Arcok Harcok Emberek Életutak - 25 ÉV 25 TÖRTÉNET

– A civil szervezetek fontossága megnőtt. Kell ez, és ha igen, akkor miért?
– Az önkormányzat 2019-ben mintegy 400 civil szervezettel volt valamilyen jellegű kapcsolat-
ban. Ez óriási szám, és jelzi, hogy ennek reneszánsza van, jelzi, hogy az emberek a saját ügyeik
mellett kiállnak, szervezkednek, hozzáteszik a munkájukat, pénzüket. Nekünk feladatunk,
hogy ezeket támogassuk. Maradjunk megint a HTBK-nál: soha nem volt aktuálisabb témát
feldolgozó civil szervezet, mint a HTBK, amely olyan városban ténykedik, ahova éppen köl-
tözködik a Magyar Honvédség főparancsnoksága. Ez a tény összeköti a civileket, a város pol-
gármesterét a katonákkal, katonacsaládokkal. Arról nem is beszélve, hogy ezeknek a katona-
családoknak jó része nem is magyar, hanem a nemzetközi kontingensben érkező, Fehérváron
élő, szolgáló katonacsaládokat jelent.

A Katonai Emlékpark létrehozásában tett erőfeszítések elismeréseként
a HTBK és Pákozd Önkormányzata a Béke Lángja kitüntetést kapta meg
Herta von Habsburg főhercegnőtől, a Béke Lángja alapítvány elnökétől 2019-ben

50

A KEMPP az ifjúság nevelésének fontos helyszíne

– Székesfehérvár katonaváros, a Magyar Honvédség fővárosává válik. Ez a városnak
előny vagy hátrány?
– Hiszek benne, hogy előny. Lehetőség arra, hogy tisztelegjünk a történelmünk előtt, hiszen
már a ’60-as években is komoly katonai szervezetek központja volt Fehérvár. Akkor e ténynek
is köszönhettünk városfejlesztéseket, elég csak néhány lakótelepet megemlíteni, ami emiatt
épült. A HTBK sokat tett e kapcsolat fejlesztéséért az elmúlt huszonöt évben, és kérjük is őket,
hogy osszák meg velünk a tapasztalataikat, hogy ebből is épüljön a város. A katona jelenléte ad
egy büszkeséget Székesfehérvárnak, egy mindenkori biztos lábat, hiszen a katonaság mindig
egy állam az államban. Fehérvárnak biztos gazdagsága, fejlődő ipara van, ami munkahelyet,
megélhetést jelent az embereknek. De nem baj, ha emellett van az a bizonyos láb, a katonaváros

51

jelleg, hozzátéve, hogy a honvédség mindig óriási megrendelő, ami újabb gazdasági pozitívum
a kereskedelemben, a szolgáltatásokban, az építőipari beruházásokban, az ingatlanpiacon. És
mindez nagy presztízst ad a városnak, hiszen a már itt lévő NATO szervezeti egység mellé
újabb települ ide. A főparancsnok mellett a nemzetközi diplomáciában jegyzett vezetők érkez-
nek a megyeszékhelyre, ami rang és megtiszteltetés is egyben. Jó lenne, ha a belvárosban lenne
a szimbolikus parancsnoki épület, bár nyilván a laktanyákban történik a szakmai munka. Je-
lentősége lehet, hogy a Fekete Sas Patika előtt magas rangú tisztek járjanak rendre, vagy az is
sokat jelenthet majd, ha a Tiszti Klubba egy magas rangú küldöttség érkezik. A katonák ittlé-
tére alapozva az oktatást meg tudjuk erősíteni, igaz ez a nemzetközi iskolára és a szakgimná-
ziumi rendszerre. Jó alap, hogy vannak hagyományaink, elég csak a Tóparti Gimnáziumra hi-
vatkozni, de a jelenben is van már ilyen együttműködés az Árpád Szakképzó Iskola esetében.
De lesz olyan katonai középiskola, amely komoly képzést ad a katonai ismeretek mellett a
logisztika, a műszaki, a jogi, a kommunikációs tudományok terén, tehát jószerivel az élet min-
den területén.

– A Honvédség és Társadalmi Baráti Kör elnöke volt, ma tiszteletbeli elnöke. Mit adott
a HTBK szervezete Székesfehérvárnak, és mit adott, mit tud adni a város a HTBK szer-
vezetének?
– A városnak az összeköttetést adja a HTBK a civil, a katonaember és a szervezetek között.
Ami nagyon aktuális, mert a rendszerváltoztatás után egy, másfél évtizedig az egész katonai
pályáról sok esetben méltatlanul negatív vélemény alakult ki a közbeszédben. Ezt nem helye-
seltem, nem helyeslem. Ez az ország nagyon sokat köszönhetett katonáinak a múltban, köszön-
het a jelenben és a jövőben. Elég csak a határvédelemre gondolni, vagy a békefenntartásban
történő részvételre, ami a mi biztonságunkat is meghatározza. Ezekben a dolgokban a HTBK
nagyon sokat tudott és tud tenni. Az én életemben pedig azt a tudást pótolják, amit nem tud-
tam megszerezni korábban, tekintettel arra, hogy csak egy napig voltam katona. Nagyon jó
barátokra is szert tettem a szervezeten belül, akik vagy aktív, vagy már nyugállományú kato-
naként segítik a munkámat, a városnak az e területen történő törekvéseit. Csak tiszteletet érzek
azok iránt, akik nélkül nem lenne Pákozd nemzeti emlékhely, és a Tiszti Klub sem lenne meg-
menthető állapotban. Ezt a fajta hagyományőrzést lényegesnek tartom, ebben a HTBK-nak
kitüntetett szerepe van. Az önkormányzat ezért döntött úgy, hogy a mindenkori polgármester
ne a mindenkori elnöke, hanem tiszteletbeli elnöke legyen a HTBK-nak, mert a jogszabályok
alapján így tud adni az önkormányzat támogatást e fontos szervezetnek. A Hazafiság Iskolája,
a működési, a fejlesztési támogatás esetében sokkal hatékonyabb, ha egy civil szervezet valósítja
meg azt a programot, amihez a város „csak” pénzügyi támogatást ad, erre van jogi és pénzügyi
lehetőségünk. Karsai Béla igazán elkötelezett emberként, a szintén elkötelezett nyugállományú
katonával, Görög Istvánnal együtt vezeti ezt a civil csapatot. Együttműködésünk jó, és valós
biztatást ad a jövőbeni folytatáshoz!

52

Dr. GÖRÖG ISTVÁN

AZ ERŐT ADÓ MINDENNAPOK FONTOSSÁGA JELENTI
A KITARTÁS ALAPJÁT

G örög István PhD nyugállományú
ezredes, a Honvédség és Társada-
lom Baráti Kör országos és Székes-
fehérvári Szervezetének alelnöke, a Katonai
Emlékpark Pákozd ügyvezetője. Volt szá-
zadparancsnok Zala megyében, Nagykani-
zsán, ifjúsági vezető Zalaegerszegen, innen
Székesfehérvárra került, de dolgozott a Hon-
védelmi Minisztériumban, békét védett
Okučaniban. Nyugállományú ezredesként
teszi a dolgát Pákozdon, a Katonai Emlék-
park Pákozd – Nemzeti Emlékhely ügyveze-
tőjeként.

– Mondok fogalmakat, folytassa: Honvéd-
ség és Társadalom Baráti Kör, Katonai Em-
lékpark Pákozd – Nemzeti Emlékhely, és
életmű…
– Folytatom: nagyon örülök a negyven éves családi kapcsolatomnak, feleségemnek, Évának,
csodálatos lányunk Viktória, ügyes unokánk Bence, aztán a Somló és Pákozd, mind az életem,
az életem örömének a része. A HTBK úgy köszönt be a mindennapjaimba, hogy megkértek,
segítsek annak a létrehozásában. Dr. Gyuricza Béla tábornok úr mellé kellett egy fiatal, aki
segíti őt. Régebb óta jó kapcsolatunk volt a tábornok úrral, parancsnokom volt, felnéztem rá,
örültem annak, hogy ezt az ügyet fontosnak tartja. Én lettem a titkár, a jogilag második ember
a fehérvári szervezetben, kettőnk nevét a dokumentumok is jegyzik, a többieké mellett termé-
szetesen. Nemrég jártam a cégbíróságon, és ott mondták, hogy az én nevem már az egyetlen,
amely a huszonöt év óta be van jegyezve a Honvédség és Társadalom Baráti Körnél.

53

Gyuricza Béla elnök úr az első Általános Iskolások Honvédelmi Versenyén,
Pákozdon, 1997-ben

– A Katonai Emlékpark Pákozd – Nemzeti Emlékhely változása miképp kezdődött?
– A Katonai Emlékpark is összefonódik Gyuricza Béla nevével. Úgy történt, hogy 1997 őszén
az ő almáskertjében ültünk, a HTBK akkor már kétéves szervezet volt, én akkor jöttem haza
Okučaniból. Negyvenéves voltam, és úgy véltem, ez az idő alkalmas arra, hogy valamit megva-
lósítsunk velem és másokkal. Béla bácsi úgy fogalmazott, hogy kellene egy alkalmas teret ta-
lálni, amely megfelelő lenne az ifjúság honvédelmi nevelésének a megvalósítására. Kitalálta,
hogy a magyar honvédség megalakulásának 150. évfordulója okán csináljunk egy nagy rendez-
vényt Pákozdon. Ennek is a HTBK volt a „kelesztője”. A szervezés már nem volt ilyen sima
ügy, de sokan akarták és követték a megvalósításban. Ő hatalmas akarattal ment elöl, példát
mutatott és mi akkor azt tűzön-vízen át végrehajtottuk, mert kijelentette, ha kis balták hulla-
nak az égből, ez akkor is meglesz. És lőn! De sajnos olyan beteg lett már 1998 májusában, a
választások után, hogy nem gondoltuk, mekkora energiákat képes felszabadítani az év szep-
temberéig. Összefogta az összes tennivalót, aminek eredményként 35 ezer (!) ember vett részt
az ünnepségen! A rendezvény napjának délutánján a köztársasági elnök mindezt látva ki-
mondta: óriási kár lenne a nép által ennyire támogatott helyszínt, programot veszni hagyni.

54

Korábban tájékoztatták arról, hogy miképpen néz ki e helyszín, személyesen láthatta az akkori
szegényes állapotot, támogatta a leendő terveinket, és mondta a honvédelmi miniszternek: „Ne
várjatok semmire, kezdjétek el az építkezést, legyenek itt olyan programok, mint ez a jubileum
sikeres megmozdulása.” A miniszter akkor és ott sebtében úgy döntött, hogy az ünnepség után
menjünk át íziben Lovasberénybe, az akkori honvédségi üdülőbe, és beszéljünk a jövőről. Ott
volt mindenki, aki számított, köztük a főnököm, Preininger Ambrus tábornok is, és megszüle-
tett a döntés a folytatásról. Pákozd község már nem tudta fenntartani a területet abban a nem
túl fényes állapotban sem, ezért felkérték a HTBK-t, hogy kezelje, tervezze meg a hogyan to-
vábbot. A miniszter felállított, és megkérdezte, hogy vállalom-e a feladatot. Közöltem, ha meg-
bíznak vele, akkor örömmel.

Lovasberényben kezdődött a pákozdi emlékhely megújítása 1998-ban

55

A Habsburg főhercegi pár fogadása Pákozdon
a Béke Lángja elismerés átadása alkalmából 2019-ben

– Mi történt ezután?
– Gyuricza Béla elnök úr államtitkári beosztása és egyre súlyosbodó betegsége miatt új elnököt
kellett választani, annál is inkább, mert letelt a 4 év, amire Gyuricza Béla és csapata megbízást
kapott 1995-ben. A választáson, 1999. március 12-én egy másik meghatározó esemény is em-
lékezetes marad, mert az a nap volt a NATO-ba lépésünk napja. Az addigi elnök, Gyuricza Béla
betegágyából, kihangosított telefonon mondta el, hogy milyen nagyszerű dolog, hogy mi is hoz-
zájárulhattunk előkészítő munkánkkal a NATO-ba történő belépésünkhöz. Ekkor választottuk
meg Warvasovszky Tihamért, Székesfehérvár polgármesterét a HTBK elnökének. Alig több
mint egy hónap múlva sajnos Gyuricza Béla elhalálozott. Akkor az új elnökünk megfogalmazta
azt, hogy az ő örökségét kötelességünk lesz tovább vinni. Gyuricza Bélát a szervezetünk örökös
elnökének választotta! Céljainkon azonban nem változtattunk, kerestük annak lehetőségét,
hogy a Pákozdi Katonai Emlékhely megkapja a lehetőséget a fejlődésre. A polgármester úr le-
velet írt Nemeskürthy Istvánnak, az akkori Millenniumi Bizottság elnökének, melyben ismer-
tette a tervet, hogy szeretnénk egy, az 1848/49-es szabadságharc első győztes csatájához méltó
helyet kialakítani Pákozdon, amihez kellene egy olyan kiállító és foglalkoztató terem, ahol fo-
gadni tudunk iskolai osztályokat. Ehhez aztán kaptunk is támogatást, amiből rengeteg önkén-
tes munkával és támogatással 2002-re kialakult az az objektum, ami új utat indított a jövőbe.

56

Tíz év során közel félmillióan jártak a parkban, amit az együttműködő
szervezeteknek és személyeknek köszönhetünk! Köszönet érte!

Mellettünk, az arborétumban erdei iskola működött, ennek mintájára indítottuk el a Hazafiság
Iskoláját. E két iskolát Székesfehérvár úgy tudta támogatni, hogy reggelente a város valamelyik
iskolájából autóbusz indult a Mészeg-hegyre, a társaság egyik fele az arborétumba, a másik fele
hozzánk jött, aztán váltották egymást a délelőtt során.

