, hol lakik, hol szeret lógni, mindent, amit tudtam. Allie-nek igaza volt –

távolságtartási végzést kellett volna kérnem, miután Michelle betört a lakásomba. Soha nem gondoltam volna, hogy idáig merészkedik. – Azt hiszem, igazad volt – mondta Paige, letette a félig megevett pizzaszeletet, és megtörölte a kezét a papírszalvétával. – Mivel kapcsolatban? – Hogy isteni vagy az ágyban, és a csajok beléd esnek. Lehorgasztott fejjel közölte mindezt, és ebben a pillanatban mindennél jobban szerettem volna látni a szemét. Szerettem volna hinni, hogy önmagáról beszél, de tudtam, hogy Michelle-re értette. – Te megtörted az átkot. Azt hiszem, köszönetet kellene mondanom érte. Paige ezúttal a szemembe nézett, de gyűlöltem, amit ott láttam. Olyan boldogtalannak látszott. Mindennél jobban szerettem volna elhessegetni ezt a szomorúságot, de csak egy mosolyra futotta tőlem. Paige viszonozta a gesztust, de szomorú volt a mosolya, nem érte el a szemét. – Nem akarom kínosan és bevégezetlenül hagyni a dolgokat kettőnk között. – Hogyan kellene állniuk a dolgoknak, Cannon? Két hete nem láttalak, aztán hirtelen felbukkant a semmiből az őrült exed. Allie még mindig haragszik rám, és… Elhallgatott, és szaggatott lélegzetet vett, én pedig átnyúltam az asztalon, és megszorítottam a kezét. Drámai napon voltunk túl, és nem akartam tovább feszíteni a húrt. – Egyszerűen fáradt vagyok, Cannon. Bólintottam. – Gyere, hazaviszlek.

HARMINCADIK FEJEZET Paige Teltek-múltak a napok, és egyre inkább kétségbeestem. Abban a pillanatban, amikor megláttam Cannont az ágyon fekve, a lángok közelében, biztosan tudtam, hogy szeretem őt. Mély, fájdalmas szerelemmel, ami nem fog elmúlni. Azt kívántam, bárcsak elég bátor lettem volna elárulni ezt neki azon az éjszakán, amikor szerelmet vallott nekem. De ez vajon mit változtatott volna kettőnk között? Igen, én is teljes szívemből szerettem őt, de nem lehetek az, aki visszatartja őt. Gyűlöltem magam, amiért nem kértem számon az első adandó alkalommal. Még jobban gyűlöltem magam, amikor ebédszünetben denveri állásajánlatokat böngésztem. Tudtam, hogy mindennek vége közöttünk, de ez nem akadályozta meg az agyamat abban, hogy arról fantáziáljon, milyen lenne újrakezdeni, új városba költözni, és felfedezni, milyen lenne valóban együtt lenni Cannonnal. A külső szemlélő számára az életem visszatért a normális kerékvágásba. Dolgoztam, ettem, aludtam, és eljártam az edzőterembe, de éjszakáról éjszakára álomba sírtam magam egyedül az otthonomban. Bár a kapcsolatunk változatlanul kissé feszült volt Allie-vel, tudtam, hogy a barátságunk idővel helyrejön majd. Péntek este volt, és Allie átjött, hogy igyunk, és végignézzünk egy tucat részt a kedvenc sorozatunkból a Net ixen egy csapat szingli csajról, aki élvezi az életet a nagyvárosban. Szinte komikus volt, hogy milyen távol van ez a forgatókönyv a saját életünktől, de talán éppen ezért szerettük ennyire – egy estére elszabadulhattunk a valóságtól. Letettem Allie elé a kávézóasztalra az áfonya-vodka koktélt, aztán leültem mellé a saját italommal. – Egészségedre! Az ajkához emelte a poharat. – Fincsi. Köszönöm!

A tévé felé tartottam a távirányítót, megnyomtam a lejátszás gombot, hogy elkezdődjön az aznap esti harmadik rész, ami valószínűleg még nem az utolsó lesz. – Mondani akarok neked valamit, de nem szeretném, ha félreértenél. Allie elhallgatott, hogy megigazítsa a szoknyáját, míg én próbáltam kitalálni, hogy mi járhat a fejében. Letettem magam elé a koktélos poharat. – Csak bökd ki, Al. A vállamra tette a kezét, és bágyadtan rám mosolygott. – Ne nézz hátra! Ha Hamupipőke visszament volna azért a cipőért, akkor most nem lenne hercegnő. Ezzel azt akarta mondani, hogy el kell fogadnom a valóságot, és továbblépni. Azt hiszem, tudta, vagy legalábbis sejtette, hogy mélyebb érzések szövődtek Cannon és köztem annál, mint amit bevallottam neki. És az a helyzet, hogy bármennyire is fájt, Allie-nek igaza volt. El kell fogadnom, hogy nem jöttek össze a dolgok közöttünk. Nem feleltem semmit, nem is voltam benne biztos, hogy vár-e választ, de visszamosolyogtam rá. – Mikor költözik? – kérdeztem pár percnyi szünet után. Nem tudtam, vajon Allie a ilmet nézi-e, vagy csak vakon mered a semmibe, mint én. – Holnap utazik – felelte, miközben belefacsarta a lime-szeletet az italába, és lenyalta az ujjait. Tósztra emelte a poharát. – Igyunk a szebb jövőre! Lehet, hogy a szemem a tévére tapadt, de semmit sem láttam. Egész valómmal arra a tényre összpontosítottam, hogy a fér i, aki elrabolta a szívemet, magával viszi azt az ország másik felébe, amikor holnap elköltözik. És semmit nem tehetek ellene.

