Arcok Harcok Emberek Életutak - 25 ÉV 25 TÖRTÉNET

SILYE SÁNDOR
ARCOK, HARCOK, EMBEREK, ÉLETUTAK

25 ÉV, 25 TÖRTÉNET
A HONVÉDSÉG ÉS TÁRSADALOM BARÁTI KÖR

SZÉKESFEHÉRVÁRI SZERVEZETE ÉLETÉBŐL

1

A KIADÓ ÉS A SZERZŐ KÖSZÖNETET MOND
SZÉKESFEHÉRVÁR MEGYEI JOGÚ VÁROS ÖNKORMÁNYZATA

ÉS A NEMZETI EGYÜTTMŰKÖDÉSI ALAP
TÁMOGATÁSÁÉRT!

SZÉKESFEHÉRVÁR, 2020

2

SILYE SÁNDOR

ARCOK, HARCOK,
EMBEREK, ÉLETUTAK

25 ÉV, 25 TÖRTÉNET
A HONVÉDSÉG ÉS TÁRSADALOM BARÁTI KÖR

SZÉKESFEHÉRVÁRI SZERVEZETE ÉLETÉBŐL

3

„A legfontosabb, hogy a társadalom magáénak érezze
a honvédelem ügyét és céljait, segítve azok megvalósulását”

– mondta Dr. Benkő Tibor miniszter úr
a HTBK Országos Szövetség megalakulásának 25. évfordulóján tartott beszédében.

Dr. BENKŐ TIBOR honvédelmi miniszter,
KOROM FERENC vezérezredes, a Magyar Honvédség parancsnoka,

Dr. KARSAI BÉLA elnök Székesfehérváron, 2019-ben

4

A 25 ÉV MUNKÁJÁNAK ELŐSZAVÁHOZ

E gy szervezetet működtetni mindig kevesebb energiával jár, mint azt végiggondolni,
megalkotni, létrehozni. Gyuricza Béla 25 évvel ezelőtt megérezte, benne volt a leve-
gőben, hogy a honvédséget működésében és logikájában olyan megpróbáltatások érik,
amelyek hosszú távon biztosan kárt okoznak a nemzetnek. A szervezet életében ő
volt az, aki megfordította a „hiszem, ha látom” pesszimista hozzáállást arra, hogy „látom, ha
hiszem”. Ő erősen hitt abban, hogy kell egy olyan szervezet, amely segíti a honvédség elfoga-
dását a társadalom más szereplőinél. Ezen célokat megfogalmazta, elgondolta, támogatókat
gyűjtött maga köré, majd közösen létrehozták a Honvédség és Társadalom Baráti Kört. Az erős
hite a jóra elvitte a gondolatait arra a pontra, hogy kiválóan látta ennek a szervezetnek a szük-
ségességét és jövőjét. Az akkor megfogalmazott célok a mai napig meghatározzák szervezetünk
legfőbb küldetését. Sok ember adta tudását, idejét, tehetségét, munkáját ennek a szervezetnek
a fejlődéséhez. Amennyiben Gyuricza Tábornok Úr figyeli (és remélem, látja) munkánkat, bí-
zom abban, hogy elégedetten gondol életének annak az időszakára, amikor e szervezet létrejöt-
tén munkálkodott. Mi köszönettel tartozunk neki, mert megadta azt a hitet, megerősítést,
amelyet képviselni kötelességünk. Kérem, forgassák ezt a könyvet, mert sok érdekes, tanulságos
történetet, információt kaphatnak eme emberöltőnyi munkáról.

Karsai Béla

Köszönettel és üdvözlettel!

Megtiszteltetés a számomra, hogy ebben az emlékkönyvben néhány sorral megemlékezzek
férjemről, dr. Gyuricza Béla vezérezredesről, és a Honvédség és Társadalom Baráti Kör-
höz fűződő kapcsolatáról. Szívügye volt a HTBK-ban végzett munka, a honvédség és a
társadalom közötti kapcsolat széles körben történő kialakítása, erősítése, az ifjúság honvé-
delmi és hazafias szellemben történő nevelése. Számos álma, elképzelése jött létre, melyek
valóra váltását sokan, szívvel-lélekkel segítették, köztük dr. Görög István, Kollár Endre,
Balsay István. E segítségnyújtások nélkül nem valósulhattak volna meg ezek az álmok,
elképzelések. Ezúton szeretném megköszönni az Önök által felé áradt és áradó tiszteletet,
és azt, hogy nem feledték el és emlékét a mai napig ápolják, gondozzák.

Üdvözlettel, Marika néni

5

Dr. GYURICZA BÉLA

vezérezredes,
országgyűlési képviselő,

politikai államtitkár,
a Honvédség és Társadalom Baráti Kör

alapító és örökös elnöke

1939 – 1999

6

ÉLŐ LEGENDÁK
A KEZDETEKRŐL,
A MÁRÓL ÉS A JÖVŐRŐL

A Honvédség és Társadalom Baráti Körnek vannak legendás alakjai. Akik hosszú életük során
sok mindent láttak, sok mindennek voltak a részesei, és sok mindent kellett meg- és átélniük a
vészterhes vagy a viszonylag nyugodtabb éveik során. Ebben a részben kettejüket ismerhetik
meg, a 99 éves Antalfia Jenőt és az alapító tag Kollár Endrét. Antalfia Jenővel és Kollár Endrével
együtt beszélgettünk. Velük, akik a maguk idejében sokat tettek a harcok során, a béke éveiben
a magyar honvédségért, de a civil szervezetnek, a Honvédség és Társadalom Baráti Körnek is
meghatározó alakjai voltak. Ismerkedjenek meg mindkettőjük életének fontosabb pillanataival:

KOLLÁR ENDRE

N yugállományú ezredes, a Honvédség és Társadalom Baráti Kör alapító és örö-
kös tagja. 1958 őszén vonult be sorkatonai szolgálatra, Várpalotára, a Tüzér
Kiképző Központba. Továbbszolgálatot vállalt, majd hivatásos állományba ke-
rült, később híradó szakon tiszti vizsgát tett. Az alakulatánál különböző beosztásokat
töltött be, 1972-ben áthelyezésre került az 5. Hadsereg Parancsnokság állományába.
1973 novemberében egy évre a Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság Magyar Kon-
tingensének tagjaként Vietnámba, Saigonba vezényelték. Visszatérését követően elvégezte
a Zrínyi Miklós Katonai Akadémiát. Személyügyi főnökhelyettesként, alezredesi rendfo-
kozattal 1993 októberében ment nyugállományba. Ekkor – felesége jelenlétében – a Par-
lamentben Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság Elnöke „életútja elismeréséül” kitüntette
a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztje állami kitüntetéssel. Szolgálati ideje
alatt számos elismerésben részesült. Megkapta a Haza Szolgálatáért Érem bronz, majd
ezüst, és végül arany fokozatát, utóbbi kettőt kétszer is. Övé lett az első osztályú Tiszti

7

Szolgálati Jel kitüntetés. Megkapta a Barátság Érdemérmet a Vietnami Demokratikus
Köztársaságtól, a Felszabadítási Érdemrendet a Dél-Vietnami Forradalmi Kormánytól.
KISZ Érdemérem kitüntetést egy alkalommal kapott. 1997. augusztus 20-i hatállyal
ezredessé lépett elő, majd 2019 októberében az Aranykor arany fokozata kitüntetést is
megkapta.

8

ANTALFIA JENŐ

N yugállományú osztályve-
zető, a Honvédség és Tár-
sadalom Baráti Kör ala-
pító és örökös tagja. Békés megyében,
Gyulán született, nagypolgári csa-
ládban élt, egyedüli gyermek volt.
Tanulmányait a középiskola elvég-
zése után a Mosonmagyaróvári Me-
zőgazdasági Főiskolán folytatta. A
második világháború alatt Budapes-
ten szolgált, 1945-től orosz hadifog-
ságban volt három évig. Később a
Tápiószelei Kísérleti Gazdaságban
igazgató lett. Gazdász múltját hát-
rahagyva politikai pályára lépett,
négy évig vezette a Nagykátai Járási
Pártbizottságot, majd a Nagykátai
járás országgyűlési képviselőjének
választották, az akkori Honvédelmi
Bizottság tagja volt. A pártvonalat
nem volt szándéka tovább vinni,
1970-ben a fővárosba, Budapestre került, a Hazafias Népfront Gazdaságpolitikai Osz-
tályának vezetője lett, nyugdíjazásáig. A HTBK alakulásakor az első ellenőrző bizottsági
elnök volt Budapesten, majd a székesfehérvári szervezet alapító tagja lett dr. Gyuricza
Béla és Balsay István országgyűlési képviselők mellett, Kollár Endre és Görög István
társaságában. Számos magas rangú kitüntetés méltán büszke birtokosa!

9

Akkor következzék a beszélgetés:

MÚLTRÓL, JELENRŐL, JÖVŐRŐL

A Honvédség és Társadalom Baráti Kör Szervezetének alapító tagjai voltak mindketten
a mára nagy öregekké lett, hajdan nagyon is tevékeny urak. Ők voltak azok, akik meg-
alapították és létrehozták a Székesfehérvári Szervezetet. Antalfia Jenő akkor felkereste
Németh Sándor altábornagyot, a Székesfehérvári Helyőrség parancsnokát, és kérte, te-
gyen javaslatot egy személyre, aki összekötő lehet a honvédséget és a civileket képviselő
szervezetben. Kollár Endre pedig azóta is teszi a dolgát, ott van minden rendezvényen,
még ma is épp olyan aktív, mint 25 éve volt.
– Nem Székesfehérváron kezdtem e tevékenységet, hanem még Budapesten – emlékezett vissza
a kezdetekre Antalfia Jenő. – Volt egy kedves ismerősöm, aki a Honvédelmi Minisztériumban
dolgozott, és a beosztottam volt, tőle hallottam, hogy tervezik e szervezet létrehozását. Elhívott
arra az összejövetelre, ahol az együttműködés lehetséges jövőjéről beszéltek. Vonatra ültem,
elmentem a fővárosba – mert akkor már Székesfehérváron éltem –, és nagyon érdekes dolgokat
hallottam akkor és ott. A barátom bemutatott a jelenlévőknek, magas rangú tiszteknek. A ta-
lálkozó végére megállapodtunk abban, hogy alakuljon meg ez a kör, ennek a lehetséges nevén
töprengtünk egy sort. Először a hadsereg szóval kezdődött volna, de végül a Honvédség és
Társadalom Baráti Kör névben egyeztünk meg. Akkor már vége lett a kommunista, a Kádár-
korszaknak, szabadon választott kormányunk, kormányaink lettek. A hadsereg szolgálta az új
rendet, ami nem mindenkinek tetszett. Hallottam olyan hangokat, hogy a fiatal lányok nem
szívesen mentek katonával az utcán, hiszen éltek még a régi beidegződések. Ezért is volt fontos
a HTBK létrejötte, hiszen kapocs lehetett a katonák és a civilek között. Az első közösség meg-
alakulását követte az első vezetőség létrejötte, a Honvédelmi Minisztérium segített bennünket.
Tagja lettem a vezetőségnek, nagy lendülettel nekiláttunk az első lépések megtételének, elkez-
dődött a hosszú távra tervezett jövő. Székesfehérváron laktam – igaz, akkor már nyugdíjas
voltam –, és itt is hamar létrejött a Baráti Kör, természetesen segítettem, tettem amit kellett,
amit tudtam – mondta a márciusban a 99. életévét betöltött Antalfia Jenő.

A célok meghatározásáról, kitűzéséről, az első lépésekről Kollár Endre beszélt. Mint azt
Antalfia Jenőtől hallhattuk, nagy lendülettel kezdtek neki a munkának, hamar meg-
egyeztek a tennivalókról, és nekiláttak a megvalósításnak. Egyszerre léptek, ez muszáj
volt, hiszen tudjuk, aki nem lép egyszerre, az nem…
– Székesfehérváron követtük az országos szervezet céljait, mert egyetértettünk azokkal, és az
országos szinten már megfogalmazott célkitűzéseket kiegészítettük a helyi sajátosságokkal is.

10

A legfőbb cél benne volt a szervezet nevében, azaz bemutatni a honvédséget a civil társadalom-
nak, a honvédség irányába pedig közvetíteni a társadalom elvárásait, bemutatni ama folyama-
tokat, amiket nem biztos, hogy mindenki értett, érzett a laktanyán belül. Ne felejtsük el, akkor
még nagyban létezett a meglehetősen a nem szeretem kategóriába tartozó sorkatonai szolgálat.
Fontos volt annak hangsúlyozása, hogy a katona nem más, mint egyenruhás állampolgár, és
tagja annak a polgári társadalomnak, amit a rendszerváltás után kezdtünk el építeni. Ahhoz,
hogy a civil és a katona polgárok egymáshoz közelebb kerüljenek, be kellett mutatkozniuk, be
kellett mutatni a gondolkodásukat, az értékrendjeiket. Megismerhetővé tettük a katonai kul-
túrát, ezt nagyszerűen segítették a többi között a népszerűvé lett katona-zenekarok. Elő akar-
tuk segíteni, hogy a biztonságpolitikával foglalkozzanak az emberek, tudják, hogy a hadsereg
nem egy különleges dolog, hanem olyan egységes erőt kifejező szervezet, amelyre azért van
szükség, hogy biztosítani lehessen a békét. A rendszerváltozás hajnalán olyan furcsa érzések
voltak az emberek többségében, hogy eljött az örök béke ideje, és minek ide katona? Pedig
egyszerű a válasz: azért, mert a békének elengedhetetlen része a katonák jelenléte. Fontos volt
az ifjúság nevelése, ami nem véletlen, hiszen a HTBK első vezetőjét úgy hívták, hogy Nemes-
kürthy István, és mint tudjuk, ő volt a nemzet tanára. Az akkor dúló délszláv háborúban béke-
fenntartóként mi is részt vettünk. Kellettek a vidéki szervezetek, előttünk pár hónappal alakult
meg a győri, majd utána, 1995. május 18-án a székesfehérvári is megkezdte működését. Egyre-
másra jöttek létre a baráti körök, eddig 32 ilyen van, sőt, már a határon túlon, Erdélyben és
Kárpátalján is léteznek szervezetek, a mienkhez hasonló célokkal.