– Egyáltalán miért lett katona? Ifjú tisztként milyen pályát jelölt ki magának?
– Román Károly volt a történelemtanárom a Vasvári Pál Gimnáziumban. Ő mondta nekem a
pályaválasztás idejében, hogy: „Görög, maga vagy pap, vagy katona lesz!” Ifjúsági vezető voltam
a Jonathan Jackson alapszervezetben, szerettem jó programokat szervezni. Viszonylag jól ta-
nultam, de sajnos a család, anyagi helyzetéből adódóan, nem tudta volna finanszírozni a to-
vábbtanulásomat. A nálam okosabb öcsémet, a matekzsenit szerették volna taníttatni, így azt
gondoltuk, ha Román tanár úr is megmondta, nézzük meg a katonai lehetőséget, hiszen a távoli
rokonságban is volt katona. Tetszett a gondolat, hiszen az általános iskolában az osztálytársaim
a Fehérvárra helyezett hadsereg-parancsnokságon dolgozók gyerekei voltak. Járhattam az új
lakásaikban, láthattam, mennyi remek játékuk van, ez is pozitív emlék volt a számomra. Fel-
vettek, kitűnő eredménnyel végeztem, lövész lettem, ezért az első lépcsős elit egységhez kerül-
tem Nagykanizsára. Azt, hogy milyen irányba szerettem volna menni, az élet megoldotta, mert

57

az események sodortak magukkal. Szerettem századparancsnok lenni. Az első évben elismerés-
ben részesültünk, felvezényeltek Budapestre, ahol sok új impulzus ért. Találkozhattam az ak-
kori honvédelmi miniszterrel, és sok-sok új élmény biztatott. A katonáimmal rengeteget beszél-
gettem, és akkor jöttem rá, milyen sokan nem tudnak olvasni. Mesekönyveket adtam nekik.
Büszkék voltak arra, hogy amikor hazamentek, a gyerekeiknek olvastak ebből. Felfigyeltek rám
a katonák, a tisztek, így lettem a nagykanizsai elit egység KISZ-bizottságának a titkára. Eleinte
ódzkodtam, de aztán rettenetesen élveztem, hogy közösséget alakíthattam, és közösen tettük
a dolgunkat, örömünkre. Zalaegerszegre kerültem, hogy folytassam, amit Kanizsán megtettem,
majd 1984-ben Székesfehérvárra helyeztek. És azóta itt teszem a dolgomat.
– Román Károly büszke lenne Görög Pistára?
– Karcsi bácsi büszke volt rám a haláláig, hiszen rendre találkoztunk, és ahol tudtunk, együtt-
működtünk. Sokat segített, vele készült el a Csaták hősei című kiadványunk, a 2009-ben ki-
adott versválogatás, de a Katonai Emlékpark megalakításában is nagy szerepe volt, hiszen azt
a baráti társaságon belüli baráti társaság alkotta meg. A Pákozdi Emlékhely munkacsoportban
ő, Hermann Róbert fehérvári történész, Fülöp Gyula régész, Szabó József János történész, Sza-
bolcs Ottó professzor, Bircher Nándor egyházjogász, Szelekovszky Ernő, aztán a magyartaná-
rok, nyelvészek, Bódis Kálmánné, a kiváló pedagógus dolgozott, nagyszerű grafikusok segítet-
tek a látványelemekben, építészek „építkeztek”, mint Szigeti Gyula, Igari Antal, vagy sokat
köszönhetünk a NATO-elemek kiépítéséért Sajner Gyulának, Hautzinger Gyulának, az ifjúság
megszólításért Oláh Lászlónak. Ők, és a megnevezetteken kívül sok-sok nagyszerű ember közös
munkája révén juthattunk el a mához.

Szlovák barátainkkal 2018-ban

58

Hoffmann Rózsa államtitkár a Hazafiság Iskolája évadnyitóján 2013-ban

– Régi, de örök a jelszó: Őrizd a békét! Lehet őrizni ezt a HTBK közreműködésével is?
– Nagyapám a nemzet napszámosának vallotta magát pedagógusként. Nyaranta sokat tanultam
tőle, rengeteget mesélt az első és a második világháborúról, mert mindkettőben részt vett. Em-
lékszem a mondására, amit az édesanyjának írt egy levelében az I. világháború idején, hogy:
„Édesanyám, láttam a tengert, de sose jutottam el oda.” Erre emlékezni fogok mindig, és bele-
borzongtam, amikor eljutottam az olaszországi közreműködésünk alkalmával arra a helyre,
amiről a levelében írt. Ezeket az életképeket összeraktam magamban azzal, amit később tanul-
tam, és amikor 1988-ban meghalt, akkor határoztam el, hogy utánajárok Doberdónak és a
többi helyszínnek, amelyekről mesélt. Motivált, hogy megkeressem azt a helyet, ahol látta a
tengert abonyi gyerekként, a debreceniek katonájaként. Motivált a nagypapa, hogy megkeres-
sem Kurszkot, ahol a második világégés alkalmával tartalékos tisztként járt, és Kurszk vasútál-
lomás parancsnokságán szolgált. Ennek köszönhetően kerültem kapcsolatba sok hadtörténeti
emlékhellyel a rendszerváltás után. Az biztos, hogy amiket megjelenítettünk a pákozdi emlék-
helyen, mindkét világháborúra utaló emlékeket, sokakat megérint. És azért is hívjuk Pákozdon
ezt emlékparknak, mert ez nem iskola, ez nem múzeum – ez egy park, amiben sétálni kell. És

59

aki itt sétál, részt vehet a 170 éves időutazásban, amely feleleveníti azokat az emlékeket, ame-
lyek bennünk élnek, amelyeket elődjeink megéltek. A HTBK-nak az a fő célja – ami az alapí-
tónkhoz, Nemeskürthy Istvánhoz vezethető –, hogy a HTBK a Kárpát-medencében, a nemzet-
ben gondolkozik, a társadalmat a nagy hon részének képzeli, a honvédség alatt a magyar
honvédséget érti, amely a népé, amely a társadalom támogatásából táplálkozik, és adóforintja-
iból építkezik. Megfogalmazásra került, hogy elidegenedett a társadalom, amit katonatisztként
én nem éreztem. Fontos kérdés volt, hogy miként lehet a határainkon túl levő magyarokat a
nemzettesthez tartozóvá tenni. Ehhez közös érdekeltség, közös tevékenység kellett. Ennek ré-
szeként dolgozunk együtt gyergyószentmiklósi, nagyváradi barátainkkal, a felvidékiekkel. A
rajzversenyeink jószerivel a teljes határainkon kívüli magyarságot megszólította. Feladat volt
annak segítése, hogy ha a társadalom értékelni tudja a honvédséget, akkor a honvédség mutassa
meg, mit tud tenni a társadalomért. Be kell mutatni, hogy a katona is értékes tagja a társada-
lomnak. Lényeges cél volt, hogy a honvédelemhez kapcsolódó értékeket mentsük meg! Ezért
dolgoztunk Pákozd felújításán, majd építésén. A legtartósabb feladat pedig az ifjúság bevonása,
megérintése. De a béke őrzése a legfontosabb, mert az embernek csak egy élete van, nem úgy,
mint a Nintendo-játékban, és ezt az egy életet őrizni kell!

Nagyváradi barátaink, Pásztor Sándor, Bihar megye elnöke,
Bíró Rozália szenátorasszony társaságában

60

– A Katonai Emlékpark Pákozd – Nemzeti Emlékhely és a Honvédség és Társadalom
Baráti Kör fenntartása nem tűnik egyszerűnek. Miként látja ezt?
– Minden az érdekek mentén zajlik. A Katonai Emlékpark Pákozd – Nemzeti Emlékhely szük-
ségességét 1998-ban Gyuricza Béla az almafa alatti beszélgetések alkalmával körvonalazta. Ak-
kor azt mondta, hogy: „István, nem az a legfontosabb, hogy mi 1848. szeptember 29-ét mutas-
suk be, erre képes lehet egy teremőr által vezetett kiállítás is. Nekünk annak a tanulságait kell
bemutatnunk. Azt, hogy mindenki lássa, 1848-ban elkezdődött valami nagy dolog, akkor szü-
letett meg a nemzeti honvédelem, a Magyar Honvédség. Ami, ha megszakításokkal is, de azóta
állandó jogfolytonossággal létezik. Bár akkor eltiporták a szabadságharcot, de 1867-ben elin-
dulhatott hivatalos útján a magyar honvédség, két világháborúban álltak helyt a katonáink, és
a honvédség ma is él. És ez a lét ugyanolyan odaadást, elkötelezettséget kíván, mint voltak a
harcok a háborúk idejében.” Ezért dolgozunk, ezért készült el az első obeliszk felújítása a „kez-
det”, majd a békefenntartók emlékműve a „ma” jeleként.

– Igen, de közben felnőtté lett egy szervezet, nemzeti emlékhellyé lett a Katonai Em-
lékpark, így sokan szívesen tulajdonuknak szeretnék ezt. Nehéz önállónak maradni.
Változhatnak a körülmények és a feladatok?
– A Honvédség és Társadalom Baráti Kör ennek a folyamatnak az elindítója, szervezője volt,
ennek lehettem a részese én is, az utolsó tíz évben a civil kft. nonprofit társaság ügyvezetője-
ként. Nem úgy látom, hogy a honvédség vagy bárki más ki akarja ezt sajátítani. Voltak ilyen
megközelítések, de sokan megértették annak a jelentőségét, amit Gyuricza Béla mondott, hogy
a honvédség tetteiről leginkább a civilek szóljanak, beszéljenek, mert az öndicséret sosem sze-
rencsés. A lényeg, hogy van egy létesítmény, amit valóban a Pákozdi Emlékhely Bizottságba
tömörült tizenegy szervezet, tehát civilek valósítottak meg, mert a Katonai Emlékpark – Pá-
kozd, amelyet a község és a Honvédség és Társadalom Baráti Kör hozott létre, amelynek a
hitelét – mint arról korábban már szóltam – sok nagyszerű civil szakember alapozta meg építé-
szetileg, történelmileg, pedagógiailag. Nagyon örülünk annak, hogy ma már kertészek is csat-
lakoztak hozzánk, tájépítészek igyekeznek jobbá, szebbé tenni a környezetünket. Képesek va-
gyunk arra, hogy megmutassuk a katonáknak, hogy bármilyen jó szándékot, tettet, eseményt
magunkba fogadjunk. Bürokraták mindig voltak, vannak és lesznek, akik azt mondják, hogy
nehéz ilyen sok szervezetet, sok célt összehangolni, működtetni. És lehet, hogy valaki azt gon-
dolja, hogy ez így, ebben a formában nem hatékony. De ha megnézik a ténykedésünket, a
létrehozott produkcióinkat, azt kell, hogy mondják – mint ahogy meg is teszik –, hogy igen,
erre valóban nagy szükség van! De azt is látni kell, hogy amit a Honvédség és Társadalom
Baráti Kör létrehozott az elmúlt húsz évben Pákozdon, vagy amit bemutattunk a kiállításain-
kon az elmúlt tíz évben, természetesen annál talán lehet sokkal attraktívabb, vonzóbb kiállítást
is csinálni, amiért az emberek több pénzt adnának. Erre ez a Baráti Kör, most azt mondom,
kevés, mert annyira képes, amit eddig – és ez egyáltalán nem kevés, sőt! – megvalósított. Kö-
rülbelül évente hetvenezer ember fordul meg Pákozdon, ebből harmincezren jegyet vesznek,

61

akiknek a negyven százaléka ifjú, és ha ezt nézzük, akár mondhatjuk azt is, itt van a jövőt
jelentő ifjúság. De a maradék hatvan százalék – hozzávetőlegesen húszezer ember – a saját
elhatározásából döntött arról, hogy odajön, és fizet a látványért. Megközelítőleg negyvenezer
ember tekinti még meg a gondozott, szervezett, jól strukturált parkot, és fizetség nélkül sétál-
hat, kísérheti végig a történelmünk menetét kedvére és ráérő ideje függvényében. És mindeköz-
ben láthatja a gyönyörű Pannon-tájat, Magyarországnak, Fejér megyének ezt a csodás részét.
A közeljövőben lesz hetvenöt éve, hogy Európában béke van, ami a katonák létének, munkájá-
nak is betudható. Akik nagyon fontos tevékenységet folytatnak úgy, hogy tizenöt éve már nincs
sorkatonai szolgálat. Minden magyar állampolgárnak kötelessége hazája védelme, ezt az alap-
törvényünk is rögzíti. Ennek érdekében teszünk mi, ha úgy tetszik, maradandót. És ha az el-
múlt tíz év számait nézzük, akkor több mint félmillió ember járt a pákozdi emlékpark területén,
ami –.a terület nagysága miatt – teljes programot nyújthat mindenkinek. Fejér megye lakossága
négyszázezer ember, és ha ezt nézzük, akkor jó nagy sokadalom járt nálunk Pákozdon!

– Mi mindent lehet, kell tenni a hatékonyságért?
– Igen, lehet és kell is tenni ezért! Nem az a spórolás, ha nem biztosítanak a működéshez
megfelelő forrásokat – a spórolást a fölösleges kiadások elkerülése jelenti. Minden nap új gye-
rekek születnek, minden nap újak csodálkoznak rá a világra, és nekik ugyanúgy meg kell mu-
tatni azt, ami szerencsére időben és térben is távol van tőlünk, a háborút. Mert igenis, a béke
a lényeg, ez az, amivel nem szabad játszani, amit nem szabad kockáztatni.

– Családja hogy viseli örök tűzben égését, állandó tenni vágyását?
– Hááát… Néha magam is elbizonytalanodok, hogy kell-e ennyit küzdeni, harcolni azért, ami
fontos a számomra? Vannak napok, amikor nagyon fáradtnak érzem magam, és ezt azok látják,
akik a legközelebb vannak hozzám. Ez nagyon bánt, ami újabb teher rajtam, amit el kell visel-
nem. Otthon nem tudok letagadni semmit, mert minden meglátszik rajtam. Az, hogy hajnalban
kelek, akkor írok, olvasok, napközben tárgyalások, kiállításépítés és sok egyéb program veszi el
az időmet a gyerekemtől, az unokámtól. És ez nehézzé teszi a dolgomat. Szerencsére minden-
ből erőt tudok meríteni! Nagyon boldoggá tesz, ha valaki megkérdez, meghallgat. Nagyon bol-
doggá tesz, ha valahonnan pozitív visszacsatolást kapok, kapunk, ha látom Oláh Laci foglalko-
zásain a gyerekeket mosolyogni, ha látom a tanárokat önfeledten örülni annak, hogy
tanulóikkal milyen jó dolgot tudnak véghezvinni. Amikor másnap találkozom újra egy bürok-
ratával, és ő megkérdezi, hogy miért kell ezt az egészet csinálni, és sandán hibát keres, ez bizony
kisüti az ember lelkét. Azt mondom a környezetemnek, hogy ez az a tevékenység, amelyet nem
lehet hivatalból csinálni! Ez ugyanolyan, mint a tanítás: ha nem látják a szemedben az őszin-
teséget, ha nem hiszik el azt, hogy amit közvetítesz, az hiteles, akkor nem erősít meg semmi.
De a pozitív visszajelzések, azok igen, új tettekre sarkallnak, mint az, amikor egy francia elitis-
kola éveken keresztül elhozta a diákjait hozzánk Pákozdra, mert – mint az igazgató mondta –
a francia és a magyar történelem nagy csomópontjai sok helyen megegyeznek. Nem érdekli őt,

62

hogy sok helyzetben szemben álltunk egymással, számára az a fontos, hogy itt, Pákozdon, egy
ilyen kis helyen együtt lehet látni a történelem folyamatosságát, ívét, itt átadhatja diákjainak a
pedagógus e szemléletet, mégpedig hatékonyan. És ezért megérte nekik ilyen messzire elutaz-
niuk. Na, ezek a dolgok, amik erőt adnak, amelyek feltöltenek, ami után kezdődhet egy újabb
nap újabb történettel…!

Kezemben IV. Károly (1887–1922) az utolsó magyar király arcképével

63

ÜDVÖZLŐLAP 3-4-5-6.