HARMINCEGYEDIK FEJEZET Paige CANNON: Ma délután megy a gépem. Nem tudom, akarsz-e látni, mielőtt elutazom. Meglepetésként ért Cannon ma reggeli sms-e. Az ágyban feküdtem, és rá gondoltam, meg a tegnap esti beszélgetésre Allie-vel, amikor csipogott a telefonom, jelezve, hogy üzenetem érkezett. Óhatatlanul eltűnődtem, vajon ő is az ágyában fekszik-e a város túlfelén, és rám gondol. Miután nem is hallottam felőle a tűz óta eltelt egy hétben, már azt hittem, hogy búcsú nélkül megy el. Hát persze, hogy látni akartam, de aztán arra gondoltam, hogyan végződhet az a találkozás, és kétségek merültek fel bennem. Mit fogunk mondani egymásnak – azt, hogy hiányozni fogsz? Jó életet kívánok neked? Túl fájdalmas volt még erre gondolni is. Megbékéltem a tudattal, hogy a távolból fogom igyelni, amint Cannon továbblép, és csak Allie-től tudom majd meg, mi történik vele. Biztosan briliáns orvos lesz, és csodálatos életet él majd. És azt is tudtam, hogy egy nap majd találkozik valakivel, és megnősül. ÉN: Talán jobb lesz, ha nem találkozunk. Nem válaszolt. De két órával később azon kaptam magam, hogy a Google-on keresem, mikor indulnak járatok Denverbe. Kirohantam a repülőtérre, abban a reményben, hogy láthatom őt, még mielőtt elutazik egy részemmel együtt, amelyet sosem kapok már vissza. Nem érdekelt, mennyire fog fájni, milyen kínos vagy erőltetett lehet a beszélgetésünk. Nem fogom elszalasztani az utolsó alkalmat, hogy láthassam Cannont. Megérkeztem a repülőtérre, az autómmal átgurultam a terminál elé, ahonnan a járatok indulnak. Nem egészen két óra múlva megy egy gép Denverbe. Ha Cannon nem ezzel utazik, akkor van egy másik is kábé négy óra múlva. Az egész napom szabad, és türelmes leszek.

Ekkor Cannon anyukájának kis ezüstszínű kocsija haladt el mellettem. Lehajtottam a fejemet, felvettem a napszemüvegemet, reméltem, hogy nem vett észre. Jó néhány sorral arrébb várakoztam, és igyeltem, ahogy Allie és az anyjuk kiteszik Cannont a járdánál, úgy ölelték és csókolták, mintha háborúba menne. Cannon nyugodt volt, töprengő, de nem tűnt különösebben szomorúnak. Valószínűleg izgatottan várta életének ezt a következő szakaszát. Leállítottam a motort, mihelyt Allie és az anyja elhajtottak, kiugrottam a kocsiból, és a kezemben szorongattam a cetlit, amire az üzenetet irkantottam, mielőtt eljöttem otthonról. Cannon a vállára vette a sporttáskát, és egy hatalmas fekete bőröndöt húzott maga után. A többi cuccát majd biztosan utánaküldik. Bár nem sok mindene volt. Az ágy, amit vett, még mindig kihasználatlanul állt a vendégszobámban. Őrület belegondolni, hogy egy ember egész élete elfér két bőröndben. Utánasiettem, egyre jobban megközelítettem, és hevesen kezdett verni a szívem. A pulthoz ért, és könnyedén felrakta a nehéz táskákat a futószalagra. Mély lélegzetet vettem, már csak öt méterre voltam tőle. Néha nincs második alkalom. Néha csak a most van, vagy a soha. A pult mögött ülő csinos, hosszú szőke lófarkas nő Cannonra mosolygott, aki visszamosolygott rá. A lány mondott valamit, amit nem hallottam, és Cannonból kirobbant a nevetés. Olyan hirtelen torpantam meg, hogy a mögöttem haladó fér i majdnem belém szaladt. Nem mozdult a lábam. Cannon nem volt feldúlt; nem volt szomorú vagy zaklatott. Mosolygott és nevetgélt, miközben csevegett azzal a lánnyal. Nyilvánvalóan soha nem gondolta komolyan azt a „szeretlek”-et. Nem fogok bolondot csinálni magamból, futni utána, mint egy szerelmes kamasz.

Összegyűrtem a kezemben tartott cetlit, sarkon fordultam, és visszasiettem az autóm menedékébe. Úgy fájt, mintha újra elveszítettem volna őt. Patakzottak a könnyek az arcomon, ahogy elhajtottam, és tudtam, hogy nincs annyi csokoládé vagy alkohol a világon, ami megszüntethetné ennek a pillanatnak a fájdalmát. És az volt az egészben a legrosszabb, hogy még a legjobb barátnőmhöz sem fordulhattam, hogy átsegítsen ezen.

HARMINCKETTEDIK FEJEZET Cannon Két hete voltam már Denverben, és minden nap azzal biztattam magam, hogy ez lesz majd az a nap, amikor elkezdem jobban érezni magam. Ma lesz a napja, amikor túllépek Paige-en, és végre minden rendbe jön. A dolog egyetlen jó oldala az volt, hogy belevetettem magam a munkába. Sűrűek és stresszesek voltak a napjaim, és nem volt időm a múlton rágódni. De a szűnni nem akaró sajgás a mellkasomban megnehezítette, hogy teljesen elfeledkezzek róla. Kissé túl ironikus volt, hogy első heteimet kardiológusként összetört szívvel töltöttem. A kimerítő tizenkét órás ügyelet után kész voltam hazamenni. Levettem a köpenyemet, és begyűrtem a táskámba. Összeszedtem a holmimat, bezártam az öltözőszekrényem ajtaját, és távoztam. Még mindig nem szoktam hozzá, hogy napfény fogadjon a hosszú éjszakai ügyelet után. Az új lakásom sötét függönyei szerencsére lehetővé tették, hogy aludjak, amíg a világ buzog odakinn. Előhalásztam a telefonomat a zsebemből, és felhívtam anyut. Kora délelőtt volt Michiganben, és tudtam, hogy otthon van. – Jó reggelt – köszöntött. – Szia, anyu. – Most végeztél? Elfojtottam egy ásítást. – Aha. Hogy vagy? Van valami terved mára? Bár tudtam, hogy anyám jól van, a biztonság kedvéért hetente többször is megkérdeztem ezt tőle. – Nem igazán. Estefelé talán elmegyünk Allie-vel vásárolni. Eldöntötted már, hogy csatlakozol-e a softballcsapathoz? – kérdezte, az orvoscsapatra utalva, amelyikbe meghívtak. – Igen, azt hiszem, belevágok.