Adottak voltak a közös feladatok, a sorban megalakuló baráti körök, szervezetek. De
vajon mit szóltak ehhez a katonák? A kérdésre adott válasz során Antalfia Jenő és Kollár
Endre egymástól vette át a szót.
– Nagy szükség volt a népek közötti bizalom erősítésére, miképp a biztonságra is, és ezt segít-
hette a katonák és a civilek együttműködése. A katonák partnerek voltak a célok elérésében,
közösen jártuk be hosszú utunkat, valósítottuk meg a közös programokat, alakítottuk ki a máig
is élő kapcsolatokat. Meg kellett teremteni a működés törvényi feltételeit, és folyamatosan erő-
sítettük a „csapatunkat” itt, Székesfehérváron is. Huszonöt emberrel kezdtünk 1995-ben, egy
év múlva már 53-an lettünk, most közel kétszázan vagyunk. Szerződéseket kötöttünk civil
szervezetekkel, a várossal, a megyével, a legfontosabb partnerünk a Magyar Honvédség Össz-
haderőnemi Parancsnoksága lett, ők váltak a hátterünkké e tevékenységben. A Hadkiegészítő
Parancsnoksággal is együttműködési szerződést kötöttünk, a civilek között a Honvéd Kulturá-
lis Egyesület tapasztalatait vettük át a munkánkba. A Székesfehérvári Honvéd Nyugállományú
Klub szintén meghatározó partnerünk lett, sőt, kölcsönös átjárás volt és van a tagok között. És
jöttek sorban a többiek, a Veterán Repülők és Ejtőernyősök Egyesülete, a Krajczáros Alapítvány
és sokan mások. A régióban működő Honvédség és Társadalom Baráti Körökkel is szerződtünk,
mégpedig arra, hogy közösen, egymást segítve tesszük a dolgunkat. Felvettük a kapcsolatot a
határon túliakkal, az első ilyen a Gyergyói Területi Ifjúsági Egyeztető Tanács volt. Sokszor

11

jártunk Erdélyben tanulmányi utakon, a kapcsolatunk olyanná lett, mintha egy hazában dol-
goznánk együtt. Sőt, nem csupán a Kárpát-medencébe, de azon túl is egészen messzire jutot-
tunk, egészen Olaszországig, az I. világháború emlékeit őrző Assoziazione Amici dell'Isonzo -
Gorizia egyesületig, velük közösen azért dolgozunk, hogy örök emléket állítsunk a háborúban,
az olasz fronton elesett katonáinknak.

Nagyon sok munka volt ennyi szervezetet összehozni a közös cél érdekében, egyeztetni,
közös álláspontokat létrehozni, együtt dolgozni. Ez alighanem túllépett a Honvédség és
Társadalom Baráti Kör Székesfehérvári Szervezete alapcélkitűzésein… Mi hajtotta ál-
landóan tovább, előre az alapítókat, majd az őket követőket?
– Bennünket az hajtott, hogy minél stabilabbá tegyük a társaságunkat, minél több embert tud-
junk megnyerni az ügyünknek, és ennek érdekében gyarapítsuk a taglétszámunkat. Célunk
volt, hogy minél több, hasonló tartalmú szervezettel tudjunk összefogni, hiszen ezzel saját ma-
gunk erejét is növeljük. Közös pályázatokat írtunk, ami azért volt jelentős, mert a saját anyagi
erőnk nem volt túl nagy, de a pályázatokkal tudtuk ezt gyarapítani. Sok tapasztalatot szerez-
tünk a többi szervezettel történő találkozásaink és külföldi útjaink során, és szép lassan meg-
határozó szerepre tettünk szert – így Kollár Endre.

A magyar honvédség 2018-ban létrejöttének a 170. évét ünnepelte. Ebben a hosszú idő-
szakban a szintén nem rövid huszonöt esztendő, amit a Honvédség és Társadalom Ba-
ráti Kör most ünnepel, milyen szerepet játszott? A beszélgetőtársak ismét egymásnak
adták át a szót.
– A 150. évforduló 1998-ban sokat lendített a mi munkánkon is. Az elnökünk Gyuricza Béla
volt, a nagy tapasztalatú tábornok, 1994-től országgyűlési képviselő. Gyuricza Béla óriási je-
lentőséget tulajdonított a Honvédség és Társadalom Baráti Kör szervezeteinek, és saját szemé-
lyiségéből adódóan, a rá jellemző nagy lendülettel szervezte a munkát. Ez az évforduló meg
különösen közel állt hozzánk, mert Pákozdhoz kapcsolódott, itt volt az 1848/49-es szabadság-
harc első győztes csatája. Így aztán – miként a 170. évfordulón – nem lehetett ettől elvonat-
koztatni a tevékenységünket, mindkét jubileum meghatározó volt a számunkra. A 150. évfor-
dulón csőstül jöttek elő a gondok. Ekkor derült ki, hogy ez a terület 1992-ben könyvjóváírással
Pákozdhoz került, és e néhány év alatt igencsak leromlott az állaga, a környezet gondozatlan
volt, így rá kellett irányítanunk a figyelmet arra, hogy így nem lehet ünnepelni, valamit tennünk
kell! Sokat kellett dolgozni 1997-től az ünnepség érdekében, mert önmagában kevés lett volna
az amúgy szükséges politikai jellegű gondolatok, állásfoglalások megfogalmazása. Alakítani kel-
lett az infrastruktúrát, biztosítani a rendezvény méltóságát, azt, hogy ott nagyon sok ember
érezze, valami fontos történik az adott pillanatban, percekben, órákban, napokban, az ott lé-
vőket érintse meg a történelem, és kövessenek bennünket. Ehhez műsor kellett, megalakult a
munkabizottság, Gyuricza Béla vezetésével hangoztattuk, csak akkor lehetünk sikeresek, ha
közösen dolgozunk ezért. És megcsináltuk! Választási év volt, kiderült, hogy sajnos Gyuricza

12

Béla súlyos beteg, aki állami megbízást, feladatot kapott. Úgy éreztük, a tennivalók maguk alá
gyűrnek bennünket. Ez a hatalmas feladat sok olyan helyi embert összehozott, akik tenni akar-
tak, építészeket, iskolaigazgatókat, művelődési szakembereket. Bekerültünk a köztudatba, és
célba értünk! Bebizonyítottuk, lám, egy civil szervezet képes minderre. Ettől kezdve megerő-
södve folytathattuk a munkánkat, és akik addig kétkedve figyeltek minket, elismertek bennün-
ket. Pákozd is fejlődésnek indult. Az akkori honvédelmi miniszter biztatott, hogy: „Csináljátok
tovább, fejlődjön Pákozd, alakítsátok, szépítsétek, legyen méltó e hely a szép történelmi ha-
gyományához.” És íme, már nemzeti emlékhely lett itt.

Az alapító tagok a rádióban.
Dr. Görög István, Sasvári Csilla, Kollár Endre, Antalfia Jenő

13

Ez a 25 év jelentős eseményekkel telt el. Az akkori sorkatonai szolgálat megszűnt, tagjai
lettünk a NATO-nak, tagjai az Uniónak, újra fontossá vált a magyar honvédség, ráadá-
sul Székesfehérvár lett a honvédség fővárosa. Rengeteg nagy esemény ez 25 év alatt,
miközben a HTBK Székesfehérvári Szervezete folyamatosan fejlődött, egyre többen is-
merték meg őket, mind többen ismerték el a tevékenységüket.
– Ez így van, és nekünk már akkor fontos volt az ifjúság hazafias nevelése, aminek akkor még
nem volt olyan nagy „divatja”, mint ma. Még Gyuricza Béla idejében és segítségével került
Pákozdon az akkor meglévő épületre az emeleti rész, ami a Hazafiság Iskolája terme lett. Fia-
talok jöttek a Nemzeti Emlékhelyre, ez pedig fiatalon tartotta a szervezetet, mert ismerjük be,
tetszik, vagy sem, megöregedtünk mi, az akkori alapító tagok, hiszen 25 év nagy idő az ember,
a szervezet és az ország életében egyaránt. Új generációk jöttek, de szerencsére ez bennünket
is fiatalon tartott. A huszonöt évünknek szerencsére nem csupán emlékei, de látható eredmé-
nyei is vannak. A leglényegesebb ebből Pákozd fejlődése, illetve az időközben kialakult jó hí-
rünk, tagságunk létszámának a növekedése. Közénk jöttek, tagjaink lettek Igari Antal és Szigeti
Gyula építészek, olyan kulturális szakemberek, mint Péterffy Attila, a Vörösmarty Színház volt
igazgatója, a közművelődés munkásai, mint Kolozsvári Kende, tanárok, mint Román Károly,
Szűcs Sándor, akik hasznos tanácsokat adtak, és jöttek még sokan mások. Pákozd vezetése is
csatlakozott hozzánk, és ma büszkék arra a település elöljárói, lakói, hogy van egy nemzeti
emlékhely közvetlenül mellettük. Szerencsére Székesfehérvár is a magáénak mondja a Katonai
Emlékparkot. Nagyon sokat tettünk eddig, nagyon szép a múltunk, de figyelnünk kell a jele-
nünkre és a jövőnkre! – zárták ezzel a beszélgetést.

Mindkét kiváló embertől azt kértük, hogy mondják el: a nyugdíjas éveikben fontos kül-
detésüknek érzett Honvédség és Társadalom Baráti Körről mi az, amit gondolnak, a
hitvallásukat, amit ars poeticájukként megfogalmaznak.

ANTALFIA JENŐ ars poeticája: Beteljesült az, amit 25 évvel ezelőtt leírtam: „Ez a

kezdeményezés nem ülhet le.” Mennyire sikerült megvalósítani az akkor kitűzött feladatokat?
Szerintem teljes mértékben elérte a célját a szervezet. Elsősorban a honvédelmi nevelésben
teljesítette a legtöbbet. Ez olyan terület, amire nagy szükségük van a mai fiataloknak, hiszen
nincs kötelező katonai szolgálat. Szerencsére sokkal szorosabb lett a kapcsolatunk a civil em-
berekkel. A társadalom újból tiszteli a katonákat, a szülők, a pedagógusok ösztönzik a gyere-
keket, hogy ismerjék meg a katonák életét, és válasszák HIVATÁSUL azt. Ezeken kívül a kör-
nyező országokkal kialakított jó kapcsolatot emelném ki azért, hogy a meglévők mellett minél
több helyen jöjjön létre hasonló szervezet. Barátságok szövődtek, közös programok alakultak
ki, a rajzpályázatok sikerességének ma már hagyománya van. Elismerésem azoknak a tagoknak,
akik a fiatalságot összefogva ezen a téren komoly munkát végeztek. Kiemelkedő eredmény,

14

hogy létrejött a KEMPP, ami a legnagyobb fejlesztés Pákozdon. Ma még inkább szükség van
az ilyen civil szervezetekre, mint azt gondolnánk. A nemzet biztonsága ma még fontosabb, a
társadalom kellő hozzáállására, erejére és segítségére nagy szükség van jelenleg is. Csak megkö-
szönni tudom mindenkinek azok nevében, akik szintén elindítói voltak a Baráti Körnek, de
sajnos már nem lehetnek köztünk, azoknak, akik bármilyen csekély dolgot is, de tettek e moz-
galomért. Örömmel tölt el, hogy ebben a munkában úttörő lehettem, és az a szervezet, amit
akkor elindítottunk még most is ÉLETKÉPES! Kérlek benneteket, vigyétek tovább a HTBK-t,
és egyben elköszönök tőletek, egy ideje már nem vettem részt a munkában, de figyelemmel
kísérem. Lassan egy évszázad van mögöttem. Minden jót, egészséget, további sikereket kívánok
a Baráti Kör tagjainak!

Baráti üdvözlettel: Antalfia Jenő

KOLLÁR ENDRE ars poeticája: Olyan szervezet a Honvédség és Társadalom Baráti

Kör Székesfehérvári Szervezete, amely a kezdetektől fogva tudatosan építkezik. Az első lépé-
sekben megteremtettük a szervezet működésének jogi feltételeit a működéshez szükséges sza-
bályzók megalkotásával. E szabályzókat a mindenkor hatályos törvények változásait figyelembe
véve folyamatosan módosítottuk. Figyeltünk arra, hogy a megválasztott vezetők – különösen a
megalakulásunkat követően – különböző felkészítő tanfolyamokon, tréningeken megfelelően
készüljenek fel a feladataikra. Eredményesen munkálkodtunk az ingó- és ingatlan vagyon és
pénzeszközök folyamatos növelésén. Mindig volt tartalékunk, megteremtettük többek közt an-
nak a feltételét, hogy az utólagosan elszámolásra kerülő pályázati pénzeket előfinanszírozhas-
suk. Kiemelt figyelmet fordítottunk, fordítunk a szervezet építésére, működési területének ki-
szélesítésére, a fiatalok széleskörű bevonására oly mértékben, hogy országos szinten is
elismerésre tettünk szert. Folyamatosan bővítettük a szervezetünkkel együttműködő egyéb
egyesületek, intézmények körét, dolgoztunk, hogy megnyerjünk minél több, anyagilag is támo-
gató egyént és intézményt az ügyünknek. A mindennapok folyamán széleskörűen vontunk be
sok embert, és támaszkodtunk a tagság munkájára, értékeltük és folyamatosan elismertük azt.
Egymásra talált a tagság és a szervezet, ami egy közösség munkájában az egyik legfontosabb!
Ez a tudatos munka az elmúlt 25 év eredményeként teremtette meg a KEMPP-et, és e bázis,
örömünkre, kiérdemelte országos elismerésül a „Nemzeti Emlékhely” kitüntető rangot. Jó ér-
zéssel tölt el, büszke vagyok arra, hogy e negyedszázad alatt közreműködhettem ebben, és se-
gíthettem ezt a sikeres munkát.

Baráti üdvözlettel: Kollár Endre

15

Néhány tagunkat megkértünk, hogy amolyan üdvözlőlapként, egy képeslap hátuljára írt né-
hány sorral jelezzék néhány mondatban, hogy milyen sztorijaik, élményeik voltak a Honvédség
és Társadalom Baráti Körrel való kötődésük során. Kinek-kinek mit jelentett a HTBK?

ÜDVÖZLŐLAP 1-2.

Köszönet és emlékek!

1998. január 30-án a Honvédség és Társadalom Baráti Kör Szé-
kesfehérvári Szervezetébe történő belépésem egy felejthetetlen pillanat
az életem legrosszabb szakaszában. Diplomát szereztem, majd mun-
kanélkülivé váltam. Elfogadtak, emberként kezeltek, tisztelettel bán-
tak velem. Önkéntesként részt vettem a titkárság munkájában, me-
lyet Kollár Endre irányított. Felejthetetlenek a megemlékezések,
kirándulások, közös munkák. Remek emberek, magas szakmai tudás-
sal, alázattal. Köszönöm, hogy tagja lehetek ennek a kiváló „nagy-
családnak”!

