Arcok Harcok Emberek Életutak - 25 ÉV 25 TÖRTÉNET

– Mindig katona akart lenni?
– Nem tudatosan készültem katonának, de magam sem lepődtem meg azon, hogy azzá váltam.
Kis és nagyobb gyerekként – és persze még ma is – nagyon fontos számomra a közösség, mindig
is vonzottak a fegyverek, a katonásdi. Szinte magamon is be tudom mutatni a fegyverek fejlő-
déstörténetét, hiszen a parittyától – amivel sohasem tudtam bánni – a csúzlin, a krumplipus-
kán, a fúvócsövön és a nyílon keresztül a légpuskáig, majd pedig az akkori VOLÁN lőtere Toz-
17 kispuskájáig vezetett gyerekként az utam. A gimnázium utolsó évében vált határozottabbá
a hadsereg felé fordulásom, melyet nagyban segítettek az Ifjú Gárdában és a lövészklubokban
szerzett élmények is.

– Ismerve önt, kiváló pedagógus lehetett volna. Milyen érzés, hogy nem pedagógiai te-
vékenységet folytatott?
– A pedagógia alapjai már családi körben is körbevettek, hiszen édesanyám és nővérem is óvó-
nőként dolgozott. A pedagógusokkal kapcsolatban számomra meghatározó, hogy szinte vala-
mennyi általános iskolai és gimnáziumi tanáromra félistenként tekintettem, s nemcsak a tan-
tárgyi ismeretanyag átadásáért, hanem azért a határtalan lelkesedésért és tisztességért, mellyel
– jóval többet téve, mint amit az iskolai keretek meghatároztak – terelgettek, és csupa nagybe-
tűvel NEVELTEK. Szerencsére a katonai iskolákban, illetve később a tanárképzőn és az ELTE-
n is kiváló szakemberektől, csodálatos személyektől tanulhattam. Mindannyian példát mutat-
tak nevelésből, tanításból, emberségből. Ezek után talán nem csoda, hogy a pedagógiai prog-
ramjaink során az ő nyomukban szeretnék haladni. Bár valóban nem lettem fő állású tanár, de

szerencsére sokszor megadatott,
hogy taníthattam, taníthatok, a
Katonai Emlékparkban illetve a
Baráti Körben végzett tevékeny-
ségem is szorosan kapcsolódik a
pedagógiához, és sokszor hívnak
előadásokra iskolákba, egyéb kö-
zösségekbe. A Baráti Körünk
legnagyobb pedagógiai, hazafias
és honvédelmi neveléshez kap-
csolódó vállalása, a Hazafiság Is-
kolája, valamint az ennek egyre
több kiegészítő programja
igényli a pedagógiai vonatko-
zású ismereteket, tapasztalato-
kat, s ez is hozzájárul ahhoz,
hogy ne legyen hiányérzetem.

Bíró Rozália szenátor asszonnyal

100

– Katonatisztként, nyugállományúként taníthatott, ráadásul nem középiskolás fo-
kon...
– Székesfehérvár egyik legnagyobb középiskolájában több éven keresztül honvédelmi ismerete-
ket taníthattam, remélem, hogy kicsit neveltem is. Büszke vagyok rá, hogy valamennyi tanít-
ványom eredményesen érettségizett a tantárgyunkból. Ehhez persze az is kellett, hogy a tan-
tárgyi ismeretek közvetítésén túl – ahogy az egykori tanáraimtól láttam – igyekeztem
emberségből, tisztességből, fegyelmezettségből és lelkesedésből példát mutatni. Sokat foglal-
koztunk a kommunikációval is, hiszen nem elég tudni az anyagot, de azt eredményesen el is
kell tudni mondani egy felelés vagy a szóbeli érettségi során is. Ráadásul a hatékony kommu-
nikáció túlmutat az iskola falain, természetes, hogy annak eredményei az élet más területein is
kamatoznak.

