Arcok Harcok Emberek Életutak - 25 ÉV 25 TÖRTÉNET

SÁRKÖZI ZOLTÁN

A HONVÉDSÉG ÉS TÁRSADALOM BARÁTI KÖR
A KÁRPÁT-MEDENCE ELSŐ SZÁMÚ
BARÁTI TÁRSASÁGA!

S árközi Zoltán a Partium szülötte. A Körösvidéken, Nagyváradon él, felesége
Molnár Júlia színművész, a Nagyváradi Szigligeti Színház tagja. Két fiuk van.
Zoltán a Romániai Magyar Demokrata Szövetség tagja, a nagyváradi képvise-
lőtestületet két cikluson át segítette képviselőként, és dolgozik a magyarság ügyéért. A
Honvédség és Társadalom Baráti Körrel kiépített kapcsolata révén sokat tesz a honvé-
delem ügyéért, a múlt emlékeinek ápolásáért.

SÁRKÖZI ZOLTÁNNAK GYORSABBAN DOBOG A SZÍVE
SZÉKESFEHÉRVÁR NEVE HALLATÁN

150

– Volt a csúcson, több cikluson keresztül nagyváradi önkormányzati képviselőként is
ténykedett. A legutóbbi választásoknál kiszállt e körből, miért?
– Egyáltalán nem tekintem csúcsnak az önkormányzati két időszakra szóló mandátumomat,
meggyőződésem, hogy ez csak egy oldalirányú leágazása volt eddigi tevékenységemnek. Azt se
feledjük, hogy akkor egy erős kft. tulajdonosaként a gazdasági szféra mozgásaira is odafigyel-
tem, terveztem, gyártottam, vagyis pörögtem, miközben több, mint tíz munkatársam bére füg-
gött döntéseim helyességétől. Finn, török, magyar relációban műanyagokkal foglalkoztam,
mint mások mondják, nem kis sikerrel. Műszaki végzettségem és az új technológiákhoz való
vonzódásom sokat segített ebben. A kilencvenes évek vadkapitalizmusa megtanított a kemény
gazdasági környezet kezelésére, sőt határozottan élveztem, és korrekt profitot is tudtam ki-
hozni belőle, pedig 1992-ben az első vállalatom alaptőkéje egy részletre vásárolt mikrohullámú
sütő volt... Ez ma már talán viccnek is tűnhet. A válság éveit is túléltük, annak is megvolt a
maga „bája”, sok embernek megismertem az igazi arcát ez időben. Utána, mint a Titanic túlélői,
kölcsönös tisztelettel kezelik egymást azok, akik a felszínen tudtak maradni. Az ezredforduló
tájékán civil szervezetek körül kezdtem a közéleti tevékenységemet, ott nyugodtan álmodhat-
tam nagyokat, főleg úgy, hogy a finanszírozó is én voltam. Városi szinten valóban sikerült is
ezirányú elhatározásaimból jó néhányat megvalósítanom mint képviselő, hála Bíró Rozália, ak-
kori alpolgármesternek, aki mindig partner volt a nemzetpolitikát érintő kérdésekben. A máso-
dik képviselői mandátum ellenszélben telt, ott valóban már csak vágtam a centiket. Akkor el-
döntöttem, hogy szeretnék kimaradni a közügyekből. A politikától való eltávolodást illető
döntésemben közrejátszottak a jövőt érintő új elképzeléseim is. De az már egy másik történet...

– Ön és a családja hogyan került kapcsolatba a Honvédség és Társadalom Baráti Körrel?
– 2009-ben, a visintini magyar kápolna avatásakor találkoztam először Görög István ezredes
úrral, akivel a mai napig is kitűnő barátságot ápolunk. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy a hon-
védség keretein belül és azon kívül egy aktív civil mag formálódott, mintegy megmutatva a
katonák nyitottságát az élet más területen tevékenykedők irányába. Ennek eredményeként kö-
zösen felépíthettek valami jót, csak úgy, csak azért is! Na, ez az, amitől szerintem a HTBK a
Kárpát-medence első számú baráti társasága! Az első találkozásunkat számtalan hasznos
együttlét követte, megismerhettem Sajner Gyula ezredes urat is, és még sok-sok, valódi emberi
értékeket képviselő barátot. Ez a kör szerencsére bővült, már családi szintre jutottak a kapcso-
latok. A mai napig is rendszeresen ápoljuk ezt, ha szükségesnek érzem, tudom, bátran kereshe-
tem a HTBK-s barátaimat, mert mindig számíthatok rájuk. Nagyon büszke vagyok arra a ki-
tüntető címre, amelyet a Honvédelmi Minisztériumtól kaptam, ami a HTBK-val való
együttműködésünk eredményeként született. Ezért, és szinte minden közös munkánknak kö-
szönhetően, ha valahol Székesfehérvár nevét hallom, gyorsabban dobog a szívem, gyorsabban,
mintha a saját városom nevét mondták volna. Mert már Székesfehérvár is kicsit azzá, saját
városommá vált a számomra, éppen úgy, mint Pákozd, benne a KEMPP-pel, vagy éppen Bu-
dapest...

151

– Visintin távol van mindkét országtól. Miért fontos a magyaroknak, az erdélyieknek
Visintin emléke? Mi annak a tanulsága?
– Ha nagyképű akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy a Doberdó és Isonzó kicsit Nagyvá-
rad is, mert lám, azok a gúlák ott, amiket Kratochvil Károly emeltetett, és a nagyváradi 4.
gyalogezred emlékére épültek, fontos építményei az emlékeinknek. De persze nem szeretném,
ha bárki azt érezné, hogy ki akarom sajátítani eme emlékhelyeket, mert ez közös és fontos
pontja a történelmünknek. Ezért történt úgy, hogy a San Gabriel-hegyen közösen felújított
gúla az egykori 20. honvéd hadosztály emlékét is hivatott ápolni. Remélem, rövidesen lesz
olyan ember, csoport, amelyik ápolja magát a gúlát is. Visintin is a civil összefogás jelképe lett,
örök tanulsága a valódi európaiságnak, ha ott akár csak egy kavicsot is megmozgattál, akkor
tettél valamit a civil mozgalmakért. A Honvédség és Társadalom Baráti Körtől megtanultam,
hogy nem felépíteni nehéz valamit, hanem életben tartani az érdeklődést, a kegyeletet, az em-
lékezést. Megfontolandó gondolatoknak vélem mindezt a jövő érdekében...

– Miért lényeges önnek, önöknek, hogy együtt dolgozzanak a HTBK-val?
– Végre leltem a Baráti Körben egy igaz partnert, akit azonos célok hajtottak, mögöttük egy
hatalmas tagsággal, fantasztikus tapasztalattal, és azzal a végtelen profizmussal, ami felhalmo-
zódott nálu(n)k. Megtiszteltetés a számomra, hogy partnernek tekintenek! Remélem, hogy
lesznek még közös projektjeink, ha kicsit „viharvertebb” állapotban is, de hiszem, hogy ott
leszünk velük, mellettük.

152

– Volt oka az eltávolódásnak? Nem luxus a hátralépés?
– Valóban, a munkám nem enged sok szabadidőt hobbim kiterjesztéséhez. Jól van ez így.
Mondjuk inkább úgy, hogy párhuzamosan, de követem a korábbi vonalat, lehet, hogy lassab-
ban, szünetelve néha, de csak előre. A párhuzamosságnak is megvan a maga jelentése és előnye:
ugyanis a vonalak a végtelenben találkoznak!
– Melyek voltak a legklasszabb, legemlékezetesebb közös rendezvényeik a Honvédség
és Társadalom Baráti Kör és Nagyvárad között? Olyanok, mint például a Partiumi Ma-
gyar Napok Váradon.
– Egyértelműen a Varadinum rendezvények, valamint a negyedik és ötödik gúla avatása Szlo-
véniában és Nagyváradon. Ezek jelentették a csúcsot a közös munkánkban.

A honvédelmi miniszter kitüntetési ünnepségén
Budapesten, a Stefánia Palota és Honvéd Kulturális Központban

153

SELYEM ANTÓNIA

HTBK-TAG ERDÉLYI KISLÁNY, SZÉKELY FELMENŐKKEL

S elyem Antónia Erdély szülöttje, e gyönyörű vidék polgára, pedagógus. Szé-
kelyföldön, Gyergyószentmiklóson él, és harcol a magyarság ügyéért. Kiváló
kapcsolatot ápol Székesfehérvárral, nemrég a Honvédség és Társadalom Ba-
ráti Kör Székesfehérvári Szervezete tagja lett. Sokszor jár Magyarországon, és kép-
viseli az ottani magyarokat itt, Gyergyóban pedig az itthoni magyarok érdekeit.

154

2017-ben a Szabad Emberek Pártja és Gyergyószentmiklós Önkormányzatának
tagja lett. A fehérváriak bármikor járnak Gyergyószentmiklóson, mindig számít-
hatnak Antónia segítségére. Négy fia volt, sajnos kettővel már csak égi kapcsolatban
van, a sors keserítette ezzel. Unokája aranyozza be napjait, úgy érzi, azért a sors
kárpótolja vele valamelyest. Gyermekeit, unokáját tudatosan neveli a hazaszere-
tetre, legyenek büszkék arra, hogy magyarok, ismerjék meg a történelmet, ezért gyak-
ran viszi őket magával a fontos helyekre. Unokája a KEMPP-ben már többször
járt. Antónia ötévesen már babákat tanított, középiskolás kora óta a valóságban is
tanít, magánórákat adott, negyvennégy pedagógusi éve alatt nagyon sok diákkal
szerettette meg a magyar nyelvet, irodalmat, a német kultúrát, a történelmet, ken-
dőzés nélkül. Sok kirándulást szervezett a diákoknak, Erdély, Magyarország és Eu-
rópa kulturális értékeivel ismertette meg őket. Mindig élvezettel tanított, Gárdonyi
Gézával vallja, hogy a tanító lámpás kell, hogy legyen – ő is fényt szeretne adni a
jövő nemzedékének.

– Milyen élete volt kislányként? A kor, a körülmények szűk levegője fojtogató volt?
– Kolozsváron kislányként évekig nem éreztem, hogy mi történik körülöttem, tőlem távolabb,
nagyon jó környezetben nevelkedtem. A szüleim, de főleg édesanyám már kiskoromtól tudato-
sította bennem, hogy én magyar vagyok, az anyanyelvem is magyar, és nem román. Bár azt is
tudni kellett folyékonyan beszélni, szükség volt rá az iskolában, a boltban, a hivatalokban,
tehát az egyszerű mindennapokban. Édesapám a szeretetteljes szavai mellett sok könyvvel
hívta fel a figyelmemet a valóságra. Könyvekre, amelyek vagy ott voltak a polcokon a szobában,
vagy pedig megvolt valaki másnak, aki szívesen kölcsönadta. Másodikos általános iskolás ko-
romban az egyik nagy élményem az „Egri csillagok” olvasása volt, ezt sokszor újra és újra elol-
vastam, és mindig büszke voltam a kiváló magyar vitézekre, főleg Dobó Istvánra, de nagyon
megsirattam Török Bálintot is. Aztán eltelt néhány év, és már középiskolás voltam, aztán ami-
kor hazajött a család barátja a sok éves börtönből, kezdtem figyelni, hogy miről is beszélgetnek
a felnőttek.

– Mikor tudatosult Önben először, hogy tulajdonképpen nem oda született, ahova kel-
lett volna...?
– Arra az időre tisztán emlékszem, amikor anyám megtiltotta, hogy bárkinek is elmondjam
mindazt, amit otthon hallok. Tehát már akkor. Az érettségi előtt olvastam „Az anyám könnyű
álmot ígér” című alkotást, és mindaz, ami addig fel sem tűnt, észre se vettem, hirtelen nagyon

155

fontos lett. Például az, hogy a szomszédban lakó román tanárházaspár miért győzköd egyfoly-
tában arról, hogy menjek át tanulni a román iskolába? Megértettem, bizonyos köröknek miért
nem jó, ha az ember az anyanyelvén szeretne tanulni, olvasni, beszélni, érezni. Arra is emlék-
szem, hogy az első magyarországi utamon, a vonaton egy házaspár megjegyezte, hogy lám,
milyen jól beszélek magyarul! Miért ne tenném? – gondoltam. És mondtam: „Mit tegyek, ha
ez az anyanyelvem, és otthon a szüleimmel, a barátaimmal is így beszélünk?” Majd jött éle-
tembe a magyar színház, Sütő András színdarabjai, ezek is megerősítettek, baráti közösségünk-
ben mindig megtárgyaltuk az előadásokat, kibeszéltük, hogy miről is van szó tulajdonképpen,
mit értettünk meg a látottak üzenetéből.

– Mit jelentett öntudatosodó lényének, hogy magyar ott, ahol nem mindenki nézi jó
szemmel, hogy az, aki?
– A hetvenes években már egyre jobban érezhettük és tapasztalhattuk, hogy figyelnek bennün-
ket, és egyáltalán nem vagyunk kedves állampolgárok. Nem tudtuk, hogy kik figyelnek, de
megértettük, hogy fontosak vagyunk, mert a leveleinket is felbontották, a telefonjainkat pedig
lehallgatták.

– A székely emberek konokul akarják azt, amit szeretnének megvalósítani. Ha jól sej-
tem, Ön is ilyen?
– Kihelyeztek Gyergyószentmiklós városába, a székelyek közé, ahol aztán kiderült, hogy apai
ágon csíki székely vagyok. Nagyapám pedig katonatiszt volt, aki Budapesten, a Ludovika Aka-
démián végzett. Erről eddig senki sem beszélt nekem. Nem volt nehéz átvennem a székelyek
mentalitását, még akkor sem, ha a székelyföldi napjaim elején furcsa volt sok minden, például
az, hogy másként gondolkodtak, beszéltek az ottani emberek. De mindig büszkék voltak arra,
hogy ők igenis, SZÉKELYEK! Tény: nem volt rendes ellátás, hideg volt, fáztunk, mindent
mondhattam, csak azt nem, hogy könnyű volt, de a hit, a remény megvolt bennünk, és erőt
adott ahhoz, hogy túl tudjunk lépni a mindennapok nehézségein. Nem volt nehéz a helyi szé-
kelyekhez alakulni, főleg úgy, hogy férjhez mentem, és a férjem családjában mindenki büszkén
emlegette székely őseit.