Üdvözletem mindenkinek, Mihály Jánosné

Mihály Jánosné Ágnes és Mihály János a közgyűlésen. 2018-ban

16

„A haza minden előtt!”

Megvallom: több mint 35 év katonai szolgálat után és
a polgári felsőoktatásban tett komoly váltást követően
őszintén örülök, hogy még mindig számít rám egy nagy-
szerű közösség. A HTBK értékeit, tevékenységét az el-
nökség tagjaként folyamatosan nyomon követhetem.
Eszmeiségünk lényegét nemzeti himnuszunk költőjétől
szeretném kölcsönvenni, aki nálam sokkal briliánsab-
ban fogalmazta meg, négy „szócskát” üzenve: „A haza
minden előtt”. Szavai a mai napig iránymutatók szá-
munkra. Bízom benne, hogy a jövőben is így lesz!

Bízva a jövőben, Dr. Sorosy Tamás

Tóth Zsigmond HTBK Országos főtitkárral..."

17

BALSAY ISTVÁN

AKI TÖRTÉNELMI SZEMÉLYISÉGGÉ LETT
SZÉKESFEHÉRVÁRON

F elmenői – akiket 1680-ig tud
visszavezetni – évszázadok
óta műszaki pályán dolgoz-
tak, erdész, bányász és kohász egy-
aránt található köztük. 1970-ben
diplomázott a soproni Erdészeti és
Faipari Egyetemen erdőmérnökként,
és a Budapesti Műszaki Egyetemen
közlekedés-szakmérnöki diplomát is
szerzett. A Székesfehérvári Közúti
Igazgatóságon dolgozott mérnökként,
majd a Veszprémi Közúti Igazgató-
ságon főmérnökként. 1985-ben a
Hazafias Népfront jelöltjeként ta-
nácstag, majd Székesfehérvár tanács-
elnök-helyettese lett, 1987-ben tanácselnökké választották, és pártonkívüliként tanácsel-
nökként dolgozhatott. Majd a rendszerváltozást követően független jelöltként, a Fidesz
támogatásával a város polgármesterévé választották. A gazdasági összeomlást megelő-
zendő gazdasági programot kezdeményezett, benne az ipari parkok kialakítását, így Szé-
kesfehérvár ipari fejlődésének alapjait rakta le. 1994-ben az országgyűlési választáson a
Fidesz országos listájáról szerzett mandátumot, és Székesfehérvár polgármesteri címéért
már nem indult. Az Országgyűlés környezetvédelmi feladatokkal megbízott állandó bi-
zottságának, az Önkormányzati és rendészeti állandó bizottságnak, valamint több albi-
zottságnak lett a tagja. 1998-ban a szavazatok 54 százalékával nyert mandátumot.

18

1998-ban a Miniszterelnöki Hivatal területfejlesztésért felelős politikai államtitkára lett,
azonban erről a tisztségéről 1999-ben le kellett mondania, mivel ő is aláírta azt az ívet,
amelyet országgyűlési képviselők az Egyesült Államok egyik szenátorának küldtek. Terü-
letfejlesztési államtitkárként a decentralizáció híveként több pénzt juttatott volna az ön-
kormányzatoknak, szorgalmazta a kormányzati segítséget a székesfehérvári nemzeti em-
lékhely kialakítása érdekében. Több kitüntetést kapott: Magyar Köztársasági Érdemrend
tisztikeresztje, a Köztársasági Elnök Aranyérme, és amelyre a legbüszkébb: „Szent István
sírjának őrzője” elismerés, díszpolgára Somlóvásárhelynek, Székesfehérvárnak és Fejér me-
gyének, a Velencei-tóért díj birtokosa és a Balaton Barátja.

– Elismert történelmi személyiség lett, hiszen azon kevesek közé tartozik, aki utolsó
tanácselnöknek és első polgármesternek is mondhatja magát. Hogy emlékszik erre a
küzdelmes, de eredményes időszakra?
– Történelmi időszak volt, nehéz helyzetben történt meg a rendszerváltás. Székesfehérváron
1988-tól felkészültünk a változásokra, részesei voltunk az önkormányzati törvény kialakításá-
nak, megemlékeztünk abban az évben a törökök kiűzésének az évfordulójáról, államalapító
Szent István királyunk történelmet alakító személyiségéről, a Székesfehérvárt érintő változá-
sokról. Magyarországon elsőként vonultunk fel a történelmi zászlókkal, a Magyar Honvédség
részvételével, az állami és megyei vezetők jelenlétében a király sírjánál. Ez nagy nyomot hagyott
mindannyiunkban, akik részesei lehettünk ennek. A tanács- és az önkormányzati rendszer egé-
szen más felfogást kívánt. A városunk élen járt azt tekintve, hogy a munkatársaimmal és azok-
kal, akik változást akartak, kiszolgáltuk a város lakóit azokkal a közszolgáltatásokkal, ame-
lyekre rendkívüli szükség volt. Nem tartottam fontosnak, hogy valaki párttag volt vagy párton
kívüli, azt sokkal inkább, hogy ki milyen feladatot tudott megoldani. Székesfehérvár feladatai
közül rendkívül lényeges volt, hogy a rendszerváltozás előtt átérezzük azokat a törvényi válto-
zásokat, amelyekről tudomásunk volt. Ilyen volt a spontán privatizáció, vagy a belterületű föl-
dek vagyoni értékű joga, amely az önkormányzatokat illette meg, vagy az, hogy az állami tu-
lajdonban lévő területeknek az önkormányzati joga hogyan fog alakulni. Ezekben a
kérdésekben mindben élen jártunk. Olyan gazdasági programot, rendezési tervet fogadtunk
már el korábban, amely lehetőséget adott a kiteljesedésre. Lényegesnek tartom azt is, hogy
1989-ben kialakult egy egységes elképzelés, az ellenzéki kerekasztal, és megtiszteltetés volt
számomra, hogy meg tudtuk tárgyalni a lényeges kérdéseket. A rendszerváltást megelőzően
olyan gesztusértékű, jelképes ügyeket tudtunk megbeszélni, amelyek megteremtették az embe-
rekben azt a hitet, hogy valóságos változások következnek be. Ilyen volt, hogy elmozdítottuk
a helyéről a város szélén a tankot, és nem olvasztottuk be, hanem a történelmi jelentőségű
helyére szállítottuk, de az ország legősibb címerét is visszaállítottuk az eredeti formájába. Az

19

utca- és a közterületi nevek közül százat már 1989-ben módosítottunk. A leglényegesebb azon-
ban, hogy a Szovjetunió szétesése, a KGST megszűnése után a közel 32 ezer munkanélkülinek
hitet és reményt adtunk arra, hogy sikerül beindítanunk Székesfehérvár és környéke működé-
sét, és hat olyan területet jelöltünk ki, amely megfelelt az ipari parkok akkori feltételeinek, és
megalakítottuk a ma is erős megyei jogú városok szövetségét. Örök emlék marad számomra az
az időszak, amikor az emberek érdekében kellett helyt állnunk.

– Veszprém megyéből, a Tarna-patak völgyéből, Somlóvásárhelyről ifjúként hogyan lett
székesfehérvári polgár?
– Mert a szüleim elmenekültek Fejér megyéből 1945-ben a háborús állapotok miatt. Én és a
húgaim ott születtünk, és a hat gyerekkel a családunk 1954-ben költözött vissza. Bár a Somló-
hegy tövében születtem, de mindig székesfehérvárinak éreztem és vallom magam.

– Testvérével együtt Sopronban tanultak erdőmérnöknek, kosárlabdázott az NB I-es
csapatban. Sokaknak az egyetemi évek jelentik a legszebb emlékeket. Önnek is?
– Igen! Meghatározó emlék számomra az ott töltött idő, a Soprontól kapott csodálatos öt év.
A családunk erdő-, bánya- és kohómérnöki tanulmányokat Mária Terézia óta hagyományosan
folytat, mi is részesei lehettünk ennek. A soproni évek megmutatták a helyes irányt: csapatban
kell gondolkozni, a feladatokat úgy kell megoldani, hogy azok a közösség szerves részét képez-
zék. Kupagyőztesek lettünk a kosárlabda csapatunkkal, a Magyar Népköztársasági Kupát nyer-
tük el. Azzal büszkélkedhetek, hogy négy főiskolai csapattal is dobogós helyen végeztünk, az
egyetemi bajnokságot pedig háromszor megnyertük. A régi egyetemi társakkal, akikkel egy kol-
légiumi szobában laktunk, tanultunk, ma is összetartunk. Ami nem csoda, hiszen nem csupán
a sport, hanem a tanult hivatásunk is a másikra való odafigyelésre, a másik tiszteletére nevelt.

– A sport, a kosárlabda egész életét meghatározza. Ez örök „szerelem” marad?
– A sport az egyetemes magyar kultúra része. Csapatmunkára, kitartásra nevel, a jellemet pedig
oly módon formálja, hogy felkészít a nehézségekre is. A kosárlabdára különösen igaz ez, főleg,
ha valaki a magassága, az adottsága miatt – mint én – a csapat irányítója lesz. Periférikus látá-
som alakult ki a pályán, mert ki kellett találnom a társak gondolatát, figyelnem kellett a moz-
gásukat, a bekövetkező eseményeket. Az itt tanult tulajdonságomat hasznosítani tudtam aztán
egész életemben. Tizenhét évig játszottam ezt a játékot, és ma is a Magyar Kosárlabdázók
Szövetségének a társelnöke vagyok, segítem a kosárlabda akadémiák működését. Ez valóban
örök szerelem.

– Területfejlesztésért felelős államtitkár volt a Fidesz országgyűlési képviselőjeként. Er-
ről a beosztásról 1999-ben le kellett mondania egy jó ügyért – mások szerint tévedésü-
kért. Hogy emlékszik erre vissza?
– Eredményes polgármesteri tevékenységemnek köszönhetően meghívtak – Gyuricza Bélával és
Eperjes Szamócával (ti. Eperjes Károly színművész – megj. a szerző) együtt – a Fidesz jelöltjei

20

közé, büszkék voltunk erre. Másként éltem meg a konkrét ügyet, hiszen a Lockheedhez semmi
közünk nem volt, sőt, ma is tagjai a Parlamentnek azok, akik aláírták azt az ívet velem együtt.
Az aláírás valójában ahhoz kellett más esetekben, hogy a Parlament elé kerüljön a téma. Nyolc-
vanhárman írtuk alá, és aki elővezette a témát, azt mondta, hogy a főnökkel meg van beszélve.
Nem Lockheed-ügy volt ez a részünkről, Gyuricza Bélával a többi között a repülőgép beszer-
zésének ellentételezési részét segítettük tapasztalatainkkal. Kerestük az országban azokat a he-
lyeket, ahol a technológia, a transzfer, a munkahelyek teremtésével ellentételezni lehetett a
több milliárdos kiadást. Végül nem államtitkárként, hanem a Területfejlesztési Bizottság elnö-
keként – ami hasonló feladatkör – dolgozhattam tovább. Mindig teljesítettem a rám bízott
feladatokat. Tizenkét évig voltam országgyűlési képviselő, és azt gondolom, hogy megtettem
mindent, amit megtehettem a területfejlesztés ügyében. Részem volt az EU-hoz való csatlako-
zásban az EU-s fejlesztések lehívásában, a tervezési régiók kialakulása során a Közép-Dunántúli
régió létrehozásban.

Ülés közben az Országgyűlésben, 1996-ban

21

– Nagyon sokat tett a városért, többek között létrehozta az első ipari parkot, de hosz-
szasan lehetne sorolni előremutató kezdeményezéseit. Mit gondol, a várostól megkapta
ezért a köszönetet? Elsősorban az emberségből fakadó köszönetekre gondolok.
– Hogyne, a városban nagyon sokan szerettek, szeretnek, nagyon sokan Pistának szólítanak. A
város elismert polgára lehetek, és én is nagyon szeretem e közösséget, az itt lakókat. Az ország
formálásában, fejlődésében mi, fehérváriak mindig is az elsők között vettük ki a részünket.
Elégedett ember vagyok, mert tudom: amit tettünk, teszünk, azok jó ügyek, és előre viszik a
város és az ország ügyét. Ma is jó kezekben van Fejér megye és Székesfehérvár irányítása.

– Az elsők között „bábáskodott” a Honvédség és Társadalom Baráti Kör megalakulá-
sánál. Miért vélte ezt fontosnak?
– Vissza kell gondolni az akkori történelmi helyzetre. Amikor megalakult a kormány, a nemzeti
emlékhelyen, a Romkertben volt a tisztavatás. Göncz Árpád köztársasági elnök úr és Gyuricza
Béla tábornok úr között mentem. Göncz Árpád mondta: „Béluskám, aztán nehogy operetthad-
sereget csináljatok ebből a hadseregből!” Éreztem, hogy történelmi változások előtt állunk, va-
gyunk, hiszen abban az időben a közhangulat a magyar katonasággal szemben ellenséges volt.
Előfordult, hogy leköpdösték a tiszteket, sokan nem mertek egyenruhában kimenni az utcára!
Áthelyezések, laktanyabezárások miatt bizonytalan volt minden, és a családtagok helyzete is
nehézzé vált. Ezért találtuk ki, hogy legyen egy gyűjtőhely a pályát elhagyó tiszteknek, kato-
náknak, ahol ezt a rossz közhangulatot meg tudjuk változtatni. Összehoztunk egy öt fős csa-
patot, amelyben Gyuricza Béla tábornok és Görög István ezredes uraknak, valamint Kollár
Bandi bácsinak is nagy feladata volt. Abban segítettem, hogy közvetítettem azokat a szándé-
kokat, kéréseket, amelyeket a honvédség részéről fogalmaztak meg. Sokrétű dolog volt. Emlék-
szem, öt honvédzenekar volt, amiből hármat sikerült megmenteni. De a lényeg, hogy a család-
tagok elhelyezése, a honvédség megbecsülése, a szovjet csapatok kivonulása után az ölünkbe
hulló lehetőségekkel megpróbáltunk élni, példát mutatni. Elindítottunk egy olyan mozgalmat,
amely kiterebélyesedett. Így a Pákozd–Sukoró arborétum mellett sikerült a KEMPP kialakítá-
sát elindítani. Részt vettünk a Doni hadsereg, a II. világháborúban elesettek rehabilitálásában.
Mert igenis, a magyar társadalomnak szerves része a honvédség – a honvédség és a társadalom
egységében sikerült elérni azt, hogy megbecsült része lett a honvédség a társadalomnak!