Így legalább nem fogok csak heverni munka után. – Akkor jó. – Anyu felsóhajtott. – Nem szeretem a tudatot, hogy magányos vagy. – Minden rendben lesz, anyu. Ne aggódj miattam! Beültem az autóba, beindítottam a motort, és kihajtottam a föld alatti parkolóból. – Tudod… – Anyu tétovázott pár percig, és annyira fáradt voltam, hogy el is felejtettem már, miről beszéltünk. – Van valami, amit el akarok mondani neked. – Mi az? – Ha van valami, amire Bob halála megtanított, az az, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy boldogtalanul töltsük, Cannon. A lelki szemeim előtt azonnal megjelent Paige. Láttam az álmos kék szemét, magam elé képzeltem a puha testét, ahogy hozzám simul. Visszatért az ismerős fájdalom a mellkasomba. Nem voltam benne biztos, hogy anyu tanácsa Paige-dzsel volt-e kapcsolatos vagy sem, de az agyam azonnal ezt a következtetést vonta le belőle. Itt az ideje vállalni a kockázatot. Különben egész életemben bánni fogom.

HARMINCHARMADIK FEJEZET Paige Meggondolatlanul elkövettem egy őrültséget, és most megnézhetem magamat. Amikor megtudtam, hogy Cannon Denverbe költözik, a pillanat hevében elküldtem az önéletrajzomat egy cégnek, amelyik személyzeti vezetőt keresett. Egy nagy cégnek Denver belvárosában, amelyik jelentősen többet izet, mint amennyit jelenleg keresek. Akkor azt mondtam magamnak, hogy ez egy remek lehetőség, miért ne jelentkeznék, aztán majd meglátjuk, mi lesz belőle. Nos, a múlt héten kétszer is felhívtak, üzenetet hagytak a hangpostámon, de nem volt elég bátorságom, hogy visszahívjam őket. Utáltam, hogy pro ihoz ilyen méltatlanul viselkedem, és nem fogadom a hívásaikat, különösen, mivel olyan remek lehetőség volt, de mit kellett volna tennem? Lehet, hogy Cannon elrabolta a szívemet, de nem fogok lemondani a méltóságomról is a kedvéért. Miközben próbáltam kitalálni, mi legyen, valami még jelentősebb dolog is történt. Csütörtök este munka után, ahogy szoktam, kivittem Enchiladát, és behoztam a postát. Jött egy levél feladó nélkül, de a kézírás olyan ismerős volt, hogy bizseregni kezdett a tarkóm. Meg sem vártam, hogy beérjek a lakásba, ott azonnal a járdán feltéptem a borítékot. Egy Denverbe szóló repülőjegy volt benne és egy cetli: Sosem tudhatjuk meg, ha meg sem próbáljuk. Nem volt éppen egy szerelmi vallomás, de legszívesebben ugrándoztam volna a boldogságtól. Cannon maga mellett akar tudni engem. Meg akarja próbálni. Ez is valami. Mihelyst beléptem a lakásba, zakatoló szívvel azonnal felhívtam Cannont. – Biztos vagy benne? – kérdeztem, amint felvette a telefont. Cannon kuncogni kezdett.

– Szia, Paige. Nyílvesszőként hasított belém az öblös, fér ias hangja. Istenem, annyira hiányzott nekem. – Szia. Alig kaptam levegőt, és magam sem értettem, hogy miért. – Ezek szerint megkaptad a repülőjegyet? – Igen, de nem értem. Azt hittem, hogy már továbbléptél. Nem nézel vissza. Leültem a kanapé szélére, és megsimogattam Enchilada puha bundáját. – Figyelj, elszúrtam, azt hiszem. Miután Bob meghalt, és aztán Allie rajtakapott bennünket, én megrémültem… – Egy pillanatra elhallgatott, aztán nagyot sóhajtott. – Azt hiszem, jobb lenne személyesen megbeszélni ezt. – Azt akarod, hogy három órát repüljek csak azért, hogy beszélgessünk? – Azt remélem, ennél többet is csinálunk majd – mélyült el a hangja, és libabőrös lett minden porcikám. Nem feleltem erre semmit, mert szentséges isten, mit mondhattam volna? Megrengett az egész világom. – Eljössz? – kérdezte Cannon tétován, reménykedve. Hirtelen rádöbbentem, milyen kockázatot vállalt azzal, hogy elküldte nekem azt a jegyet. – Igen – feleltem végül, és összerándult a gyomrom. – Hála istennek. Hiányzol, hercegnő. Letöröltem egy kósza könnycseppet, és lenéztem a repülőjegyre a kezemben. – Holnap utazom. – Igen. Nyolckor felveszlek a repülőtéren. – Hamarosan találkozunk.

* * * – Biztos, hogy elbírsz majd vele? – kérdeztem Allie-től, és átnyújtottam neki Enchilada pórázát. – Csak egy hétvégéről van szó. Allie sokat sejtetően rám vigyorgott. – Megoldom. Amikor beszámoltam neki a hirtelen jött coloradói utazásomról, arra számítottam, hogy Allie kiakad. Ehelyett felajánlotta, hogy vigyáz a kutyámra. Eltűnődtem, vajon Cannon beszélt-e neki a jegyről, mielőtt postára adta. Allie ugyanis csöppet sem látszott meglepettnek. – Még egyszer köszönöm. Vasárnap este jövök. Odaadtam neki a táskát, benne Enchilada tányérjával, kedvenc takarójával és egy doboz kutyakajával. – Ne aggódj miattunk! Megleszünk. – Fogadj szót Allie-nek! – mormogtam a kutyának, lehajoltam, és még utoljára megsimogattam puha, szürke bundáját. – Minden rendben? – kérdezte Allie, amikor felegyenesedtem. Érzelmek sugároztak barna szeméből, és szíven ütött a szavai mögött rejlő mélyebb értelem. Nem azt akarta tudni, hogy nem bánom-e, hogy rá kell bízzam a kutyámat két éjszakára. Azt a kérdést tette fel, amelyet egyikünk sem mert eddig szóba hozni. – Nagyon rossz tanácsokat adtál – suttogtam. – Tudom. – Lehorgasztotta a fejét, a cipőjére meredt, aztán a szemembe nézett. – Azt kellett volna mondanom neked, hogy hallgass a szívedre. Azt kellett volna tanácsolnom, hogy fuss, ne sétálj. Könnyek öntötték el a szememet. Allie megölelt, a karjába szorított. Végre megkaptam a legjobb barátnőm áldását. Már csak annyit kell tennem, hogy visszaszerzem a pasimat, és reménykedek, hogy semmi sem változott meg köztünk az egymástól távol töltött hetek alatt.