Helló, fiúk! Helló, lányok!

A Baráti Kör számtalan módon hat a jövő generációk tagjaira, segíti fejlődésüket, gazda-
gítja történelmi és honvédelmi ismereteiket. Ezek közül az egyik hatékony módszer a hon-
védelmi versenyek szervezése és a mások rendezvényein való részvétel. Mindketten a
HTBK-tagságunk kezdete óta részt veszünk ebben a munkában. De nem munkaként éljük
ezt meg, a gyerekek határtalan lelkesedése, a megmérettetések izgalma és a sikeresen telje-
sített versenyek öröme ránk is hat. Felemelő érzés az általunk – és az Ifjúsági Tagozat
más tagjai által – felkészített és a versenypályákon végigkísért diákokat a dobogókon,
éremmel a nyakukban, serleggel a kezükben látni, pólóikon a felirattal: HTBK Székesfe-
hérvár.

Tisztelettel, Csibrik Ildikó és Geguss Ákos

Itt is együtt…

64

Üdv a Mészeg-hegy csúcsáról!

Hajdan, az Emlékmű felújítása, majd óvodás és is-
kolás csoportoknak a Békefenntartók Múzeumában
történő kalauzolás időszakában elég sokat beszélget-
tünk arról, milyen jó lenne, ha itt a Mészeg-hegyen
a Magyar Honvédség teljes történelmét átfogó, és a
Pákozdi Csata Emlékmúzeumától kiindulva a
Doni Kápolnát is magába foglaló, majd a Béke-
fenntartók Múzeumához visszaérkező kiállítótér
jönne létre az ifjúság hazafias nevelése céljából. A KEMPP létrejöttével mindez megvaló-
sult. Itt csak az 1951–1990 közötti időszakra, a Magyar Néphadsereg időszakára vo-
natkozó személyi és tárgyi emlékek bemutatásával vagyunk adósak a ma élő nemzedék
számára. Mert az az időszak is történelmünk – tanulságos! – része!

Emlékezve, Buth Sándor

Kiemelkedő támogatóink, Deák Lajosné, Buth Sándor, Horváth Miklós Csaba 2008-ban

65

Egybeforrva!

A HTBK-val való kapcsolatom egybeforr a Katonai Emlék-
parkkal. Persze húsz évvel ezelőtt még nem így hívták...
Büszke vagyok, hogy családommal együtt ott lehettem a kez-
deteknél, az én munkám és verejtékem is benne van abban a
Nemzeti Emlékhelyben, amellyé vált a park. Örömmel tölt
el, hogy évente több ezer diáknak mesélhettünk a békefenn-
tartásról, és az általunk „kitalált” interaktív kiállítás nagy
sikert aratott a látogatók között – és nemcsak a diákoknál,
de a családok és a felnőtt csoportok esetében is. Hiszek benne,
hogy az élmény és az ezzel szerzett ismeret a látogatás után
nem tűnt el nyomtalanul, gyökeret vert, és közelebb hozta a honvédséget a társadalomhoz.

Üdvözlettel, Törzsök Erzsébet

Tegnapról a mának!

Már nyugállományú, önkéntes műveleti tartalékos ka-
tonaként kerültem kapcsolatba a HTBK-val, melynek
céljaival és munkaformáival teljes mértékben azono-
sulni tudok. Sok program szervezésében és végrehajtá-
sában vettem, veszek részt, és hamarosan a családtag-
jaim is bekapcsolódtak. Elsőként a fiam, András, majd
pedig a párom, Ági, és a lányom, Anett is lelkes önkén-
tesekké váltak az Ifjúsági Tagozatban, s immár ők is
aktív szervezői az ifjúsági táboroknak, a gyerekprogra-
moknak, a rajzpályázatoknak, a Honvédfesztiválok-
nak, valamint az Ifjú Nemzetőr és az Iskolák Csatája
programoknak. Jó érzés a Baráti Körhöz tartozni, s különösen jó, hogy a kis családom is
része a Honvédség és Társadalom Baráti Kör nagy családjának.

Tisztelettel, Szegleti Tamás és családja

66

IGARI ANTAL

A KÖRNYEZET ÖSZTÖNZÖTT
A TÖRTÉNELEM MINÉL TELJESEBB

MEGISMERÉSÉRE

I gari Antal gyerekkorától építette fel magát, és valósította meg addigi álmát, vágyát.
Építész akart lenni, és építész lett. Elhivatott, a munkája nem csupán elvégzendő
feladat volt számára, hanem az örömök forrása is. Azt csinálta egész életében, amit
szeretett, egészen a komfort nélküli bérlakástól az egyetemi és egyéb tanulmányain át a
megyei főépítész titulusig. Építészként különösen a műemlékvédelem volt érdeklődése közép-
pontjában, boldogságára e területen is kiélhette építészi vágyait. De elkötelezett a katonai
hagyományápolás iránt is, ezért is lett a Honvédség és Társadalom Baráti Kör tagja.

67

Látogatás a NATO Főhadiszálláson Brüsszelben, 2005-ben

– Mikor és mi fogta meg, mikor és miért döntött úgy, hogy márpedig építész lesz?
– Székesfehérvár belvárosában születtem, az Arany János utca 9. szám alatt, a jelenlegi plébánia
épületében. Akkor még kissé spártai körülmények között éltünk. Az IKV-bérlakásban nem volt
víz, ebből következően WC, mosdó sem, hanem csak lavór és vödör, víz pedig a földszinten, a
közös mellékhelyiségben, a lépcsőfordulóban. Sőt, mikor édesapám kérvényezte, hogy saját
költségen bevezetteti a vizet, akkor közölték, hogy műemlék épületben ezt nem lehet engedé-
lyezni. Most, utólag, nagyképűen mondhatnám, hogy ez volt életemben az első szakmai kihí-
vás, bár valójában 6-7 évesen nyilván nem tudtam jó megoldást adni, de erősen elgondolkodtam
rajta… Ezután váltás következett be az életünkben, 8 éves koromban átköltöztünk az addigi
plébániaépület, a Hiemer-ház sarokerkélyes lakásába. Ez maga volt a paradicsom: két szoba,
szép kilátás, fürdőszoba hideg-meleg vízzel, külön WC, szóval, mint Majakovszkij versében, az
Ivan Kozirev vasöntő versében arról, hogyan költözött új lakásba. Szüleim természetesen a
régit, az ifjúságuk színterét sírták vissza. Azért itt is voltak kihívások, például a kilenc darab

68

kifelé nyíló ablak elég rozoga szerkezettel nehezítette a napjainkat. De itt már olyan részletek
is a látókörömbe kerültek, amelyekre kiváló művészettörténész-pap barátom, Szilárdfy Zoltán
hívta fel a figyelmemet: stukkódíszek a sarokerkélyen, amit az ő tanácsára aranyoztam be,
ugyanott egy miniatűr Ádám-Éva-dombormű, a folyosó csehsüveg-boltozata és szoborfülkéje.
Valódi, sok évszázados, ugyanakkor jól élhető műemlék volt, amit lakásnak is jónak mondhat-
tunk. Nekem ezek az épületek jelentették a fő indítékot, és abból is a sokak számára „rettegett”
fajtából. Ez a környezet ösztönzött a történelem minél teljesebb megismerésére, a matekot és
a rajzot szerettem, és viszonylag jó eredményekkel versenyeztem e tárgyakból. A rajzból M.
Tóth István volt a „mester”, több közös munkával, iskoladekorálással és egyebekkel segítette
fejlődésemet. Már ekkor több fehérvári épületet lerajzoltam. Nálam az előbb említett három
tantárgy az építészetben egyesült. Valójában már 12 éves koromtól kezdve szerettem volna
építész lenni. De, persze, fontos volt nekem, a kölyöknek a focizás is a sóderrel felszórt, gesz-
tenyefás, árkádos udvaron…

Törökországban, Kocaeliben gróf Thököly Imre, Felső-Magyarország fejedelme
emlékművénél 2006-ban

69

– A szakiskola, az egyetem évei mennyire voltak örömtelik, és miért?
– A már említett okok miatt a Teleki Blanka Gimnázium matek tagozatára jelentkeztem, ahol
Láng Hugó volt az osztályfőnököm, matektanárom. Ő a későbbiek során többször volt a főnö-
köm: alpolgármesterként a Városházán, elnökként a Schwäbisch Gmünd Baráti Körben. Gond
nélkül végeztem a tanulmányaimat, a kémia 4-es rendűsége (Bayer Tibor sokak által ismert,
felejthetetlen, gyomorszorító feleltetései) mellett a többi tantárgyból mindig ötös osztályzatot
érdemeltem. Pedig nem vitte el minden időmet a lecke megtanulása, hanem viszonylag sok
időm maradt olvasásra (történelem, építészettörténet, földrajz stb.), gyűjtésre. Szinte bármi
érdekelt, különösen érem, könyv, térkép – nyilván erősen korlátozott anyagi forrással. Az összes
jelenlegi „flúgosságom” ebből az időből való. A felvételin könnyedén túljutottam, a Budapesti
Műszaki Egyetemen eltöltött évek azonban már kissé másképp zajlottak, mint a gimnázium-
ban. Érdekességként elmondhatom, hogy szinte félévente sikerült jobb átlagot elérnem, a végén
már jócskán 4 egész felett voltam. Ebből is látszik, hogy egyre jobban izgatott a szakma, az
alapozó tárgyakat követően. A matematika oktatása szerencsére két év után befejeződött, mi-
előtt sikerült volna megutálni a „favágást” (integrálás, deriválás, más lényegében nem volt). Az
építészettörténetet és általában az egyes tervezési tárgyakat szerettem, és ezek napról napra
egyre hangsúlyosabbak lettek. Közbevetve: akkor még nem voltak kreditek, és nem lehetett
ebből adódóan napjaink matematikai képtelenségét elérni, hogy a legmagasabb 5-ös érdemjegy
mellett az átlag 5 egésznél magasabb tud lenni. Visszatérve: több érdekes tárgy, jobb eredmé-
nyek egyre kellemesebb közérzetet biztosítottak a mindennapjaimnak. Nem szükséges rossz,
hanem élvezet volt a tanulás. A harmadik év után kellett szakosodni. Én a tervezői szakon
építészettörténettel akartam folytatni, de a 120 fős évfolyamon csak 5 hely volt ott. Korábban
többen is ilyen jellegű szakkörre, TDK-előkészítőre jártak, így nemigen bíztam abban, hogy
bejutok. Ennek ellenére simán sikerült. Az Építészettörténeti Tanszéken olyan oktatóim voltak,
mint Zádor Mihály, Szentkirályi Zoltán, Guzsik Tamás, és még sorolhatnám hosszan a neve-
ket. Egyébként minden választható helyszínű tervezési munkámnál székesfehérvári témát ke-
restem és találtam. Ilyen volt a tanuszoda a Jáky József Szakközépiskolánál, a püspöki székes-
egyházzal szemben található második világháborús foghíj beépítése, a Kossuth utca és az Arany
János utca közötti tömb rehabilitációs felújítása (ez utóbbi már diplomamunkaként). Az ezek-
hez kapcsolódó TDK-dolgozataimmal kari első helyet sikerült elérnem, így az országos ver-
senyre is bejutottam. Nyilván ezek már erőteljes, és talán eredményes elköteleződést jelentettek
a műemlékvédelem irányába. Szakmai kihívás volt ez a javából, ami jó közérzetet adott a szá-
momra! Az utolsó három évre az ARÉV ösztöndíjasa voltam. Jól jött az anyagi támogatás, de
elsősorban a majdani munkahely biztosítása volt a cél, mivel mindenképpen Fehérvárra szeret-
tem volna visszakerülni, ahogy akkori menyasszonyom (ma a feleségem) is ezt szerette volna.
Amint lehetett, jelentkeztem a műemléki szakmérnöki képzésre is. Itt már az oktatóinknak is
valóban kollégáik voltunk, ez tényleg szakmai lubickolás volt. Jó néhányszor mi magunk vol-
tunk az előadók is, és a konkrét munkahelyi tevékenységünket mutathattuk be.

70

Én addigra már a Városi Tanács Műszaki Osztályán a Belváros (műemlékek!) építési, hatósági
ügyeivel foglalkoztam. Ez az időszak a rendszerváltás idejére esett. Sok új feladat következett,
mint például a közterületek felének átkeresztelése, régi szobrok előkerítése, visszahelyezése,
restaurálása, és újabbak állítása (Mátyás-emlékmű), vagy a Romkert tervpályázata és a belvá-
rosi épületek felújítása.

– Mi volt az első önálló munkája?
– A diploma megszerzése után egy évvel tartalékos tiszti kiképzésre vonultam be fél évre. Ennek
nagy részét Székesfehérváron töltöttem, ahol a honvédségi beruházásokhoz készítettünk terve-
ket. Itt készült az első munkám, a Hármashíd melletti egykori, javító alakulat elhelyezését
szolgáló laktanya akkumulátortöltő épületének a terveit kellett elkészíteni. Ez volt az első meg-
valósult, láthatóvá lett épületem is egyben. A tervezés során a civil élettől függetlenül, teljesen
külön honvédségi vonalon folyt az engedélyeztetés (KÖJÁL, ÁNTSZ, építési hatóság), ahol a
szakmában jól ismert tervezővel, Callmeyer Ferenccel kellett kollégaként lebonyolítanom azt.
Amúgy annak idején az államvizsgámnál ő volt a vizsgabizottság elnöke. Érdekességként meg-
említhető, hogy egyúttal ez volt az első átalakított épületem is, de nem annak minősége, hanem
a laktanya idő közbeni felszámolása miatt került sor arra. Néhány kisebb hétvégi ház mellett
valóban az első, ma is álló épületem az Öreghegyen egy ikerház, amelynek felét saját testvérem
és családja lakja immár harminc éve. Ezt mintegy tucatnyi műemlék templom felújítási tervé-
nek elkészítése, illetve azok megvalósítása követte. A legutóbbi megvalósult épületem – egyben
számomra a legkedvesebb – a harminc évi vajúdás, háromszori tervezés után megszületett, és
végre a valóságot jelentő abai ravatalozó.