– A fegyelem az életstílusa lett, családtagjai körében is katonás ember?
– A vér nem válik vízzé, még így, tíz évvel a nyugállományba vonulás után sem, de remélem,
ez nem hat túl ridegen, hiszen nem erről van szó. A hadseregben megtapasztalt elvárásrendszer
nem „családellenes”, a sereg által közvetített értékek a mikro- és makroközösségeknek is jót
tesznek. A mai napig fontos számomra a pontosság, a fegyelmezettség, a rendszeresség, bár
igaz, ezeken egy unoka „lazítani” tud. Öt unoka pedig ötször annyit. Az unokáim többsége épp
most kezd abba a korba érni, hogy már tudják, és kezdik érteni, hogy a nagypapi katona volt,
s remélem, hogy nemsokára büszkék is lesznek majd erre.

– Mi volt a legnagyobb feladat katonaként, ami embert próbálónak bizonyult?
– A több mint harmincéves aktív katonai szolgálatból nehéz lenne egy vagy néhány feladatot,
eseményt, időszakot kiemelni. A pályám kezdetén, tiszthelyettesként, a különböző híradó be-
osztásaimban évente 150-200 napot töltöttem hadgyakorlaton az erdők mélyén. Később a hu-
mán területen dolgozhattam, s nagyon élveztem a sorkatonáim körében a munkámat. A 33
éves szolgálatom egyik felét a székesfehérvári híradó ezred, a másik felét pedig magasabb pa-
rancsnokság, illetve a Honvédelmi Minisztérium állományában töltöttem. Bár belekóstolhat-
tam a sajtómunka, a toborzás világába is, de a fő feladatom elsősorban a hadsereg civil kapcso-
lati rendszeréhez, a társadalmi szervezetekkel és a fiatalok közösségeivel való együttműködés
volt. Ennek keretében többször is részt vehettem például Nemzetközi Repülőnap, Sziget Fesz-
tivál, Balaton-átúszás, EFOTT, pályára irányító repülőtábor, katonai alkotótábor, nemzetközi
katonazenekari fesztivál, honvédelmi gyermekrendezvény szervezésében, melyek során szer-
zett tapasztalataimat a Baráti Köri munkámban is hasznosítani tudom. Folyamatos kapcsolat-
ban voltam a honvédelem ügyét támogató civil szervezetekkel, melyek közül már akkor is ki-
emelkedett a székesfehérvári Honvédség és Társadalom Baráti Kör. A legnagyobb kihívást a
békefenntartó misszióim jelentették, de ezt inkább úgy mondom, hogy a legnagyobb élményt
és legfelemelőbb érzéseket a műveleti területeken töltött éveim jelentették. Először, a Balkánt

101

felperzselő háborút követően, a béke fenntartását és az újjáépítést segítő magyar kontingens
humán főnöke voltam, majd a második missziómban a Szarajevói NATO Parancsnokság sze-
mélyügyi tanácsadójaként dolgoztam a Bosznia–Hercegovina Védelmi Minisztériumában.
Mindkét külszolgálatomban lehetőséget kaptam, hogy bővítsem a nemzetközi kapcsolataimat
és tapasztalataimat.

– Mi volt a legemlékezetesebb katonai sikere?
– A sikert nem a kitüntetések számával vagy az elért rendfokozattal mérem, hanem azzal, hogy
az egykori sorkatonáim még ma is örömmel köszöntenek, a volt beosztottjaimmal és a főnöke-
immel is baráti a kapcsolatom. Sikerként élem meg a számtalan hazai és nemzetközi hadgya-
korlaton való részvételem, a sok-sok sikeres rendezvényt, és azt, hogy a katonaként megszerzett
ismereteimmel ma is segíthetem a Baráti Kört és a Katonai Emlékparkot.

– Miképp találta meg a Honvédség és Társadalom Baráti Kör?
– A honvédelem ügyét támogató civil szervezetekkel való szolgálati jellegű kapcsolatom során
egymás látókörében voltunk a HTBK-val. Korábban az országos szervezésű Honvéd Kulturális
Egyesület titkára voltam, és ehhez a civil funkciómhoz kapcsolódóan 1997-től minden nyáron
300 fős honvédelmi gyermektáborokat vezettem, s ezt – bár kisebb léptékben – a HTBK-ban
is folytathatom. A két civil szervezetben többen is voltak, akik mindkettőnek tagjai voltak.
Több éven keresztül a két szervezet – a vezetésemmel – közösen működtette a Military Klubot.
Számtalan közös rendezvény, szakmai kapcsolat és személyes barátság kövezte ki az utam a
HTBK-hoz és ez a stabil alapokra épített út erős és tartós. 2005-ben tagja lettem a Honvédség
és Társadalom Baráti Körnek, melynek később titkára lehettem, az utóbbi években az Ifjúsági
Tagozatot vezethetem.