HARMINCNEGYEDIK FEJEZET Cannon Végre péntek van, és Paige egy órán belül megérkezik. Ismét izgatott tinédzsernek éreztem magam, görcsbe rándult a gyomrom, idegesen vártam, mire jutunk egymással, újra meg újra elképzeltem a jelenetet. Kissé már nevetséges is volt, hogy Paige mennyire hiányzott nekem. Majd szétrobbantam az idegességtől tegnap óta, amikor felhívott, hogy közölje, eljön. Azóta semmi másra nem tudtam gondolni. Egész nap a lakást takarítottam. Egy márvánnyal borított, ötemeletes luxusépületben laktam a belváros közelében. Nem a legfelső szinten volt a lakásom, de saroklakás volt, ami azt jelentette, hogy két oldalról áradt be a délutáni napfény, és volt egy kellemes erkélyem is. Miután rendet raktam, elmentem a boltba, hogy bevásároljak a hétvégére, mivel azt terveztem, hogy ritkán hagyjuk el majd az ágyat. Ma estére bort, sajtot és gyümölcsöt választottam, és beszereztem mindent a bundás kenyérhez is, amit reggelire akartam elkészíteni. Negyvennyolc óra nem lesz elég a hercegnőmmel. De reméltem, hogy meg tudom győzni, hosszú távon is maradjon. Sok nővel volt dolgom az évek folyamán, de egyik sem volt Paige-hez fogható. Ő értékes volt számomra. Együtt nőttünk fel, így láttam, hogyan érett észvesztő szépséggé, és még csak nem is álmodtam róla, hogy lehet nála esélyem. Szinte szürreális volt arra gondolni, hogy meglátogat. Lezuhanyoztam, megborotválkoztam, feltettem egy kis parfümöt, és más dolgom nem volt, mint várni. * * * Végre eljött az idő, hogy elinduljak a repülőtérre, és várjam, hogy megérkezzen a gépe. Természetesen túl korán értem ki, és a repülőtéri biztonságiak gyorsan elhajtottak, nem hagyták, hogy hosszabb időre megálljak a bejáratnál. Háromszor megkerültem az egész repülőteret, mire Paige végre üzent, hogy leszálltak.

Még jobban nézett ki, mint ahogy emlékeztem rá: hosszú, világoskék pulóver és leggings volt rajta magas sarkú csizmával. Mézszínű haja leomlott a vállára, idegesen a füle mögé simította, ahogy körülnézett. Rájöttem, hogy még azt sem tudja, milyen autóm van, mert izgalmamban elfelejtettem megmondani neki. Eladtam a régi kocsimat, amit diákkoromban vezettem, és vettem egy fekete terepjárót. Leparkoltam, kimásztam a kocsiból, és Paige nevét kiáltottam. Megfordult a hangom hallatán, és elmosolyodott. Lehajította a földre a táskáját, és futva a karjaimba vetette magát. Felkaptam, magamhoz szorítottam, és belélegeztem az illatát, annyira hálás voltam azért, hogy itt van. Egy lelket sem ismertem ebben az államban a munkatársaimon kívül, és Paige jelenléte volt számomra minden.

HARMINCÖTÖDIK FEJEZET Paige – Hogy mennek a dolgok? Szeretsz itt élni? Milyen az új lakásod? És a kórház? Mindent azonnal tudni akartam, összevissza beszéltem, mint egy idióta. Cannon csak kuncogott, és a térdemre tette a kezét. Finoman megszorította. – Aha, nagyon is. Közel lakom a kórházhoz egy csomó más rezidenssel együtt. A kórházat csak pár éve építették, szóval új és nagyon klassz. És a kardiológiai csapat nagyon kedvesen fogadott. Úgy hangzott, mintha minden csodás lenne. Én alig bírtam egyben tartani magam, néha szinte képtelen voltam reggel felkelni az ágyból, Cannon pedig szemmel láthatóan kivirágzott ebben az új városban. – Örömmel hallom – nyögtem ki nagy nehezen. Cannon talán mégsem ugyanazt akarta, amit én. Ez a hétvége talán nem több számára elvárások nélküli szórakozásnál. Nem ringathattam magam hiú reményekbe. Megkeményítettem magam, a látnivalókról faggattam, amelyek mellett elhaladtunk, és Cannon boldogan mesélt az új otthonáról, és az érdekességeket mutogatta a kocsiablakból. Bólogattam, miközben beszélt, mert biztos voltam benne, hogy ha kinyitom a számat, akkor esetleg olyasmit találok mondani, amit később megbánok. Be akartam vallani neki, hogy hiányzott, hogy olyan boldog vagyok, hogy itt lehetek, de inkább csendben maradtam. Megérkeztünk az új lakásához, és Cannon körbevezetett. Tágas egy hálószobás lakás volt faltól falig érő ablakokkal, csodás kilátással a városra. Ízlésesen, de egyszerűen volt berendezve – bézs színű bőrkanapé, hosszú tölgyfa ebédlőasztal két paddal, és egy hálószoba baldachinos ággyal és két éjjeliszekrénnyel. Szép volt. Végül bementünk a konyhába, és Cannon mindkettőnknek töltött egy pohár bort. Nem tudtam nem észrevenni a címkét – ugyanaz a márka volt, amit én is mindig vettem otthonra.