– Főépítész lett. Ez hízelgett önnek, vagy pedig egy újabb, még ennél is nagyobb felada-
tot jelentett?
– Sokáig úgy gondoltam, hogy ha eljön az idő, a Városházáról megyek majd nyugdíjba. Sokszor
tréfásan mondtam, hogy jobb kilátásom van, mint a polgármesternek, mivel az ő dolgozószo-
bája felett lévő szobámból, tehát a munkahelyemről még jobban ráláttam a Belváros északi
részére. Huszonhárom évi városházi szolgálat után váltottam és választottam a Megyeházát.
Ötvenévesen nyílt lehetőségem arra, ami a régi helyemen nem válhatott valóra, azaz főépítész
lehettem. Természetesen ebből az is következik, hogy ez bizony „hízelgett nekem”. Ugyanak-
kor pedig újabb, nagyobb feladatot is jelentett a számomra, igaz, más helyen. Ehhez persze az
is hozzátartozik, hogy 1990 óta a megyei jogú városok szerepe egyértelműen kiemelkedőbb
lett, mint a megyéké. Ennek megfelelően, vagy talán azon túl is igaz ez a főépítészekre. Amikor
2009-ben váltottam, akkor a megyének még negyven intézménye volt, csaknem ugyanennyi
műemlék épülettel. Akkor két nagy felújítás volt folyamatban: a Megyei Levéltár és a Gorsium.
Ebben egy műemlékes indíttatású főépítésznek rengeteg lehetősége adódott, de 2012-től már
nincs intézményfenntartó szerepe a megyei önkormányzatnak. Azóta alakult egy térségi fej-
lesztési tanács, amely folyamatosan turisztikai célzatú fejlesztések megvalósításán dolgozik.

71

Közben megismertük a szakma teljes vertikumát, elsődlegesen beruházói feladatokat kapunk.
Most éppen a főépítész legfontosabb teendőjét végzem: közvetlenül a végső elfogadás előtt áll
a megye területrendezési terve, az én itteni 10 éves munkálkodásom során először kerül erre
sor.

– A Honvédség és Társadalom Baráti Körbe miért lépett be, mi keltette fel az érdeklő-
dését?
– Először akkor hallottam róla, hogy van egy ilyen civil szervezet, amikor egy autóbuszos uta-
zást szerveztek Horvátországba, Okučaniba (magyarul: Okucsány), a békefenntartó erők kere-
tében működő Magyar Műszaki Kontingenst látogattuk meg. Ez egyrészt érdekes kirándulás
volt számomra az addig ismeretlen Horvátországban, másrészt megismerkedtünk a helyreállí-
tásban tevékenykedő alakulattal, annak életével, munkájával. Így különösen elkezdtem érdek-
lődni a honvédség korábbi külföldi tevékenységével, történelmi szerepével, természetesen a ka-
tonai hagyományokkal kapcsolatban. Már a Honvédség és Társadalmi Baráti Kör tagjaként
2002-ben megkeresett kettőnket (Szigeti Gyula építésztársammal együtt) Kiss Dezső, hogy
tudnánk-e a Visintiniben lévő kápolna felújításában építészként közreműködni? Erre örömmel
mondtunk igent, ezzel végképp elköteleződtünk a katonai hagyományápolás mellett. Jó érzés
volt látni az Olaszországban megújult kápolnát, még ha sajnálatos módon nem is mi tervezhet-
tük azt. Igazából azt sajnáltuk, hogy az elkészült kápolna avatásakor lényegében nem említet-
ték meg a Honvédség és Társadalom Baráti Kör Székesfehérvári Szervezetét, illetve a felújítás-
ban betöltött, kovászként működő szerepét. Ugyanakkor felhőtlenül örülhettem annak, amikor
a terveim alapján elkészült Gyergyószentmiklós Gac-oldalában a magyar honvédek emlékére
állított emlékkő.

– Több kirándulásunkon, itthon és külföldön, építészként vezette a társaságot, tanulsá-
gos, kellemes perceket szerezve az ott lévőknek. Önnek is kellemes percek, jó órák vol-
tak ezek?
– Maradjunk annyiban, hogy nem vagyok mazochista, tehát amit nem szeretek, azt nem csiná-
lom önként… Természetesen nagy örömmel tettem ezt meg a HTBK keretein belül, ráadásul
sokszor építész körökben, vagy régi ismerősökkel együtt működhettem közre, vagy mehettem
el ezekre az utakra. Az ilyen vezetéseknél mindig azok az egyetemi előadások jutottak eszembe,
mikor egykori építészettörténeti tanáraim úgy tudtak mesélni egyes stílusokról, történelmi vá-
rosok kialakulásáról, fejlődéséről, meghatározó épületeknek a város szövetében a különböző
nézőpontból való megjelenéséről, mintha naponta ott járnának, annak ellenére, hogy esetleg
soha nem voltak a helyszínen, csak könyvből ismerték. Én több esetben úgy vezettem a cso-
portot, hogy az egykori előadásokat magamban felidézve, könyvekkel kiegészítve felkészültem.
Majd sétálva, néha egy térre betolatva a mögöttem lévő, addig nem látott utcaképről beszéltem.
Néha azért a hátam mögé is néztem, hogy hátha közben történtek átalakítások (bontások, új

72

építések). Ilyen szempontból talán a legérdekesebb terület a Baltikum volt, ahol a szovjet idők-
ben sokszor a háborús romeltakarítás vagy az ideológiai meggyőzés egyik megoldását az érintett
műemlék vagy romjának elbontása jelentette. Ugyanakkor az eltelt húsz-harminc évben telje-
sen eldózerolt épülettömbök nőttek ki eredeti fényükben. Ezek sorában nem volt mellékes az
a lehetőség sem, hogy egy-egy ilyen utazás során döntően én állíthattam össze a „kötelezőkön”
felül a többi felkeresett látnivalót. Természetesen ezek sorába mindig bekerültek olyanok, amik
számomra is újdonságot jelentettek, ezzel növelve a „nekem is jó percek, órák” számát. Egy
utazás során ezek jelentik nekem a legnagyobb élményt, miként az a tudat is örömmel tölt el,
hogy sokakkal én szerettethetem meg az építészetet vagy valamelyik kevésbé ismert stílust.
Azóta is szinte hetente vannak érdeklődők, hogy mikor szervezek újabb utakat. Bár néhány
éve nem igazán van időm a felkészülésre, pontosabban az év elején még nemigen tudom a
későbbi programomat. Ezért a szervezést nem tudom kellő időben elkezdeni, így szünetelnek
ezek az utak. De természetesen minél előbb szeretném ezt újra feléleszteni.

– Miért fontos a világörökség, az építészet csodáit Igari Antalnak „nem középiskolás
fokon taní-tani"?
– Nem az én tisztem megítélni, hogy ez mennyire tartozik a „nem középiskolás fokon taní-
tani” kategóriába. Ugyanakkor ezzel kapcsolatban már korábban választ adtam. Tehát a szak-
mám és a hobbim az építészetben, a műemlékvédelemben azonos, ezért rendkívül fontosnak
tartom, hogy az minél többeknek örömet okozzon, ez pedig úgy lehet a legteljesebb, ha minél
többen minél többet ismernek meg belőle. Ez persze különösen fontos szeretett városunk ese-
tében. Így teljesülhet egyébként a sokak által emlegetett szlogen: „Ne csak szeresd, ismerd is
szülőföldedet!” Ez különböző módon terjeszthető ki egy városrészre, városra, tájegységre, or-
szágra…

– Meglátása szerint mit kellene még „beépíteni" a Honvédség és Társadalom Baráti Kör
munkájába, hogy monumentálissá válhasson a szervezet?
– Mint az az eddigiekből is kitűnik, én alapvetően konzervatív ember vagyok. Vagyis a meglévő
értékeket, eredményeket tisztelem. Nálam a jobbítás általában nem új dolgok bevezetését, ha-
nem a meglévő hibák javítását, az eddigi tevékenység szükség szerinti kibővítését jelenti.
Ugyanakkor nem érzem szükségét, hogy monumentálissá váljon egy szervezet, hanem úgy vé-
lem, amit tud, azt megőrizze, ezért a természetes fogyást, az elöregedést kell megelőzni. Ehhez
a fiatalokkal kell megismertetni a Honvédség és Társadalom Baráti Kör Székesfehérvári Szer-
vezetét, és egyúttal az eredményesen megszólított fiatalokat kell minél nagyobb számban be-
vonni a tagjaink közé. Tudom, hogy az ifjúság megkeresése új kihívásokat jelent, ehhez azon-
ban nálam mások sokkal jobban értenek. „Csak” a gyerek és a fürdető víz esetére kell
odafigyelni…

73

ÜDVÖZLŐLAP 7-8.

Barátaim!

A barátság és a vidámság mellé nekem soha nem kellett hangulatfokozó!
A feleségemmel, akivel szinte mindenkor és mindenhol együtt vagyunk,
közösen veszünk részt a Honvédség és Társadalom Baráti Kör rendez-
vényein. A HTBK-ban eltöltött évek alatt sokszor – de nem elégszer! –
volt módunk sokakkal a barátságok elmélyítésére. Mindig, minden hely-
zetben hajlandó vagyok és leszek, leszünk jó hangulatot csinálni a bará-
taink kedvére! Mert ilyen a jó közösség, és a mienk a Honvédség és Tár-
sadalom Baráti Körben valóban az!

Üdvözlettel:

Kovács László és felesége, Aranka

74

Emlékezés egy „sós” kirándulásra

Kedveseim! Emlékeztek arra a csodás „sós” kirándulásra? (Erdély, 2007.09.01. –

09.08.) Sorolhatnám a leglátogatottabb helyeket: Kolozsvár – Marosvásárhely – Szo-
váta – Korond – Farkaslaka – Bucsin-tető – Békás-szoros – Gyilkos-tó – Gyimesbükk –
Nyergestető – Tusnádfürdő – Prázsmár – Brassó – Nagyszeben – Déva – Arad. Ugye,
ismerős? Igen, ez Erdély! A csoportunk meghívást kapott Alsósófalvára, a Kacsó-Kovács
család apraja-nagyjához. Az egyszerű, melegszívű vendéglátók hófehér damaszt abrosszal
leterített asztalokra kirakva erdélyi „erőssel”, borral, frissen sült kiflivel, kaláccsal, kávé-
val kínáltak bennünket. Nevettünk és sírtunk a váratlan találkozáson. Együtt daloltunk,
és énekeltük a himnuszokat. Ugye van, aki a fürdőszoba polcán őrzi még az alsósófalvi
fürdősót? Remélem, kedvet csináltam, és sokan követnek bennünket!

Barátsággal, Sükösdné Erzsi

Vereckén a Baráti Körrel. A Vereckei-hágó a Beszkidek és a Máramarosi-havasok
közötti átjáró. Nekünk, magyaroknak különösen fontos a Vereckei-hágó.

A hagyomány szerint Árpád vezér itt vezette be népünket új hazánkba, a Kárpát-medencébe.

75

JÁKOB JÁNOS

A HTBK GONDOLATISÁGÁVAL TÖRTÉNT
AZONOSULÁS NYOMÁN

CSATLAKOZTAM A BARÁTI KÖRHÖZ

J ákob János tábori püspök, dandártábornok keresztyén családban ne-
velkedett. Húszévesen bevonult sorkatonának, ahova a Bibliáját is
magával vitte. Felettesei nyilvánosan megalázták emiatt, néhány hé-
ten belül azonban egymásra találtak a sereg különböző felekezetű keresz-
tyénei. „Ott érett meg bennem az elhatározás, hogy tábori lelkész leszek”
– emlékezett vissza. Végül „idősebb” korában, 1993-ban végezte el a te-
ológiát, és épp akkor dőlt el, hogy létrehozzák a tábori lelkészi szolgálatot,
így egyenesen abba a közegbe kerülhetett, ahova régóta vágyott.

76

– Dandártábornok és lelkész, katona és pap. Egymástól kicsit távolálló fogalomnak tűn-
nek első hallásra, nem?
– A dandártábornoki rendfokozat valóban egy nagyon magas besorolás a katonai hierarchiában.
Lelkészként egyetlen speciális helyzetben találkozik egymással a két külön terület. Amikor egy
lelkész katonai lelkészi szolgálatra jelentkezik, részévé válik egy rendszernek, amelyben a ki-
alakított beosztásokhoz rendfokozatok vannak mellérendelve. A tábori püspöki beosztáshoz
jelen pillanatban dandártábornoki rendfokozat van rendszeresítve, ilyen egyszerűen kerül egy-
más mellé a két látszólag egymástól távoli terület. Csendesen hadd jegyezzem meg, nem azért
vagyok alkalmazásban, hogy tábornok legyek, hanem a szakmai oldalon jutottam – Isten ke-
gyelméből és elöljáróim jóakaratából – egy olyan beosztásba, ahol e kettő egyidejűleg van jelen.

– Gyermekként mit gondolt majdani felnőtt napjairól?
– A család szerepe minden gyermek fejlődésében a legnagyobb erővel bír. Az adott életvitel, a
szülők gyermekeik elé élt példája, az otthonról hozott értékek minden esetben hatással vannak
a felnövekvő nemzedékre, mi több, formálják annak életét, jövőjét. Református keresztyén csa-
ládban nevelkedtem, ahol az élő Istenbe vetett hit szinte a levegővel együtt éltető valósággá
vált számomra. Természetesen úgy gondolom, ahhoz, hogy valaki hitét megélő keresztyén em-
berként éljen, nem kell feltétlenül lelkésznek lennie. A teológiára történő jelentkezésemhez egy,
a sorkatonai szolgálatom alatt történt nehéz döntés vezetett. De ez egy nagyon hosszú történet.

– Miként és miért került közel a hithez, azon belül a tábori lelkész szolgálathoz?
– Amikor 1994-ben tábori lelkészi szolgálatot vállaltam, egyik lelkész kollégám kicsit szkepti-
kusan rákérdezett: „Te, aki a békesség Istenét szolgálod, hogyan szegődhettél el az Arész szol-
gálatába?” (Arész = a görög és római mitológiában a háború istene.) Nos, úgy gondoltam, a
tábori lelkész nem a háború istenét szolgálja, hanem a társadalom szolgálatában katonai hiva-
tást vállaló emberek lelkigondozását látja el. Ez a két dolog az én olvasatomban elég távol esik
egymástól.

– A 6. számú parancsolat úgy szól: „Ne ölj!” Aztán a katona mégis öl…
– A „Ne ölj!” parancsolat mondanivalója minden emberre nézve érvényes. Mégis szomorúan
állapítja meg Petőfi: „És mi az emberiség története? vérfolyam…” az ítélet című versében. E
vélemény alól a bibliai kijelentés története sem kivétel. Eredetileg a héber „racah” ige nem
jelenti az emberi élet mindenfajta kioltását. Kivételt képez a háborúban történő ölés vagy a
halálbüntetés. Ezen esetekben ugyanis nem nyereségvágyból, személyi konfliktus nyomán cse-
lekszik a végrehajtó. A katona a harci cselekményben nem önszántából, öncélúan oltja ki valaki
életét, hanem egy közösség életének, kulturális kincseinek, anyagi javainak a megőrzése védel-
mében cselekszik. A háborúban a katona mindenkor egy adott társadalom fennmaradásáért fog
fegyvert, a béke előmozdításának érdekében cselekszik. Itt sokkal inkább az igazságtalan táma-
dás jelenthet erkölcsi problémát, mintsem a katonai erők által alkalmazott reagálás. Visszatérve

77

az eredeti kérdéshez, a Biblia mindenkor az élet védelmében foglal állást. A katona által elkö-
vetett emberi élet kioltása is gyilkosság, de más megítélés alá esik. Talán segít megérteni ezt az
a gyakorlat, mely szerint a halálbüntetést végrehajtó hóhért minden esetben halálra ítélték a
tettéért, majd egyidejűleg fel is mentik, hiszen a köz, a törvény megtartása érdekében cseleke-
dett. Szeretnék rámutatni még egy nagyon fontos momentumra a harci cselekmények kapcsán.
A hadviselésben résztvevő katona, legyen az önszántából vagy állampolgári kötelezettség nyo-
mán, mindig a legdrágábbat, a vérét, az életét viszi a vásárra. Életből pedig csupán egy adatott
mindenki számára. A tét nagy. Amikor a „Ne ölj!” parancsolat előtérbe kerül, erről a másik
oldalról gyakran elfeledkezünk.