– Lehet társadalmi haszna a honvédség és a társadalom együttlépésének?
– Azoknak a katonáknak, akik védik a határt, az állampolgárok életét, vagyonbiztonságát, se-
gítenek minden bajba jutottnak, azokat ma elismerés övezi, akiket korábban nehéz helyzetbe
hoztak az átalakulás évei. Az a munka, amit hajdan elkezdtünk, az nem fejeződik be soha, mert
folyamatosan meg kell becsülni azokat, akik, ha kell, az életüket áldozzák a biztonságunkért,
ráadásul a nehéz helyzetekben – árvíz, járvány stb. – másfajta feladatokat is el kell látniuk. Ne
feledjük: Székesfehérvár katonaváros volt, és az is marad. Itt működik a vezérkar, a miniszter
úr rendszeresen látogatja az egységeinket, és ez a városnak sokat jelent, biztonságot ad.

22

Benkő Tibor parancsnok, Balsay István alapító, Sulyok János alelnök
HTBK közgyűlésen 2009-ben

– Mit gondol, mi jelentheti a a Honvédség és Társadalom Baráti Kör Székesfehérvári
Szervezetének jövőjét?
– Annak a tevékenységnek a magasabb szintű folytatása, ahonnan ez a civil szervezet elindult!
Továbbra is szükséges, hogy a honvédség és a rendészeti szervezetek társadalomba való beágya-
zottsága, a munkahelyek, az emlékek és értékek – 1848/49-től 1956-on át a misszióban telje-
sített szolgálatokon keresztül – megőrzésre kerüljenek, és a figyelmet ezek irányába fenntart-
suk. Hogy az emberek a honvédségben ne csupán a sereget, a militáns csoportosulást lássák,
hanem azokat, akik a hont, a hazát védik, és akikre lehet számítani miden más természeti
csapás, baj esetében is.

– Egyedül maradt, mert élete társa elhalálozott. De ugye, nem magányos?
– Sajnos az ember életében vannak szomorú tragédiák. Nem vagyok magányos, mert egy nagy
családban élek. A hat testvéremmel együtt – édesanyám szemszögéből nézve – a 42 unokával,
a dédunokákkal együtt az országban közel 100 Balsay családtag él. Tudom, érzem, hogy ebbe
a nagy családba mindnyájan beletartozunk, és ez reményt ad arra, hogy a nehéz pillanatokon
átjuthassunk. Soha nem éreztem magányosnak magamat, legfeljebb néha elbizonytalanodtam,
de a hitem és a család mindig átsegített a nehézségeken.

23

– Jól sejtem, hogy az ön számára nincs pihenő, nincs megállás? Mi foglalkoztatja, minek
örülne a későbbiekben – a saját tevékenységének is köszönhető előrelépést illetően – a
város, a megye életében?
– Most az a feladatom, hogy két megyei jogú város – Székesfehérvár és Dunaújváros –, valamint
Fejér megye tevékenységét, a fejlesztéseket összehangoljam, tanácsokat adjak. Egyfajta missziót
is látok el, mert különböző országos szövetségek szakértőjeként is dolgozom. Van olyan nap,
hogy tizenöt-húsz várossal is kapcsolatot tartok, és továbbítom a különböző pályázati lehető-
ségeket, szakcikkekre irányítom rá a figyelmet. Magyarország fordulóponthoz érkezett, és jó
lenne, ha a fejlődést az a hatalmas csapás, ami érte az egész emberiséget, a vírusjárvány nem
ejtené vissza a fejlődésünket abba a mélységbe, ami 2008-ban megtörtént. Akkor Fejér megye
14 százalékot esett vissza a GDP-t tekintve, remélem, ez soha többet nem következik be. Szé-
kesfehérvár az újrakezdésben mindig az élen járt, gondoljunk csak arra, hogy a törökök kiűzése
után itt lettek meg először az oktatás, az újraindulás csírái. De 1848/49 után is itt indulhatott
elsőként az élet, miként a két világháború és 1956 után is. A rendszerváltást követően főleg a
keleti piacok összeomlása miatt kellett újrakezdeni mindent. Abban bízom, hogy megérti min-
denki: ha bármilyen kritikus helyzet is éri az országot, a meggyét, a várost, csak akkor tudunk
azokon sikeresen túllépni, ha összefogunk, és egységesek leszünk!

Megemlékezés Dr. Gyuricza Béláról Pákozdon, 2013-ban

24

BENKŐ ANDREA

A BIZALOM, MINT A HONVÉDSÉG ÉS A TÁRSADALOM
ÖSSZEKÖTŐ HÍDJA

B enkő Andrea rádiós személyiség. Eredeti hivatása szerint pedagógus, de úgy gon-
dolja, a rádióban is tud „taní-tani”, nem középiskolás fokon! A pedagógia mellett
elvégezte a Kodolányi János Főiskolát, kommunikációs szakemberként a Vörös-
marty Rádió adta meg neki az új hivatás örömét. Innen később, boldogságára, a Kossuth
Rádióba hívták dolgozni. A Honvédség és Társadalom Baráti Körbe az akkori alelnök,
Kolozsvári Kende hívta meg. A szervezet törekvéseivel, céljaival azonosulva örömmel és
szívesen tette sajtószóvivői feladatát. A Honvédség és Társadalom Baráti Kört fontos és
hatékony egyesületnek tartja.

25

– Az ikertestvére mivel foglalkozik? Ő is „kommunikátor”? Ha nem, miért nem, és ön
miért igen?
– Tíz évig egy utat jártunk a munkában a testvéremmel, Zsuzsival. Az István Király Általános
Iskolában tanítottunk, mégpedig egymás melletti teremben. Azt mondtuk, hogy az én osztá-
lyom a nyugati birodalom, az övé a keleti. Közös játék volt ez mindenféle programokkal, amit
nagyon szerettek a gyerekek. A hasonlóságunk miatt gyakran kerültünk vicces helyzetekbe a
gyerekekkel és a szülőkkel is. Szép évek voltak. Aztán történt egy teljesen hétköznapinak tűnő
dolog az én életemben, ami gyökerestül felforgatott mindent. Kaptam egy barátomtól egy apró,
vörös színű kis cicát. Zsömikét – így neveztem el –, aki egyébként egy kis perzsa cica volt,
befogadtam az akkori lakásomba. Mindig voltak cicáink gyerekkoromban is, Csákberényben,
ahol felnőttem, de ezek a kis állatok az udvaron éltek jobbára, bejöhettek ugyan, de nem voltak
a mai értelemben családtagok. Élték a maguk macskaéletét, nem voltam igazán szoros közel-
ségben velük, így valójában – mint később kiderült – igazán megismerni sem tudtam őket. Zsö-
mikével négy évet éltünk együtt, aztán egy súlyos betegség elvitte szegényt. Örökre hálás leszek
neki, hogy a rövidke kis élete alatt megtanította nekem, hogy milyenek is valójában az állatok.
Elbűvölt és lenyűgözött, hogy milyen intelligensek, hogy milyen mélyen tudnak szeretni. Egyre
erősödött bennem az érzés, hogy ezt a tudást át kell adnom másnak is, hogy bántás helyett
odafigyelést és szeretetet kapjanak mindenkitől. Nehezen győztem le a gátlásaimat, de végül
bekopogtattam az akkori Vörösmarty Rádióba, mondván, hogy állatvédelmi témákkal szeret-
nék foglalkozni. A Jóisten ezt az utat szánta nekem, mert könnyen nyíltak a kapuk, sorra jöttek
a lehetőségek ezután. Innen indult az újságírói pályám. A testvéremre más út várt. Ő azóta is
a pedagógus pályán van, Budapesten, a Fazekasban tanít, az ország egyik legjobb iskolájában.
Már nemcsak diákokat, hanem kollégákat is oktat. Hamarosan megjelenik az első módszertani
könyve. Nagyon büszke vagyok rá.

– Tanító, tanító volt. Az életnek más területe ez, mint amit most csinál. Melyik miért
izgalmas, szeretni való?
– Tanítani is nagyon szerettem, őszintén tudom szeretni a gyerekeket, ezt édesanyámtól örö-
költem. Csakhogy egyre inkább úgy éreztem, hogy az iskola túl merev minden tekintetben,
nem tud alkalmazkodni a változó világhoz. A rendszerváltás utáni években azt láttam, hogy a
szülők egyre elfoglaltabbak lettek, sokkal kevesebb idő jutott a gyerekekkel való foglalkozásra.
Kézzel fogható volt, hogy a kisdiákjaim lelke miképpen megy ebben tönkre. Azt láttam, hogy
beszélgetni kellene velük, sokkal, de sokkal többet, még a tanítás rovására is, mert egyre gya-
koribbá vált, hogy elváltak a szüleik, egyre többen nem találták a helyüket. Segíteni szerettem
volna rajtuk, sajnáltam őket nagyon, de a tananyagot le kellett adni, mert ha nem, hiányzott
volna felsőben, szóval kutyaszorítóba kerültem. Egy idő után úgy éreztem, váltanom kell. Ek-
korra már tudtam, merre kell mennem, hát elindultam, és nem bántam meg. A rádiózás az a
munka, amit épp nekem találtak ki. Nagyon szeretek beszélgetni, minden érdekel a világból,
de tényleg minden. Nap, mint nap más-más emberrel beszélgetek, más-más élethelyzetekbe,

26

munkába leshetek bele, ezt megunni sosem lehet. A legjobban azonban azért szeretem ezt a
szakmát, mert – lehet, hogy ez patetikusnak hangzik, de mégis igaz – ezen keresztül tehetek
azért, ami fontos nekem. Szerintem ezt minden újságíró szereti, ha tiszta a szíve. Ez olyan
ajándék, ami miatt ez nem munka, hanem hivatás. Néhány éve jöttem rá még valamire. Éppen
amiatt, mert rengeteg mindent látunk, rengeteg mindennel találkozunk, sokféle véleményt hal-
lunk, egy idő után elkezdünk hálózatban gondolkodni. Egyszer csak összeérnek a szálak, kiala-
kul egy kép bennünk a világról, ami, azt hiszem, sokkal pontosabb és tisztább, mint amit más
területen dolgozók láthatnak, tapasztalhatnak. Ez szerintem nagyon különleges, varázslatos
dolog a mi pályánkban.

– A Kodolányi Főiskola, a Vörösmarty Rádió miért, mivel határozta, változtatta meg az
életét?
– A Vörösmarty Rádió kiváló lehetőség volt arra, hogy rádióssá váljak. Kísérletezhettem, meg-
ismerhettem a saját hangomat, megtanultam az időm beosztásának a fontosságát, a riporteri
attitűdöket és így tovább. Nemrég meghallgattam egy-két régi Vörösmarty rádiós riportomat.
Meglepődtem rajta, hogy ma is ugyanazokat kérdezném, mint akkor. Igazán jó iskola volt!
Örökké hálás leszek a főiskolának is, hogy rádiós szakirányon kommunikációs diplomát sze-
rezhettem. A remek tanáraimnak, többek között Győrffy Miklósnak, akinek a szavaival nem
tudtam betelni, Wacha Imre tanár úrnak, aki szép beszédre tanított és nem utolsó sorban finom
emberségre is, vagy Bencédy József nyelvészprofesszornak, akinek a tanítása a mai napig ben-
nem él. Mindig azt mondta nekünk, hogy ne féljünk használni a szép magyar szavakat. Meny-
nyivel szebb például „probléma” helyett gondról, nehézségről beszélni. Egy kezemen meg tu-
dom számolni több mint két évtized alatt, hányszor mondtam a rádióban, hogy „probléma”.

– Kossuth Lajos azt üzente... Ez az „üzenet” életre szóló lett? A Kossuth Rádió a csúcs?
– Nálunk gyermekkoromban mindig a Kossuth Rádió szólt, reggeltől késő estig. Voltak kedvenc
műsoraink, ismertem a riporterek nevét, édesanyámmal és a testvéremmel együtt folyton ver-
senyeztünk, ki találja ki a „Ki nyer ma? Játék és muzsika tíz percben” komolyzenei műsor
aznapi feladványát. Persze nem volt akkor még olyan széleskörű a zenei műveltségünk (később
ének tanári speciális kollégiumot végeztünk a Tanítóképző Főiskolán), de ha valamelyikünk
beletalált, az nagy dicsőség volt. Amikor Győrffy Miklós a Kossuth Rádióhoz hívott, nem is
akartam elhinni. Nekem tényleg a Kossuth a RÁDIÓ. Imádom a magazinműsorokat, ahol em-
beri dolgokról beszélhetünk. Én úgy látom egyébként, hogy kicsit leértékelik ma a rádiózást,
pedig szerintem ez mindent képes lesz túlélni a sajátosságai miatt. Például azért, mert vezetés,
házimunka közben is lehet hallgatni. A mai fiatalok már nem néznek televíziót, saját videotar-
talmakat keresnek maguknak. A rádió is át fog persze alakulni, de emberi beszélgetésekre sze-
rintem mindig szükség lesz. Igaz, ebbe bele kell nőni! El kell érni bizonyos kort, azt az időt,
amikor az ember már informálódni akar, hasznos, okos dolgokat szeretne tanulni másoktól, és
már nem csak a szórakozás, szórakoztatás a cél.

27

Benkő Andrea rádióriportot készít Damó Elemér nyugállományú ezredes úrral Pákozdon
a Béke Napján, 2012-ben

28

– Az EMMI-díj megsimogatta a lelkét?
– Nem számítottam rá, nem is tudom, hogy ki ajánlotta a műsorunkat, a Családok, történetek-
et. Azért örültem neki, mert visszajelzést kaptam arról, hogy jó irányt követek a szerkesztésben.
Számomra nagyon fontos, hogy olyan témákat dolgozzunk fel, amelyek ebben a rohanós világ-
ban újdonságot jelenthetnek. Sokszor azt érzem, hogy a mai szülőknek nehezebb dolguk van,
mint az én szüleim korosztályának volt. Az információrobbanással, a technika fejlődésével
olyan kihívások elé állnak azok, akik gyerekeket vállalnak, amelyekkel még a tudományos élet
sem tud sokszor mit kezdeni. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy mi lesz ezekkel a folyton
neten lógó, egymással nem beszélgető, hanem chatelő gyerekekkel felnőtt korukban. Én hiszek
benne, hogy egy épp jókor hallott mondat sok mindent képes megváltoztatni, és jó irányba
terelni. A szakmai zsűri, aki a díjat nekem és a riporterkollégáimnak ítélte, alighanem ezt érté-
kelte.