– Az utolsó éjszaka, amikor együtt voltunk… – kezdte Cannon, aztán elhallgatott, hogy megköszörülje a torkát. Nem kellett pontosítani, hogy melyik éjszakára gondolt. Arra, amikor részegen eljött hozzám az éjszaka közepén, és bevallotta, hogy szeret. Összeszorult a szívem az emlékre. Belekortyoltam a boromba, és bólintottam. Cannon kivette a kezemből a borospoharat, és a sajátjával együtt letette a pultra. – Nem tudom, mi ez, ami kettőnk között történik; csak azt tudom, hogy tetszik. És nem akarom, hogy vége legyen. – Aznap éjjel azt mondtad nekem, hogy szeretsz. Megkönnyebbültem, hogy volt elég bátorságom végre kiadni ezt magamból, nagy levegőt vettem, és vártam a sokkot. Csak éppenséggel nem jött. – Tudom. És te semmit nem mondtál viszonzásképpen. És aztán másnap reggel Allie ránk nyitott, te elrohantál, és vissza se néztél. Várjunk csak, mi van? – Emlékeztél rá, hogy szerelmet vallottál? Cannon bólintott. – Azt hittem, hogy csak részeg tévedés volt. – Paige. – Cannon megsimogatta a kezemet. – Köztünk semmi sem volt tévedés. Megnyaltam a számat, összeszedtem a gondolataimat. Egyelőre képtelen voltam bevallani neki, hogy én is szeretem őt. – Fogalmam sincs, mit csinálok – ismertem be. – De egyáltalán semmiről. Azzal kapcsolatban, hogy mihez kezdjek az életemmel, ezzel a gyönyörű, nálam iatalabb fér ival, aki klasszisokkal jobb nálam, az egésszel. Hosszú ideje nem volt már valódi kapcsolatom. Cannon az ajkamra tette az ujját.

– Nekem is ez lesz az első. Bágyadtan rám mosolygott, és elöntött a megkönnyebbülés. – Gyere velem! Cannon megfogta a kezemet, és bevezetett a nappaliba. Leültünk egymás mellé a kanapéra, a vállára hajtottam a fejemet, és Cannon a hajamba túrt. Annyira hiányzott a izikai kapcsolat, hogy most élvezni akartam minden másodpercét – bár tudtam, hogy még nem fejeztük be a beszélgetést. Cannon a szájához emelte a kezemet, és gyengéden megpuszilta a tenyeremet. – Azt hittem, hogy gyorsan képes leszek majd túllépni ezen. Hogy idővel elhalványulnak majd a veled kapcsolatos emlékeim. Azt hittem, hogy túljutok rajta, és teszem, amit egész életemben… – Limonádét készítesz – fejeztem be a gondolatot. Megfogta mindkét kezemet. – Igen. Csak éppen nem történt meg. Hiányoztál, Paige. Minden nappal egyre jobban. – Te is hiányoztál nekem. – Összeszedtem a bátorságomat, és a szemébe néztem. – Szerelmes vagyok beléd, Cannon. – Istenem, olyan régóta vágytam már hallani ezeket a szavakat, hercegnő. Felém hajolt, édes csókot nyomott a számra. – Akkor miért mondtál le rólam olyan könnyedén? – kérdeztem, és hozzábújtam. – Nem akartam, hogy tönkremenjen miattam a barátságod Allie-vel. És felnőtt nő vagy, Paige. Azt gondoltam, el tudod dönteni, hogy mit akarsz. Bólintottam. Logikus válasz volt. – És mi az, amit te akarsz? – Tudni akarod, hogy mit akarok, hercegnő?

Nyeltem egyet, és bólintottam. Hirtelen a kanapéra döntött, el is feledkeztünk a kávézóasztalon hagyott borospoharainkról, és az izmos kemény teste hozzám nyomódott. Fojtott nyögés szakadt fel a torkomból, mihelyt megéreztem kemény fér iasságát a lábaim között. – Így akarlak, minden egyes nap az életem végéig. Olyan brutálisan őszinték voltak a szavai, hogy nem tudtam mást tenni, csak felsóhajtottam, aztán a szájára tapasztottam az ajkaimat. Cannon szenvedélyesen megcsókolt, ringatni kezdte a csípőjét, és mindketten lihegtünk. – Jézusom, tökéletes vagy a számomra, Paige. Mondj igent! Mondj igent kettőnkre! Egy kissé visszahúzódtam, hogy a reménykedő szemébe nézzek. Szerelmet, odaadást és olyan elköteleződést olvastam ki belőle, amilyenről álmodni sem mertem. – És én mit kapok cserébe? – ugrattam. Pajzán fény villant fel Cannon szemében, és lehajolt, hogy megcsókoljon, megmutassa, pontosan mit kapok cserébe. Három másodpercen belül meztelenül vonaglottam alatta, de onnantól kezdve már nem sietett, lassan szeretkezett velem – a kanapén, a konyhapulton, és aztán az ágyon is, míg végül mozdulni sem tudtam. Szerelmesnek lenni nem olyan érzés volt, mint gondoltam – elveszíteni egy részemet, és odaadni azt egy fér inak. Nem, olyan érzés volt, mintha kaptam volna valamit. Valami nagyobbat önmagamnál. De azt is tudtam, hogy ez a valami olyan nagy és kiszámíthatatlan, hogy hatalmában állt teljesen elpusztítani engem, ha rosszul sül el a dolog. Az első akadályon azonban átjutottunk. Csak azt nem tudtam, mi történik majd a következőnél.