– Történelmünk során háborúk és békék váltották egymást. A háborúkat szükséges
rossznak véli a hit embere?
– Jakab apostolnál olvashatjuk: „Honnan vannak viszályok és harcok közöttetek? Nem a tag-
jaitokban dúló önző kívánságok okozzák-e ezeket?” (4:1) Az emberiség globális egymásrautalt-
ságban él, és sokfajta világméretű problémával kell szembenéznie. A legnagyobb veszélye annak
van, hogy elpusztíthatja önmagát. A háború kiváltó okai pedig a szabad akaratot szabadosság-
ként megélő ember kielégítetlen vágyában, önzésében rejtőznek. De mit szól ehhez Isten? Nem
hunyja be a szemét, sőt szomorúan szemléli a káini lelkület vérszomjas világuralomra törő igye-
kezetét. Látnunk kell, a háborúk soha nem Isten akaratából, hanem az emberi bűn következ-
tében vannak jelen a népek életében. Miért nem akadályozza meg? Ő már elénk adta a törvé-
nyeit, melynek betartása az élet védelmét, az ember megmaradását szolgálják. Az emberiség
egy része erre fittyet hányt, így meg kell várni a történet végét. Amikor Jézust elfogják a Gecse-
máné kertben, azt mondja: „…azt gondolod, nem kérhetném az Atyámat, hogy adjon mellém
12 sereg angyalt?” (Mt,26:53) Istennek hatalma van a szabadításra, a győzelemre minden hely-
zetben. De Ő másképpen gondolkodik. Van egy szép történet a konkolyról és a búzáról, ahol
majd az aratásnál kerül szétválasztásra a kettő. Addig is a földön felelőssége ma minden em-
bernek a békéért való küzdelem, a párbeszéd. A konfliktusok, válsághelyzetek békemozgalmak-
kal, politikai, gazdasági eszközökkel való megoldása. A békéltetés szolgálata egy nehéz feladat.
Jézus Krisztusnak az életébe került, de nem volt hiába.

– A hierarchia fontos a katonáknál, a civileknél egyaránt. De aligha van ez másképp az
egyházban is. Fontos ez?
– Talán sokak számára idegenül hangzik a hierarchia szó. Pedig sok dolgot a természeténél
fogva tisztán láttat. Mind az egyházban, mind pedig a honvédségnél – ahogyan a társadalom-
ban is – a felépített rendszerekben léteznek megfogalmazott irányok, elvek, amelyek az állam-
polgár, a végrehajtó számára nem eldöntendő kérdések. Általánosságban mindegy, hogy most
ezeket törvényeknek, hitelveknek vagy parancsnak hívjuk. A közös bennük az, hogy a nagy
egész fenntarthatóságát és működését biztosítják. Ezzel problémája általában annak van, aki
elfelejti Jézus azon parancsát: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” (Mt,22:39) Ha valaki

78

a felebarát vagy a társadalom ügyét maga érdeke, elképzelése elé tudja engedni, kvázi engedel-
mes, törvénytisztelő életet él, tudja a helyét és a szerepét, akkor hasznos tagjává válik a társa-
dalomnak. Gyakran, sőt egyre gyakrabban itt jelentkeznek a problémák, egyre sokasodik azok
száma, akik képzavarban élnek. A hierarchikus rendszer nem zárja ki az emberek egyenlőségét,
azonos értékét, csupán a feladat végrehajtását egyszerűsíti. Ahol nincs első számú vezető, ahol
nincs vezérlő és végrehajtó szintekre bontva egy rendszer, ott anarchia van. Nyilván jogorvos-
lati lehetőséggel élhet az ember, ha nem ért valamivel egyet, de a szabályzók, az alá- és föléren-
deltség elfogadása nélkül, nem működik semmilyen társadalom. A parancs tulajdonképpen nem
más, mint az elöljáró feladatszabása. Annak végrehajtása kötelező, rendfokozattól függetlenül,
minden alárendelt számára. Ahogyan említettem, elsősorban lelkészként végzem a munkámat.
Vezetőként a lelkészi szolgálat irányítása, a napi feladatok koordinálása, rendeltetésünkből fa-
kadóan az egyházi jellegű szolgálatok és a lelkigondozás ellátása a fő feladatom.

– Milyen hobbijai könnyítik meg a szolgálat szigorú mindennapjait, óráit?
– Nagyon szeretem a sportot, a zenét és a természetet. Ahol élek a családommal, ott terjedel-
mesebb kert és udvar vesz körül bennünket. Ha tehetem, gyakran időzöm el a kertben és az
udvaron. Egy-egy fát ültetve, kertet gondozva úgy érzem, részévé válok a nagy titoknak, meg-
ismerem a Föld, a fák törvényeit, és ésszerűen alkalmazkodom hozzájuk, hiszen a természet
nagy tanítómester. Megérinthetem Isten keze munkáját, ez megtisztelő és felemelő számomra.
A szabadban történő munkálkodás vagy éppen túrázás rendkívül jó hatást gyakorol a lelkemre,
kikapcsol, felold és örömet szerez. Albert Hofmannal vallom: „A mezőn és az erdőben és az ott
rejtőző állatvilágban, tulajdonképpen már minden kertben olyan valóság mutatkozik meg, ami
végtelenül valóságosabb, öregebb, mélyebb és csodálatosabb, mint bármi, amit emberkéz alko-
tott, és ami ráadásul akkor is fennmarad még, amikor a gépek és a beton halott világa majd
eltűnik, elrozsdáll és széthull.”

– A dandártábornok lelkész képes hétköznapi életet élni, megvan erre a lehetősége?
– Törekszem az egyszerű életvitelre, a tábornoki ruhámat a feladatomhoz kapcsolva hordom.
„Nem a ruha teszi, az embert.” – mondja a közmondás, és ez igaz. Mégis azt tartom, hogy az
egyenruha kötelez. Ha nem azt viselem, civilként is igyekszem ugyanazt az értékrendet képvi-
selni, ami mellett elköteleztem magam. Természetes módon élek, hitem és belső értékrendem,
a világhoz, társadalomhoz való viszonyom teljes értékű civilként enged élni.

– Mikor és miért került kapcsolatba a Honvédség és Társadalom Baráti Körrel?
– Úgy hozta az élet, hogy 1995-ben megismerkedtem Görög Istvánnal, akkor még őrnagy úrral,
és egy kötetlen beszélgetés közben beszélt nekem az akkor alakult HTBK küldetéséről. Az ál-
tala felvázolt értékek, célkitűzések számomra is fontosak voltak. Minél többet beszélgettünk,
annál inkább erősödött bennem az érzés: ez egy jó ügy, jó kezdeményezés. A Szervezet gondo-
latiságával történt azonosulás nyomán csatlakoztam a Baráti Körhöz.

79

– Katonaként és civilként miben látja a fontosságát e civil szervezetnek?
– Mióta világ a világ, még nem jött létre olyan társadalmi államforma, amely nélkülözni tudta
a honvédelem fogalmát. Minden közösség a létfenntartás érdekében lépéseket tett nyugalma,
békéje, a magán- és köztulajdon megőrzésére. A haza védelme természetesen sokrétű feladat.
A fegyveres szolgálat mellett az anyagi és szellemi téren kifejtett tevékenység is a honvédelem
része kell, hogy legyen. A HTBK éppen abban pótolhatatlan, hogy a számtalan területen tevé-
kenykedő azonos értékrendű embert (pék, cukrász, pedagógus, jogász, vállalkozó, sportoló,
tűzoltó, rendőr, katona stb.) egyfajta „ernyőszervezetként” összefogja a hazájához történő ra-
gaszkodása mentén. Tevékenységünkkel aprópénzre váltjuk azt a bennünk élő felelősséget,
amit örökségként kaptunk elődjeinktől, akik több mint 1100 esztendőn keresztül helyt álltak
népünkért, hazájukért.

– Nehéz, forrongó mindennapokban a katona készül a háborúra, talán éppen a béke
érdekében. A civilek mit tehetnek, mit kell tenniük annak érdekében, hogy a béke évei
folyamatosak legyenek?
– Egy szólás szerint: „A biztonság az a veszély, amit nem érzékelünk.” Így elveszítjük az egész-
séges éberséget, óvatosságot. A felelőtlenül megélt jólét hamis biztonságérzetet kölcsönöz. Min-
denki tegye a szívére a kezét, és gondolja végig, ha holnap megszűnik a gázszolgáltatás, a fűtés,
a vízellátás, nem a tusolás lesz a nagy kérdés, hanem a vízzel működő angol WC-k kiváltása;
nem lesz kenyér, nem lesz élelem, akkor mit fog tenni? Az éjjel-nappali üzlet rossz irány, né-
hány óra alatt kifosztják. Ha megszűnik az áramellátás, nem lesz lift, leáll az internet, össze-
omlik a pénzvilág, semmit sem ér a készpénz és a bankkártya… Személyre szabottan vegye
sorra az ember, ha a mai komfortérzetét elveszítené, hogyan élné túl a holnapot. Mit tehet
ennek elkerülése érdekében? Nagyon jó válaszok léteznek, szándékosan nem szólok róluk.
Ezekről többet kellene beszélni, nem a huhogók világvége-hangulatkeltésével, hanem felelős
felkészítéssel. A békének személyre szabott ára van minden állampolgár számára!

– A civil szervezetek fontossága megnőtt. Miért lehetnek fontosak ezek a katonák szem-
pontjából?
– A civil szervezetek általában önkéntes alapon, egy adott cél érdekében jönnek létre. Békeidő-
ben speciális feladataikat begyakorolják, és mivel a lakosság széles rétegeit érik el, általuk sok
ember belevonható a felelősségi körbe. Minősített helyzetben az egyenruhások ellátják az első
vonal feladatait, azonban egy konfliktushelyzetben szükség van olyanokra, akik felkészülten
kezelik a másodvonalat, a hátországot. A napi élet biztosításában, a rendfenntartásban, étel-,
ruha-, fertőtlenítőosztásban, a szállításban, kiveszik a részüket a gyermekek, idősek és betegek,
sérültek ellátásában, menekítésében, a köz- és magántulajdon védelmében stb. Egy konfliktus-
helyzetben a civil szervezetek nagyban elősegíthetik a pánik, a zűrzavar és a káosz elkerülését.
Mert a káosz maga a csőd. Feladataik ellátása könnyíti a fegyveres erők lekötöttségét. Egy tár-

80

sadalom akkor erős, ha minél több jó szándékú, a közösségért tenni akaró civil szervezet, egye-
sület hálózza be területét. Sajnos, más államokhoz viszonyítva ebben komoly lemaradásunk
van. Igazat adok Jeremiás prófétának: „…igyekezzetek a városnak jólétén (…) mert annak jó-
léte lesz a ti jólétetek.” (29:7)

Közvetlenül az olasz határ mellett fekszik Szlovénia legfiatalabb városa, Nova Gorica.
A 4. honvéd gyalogezred már-már elveszettnek hitt emlékművének – felújítás utáni – avatása

és áldása, 2014-ben. Az emléktábla felirata:
„A Magyar Királyi 20. honvéd gyaloghadosztály itt vívott harcai és elesett hősei emlékére.”

81

KECSE GABRIELLA

NÁLUNK TANULT, OTTHON TANÍT
A NAGYVÁRADI ÖNKORMÁNYZATI KÉPVISELŐ

K ecse Gabriella nagyváradi önkormányzati képviselő, a Bihar megyei magyarta-
nárok tanfelügyelője. Felmenői is pedagógusok voltak, Gabriella már az ötödik
generáció tagja, aki szintén az oktatásra, a pedagógiára tette fel életét. Magyar-
országon, Zsámbékon végzett, akárcsak szintén nagyváradi származású férje. Emellett a
hagyományok őrzése is elsődleges a számára, így elvégezte a Kolozsvári Egyetemen a Ma-
gyar–Néprajz szakot is, valamint diplomát szerzett a Nagyváradi Egyetem Közgazda-
ságtudományi Karának mesterszakán, oktatásügyi menedzsmenten. 2012-ben ismerke-
dett meg a HTBK-val, 2014 óta tevékenykedik a Nagyváradi Tanoda és a Honvédség
és Társadalom Baráti Körrel együtt, és valósítottak, valósítanak meg nagyszerű dolgokat.

82

– Nagyvárad a Körös-vidéken, a Sebes-Körös partján a régió legnagyobb városa. Lakói-
nak körülbelül a 25 százaléka magyar. Lehet, kell, könnyű vagy nehéz e nyelvet tanítani,
esetleg használni?
– Az a tény, hogy 2020-ban Nagyváradon már csak minden negyedik ember magyar, illetőleg
annak a ténynek tudhatóan, hogy a városban négy színmagyar és tíz vegyes tanítási nyelvű
(magyar tagozattal is rendelkező) iskola működik, ez a magyar nyelv tanításának és használa-
tának valódi létjogosultságát igazolja. A magyar nyelv tanítását hivatás- és egyben küldetésként
élem meg nap, mint nap, így Kosztolányi Dezsőt idézem: „Az a tény, hogy anyanyelvem ma-
gyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs
fogható.”

– Gyermekként érezte, hogy olyan nemzetiségnek a része, amely nem kedves az ottani
hatalomnak?
– Gyermekkoromban is a belvárosban laktam, a környéken az egyetlen betelepített „szekus”
román családon kívül mindenki magyar volt, még a villamoson az ellenőr is magyarul kérte a
jegyeket, bérleteket. A belvárosi általános iskolában, ahová jártam, és később pedagógusként
visszakerültem, minden évfolyamon volt egy rend román (16-18 gyerekkel) és három rend ma-
gyar osztály (átlagosan 30-30 tanulóval). Viszont vásárláskor vagy látogatóban a lakótelepi
osztálytársaknál gyakran rám szóltak a román felnőttek, hogy használjam az állam nyelvét,
vagy költözzek Magyarországra. A szüleim vegyes tagozatú, zömmel román ajkú tantestülettel
rendelkező iskolában tanítottak. Amikor a kollégáik megtudták, hogy az általános iskolában
magyar osztályba írattak, nemtetszésüket fejezték ki édesanyámnak. A húgom esetében azt
javasolták – természetesen sikertelenül –, hogy legalább az ő életét könnyítsék meg a román
iskolába való járattatással. Amikor pedig középiskolai tanulmányaimat is az anyanyelvemen
folytattam, azzal vádolták a szüleimet a fülem hallatára, hogy tönkreteszik a jövőmet, megfosz-
tanak az érvényesülés lehetőségétől, ha hagyják, hogy magyarul tanuljak. A szüleim, nagyszü-
leim arra neveltek, hogy ha én tudom a saját nemzetem nyelvét, hagyományait, kultúráját, és
ismerem a román nép nyelvét és történelmét, akkor mindig erősebb és beolvaszthatatlan tudok
maradni.