– A Honvédség és Társadalom Baráti Körbe miképp csöppent bele?
– Úgy emlékszem, hogy Kolozsvári Kende hívott a szervezethez. A HTBK munkájáról rádiós-
ként már tudtam akkor. Sosem felejtem el, ahogy körbe ültük az asztalt a Tiszti Klub helyisé-
gében, amikor bemutattak az elnökségnek. Nagyon megtisztelőnek éreztem, hogy befogadtak.
A későbbiekben, ugyanebben a szobában, nagy dolgok szem- és fültanúja lehettem. Az akkor
még romos állapotú pákozdi emlékmű sorsáról tárgyaltak. Pénz nem volt, erős akarat azonban
igen, hogy ne hagyjuk elveszni a honvédség születéséhez kötődő szobrot. Görög István ezredes
úr, a HTBK titkára csendes, de határozott szavaira emlékszem, ahogy mindenáron megoldást
sürget. Jó volt látni, hogy egy magas rangú katonatiszt mekkora szeretettel és tisztelettel kép-
viseli az elődei ügyét. A HTBK tagjainak köszönhetően hosszú évek alatt ez a szeretet és tisz-
telet volt az, ami a semmiből csodát teremtett. Amikor kimegyek a Katonai Emlékparkba Pá-
kozdra, ma is mindig elámulok, hogy hova jutott ez az ügy, milyen egyedülálló bemutató- és
emlékhelye lett ez a mindenkori magyar haderőnek.

– Mit adott önnek e szervezet, és mit adott ezért cserébe?
– A szervezet szóvivőjeként dolgoztam. Eljártam az ülésekre, ott voltam az ünnepeken, segítet-
tem a sajtómegjelenésekben. Mai napig tartó – talán mondhatom ezt – barátságokat kötöttem
a társaság egyes tagjaival. Amit én adtam, az semmi ahhoz képest, amit kaptam. Utólag talán
még szégyellem is, de csak felnőtt fejjel, abban az időben értettem meg, miért is fontos megem-
lékezni azokról, akik az életüket, az erejüket, bátorságukat adták azért, hogy szabad, békés
hazában élhessünk. Valahogy akkor jutott be a lelkembe ez a gondolat. Onnantól kezdve már
nemcsak ünnepségeket láttam, koszorúkat, tisztelgést, vigyázzállást, hanem egykori fiúkat,
akik hazavágynak, akik éhesek és félnek, de bátorságot gyűjtenek, miközben hazagondolnak.
Az anyjukra, a szerelmükre, akik sírnak utánuk, és akiket meg kell védeni mindenáron. Mert
egy katonának ez a dolga. Azóta sem tudok megrendülés nélkül ünnepségen állni. Főleg, hogy
nekem is van egy fiam.

29

– Kolozsvári Kende, egy sokszínű személyiség, a „régi vágású” népművelők egyik utolsó
képviselője társa volt a Honvédség és Társadalom Baráti Körben. Sajnos, már nincs
közöttünk. Beszélne, megemlékezne róla?
– Kende számomra végtelenül szeretnivaló személyiség volt, egy nagyon kedves, nyitott ember-
nek ismertem meg, akivel nagyon jókat lehetett beszélgetni, nevetni. Mindene volt a kultúra.
Nagyon tudott lelkesedni. Az Öreghegyi Művelődési Ház igazgató-helyetteseként olyan zenei
produkciókat hozott a városba, amilyeneket csak kevesen tudtak. Az ő hívó szavára sok neves
művész jött a házba, kiterjedt kapcsolatrendszere volt. A Honvédség és Társadalom Baráti Kör
ügyeit is nagyon komolyan vette. A Szervezet egyik alelnökeként sokat tett a honvédség társa-
dalmi megismertetéséért. Élete végéig megmaradt a rendkívüli kíváncsisága a dolgok iránt. So-
kat utazott, ebből töltekezett. A Baráti Kör is többször élvezhette beszámolóit, többek között
ázsiai útjairól. Úgy tudott mesélni, hogy az ember maga is látta azokat a tájakat, embereket,
amelyeket ő. Sokaknak hiányzik ma is. 72 éves korában hagyott itt bennünket.

– Rádiósként mit tapasztal? A civilek hangja feljut a hivatalos fülekbe?
– Szerintem ezen a téren volna még hova fejlődnünk. Szülőfalum példája áll mindig előttem.
Zseniális a polgármesterük, Vécsei László. Ő mindig azt mondja, hogy a civileket egyszerűen
hagyni kell dolgozni. Ha valamit kitalálnak, amiben tud, mindig segít nekik, de alapvetően
rájuk bízza a dolgokat. Ami abban a faluban az elmúlt sok-sok évben létrejött, az maga a csoda.
Óriásit fejlődött a település, a támogatások összegét megsokszorozzák a helyi civilek, igazi,
összetartó, lelkes közösség alakult ki. Jó oda menni. Azt látom, hogy sokszor pont a bizalom
hiányzik, pedig az kell ahhoz, hogy a civilek lelkesedése, tenni akarása megmaradjon. Persze
azért haladunk előre, vannak nagyon jó példák, Székesfehérvár is ide tartozik. Most úgy tudom,
még tovább erősítenék ezt a vonalat, amelynek nagyon örülök.

– Meglátása, tapasztalata szerint a Honvédség és Társadalom Baráti Kör társadalmilag
hasznos szervezet?
– Most olyan világot élünk, amelyben egy anyának tele van a szíve aggodalommal. Nem tudjuk,
mit hoz még a népvándorlás. Amit ez a szervezet a Katonai Emlékparkban létrehozott és be-
mutat, azt mindenkinek ismernie kellene. Nem csak történelmi áttekintést ad ez az Emlékhely,
sokkal többre hivatott annál. Lassan kihal az a generáció, amely még saját vagy szülői élmé-
nyekből tudja, mit jelent a háború. Ha ezek az idős emberek már nem lesznek, nem lesz, akik-
nek az arcán a fiatalabbak láthatnák azt a fájdalmat, amelyet a földi pokol vagy annak hatásai
égettek rá. Pedig ezt nem szabad elfelejteni! Mert ha elfelejtjük a háború borzalmait, ha nincs
folyton ott a fejünkben, hogy milyen hamar képes az ember belecsúszni ebbe, nem tudunk
éberek maradni, és nem leszünk képesek elkerülni eme szörnyűségeket. Úgy gondolom, hogy
nagy szükség van arra is, hogy a civilek is tisztában legyenek azzal, hogy mit végeznek a min-
dennapjaikban a hivatásos katonáink. Van ma is büszkeségre okunk, ha róluk van szó. Ebben
egy ilyen szervezet tud a legtöbbet tenni

30

BENKŐ TIBOR

ÚTON EGY KORSZERŰBB HADERŐ FELÉ:
SZÉKESFEHÉRVÁR A HONVÉDSÉG FŐVÁROSA,
A HONVÉDSÉG ÉS TÁRSADALOM BARÁTI KÖR

JELENTŐSÉGE

B enkő Tibor honvédelmi miniszter. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, Nyíregy-
házán született, a Kossuth Lajos Katonai Főiskola rakéta és tábori tüzér szakán
végzett. További diplomái: Leningrád, Kalinyin Tüzér Akadémia; Amerikai
Egyesült Államok, Army War College; Szent István Egyetem, humán erőforrás menedzs-
ment szakértő; Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Kossuth Lajos Hadtudományi
kar, Hadtudományi Doktori Iskola. A különböző szolgálati helyei után 2009-ben lett a
Magyar Honvédség Összhaderőnemi Parancsnokság parancsnoka, majd ezt követően
2010-ben a Honvéd Vezérkar főnöke. 2018-tól honvédelmi miniszter.

31

– Mondok két véleményt, kérem, válasszon, vagy mondjon egy harmadik lehetőséget.
Sokan úgy vélik, a tábornok vezényeljen, és ne politizáljon, míg mások szerint az adott
tárca legjobb szakembere legyen a miniszter. És ön szerint?
– Negyvenhárom évet szolgáltam a Magyar Honvédségben, amikor 2018. év elején úgy véltem,
megérett az idő, hogy nyugdíjba menjek. Ekkor kért fel Orbán Viktor miniszterelnök úr, hogy
legyek honvédelmi miniszter. Korábban soha nem foglalkoztam a politikával, csak a szakmával.
Katona voltam, ekként éltem meg az egész pályafutásomat, addigi életemet. A miniszterelnök
úr azt gondolta, hogy azt a feladatot, amely előtt a Magyar Honvédség áll, egy volt katonának
kell levezényelnie.

– Akkor, májusban azt mondta: csak a ruha változott… Tényleg csak a ruha változott?
– Igen! Azóta sokkal színesebben tudok öltözködni a különböző alkalmakra… Bár a korábbi
ruhám tisztelete megmaradt, de az „új ruhában” sem a lelkem, sem a gondolkodásmódom nem
változott. Remélem, ismerőseim is úgy látják, megmaradtam annak, aki voltam. A miniszterel-
nök úr kormányüléseken nagyon sokszor úgy szólít, hogy tábornok úr.

32

– Budapest és Nyíregyháza között 250 kilométer a vasúti távolság. Ön Nyíregyházán
született. Lelkében mekkora a távolság a két város között?
– Ennél talán több helyen tekintenek rám odatartozóként. Nyíregyházán születtem, de Tisza-
lökön nőttem fel, az ottaniak döntése alapján díszpolgár lettem. De Nyíregyházához, Debre-
cenhez is tartozom, nem szólva Kiskunhalasról és Székesfehérvárról, amely városokban kétszer
is szolgáltam. Sokfelé húz a szívem, sok településnek van helye abban.

– A Katonai Emlékparkot Pákozdon jól ismeri. Az ottani tevékenység elismerésre méltó.
Miniszterként hogyan vélekedik, mi hiányzik még onnan?
– Sok-sok fiatal. Hiszem, hogy akik az Emlékparkban dolgoznak – mégpedig jól és nagy oda-
adással –, megtalálják a fiatalok odavonzásának a lehetőségét. Fontos, hogy a látogatók ismerjék
meg a magyar történelmet, azokat a vérzivataros éveket, amelyek miatt Magyarország megma-
radhatott magyarnak. A magyar emberek pedig legyenek büszkék arra, hogy ez a nemzet él!

– Vannak hadvezér-példaképei?
– Amikor a történelmet, a hadtörténelmet tanultam, sok emberről gondoltam, hogy igen, ő
nagy ember volt. Rengeteg hadvezértől lehetett és lehet tanulni. Nekem Hunyadi János a pél-
daképem, akit tudása, felkészültsége, áldozatvállalása és embersége miatt nagyra tartok. Ami-
kor 2015-ben szembesültünk a migrációval, azt mondtam: Magyarországnak itt a lehetősége,
hogy bizonyítson Európának, hiszen ezt Hunyadi János már megtette! De említhetném Dobó
István gondolatát, aki azt vallotta: „A vár ereje nem a kövekben vagyon, hanem a várvédők
lelkében!” Fontos, hogy a katona, a hadvezér – készülve a nagy ütközetre – mindig a katonát,
az embert lássa a középpontban! Azt vallom, hogy a katona, a vezető legyen szigorú, követel-
ményeket támasztó, következetes, példamutató és emberséges.

– A Miskahuszárt ön avatta. A sztrádán jövők mind fejet hajtanak az óriásira nőtt ólom-
katona előtt. Miskahuszárnak merre kellene „mennie”, hogy még jobb legyen a múlt
tisztelete?
– Amerre a magyar Honvédség és Társadalom Baráti Kör szellemisége vezérli. Emlékeztessen a
múltra, a huszárbandériumokra, a bátorságra, a hősiességre, a bajtársiasságra, a hazaszeretetre,
a történelmi helyre, ahol az önálló Magyar Honvédség megalakult! Emlékeztessen 1848-tól
napjainkig minden olyan katonai cselekményre, amelyre emlékezni kell, arra, hogy hazánk jö-
vője kizárólag rajtunk múlik!

– Miskahuszárunk már van. De mi is kéne még, hogy a magyar hadsereg méltó legyen a
múltjához?
– Sok minden. Erős, korszerű haderő, amely tudja biztosítani Magyarország és állampolgárai
biztonságát. Mondják, hogy a hadseregre költött pénz fölösleges, hiszen béke van. Mondják,
hogy jobb lenne ezt a pénzt közlekedésre, oktatásra, egészségügyre és számtalan más területre

33

fordítani. De ne feledjük, a történelem bebizonyította, hogy az emberek csak békében tudnak
nagyot alkotni. Ehhez pedig szükség van a hadseregre. Ennek érdekében sok mindenbe bele-
kezdtünk. Ilyen például a Honvédelmi és Haderőfejlesztési Programunk és a katonai életpálya
megteremtése is.

– Immár tény: a hadsereg fejlődésében jelentős szerep vár Székesfehérvárra. Mit kell
tenni ahhoz, hogy Székesfehérvár városa valóban a Magyar Honvédség „fővárosa” le-
gyen?
– Ehhez sok mindent meg kell valósítani. Köszönet az eddigi segítségért. Ami pedig a jövőt
illeti, elsősorban az emberre, a katonára kell figyelni. A szándék megvan, a költségvetés is meg-
van, meglesz. De még sok tennivaló áll előttünk. A szervezeti változtatások elindultak: a hon-
védség minél hatékonyabb fejlesztése érdekében megszüntettük az integrált minisztériumot,
mert az abban a formájában inkább gátja volt a fejlődésnek. A tárca irányítói ellenőrző funkciót
látnak el, és biztosítják a megszabott feladatok végrehajtásához szükséges forrásokat. A 2019.
január elsejével létrejött Magyar Honvédség Parancsnoksága vezeti a katonai szervezeteket a

34

kitűzött célok eléréséhez. Valljuk, hogy ez a vezetési rendszer a leghatékonyabb a honvédség
és Magyarország számára. Ezzel együtt egy új katonafővárost is elkezdtünk kiépíteni, hiszen a
Parancsnokság székhelye Székesfehérváron lesz. Ez természetesen nem megy egyik napról a
másikra, és kell hozzá az is, hogy az itt élő emberek elfogadják és befogadják katonáinkat, de
az oktatástól az iparon keresztül meg kell találni a cél támogatásának a lehetőségeit. Összetett,
nagy és szép feladat vár reánk.