– Tudott hatni Gyergyószentmiklóson a magyar és nem magyar nemzetiségekre, a kör-
nyezetére? És ha igen, akkor hogyan?
– Mint magyar ember, mint magyartanár fontosnak tartottam a Nicolae Ceauşescu-diktatúra
idején is, hogy meséljek a gyerekeknek, ha úgy adódott, a felnőtteknek a magyar történelemről,
a híres magyar történelmi személyekről. Közben kiderült, hogy a gyerekek számára milyen fon-
tos a népzene, a néptánc, a népmese. Amit lehetett, azt megcsináltuk, elmeséltük, eltáncoltuk.
Természetesen nem mindenre volt lehetőségünk, de karácsonykor, húsvétkor a hagyományokat
megőriztük, és ennek köszönhetően jó kapcsolatba kerültem az ottani magyar, székely szülők-
kel is.

156

– Voltak gondjai a hatóságnak önnel, önnek a hatóságokkal?
– A rendőrséggel sosem volt dolgom az elmúlt rendszerben, de 2012-ben, amikor Wass Albert
írói munkásságáról tartottam előadást, rögtön behívattak, majd megtették ezt többször is, de
végül ejtették a vádat. Később, 2015-ben Nyírő József „Madéfalvi veszedelem” című regényét
elemeztem, hiszen ennek gyergyói vonatkozása is van, ekkor ismét beidéztek, az ügyészségre
kerültünk, majd a bíróságra. Végül ott hozták meg a felmentő ítéletet.

– A gyergyói emberek többsége magyar. Magyarok lehetnek ők a nem magyar államuk-
ban? Szándékosan nem a haza szót használtam...
– Szerintem a haza, az a Kárpát-medence minden – remélem! –, szóval minden magyar ember
számára. Nem véletlen, hogy Árpád és a honfoglalók úgy döntöttek, ahogy, és ott telepedtek
le, ahol. Az én hazám a történelmi Magyarország, az, amelyet még nem változtattak meg kény-
szerűen a tőlünk függetlenül, akaratunk nélkül kijelölt határok. Sohasem gondoltam arra, hogy
Erdély nem magyar föld, elég csak a határvonalaktól függetlenül az épített örökséget megnézni.
Lehet bárki jó magyar ember, attól függetlenül, hogy éppen hol él, még akkor is, ha távol él a
hazától, és ugyan mennyivel másabb attól, aki ugyan otthon él, de vagy tesz, vagy nem mindent
a magyarokért?

157

– A nagyszerű emlékmű a Gac-oldalban emlékeztet a magyar múltra. Miért, és mennyire
fontos ez a gyergyói embereknek?
– A Gac-hegyről, annak emlékőrző oldaláról először Hajdó István főesperes úrtól hallottam.
Később apósom is mesélt róla, arról, hogy milyen szörnyűség is történt 1944 szeptemberében
ott. A gyergyóiak többsége tudja ezt, és mindig tisztelettel emlékeznek meg a gyászos véget ért
elődökről.
– A Székesfehérvári Honvédség és Társadalom Baráti Kör szervezetével miképpen került
kapcsolatba?
– Kilenc éve, 2011-ben találkoztam először a Honvédség és Társadalom Baráti Kör küldöttsé-
gével, mégpedig szeptember 7-én. Ezt követően kicsit felgyorsultak az események, Székesfehér-
váron megismertem Görög Istvánt, Oláh Lászlót, Molnár Nellit, majd később Sajner Gyulát,
Deák Lajosné Zsuzsát és sok más kedves embert. Nagyon fontos a számomra, számunkra, hogy
élő kapcsolat legyen közöttünk, hogy ne menjen feledésbe annak a 159 fehérvári katonának az
emléke, akik itt alusszák örök álmukat a gyergyói Gac-hegy fenyői alatt. Jó, hogy tagja lehettem
a HTBK-nak, mert e szervezet céljai, tervei igencsak közösek a mienkkel. Fontos a közös múlt
ismerete, az emlékezet. Mert a nemzet számára a múlt ismerete biztosítja a jövőt!

– A székesfehérvári Honvédség és Társadalom Baráti Kör és a gyergyószentmiklósi
Széchenyi Egyesület közös munkáját együttműködési szerződés is szabályozza. Melyek
ennek a legfőbb pontjai?
– Nagyon fontos ez a megállapodás mindkettőnknek. Történelmi tény, hogy 1944. szeptember
7-én Gyergyószentmiklós határában 159, elsősorban székesfehérvári katona halt hősi halált, és
az ő emlékük megőrzése az egyik legfontosabb feladatunk. A fájdalmas esemény emlékét évti-
zedeken keresztül mi, a helyiek őriztük, majd 15 éve ebbe a tevékenységbe a HTBK Székesfe-
hérvári Szervezete is bekapcsolódott. A 2008. május 19-én, a HTBK Székesfehérvári Szerve-
zete kezdeményezésére a Gac-oldalban felállításra került a fehérvári katonahősöknek emléket
állító emlékmű. Közös feladatunk Székesfehérvár és Gyergyószentmiklós közös hadtörténel-
mének bemutatása, a két város kapcsolatának erősítése a civilség eszközeivel, a két város tanu-
lóifjúsága kapcsolatának kialakítása és erősítése. Lehetőségeinkhez mérten támogatjuk a másik
fél programjainak a bemutatását, népszerűsítését, előkészítését és megrendezését. De nagyon
fontos a városainkon túlmutató, nemzetünk hadtörténelméhez kapcsolódó programok közös
szervezése is. És talán a leglényegesebb: a két város tanulóifjúsága kapcsolatának erősítése, ami-
vel biztosíthatjuk a jelen megállapodás hosszú távú fenntarthatóságát. Nagy, de szép feladat ez
mindkettőnknek!

158

SPÁNYI ANTAL

AZ EGYHÁZ ÉS A VILÁG KAPCSOLATÁRÓL

S pányi Antal teológiai tanulmányait az esztergomi Hittudományi Főiskolán vé-
gezte, Lékai László szentelte pappá 1976-ban, Esztergomban. Káplánként szol-
gált Ludányhalásziban, majd Szécsényben, és ezt követően Budapesten, a Kö-
zépső-Ferencvárosban. Ugyanitt plébános lett, majd espereshelyettes. 1992 és 2003
között Budapest-Erzsébetváros plébánosa. Itteni munkássága elismeréséül a főváros, Bu-
dapest VII. kerülete 1999-ben díszpolgárrá választotta. 1994-ben pápai kápláni címmel
tüntették ki, 1995-ben általános helynök és az Érseki Főszentszék bírája lett. 1998.
február 13-án címzetes tharrosi címzetes püspöki és esztergom-budapesti segédpüspöki ki-
nevezést kapott. Püspökszentelését Paskai László bíboros végezte 1998. március 28-án a
budapesti Szent István-bazilikában Ternyák Csaba és Dékány Vilmos segédletével.
2003. április 4-én székesfehérvári megyéspüspökké nevezte ki II. János Pál pápa; beikta-
tása május 24-én történt.

159

– Első szolgálati helyén, Ludányhalásziban mit gondolt, mi dolga lesz itt e földön?
– Amikor úgy éreztem, hogy Isten a papi hivatást szánta nekem, akkor rajzolódott ki előttem,
hogy mi a papnak a feladata, és ezt elfogadtam. Ludányhalásziban elsősorban e hivatásnak a
gyakorlati oldalával kellett megismerkednem. Kiskoromtól kezdve papi környezetben éltem,
rendszeresen jártam ministrálni, a plébánián otthonosan mozogtam. De az, hogy az ember kí-
vülről lát egy papi életformát, majd próbálja azt gyakorlóként megélni, az két különböző dolog.
Mikor megkaptam az első diszpozíciót, olyan dolgokkal kellett szembesülnöm, amit előtte egy-
általán nem láttam. Ilyen volt, hogy be kellett mennem az iskolába, mert katolikus hittant
akartam tanítani. Szerencsére Nógrádban ez töretlen gyakorlat volt, voltak hittanoktatás-taní-
tási órák előtt és után. Szerveztem a ministránsokat, emiatt felháborodva megjelent az Állami
Egyházügyi Hivatal képviselője, hogy a gyerekek nem járnak úttörő órákra, helyette velem fut-
balloznak. Ezek is részei voltak a kezdeti éveimnek, de mégis nagyon szép időszaka volt az
életemnek, sokat tanulhattam, megismerhettem egy másfajta életet, a vidéki emberét, hiszen
korábban a fővárosban éltem. Nagy kihívás volt, de a paptársak, a hívek segítségével sikerült
elindulni papi életutamon.

– Szécsény után hazakerült a fővárosba, Erzsébetváros Szent Erzsébet-templomában
nagyszabású felújításába kezdett, amiért a Műemléki Felügyelőség kitüntette.
– Szécsényben nagyon jól éreztem magam. Innen a IX. kerületbe, a Haller térre neveztek ki,
ahol érdekes közösségnek lehettem a papja, majd plébánosa. A ferencvárosi munkások vagy a
viszonylag széleskörű roma közösség olyan emberekkel ismertetett meg, akikre most is nagy
szeretettel tudok visszaemlékezni. Sikerült egy jelentős létszámú hittanos közösséget létre-
hozni, a templomot hívőkkel megtölteni. Annak ellenére is, hogy Erzsébetvárosban az épület
komoly renoválás előtt állt, mert nagyon rossz állapotban volt. Nyugodtan be lehetett lépni
esős időben esernyővel a templomba, mert mindenhol folyt a víz… Az egyházközségi munka-
társakkal, kiváló szakemberekkel sikerült úgy rendbe hozni az épületet, hogy méltó lett a Par-
lamenthez, mert ugyanaz az ember, Steindl Imre tervezte ezt is. Megtaláltuk az eredeti terve-
ket, ez alapján végeztük a munkát, rekonstruáltuk az eredeti állapotokat, visszaállítottuk az
értékeket. Nehéz és szép munka volt, ami teljes embert kívánt.

– Mert nagyot álmodni? Akár arról, hogy ne adj, Isten, egyszer akár püspök is lehet?
– Úgy gondolom, hogy esze ágában sincs egyetlen épeszű papnak sem azon gondolkodni, hogy
püspök vagy bármi más szeretne lenni. Ha ilyen célokat dédelget a lelkében, és ezek töltik ki a
gondolatait, akkor nem tudja megtenni azt, amit tennie kell, mert önmagával lesz elfoglalva.
Márpedig a papnak nem önmaga felé kell fordulnia, hanem önmagából kifelé, mások felé, Jézus
örömhírét, üzenetét kell tolmácsolnia, a szolgálatra kell figyelnie. Kijelenthetem, nagyon jól
éreztem magam minden helyemen, nehéz szívvel jöttem el, különösen Szécsényből. De a Haller
térről sem akartam eljönni, az engedelmességre hivatkozva vállaltam a tovább lépést.

160

– Sokoldalúságát jól jelzi, hogy a Katolikus Rádió vezérigazgatója is. Az egyháznak is
szüksége van a PR-ra?
– A Katolikus Rádióra azért van szükség, mert az egyház az embereknek, a társadalomnak csak
egy részét tudja megszólítani a hagyományos eszközökkel. Hiszen a keresztényeknek, a kato-
likusoknak csak egy kisebb része jár a templomokba, ahol hetente tudnak találkozni azzal a
tanítással, amit az egyház az emberek számára közvetít. De mi lesz a többiekkel? Benne élünk
egy szekularizált világban, amelyben egyre inkább élesedik a helyzet, és újfajta eszméket állíta-
nak a társadalom elé, újfajta gondolkodásmóddal. Azok az értékek, eszmék, amelyek évtizede-
ken, szinte az egész történelmen keresztül szilárdak és megkérdőjelezhetetlenek voltak, most
mind kérdőjelessé válnak. Kerestük az utat az emberek felé, és a Katolikus Rádió az egyik ilyen
út. Nem imádságos, hanem preevangelizációs rádió ez, amely arra hivatott, hogy az egyház
üzenetét minél több emberrel megismertesse. A keresztény lelkületet igyekszünk eljuttatni a
családok otthonába, amely nem egyházi zsargonból születik, nem egyházi kifejezésekkel. Az
emberek nyelvén, az élethelyzetüknek megfelelően mondjuk el, hogy a keresztény ember ho-
gyan gondolkodhat, dönthet, formálhatja életét. Azt tapasztalom, hogy emiatt a rádiót sokan
szeretik.

– Sokan mondják: Isten nevében sokat háborúskodtak a történelem során, lásd keresz-
tes háborúk. Isten ilyenkor behunyta a szemét, vagy nagyon is figyelt, hogy igen, har-
coljatok értem, értünk, az egyházunkért?
– Az ilyen kérdések nem helyes történelemszemléletből fakadnak. Azokat a helyeket, amelyek
a keresztény emberek számára szent helyek voltak, elfoglalták a nem keresztények, a muszlim
világhoz tartozók. A zarándokok biztonságát muszáj volt szavatolni, ezért születtek meg a ke-
resztény hadak, akik védeni akarták a zarándokok nyugalmát, útvonalaikat, imádkozásaikat és
biztonságos hazaérkezésüket. A hadakozás az emberi természetből fakadt. A muszlimok sok-
szor rabszolgának adták el a keresztényeket, kifosztották őket. A keresztények erre válaszoltak,
és ebből lettek azok a feszültségek, amelyeket most a keresztes háború borzalmaiként emleget-
nek. Isten tiszteletben tartja a szabad akaratot, de egyszer el kell majd számolni azzal, hogy ki,
mire használta fel azt. Istent nem okolhatjuk, hogy ő kényszerített rá, hogy ezt vagy azt tegyem,
mert én döntöttem abban, hogy mit akarok tenni.