– Miért pont a gyerekek, a Hazafiság Iskolája lett a fő területe?
– „A halállal csak úgy dacolhatsz, ha gyermeked van” – állítja egy bölcs mondás, amely az
egyénre, egy civil szervezetre és az egész társadalomra kivetítve is igaz. A Baráti Körünknek is
akkor lehet stabil jövője, ha gyerekek, fiatalok is ismerik a tevékenységünket, kapcsolódnak a
programjainkhoz, majd később tagjainkká válnak, s viszik tovább a zászlónkat. A magyar nem-
zet hadtörténelme és a honvédelem ügye iránt érdeklődő gyermekekkel való foglalkozást társa-
dalmilag is kiemelt fontosságúnak érzem, ráadásul számtalan élményt ad, örömöt biztosít. Mi-
vel gyermekkorom óta aktív részese voltam különböző, elsősorban a fiatalabb korosztályokat
érintő programoknak, ezért ez máig hatással van rám, s még vén fejjel is maradt belőle erő és
lelkesedés. Az ilyen jellegű tevékenységeink egyik zászlóshajója, a szakmailag talán legjobban
kidolgozott és a 2011 óta tartó története során komoly eredményeket felmutató vállalásunk, a
Hazafiság Iskolája. Számomra ez az a terület, ahol leghatékonyabbnak érzem a munkánkat. A
több mint 200 rendezvény és 32 ezer résztvevő diák, kimagaslóan pozitív visszajelzések és
tapasztalatok önmagukban is beszédesek.

102

Gyuricza-gyűrű a Honvédség és Társadalom Baráti Kör
legmagasabb elismerése átadása 2019-ben

– A gyerekek mennyire vevők a hívó szóra?
– Ez elsősorban nem a gyerekektől, hanem a „hívó szótól” függ, annak minőségétől, tartalmától,
ígéretétől, formájától, időzítésétől. Fontos az is, hogy ki az, aki hív, és mennyire hiteles, mire
hívja a gyerekeket, fiatalokat. Baráti Körünk számtalan módon szólítja meg az ifjúságot, sokfé-
leképpen hívja őket a hadtörténelemmel és a honvédelemmel való élményszerű találkozásra.
Ebbe a körbe tartozik a már említett Hazafiság Iskolája, illetve annak „előszobái”, a kisgyer-
mekeknek kidolgozott Apródképző és a Hadapródképző vagy az Iskolák Csatája, és az egyre
sikeresebb Ifjú Nemzetőr programunk. Ezek során nem találkoztunk olyan résztvevővel, akit
ne érintett volna meg a hadtörténelmünk varázsa, a katonaság izgalma. Természetesen vannak
lelkesek és – szerencsére sokkal kevesebben – kevésbé lelkesek, de a döntő többség érdeklődő
és fogékony. Erre alapozva lehet hatékony és eredményes a hazafias, honvédelmi nevelés.

103

– A második világháború befejezésétől 2004 novemberéig fennállt a sorkatonai szolgálat
rendje. Meglátása szerint a most tizen- és huszonéveseknek – fejlettségüket ismerve –
mennyire hiányzik ez?
– Az ELTE-n az egyik évfolyam-dolgozatomat a sorkatonai szolgálat társadalmi hatásairól ír-
tam, amelyben nem a katonai vonatkozásokkal, hanem az emberi oldallal foglalkoztam. Ide
tartozik a meghatározott napirend pozitív hatása az életvitelre, a rendszeres étkezések és
sportfoglalkozások egészségügyi vonatkozásai, a meghatározott időszakonkénti orvosi, fogor-
vosi vizsgálatok kedvező hatásai, a tolerancia szükségessége és akkor még magától értetődő
természetessége, a pozitív férfi példakép jelenléte, a közösség összetartó ereje, az önállóság, a
magadért és társaidért vállalt felelősség kérdésköre. Ezek pozitív társadalmi hatásai nehezen
pótolhatók. Érdekes, hogy a Katonai Emlékpark Pákozd – Nemzeti Emlékhely sorkatonai
szolgálat kiállítását megtekintő szülőktől, édesanyáktól azt hallani, hogy a gyermekükre na-
gyon ráférne a katonai szolgálat.