UTÓSZÓ Paige Egyfolytában Cannon járt a fejemben, miközben megmostam a hajamat, lezuhanyoztam, szőrtelenítettem és leradíroztam a bőrömet. Automatikusan végeztem a dolgomat, addig sikáltam minden porcikámat a forró víz alatt, amíg végül rózsaszínű lett a bőröm, és teljesen ellazultam. Cannon a tizenkét órás ügyeletét töltötte éppen a kórházban, és máris őrülten hiányzott. Ma ünnepeltük a Denverbe költözésem kéthetes évfordulóját. Hétfőn kezdek az új munkahelyemen, és bár féltem egy kicsit, alig vártam már, hogy ne Cannonnak kelljen eltartania. Egész életemben dolgoztam, így ez most fura volt számomra. Majd beleőrültem, hogy két hétig nem csináltam semmit, és alig vártam, hogy végre ismét hasznosnak érezhessem magam. Cannon mondta ugyan, hogy lazítsak, élvezzem a szabadságot, de nem nagyon ment, és örültem neki, hogy végre vége lesz. Rettentően hiányzott Enchilada is, de ő most Susanne-nal lakott, és tudtam, hogy Cannon anyukájának nagyobb szüksége van a társaságra és a cuki kiskutyára, mint nekem. Könnyű volt megszokni az együttélést Cannonnal, mivel már korábban is egy lakásban laktunk. De ez alkalommal minden még jobb volt. Külön szoba helyett egy ágyban aludtunk. Az elmúlt hetekben közelebb kerültünk egymáshoz, mint valaha, már azt tervezgettük, hogy együtt megyünk külföldre jótékonysági munkára, ami mindkettőnket érdekelt. És tegnap este Cannon még az esküvő ötletét is szóba hozta, megkérdezte, milyen szertartást szeretnék, kicsit és intimet vagy nagyszabású lagzit. Gondolom, ezzel arra utalt, hogy hamarosan megkéri majd a kezemet, és én totál benne is voltam. Kiléptem a zuhany alól, és megláttam a törülközőjét, amely az enyém mellett lógott. Tegnap este együtt főztünk vacsorát, aztán elment dolgozni, gyengéden megpuszilta a számat indulás előtt. Törülközőt tekertem a fejemre, hoztam egy palack vizet a konyhából, és leültem az ágyunk szélére.

Megszárítottam a hajamat, feltettem egy kis sminket, és egy szál fürdőköpenyben rendet raktam a lakásban. Még volt úgy húsz percem, mielőtt Cannon hazaér. Éppen kókuszos testápolót dörzsöltem a bőrömbe, amikor hirtelen támadt egy ötletem. Gyorsan feltúrtam a gardrób hátulját, amíg meg nem találtam, amit kerestem – a szexi nővéregyenruhát, amit két éve viseltem Halloweenkor, amikor Allie rábeszélt, hogy menjünk el inni. Az az este kész katasztrófa volt. Allie összefutott egy gimis szerelmével, és egy sikátorban rejtőzködtünk, hogy lerázzuk a pasit. Azért vettem fel ezt a jó kis kosztümöt, hogy megmutassam magamat, de ehelyett a sötétben lapultunk, műanyag pohárból iszogattuk a koktélt, szidtuk az exét, aztán hazamentünk. Nem is voltam benne biztos, hogy egyáltalán elhoztam magammal, amikor ideköltöztem. Felhúztam a fehér comb ixet, és elégedettség öntött el. Az öltözet talán elég önbizalmat ad majd, hogy legyőzzem a félelmemet. Imádkoztam, hogy Cannon belemenjen a játékba. Felvettem az illetlenül rövid fehér szoknyát is, amely alig ért a combom tetejéig, és a hozzá illő topot, amely olyan szűk és kivágott volt, hogy szorosan a derekamra simult, és kibuggyant belőle a mellem. Aztán megnéztem magam a földig érő tükörben, és elmosolyodtam. Hülyén vagy szexin festek? Nem tudtam megállapítani. Kinyílt a bejárati ajtó, és hirtelen pánikba estem. – Paige? – kiáltott be Cannon az előszobából. Elöntött a vágy mély hangja hallatán, kiléptem az ajtón, és megtorpantam. Cannon a folyosón állt, és leesett az álla, amikor meglátott. – Akarsz doktorosat játszani? – kérdeztem a legerotikusabb hangomon. Cannon nem válaszolt – csak felfalt a szemével, és egyre jobban elsötétedett a szeme. A vékony pamut műtősnadrág keveset takart, az erekciója kinyomta az anyagot, ahogy egyre jobban felizgult.

Olyan mókás és buta volt az egész helyzet, hogy kuncogtam volna, ha bárki más van itt velem. De nem ezzel a fér ival. Cannon úgy cserkészett be, mint gepárd a gazellát. Sugárzott belőle a fér ias energia, átható és birtokló volt a tekintete. A karjába vont, és mélyen megcsókolt. – Basszus, irtó dögösen festesz – nyögte, amikor végül elhúzódott tőlem. – Jól telt a napod, csini iú? Felmosolyogtam rá, imádtam, ahogy a műtősruhában festett, imádtam, ahogy erős karjával átkarolta a derekamat. Mindent imádtam benne. – Legyen elég annyi, hogy örülök, hogy végre itthon lehetek. Ismét elmosolyodtam. Otthon. Tényleg az volt. Együtt alakítottunk ki egy otthont magunknak, és ez az egész olyan gyorsan történt. De minden a helyére került, összehangolódtak a reményeink és az álmaink. Már csak élveznünk kellett az életet. El sem tudtam képzelni azt a napot, amikor nem fogom minden porcikámmal akarni ezt a fér it. És bármit tartogat is nekünk az élet, mindig együtt fogunk majd limonádét készíteni, efelől kétségem sem volt.

Jamie, bárcsak elmondtam volna neked, hogy élj minden pillanatnak! Bárcsak többször is ott lehettem volna melletted, hogy veled éljem át őket! A legcsodálatosabb azonban mégiscsak az volna, ha lenne akár csak egyetlen olyan pillanat is, amikor veled együtt kacaghatnék. Szárnyalj magasan, Jamison! ♥Szeretettel♥ : Cserfes Sasquatch