– A családjának vannak katonai hagyományai?
– Igen, 1848-ban a dédapám katona volt, a csákóját, vállszalagját őrizzük otthon ma is. A karját
a muszkák ellőtték, a csontot, amit kiszedtek, egy kis aranyba foglalt dobozban őrizte a család,
amíg az oroszok be nem törtek 1945-ben, és elvitték tőlünk.

– Ön volt katona?
– Hogyne, és azt gondolom, kiváló katona lehettem, ezért sikerült honvédként leszerelnem…
Két évet szolgáltam Nagyatádon az első lépcsős gépkocsizó lövész ezredben. Miként viseltem

161

ezt a két évet? Semmilyen gondot nem okozott számomra, a rendet, a fegyelmet tudtam tar-
tani, fizikailag bírtam e próbatételt. Néha az értelmetlen parancsok végrehajtása nehezemre
esett. Voltak kellemetlen emlékek, mint például, amikor karácsony éjjelén összeszedték a Bib-
liákat. Persze vannak nagyon szép emlékeim, tisztekről, katonatársakról, akik szintén teológu-
sok voltak. Segítettük egymást, együtt végeztük a szolgálatot, együtt tudtunk imádkozni, ezek
szép és meghatározó pillanatok voltak.

– Minden rendezvényen ott van, ahol a Honvédség és Társadalom Baráti Kör a békét
hirdeti. A kötelező feladaton túl mi az, ami belülről jön, és arra sarkallja, hogy igenis
ott legyen eme alkalmakon?
– Nincs kötelező feladat, hiszen nem vagyok katona. Bár, ha lehetnék, obsitos lennék, de azt
sem kaptam meg, úgy tűnik, elfelejtettek a honvédség részéről. Belső készség a részemről, hogy
a katonaságot, a katonákat olyannak lássam, akiknek az élete a szolgálat. Szolgálja a nemzetét,
népét, hazáját, míg a papnak az a dolga, hogy szolgálja a híveit, mindazokat, akik meghallják

162

az ő szavát, és próbálja minél több emberhez elvinni azt a reményt, azt a szeretet, amit Istentől
kapunk. A hazaszeretet, a nemzet szolgálatának elfogadása nyilván családi neveltetés is. A nem-
zeti ünnepek tisztelete a családi beszélgetéseink során belém ívódott, ebből is adódik, ha vala-
milyen katonai eseményre meghívót kapok, ha tudok, mindenképpen elmegyek, és megtisztel-
tetésnek veszem, hogy ott lehetek. Mert meg akarom erősíteni, tisztelni azokat az embereket,
akik a szolgálatukat következetesen és áldozatosan próbálják teljesíteni. Megérdemlik, hogy a
rendelkezésemre álló eszközökkel támogassam őket céljaik elérésében!

– Hogyan találtak egymásra a Honvédség és Társadalom Baráti Körrel?
– A püspökség és a honvédség kapcsolata éppen a kezdetéhez érkezett, amikor a szolgálatom
Székesfehérváron megkezdődött. Az elődöm teljesen más körülmények között teljesítette a hi-
vatását, őt talán meg sem hívták azokra az eseményekre, amelyekre engem már igen. Mindjárt
az első hívásra készséggel és örömmel mentem, a püspökségen meg is jegyezték, hogy nem
szoktunk menni a katonákhoz. Mondtam, jó, ettől kezdve szokásunkká válik ez. Kialakult egy
jó, személyes kapcsolat a katonákkal, tisztekkel, parancsnokokkal. Rajtuk keresztül – közülük
már többen nyugalmazott katonákká lettek – a Baráti Kör vezetőivel olyan kiváló együttmű-
ködés vette a kezdetét, amelynek köszönhetően természetessé, spontánná vált, hogy ott van a
helyem a rendezvényeiken. A Karsai Bélával meglévő barátságunknak köszönhetően mindez
csak tovább erősödött.

– Napjainkban a békétlen világ forrong. Mit kell tenniük az egyháznak, a katonáknak,
a civileknek azért, hogy ez a helyzet enyhüljön?
– Mindenkinek más a feladata. Alapvető fontosságú, hogy arra neveljük az embereket, hogy a
lelkiismeretükre hallgassanak. Azért, hogy tiszta fejjel, nyugodtan tudjanak döntéseket hozni a
saját életükről, mások életéről, a világ helyzetéről. Az egyháznak ezt kell hirdetnie, a katonának
az a dolga, hogy a lelkiismerete szerint tegyen meg mindent azért, hogy a szolgálatával a békét
őrizze. A magyar katona a világban teszi a dolgát békefenntartóként. Az egyháznak, a HTBK-
nak közös feladata, hogy próbáljunk meg tanúságot tenni a békét őrző lelkület mellett. Nagyon
fontos, hogy megmutassuk a szolgáló élet erejét, szépségét! Lényeges, hogy az iskolákban erő-
sítsük a hazafias nevelést, próbáljuk azt magasabb szintre emelni. Vonjuk be a gyerekeket, az
ifjakat eme eszmekörbe, mutassuk meg nekik ennek a szépségét. Nem az a fő cél, hogy min-
denkiből katona legyen, de közös célunk, hogy mindenki elkötelezett, hűséges tagja legyen a
magyar nemzetnek.

– Miként látja: megszólíthatók a fiatalok?
– Ha azt gondolnám, hogy nem megszólíthatók, akkor szögre akasztanám a reverendám, és
más lehetőséget keresnék magamnak. Persze, nem könnyű, de az embert lehet és kell is lelke-
síteni. De az is kétségtelen, az ember mozdítható a rosszra is, mert gyarló, és elcsábítható a
könnyebb, egyszerűbb, de rosszabb út irányába. Sajnos vannak rossz példák, néha az erkölcsi

163

értékeket is megkérdőjelezik, valóságos utakat mutatnak be néha lehetetlen dolgokkal, ame-
lyekkel megkeserítjük az életünket, és bizonytalanná tesszük a jövőnket. De azt hiszem, az
ember alapvetően mégis a jóra van teremtve, és ha a megfelelő hangot megtalálva állhatatosan
próbáljuk megszólítani a fiatalokat, akkor van lehetőség a jóra. Pozitív példa volt erre a napok-
ban a KEMPP-ben, a Doni kápolnánál megtartott rendezvény, ahol akkora tömeg volt, amilyet
még soha nem láttam. A két kiállítás élvezhetőségét már szinte zavarta a sokaság, a kápolna
előtt a sötétben a tűznél féltem, nehogy valami baleset legyen. Igen, az emberek megszólíthatók
a jóra! Pozitívan, reménykedve, bizalommal kell a jövő felé néznünk, mert az Isten is segít
bennünket. Ez olyan, mint a szél, amelyben vitorlázok valahol, rajtam múlik, miként állítom a
vitorlát: belekap a szél, és repülök előre, vagy nem, és akkor helyben járok, megállok ott a nagy
víz közepén, vagy éppen visszafelé haladok. A lényeg: az ember tegye a dolgát tiszta szívvel,
hogy számot tudjon adni Isten és ember előtt egyaránt.

– Lát lehetőséget az együttműködésre, a hazafias nevelésre az egyházi és a világi iskolák
között?
– Igen, természetesen. Az egyházmegyében már van erre példa, és az a dolgunk, hogy ezt szé-
lesítsük, elmélyítsük. Egyik papomat azzal bíztam meg, hogy az összes egyházmegyei iskolát,
amelyek a Székesfehérvári Egyházmegyéhez tartoznak, keresse fel, és próbálja megteremteni a
hazafias nevelés eme iskolákba való bevitelének a lehetőségét az intézményben. Biztos vagyok
benne, hogy lelkiismeretesen meg is teszi a dolgát, és remélem, hogy valamennyi iskola, amely-
nek erre módja van, ezt örömmel fogadja, és köszönettel veszi a lehetőséget.

– Talán még emlékszik a ’80-as évek szkepticizmusának időszakára, amikor a fiatalok
„No Future!” kiáltása jelentette a vezérszólamot. Milyennek látja: van, és milyen jövő
jöhet?
– Egy hívő ember nem is láthat másként, minthogy van jövő! Ez a jövő az én számomra inkább
remény. A hit, szeretet, remény háromságából a jövő maga az Isten! A Szentírás szépen szól
erről: az Istentől teremtett világ visszatér a Teremtőjéhez. Ebben tudunk hinni, ezt kell remél-
nünk, ebben bízunk. A nem hívő ember a remény szó helyett a jövő szót használja, de mind-
ketten ugyan arról beszélünk, mindketten ugyanabban bízunk, legfeljebb más kifejezésekkel
közelítjük meg ugyanazt. Azt, hogy van jövő, él a remény, a maga életében ki-ki számtalanszor
megtapasztalta. Lehet szuggerálni, hogy nincs jövő, lehet félelmet kelteni, hogy: „Jaj, mi lesz?”
Volt már ilyen számtalanszor a történelmünkben, és lesz még sokszor. De látni, láttatni kell a
remény nevében a példákat, mint azt, hogy olyan szörnyű hatalom, mint a Szovjetunió, össze-
omlott, és egy újfajta szellemi élet kezdődhetett! Annak, hogy ez az új nem sikerült úgy, ahogy
azt a kezdetekben reméltük, annak megvannak a maga gyökerei. De élünk, haladunk előre, és
a remény, a jövő egy fogalommá, egy valósággá lehet.

164

ÜDVÖZLŐLAP 13-14.

Az idézetek igézete

Egy elidegenült világban egyre na-
gyobb szerepet kap egy-egy baráti kör
léte. Akkor, amikor a HTBK és a
KEMPP feladatvállalásaival és
azok teljesítésével van elfoglalva,
néha azt érezhetjük, hogy tevékeny-
ségünk egyre inkább egy kisvállalat
működéséhez hasonlít, semmint egy
civil baráti társasághoz. Mitől lesz-
nek baráti kapcsolatban az emberek?
Attól, ha van közös múlt, azonos érdeklődés, közös téma, egymás iránti nyitottság, közös
alkalmak, közös értékrend, tenni akarás, – azaz olyan baráti szálak, amelyek összekötnek,
és nem elválasztanak egymástól. Amikor szervezetünk alakult ezek voltak a szempontjai
az alapítóknak, melyeket tovább kell vinnünk és tovább kell gondolnunk, mert a világ,
napi kihívásai is ezt kívánják. Magam részéről ezért láttam, (és látok továbbiakban is) a
Nyitrai úti Közösségi Házban tartott alkalmakban lehetőséget a közös szálak erősítésére,
megismerve egymást, gyarapítva ismereteinket! „Sokkal jobban van dolga a kettőnek, hogy
nem az egynek; mert azoknak jó jutalmok vala az ő munkájokból. Mert ha elesnek is, az
egyik felemeli a társát. Jaj pedig az egyedülvalónak, ha elesik, és nincsen, a ki őt felemelje
... a hármas kötél nem hamar szakad el. (Préd. 4: 9-12)”

Lelkészi munkámat tekintve ezek az alkalmak missziói lehetőséget biztosítanak arra is,
hogy - egy-egy vendégünk bemutatása mellett, az emberi helytállás példáinak megismeré-
sén túl, - az abszolút igazságok feltárására is sor kerülhessen, a bibliai alapokra helyezett,
időszerű és alkalomhoz illő gondolatok kibontásával. Számomra öröm és megtiszteltetés
az, hogy így és ezzel is szolgálhatok e közösség érdeklődő tagjainak!

László Tibor

165

Testben és lélekben is együtt!

Az 1972-ben történt érettségim után teológiára jelentkeztem, és a Székesfehérvári Egy-
házmegye papnövendéke lettem. Akkor nem hívtak be katonai szolgálatra, de negyedik éves
teológusként valahogy képbe kerültem a sorozásra. Mint a teológiai főiskola hallgatója,
ekkor is távol maradt tőlem a katonai szolgálat. Első szoros kapcsolatom a fehérvári Szá-
razföldi Parancsnoksággal 1989 decemberében volt, amikor a romániai helyzetben nagy
összefogás volt az erdélyi magyarok megsegítésére. Honvédség, megye, város, vöröskereszt,
egyházak – mind együtt voltunk. Így kezdődött a kapcsolat, melynek vége egy meghívás
volt a HTBK tagjai sorába 2001 novemberében. A kapcsolat, az együttműködés folyta-
tódott a pákozdi Doni Emlékkápolna építése, felszentelése, annak évről évre történő meg-
emlékezései során. Ünnepségek, amikor Székesfehérvár köszöntötte katonáit, a szeptember
29-i sukorói megemlékezések az egykori pákozdi csatára, ahol több alkalommal is, mint

166

katolikus lelkipásztor kapcsolódhattam az ökumenikus emlékezésbe. Papi szolgálatom most
más környékre rendelt, de emlékeim, gondolataim oda kötnek Fehérvárhoz, Pákozdhoz, a
HTBK rendezvényeihez, és ha személyesen nem is tudok mindig jelen lenni, tagságomat
megtartva, lélekben a közösséggel vagyok. A további esztendőkre is – az összefogással –
eredményes munkát kívánok!

Kertész Péter kanonok, római katolikus plébános

Németh Szilárd honvédelmi miniszterhelyettessel 2020-ban

167

SZELEKOVSZKY ERNŐ

A SZERVEZET, AMELY JÓSZERIVEL ÖSSZEFOGJA
A TÖRTÉNELMI MAGYARORSZÁGOT

A 25. ÉV FONTOS ÉVFORDULÓJA A SZERVEZETNEK

S zelekovszky Ernő. A Honvédség és Társadalom Baráti Körök Országos Szövetsé-
gének elnöke. Azé a szervezeté, amely összefogja az ország „csapatait”. Szelekovszky
Ernő jelentősebb kitüntetései: Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje,
Honvédelemért Kitüntető Cím Babérkoszorúval ékesített első fokozata, a Politikai Elítél-
tek Közössége Aranyfokozata kitüntetés, az 56-os Világszövetség I. fokozata kitüntetés, a
Politikai Foglyok Országos Szövetsége I. fokozata kitüntetés. Két asszonylánya és három,
egyetemeken tanuló unokája van.