– Miért tartja fontosnak azt, hogy a civileknek is legyen véleménye a honvédelem ügyé-
ről? Véleménye szerint mit tehet ennek érdekében a Honvédség és Társadalom Baráti
Kör Székesfehérvári Szervezete?
– Célunk, hogy a társadalom legszélesebb rétegeit megszólítsuk, és elkötelezetté tegyük a hon-
védelem ügye iránt. Ennek első lépése, hogy közbeszéd tárgya legyen a katonák és a honvéde-
lem sorsa. A pozitív vélemény kialakításáért programok egész sora áll rendelkezésünkre, kezdve
a honvédelmi és hazafias nevelés újonnan indított színtereitől egészen azokig a rendezvényekig,
ahol találkozhatnak a katonákkal az emberek, megismerhetik szolgálatukat, munkájukat. Ez
egy hosszú folyamat, sok régi rossz emléket kell feledtetnünk az emberekkel úgy, hogy közben
több mint másfél évtizede megszűnt az az élő kapcsolat, amit a sorkatonaság jelentett. Félreér-
tés ne essék: biztonságunk érdekében, békeidőben továbbra sincs szükség a drága és nem kel-
lően hatékony sorkatonaságra. Olyan programok kialakításán dolgozunk, amelyek ismét közel
hozzák az emberekhez a katonákat. Olyan programokon, amelyekben minél többen tudnak a
haza védelme érdekében is hasznos ismeretekre szert tenni. Ennek formái az önkéntes tartalé-
kos rendszer, amely egy igazi sikertörténet, és amelyben számos újítást tervezünk még, a felnö-
vekvő nemzedéket megszólító Honvéd Kadét Program, a nyári honvédelmi táborok, vagy a
sport kapcsán a Honvédelmi Sportszövetség, vagy az úgynevezett önkéntes katonai szolgálat.
Ebben a népszerűsítő munkában minden olyan elkötelezett partnerükre számítunk, mint a
Honvédség és Társadalom Baráti Kör, akik számára fontos a haza szeretete, a hazafias, honvé-
delmi nevelés jövőbeli sorsa. Ebben a munkában a Baráti Kör és a mintegy háromtucat társ-
szervezete fontos szerepet tud vállalni.

35

BOBORY ZOLTÁN

ZARÁNDOKÚT A JÖVŐBE!

S zületése óta Székesfehérváron él. Diákkorától aktív
résztvevője a fehérvári irodalmi életnek. Hivatásos
előadóművész, tizenkilenc évig vezette a legendás
Látó-kört. 1994-től a Szent István Művelődési Ház igaz-
gatója, ekkor alapította a VÁR című irodalmi és közéleti
folyóiratot. Önkormányzati képviselőként a Kulturális Bi-
zottság elnöke volt. 2010 óta a Vörösmarty Társaság és a
Lánczos Kornél – Szekfű Gyula Ösztöndíj Közalapítvány
elnöke. Kitüntetései sokasága közül kiemelkedik a többi kö-
zött a Fejér Megye Díszpolgára, Székesfehérvár Díszpol-
gára kitüntető cím, a Fejér megyei Prima díj, a Magyar
Érdemrend lovagkeresztje kitüntetés.

36

– Már gyermekkorában faragta a rímeket?
– Mint minden gyerek, én is ezt tettem, a középiskolában meg pláne. Egyrészt nagyon szeret-
tem a magyar irodalmat, másrészt olyan tanáraim voltak, akik ennek az irányába indítottak.
Másodikban a Helikon ünnepségen három kis versem díjazott lett, kettő meg is jelent a Fejér
Megyei Hírlapban, ez volt az első megjelenésem. Ezután megmutattam a verseimet egy ma-
gyartanárnak, Paál Lajosnak, aki később az egyik legjobb barátom lett. Közölte velem, ezek
nagyon kezdetleges alkotások. De hát abban a korban az ifjú csak a szerelemről és a halálról
tud rímekbe szedett gondolatokat írni, ezért jó ideig el is ment a kedvem ettől. Persze volt
mindig egy-egy alkalom, amikor muszáj volt verset írni: a 2004-es gyalázatos népszavazás ered-
ményét nagyon nehezen viseltem, és versbe fojtottam a bánatom. Czigány György elvitte a
Lyukasórának, ahol megjelent, és ettől kezdve elmondhattam, hogy a Lyukasóra szerzője vol-
tam. Utána sorban jelentek meg a verseim, nemcsak itt, hanem különböző országos folyóira-
tokban is.

– Rumban született, de életrajzában az van írva, hogy születésétől fogva Székesfehérvá-
ron él. Oldja fel ezt az ellentmondást.
– Ez egyszerű, mert igazi közép-európai sorstörténet az enyém. A szüleim Passauban voltak
menekülttáborban, és amikor hazafelé jöttek, akkor hozott volna engem épp a gólya. A kérdés
az volt, hogy hova? A rokonságom Bécsben élt, és az volt a kérdés, hogy a császárvárosban
álljanak-e meg, és az legyen a születési helyem, vagy ne. De szerencsére továbbjöttek a szüleim,
és a határtól néhány kilométerre, Rumban jöttem a világra. Három hónap múlva tértünk onnan
haza Székesfehérvárra, a Basa utcába. Így elmondhatom, tősgyökeres fehérvári vagyok, csak
nem itt születtem.

– Diákként az irodalmi élet részese volt. Ifjonti büszkesége tudta kezelni, hogy az idő-
sebbek esetleg kis „tacskónak” nézték?
– Soha nem éreztem, hogy kis tacskónak néznek, hiszen már középiskolás koromban a székes-
fehérvári nagyszerű írógárdával együtt – versmondóként, néhány társammal – jártuk a megyét,
és író-olvasó találkozókon mondhattunk verseket, Takács Imre, Bódás János, Bokros János,
Kalász Márton, Sobor Antal és a többiek verseit, írásait. Óriási élmény volt számomra, a kö-
zépiskolás diáknak, hogy az irodalmi élet ilyen hatalmasságaival együtt szerepelhetek. Még ré-
gimódi olajos padlójú termekbe jártunk a kiváló szervező, Csukly Alajos versmondó csoportjá-
val, majd Pesti János irodalmi színpadával. Ezek az élmények elraktározódtak bennem, azután
egyszer valami előhozta belőlem a versírás kényszerét.

– Jóllátását jelzi, hogy megalakította a Látó-kör versmondó csapatát, hiszen a versmű-
sorokkal hozzá lehet szólni a közügyekhez…
– Gyönyörű 19 év volt ez az életemben. Nem volt egyszerű egy ilyen kört létrehozni, de az
akkori Ifjúsági és Úttörőház – ma a Szabadművelődés Háza – munkatársa, Tóth László felvál-

37

lalt minket. Kaptunk ott egy helyiséget, és az intézmény versmondó köre lettünk. Ezzel el-
mondhatom: jó útra tévedtem, a jórészt középiskolás fiatalemberekkel nagyszerű csapatot al-
kottunk. Hihetetlen, hogy mennyire tudtak azonosulni azokkal az elképzelésekkel, amit én is
vallottam a versmondásról, és az ezzel együtt járó feladatokról, amelyekkel hozzá tudtunk
szólni az itteni közélethez, hiszen a vers ellenállás, tiltakozás, politikai állásfoglalás is lehet.
Olyan hazafias műsorokat tudtunk csinálni, amelyek komoly visszhangot váltottak ki, hiszen
a ’70-es évek közepén itthon nem éppen kegyelt alkotók verseit, prózáit mondtuk.

– Megvolt a Látó-kör, de tudta: valami még „VÁR” önre. Ami nem volt más, mint az
irodalmi és közéleti folyóirat. Bátor vállalkozás volt ez?
– Soha nem éreztem nagy feladatnak, nehézségnek semmit, amibe belekezdtem. Abban az idő-
ben, a ’90-es években, az Árgus volt az irodalmi folyóirat a városban. Amikor a főszerkesztő,
Péntek Imre elment, új szerkesztőgárda állt az élére, akik nem tartottak igényt az itt élő fehér-
vári írókra és költőkre. A Szent István Művelődési Házban a kollégáimmal kiadtunk egy alma-
nachot, Vár címmel. Ezzel a névvel hagyományt akartunk folytatni, mivel a Vörösmarty Tár-
saságnak az 1930-as években volt egy folyóirata, a Vár, nagyon színvonalas, országos
érdeklődésre számot tartó irodalmi újság, de a háború előtti évek következményeként, vagy
inkább bűneként megszűnt. Könnyű dolgom volt, mert a Szent István Művelődési Házban
írók, költők dolgoztak és jártak oda. Álmos István volt egy ideig a portársunk, aki kiváló költő
volt. Ott volt a műterme Sobor Antalnak, előadásokat, sorozatokat tartott Román Károly és
Paál Lajos. Nem is beszélve az író és költő barátokról. Azt terveztük, hogy évente kétszer je-
lentetjük meg, de olyan nagy sikere volt, hogy folyóirat lett belőle, és örömünkre nagyon hamar
népszerű lett az országban. Köszönhetően az itteni remek írótársaságnak, és annak, hogy húsz
évvel ezelőtt megszerveztük a Határon Túli Magyar Irodalom Napjait, és nagyon sok író, költő,
irodalomtörténész jött hozzánk a határainkon túlról. Azóta is kiemelkedő rendezvényünk ez,
de azt hiszem, a város vezetői is büszkék erre a hagyományos találkozósorozatra. Nem volt
kérdés ettől kezdve a tartalom, csak fogadni kellett a sok kiválóság írásait.

– Egy országos érdeklődésre is számot tartó kiadvány szerkesztése, elkészítése, kiadása
nagyon sok munkát és komoly anyagi befektetést igényel. A feltételeket miként tudták
biztosítani, hiszen nem egyszerű egy irodalmi és közéleti folyóiratot létrehozni, aztán
fenntartani…
– Nagyon kevés pénzből… A Szent István Művelődési Ház, az egyházmegye és Székesfehérvár
önkormányzata is támogatta. Aztán eljöttem a művelődési háztól, s a Vörösmarty Társaság lett
a kiadó. Amikor az országot járva író barátaimmal, szerkesztő társaimmal beszélgetünk, nem
szívesen mondom el, hogy milyen költségvetéssel dolgozunk, mert vagy nem hiszik el, vagy azt
mondják: nem vagy normális, hogy így is csinálod. De hála Istennek büszkén mondhatom, hogy
működik, bár nem tudom, meddig, de a hitemet az is táplálja, hogy szinte hetente érkeznek
hozzám dicsérő szavak.

38

– Amikor a Székesfehérvári Vörösmarty Társaság elnökévé választotta, nem pattogtak
le a gombok a zakójáról, merthogy a keble igencsak dagadt a büszkeségtől?
– Nem, inkább némi félelem volt bennem. Egy évig puhítottak, hogy vállaljam el, de nem érez-
tem magam érdemesnek arra, hogy ezt a társaságot vezessem. Olyan elnökök után, mint Jávor
Ottó, Kalász Márton, Bakonyi István, nehéz örökség volt ez a számomra. De többen mondták,
hogy igenis, el kell vállalnom. Ezért jöhetett el az a pillanat, amikor úgy döntöttem, hogy rend-
ben van, megteszem. Nem volt ismeretlen számomra a tennivaló, hiszen tizenhét évig vezettem
a Szent István Művelődési Házat, és ez idő alatt megismerhettem azokat a feltételeket, amelyek
szükségesek az eredményes működéshez. És olyan támogatást kaptam a tagságtól és Székesfe-
hérvár Megyei Jogú Város vezetésétől, amit egyszerűen nem lehetett visszautasítani, de meg-
köszönni annál inkább! Valóban nagyon büszke vagyok erre, de a zakómon mégis megvannak
a gombok…

– A Lánczos Kornél – Szekfű Gyula Ösztöndíj Közalapítvány nagy dolog a város életé-
ben, ugye?
– Igen. Bár ez is nagy fejtörést okozott, mert Döbrentey tanár úr után kellett elvállalni e meg-
tisztelő feladatot. A város felkért, és nagy büszkeséggel végzem ezt a szintén nem könnyű fel-
adatot, hiszen alkotó vagy alkotni vágyó emberek dolgait kell segíteni, vagy elutasítani. Nagyon

39

sok embert ismerek, és nagyon sok embernek okozott szomorúságot vagy bánatot, ha nem
sikerült a pályázata. Én elnökként csak a legritkább esetben szólok bele a döntésekbe, hiszen
azért vannak ott a szakértők, hogy olvassanak, megnézzenek, értékeljenek, és döntsenek. Fele-
lősséget vállalok értük, hiszen nagyon jó szakemberek a kuratórium tagjai.