– A módszereik – a katonai témájú rajzpályázatok, honvédelmi táborok stb. – mennyire
hatékonyak?
– A hatékonyság megítélése – pontos mérőszámok és hosszú távú szakmai elemzések nélkül –
szubjektív és csalóka, de azért próbálkozzunk meg egy rövid áttekintéssel. A 2013 óta évente
megrendezett hadtörténelmi alapú gyermekrajz-pályázatok első hét évében összesen több mint
hétezer alkotás érkezett a Kárpát-medence szinte minden szegletéből. Tekintettel arra, hogy
csoportos alkotásokra is lehetőséget adtunk, több mint 8500 diák mozdult meg a felhívásaink
hatására és foglalkozott a nemzetünk hadtörténelmével. Ehhez talán nem kellenek mélyebb
elemzések, hogy ezt hatékony módszernek nevezzük. Épp tavaly találkoztam egy határon túli,
örvéndi ifjú hölggyel, aki még diákként az első rajzpályázatunkon díjazott volt, s most már a
kisgyermekét nevelgeti, és azt mondta, hogy büszkén fogja az oklevelét megmutatni a felcsepe-
redő gyermekének, és megtanítja majd katonát rajzolni. A jövőben is folytatni szeretnénk a
rajzpályázatokat, célunk, hogy még több település jelenjen meg az aktivitási térképünkön, s
még többen foglalkozzanak a magyarság hadtörténelmével. Az Ifjúsági Honvédelmi Táboraink
egykori résztvevői közül ma többen hivatásos vagy szerződéses katonák, de hiszem, hogy azok
a gyerekek, akik velünk táboroztak, felnőttként és civilként is pozitívabban gondolnak a haza
védelmére és az abban aktív szerepet vállaló katonákra. Egyéb példát is bemutathatunk, ami
másféle visszajelzést ad. 2018-ban, a nagy háború befejezése 100. évfordulóján megrendeztük
a Nemzetközi Gyermektalálkozót és Honvédelmi Versenyt, melyen hat ország fiataljai vettek
részt. A rendezvényünkkel jó példát adtunk, hiszen 2019-ben – a szakmai segítségünkkel –
Zágrábban rendezték meg a második találkozót, ebben az évben pedig várhatóan a szerbiai
Kishegyes lesz a házigazda. Egy székesfehérvári civilszervezet hatással tud lenni a határainkon
belüli és kívüli magyar és nem csak magyar fiatalokra.

104

Mordényi Endre és Oláh Nikolett tagtársaink

– Melyek a közeljövő legfontosabb feladatai a Honvédség és Társadalom Baráti Kör,
illetve az Ifjúsági Tagozat munkájában?
– Ahogy az elmúlt időszak sem volt eseménytelen, úgy a következő sem lesz az a HTBK és az
Ifjúsági Tagozat életében. Az elmúlt év végén és ez év elején hat szakképző iskola 2600 tanulója
részére a tanintézményeikben rendeztük meg a Hazafiság Iskolája kihelyezett programját. Az
idei év során – a remélhetőleg sok pákozdi Hazafiság Iskolája rendezvény mellett – 6-8 alka-
lommal ennek a kihelyezett változatát rendezzük meg, s ezáltal segítjük, hogy az olyan telepü-

105

lések diákjai is élményszerű formában találkozhassanak a hadtörténelemmel és honvédelem-
mel, ahonnan nagyon nehezen tudnának Pákozdra utazni. Az idei Kárpát-medencei gyermek-
rajzpályázat is folyamatos munkát ad, hiszen az értékelések, díjátadók és kiállítások szervezése
sok elfoglaltságot jelent. A nyári honvédelmi táborunk megrendezése, az országos jelentőségű
honvédelmi versenyekre eljutó székesfehérvári csapatok felkészítése és vezetése, a Honvédfesz-
tivál gyermek-rendezvényeinek a szervezése, az iskolákban folyó honvédelmi nevelés támoga-
tása és a számtalan felkérés (Felelős Szülők Iskolájával való együttműködés a Mozaik Múze-
umtúrában, részvétel a szolnoki RepTár Pikniken és más nagyszabású kitelepüléseken…)
teljesítése komoly erőfeszítéseket kíván. Kiemelt feladatunknak tartjuk, hogy létszámában erő-
sítsük, munkamódszereiben finomítsuk a tagozatunkat, és csapatunk valós baráti közösség-
ként, örömmel, de magas szakmai színvonalon végezze a munkáját. Fontos, hogy az Ifjúsági
Tagozat szerves része a Baráti Körünknek, s a tevékenységünk sosem öncélú, hanem azt a
HTBK Székesfehérvári Szervezete tevékenységének részeként, a közös célok elérése érdekében
végezzük. Büszkén mondhatom el az Ifjúsági Tagozat mind a 24 tagjáról, hogy valamennyien
csodás emberek, határtalan lelkesedéssel és tenni akarással.