168

– Az Alföldön, Hajdúszoboszlón született, az egyik legnevesebb gyógyfürdőnk vá-
rosában, mely ma már Európa legnagyobb fürdőkomplexuma „Hosszú volt” az életútja
a kisváros és Budapest között? Nem a konkrét kilométerszámra gondolok…
– Valóban ott születtem, de viszontagságokkal teli volt számomra a gyermek- és az ifjúkor.
Hogy miért? Édesapám katonatiszt volt, mégpedig a szépnek igazán nem mondható Rákosi
Mátyás nevével fémjelzett időben. Felkelést szervezett, fegyveres szervezkedésben vett részt,
amiért halálbüntetés várt rá, amit aztán életfogytig tartó börtönre változtattak. Az 1956-os
forradalom szabadította ki. Mehetett volna külföldre, de nem tette, hanem segédmunkásként
dolgozott a Kádár-rendszerben. Ez is nehezítette nemcsak az övé, de a család életét, hiszen

169

például engem sem engedtek tovább tanulni. Ipari tanuló lehettem, s az iskolával végezvén
munkásként teltek a napjaim. A kádári rendszer gondatlanságából hagyott a hatvanas éves ele-
jén egy lyukat a továbbtanulási lehetőségekre, így az úgynevezett X-es származásúak – köztük
én is –, élhettek ezzel a lehetőséggel, és megnyílt az út a felsőfokú képzés irányába. Megjegy-
zem, hogy később, a hatvanas évek közepén eltörölték azt a származási bélyeget.

– Édesapja – bizonyára családostól – mehetett volna külföldre, de nem tette. Nem ha-
ragszik rá emiatt, hiszen külföldön lényegesen könnyebb élete lehetett volna…?
– Ez valószínűleg igaz, mármint a könnyebb élet lehetősége. De az a bizonyos nemzeti érzés
benne is megvolt, és ez itthon tartotta, nem akart annak a 200 ezer honfitársának egyike lenni,
akik a távozást választották. Meglehet, lényegesen jobb sorsunk lett volna kint, de ezt az érzést,
az elkötelezettséget a nemzetünk iránt nevelte belénk, tehát ezt mondjuk mi is a magunkénak,
így nem, hogy problémát jelent, inkább kifejezetten örülök annak, hogy maradtunk. Mert
mégis ez a szülőföldem, mégiscsak ide tartozok, tehát igenis itt a helyem.

– Pszichopedagógiát tanult. Ez mit jelent? Ön pszichológus, vagy inkább pedagógus?
– Az első diplomámat az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szereztem matematika–fizika
szakon. Másoddiplomaként végeztem a pszichopedagógiát, vagy másképpen, de szintén helye-
sen írva pszicho-pedagógiát. Ez amolyan kísérleti jellegű képzést jelentett akkoriban, a két ön-
álló tudományágat vonták össze. Jó volt, mert jeles tanárokra figyelhettünk a képzésünk során.
De nem elégedtem meg két diplomával, három a magyar igazság, a szociológia fakultásra is
jelentkeztem, és sikerrel elvégeztem ebbéli tanulmányaimat is.

– A Honvédelmi Minisztériumban is dolgozott, főosztályvezetőként. Örült, hogy ilyen
magasra jutott, vagy csak a kötelesség, az elvégzendő feladat izgatta?
– Szerencsésnek mondhatom magam, mert korábban tanárként együtt dolgozhattam Antall
Józseffel. Tanítottam Budapesten a II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban, ezzel párhuzamosan
este a Hámán Kató Gimnáziumban, itt dolgoztam tanárként Antall Józseffel három évig, a
MÁV Tisztképző Főiskolában, a Győri Közlekedési Főiskolában. Antall Józseffel az első pilla-
nattól kezdve szimpatizáltunk egymással, szünetekben nem mentünk be a tanári szobába, ha-
nem a folyosón kint, illetve a tanítás után is nagyokat beszélgettünk egy harmadik tanártár-
sunkkal, mondhatom, egy húron pendültünk. Ez az időszak alapvetően meghatározta az eddigi
életutamat. Persze akkor még ugyancsak megfigyeltek bennünket, ellenzéki embereket, és je-
lentettek rólunk annak, akinek kellett, azt, amit kellett. Nagyon megérintett Antall József szel-
leme, jelleme, embersége, elhivatottága egy jobb világ, szabadabb ország iránt. A későbbi mi-
niszterelnök a Kisgazda Párt irányába vette volna eredetileg az útját, de ott már Torgyán József
irányított, ezért elment az MDF irányába, míg én maradtam kisgazda elkötelezettségű. Ő volt
az, aki a rendszerváltást követően hívott a minisztériumba. A Honvédelmi Kabinetbe kerültem,
és lettem annak a vezetője. Itt megismerkedhettem a kiváló emberrel, Gyuricza Bélával, akivel
jó barátságot kötöttünk.

170

– Szeret úszni, szokott úszni?
– Igen, még napjainkban is rendszeresen leúszom a magam adagját, már persze, ha időm engedi.
Bár tény, igyekszem megteremteni ennek a lehetőségét.

– Életében sokszor kellett árral szemben úsznia…?
– Igen. Nem volt könnyű, de sikerült megfelelően tempózni a kínos helyzetekben.

– A Magyar Politikai Elítéltek Szövetségének elnöke is…
– Alapvetően édesapám miatt lettem tagja e szervezetnek. Az 1945 és 1956 között ártatlanul
elítélt emberek közössége ez. A célunk az volt, hogy ápoljuk ezen emberek emlékét, a ma is
élőknek pedig legyen meg a maga közössége. Dokumentumokat keresünk, kutatunk fel a rég-
múltból, és igyekszünk állandóan ráirányítani a figyelmet arra, hogy a kommunista diktátorok
által elkövetett emberiség elleni bűntettek soha nem évülnek el.

171

– A Honvédség és Társadalom Baráti Körrel hogyan került kapcsolatba?
– Gyuricza Bélától hallottam először a megalakítás szándékáról, természetesen azonnal mellé
és Nemeskürthy István tanár úr és közíró mellé álltam, hiszen fontos ügynek tartottam, hogy
megalakuljon a HTBK. Pedig nem volt egyszerű a feladat, hiszen 1994-ben a román, a szerb
füleknek meglehetősen disszonánsan hangzott e terv, ma meg már ott tartunk, hogy ez az
egyetlen olyan civil szervezet, amely jószerivel a történelmi Magyarországot összefogja. Tény:
kiemelkedő dolog, hogy Görög István alelnök úrnak és a Székesfehérvári Szervezetnek köszön-
hetően sokszor megfordulnak a tagjaink Székelyföldön, a Felvidéken, Délvidéken és Olaszor-
szágban, de nagyon jó érzés, amit büszkén mondhatunk el: a történelmi Magyarországon már
majd’ mindenhol vannak, vagy alakulás előtt állnak szervezeteink. Hiszen nemcsak az orszá-
gunkban vannak baráti körök, hanem, ahogy azt annak idején alapítóink akkor megálmodták,
mára már Erdélyben 7, Felvidéken 2 és Kárpátalján 1 baráti társaság tevékenykedik. Szabadkán
most van egy kör szerveződőben. Tehát a HTBK az egyetlen olyan társadalmi szervezet, amely
lefedi a történelmi Magyarország magyarlakta területét.

– Miért fontos a Honvédség és Társadalom Baráti Kör?
– Azért, amiért a kezdet óta megfelel az eredeti célkitűzésünknek: támogatja a honvédelem
ügyét, erősíti a polgári lakosság és a katonák kapcsolatát, igyekszik hazafiságra nevelni a fiata-
lokat, erősíti a Kárpát-medence népei közötti kapcsolatot és a bizalmat.

– A kezdetben gondolta, hogy ilyen tekintélyes állapotban érik meg a 25. évet?
– A mostani időszak a folyamatosan épülő, bővülő szervezetünk számára fontos évforduló lett.
Az eltelt évek alatt a lehetőségek és a feltételrendszer változott, de nem torpantunk meg, és
számtalan kiváló eredményt értünk el. Jó érzés számunkra az, hogy az ország vezetői elisme-
réssel beszélnek rólunk, és értékelik az erőfeszítéseinket. Tudjuk: a rendszerváltás után gomba-
módra szaporodtak a különböző célú társadalmi szervezetek, de az idő rostájából sokan kiestek,
és csak azok maradtak meg, amelyek a társadalomnak hasznosak voltak. Baráti Körünk életké-
pes, hiszen a sorainkban a fiataloktól kezdve az idősebbekig, a civilektől a katonákig sokan
tevékenykednek a különböző helyeken.

– Mi az a feladat, amelyet napjainkban a legfontosabbnak gondol megoldani?
– A válasz teljesen egyértelmű: a fiatalítás. Bár igaz, a hazafiságra való nevelés során nagyon
sok ifjút megszólaltatunk, de lényegesen kevesebben válnak közülük tagjainkká, mint azt sze-
retnénk. Kellenek a fiatalok, mert ők, mint mindennek, így a HTBK-nak is a jövőjét jelentik!

– Mit gondol, mit mond a Székesfehérvári Szervezetről?
– Azt, hogy ők az elsők az egyenlők közül. Kiemelkedő munkát végeznek. Elég megemlíteni a
példaértékű hazafiságra nevelésüket, a Katonai Emlékparkban, Pákozdon szervezett nagyszerű
rendezvényeket, a Honvédfesztivál sorozatát. Ők a húzóerőink, példájukat érdemes mindenki-
nek követni!

172

SZIGETI GYULA

AZ ÉPÍTÉSZ SAJÁTOS LÁTÁS-, GONDOLKODÁS-,
ÉS KIFEJEZÉSMÓDJA

O kleveles építészmérnök, és okleveles műemlékvédelmi szakmérnök. Schmidl
Ferenc Építészeti Díjas, ami a Megyei Jogú Város Önkormányzata által
2014-ben alapított magyar építészeti elismerés. Azokat az építészeket is-
merik el, akik 1990 után létrejött alkotásukkal hozzájárultak a település városké-
pének fejlődéséhez, építészeti kultúrájának előmozdításához, az épített környezet mi-
nőségének javításához. Jelentősebb munkái és díjai: Székesfehérvár Technika Háza,
tervezők: Pordán H. Ferenc, Szigeti Gyula. 1978 – Országos Építőipari nívódíj.
Új református templom 2007 – Székesfehérvár Város Építőipari Nívódíja. Székes-
fehérvár Vörösmarty Színház felújítása, bővítés során végzett előkészítő, ellenőrző
és műszaki tanácsadási szakmai munkáért – Miniszterelnöki oklevél. Fejér megyei
Príma Különdíj 2011. Katonai Emlékpark Pákozd – Nemzeti Emlékhelyért érem.

173

– Az építész akkor is épít, amikor lazít?
– Az építész a tanultsága révén a diplomájával együtt egy évek alatt kialakított látásmóddal,
gondolkodásmóddal, kifejezésmóddal rendelkezik. Ezt nem tudja levetkőzni soha, örökké az
övé marad, de ha szereti a szakmáját, talán nem is akarja ezt megváltoztatni. Ha megy az utcán,
ha olvas egy cikket, ha hall egy rádióhírt, ha nézi a televíziót, vagy böngészi az internetet, akkor
is mindig az építész szemüvegén keresztül néz a világra. Lehet mondani, hogy lazításnak számít
egy-egy könyv olvasása, de abban is láthatók lakások, falvak, városok, ahova az építész bele-
képzeli a szereplőket, és bár figyelembe veszi ugyan a leírást, de kiegészíti azt a saját tapaszta-
lataival. És akkor mindjárt kicsit ő is benne lesz a könyvben, legalább is a maga számára. Ha
valaki azt gondolja, az építész olyan emberfajta, akinek éjjel nappal csak a saját feladatán jár
az esze, akkor nagyot téved, mert az építész sem robot, hanem ember. Tehát van lelke, és teljes
önmagával fordul az adott helyzet felé, képes nem csak a saját problémájával, hanem a máso-
kéval is foglalkozni. Képes beleképzelni magát más ember élethelyzetébe. Ez persze kamatozik
a munkájában, így mondhatjuk, valójában átvitt értelemben épít akkor is, amikor lazít.

174

– Amikor kirándul, járja a világot, szakszemmel nézi azokat az épületeket, amit lát? A
családja épp úgy lelkesedik, mint ön, vagy „elfogadják” eme bogarát?
– Sajnos nem jut annyi idő a kirándulásra, az épületek látogatásra, mint az ember szeretné, de
tény, mindig nagyon előkészítjük a kirándulásainkat. Még akkor is, ha csak két napra megyünk
valahova! Előkerülnek a térképek mellé az útikönyvek, képes almanachok, a felkészülés során
nagy gondot fordítunk az épületekre. Ifjú házasként feleségemmel korábban vállaltunk idegen-
vezetést. Az volt a tapasztalatunk, hogy egy városnézés során szívesen meghallgattak bennün-
ket. Volt, hogy régi ismerősök, akik nem tudták, hogy idegenvezetők is vagyunk, elismerően
szóltak, mondván, hogy olyan volt, mintha egy „igazi” idegenvezető beszélt volna. Ha például
egy történész vezet idegeneket, vagy egy pap, akkor egészen másként áll a dolgokhoz, más
részleteket emel ki. Kevéssé tud beszélni a kövekről, az építészeti kifejezési elemekről, de ki-
emeli a történelmi környezetet, amelyben az épület épült vagy használták azt, vagy a pap töb-
bet tud beszélni a Bibliai tárgyú képekről, az alkalmazott liturgiáról, mint egy építész. Tehát
nem tagadhatjuk meg önmagunkat, de én nem is akarom azt. Mondhatom, hogy ezt sikerült
átadnunk a gyerekeinknek is. Nagy érdeklődéssel néznek meg egy múzeumot, egy várat, elol-
vassák, amit el lehet azzal kapcsolatban.