– Pedagóguscsalád sarja, mégpedig immár az ötödik generáció, aki tanít. Családi vagy
belülről jövő indíttatás sodorta e hivatás irányába? A főiskolát ráadásul Magyarorszá-
gon végezte. Könnyű volt átjönni, majd itt tanulni? Végül itt tanultként „haza” menni?
– Belülről fakadó indíttatásként, már hatéves korom óta pedagógus akartam lenni. Soha, sem-
milyen más szakma nem vonzott igazán. Anyai nagymamám 1941-ben, mint a győri Magyar
Királyi Állami Tanítóképző Intézet végzettje, kérvényezte, hogy a második bécsi döntés nyo-
mán, az 1940-ben visszacsatolt Észak-Erdély valamely területére helyezzék tanítani. Kárászte-
lekre került, itt ismerkedett meg nagyapámmal, az érmindszenti református lelkész legidősebb
fiával, aki történelemtanár volt ugyanabban az iskolában. A szintén szilágysági Kémerre mint

83

férj és feleség mentek tanítani. Sajnos 1945-ben megfosztották a magyar állampolgárságától, a
határt ő is csak kétévente léphette át azért, hogy szüleit és testvéreit láthassa. Romániában az
én fiatalkoromban nem volt felsőfokú tanítóképzés. 1991-ben nekivágtam hát egyedül a „nagy-
világnak”, hogy magyar tanító szakon végezhessek. Pesten rokonaim, ismerőseim éltek, a tőlük
kapott tanácsok és egy gyűrött térkép útbaigazításait követve sikeresen felvételiztem a Zsám-
béki Tantóképző Főiskolára. Nagyszerű tanáraim voltak, a mai napig hálás vagyok nekik az ott
tanultakért. Hogy könnyű volt-e magyar iskolába menni, ott tanulni és végül haza jönni? Mi-
után felvételt nyertem, tartózkodási engedélyért kellett folyamodnom a Külföldieket Ellenőrző
Országos Központi Hatósághoz. Az engedély mindig csak egy félévre szólt, szemeszterenként
igazolni kellett a hallgatói jogviszonyt, és AIDS-tesztet is kellett végeztetni. Kollégista voltam,
az egyik legtávolabb lakó, ezért hétvégenként gyakran voltam egyedül a koleszben. Komolyan
vettem a tanulást, hisz azért jöttem ide. Tanulmányi ösztöndíjas voltam, mígnem egy alsóbb
évfolyamon járó hallgató megkérdezte tőlem, hogy külföldi lévén, miért veszem el az ösztöndí-
jat a magyarok elől. Ekkor lemondtam az ösztöndíjról, és nem igényeltem többet azt. Az akkori
barátom, a későbbi férjem is Nagyváradról Zsámbékra jött tanulni, amikor én már másodéves
voltam. Mi voltunk a „románok”, pedig soha nem akartunk itt maradni. Friss diplomával (én
az óvodapedagógus szakot is elvégeztem, hogy kollégista maradhassak, míg a férjem is végez)
és egy nyolc hónapos csecsemővel tértünk haza Nagyváradra, ahol még mindig nem volt felső-
fokú tanítóképzés. Hiába kértem a főiskolai okleveleim elismertetését, miután itthon, Erdély-
ben nem volt hasonló jellegű képzés, nem tudták honosítani. Két éven keresztül napköziben
dolgoztam, képesítés nélküli besorolással (így szerepel az a két év a munkakönyvemben), míg
végre itthon is beindult a főiskolai szintű tanítóképzés, és hosszas, költséges és bürokratikus
körök után én voltam az első Romániában, akinek a Magyarországon szerzett főiskolai okleve-
lét honosították.

– Kolozsváron, az egyetemen, Nagyváradon mesterszakon végezte el a magyar–néprajz
szakot. Tudja hasznosítani e végzettségét, lehet kutatni a magyar gyökereket, a népi
szokásokat?
– Amióta olvasni tudok, azóta rajongok a magyar irodalomért, a népszokásokért, a magyarság
történelméért. Éppen ezért elvégeztem Kolozsváron, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Böl-
csészettudományi Karán a magyar–néprajz szakot. A Nagyváradi Egyetem Közgazdaságtudo-
mányi Karának mester szakán oktatásügyi menedzsmentet végeztem, jelenleg a doktori iskola
másodéves hallgatója vagyok, kutatási területem az érmelléki falusi turizmus. Nagyon lelkesek
a diákok, ha kutatásról, gyökerek kereséséről esik szó. Ezeknek a tevékenységeknek a közös-
ségépítő és identitástudat-erősítő jellegén túl óriási az egy családon belüli generációikat moz-
gósító ereje. A Partiumban erőteljesebb nyomatékkal bír a hagyományok átörökítése. Itt lét-
kérdés, hogy a fiatalok olyan gyökereket kapjanak, amelyek segítenek nekik a helyes irány
kiválasztásában.

84

– Mennyire élik, élhetik „magyarul” az életüket? Őrizhetik a hagyományaikat?
– Igyekszünk „magyarul” élni az életünket, és tartani, őrizni a hagyományainkat. Nagyon sok
rendezvényt szervezünk, illetve sok eseményen veszünk részt, mint például táncház, színházi
előadás, néprajzi vetélkedők, tanulmányutak, kiállítások, könyvbemutatók, helytörténeti kiad-
ványok, hadtörténeti rendezvények. Tizenegy éve egy civil szervezetet is vezetünk. Egyesüle-
tünknek (Tanoda) van egy első és második világháborús állandó kiállítása a nagyváradi várban
(a férjem és a fiam magángyűjteménye) és egy tájházat is üzemeltetünk gyerekprogramokkal
egy közeli kis magyar faluban (ezt elsősorban a lányom és én vezetjük), illetve tanulóknak szóló
helytörténeti kiadványaink is vannak. Változatlanul „kapar a torkunk”, ha nemzeti imánk fel-
csendül. Az ügyintézések, hivatalos dolgok viszont kizárólag román nyelven folyhatnak.

– Nagyváradi tanácsnokként miként tudja a „kisebbség” akaratát érvényesíteni?
– Mint önkormányzati képviselő egy 27 fős testületnek vagyok a tagja, melyből összesen né-
gyen vagyunk magyarok, alpolgármester nélkül, és ellenzékben.
Így sajnos a magyarság érdekeit általában csak hangoztatni tudjuk, és ezt meg is tesszük minden
adandó alkalommal.

– Mikor, miként lett élete része a Honvédség és Társadalom Baráti Kör?
– Még 2012 novemberében, az első világháború lezárásának alkalmából szervezett emléktúrán
a Krn-csúcson mutatta be nekem dr. Görög István ezredes urat Sárközi Zoltán, akkori nagyvá-
radi tanácsos. Beszélgetésünk során szóba került a Honvédség és Társadalom Baráti Kör által
szervezett, A Szent Korona védelmében című rajzpályázat, amelynek nagyon tetszett a témája.
Diákjaim néhány alkotásával be is neveztünk, és 2013-ban, a székesfehérvári díjkiosztón ketten
közülük büszkén vették át díjukat, én pedig abban a jutalomban részesültem, hogy dr. Görög
István úr mellett megismerkedhettem Oláh László és Németh István urakkal is. Akkor még
nem sejtettem, hogy ez a nap – a közös célokon, munkákon túl – számomra nagyon értékes és
becses barátságok kezdetét jelenti. Az azóta eltelt évek során életünk részévé vált a Honvédség
és Társadalom Baráti Kör szervezete. 2014-től már a mi egyesületünkkel (Tanoda Egyesület)
közösen szervezzük a rajzpályázatot, minden évben más-más magyar hadtörténelmi tematiká-
val. Két helyszínen kerülnek kiállításra az alkotások. Először májusban Nagyváradon, a várban,
a legnagyobb kulturális fesztivál keretén belül, a Varadinumon, illetőleg Székesfehérváron jú-
nius 4-én, a Nemzeti Összetartozás Napján. A székesfehérvári kiállítás kapcsán három ízben is
több napot töltött ott húsz-húsz nagyváradi diák. Aztán 2014 novembere óta, a HTBK közve-
títésével, a nagyváradi Szacsvay Imre Általános Iskola – amelynek akkor igazgatóhelyettese
voltam – és a Tímár Nicolette igazgató asszony által irányított székesfehérvári II. Rákóczi Fe-
renc Magyar–Angol Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola testvériskolai kapcsolatot ápol, amely
a rengeteg közös rendezvényen túl (ezek között számos HTBK-szervezés is van), a diákkapcso-
latokon keresztül családi barátságokká fejlődtek.

85

Ólomkatona rajzpályázat díjátadása Székesfehérváron, 2016-ban.
Fucsku Sándor vezérőrnagy, Cser-Palkovics András, Kecse Gabriella,

Karsai Béla, Spányi Antal, Vlaszák Mihály, Görög István

– Mit adott a Honvédség és Társadalom Baráti Kör a nagyváradiaknak?
– Az elvhűség, önzetlenség, emlékállítás, hazaszeretet, amely a HTBK munkásságát jellemzi,
megerősített abban a hitemben, hogy a mai sikerorientált világban is az értékteremtés a legna-
gyobb kincs. A teljesség igénye nélküli felsorolásban csak néhány olyan tevékenységet, rendez-
vényt említek meg – a rajzpályázatokon kívül –, amelyekkel a Honvédség és Társadalom Baráti
Kör nagymértékben hozzájárult a nagyváradi magyarság kulturális életén túlmutató azonosság-

86

tudatra ébredéséhez. Ezek az alábbiak: 2016 áprilisában: Varadinum, Székesfehérvár bemutat-
kozik, köszöntőt mondott dr. Cser-Palkovics András, Székesfehérvár polgármestere. A Székes-
fehérvári Művészek Társaságának kiállítása a Tibor Ernő Galériában. Civilek a nagy háború
emlékének ápolásában kiállítás a nagyváradi vár I. épületében. Hősök arcképcsarnoka, festé-
szeti kiállítás az I. világháború centenáriumára a vár B épületében. Programfelelős a Krajczáros
Alapítvány. Magyar királyok kortárs érmeken – a Fejér Megyei Éremgyűjtő Szervezet éremki-
bocsátása 1987–2011 kiállítás és előadás a vár B épületében, programfelelős a Magyar Érem-
gyűjtők Egyesülete Fejér Megyei Alba Regia Szervezete. A Vox Mirabilis kamarakórus műsora
a római katolikus bazilikában, vezényelt Zemlényi Katica karnagy. 2017-ben: székesfehérvári
és nagyváradi civil szervezetek találkozója Orosházán. Itt merült fel részemről az a javaslat:
milyen jó lenne, ha a nagyváradi és a székesfehérvári gyerekek közösen emlékeznének a dober-
dói fennsíkon, illetve az Isonzó mentén az első világháborúban ott együtt harcolt felmenőkre,
ősökre. A HTBK képviselői, Sajner Gyulával az élen, készségesen vállalták, hogy azzal az olasz
partnerrel, amellyel ők jó viszonyt ápolnak, vagyis a Gianfranco Simonit által irányított Gruppo
Speologico Carsico Egyesülettel felveszik a kapcsolatot, és megszervezik az utat. A béke útja
címmel létre is jött a tanulmányút, amelyben 25 nagyváradi diák is részt vett. Októberben a
HTBK 1956-os kiállítása a nagyváradi várban, A mi forradalmunk, amely megrengette a világot
címmel. 2018: Színes ceruzák varázsa – a rajzverseny ötéves történetének bemutatása Nagyvá-
radon. Fricsay Richárd, az 1913-ban Nagyváradon katonakarmesterként tevékenykedő alezre-
des emlékére rendezett koncert, a székesfehérvári honvéd fúvószenekar előadásában, a nagyvá-
radi Filharmóniában. 2019: A béke útja másodszor – ismét egy hét négy ország diákjaival az
Isonzó mentén. És, mint mondtam, ezeken kívül még sok nagyszerű rendezvény mélyítette
kapcsolatunkat.

– Mi volt az az élmény, ami a Honvédség és Társadalom Baráti Körhöz köti, és unoká-
inak is elmeséli, és unokái is látni fogják?
– Lehetetlen egyet kiragadni a számtalan, HTBK-hoz köthető élmény közül, hiszen nagyon
színes a paletta, de talán a leglélekemelőbb momentum az a főhajtás volt, amelyre 2019. no-
vember 11-én 11 óra 11 perckor került sor a palmanovai katonai temetőben, az első világhá-
ború lezárásának 101. évfordulója alkalmából. A négy ott harcoló nemzet utódaiként 101 diák
vett részt ezen a lélekemelő, történelmi tudatot formáló rendezvényen. Abban reménykedem,
hogy a majdani unokáim is békében eljuthatnak oda, és a négyes gúlához is, és számukra feled-
hetetlen élmény lesz a múlttal való találkozás. Természetesen abban is bízom, hogy a rajzver-
seny olyan hosszú kort ér meg, hogy a pályázók között majd ott lesznek az unokáim.

87

KOLLÁTH ÉVA

KÖZÖS MÚLT, KÖZÖS JELEN
ÉS KÖZÖS OLASZ-MAGYAR JÖVŐ!

K olláth Éva. Három nyelven beszélő, hármas állampolgár-
ságú ember. Román állampolgárnak kötelező volt lennie, a
magyar a szívében volt, házasságkötése után pedig megkapta
az olasz állampolgárságot is. Férje Domenico Guglielmo olasz kato-
natiszt, már egy ideje nyugdíjasként segíti Évát vendéglőjük vezetésé-
ben, és egyéb civil, társadalmi tevékenységében. Mindketten segítik az
olasz Isonzó Baráti Kör munkáját, valamint a Honvédség és Társa-
dalom Baráti Kör Székesfehérvári Szervezete tevékenységét is. Éva a
nagy hegyek és mély tengerek hazájából ahol, és amikor tudja, mindig
segíti a magyarokat.