Prológus – Húzódjatok közelebb egymáshoz! – parancsolta a nővérem néhány méternyi távolságból. A szeméhez emelte azt az apró, eldobható fényképezőgépet, amit a nyolcadik születésnapomra kaptam. Nem éppen ilyesmire gondoltam, amikor egy kamerát kértem a szüleimtől. Ez azonban nem tartott vissza attól, hogy elkattintsak harmincöt „biztos, hogy szenzációs” képet a barátaimról, az iskolámról, a Herman nevű iguanánkról, sőt lesifotósként néhányszor még harmadik osztályos nagy szerelmemet, Brad Harrist is lekaptam. Mindig is imádtam a fényképezést, vagy legalábbis azt, amit az anyukám régi, harmincöt milliméteres kamerájával művelhettem. Mást nem is nagyon ismertem. A szüleimnek azért rimánkodtam, hogy vegyenek nekem is egy olyan digitális fényképezőgépet, mint amilyeneket az elektronikai szaküzletben láttam, ám erre a legcsekélyebb mértékben sem mutatkozott esély. „Őseim” kőkeményen régivágásúak voltak. Ha valami nem létezett az ő iatalkorukban, akkor olyasmit mi sem kaphattunk. Figyelembe véve pedig azt, hogy a nagyszüleink még náluk is keményvonalasabbak voltak, ez azzal járt, hogy nem volt tévénk, számítógépünk vagy mobiltelefonunk. Eltekintve attól, hogy nem lovas bricskával közlekedtünk, olyan közel álltunk az amisok életstílusához, amennyire az csak lehetséges New York egyik álmos elővárosában, Watersedge-ben. Apámnak volt egy péksége a Times Square környékén, ám úgy vélte, hogy a veszélyes nagyváros nem megfelelő hely a családja számára. Azt gondoltam, hogy amikor nagy ritkán elmentünk szombatonként a Central Parkba piknikezni, az ott látott többtucatnyi kisgyerek nem igazán értett volna egyet vele, ám a szüleink hajthatatlannak bizonyultak. Apukám most átölelte anyukámat, a másik kezével meg engem, és közelebb húzott minket magához. – Szerintem ennél jobban már nem is lehetne összebújni, kivéve, ha a Banks család egy ormótlan szörnyeteggé olvadna össze.

Az égre emeltem a tekintetemet, amikor az apukám a kezével csapkodva vicsorogni kezdett. Imádtam, de néha nagyon bután tudott viselkedni. Anyukám kuncogása olyan lágyan csengett, mintha csak hópelyhek simították volna végig a bádogtetőt. – Csak nyomd meg a gombot, drágám! Egész biztosan remek képet készítesz. Kutyafülét lesz remek a kép! Ebből a szögből kizárt dolog. Engem valószínűleg le fog hagyni róla. Alighanem eleve ez volt a terve. Az idősebb leánytestvérek létezésének a célja kizárólag a húguk kínzása. Nem számít. Nem igazán érdekelt, hogy rajta leszek-e a képen vagy sem. Csakis azért egyeztem bele, hogy a bevásárlóközpont étteremrészlegének közepén ellőjük azt a hülye képet, mert így a negatívot beadhattam volna előhívásra. A hagyományos fényképezés már haldoklott – nem csoda –, és Watersedge-ben a Sixty Minutes cég azon kevés helyek egyike volt, ahol még megvárhattad a beadott negatívod előhívását. Hidd el nekem, ha te is ismerted volna Brad Harrist, akkor megértetted volna, miért égek a vágytól, hogy kézbe vehessem a kész képeket. – Tessék, kérem, mosolyogni! – trillázta anyukám, mégpedig lenyűgözően mosolyogva. Annyira gyönyörű volt, hogy az emberek gyakran megtorpantak és megbámulták. Keira Banks cseppet sem volt kihívó, sem pedig hétköznapi módon vonzó. Sajátos, időtlen szépség áradt belőle. Szerencsére én és a nővérem is örököltük vörös haját és zöld szemét. Kisgyerekként utáltam zabolátlan, narancssárga, göndör tincseimet, ám anyu megígérte, hogy egy szép napon ugyanolyan ragyogó, borostyánszínű, fejedelmi hullámaim lesznek, mint neki. Nem igazán tudtam elhinni mindezt, ám ennek dacára is megpróbáltam reménykedni. Bele intorogtam a kamerába, és szerettem volna a hülye fotó elkattintása után elrohanni a Sixty Minutesbe.

– Ez meg milyen mosoly? – kérdezte apu, és megcsiklandozott. – Tessék ennél lelkesebben nevetni, drágám! – Apu, hagyd abba! – méltatlankodtam. Ezek voltak az utolsó szavak, amiket az édesapámnak mondtam. Arccal zuhant a padlóra, és a tarkójában egy hatalmas lyuk éktelenkedett. A puskalövés dörejét csak ezután hallottuk meg. Elszabadult a káosz. A fehér csempével fedett folyosókon a sikoltozás szimfóniája harsogott, és üvöltés vetett visszhangot a falakról. A dobokat egy fegyver dörgése helyettesítette. Az emberek futásnak eredtek. Mindenütt. Minden irányba. Szétszóródtak, és én csak a farmer meg a pamut elmosódott csíkjait láttam. Szerettem volna megmozdulni, talán a nyomukba szegődni, de a lelkem legmélyén valamilyen elemi ösztön rám üvöltött, hogy hasaljak le. Pánikba esve az anyukámra néztem. Ő majd tudni fogja, hogy mit tegyünk. Félméternyire állt mellettem, és a tekintetünk még kellő időben találkozott ahhoz, hogy meglássam, amint a becsapódástól megrándul a teste. Először az egyik, aztán a másik válla. Előremozdult a mellkasa, a feje pedig hátrabicsaklott a lövedék iszonyatos ereje miatt. Amikor összeesett, apám halott testére zuhant. – Mama! – sikoltottam, és odavetettem magam mellé. A puska tovább ropogott. A lövései egymásba olvadtak. Térdre rogyva megragadtam anyu kezét. – Mama, mama, mama! – kántáltam, és az arcomat elborították a forró könnyek. Anyám halvány rózsaszín pulóverén keresztül vér szivárgott elő, és amikor rám nézett, színtiszta borzalom ragyogott a szemében. Bár csak nyolcéves voltam, a pokol pedig golyózáport zúdított ránk, én mégis világosan megértettem, hogy mire gondolt az anyám. Tudta, hogy meg fog halni, de nem bírt rájönni arra, hogyan akadályozhatná meg, hogy velem is ez történjen.