– Doni kápolna. Miért a második világháború? Miért pont a Don-kanyar?
– Én mindent az irodalomnak köszönhetek. Serfőző Simon sokszor járt Székesfehérváron, és
az egyik alkalommal elmondta a „Feledésből az emlékmű” című őrületesen csodás versét, ami
egy nagy számonkérés. E vers hatására kezdtem szervezni zarándokutakat a Don-kanyarba,
mindenki csodálkozását kiváltó eseményként. Sokan hülyének néztek, de a legfőbb ellenvetés
az volt a megkeresésemre, hogy miképp képzelem azt, hogy oda menjünk, ahol fegyverrel a
kézben harcoltak egymás ellen a fasiszta német hadsereg magyar tagjai és a dicsőséges Vörös
Hadsereg?! Annyi családi motiváció volt bennem, hogy édesapám Kijevben egy katonai kór-
házban dolgozott orvosként, és jó véleménnyel volt az oroszokról. Gyerekkoromban mindig
azt hallottam, hogy az egyszerű orosz emberek nagyon jó emberek, és ezt a zarándokutak be is
bizonyították. Valaha jártam a barátságvonattal a Szovjetunióban, de az valami borzalmasan
rossz élmény volt. Úgy gondoltam, most egy igazi barátságvonat menjen oda, zarándokvonat
gyanánt. Menjünk, és teremtsük meg a magyar és az orosz nép igazi barátságát. Ezt a fennkölt
célt tűztük ki magunk elé. Szerveztem az utat, de nagyon nehéz lenne elmondani, hogy milyen
körülmények után sikerült 1991-ben először elindulni. Fantasztikus élményben volt részünk!
Megtalálták a hajdan itt harcolt katonák, a 2. magyar hadsereg tagjai az urivi dombon a lövész-
árkot, amiben harcoltak és elpusztultak nagyon sokan. Ráleltek annak a temetőnek a helyére,
ahol kétezer magyar katona nyugszik. Szerettünk volna kivinni egy kopjafát, amire hol azt
mondták, vihetjük, hol azt, hogy nem. Ment a pingpong. Amikor már veszni látszott minden,
végső elkeseredésemben levelet írtam Gorbacsovnak! Na, aki addig normálisnak tartott, ezután
annak is kétségei lettek. Mert mit képzelek én, hogy az egyik világhatalom vezetője majd pont
ezzel foglalkozik?! El is szégyelltem magam, de egyszer aztán jött a válasz, nem is akárhogy!
Nem közvetlenül. Moszkvában volt egy magyar küldöttség, Grósz Károly és Nyers Rezső, és
amikor véget ért a tárgyalás, Gorbacsov mondta nekik, hogy elvtársak, jöhetnek a magyar za-
rándokok! Hazajöttek, de nem egyszerűsödött, sőt bonyolultabb lett a dolog. Azok, akik addig
elutasítottak az első pillanattól kezdve, azok mondták: na, majd most kézbe vesszük a dolgot.
Hallottam, láttam a televízióban Bíró Gyulát, a Magyar–Szovjet Baráti Társaság akkori elnökét,
aki azt mondta, amit korábban én, és amit kapásból rendre visszautasított. Azt hittem, ott
mentem meghalok! De végül megcsináltuk, és a Bíró Gyulák az akkori gáncsoskodásuk ellenére
csak apró kellemetlenségnek tűnnek ma már.

– De a kápolna, az csodás!
– Ez életem olyan tette, amire rendkívül büszke vagyok, és remélem, hogy megmarad az embe-
rek emlékezetében. Mert ha valami nagyszerű dolog elkészül, mindig vannak olyanok, akik

40

szeretnék elfelejtettetni azt, hogy ki hozta létre. Amikor nem engedték kivinni Oroszországba,
a bazilika mellett helyeztük el a felszentelt kopjafát. Azt gondoltam, ha ez nem állhat az urivi
dombon, akkor itt kell egy kegyeleti emlékhelyet létrehoznunk. Kiírtunk egy pályázatot a pá-
kozdi Mészeg-hegyre, amit fiatal építészek ajánlottak nekem, és ennél jobb helyet nem is lehe-
tett volna találni, mint ott, az 1848-as emlékmű közelében. A rendszerváltoztatás környéke
nagyon alkalmas volt az építkezésre, mert sokan segítő szándékból, mások azoknak az éveknek
a bizonytalansága miatt igyekeztek segíteni. Olyan fantasztikus támogatást kaptunk, ami ma
már elképzelhetetlen lenne. A fiatal építész, Szabó Tamás nyerte meg a pályázatot, a terve,
majd az elkészült kápolna sokakat emlékeztetett Makovecz Imre stílusára. Sőt, Makovecz Imre
Kossuth- és Ybl Miklós-díjas magyar építész, a magyar organikus építészet megteremtője is
eljött, és nagyon tetszett neki, elismerően nyilatkozott az épületről. A pénz egy részét a köz-
adakozás hozta létre. Összesen háromezerkétszáz levelet küldtem szét mindenfelé e honban,
és kértem a segítséget ehhez a faladathoz. Sokfelől, sokan támogattak, és miután létrehoztam
a Doni Bajtársak Körét, aminek tagjai, az egykori harcosok, az özvegyek, a hadiárvák, magán-
emberek adták pénzüket e nemzeti szép ügyre. Volt olyan kevés pénzű néni, aki, ha nem is
nagy összeget, de küldött valamennyit jó szándéka jeléül, a köszönő válaszlevél többe került…A
feleségemmel esténként sírtunk a levelek fölött, mikor az idős emberek, a hadiárvák köszönték
a nemes ügyet, azt, hogy fejet hajtunk a hajdani hősök emléke előtt. Elképzelhetetlenül kevés
pénzből épült fel a kápolna, például a kátránypala-borítást, ami az akkori áron sok pénzbe
került volna, egy vállalkozó referenciamunkaként ingyen készítette el. Az a baj, hogy a hajdani
dokumentáció elveszett, így nem tudom megmondani, ki ajándékozta ezt nekünk, vagy kitől
kaptuk a harangot szintén ajándékba. Szerencsére soha nem éreztem kilátástalanságot, hogy
ez vagy az nem fog menni, nem tudom megcsinálni. Soha!

– Bár a Honvédség és Társadalom Baráti Körnek nem tagja, de vannak közös rendezvé-
nyeik. Meglátása szerint az ilyen szervezeteknek, mint az önöké is, van helye, létjogo-
sultsága?
– Természetesen van! Sőt, azt gondolom, hogy egyre nagyobb szerep jut nekik, nekünk. Letisz-
tult a működés lehetősége. Tény: vannak olyan szervezetek, amelyeknek akadozott, vagy meg-
szűnt a tevékenysége, de a Honvédség és Társadalom Baráti Kör a legjobbak közé tartozik.
Amit tesznek a honvédség megbecsülésének a megerősítése érdekében, a tudat erősítésében,
hogy mekkora szükség van a honvédségre, a katonákra, az példaértékű, és erről csak a legna-
gyobb tisztelettel lehet beszélni! Nagyon örülök annak, hogy a Honvédség és Társadalom Ba-
ráti Kör és a pákozdi Katonai Emlékpark vette át a kápolna gondozását, mert ez számomra
tizenhét év után már nagy nehézséget jelentett. Nem panaszkodom, hiszen hihetetlen élmé-
nyek sora áll az elvégzett munka másik oldalán. Például az, amikor Amerikából csak azért jött
Pákozdra egy küldöttség, mert a 2. magyar hadsereg emlékére állított kápolnához el akartak
zarándokolni, mert ott, a távoli földrészen is hallottak erről.

41

– A honvédség és a társadalom, ha nem is tűz és víz, de vajon ennek ellenére lehetnek
bajtársak?
– Hogyne lehetnének! Hiszen, ha jól tudom, például a Doni Bajtársi Szövetség tagjai is bajtársai
a Honvédség és Társadalom Baráti Körnek.!

– Családja mindig ön mellett állt, vagy néha mondták, hogy „Zoli lassíts már egy kicsit”?
– Még most is ezt mondják… A feleségem türelme és megértése nélkül nem tudtam volna sem-
mit megcsinálni. Sem a kápolna építését, sem a zarándokutat, sem a VÁR megalapítását, a
Vörösmarty Társaság vezetését, semmit!

– Sok könyv, sok kitüntetés szegélyezte útját. Elégedetten néz vissza erre az útra?
– Tökéletesen elégedett vagyok, annak ellenére, hogy a Skorpió jegyében születtem, és a skor-
piókra jellemző érzékenység miatt sok bántást nehezen tudtam elviselni. A legtöbbet mondó
pillanatot szeretném feleleveníteni: amikor megjöttünk az első Don-kanyarnál tett zarándok-
utunkról, egy ember elém állt, kezében mikrofonnal, és a következő „bonyolult” kérdést sze-
gezte nekem: mit érzek most? Azt mondtam akkor, 1991-ben, ha bármi történik velem az
életben, én már mindig azt mondhatom, hogy boldog ember vagyok! Nagy merészség volt. De
most is azt mondhatom. Hála Istennek!

A Doni Bajtársi és Kegyeleti
Szövetség a 2018. évi közgyűlé-
sén elhatározta, hogy emléktáb-
lával tiszteleg azok előtt, akik
megálmodták, adományaikkal
lehetővé tették, és szakértel-
mük, munkájuk hozzáadásával
megépítették a Doni Emlékká-
polnát. A bronz emléktáblát
Nagy Edit szobrászművész ké-
szítette. „Azért, hogy ez a ká-
polna felépülhetett, nekem nem
jár köszönet. Megkaptam annyi
köszönetet az elmúlt évtizedek
alatt, ami miatt én bátran me-
rem mondani életem végéig,
hogy boldog ember vagyok!” –
mondta Bobory Zoltán, aki az
emlékhely megálmodója, az ösz-
szefogás kezdeményezője volt.

42

CSER-PALKOVICS ANDRÁS

SZÉKESFEHÉRVÁR
A MAGYAR HONVÉDSÉG FŐVÁROSA

A KATONÁK ÉS A CIVILEK HELYE, SZEREPE
A JELENBEN, A JÖVŐÉRT!

C ser-Palkovics András nemrég
kezdte meg harmadik ciklusát
Székesfehérvár polgármestere-
ként. A korábbi időben ebbéli minősé-
gében a Honvédség és Társadalom Ba-
ráti Kör Székesfehérvári Szervezetének
az elnöke volt, jelenleg tiszteletbeli el-
nöke. Tősgyökeres székesfehérváriként
nőtt fel, közéleti karrierjét, 1989-ben
kezdte, a Fidesz első választási kampá-
nyában, mint aktivista vett részt. A
Pécsi Tudományegyetem jogi karának
elvégzése után a Videotonban kezdett
dolgozni, mint jogi előadó. 1999-ben
már a Fidesz megyei szervezetének elnökségi tagja, ugyanebben az évben a Fejér megyei
Fidelitas alapító elnöke lett, később a szervezet országos alelnökévé választották, 2002-től
Székesfehérvár Közgyűlésének a tagja. A 2006-os országgyűlési választásokon területi
listáról az Országgyűlésbe került, ezzel párhuzamosan a Fidesz országos szóvivő-helyet-
tese. 2010-ben az országgyűlési választásokon újraválasztották, a helyhatósági választá-
sokon elért győzelmével Székesfehérvár polgármestere lett, 2014-ben és 2019-ben ismét
megválasztották a város első emberének.

43

– Volt Ön katona?
– Nem voltam katona, illetve csak egy napig, de azt nem nevezem szolgálatnak. Mi voltunk az
első generáció, akiknek az esetében megszületett a döntés, hogy a kötelező katonai szolgálat
megszűnik. Ezért, amikor egyetemre kerültem 1993-ban, sem az egyetem előtt, sem pedig
utána előfelvételisként, illetve egyetemet végzett emberként nem kellett katonai szolgálatot
teljesítenem. A bátyámnak nem volt ilyen szerencséje, előfelvételisként Pécsen volt katona.
Örök emlékként marad meg az a nap, amikor letette a katonaesküt, és ott voltunk mi, a család,
akkor látogathattuk meg először. Annyira éhes volt, hogy nem volt az az anyai koszt, amit ne
fogyasztott volna el egyetlen lendülettel, mindjárt ott előttünk. Apu pedig jó sok időt töltött a
honvédségnél, mert abban az időben még kötelező volt az ifjaknak letölteniük a katonaidejü-
ket. Nem csupán sorkatonaként kellett bevonulnia, hanem később tartalékosként is, százados
rendfokozatig jutott. Emlékszem, hogy gyerekkoromban többször néhány hétre eltávozott,
hívta a sereg.

– Ifjúként örült ennek a helyzetnek, vagy talán szívesen kipróbálta volna a katonaélet
„szépségeit”?
– Annak örültem, hogy nem kellett egy évig katonának lennem, de talán más lett volna esetem-
ben ennek megítélése, ha lett volna egy esetleg három hónapos kiképzés, mert ahhoz lett volna
kedvem. Az egy év ifjúként sok(k)nak tűnt, akár az egyetem előtt vagy után, az első munkahely
előtt.

– Iparos család sarja, ahol azért volt jogász is. Miért nem az ipar területen kereste a
tanulás lehetőségét, miért jogász akart lenni?
– Apu a Széchenyi István Műszaki Szakgimnázium és Szakközépiskola elődjében, az akkori
Ságvári Szakközépiskolában végzett, alapvetően ipari területen, így is kezdett el dolgozni, e
mellett végezte el a jogi egyetemet és lett belőle jogász. Jogászból sok volt a családban korábban,
a nagybátyám, a bátyám, a bátyám felesége is az, van tehát hagyománya ennek a családunkban.
Miként az iparosságnak is, a nagymamák varrónőként dolgoztak, a nagypapám pedig faeszter-
gályos mesterember volt a Móricz Zsigmond utcában.

– Irodalom, tudomány, művészet, történelem, sport a hobbija. Mit jelentenek ezek az
ön életében?
– Mindegyik közel áll a szívemhez, lelkemhez, miként a szellememhez is. Az irodalom és a
történelem volt a kedvenc az iskolában, meg azon kívül is. Nagyon sokat olvastam, olvasok
mind a mai napig, verseket, irodalmi témájú folyóiratokat, regényeket, családregényeket, külö-
nösen történelmi regényeket, mert a múltunk ismerete szintén a kedvencek közé tartoznak. De
a közéleti témájú írások is közel állnak hozzám, nem csak a munkám miatt. Ez nem véletlen,
úgy nőttem fel, hogy otthon ezek fontosak voltak, a családi ebédnél sokszor beszélgettünk a
történelem nagy kérdéseiről, akkori közéleti kérdésekről egyaránt. Ennek a szeretete adott volt

44

hát; a színházhoz való rajon-
gásom is régi keletű, és most
is nagyon szeretek járni a te-
átrumba. A családban az is
természetes, hogy sportolni
kell, igaz volt ez aktív sporto-
lásra és a sporteseményekre
való járásra egyformán. Fiatal
koromban teniszeztem és fo-
ciztam, a bátyám kosárlabdá-
zott és asztaliteniszezett, a
gyerekeim közül volt, ame-
lyik teniszezett, volt, amelyik
jégkorongozott, focizott, tán-
colt, sokrétű tevékenység ez
nálunk. Miként az is, hogy
sokféle sporteseményre jár-
tunk, járunk, a labdarúgás, a
jégkorong, a kosárlabda a
kedvenc, ezek bajnoki mérkő-
zésein rendre ott vagyunk.
De nagyon szeretek kiláto-
gatni az öttusa, az atlétikai
versenyekre, szívesen megné-
zem a város különböző pont-
jain rendezett utcai futóver-
senyeket, és nagyon várom a
Giro d’Italia kerékpáros via-
dalt, ami nem csupán kiemel-
kedő sportesemény lesz a vá-
ros életében, hanem kiváló
szemléletformáló esemény is.
Úgy vélem, a sport és a kul-
túra az életnek az a két terü-
lete, amely egy várost igazán
közösségé tud formálni, mert ezek révén el tudjuk érni, hogy nem csupán 100 ezren élünk itt,
hanem egy csapathoz tartozunk. Ez az a két terület, amely, ha jól működik, képes az embereket
megszólítani, nem elfeledve, hogy az eltérő generációk közötti párbeszédet is tud teremteni.