– Számtalan munkáját ismerjük, de önnek mely alkotásai voltak azok, amelyekre igazán
büszke?
– Nálam a büszkeség mindig párosul egy nagy adag önkritikával is. Azonban azt mondhatom,
hogy a megyében azok az épületek sikerültek jól, ahol az építtető lelkesedése is megvolt az
épületért, amit megalkottam! Ez talán legjobban a kultikus épületeknél volt meg. Balástyára
terveztem egy kis hindu templomot. Abban az időszakban szinte együtt lélegzett az egész csa-
ládunk ezzel a kis templommal és a híveivel. A lányom ott kapott szegfű nyakfűzére még min-
dig díszítő elem a lakásunkban! Székesfehérváron, a Budai úti Református Templom az más
volt. Sok vita volt az építkezés közben, mert nem akartak a régi megkorcsosodott gondolatoktól
elszakadni némelyek, így nagyon összeszedettnek kellett lennünk néhányunknak, hogy sike-
rüljön legyőzni a maradi gondolkodást. Ez nálunk teljes nagy családi összefogást is jelentett,
amiben nagy szerepe volt szüleinknek és a sógoromnak. Amikor elkészült, akkor amellett, hogy
az élet bennünket igazolt, rövid idő alatt a város hit- és szellemi életének egyik használható
központjává tudott válni, és nekünk nagy kő esett le a szívünkről! Egy-két tíz év alatt az akkori
ellenzőknek is be kellett látniuk, hogy nekünk volt igazunk. Sajnos, azonban azóta már sokan
meghaltak az

– Építész énje mennyire szárnyal szabadon a választható feladatoknál, és mennyire lom-
bozódik le a kötelezőknél?
– Az építész, amennyire lehet, amennyire teheti szabad madárként szeret szárnyalni. Még a
rendszerváltás előtti időkben is törekedtem a szabadságom megőrzésére, ami nem volt könnyű.
Akkor nem kellett az adminisztrációval nekem foglalkoznom, mert megvolt a nagyvállalati ap-

175

parátus arra, csak a feladatra kellett koncentrálnom. Nekem általában azonban nemigen mond-
ták meg, hogy mi az elvárás, mert elfogadták a véleményemet. Ha az ember nem jött ki valaki-
vel, maximum tovább állt, de ilyen negatív motiváció is talán csak egyszer fordult elő az éle-
temben.

– Van olyan, amit még szeretett volna megépíteni, de nem sikerült?
– Azt hiszem, hogy bátran mondhatom, nincs. Megelégedtem azzal, hogy Fejér megyében dol-
gozom, és itt a legfontosabb épületek – különösen a műemlékek – képviselik a kézjegyemet,
legyen ez akár belvárosi műemléki épületek felújítása, akár a Megyeháza vagy a Megyei bíróság
épülete.

– A Honvédség és Társadalom Baráti Kör mivel tudta megfogni, miért volt lényeges a
számára, hogy tagja legyen a szervezetnek?
– Talán itt is a család szerepére hivatkoznék! A sógorom lelkesedése ragadt át rám, valamint
amikor bemutatott a társaságnak, nagyon sok értékes emberrel ismerkedtem meg. Görög Ist-
ván, azóta talán mondhatom, barátom különleges tulajdonságai meggyőztek arról, hogy itt a
helyem! Végre egy olyan hely volt az életemben, ahol nem tapasztaltam széthúzást!
– Pákozdon látható a tervező munkája eredménye. Másabb volt ez, mint a többi feladat?
– Nagyon örülök ennek a kijelentésnek. Igen, ez különbözik minden más volt feladatomtól. Itt
a használhatóság, a célszerűség, a gazdaságosság volt a legfontosabb, mind azáltal a szépségre
is törekedhettünk. Jók voltak a tervezés ideje alatt megtartott megbeszélések. Ésszerű döntések
születtek, amiből kinőtt a Katonai Emlékpark, a Nemzeti Emlékhely. Sok ember kötődik a
szabadság szeretett eszméjét megtestesítő Pákozdhoz, sokan látogatják a programokat. Jól ve-
zetik az intézménynek nyugodtan nevezhető területet. Sokan szeretik, használják. Jó volt ide
dolgozni!

– Meglátása szerint mit kellene még „beépíteni” a HTBK munkájába, hogy monumen-
tálisabbá váljék a szervezet?
– Úgy látom, hogy rengeteget dolgozik a Honvédség és Társadalom Baráti Kör. Nem tudok
felsorakoztatni semmit ennek a kérdésnek a megválaszolásra. Én az épületekkel foglalkozom.
Azt viszont látom, hogy a HTBK által képviselt, a honvédség és a társadalom által hőn szeretett
szabadság eszme kiteljesítésének az országos jellegű bemutatására még lehetne további múze-
umi bővítést csinálni, országos jellegűvé lehetne tenni a bemutatandó tárgykört. Ez még elférne
ezen a helyszínen.

176

VARGHA TAMÁS

A KATONÁK ÉS A CIVILEK VILÁGA
NEM KÉT KÜLÖN VILÁG

V argha Tamás Székesfehérvár országgyűlési képviselője, a Honvédség és Társada-
lom Baráti Kör alapító tagja. A székesfehérvári József Attila Gimnáziumban
maturált, majd az ELTE Bölcsészettudományi Karán szerzett angol nyelv és
irodalom szakos középiskolai tanári végzettséget 1987-ben. 1991-ben alapító tagja volt
a Magyar Hadisírgondozó Szövetségnek, 1994-ben pedig a Honvédség és Társadalom
Baráti Körnek. 2006 és 2010 között a hagyományos értékeket valló Felsővárost képviselte
Székesfehérvár Megyei Jogú Város közgyűlésében, 2010 óta Székesfehérvár országgyűlési
képviselője. 2010 és 2012 között a Fejér Megyei kormányzat Közgyűlésének elnöke, a
Fejér megyei értékeket őrző és támogató Fejér Termék program elindítója. 2012 és 2018
között a Honvédelmi Minisztérium parlamenti államtitkára, majd 2018-tól a Külügy-
minisztériumban polgári hírszerzésért felelős államtitkár. 2016 októberében a jelentős
történelmi és kulturális örökséget méltó módon bemutató és rendező Árpád-ház Program
miniszteri biztosává nevezte ki az emberi erőforrások minisztere, 2018 májusától az Ár-
pád-ház Program kormánybiztosa.

– Négy gyereke van. Mit tudott adni nekik útravalóul az életbe, és mit kapott tőlük?
– Négy gyermek sok-sok örömöt jelent, és ez mára már három unokával is bővült, úgyhogy a
következő generáció is megjelent a Vargha család életében. A gyermekeink már felnőttek, dol-
goznak, boldogulnak az életben. Feleségemmel mindig a lehetőségeket igyekeztünk nekik biz-
tosítani, hogy találják meg a saját útjukat, örömüket. Soha nem gondoltuk azt, hogy a mi va-
lamikori álmainkat nekik kell megvalósítani. Mondok két rövid példát erre. Általános iskolában
és a gimnázium elején inkább a reáltárgyak érdekeltek, matematika-, kémia-, fizikaversenyekre
jártam, és mindenki azt gondolta, hogy az én pályám valahol a reál világ körül lesz, mérnökként
vagy matematikusként. Aztán hirtelen jött egy más világ, ami nagyon furcsa volt, mert a kettő
között nem nagyon láttam az átjárás lehetőségét – ez a versmondás és az irodalom világa volt.

177

Volt olyan matematikaverseny az iskolában, amit egy időben szerveztek a szavalóversennyel,
és nagy gondot okoztam a tanároknak, hogy hogyan oldják meg, hogy a 3-4 órás matek dolgo-
zat megírása közben le tudjak menni a díszterembe elmondani a kötelező és a szabadon válasz-
tott verset. De soha nem gondoltuk, hogy a legkisebb fiunknak azért, mert 5-6 éven keresztül
játszott a Vörösmarty Színházban, meg kellene valósítania azt, amit én nem tettem meg –
hiszen aki verset mond, abban megfordul a gondolat, hogy talán ő is színész legyen. Bennem
is megfordult ez, de ennyi. Örültünk neki, hogy szereti a színházat, és jól érzi magát azokban
a darabokban, amikben játszott, de nem lett színész, nem ment ezen az úton tovább. A na-
gyobbik fiamnak is, akit a történelem és a filozófia érdekelt, csak annyit mondtunk a pályavá-
lasztása idején, hogy ha nem tudja biztosan, hogy történész vagy filozófus szeretne lenni, akkor
válassza a jogi egyetemet, az ottani tanulmányok sokféle utat nyithatnak előtte. A színészet
egyébként a mi családunkban egy generációkon átívelő álom. Apám úgy lett pszichológus, hogy
közben elvégezte Rózsahegyi Kálmán színiiskoláját is olyan nagy társakkal együtt, mint Mécs
Károly, Sztankay István, Koncz Gábor. Belőlük aztán színész lett, édesapám meg pszichológus.

178

– Miképpen kapta el a politika sodrása?
– Az igazi sodrás viszonylag későn kapott el. Az életem első részében több évtizeden át taní-
tottam, amit nagyon élveztem és szerettem. A politika, ami az életünkről szól, mindig érdekelt.
A Magyarországon és a Székesfehérváron élők életét igyekszünk minden erőnkkel jobbá,
szebbé, élhetőbbé tenni, lehetőségeket teremteni a városnak és a benne élő embereknek, hogy
minél inkább megtalálják önmagukat, a boldogulásukat, hogy legyen jó munkájuk és jobb fize-
tésük, fejlődjenek és gyarapodjanak, mint egyén, mint család. Mint közösség, mint város és
ország.

– Az élet szerepjátékok sokasága. A politikusjáték az ön számára „szerep”, amelyiket
nagyon komolyan kell „játszani”?
– „Az életet jól kell játszani”, de ez nem játék, hanem egy óriási felelősség, ahogyan a tanítás
is. Ugyanolyan hittel és élvezettel csinálom, mint ahogyan tanítottam, ezért nincs egyszerű igen
vagy nem válasz arra a kérdésre, hogy hiányzik-e a tanítás.

– Milyen célokkal vágott neki politikusi létének? Mit szeretett volna megváltoztatni, és
mit sikerült megtennie?
– 2006-ban lettem Székesfehérváron önkormányzati képviselő, amikor még a mi politikai kö-
zösségünk egy fős kisebbségben volt a testületben. Óriási megtiszteltetés volt Felsővárost, azt
a városrészt képviselnem, amelyik a legnagyobb hagyományokkal rendelkezik, és nemcsak őrzi,
hanem meg is éli azokat, az egykor fiatal legények még mindig összejönnek a vasárnapi mise
után. Felsőváros egy fogalom, a szívügyem volt azért is, mert a felsővárosi templom, ami ennek
a városrésznek központja, a második világháborúban súlyosan megsérült, és a hetvenes években
építették újjá, és a templom tornyának bádogos munkáját az én nagypapám csinálta a két ke-
zével, gépek nélkül. Nekem, kezdő képviselőnek hihetetlen örömet szerzett minden munka,
amit a városrészért tehettem: az első útépítések, járdák, terek, parkok, a virágültetések, a fej-
lesztések, amiket közösen találtunk ki a felsővárosiakkal. Mindig úgy mentem haza, hogy végig
jártam Felsővárost és Fecskepartot, hogy lássam, melyik fejlesztés hogyan áll, hol tart. Aztán
az országgyűlési képviselőség hozta magával a város képviseletén túl a további feladatokat. Az
első két évben, 2010 és 2012 között a Fejér Megyei Közgyűlés elnöke is voltam, és sokat gon-
dolkoztam azon, mi lehet az a Fejér megyei dolog, gondolat, ami az átalakuló világban közös
célunk lehet, és megszületett a Fejér Termék Program. Összegyűjtöttük a Fejér megyei termé-
keket, terményeket, zöldséget, gyümölcsöt, húsokat, sajtokat, mindenféle kézműves terméke-
ket, és ezeket a Megyenapokon, illetve a Megyekorzón kínáltuk a fehérváriaknak.

– Megtiszteltetés a Parlamentben dolgozni. Nagy levegőt vett, amikor először belépett
új munkahelye kapuján?
– Igen. Torokszorító volt első alkalommal ott állni az alakuló ülésen a történelmi padsorok
között.

179

– Komoly feladatokat kapott. Többször volt államtitkár. Amikor először nevezték ki,
nem ijedt meg, hogy húha?
– Az emberben természetesen végigfut a gondolat, hogy meg tud-e felelni a megtisztelő feladat-
nak, de ez csak egy pillanatig tart, aztán jön a feladat, amibe bele kell állni, és csinálni tisztes-
séggel, becsülettel.

– A Honvédség és Társadalom Baráti Kör civil szervezet. A civil szervezetek hangja eljut
oda a magasba, a nagypolitika fülébe? Meghallják ott ezeket a hangokat?
– Hogyne. Könnyű helyzetben voltam, hogy a Honvédség és Társadalom Baráti Kör hangját
meghalljam, hiszen huszonöt évvel ezelőtt Görög Pista meghívására alapító tagként lehettem
jelen. Meg is kérdeztem először Pistát, hogy mi az én szerepem, mire azt felelte: „Te vagy a
társadalom.” Akkor már négy éve, 1991 óta tanítottam Székesfehérváron katonákat. Az élet
érdekesen rendezi a dolgokat, hiszen aki engem 1991-ben tanítani hívott, fontos katonaember
volt, akiből aztán nagyon komoly politikus lett, miután a katonai pályafutását befejezte. Gyu-
ricza Béla már akkor, 1991-ben, parancsnokként tudta, hogy ebből az oroszul beszélő, szovjet
rendszerű honvédségből egy nyugati mintájú és orientációjú, később NATO-tag honvédség lesz,
és nem oroszul, hanem angolul kell majd beszélni. Aztán Gógl Árpádtól azt a választókerületet
kaptam meg örökül, amikor 2010-ben elindultam, amely korábban Gyuricza Béla választóke-
rülete volt, ahol országgyűlési képviselőként nyert. Aztán, sajnálatos módon, fiatalon eltávo-
zott, de nagyon komoly örökséget hagyott mindannyiunkra, és rám is, hiszen én 1991-ben
kapcsolatban voltam vele és a munkájával. Azután 1991-től egészen 2003-ig tanítottam kato-
nákat, így közel kerültem ehhez a világhoz, és úgy éreztem, hogy értünk egymás nyelvén. Én
sem a diákokat, sem a felnőtteket nem nagy szigorúsággal tanítottam, hanem azt gondoltam,
hogy mindenkiben igyekszem fölkelteni a vágyat, hogy tanuljon meg angolul, és inkább abban
segítettem, hogy azt érezze, hogy ez neki fontos. Sokkal inkább ez az együtt gondolkodás,
együttműködés eredményezte azt, hogy jó eredményeink voltak közösen a diákokkal is és a
katonákkal, felnőttekkel is.