– Erdélyi kislányként mire emlékszik a távoli múltból? Miért volt jó gyereknek lenni a
szülőföldjén?
– Az, hogy egy kislány vagyok Erdélyből, az túl bátor kijelentésnek mondható, mert már nagyon
régóta nem vagyok kislány. Igaz, Erdélyben születtem, de, ha belegondolok, hogy 45 éve itt
élek Olaszországban, már az önmagában is elképesztően nagy dolog. Mi több, visszagondolva
e hosszú évekre, szinte hihetetlennek tűnik, de mégis igaz. De az évek rohannak, hiába is akar-
juk megállítani őket, sajnos nem lehet. Természetesen a gyermekkorom emlékei, ha kicsit hal-
ványultak is, de nem haltak el. Amikor az ember gyerek – és velem is így volt ez –, nem gondol
abba bele, hogy magyar. Ráadásul olyan környezetben nő fel, ami nem feltétlenül számított
kiváltságnak, hogy neked mi a nemzetiséged. Sőt…! De ahogy nőttem, folyamatosan érzékel-
tem, hogy bizony különbség van magyar és nem magyar között, és ezt nem volt könnyű meg-
élni, feldolgozni. De ezzel megbarátkozni sem volt könnyű, miként lenyelni sem a keserű való-
ságot. Az erdélyi gyereknek meg kellett mutatnia a környezetének, hogy mit tud, be kellett
bizonyítanom, hogy többet érek annál, mint amit gondolnak rólam, rólunk. Azt, hogy többet
érek az iskolában, a tanulásban, a sportban – az életben…

88

– Az iskolában a román anyanyelvű gyerekekkel voltak összetűzései?
– Nem az idő által megszépült emlékek mondatják velem, hanem valóságos tény, hogy szeren-
csém volt a román anyanyelvű gyerekekkel, hiszen jószerivel soha, semmilyen összetűzésem
nem volt velük! Szerencsére „kortársaimnak” több eszük volt, mint a felnőtteknek… Ami az
idősebbeket illeti, velük nem mindig lehetett valódi kapcsolatot kialakítani, de ez már nem
emberi történet, hanem politika. De alighanem jó csillagzat alatt születhettem, mert velük sem
volt említésre méltó konfliktusom.

– Hosszú volt az út Erdélyből Olaszországig? Miért és hogyan került oda?
– Erdélyből Olaszországig az út végtelenül hosszúnak tűnt. Akár a kilométerekben mért valós
távolságot nézem, akár a lélek messzeségét. Tény, ilyen hosszú utat addig soha nem tettem meg
autóval, miként vonattal sem, mint amikor ide jöttem. A hetvenes években kétévente lehetett
csak külföldre utazni, ráadásul az is meg volt szabva, hogy hova mehetünk. Így aztán Olaszor-
szág nem volt ezen a listán, a kiutazási engedélyhez házassági levél kellett, tehát muszáj volt
igazolnom, hogy olasz férjem van, mert csak így jöhettem ki. Azonban megadatott nekem az a
csoda, hogy megismertem Domenicót, a szüleit, a testvéreit, a barátait. A férjem, teljes nevén
Domenico Guglielmo, katonatiszt volt, így természetesen katonafeleség lettem, ami kezdetben
nem volt egyszerű, könnyű dolog. De tudatában voltam annak, hogy vannak dolgok az életben,
amiket meg kell tanulni, kötelességek, amiket be kell tartani, és meg kell szokni. Soha nem
felejtem el, hogy a kaszárnyában, ahol Domi dolgozott, milyen szeretettel, mekkora szívvel
fogadtak be az ottani családok, miként a kint élő civilek is. Hallatlanul boldog voltam emiatt.
Jó érzés volt az ottani, az olasz személyek szimpátiáját tapasztalni, érezni. Ezért aztán mindent
elkövettem, hogy az olasz nyelvet megtanuljam, sőt, még a tájszólást is elsajátítsam.

– Nem számított különlegességnek egy magyar lány (nő) a távoli Erdélyből? Olaszor-
szágban hamar befogadták?
– Nem számítottam különlegességnek, különcnek, mert, mint jeleztem, hamar befogadtak. De
hát az olaszok ilyenek. Hatalmas szívük van, az érzelmeik elképesztők, ezért is lehet őket köny-
nyen megkedvelni, végtére ők is nagyon tudják szeretni azt, aki közéjük tartozik.

– Miként viselte, tette magáévá az erdélyi mindennapoktól élesen eltérő olasz életstí-
lust?
– Eleinte furcsa volt a számomra az olaszokra jellemző temperamentum, a mindent elsöprő
lendület, az élettempójuk, életigenlésük, egyszerűbben szólva, hogy nagyon tudnak élni.. Ál-
landóan pörögnek, rohannak, be nem áll a szájuk. Délben aztán nyugalom és béke van, a szi-
eszta itt szent. Mikor vége van ennek, kezdődik minden elölről. Idegenként nyilván másabb
életmódhoz szokott ember voltam, de az Erdélyben megszokott életstílus természetesen eltérő
volt az övékétől. De arra, hogy magyar vagyok, mindig, minden pillanatban büszke voltam, és
büszke vagyok!

89

Kolláth Éva és férje, Domenico Guglielmo

– Férjhez ment, mégpedig egy olasz katonatiszthez. Nem volt furcsa, egyáltalán milyen
volt az „új élete”?
– Amikor az ember szeret valakit, teljesen mindegy, hogy olasz vagy magyar, vagy bármilyen
nemzetiségű, az érzelmek elfedik, elfeledtetik a hovatartozás különbségét. Annál is inkább, mi-
vel mi egymáshoz tartoztunk!

– Vendéglősként minden arra járó magyart patronált, segített. Miért, hiszen az üzlet az
üzlet, vagy nem?
– Vendéglőm volt, nem is egy. Az elsőt odaadtam a magyar kápolnának, ezzel akartam segíteni
őket. Az embernek sajnos néha választania kell a szíve és a zsebe között. Számomra egyértelmű
volt mindig, hogy ilyenkor a szívemre hallgatok, és az érzéseimet választom. És az ilyen dönté-
seimet soha nem bántam meg az életem során. De igen jó érzés volt, hogy a férjem is mindig
mellettem állt, mindenben segített. Nem sokkal később megnyitottam a második vendéglátó-
egységemet, és abból éltünk, élünk meg. Az pedig, ha egy magyar honfitársammal találkozok,
betéved a vendéglőmbe, teljesen alapvető, hogy egészen másképp látom őt, őket, mint az itteni
mindennapi vendégeket. Mert azt soha nem feledem, hogy honnan jöttem. Arról nem is szólva,
hogy én is örülök, ha egy másik országban, jelen esetben Olaszországban magyarokkal talál-
kozhatom.

90

– Doberdó, Isonzó, a nagy háború közelsége miként hatott a napjaira, mennyire hatá-
rozta meg a cselekedeteit?
– Mikor felmegyek a Doberdói nagyhegyre, és végignézek a hegyeken, az Isonzó folyón, miköz-
ben figyelem a víz folyását, kanyarulatait, mindig az jut az eszembe, hogy: te, jó ég, hány és
hány ember, mennyi fiatal halt itt meg a Nagy Háború harcaiban, és áldozta az életét valamiért,
amit helyesnek tartott, amit elfogadott! A hazájáért, a családjáért és önmagáért, szó nélkül
tette, amit tennie kellett. A Visintini kápolna, a helyreállított gúlák mind nagyon fontosak. Ez
egy olyan zarándokút, amelyet felnőttek, gyerekek, iskolások végig járnak, és amikor oda érnek
az emlékhelyre, látják a bejárati vaskapun azt a sok kis zászlót, és hiszem, hogy jó érzést ad
nekik, hogy itt nem felejtették el az ősöket.

– Ha felment a Doberdói nagy hegyre, vizsgálta úgy a környezetet, hogy akár a nagyapja
is itt harcolhatott?
– Inkább úgy néztem, hogy ki tudja mennyi rokonom veszett oda itt? Domenicóval sokszor
beszélgettünk arról, hogy talán az ő és az én nagyapám is itt harcolhatott, az árok másik oldalán
pihentek meg a csendes estéken, aztán másnap, a háborgó napokon lőttek a másik oldalra.

– A HTBK bekopogtatott önökhöz. Miért, és mit gondolt róluk, a székesfehérváriakról,
a magyar Honvédség és Társadalom Baráti Köréről?
– Az első HTBK-kapcsolatom nagyon barátságos volt, úgy éreztem az első pillanattól fogva,
mintha ezer éve ismernénk egymást, és régóta ugyanazon az oldalon állnánk az e szervezetet
képviselő személyekkel. Emlékezetes maradt az első néhány nap, ami sajnos nem tartott sokáig.
De szerencsére ettől kezdve sűrűsödtek az események, sokszor találkoztunk, és a kapcsolatunk
is megerősödött. Szívesen részt vettem a közös munkában az első pillanattól fogva, és Do-
menico is ezt tette. Végtére ő is katonatiszt, ismeri a HTBK tagjainak a világát, a céljait. És ha
elvállalt egy feladatot, mert vállalt, kötelességének érezte, hogy azt hiba nélkül megcsinálja.

– Könnyen tudott azonosulni a Honvédség és Társadalom Baráti Kör céljaival?
– Természetesen. Ami magyar, amit a magyarok kezdeményeznek, ráadásul jó ügy, akkor azzal
egyetértünk, akkor attól fogva az a mi ügyünk is. Domenicóval az első pillanattól fogva elhatá-
roztuk, hogy e szervezetet és az abban dolgozó barátainkat a közös ügyeinkben támogatjuk.

– Tag lett a székesfehérváriaknál. Miért volt ez fontos önnek?
– Tagjává válhattam a HTBK Székesfehérvári Szervezetének, ami nagy öröm volt számomra.
Hiszen bejutottam egy nagy családba, ahol fokozódhatott bennem az az érzés, hogy igen, én,
Kolláth Éva, aki olasz állampolgár, de mégis itt magyar vagyok, magyar lehetek a magyarok
között! Azt gondolom, hogy a szervezet sikere érdekében – ami a mienk is immár –, mindent
meg kell tenni, amit tudunk, amire lehetőségünk van. Itt is vannak hasonló egyesületek, kez-
deményezések, megvan velük a kapcsolat is, ezt kell tovább fejleszteni, hiszen közösen sokkal
többet tudunk elérni a céljaink közül. Ez a kapcsolat barátsággá alakult, az olaszok is úgy men-

91

nek Magyarországra, hogy lám, hazajöttünk, és fordítva is igaz ez… Ezen a vidéken az itt har-
colt katonák emlékét tisztelik. Gondoljunk csak arra, hogy itt van a magyar–osztrák temető, a
kápolna, a gúlák, és ezek mind a múltra emlékeztetnek. Arra az időre, amikor csak itt ezen a
vidéken több mint egy millió ember halt meg. Renato Cizilin, az olaszországi Isonzó Baráti Kör
elnöke és az alelnök, a férjem, Domenico, és a tagok egyaránt fontosnak tartják a közös mun-
kánkat. Együttműködési szerződésünknek az eredménye, hogy megmenekült a bontástól a
visintini kápolna, amit a szervezeteink támogatásával, vállalkozói forrásból újíthattunk meg. A
két szervezet összefogásának eredménye, hogy a kápolna, bár nem a magyarok tulajdona, de
folyamatosan megfelelő helyszínt biztosít a zarándokcsoportok fogadására.

– Tennivaló mindig van bőven! Melyek a következő céljaik az olaszokkal együtt, ame-
lyek a Honvédség és Társadalom Baráti Körével közösek lehetnek?
– Az eddig végzett tevékenységünket folytatni kell! Egy dolog van, amit nagyon-nagyon, fon-
tosnak tartok, az pedig nem más, mint a fiatalok, az iskolások bevonása e hatalmas, történelmi
emlékezetbe. A Magyarországról érkezettekben erősíteni kell a jó érzést amiatt, hogy magyar
feliratokat láthatnak, ezzel is segítik őket a tájékozódásban, tapasztalhatják, hogy elődjeik itt
jártak, itt harcoltak, és sokan itt haltak meg közülük. Utolsó mondatomként megismétlem azt,
amit már mondtam, mert nem lehet elégszer beszélni erről: a diákokat vonjuk be e tevékeny-
ségbe, ismertessük meg velük a történelmüket, és lássák közelről, érintsék meg a múltat, és a
történelem is érintse meg őket! Ez jelentheti a közös jövőnket!

Az olaszországi Visintiniben,
az egykori doberdói frontvo-
nalon felújították a Magyar
Emlékkápolnát. Nemzeti ösz-
szefogásból (milyen jó ezt
most leírni) illetve nemzet-
közi összefogásból avatásra,
felszentelésre gyűltek a ki-
csiny kápolna köré az embe-
rek 2009. május 29-én, a Hő-
sök Napján. Az avatáson –
szentelésen köztársasági el-
nökünk, Dr. Sólyom László is
megjelent. A felszentelés zaja
elcsendesedett, ma már az itt
járó magyarok koszorúi és
emlékszalagjai gyűlnek a ki-
csiny kápolna körül.

92

NÉMETH ISTVÁN

CIVIL SZERVEZETEK A MÚLTUNK EMLÉKÉÉRT,
A JELENÜNKÉRT ÉS A JÖVŐNKÉRT

N émeth István nyugállományú honvédezredes,
szolgált Szegeden, Mezőtúron, Székesfehérvá-
ron, Kaposváron, majd ismét Fehérváron. Itt
fejezte be hivatásos pályafutását 2003-ban. Azóta is itt
él és dolgozik, immár civilként, az általa fontosnak tar-
tott ügyekért. A Krajczáros Alapítvány vezetőjeként az
egyik súlyponti tevékenységüknek a hadisírok gondozását
véli, de emellett a hagyományőrzésnek sok sarkalatos te-
rületén teszik a dolgukat. A Honvédség és Társadalom
Baráti Kör jelentős partnerei.

– Németh István pénzügyi szakemberként volt katona. Ilyen végzettséggel lehetett volna
akár főkönyvelő, pénzügyi vezető, dolgozhatott volna a minisztériumban is. Miért lett
hát inkább katona?
– Középiskolásként a közgazdaságiban végeztem, ezután a Számviteli Főiskola vagy az akkori
szóhasználattal a KÖZGÁZ és a Zalka Máté Katonai Főiskola hadtáp-tagozat, pénzügyi szak
között választhattam. Ezek mind érdekeltek, pedig nem mondhatnám, hogy a számtan meg-
szállottja voltam. Igaz, eme szakok sem kifejezetten matematikafüggők. Bár vannak bizonyos
területei, amelyek igen, mint például a makró és mikró szintű gazdaságelemzés, a statisztika.
Ezeknek közük van a komoly matekhoz. Ám engem inkább a könyvvitel, a számviteli tevé-
kenység, a gazdasági folyamatok értékelése vonzott. De a családi vonatkozás is hatott rám,
hiszen édesanyám ilyennel foglalkozott.