45

– Ki a kedvenc írója, történelmi példaképe?
– Kedvenc íróm és könyvem Tolsztojtól a Háború és béke című regény. Nagyon sokszor olvas-
tam, és örömömre nemrég a Vígszínházban megnézhettem ennek a színházi adaptációját, na-
gyon izgalmas volt, hogy egy ekkora irodalmi munkát, annak zsenialitását miként lehet 2-3
órában összesűríteni. Ahogy Tolsztoj meg tudta jeleníteni az orosz lelket, történelmi kérdése-
ket, vitákat, az fantasztikus, de csodáltam a betűk segítségével a papírra vetített orosz táj szép-
ségét is. Jókai nagy regényeit is nagyon szeretem, úgy vélem, a mai fiataloknak is mindenképpen
kell őt tanítani. Sokat lehet belőle, tőle tanulni, de csak akkor, ha valaki az adott kor történel-
mét ismeri. A költők közül nagyon szeretem József Attilát, Ady Endrét, Arany Jánost. Nagy
örömmel hallgattam Hobó József Attila-feldolgozásait, Ákos Krúdy-munkáit. A történelemben
azért nem mondok kedvenc személyiséget, mert mindenkinek az adott korban értendő a mun-
kássága. Inkább példaképként egy polgármestert mondok, aki egyben történelmi személyiség
is, ő nem más, mint Csitáry G. Emil, Székesfehérvár alkotó polgármestere, aki újra értelmezte,
és méltó módon bemutatta Székesfehérvár történelmi gyökereit, és azt, hogy mi ennek a város-
nak az adottsága, történelmi joga és egyben felelőssége. Kiemelten az 1938-as Szent István-
emlékévre gondolok, de emellett is igazi városfejlesztő volt. Voltak nagy elődei, például Sára
polgármester úr, aki rengeteget tett a város közművesítéséért, az úthálózat fejlesztéséért, amire
később Csitáry G. Emil is tudott építeni. Rengeteg épület, utca, tér, park köszönhető ennek a
korszaknak, amiért azt mondhatom, hogy ő volt a legjelentősebb embere e kornak.

– Sport, kedvenc csapata?
– Nehéz erre úgy válaszolni, hogy csak egy kedvencről szóljak, hiszen sok ilyen volt és van.
Akik megélhették az 1984-es, ’85-ös Giro d’Italia kupamenetelést, azoknak feledhetetlen él-
mény marad életük végéig ez. Akkor 10-11 éves voltam, de ha behunyom a szemem, pontosan
látom, hogy a Partizan elleni mérkőzésen vagy a Real Madrid elleni döntőn hol álltunk édes-
apámmal. Vagy az, amikor sétáltunk a Rákóczi úton és a Partizan-drukkerek mutatták ki az
ablakon, hogy kapunk egy hármast, ehhez képest ők kaptak ötöt. Ezek olyan élmények, ame-
lyek örökre beégtek az emberbe. Sajnálom, hogy ez a csapat nem nyert bajnoki címet, megér-
demelte volna, de szerencsére az a csapat is a szívemhez nőtt, amelyik az első bajnoki aranyat
hozta később a városnak. Vörös Zsuzsára mindenki büszke lehet, hiszen a város olimpiai baj-
noka; nagyon jól emlékszem az első kosárlabda bajnoki címre Dávid Kornélékkal, akik olyat
tettek, hogy előtte közvetlenül sem mertük remélni, hogy egyszer az országnak Székesfehérvár-
ról lehet egy újabb vidéki bajnoka. De szintén örök emlék a kézilabdázó lányok EHF Kupa
győzelme a Jégcsarnokban négyezer ember előtt. Nagyon jó emlékezni a jégkorong bajnoki cí-
mek közül az elsőkre, a Fradi, vagy utána a Dunaújváros elleni döntőkre, köszönet érte Ocskay
Gábornak, Palkovics Krisztiánnak és a többieknek. Ott voltam Szolnokon, amikor a kosárlab-
dázók idegenben lettek bajnokok, és a szurkolók a szünetben énekelték, hogy 20 perc múlva
bajnokok leszünk! És lettünk. Ezt a csodálatos, katartikus, felemelő élményt tudja adni a sport
sok tízezernyi fehérvári polgárnak a bajnokok városában.

46

– Régen, 1989-90-ben a Fidesz kampány aktivistája volt. Annyira fiatalként miért ugrott
fejest a politikába?
– Nem a politikába való fejesugrásként éltem ezt meg, egyáltalán nem volt tudatos vállalás a
részemről. Ahogy korábban már beszéltünk róla, a családnál örök téma volt a közélet, a város
élete. Párttag senki nem volt közöttük – engem kivéve –, és ez azóta is igaz. Nagyon örültünk
a rendszerváltoztatásnak, ennek nagyon sok oka volt, hiszen az iparos polgárcsaládunknak na-
gyon sokszor kellett újra felépítenie mindazt, amiért korábban már megdolgozott, és valahogy
természetesen hozta, hogy a rendszerváltoztatásban részt kell vennem, az pedig teljesen nyil-
vánvaló volt, hogy a Fiatal Demokratákhoz „igazol” egy akkor 14-15 éves fiatal. Hiszen azok,
akiket én akkor láttam a Fidesz vezetőiként, megszólították a tőlük néhány évvel ifjabbakat is.
Nem politikai tevékenység volt ez, hanem érzés, hogy hú, de jó, itt a szabadság, és ezért tenni
kell valamit. Plakátoztunk, szórólapoztunk, felkerestük a lakásokat, házakat, és ennek az egész-
nek megvolt a romantikája. Behívtak bennünket süteményezni, miközben közölték, hogy soha
nem fognak arra a jelöltre szavazni, akit mi képviseltünk. De nekik olyan aranyos volt, hogy
szinte még gyerekek részt veszünk a változás munkájában. Sajnos, ez a lelkesedés mára már
megkopott, inkább az a jellemző, hogy az ajtót rávágják arra, aki ilyen miatt kopog be. Az
akkori hozzáállás jobban tetszett nekem, ráadásul nagyon finom sütiket kaptunk a háziasszo-
nyoktól…

– Amikor egy ilyen jól átsüteményezett aktív nap után lefeküdt aludni, nem álmodozott
arról, hogy egyszer majd komoly politikai karriert fut be? Gondolt arra, hogy egyszer
majd ön lesz Székesfehérvár polgármestere?
– Nem. Amikor a jogi egyetemre jelentkeztem, majd, amikor végeztem, jogász akartam lenni,
és több mint hét évig a Videoton jogi osztályán dolgoztam. Tény, a közélet nagyon foglalkoz-
tatott, elsősorban a helyi hétköznapok, és ebbe szerettem volna bekapcsolódni. Akkor eszembe
sem jutott, hogy ebből lehet országos szerepvállalás, de lett. 2010-ben pedig jött egy olyan
kérés felém, hogy mit gondolok a polgármesterségről. Sokáig ezt elhárítottam, mert úgy gon-
doltam, ez a feladat egyfajta bölcsességet igényel, ami általában életkorfüggő – is –, ezért azt
mondtam, egy nálam tíz-tizenöt évvel idősebb jelölt lenne ideális. De úgy alakult, hogy a kívánt
bölcsességet már polgármesterként kellett megszereznem, remélem, hogy ez többé-kevésbé si-
került. Az már sokkal tudatosabb volt, amikor az összeférhetetlenség törvénye megszületett, és
döntenem kellett, hogy polgármester legyek, vagy az országos politika szereplője. Nem volt
kérdés, hogy Székesfehérvárt választom. Az összeférhetetlenséggel, a 2014-es rendelettel egyet-
értettem, és ez nem változott a mai napig sem. Hiszen ez két, külön-külön is embert próbáló,
nagy feladat. Döntésemben szerepet játszott, hogy a helyi politika sokkal emberibb, miként az
is, hogy itt jobban lehet alkotni, és annak az eredményeit látni. De a hibáit is. Nagyon fontos,
hogy a városban sokkal közvetlenebb az emberekkel való találkozás lehetősége, ez a munka
nem tud elefántcsonttoronnyá változni.

47

– Ön tulajdonképpen polgármester vagy szakember? Vagy talán polgármesterként is
szakember?
– Szerencsés életem van, hiszen eddig bármit tettem, azt szerettem csinálni. Nagy szeretettel
emlékszem vissza az általános iskolás éveimre, az osztályközösséggel a mai napig tarjuk a kap-
csolatot, ugyanez igaz a középiskolás osztályunkra is, szerettem tanulni a jogász hivatás isme-
reteit Pécsen, szerettem a Videotonban eltöltött éveimet, sokat tanultam ott. Mivel nagyválla-
lat volt, műszaki és pénzügyi ismeretekre, adójogi, vállalkozás-gazdálkodás ismeretekre is szert
tehettem, mert muszáj volt, és ez a hasznomra vált. Ezt követte a városvezetői munka, szeren-
csére kiváló kapcsolatom volt és van Székesfehérvár korábbi polgármestereivel. Balsay István-
nal, Nagy Istvánnal, Warvasovszky Tihamérral a mai napig találkozunk, beszélgetünk, tartjuk
a kapcsolatot. Ez nekem nagyon fontos, mert soha nem egy pillanat egy város fejlődése, hanem
mindig egy folyamat, és az éppen dolgozó polgármesternek mindig hozzá kell tennie a maga
emberségét, tudását, szellemiségét, de úgy, hogy azok folyamatosan egymásra, egymásba épül-
jenek. Szerencsére Székesfehérvár esetében ez jól működik! A polgármesteri szolgálat gyönyörű
szolgálat, az összes nehézségével, kihívásaival együtt. Nincs két egyforma nap, minden nap más
emberekkel, közösségekkel lehet találkozni. Természetesen jó lenne mindent megoldani, de
persze ez nem sikerülhet állandóan, még ha úgy lenne a legjobb, akkor sem. Szerencsére lehet
alkotni, aminek megvan az eredménye, még ha nem is mindennek, de azt hangsúlyoznom kell,
hogy ez mindig csapatmunka!

– Ízig-vérig várospolitikus, aki tudja magát függetleníteni a politikai trendektől, elvárá-
soktól. Ez jó, vagy vannak hátrányai is?
– Hiszek benne, és addig szeretném mindezt csinálni, amíg azt tapasztalom, hogy ez nem csu-
pán fiatalos lelkesedés, hanem folyamatosan képes működni, esetemben, a város fejlődésének,
fejlesztésének a vágya. A várospolitika nem országos politika, nem fekete vagy fehér, más a
szerepe, a felületrendszere, és más kell, hogy legyen a hangneme. A várospolitika olyan helyi
közügyeknek az intézése, amelyek esetében hiszem, hogy át lehet hidalni a pártpolitikai árko-
kat és törésvonalakat. Egy várost nem lehet pártpolitikai vonalon irányítani, és ez nem csupán
az én meglátásom szerint kell, hogy elsődleges tény legyen, hanem ennek az önkormányzati
képviselőtársaim esetében is szükségessé kell válnia. Ami nem azt jelenti, hogy nem lehetnek,
nincsenek viták, értékrendbeli különbözőségek, persze, hogy vannak, hiszen a demokráciának
éppen ez a lényege. Ám ezek a viták építő és nem romboló jellegűek kell, hogy legyenek. A
polgármester kiemelkedő felelőssége, hogy úgy irányítsa a helyi ügyeket, hogy azokat ne az
országos pártpolitika határozza meg, hanem a városért végzett tevékenység legyen a döntő.
Tudom, hogy nagyon sokan figyelnek a polgármesterre, arra, hogy mit gondol, mit tesz, és amit
tesz, azt milyen stílusban, tartalommal teszi. Igen, példát kell mutatni, és arra kell kérni kép-
viselő-társaimat, hogy ők is ezt tegyék a maguk területén, párthovatartozástól függetlenül. Fon-
tosak a gesztusok is. Amikor azt látom, hogy személyében méltatlanul megtámadják egyik kép-
viselő-társamat, egy ellenzéki női politikust, akkor kötelességem megvédeni őt, mert a saját

48

közösségünk számára ez jelenti a példamutatást. Ez joggal elvárható fordítva is. Hiszek abban,
hogy van egy dolog, ami felülemelkedik a pártpolitikán, mégpedig az, hogy szeretjük közös
otthonunkat, a várost, és abban vagyunk érdekeltek, hogy Fehérvár fejlődjön. A város minden-
kori vezetésének a mindenkori kormánnyal együtt kell tudnia működni. Tudomásul kell venni,
hogy az anyagi források, az Európai Unió pénzei a mindenkori magyar kormánytól függenek,
és azt is el kell tudni fogadni, hogy nagyon sok olyan közösség dolgozik ebben a városban, akik
lehet, hogy a világ egyéb nagy kérdéseiben másképp gondolkozó embereket tömörítenek, de a
városukat szeretik. Említsük csak meg a Honvédség és Társadalom Baráti Kört, amelyik két és
fél évtizede teszi a dolgát, és biztos, hogy az ő soraikban is vannak Fideszesek, DK-sok és a
többi, és a többi. Volt egy közös elem, ami összehozta őket, és nem azt kérik a polgármestertől,
hogy pártpolitizáljon velük, hanem azt, hogy a mindenkori önkormányzat segítse a munkáju-
kat. Így vált valóra Pákozd megmentése, ami a HTBK nélkül biztos, hogy az enyészeté lett
volna, és ma nem lenne a gyönyörű Katonai Emlékpark, a nemzeti emlékhely. Bár Pákozdon
van, de nyilván, hogy a mienk, székesfehérváriaké is ez a terület. De a Honvédség és Társada-
lom Baráti Kör működteti a Hazafiság Iskoláját, ami szintén figyelemre méltó, remek kezde-
ményezés, amit segítenek az oktatás résztvevői, és önkormányzatunk is támogatja. Ezek nem
függhetnek a pártpolitikától. Az önkormányzat a döntéseit rendre 85 százalékban, vagy egy-
hangúan hozza meg. Ez a Parlamentben elképzelhetetlen. Itt lehet megegyezésre jutni, nyilván
az érdemi vitákat követően.

Dr. Cser-Palkovics András, a HTBK tiszteletbeli elnöke a közgyűlésen 2019-ben

49