– Felelős állami vezetőként miként látja: mi az, amit eddig nem tettek, de meg kellene
tenniük ezeknek a baráti köröknek?
– Egyrészt feladata minden HTBK-nak, hogy igyekezzen a fiatalokat megszólítani, hiszen, ha
megnézzük a tagokat és az aktív tagokat, most már – mint mindannyian – öregszik a szervezet.
Másrészt azt hiszem, a Honvédség és Társadalom Baráti Körnek sajnos még mindig feladata,
hogy közelebb hozza egymáshoz azt a kettőt, ami a nevében is a fő helyen van: a honvédséget,
a katonákat és a civileket, a társadalmat. A katonákat a civilek sokszor nem értik. Nekem meg-
adatott az, hogy volt időm és lehetőségem megérteni civilként ezt a világot, és velük együtt
gondolkodni, de ebben még sok közös feladatunk van, azt hiszem.

180

– A katonai lét és a civil lét megfér egymás mellett, vagy ez két külön világ?
– Nem hiszem, hogy ez két különálló világ lenne. A honvédek, bármilyen rendfokozatúak is,
de mégis magyar emberek. Ez annyiban másik világ, hogy a katonaemberek jobban összetarta-
nak, mint a civilek. A fehérvári nyugdíjas katonák sokkal inkább, sokkal nagyobb számban
tömörülnek a klubjukban, és igyekeznek megmaradni egymással ugyanabban a körben, hiszen
a bajtársiasság, amiben leélték az életüket és szolgáltak, örökre megmarad. De ettől függetlenül
mindannyian itt élünk Magyarországon, és mindannyiunk feladata az, hogy ahova minket –
katonás szóval – vezényelt a sors, ott helyben építsük közösen ezt az országot. Látszatra kicsit
külön világ, de mégsem más.

181

WARVASOVSZKY TIHAMÉR

ÁLMOK, VÁGYAK, VALÓSÁGOK, VÍVÓDÁSOK

S zékesfehérváron született. Feleségé-
vel él, két gyermekük és négy uno-
kájuk van. Fiatal szakemberként a
székesfehérvári Ikarus-gyárban helyezke-
dett el. 1973-tól tervezőmérnök, 1980-tól
1985-ig osztályvezető, majd 1986-tól
1987-ig az üzemfenntartási főosztály ve-
zető-helyettese volt. 1976-ban mérnök-ta-
nári, majd gazdasági mérnöki diplomát
szerzett. 1987-ben a városi tanács egyik
elnökhelyettese lett. 1990-től a Fejér Me-
gyei Rendőr-főkapitányság gazdasági
igazgatójaként dolgozott, munkája elisme-
réseként 1993-ban Magyar Köztársaság
Érdemrend tisztikeresztje kitüntetésben részesült. Az 1994-es önkormányzati választáso-
kon két párt támogatásával a helyi listán mandátumot szerzett, és a képviselő-testület a
megyeszékhely alpolgármesterének választotta meg. Az 1998-as helyhatósági választáso-
kon az Összefogás Székesfehérvárért Választási Szövetség pártonkívüli, független jelöltje-
ként indult, a választási szövetséget alkotó MSZP, az SZDSZ, a Nyugdíjas Párt és a
Fehérvári Polgárok Egyesületének támogatásával. A város polgármesteri posztját elnyerte,
de a ciklust kisebbségben kormányozta végig. A 2002-es önkormányzati választáson pol-
gármesteri posztját megvédte, és a testületben is többséget szerzett. A 2006-os önkormány-
zati választáson ismét polgármesterré választották, és támogatói a testületben is többséget
szerzett. 2009-ben azonban a testületi többségét elveszítette. 2002-től két cikluson ke-
resztül választotta meg a város egyéni országgyűlési képviselőnek. 2010-ben nem indult

182

a polgármester-választáson, ez évtől az Állami Számvevőszék alelnöke. Magyarország
köztársasági elnöke a nemzeti ünnep alkalmából 2020. március 15-én, a miniszterelnök
előterjesztésére a Magyar Érdemrend középkeresztje polgári tagozata kitüntetést adomá-
nyozta Warvasovszky Tihamérnak, az Állami Számvevőszék alelnökének és Székesfehér-
vár volt polgármesterének.

– Mondhatni, nagy ÁSZ lett önből…
– Lassan 10 éve már, hogy megkaptam a felkérést, hogy legyek az Állami Számvevőszék alel-
nöke, és bizony nagy dilemmával kellett megküzdenem. Itt hagyhatom-e azt, amit szeretek?
Hiszen a város lakói jóvoltából 12 évig lehettem a város szolgája, előtte alpolgármester is vol-
tam, és ez meghatározta az életemet. De úgy érzem, jól tettem, hogy végül elvállaltam, hiszen
magasabb szinten tudok tenni a közösség érdekében ebben a beosztásomban, mint volt arra
lehetőségem korábban. Nagyon sok fiatal dolgozik az ÁSZ-nál, és amikor beszélgetek velük,
(jó) néhány évvel idősebb emberként, és ha néha megkérdezik, hogy: „Alelnök úr, megbánta-e
az élete során hozott döntéseit?”, könnyű szívvel válaszolhattam, hogy nem. Nem bánom, hi-
szen a sors, vagy valami, esetleg valaki még fentebbről úgyis visszaigazolja a döntés helyességét
vagy helytelenségét.

183

– Négy egyetemi diplomája van. Négyen voltak testvérek, szülei nehezen tudták volna
kifizetni ennyi gyerek taníttatását, ezért matematikát oktatott gyerekeknek, hogy ki
tudja fizetni a tandíját. Nehéz volt ezt a helyzetet elviselni?
– Nem. Szívesen tanítottam, korrepetáltam az arra rászorulókat. És akkor szoktam rá a kávéra,
amiről 20 éve szerencsésen leszoktam. Jártam házról házra, és készítettem fel vizsgákra, érett-
ségire, egyetemi felvételire a srácokat, lányokat, és a „tanár urat” – ami nem voltam, csupán
egyetemista, vállig érő fekete hajjal, szakállal – mindenhol kávéval kínálták. Volt olyan szom-
bat, hogy nyolc helyen jártam, nem ettem semmit, csak nyeltem a finom kávékat. A Józsefben
és a Ybl-ben Gál és Babos tanár urak tanították nekem a matekot, köszönet nekik. A négy
diplomám apropójából az unokáim szokták kérdezni: „Papa, ez tényleg igaz, négy diplomád
van? Hú, az nem semmi!” A Műszaki Egyetem volt az első, villamosmérnök lettem, és rájöttem,
még most is tudom használni a tanult folyamatábrákat, ami szinte hihetetlen, de lám, mégis
igaz.

184

– Minden kezdet nehéz. Az öné is az volt, kikerülve az egyetem védő falai közül?
– Az Ikarus-gyár volt az első munkahelyem, társadalmi ösztöndíjasaként. Édesapám is az Ikarus
elődjénél, a reptérnél dolgozott. Pilóta volt a háborúban, 1951-ben a katonatiszti múltja miatt
leszerelték. A munka mellett elvégeztem a mérnöktanári egyetemet, és másodállásban tanítot-
tam a Kandó Kálmán Műszaki Főiskolán, 35 évig, de óraadó voltam a gépipariban, majd utód-
jában, a Széchenyiben, és végül címzetes egyetemi docensként hagytam abba azért, mert nem
tudtam a Budapestre történő ingázást és a tanítást egyeztetni. Elvégeztem még a mérnök-köz-
gazdász képzést, végül okleveles adótanácsadói diplomával zártam munka melletti tanulmá-
nyaimat. Ez utóbbit is tudtam hasznosítani polgármesterként, miként a jelenlegi munkámban
is hasznát veszem.

– Az Ikarusba és az önálló élet kezdetébe milyen „busszal” járt dolgozni?
– Csuklóssal, mert a régi Élmunkás úton – ma Királysor – laktunk. Amikor megházasodtam,
egy sportszatyorban vittem a házasságba az örökségemet meg a csekkeket, mert a hajdani Cent-
rum Áruházban vettem egy MZ 125-ös motort részletre. Nem panaszkodhatunk, mert a pálya-
kezdő egyetemistákat segítő 8 darab 20 négyzetméteres garzonlakás egyikét mi kaptuk pályázat
útján. Kötelező előtakarékosság volt, az akkor „roppant magas” 2100 forintos kezdő fizetésem-
ből levontak 600 forintot, amit elég fájdalmas csapásként éltünk meg. Öt évig éltünk ott, oda
született a két gyerkőcünk, akkor végeztem a gazdasági mérnöki egyetemet, a fürdőszobában a
mosdóra tett rajztáblára szereltem egy barkácsolt lámpát, és amikor a gyerekek 8-9 óra körül
lefeküdtek aludni, oda vonultam el tanulni, így lett ebből a helyiségből tanulószoba is egyben…

– Az Ikarus főosztályvezető-helyetteseként, 300 beosztottal „félrelépett”, politikus lett.
Mi indokolta a váltást?
– Érdekes, de addigi életemben soha nem terveztem, hogy valaha is közszereplő leszek. A szü-
leim arra neveltek, hogy végezzem a dolgomat szerényen, a legjobb tudásom szerint, e szerint
is élek. Balsay István lett a tanácselnök 1987-ben, régi családi ismerősként ő keresett meg, hogy
menjek be mellé, és dolgozzunk együtt. Sok álmatlan éjszaka után döntöttem úgy, hogy ez egy
óriási kihívás, és ha a barát kért, akkor meg kell próbálnom. Így kerültem a „rendes szakmai”
munkából a várospolitikába.

– Balsay István mellett kezdte, majd ezt követően Nagy István mellett folytatta alpol-
gármesterként…
– Tényleg nagyon sok múlt rajtuk, mindkét Pista meghatározó volt az életemben, hiszen 1994-
ben mindketten megkerestek, hogy elvállalnám-e a gazdasági alpolgármesterséget? Csak azért
nem ültem le, mert ültem. Akkor a megyei rendőr-főkapitányság gazdasági igazgatójaként igye-
keztem megfelelni a nagy kihívásnak, feladatnak, remek kollégákkal. Büszke vagyok arra az öt
évre, amíg ott dolgozhattam. Gondolkodási időt kértem, majd másnap reggel szóltam: ha úgy
gondolják, elvállalom.

185

– Utána polgármester lett, sokat tett a városért. A legfontosabb, hogy 2002-ben meg-
mentette Székesfehérvárt a gazdasági csődtől. És az is az ön nevéhez fűződik, hogy
megmentette a Videoton futballcsapatát is…
– Az utóbbiért akkor sokan bíráltak. De Székesfehérvárnak a sportban óriási hagyományai van-
nak, így a labdarúgásnak. Harminc-egynéhány éve, ha tehetem, minden mérkőzésre elmegyek.
Nagy harcok voltak akkor, kaptam hideget, meleget, nagy kérdés volt, hogy ki szabad-e állni a
foci mellett. Azt gondolom, megérte, bár manapság többen is lehetnének a stadionban, de hi-
szek abban, a csapatban, ha a játékosok próbálnak székesfehérváriak lenni, újra sokan lesznek
a lelátón. Nikolics Nemanja, bár nem székesfehérvári, sőt nem is született magyar, de Ameri-
kából visszajött Székesfehérvárra, az egyik gyereke ide jár iskolába, a másik óvodába. Ha sikerül
a székesfehérvári kötődéseket valamilyen módon erősíteni, és nem olyanok „küzdenek” Szé-
kesfehérvár színeiért, akik az egyik évben itt, a másikban meg már ott vannak, ahol többet
fizetnek, akkor újra sokan lesznek a lelátókon. Ami a várost illeti: 2002-ben az IBM megszün-
tette a gyártását Fehérváron, ami azt jelentette, hogy több mint 2 milliárd forint adóbevétel-
kiesés keletkezett, az akkori egész adóbevételünk egyharmada. Jelentős fejlesztéseink voltak,
amelyek befejezése veszélybe kerülhetett, kellett a pénz. Szerencsére városvezetőként ország-
gyűlési képviselő is lehettem, így megadatott a lehetőség, hogy lobbizzak a város érdekében.
Sikerült elintézni, hogy a város kapott 2,2 milliárdot. Utána kaptam szurka-piszkákat a Parla-
mentben, de a lényeg, hogy megvolt a pénz, igaz, csak egy évre, de ez elég volt ahhoz, hogy
talpa álljon Székesfehérvár

– Három ciklus, az tizenkét év, ami egy város élén hosszú idő. Mire, mikre a legbüszkébb
eme időből?
– Egyértelműen arra, hogy sikerült a békét megőrizni Székesfehérváron! Mindig voltak pártpo-
litikai csatározások, de abban erősen hittem, hogy nem ez a lényeg, hanem az, hogy itt emberek
élnek, akik vagy ilyen, vagy olyan meggyőződésűek, de azért ennek a városnak a lakói, mert itt
akarnak élni, ide járnak a gyerekeik óvodába, iskolába, szeretik a várost. És ez volt a legfonto-
sabb számomra abban a tizenkét évben, ami nekem jutott. Mondták is sokan, hogy a
Warvasovszky Tihamér nem határozott, néha oda kellene csapnia. Mindig hittem abban, hogy
nincs értelme erőből, erőszakosan végigvinni valamit, mert az hosszú távon biztosan nem lesz
jó. Székesfehérvár sok csúf foltját sikerült eltüntetni, elég, ha csak a vágóhidat, a MÉH-telepet
vagy a megújított buszpályaudvar elődjére gondolunk, vagy a színházra. Sokat bíráltak a pa-
nelprogram miatt, de az országban nem sok olyan város van, ahol olyan jó állapotban vannak
a panellakások, mint nálunk. Ez fontos, hiszen nagyon sokan élnek ilyen lakásokban, és kell,
hogy nekik is megfelelő életterük legyen. Munkám elismerésének gondolom, hogy ha a piacon
vagy az áruházak valamelyikében járok, oda jönnek hozzám az emberek, és jókat beszélgetünk.
Jó érzés, hogy a Székesfehérváron élő gyerekeimnek, unokáimnak nem kell szégyelleniük, hogy
ki is volt az apjuk, a nagyapjuk.