– A hadseregben ezredesi rendfokozatot ért el. Mondhatni magasra jutott. Hogyan?
– Hadnagyként Szegeden kezdtem 1975-ben, a páncéltörő tüzérosztály egy fős pénzügyi szol-
gálatánál. Itt a szakma teljes vertikuma jelen volt a munkámban, bár mindenből csak egy pici.
Innen fokozatosan, de viszonylag gyorsan kerültem magasabb beosztásokba. Mezőtúron egy öt

93

fős pénzügyi szervezetnek voltam a vezetője, majd Székesfehérváron pénzügyi ellenőrként jár-
tam négy évig az országot, utána Kaposvárra kerültem, a hadosztály pénzügyi vezetőjeként.
Majd ismét Székesfehérvárra rendeltek a seregtesthez, osztályvezető-helyettesnek. 1985-ben a
nyugállományba vonult Illés ezredest követtem az 5. Hadsereg pénzügyi osztályvezető poszt-
ján. Tehát gyakorlatilag végig jártam az előmeneteli létra valamennyi fokát. Fiatalon, 1992-
ben, alig negyven évesen léptettek elő ezredesi rendfokozatba.

– A pénzügyi vezető a számok szigorú világában élő reál ember. A Krajczáros Alapít-
vány, a hadisírok gondozása, ami az ön szívügye, inkább humánus embert feltételez.
Hogyan fér meg önben ez a kétféle személyiség?
– Az alapítvány már túl van a 27. évén. Más szervezetekhez hasonlóan ez is menedzseri szem-
léletet kíván, ahol először a forrásokat kell előteremteni, és csak utána következhet a tevékeny-
ség megszervezése. A civil munkához is egyre több pénz kell, még akkor is, ha e területen je-
lentős az önkéntes munka mértéke. A Krajczáros a rendszerváltás után az elsők között létrejött
formáció volt a honvédség holdudvarában, és igen széles alapokra kívántuk helyezni a mozgás-
terünket. Kezdetben a seregtest közvetlen érdekszférájában, az MH 5. Hadsereg katonái köré-
ben a gyerekek táboroztatása, a karitatív jellegű programok, az akkor eléggé legatyásodott sereg
különféle korszerű irodatechnikai, informatikai és egyéb eszközökkel való ellátása volt a tevé-
kenységünk súlypontja. Fejlődött az ország, fejlődtek a haderő lehetőségei, kerestük a tovább-
lépés lehetőségét, és pontosan a HTBK partneri segítségével – amelynek én is alapító tagja
vagyok – erősödött a katonai múlt iránti érdeklődés. Eljutottunk külföldre is, közte az Isonzó
térségébe. A történelem egyre pontosabb megismerése mellett láthattuk, hogyan gondozzák ott
a hadisírokat, beleértve a magyar emlékhelyeket. Megtapasztalhattuk az éles kontrasztot, hogy
az ottani olasz, szlovén tevékenység mellett milyen áldatlan állapotok találhatók Erdélyben,
Észak-Szlovákiában, és milyen sok feladat vár ránk e téren, nem csupán a nagy háborút érintő
területeken. Láttuk, lesz dolgunk, az 1848/49-es szabadságharc sírjaival, emlékhelyeivel is, bő-
vültek az alapítványunk programjai mind több irányba. Húsz helyen van a világban a magyar
történelmet érintő emlékjel, kopjafa, emlékkő, amelyet az alapítványunk önállóan vagy part-
nerekkel (például a HTBK-val együtt) helyezett el. Így kijelenthetjük, nyomot hagytunk a kör-
nyező országokban. Ezek egyre látogatottabbak, több ilyen emlékeztető frekventált helyen ta-
lálható, mint a Gyilkos-tónál a Szent István-szobor, vagy a székesfehérvári (volt) tiszti klubban
Sipos Gyula ezredest, a 17-esek parancsnokát formázó alkotás. Mindezekhez társult könyvki-
adás, kiadványok megjelentetése, kegyeleti túrák bonyolítása, és így jutottunk el a mához.

– A Krajczáros Alapítvány vezetői, önkéntesei életének, munkájának mennyire lényeges
része a történelem általi meghatározottság?
– Bár közgazdasági szakközépiskolába jártam Szegeden, de a magyar- és a történelemtanáraim
olyan habitussal rendelkeztek, ami engem is megragadott, megérintett az elkötelezettségük.
Érdekelni kezdett a múltunk, figyeltem íróink, költőink alkotásaira, a neves emberekre, akik

94

hatottak elődjeinkre, a magyar nyelv és irodalom szépségeire. Ezek voltak azok a motívumok,
amelyek, bár nem a reáltudományok körébe tartoznak, de ezeket is ismerni illik mindenfajta
érdeklődésű embernek, mert ezek életünk, mindennapjaink, magyarságunk alappillérei.

A 17-esek emlékének megőrzése a jövő generáció számára

95

Visintini 2009 májusában, Sólyom László köztársasági elnök úr társaságában

– Mondok hat számot, mondja meg, mi ezek jelentősége, és mi indította a Krajczáros
Alapítványt arra, hogy hagyományt épített belőle? A számok: 11.11.11.
– Több korszakhoz kötődtünk, kötődünk. A történelem minden ország életében egy óriási sze-
let. Minél jobban elmélyedünk benne, annál több információhoz jutunk, amelyek további kér-
déseket vetnek fel. Ezek megválaszolása során újabb és újabb kapcsolatok köttetnek meg. Ami-
kor esedékessé vált a nagy háború kitörésének a századik évfordulója, előtte 2010-ben a
Felvidéken jártunk hadisírokat, katonatemetőket gondozni. Az ottani civil partnerünkkel
együtt gondolkozva a Visegrádi Négyek által létrehoztunk egy nem bejegyzett, informális szer-
vezetet Visegrád Working Group for Military Cemeteries néven. Felvetődött a kérdés, a fizika-
ilag végzett építő, szépítő tevékenység mellett mi mellé kellene még letenni a névjegyünket?
Elsősorban a november 11-e, 11 óra, 11 perc került képbe, ami 1918-ban a német csapatok

96

feltétel nélküli megadásának az időpontja volt. Nálunk ennek nem volt kellő ismertsége, de
Angliában, Franciaországban, Kanadában, Ausztráliában és sok helyen a világban ennek a dá-
tumnak komoly szimbólum-értéke volt, és e helyeken rendre megemlékezéseket tartottak. Ese-
tünkben Isonzó, Doberdó, a Piave az a hely, ahol sok százezernyi magyar honvéd, baka maradt
ott örökre. Megtapasztalva (és látva, hogy tőlünk nyugatra, délre) Európában a katonai kegye-
leti kultúra produktumait, sajnos azt kell mondanunk, hogy nálunk ez még szerény színvonalon
van. A meg-emlékezések terén már érzékelhető fejlődés, de van még mit javulnunk, különösen
a katonai temetők állapotát tekintve. Ypern vagy Verdun hasonló temetőit látva kijelenthetjük,
sajnos messze vagyunk még azok minőségétől, akárcsak a látványát tekintve is. Az ottani te-
metőkben mindig vannak virágok, a sírokat mintha mértani pontossággal tették volna egymás
mellé, és nincs egy fia gaz sem, szépen gondozott az egész terület. Jártam olyan 20 ezres lélek-
számú kisvárosban, ahol naponta 800-1200 ember látogatja meg az emlékművet. Ezzel szem-
ben nálunk, ha 30-40 ember vesz részt egy megemlékezésen, az már sokaságnak számít. Az
ottani emlékmű része a nemzeti kultúrának, a regionális és nemzetközi idegenforgalomnak. E
helyre az egész világból szervezetten és öntevékenyen jönnek emberek fejet hajtani a múltjuk
emléke előtt. Tíz éve már azért dolgozunk, akár a Krajczáros Alapítvány, akár a Honvédség és
Társadalom Baráti Kör, hogy Magyarországon is javuljon a közgondolkodás, a cselekvés e téren,
mert végtére is a mi múltunk, történelmünk emlékeiről van szó.

– Az ilyen civil szervezeteket a hivatalos szervek mennyire tekintik partnernek?
– Ez fájó kérdés, és fájó választ lehet rá adni. Magyarországon egy eléggé megosztott világban
élünk, vannak a „klubba” tartozó cégek, szervezetek, és vannak, akik dolgoznak ugyan, de nem
segítik őket, vagy esetleg még el is gáncsolják a tevékenységüket. A Honvédelmi Minisztérium-
tól nem túl sok támogatást kaptunk, „krajczárokat” is alig. Bántó, hogy az évente megrende-
zésre kerülő hadisír-gondozó konferenciára már egy ideje meg sem hívják az alapítványunkat.
Annak ellenére, hogy 2011-ben a HTBK-val közösen az elsők között rendeztünk egy ilyen
konferenciát Székesfehérváron. A Kárpát-medencéből és azon túlról érkeztek külföldiek, szink-
rontolmács segítségét is igénybe vettük e rendezvény során. Ennek az eseménynek még a mai
napig jó visszhangja van. Volt, aki akkor elmondta a Honvédelmi Minisztérium részéről, hogy
támogatják ezt a tevékenységet, de ki lehetett találni az elmondottakból, hogy szeretnék, ha
itthon főleg csak azt tennénk, amit erről ők gondolnak. Természetesen elfogadva a Honvédelmi
Minisztérium illetékességét, szeretnénk mi is tevékenyen, kezdeményezőn kivenni a részünket
ebből a fontos munkából. Elsősorban a szlovák partnereink lepődtek meg, hiszen jól érzékelik
azt, hogy a civil közösségek nem katonai szervezetek, és ez a terület nem parancsszóval, hanem
tárgyalásokkal, egyeztetésekkel működik, kollektív elhatározások alapján. Elcsodálkoztak szlo-
vák barátaink, hogy miképp képzelik ezt a Honvédelmi Minisztériumban, hiszen a genfi elő-
írások úgy szólnak, hogy kormányközi megállapodásoknak kell létrejönni a hadisírok gondo-
zása terén az egyes országok között. Szlovákiával a mai napig nincs ilyen megállapodás, és az,
ami ezen a területen jelenleg folyik, szinte kizárólag a civil diplomácia érdeme.

97

– De azért vannak pozitívumok is, ugye?
– Hogyne! Amikor a fehérvári 17-esek harcainak a helyszínén, Szlovákiában sikerült elhelyez-
nünk egy gránitba vésett emléktáblát öt nyelvű (az angolon túl magyar, szlovák, német, orosz)
felirattal, hiszen jórészt e nemzetek katonái harcoltak ott, mellé téve egy emlékkövet. Érdekes-
ség volt számunkra, hogy az akkori kassai konzul kifogásolta, miért szerepel azon az orosz
nyelvű felirat? Nos, azért, mert amikor eltemették az elesetteket, nem nézték a halottak nem-
zetiségét. A Krajczáros Alapítványnál azt gondoljuk, hogy ilyen megkülönböztetést nem illik
tenni. Ehhez egyébként kaptunk akkor pénzügyi állami támogatást is.

– Milyennek látja a KEMPP, a HTBK és a Krajczáros Alapítvány jövőjét?
– E három formációból kettő egyértelműen civil szervezet, amelyek szoros együttműködésben
végzik a munkájukat nem csupán papíron, de a tettekben is. Pákozdon pedig hajdan éppen a
HTBK és az akkori seregtest-parancsnok, Gyuricza Béla tábornok volt a kezdeményezője, hogy
az ottani eléggé leromlott állapotban lévő emlékhelyet élővé tegyük. A HTBK-tagok rengeteg
órányi társadalmi munkájával, különböző pénzszerzési módokkal – amely csúcspontja a 200
ezer eurós pályázat volt – sikerült elindulni, és létrehozni a mai infrastruktúrát, fokozatosan
megteremteni a mostani arculatot. De amikor egy civil szervezet megvalósít ilyen nagy formá-
tumú tettet, létrehoz egy ilyen objektumot, akkor felvetődik a hogyan tovább kérdése. Az,
hogy: Miképp lehet ezt fenntartani, működtetni? A HTBK önmagában erre nem volt képes,
nem lehetett képes. A Honvédelmi Minisztérium segítőkész volt, igaz, olyan igénnyel, hogy 51
százalék tulajdonrészt kér. Akkor felvetettem: számunkra pragmatikusabb lenne, ha megvenné
az ott nyújtandó szolgáltatást, így is bevételhez jutna a KEMPP és a HTBK, de nem ez történt.

– Mi lehet a megoldás? Van megoldás?
– Azóta sok minden fejlődött Pákozdon, de a hasonló területeken látott nemzetközi példáktól
még messze vagyunk. Partnerkapcsolatunk nagy részét képezi a HTBK és a Krajczáros Alapít-
vány önkénteseinek a munkája, de ez és a hivatalos, tehát az alkalmazottakkal működő
KEMPP létével – álláspontom szerint – nincs összhangban. A Visintiniben lévő magyar kápolna
szintúgy rengeteg társadalmi munkával, az olasz bajtársak támogatásával elkészült, de a fenn-
tartása ennek is problémás, pedig mára nemzetközi hatókörű zarándokhellyé vált. Jönnek ide
egyénileg és buszokkal, de nincs megfelelő infrastruktúra, hiányzik a WC stb., stb. A helybéliek
egyre kevésbé nézik jó szemmel mindezt. Korábban lehetőség lett volna megvenni a kápolna
melletti épületet, ahol ki lehetett volna alakítani korszerű mellékhelyiségeket, információs ter-
met a kapcsolódó történelmi ismeretek bemutatására. Mindezen feltételek még hiányoznak, de
bízzunk benne, hogy a magyar állam illetékes vezetői mielőbb belátják ennek fontosságát, és
elősegítik a megvételét, a nélkülözhetetlen funkcióknak megfelelő átalakítást, valamint megte-
remtik a pénzügyi kereteket a közös múltunk emlékét ápoló, páratlan értékű létesítmény mű-
ködtetéséhez. Fontos ez a múltunk, a jelenünk és főként a jövőnk miatt! De leginkább a nem-
zeti önérzetünk okán is… Mindenesetre szeretném ennek a megvalósulását megérni!

98

OLÁH LÁSZLÓ

KÜLSŐ ÉS BELSŐ ÉRTÉKEKRŐL, A TECHNIKÁRÓL,
HAZAFIAS NEVELÉSRŐL, AZ IFJÚSÁGRÓL – A JÖVŐRŐL

O láh László katonaként tette a dolgát. Alezredesi rendfokozatig vitte a gyermek-
kori krumplipuskától nekiindulva a nagyvilágnak, lépésről lépésre haladva a
ranglétrán. Békefenntartó katonaként a Balkán több válsággócában is járt,
előtte, és hazatérései után itthon tette a dolgát, s általában annál többet is. Ezt jelzi
számtalan kitüntetése is. A Magyar Kultúra Lovagja, és egy nemzetközi humanitárius
lovagrend is lovaggá ütötte. A HTBK-ban végzett munkáját Tóth Zsigmond-emlékérem-
mel és Gyuricza Béla-gyűrűvel is elismerték. Híradó katonaként kezdte a szolgálatát,
majd szakterületet váltva a magasabb parancsnokság soraiban, illetve a Honvédelmi Mi-
nisztériumban dolgozott. A gyerekekért, a jövő katonáiért, a HTBK leendő tagjaiért ki-
emelkedő munkát végez. A Hazafiság Iskolája, a nemzetközi hadtörténelmi témájú rajz-
pályázatok, a honvédelmi táborok az ő tevékenységét dicsérik. Többek között…

99