A puska váratlanul elhallgatott, és a csendes pillanatot kihasználva felemeltem a fejem, hogy megkeressem a nővérem. Csakis a halál és a kétségbeesés látványa tárult elém. Az előbb még emberek nyüzsögtek az éttermi részlegben, ami most mészárszékké változott. Holttestek hevertek egymás mellett, a vérpatakokból tócsák alakultak ki, majd vöröslő tengerré olvadtak össze. A sikolyok helyét átvette a nyöszörgés, az üvöltözését a vinnyogás. A néhány túlélő az asztalok alatt rejtőzködött, vagy pontosan úgy bújtak oda megsebesült szeretteikhez, mint én. Csakhogy amikor visszafordultam az anyukám felé, ő már nem sebesült volt. Hanem halott. Vadul rázkódott a vállam, és néma zokogás robbant ki a torkomból. El kell futnom. El kell menekülnöm innen. Csakhogy lebénított a félelem és a tehetetlenség. A homlokomat ugyanazzal a mozdulattal szorítottam az anyáméhoz, ahogy ő tette oly sok alkalommal a múltban, így megnyugtatva egy-egy rossz álom után. Azt akartam, hogy – megüvegesedett szemű és mozdulatlan – anyám rendbe tegye a dolgokat. Hogy felüljön, és elmondja, hogy vége a bajnak. Arra volt szükségem, hogy az apám is feltámaszkodjon, és erős karjával átöleljen. Akkor senki nem bánthat. Olyan jó lett volna az is, ha felbukkan a nővérem, megfogja a kezemet, és ugratni kezd, amiért túlreagáltam ezt az egészet. Ez egyszerűen nem lehet igaz. Váratlanul felpattant egy fér i, és az üveg kijárati ajtó felé vetette magát. Egyetlen puskalövés dörrent, és a menekülő a padlóra zuhant. A sikolyom egybeolvadt a háborús zónában rejtőzködő többi csapdába esett ember zihálásával és sírásával. Kétségbeesetten kerestem volna segítséget, és körülnéztem. Még több halott. Rengeteg vér. Iszonyú reménytelenség.

Megpillantottam egy, az apámmal egykorú fér it. Háttal ült egy felborult asztal mögött, az arca eltorzult, a két kezével befogta a fülét, és előrehátra hintázott a teste. Sűrű szakálla, tetoválásokkal borított izmos karja miatt azt gondoltam volna róla, hogy esetleg képes lenne megvédeni. Az arcára kiülő színtiszta pánik miatt azonban még nálam is kisebb gyereknek látszott. Majdnem elhánytam magam, amikor a következő puskalövést megint tompa csattanás követte. Tudtam már, hogy a kőre zuhanó testnek van ilyen hangja. Annyira boldog lettem volna, ha soha az életben nem kellett volna megismernem ezt a zajt. Mostantól viszont mindörökre ott lesz a fülemben. – Még valaki? Ki próbál meg kirohanni innen? – kérdezte egy mély, érdes fér ihang. Nem tudtam, hogy hol áll, de hörögve beszívtam a levegőt, és lesimultam a földre, azt remélve, elkerüli a igyelmét, hogy még élek. Ezután hátborzongató csend telepedett ránk. A fülemben dübörgő vér hangján kívül csak a gyilkos cipőjének nyikorgását hallottam, valahányszor megfordult. Nem sietett, mintha csak alaposan szemügyre vette volna a pusztítást. Persze az is lehet, hogy az időt szándékosan húzva kereste a következő áldozatát. A hasam minden alkalommal görcsbe rándult, amikor a zaj közelebb ért hozzám. Aztán viszont megremegtem a megkönnyebbüléstől, mert elhalványult a léptei zaja. Persze csak idő kérdése volt, hogy visszatérjen. A szüleim meghaltak, és talán a nővérem is. Én leszek a következő. Mozdulatlanná dermedve becsuktam a szemem, és életemben először imádkozni kezdtem. Mi nem jártunk templomba, és én hittant sem tanultam, de ha Isten létezik, akkor ebből a helyzetből egyedül ő menthet ki engem. Közben egész idő alatt az anyám kezét szorítottam. Anyu majd megvéd.

Illetve küld valakit, aki képes lesz erre. – Ha azt mondom, hogy most, velem együtt arrébb kell kúsznod innen – szólalt meg egy suttogó hang. Felpattant a szemhéjam, és egy tizenéves iút pillantottam meg magam előtt. A sötét hajú ismeretlen tizenöt vagy tizenhat éves lehetett. Még sosem láttam olyan kék szemet, mint ami most engem bámult. Ő is hason feküdt, egyik orcája hozzásimult a hideg csempéhez, oldalra fordult, piros baseballsapkája pedig eltakarta a feje nagy részét. El sem tudtam volna képzelni, hogy kerülhetett ide. Vadul megráztam a fejemet. A iúnak tágra nyílt a szeme. – Figyelj rám, te kölyök, ez az alak fel s alá jár. Ebben a pillanatban ott van a fagyasztottjoghurt-árusnál. Amikor újra megy egy kört, nagyjából hatvan másodpercünk lesz arra, hogy bejussunk a Pizza Crustba. Ott van egy hátsó ajtó, amin át elmenekülhetünk. Viszont közben mellettem kell maradnod. Nagyot pislogtam. Ki ez a iú? Bár iatal volt, de még így is idősebb nálam. Nem volt olyan nagydarab és izmos, mint a tetovált ickó, de elég magas ahhoz, hogy esetleg szembeszálljon a gyilkossal. – Hallottad, hogy mit mondtam? – kérdezte, amikor nem válaszoltam. – Ha azt mondom, hogy most, akkor meggörnyedve befutsz a Pizza Crustba, és eltűnsz a pult mögött. Rendben? – Le fog… Le fog lőni minket – dadogtam. – Ezért kell sietnünk. – Felemelte a fejét, és körbepillantott. – Basszus! Felmordult, az arcát újra nekiszorította a csempének, és becsukta a szemét. Egy jó darabig a hosszú, puha szempilláit bámultam, és nem tudtam eldönteni, hogy megbízhatok-e ebben a srácban. Ugyanolyan keveset tudtam róla, mint a gyilkosról. Csak hát nem volt itt más. A semminél még az is jobb, ha csak egy hórihorgas tizenéves iú próbál segíteni.