186

– E ciklusok második kérdése: mit volt a legnehezebb megcsinálni, véghezvinni?
– Voltak olyan döntések, amelyekben az éjszaka közepéig kellett egyeztetni a frakciókkal. Az
itt élők ebből nem sokat tapasztalhattak, csak azt láthatták, hogy van költségvetés, megvaló-
sulnak a beruházások. Voltak nehéz pillanatok, de azok a napok sem voltak könnyűek, amikor
valamelyik párt megpróbált nyomulni, és eközben kellett megtartani az egyensúlyt. Volt, hogy
éjszaka 2 órakor felhívott egy bácsi, hogy nem tud aludni, mert szól a zene a Bregyóban, és
indulatosan mondta: „Maga biztos alszik!” Mire mondtam neki: „Mint hallja, már én sem al-
szom…” Sok ilyen eset volt. Mondták, mikor megválasztottak, hogy titkosítsam a telefonomat,
de azt feleltem: Nem, hiszen azért akartam telefont, hogy elérjen, aki akar.

„Boldog születésnapot!” 15 éves a Honvédség és Társadalom Baráti Kör

187

Dr. Kiss Dezső nyugállományú ezredes tagtársamnak köszönöm meg
az olaszországi és a békefenntartó kapcsolatok kialakítását

– Sokan úgy vélik, hogy mindenkor a megoldásokat kereső, konfliktuskerülő ember,
már amihez megegyezés szükséges. Véleménye szerint mi a különbség a megegyezés és
a megalkuvás között?
– A megalkuvás nem jó. A megegyezésnek az a lényege, hogy úgy egyezzek meg, hogy ne kelljen
feladnom az emberségem és a szakmai meggyőződésem. És ráadásul úgy kell megegyezni, hogy
mindenki azt érezze, hogy ő győzött… Ez bizony nem könnyű, ez nekem is okozott álmatlan
éjszakákat. Egy családban is lehet konfliktusokat gerjeszteni, de ez váláshoz vezet, mert ez
senkinek sem jó. Szinte kivétel nélkül mindenki került olyan helyzetbe, amikor meg kellett

188

egyeznie, és addig kellett beszélgetni a problémás helyzetről, amíg mindenki lelke meg nem
nyugszik, és ezután jöhet az egyesség. A várost is így kell vezetni, ez szolgálja az itt élő emberek
érdekeit. Az Állami Számvevőszéknél is ugyanez a helyzet. Megbeszéljük az ügyeket, de vagy
az elnök, vagy én döntünk. Ott is furcsállották először, hogy nem erőből irányítok, hanem
megbeszéljük, hogy egy-egy beterjesztett anyag vagy jelentés szakmailag mitől lehetne jó vagy
még jobb. Abban hiszek, hogy meg kell találni a megoldást, megalkuvás nélkül. Amíg ez nem
teljesült, sohasem tekintettem befejezettnek a megállapodást.

– Nevezhetem mágusnak, hiszen a harmadik ciklusban kisebbségben volt kormányzó
emberként. Mégis véghez vitte amit kellett. Mi ez, ha nem mágia?
– Edzésben voltam… Mert amikor 1998-ban polgármester lettem, jelentős kisebbségben kellett
tenni a dolgomat. A kisebbség azt jelenti, hogy kevesebben vannak az én oldalamon, mint el-
lenzékben. Ez így volt az utolsó két évemben. De változatlanul azt a politikát követtem, hogy
tárgyaltam nappal, tárgyaltam éjszaka a város érdekében. Ehhez persze kellettek partnerek, és
az ellenzék szerencsére az volt. Vigyáztam, vigyáztunk, hogy sose feszüljünk annyira egymás-
nak, hogy annak robbanás legyen a vége. Volt, hogy éjszaka 2 órakor kaptam sms-t, hogy rend-
ben van, lesz költségvetés. Így tudtam még négy órát nyugodtan aludni a reggeli ébredés előtt.

– Volt ön katona?
– Igen, nem sokáig, az egyetem után fél évig, Veszprémben és Pécsen szolgáltam. Pécsen ter-
veznünk kellett egy fehérvári építész sráccal egy épületet, én a villamos dolgokat terveztem.
Késett a vonat, egy kiskatona várt ránk a vasútállomáson nagyon beijedve, hogy: „Gyertek már,
mert az őrnagy elvtárs nagyon vár, és meg fog ölni benneteket.” Oda mentünk, az őrnagy elvtárs
meg mondta: „Szevasztok fiúk! Konyakot vagy pálinkát kértek?” Köszöntük – nem mondtuk,
hogy ez a sorrend jó lesz –, nem kértünk semmit. Másnap már végeztük a dolgunkat.

– Három cikluson át a HTBK elnöke is volt. Hogyan emlékszik eme időkre?
– Nem voltam alapítója a HTBK-nak. Gyuricza Béla tábornok úr keresett meg, amikor Pákoz-
don omladozott az Obeliszk. Voltak olyan hangok, hogy nem kell azzal foglalkozni, el kell
tüntetni és kész. A tábornok úr felesége, Marika a rendőrségen dolgozott, onnan ismertük egy-
mást, Béla mondta: „Tihamér, meg kellene ezt az emlékművet menteni. Beszállsz ebbe, mint
alpolgármester?” Szívest örömest mellé álltam, és megbeszéltük a tennivalókat. Azt, hogy he-
tente két-három alkalommal bejárjuk a várost a „szolgálati autómmal”, a saját Fiat Unómmal,
az első nyugati járművemmel – ezt meg is tettük. Az Albacomptól kezdve a Cornexin át be-
csöngettünk a fehérvári cégekhez, és pénzért kuncsorogtunk. Volt, aki azt mondta, zabot tud
adni a lovaknak, hiszen volt huszártáborunk, a pék azt mondta, sok buktát süt az embereknek,
és voltak, akik pénzt adtak. Bélával fél év alatt végigjártuk a város cégeit, és úgy éreztük, meg-
teremtettük az anyagi feltételeket. Meggyőztük Göncz Árpádot, az akkori köztársasági elnök
urat, aki ott volt a magyar honvédség születésének 150. évfordulójának az ünnepén, Pákozdon
arról – Gyuricza Bélával ketten fogadtuk őt –, hogy ez a hely többet érdemel. Nagy sikerű

189

rendezvény volt, ott voltak a barátaink a HTBK-ból, rengeteg érdeklődő civil, több, mint 30
ezer ember. Fantasztikus nap volt! Sajnos Béla beteg lett. A HTBK által tartott születésnapján
nem tudtam ott lenni, mert külföldön voltam, így a feleségemmel ketten később meglátogattuk,
és felköszöntöttük. Akkor már sajnos csak feküdni tudott. Mondta, hogy neki már nem sok
van hátra, és kérte, hogy vállaljam el a Honvédség és Társadalom Baráti Kör elnöki tisztét. Béla
rövidesen meghalt, és a baráti kör megválasztott elnöknek, majd három cikluson keresztül se-
gíthettem ezt a nagyszerű ügyet.

– Szeretnénk tudni mi a véleménye: a Honvédség és Társadalom Baráti Kör a huszonöt
év alatt eljutott arra a szintre, amiről a kezdetekben álmodtak, vagy éppen álmodni sem
mertek?
– Kis lépésekkel indultunk, előbb az Obeliszket raktuk rendbe. De nem elégedtünk meg a múlt
emlékeinek az őrzésével, hanem létrehoztuk a békefenntartók szobáját. Azonban nagy ötlet
volt a mai KEMPP építése is, ami eléggé megosztotta az választmányt. Nem könnyen, de sike-
rült elfogadtatni, hogy vigyázó szemünket Pákozdra vessük, és merjünk nagyot álmodni. Görög
Pista aktivitásával, a társaság egyet akarásával megcsináltuk az első épületet, és azóta lám, mi
lett belőle! A Gyuricza Béla által felvetett ötlet tehát megvalósult.

– A civileknek, Székesfehérvárnak miért van szüksége e Szervezetre?
– Fehérvár mindig katonaváros volt. Korábban ide jött az Összhaderőnemi Parancsnokság, de
Benkő Tibor miniszter úr is Fehérvárról indult. Mindezeknek köszönhetően a HTBK Székes-
fehérvári Szervezete fontos civil egysége a városnak. Nem szabad hagyni, hogy a hajdani kato-
nák emlékei megszűnjenek, ezt ápolni kell. Székesfehérvár iskolaváros, már van egyetemünk,
főiskoláink, tehát nagyon sok fiatal van, és a hazafias nevelésnek lényeges feltétele, hogy ez a
Szervezet működtessen ifjúsági táborokat, honvéd táborokat és egyéb rendezvényeket.

– Tiszteletbeli elnökként elégedett az utódok tevékenységével?
– Igen. Bár időnként nem látom az aktivitást, de lehet, ez csak azért van, mert kívülről láthatok
csupán egyes dolgokat. Az biztos, hogy sokat dolgoznak. Nemrég voltam a Honvédelmi Mi-
nisztériumban, ahol Benkő Tibor miniszter úr a honvédség 2019-es munkáját értékelte és azt
is elmondta: nagyon fontosak a társadalmi kapcsolatok, és Székesfehérvár ebben is elöl jár.

– Emberekkel foglalkozni hálás és háládatlan is. Ön hogyan látja ezt?
– Mindenkinek megvan a maga beállítottsága, meggyőződése, vérmérséklete. Mindig igyekez-
tem mindenkit meggyőzni annak helyességéről, amit gondolok, vagy amit szeretném, ha közö-
sen megtennénk. Volt egy eset: rallye bajnokságot indítottunk a mai szálloda helyén, és egy
ember rámondta az üzenetrögzítőmre, hogy délben sem hagyják őt békén, és ha nem zavarom
el őket, akkor felrobbantja az egészet. Akiknek kellett, megkeresték a bácsit, aki végül le- és
megnyugodott. Meggyőződésem, hogy csak az vállalhat közfeladatot, aki hisz az emberekben;
hinni kell abban, hogy az emberek nem rosszak. Persze, aki nem tartja be a törvényeket, azt
felelősségre kell vonni.

190

– Könnyen túl tud lépni azon, ha becsapják, megvezetik, vagy ha esetleg elutasítják a
jót akarását?
– Sajnos nem ilyen a természetem, a rák jegyében születtem, és az ilyen ember roppant érzé-
keny, és ez nem feltétlenül előny. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a konfliktusaimon köny-
nyedén átléptem. Ezek belül megviseltek, ezeket a helyzeteket fel kellett dolgoznom, de kifelé
mindig igyekeztem kiegyensúlyozottnak mutatkozni. Nagyon fontos, hogy a többiek lássák,
hogy hiszek abban, amit csinálok.

A Magyar Honvédség Összhaderőnemi Parancsnoksággal megkötött
együttműködési szerződés alkalmából 2007. május 18-án
Görög István, Warvasovszky Tihamér,

Tömböl László altábornagy, Kolozsvári Kende, Kollár Endre, Sándor Csaba

191

– Azt tudja, amikor elvállalta az Állami Számvevőszék alelnöki pozícióját, megosztotta
az embereket? Sokan csúnyákat mondtak önről, a másik oldal meg úgy vélte, igen, el
kellett fogadni a felkérést. Hogyan élte meg eme érzelmi hullámokat?
– Váratlanul ért a felkérés, akkor, amikor a következő négy év polgármesteri feladatairól töp-
rengtem. Végig gondoltam, hogy 12 év alatt sok mindent meg tudtam csinálni, és azt is, hogy
ott vannak a fiatalok, akik újabb lendülettel tudják tenni azt, amit kell. Ez volt a serpenyő
egyik oldalában. A másikban meg az, hogy ÁSZ-alelnök csak egy van az országban, ami óriási
kihívás. A Parlament kétharmados többséggel választott meg, és tudtam, alighanem ez lesz
életem utolsó nagy szakmai kihívása. Országos szinten tehetek azért, hogy javuljon a közpén-
zek helyzete, hogy betartassuk a törvényeket, vigyázzunk a közvagyonra. A felkérést követően
is volt pár álmatlan éjszakám, sajnáltam a fehérvári közeget itt hagyni, sajnálom, hogy nem
vagyok itthon, csupán aludni járok haza. Lassan 10 éve vagyok ott. Változott a rálátásom a
világra. Nem bántam meg a váltást, de persze a szívem mindig a fehérváriaké marad! Mert
fehérvárinak tartom magam, itt szeretném leélni az életemet.
– Végül: van még hova tovább?
– Hálás vagyok a sorsnak, hogy magán- és szakmai életemben egyaránt elértem azt, amit sze-
rettem volna, sőt még annál is többet. A magaménak tudhatom a kiegyensúlyozott családomat,
a feleségemet, a lányomat és a fiamat. Van 4 unokám, egy kisleány és három fiú. Székesfehér-
váron emelt fővel mehetek végig a városon, Budapesten, bár vidékinek számítok, mégis elfo-
gadtak. Többet értem el, mint amire vágytam. Mi kell még ennél több?

„Tisztelettel köszönöm, elnök úr, a munkádat!” – Györössy Ferenc altábornagy

192

ÜDVÖZLŐLAPOK 15-16.

Lectori salutem!

Nagy megtiszteltetés számomra, hogy
egy ilyen patinás, nagymúltú szerve-
zet kiadványának olvasóit köszönthe-
tem. Bár futólag ismertük egymást –
hiszen még egy házban is dolgoztunk
– közelebbi kapcsolatba 2014-ben, a
Katonai Emlékpark miatt kerültem
Görög Pistával és a HTBK Székesfe-
hérvári Szervezetével. Amikor megbí-
zást kaptam arra, hogy képviseljem a
Honvédelmi Minisztériumot az Emlékpark irányításában, csak egy
újabb feladatot láttam a megannyi, meglévő munka mellett, az igazat
megvallva először nem is nagyon örültem neki. Aztán öt csodálatos év
következett együtt a HTBK-val, Karsai Bélával, Görög Pistával, Ba-
lassa Pistával, Oláh Lacival és Sajner Gyuszival – hogy néhányukat
név szerint is megemlítsem – az Emlékpark felvirágoztatása érdekében.
Itt tanultam meg igazán azt, hogy mi a szerepe egy ilyen szervezetnek a
civil társadalommal való kapcsolattartásban, a Honvédség népszerűsí-
tésében, a hagyományőrzésben. Ahogy Bélával és Istvánnal mindig
mondtuk: az Emlékpark és a HTBK egy híd a „civilek” felé, mi ezt a
hidat építjük. Örülök annak, hogy egy pici építő köve lehettem, lehetek
immáron a Honvédség és Társadalom Baráti Kör tagjaként ennek a
hídnak.

Dr. Jelen Gábor ezredes

korábbi HM főosztályvezető-helyettes

193

25 év már egy emberöltő

Görög István ezredes úrnak köszönhe-
tően a Honvédség és Társadalom Ba-
ráti Kör Székesfehérvári Szervezeté-
nek 20 éves évfordulója alkalmából
nyílt alkalmam arra, hogy a „20 év
barátságban” című könyv szövegét
gondozhattam. A munka során kívül-
állóként nyerhettem bepillantást a
Baráti Kör tevékenységébe. Felismer-
tem, hogy ez a szervezet a hazáért, a
haza védelméért és jövőjéért dolgozik –
eredményesen. Tevékenységének fő
célja: egyensúlyt teremteni a magyar
nemzet tudatában a honvédelem és a
civil (polgári) világ között. Az oktatás
terén is hiánypótló munkát végez. A
Katonai Emlékpark munkatársaként azt emelem ki, hogy a HTBK eredményesen, szor-
galmasan és nehézséget nem ismerve munkálkodik az ifjúság hazafias nevelésén, főleg a
„Hazafiság Iskolája” program keretében. Látom, ahogy a kisebb és nagyobb gyermekek
milyen jó kedvvel masíroznak az alaki kiképzéseken, ahogy egyre lelkesebben és érdeklődőb-
ben fogják kezükben a fapuskákat vagy tanulják a huszárvágást, és milyen figyelemmel
hallgatják azokat a honvédelmi-hadtörténeti ismeretterjesztő előadásokat, amelyeket a
tankönyvekben nem találnának meg. Ragyogóbb arccal térnek haza, és viszik magukkal a
lelkükben az elültetett hazaszeretet-csírákat. Ezt azért tartom különösen fontosnak, mert
nem mindegy, hogy a fiatalok milyen lelkülettel fogják építeni a magyar jövőt. Az elmúlt
25 évben a Honvédség és Társadalom Baráti Kör Székesfehérvári Szervezete történelmet
formált. És teszi mindezt szerényen, a nemzetet és a hazát alázatosan szolgálva. Tisztelt
Honvédség és Társadalom Baráti Kör tagok! Szeretettel és köszönettel kívánok további
eredményes honleányi és hazafiúi szolgálatot!

Veres Zsuzsa

194

SILYE SÁNDOR

(Aláírás helyett…)

AZ ÉN TÖRTÉNETEM…

Hol volt, hol… A Honvédségi Uszodában, a szaunában vagy a pihenőben folytatott
nagy beszélgetések közepette 2014-ben Szűcs János nyugállományú ezredes mon-
dott valamit, aminek hallatán ugyancsak hegyeztem a fülem. János arról mesélt,
hogy néhány hónap múlva indulnak a Doberdó hegyre, az Isonzó folyó mellé, hogy
megemlékezzenek a Nagy Háború, azaz az I. Világháború kitörésének a 100. évfordulójáról.
Sőt, akkor arról is beszélt – amit akkor nem értettem -, hogy valami gúlát is felavatnak majd.
Az „És mondd, hogy lehet oda eljutni?” kérdésre azt mondta, lépj be a Honvédség és Társada-
lom Baráti Körbe. Mesélt a szervezetről, és érdekelt, amit hallottam. Az isonzói kirándulás meg
pláne, mivel érdeklődési köröm élvonalába tartozott mindig is a történelem. Kiderült, hogy
Sárközi Tamás – szintén állandó beszélgetőtárs a szaunában – az elnökség tagja, és biztatott,
hogy nosza, rajta, gyere hát, köztünk a helyed. A következő elnökségi ülésen én is ott voltam,
meghallgattak, az elnökségben Sárközi Tomin kívül még egy ismerőst véltem felfedezni, Orgo-
vány Pistit, és kissé félve vártam a hírt, felvettek, vagy sem? Miután meghívót kaptam a soros
éves közgyűlésre, János mondta, ez azt jelenti felvettek, Tamás pedig megerősítette azt.

A kegyeleti út Doberdóba fantasztikus volt, életem addigi legjobb kirándulása! A buszon is
ismerősökbe botlottunk életem társával, Kovács Laci, és mások is vidítottak hát. Olaszország-
ban Kolláth Évával - könyvünk egyik „fejezetével” - is hamar megismertük egymást, férje, Do-
menico segítőkészsége is jólesett. Csodás napok voltak, élveztem Rózsafi János emberi történe-
teit, amitől a borzalmas napok, a vérzivatar órái emberarcúvá lettek. Élmény volt a San Michele
hegy csúcsán járni, torokszorító volt Repugliában látni a rengeteg fejfát, ami alatt hajdan érző,
remélő, különleges és mindennapi emberek, katonák nyugodtak. Tényleg jó társaságba kerül-
tem, és naná, hogy lelkesedtem! Arról nem is szólva, hogy igencsak meglepődtem, amikor a
következő éves közgyűlés előtt felhívtak, hogy szeretnék, ha tagja lennék a megújuló elnökség-
nek, vállalom-e? Vállaltam.

Programvezető lettem, és korábbi népművelői vérem rögtön sürgetett, hogy gyerünk, erősít-
sük a közösséget! Így indult el a Fecsegő, avagy arcok, harcok, emberek, életutak című beszél-
gető sorozatunk. Amelyben – nem a teljes névsort mondva – láthatták, hallhatták hol többen,
hol kevesebben Szikora Jánost, Matuz Jánost, Kozáry Ferencet a Vörösmarty Színházból, Eger-
házi Attilát a Balett színházból, a Mits és a Cserta zenész családokat, Ecsedi Máriát, Kóbor
Jánost, az Omega együttes frontemberét a művészek közül. Cser-Palkovics Andrást,
Warvasovszky Tihamért, Mihócza Zoltán, Jákob János tábornokokat, Benda László ezredest,

195

Szelekovszky Ernőt a közéleti személyiségek sorából. Vörös Zsuzsannát, Tiber Lászlót, Szabó
Józsefet, Dávid Kornélt a sportolók közül. Harmadik éve tart a sorozat, és higgyék, higgyétek
el, nem nagyképűségből írom ide azt, hogy a Fecsegő kezd „intézménnyé” válni. László Tibor
elnökségi tagtársammal minden alkalommal készülünk szendvicsekkel, hiszen a beszélgetések
után, amikor kitör a szabadidő, még kötetlenül is fecseghetünk fehér asztal mellett. Akik jön-
nek, azok tudják a meghívóból, „esztek, ha hoztok, isztok, ha kaptok”, de esznek is, isznak is,
mert hoznak is, kapnak is. Folyt. köv. remélem még sokáig…!

Közös kirándulásaink is emlékezetesek maradnak. Mindig törekedtem arra, hogy jó, kato-
nákat, civileket egyaránt érdeklő helyekre jussunk el megfizethető áron, és az első egy, két
alkalom után figyeltem rá, mindig idegenvezető gondoskodjon az okulásunkról. Évente kétszer
keltünk útra, jártunk Miskolctapolcán, Szekszárdon, Mohácson, a Nagyvárad-Debrecen-Nyír-
egyháza úton, a Kárpát-alján, a magas Tátrában, Szegeden és Szabadkán stb. stb. Jó, csapat-
építő napok voltak ezek!

Dr. Smithné Makrai Katalin – köztársasági elnök felesége, Farkas Bertalan kutató űrhajós
gratulál a Széchenyi-díj a Közügyekért kitüntetésemhez 2018-ban

196

Ott van, és milyen jó, hogy van a Katonai Emlékpark, a Nemzeti Emlékhely Pákozdon. Az ott
megélt megannyi remek nap, este emléke őrzi a „múltat” bennem. A Helyőrségi zenekarok
emlékezetes koncertjei, a kiállítások, az irodalmi estek, a Barátság kemence finomságai, de még
a KEMPP tavaszi nagytakarításai is jó érzéseket hagynak az ember(ek)ben. A szeptemberi Hon-
véd fesztiválokról nem is beszélve! A Sukorói templomban tartott megemlékezések során meg-
érintett a történelem, de a szabadtéri program is lenyűgöző volt, miként a KEMPP egész napos
nyüzsgése is. Különlegesen jó és szép élményt jelentettek e könyv írásának, készítésének a pil-
lanatai, percei, órái, napjai. Jó volt beszélgetni élőben, vagy írásban mindenkivel. A kész anya-
gokat újra olvasva, javítgatva öröm volt látni, tapasztalni, hogy olyan emberekkel találkozhat-
tam, beszélgethettem, akiknek fontos a korábbi katonai múltjuk ápolása, a nyitás a civilek felé,
míg a civilek baráti jobbot nyújtanak a katonák felé. Bizonyára sokan mondják, „és én miért
maradtam ki?” E kérdés jogos, de higgyék el, az elnökség hosszas vívódás után döntött azok
mellett, akikről eme oldalakon olvasni lehetett. A kimaradóktól ezúton kérek elnézést, de a
terjedelmi okok meghatároztak mindent, illetve a 25 év, 25 történet vezérfonal is gúzsba kö-
tötte az akaratunkat. Így is rövid idő alatt kellett elkészíteni a történeteket, ha valahol Ön,
kedve olvasó „stilisztikai gubancot” talál, azért is bocsánat. De elkészült a könyv, és remélem,
mindenki jó érzéssel olvassa, olvasta. Azóta, amióta az első alkalommal álltam az elnökség „íté-
lőszéke” elé, és vártam, hogy felvesznek, vagy sem, sok idő eltelt. Sok szép nappal, sok kiemel-
kedő eseménnyel. Akkor azt mondtam, azért akarok a HTBK tagja lenni, mert tartozni kell
valahová, és ehhez a társasághoz szívesen tartozom. De ez már több mint együvé tartozás.

Ez már életforma! Jöjjenek hát emberek, jöjjön a sokaság, itt nincs sorozó bizottság, várunk
mindenkit, aki úgy érzi, hogy köztünk a helye!

Viszontlátásra!

A Nyitrai úti Fecsegő, avagy „Harcok, arcok, emberek, életutak” sorozat vendége volt
Mihócza Zoltán tábornok is

197

ÜDVÖZLŐLAPOK 17-18.

Helló, régi társak!

Sok-sok évig voltam a HTBK Székesfehérvári Szervezetének tagja. Először félénken léptem
be 21 évesen az iroda ajtaján, de közösségre találtam, akik szeretettel és tisztelettel fogad-
tak. A titkárság munkáját segítettem, valamint a szervezet első honlapjának fejlesztésében
vettem részt és annak tartalmi feltöltését vállaltam magamra. A titkárság tagjaként a
közgyűlések előkészítésében, lebonyolításában is részt vettem. Örömmel emlékszem vissza
minden szorgos órára, közgyűlésre, találkozásra, a kirándulásokra. Sokat tanultam és
tapasztaltam a szervezetnél töltött éveim során, mindig örömmel és büszkeséggel emlékszem
vissza ezekre az időkre, és melegség tölti el szívem, amikor jártamban-keltemben egy-egy
volt tagtársammal találkozok Székesfehérvár utcáin.

Jó egészséget mindenkinek! Benkő-Igaz Kriszta

A TITKÁRSÁG
Polyák György, Sárközy Istvánné Magdi, Miklós Józsefné Marika,

Igaz Krisztina Kriszta, Bódi Sándorné Ani, Kollár Endre,
Horváthné Horváth Ilona Ica, Mihály Jánosné Ági, Bányai László, Ollé Ferenc

198

Az út az élet – Útravaló mindenkinek

Mivel az évek eléggé kipörögtek az én ujjaim közül is,
jócskán van mire emlékeznem, és ami azonnal eszembe
jut, az három helyszín, három út, három kaland a
múltból. Az első helyszín Okučani, a délszláv háború
idején. Görög Pistával érkeztünk a Hallgatás hadmű-
velet című könyvünk bemutatóját megtartani. Jártam
a Honvédség és Társadalom Baráti Körrel a Dober-
dónál és Aradon, a vértanúk emlékművénél, amikor
tüntetést rendeztek ellenünk, és acsarkodtak a romá-
nok. Amikor haza értem, és befordultam egy sörre az
egyik fehérvári kocsmába, épp az eseményeket taglal-
ták az ivóban, mert a hírek megelőztek. Lerogytam
melléjük, s csak annyit mondtam: „Tudom. Ott vol-
tam…”

Még nincs itt az idő végleg megállni…

Az idők végéig, Tihanyi Tamás

199