– Meglátása szerint a pedagógusok mennyire tartják fontosnak a hazafias nevelést,
mennyire aktivizálhatók e területen?
– A hazafias, honvédelmi nevelés több lábon kell, hogy álljon, mert abban szerepe van a csa-
ládnak, az iskolának, az intézményeknek és a civil társadalomnak. Számtalan tényező befolyá-
solja ennek a hatékonyságát, de kiemelkedő fontosságú, hogy az előbb felsoroltak között mi-
lyen tartalmú és színvonalú kapcsolat van. A HTBK civil szervezetként igyekszik
együttműködni a családokkal (ezt szolgálja többek között a Katonai Emlékpark családi belépő-
jegye, illetve a „Nagyszülő unokával” jegy), a tanintézményekkel, a pedagógusokkal, valamint
a különböző intézményekkel (önkormányzatok, Védelmi Bizottság, katonai szervezetek és ala-
kulatok) és más civil szervezetekkel. Azt tapasztaljuk, hogy a tanárok elkötelezettek, fontosnak
érzik a hazafias nevelést, amelynek érdekében keresik a kapcsolatot mindazokkal, akik hatéko-
nyan tudják segíteni az ez irányú munkájukat, mint a Baráti Körünk és a Katonai Emlékpark,
illetve szélesebb körű összefogásokban is részt vesznek. Természetesen a körülöttünk zajló vál-
tozások, hihetetlen gyors technikai fejlődések mindenre, s így az oktatásra, a pedagógusokra, a
diákokra is hatással vannak. Minden változik. Szeretném hinni, hogy a „külső” változása nem
deformálja a „belső” értékeket. Attól, hogy okostelefont is használunk a tanórákon, digitális
táblák segítik a tanárokat, a tartalomnak nem kell alapvetően megváltoznia. Az értékek – mint
a haza szeretete, a haza védelmének a szükségessége – nem változhatnak, és nem cserélődhet-
nek. Amikor régebben drótszálakon színes golyókat húzkodva számoltunk, a 3x3 ugyanúgy
kilenc volt, mint ma, amikor infrafénnyel vetíti az okos kütyü a tanterem falára a számtani
műveletet. A környezet, a forma, a módszer változhat, de az örök alapértékek változatlanságá-
ért küzdeni kell, s ebben sok pedagógus a partnerünk, akiket nem kell győzködni.

106

ÜDVÖZLŐLAP 9-10-11.

Gyermeki lelkesedéssel!

A Baráti Kör nevével először tíz éve találkoztam a Hazafiság Isko-
lája program módszertani bemutatója során. Megnyerte tetszésem a
jól előkészített és sokoldalúan összeállított oktató-nevelő tevékenység,
melyet hazánk hadtörténelmének megismertetésére, a hazaszeretet el-
mélyítésére, a közösségi lét értékeinek elsajátítására dolgoztak ki. Ma-
gával ragadott a program szervezőinek lelkesedése, elhivatottsága,
gyermekszeretete, és néhány hét múlva az iskolánk, a Székesfehérvári
Táncsics Mihály Általános Iskola aktív résztvevőjévé vált a Hazafi-
ság Iskolájának s más, a HTBK által kidolgozott programoknak is.
Rendszeres résztvevői vagyunk a rajzpályázatoknak, táboroknak,
versenyeknek, s valamennyi kezdeményezés segíti az iskolánkban folyó
nevelést. Néhány éves pozitív tapasztalat elég volt ahhoz, hogy azo-
nosulni tudjak a szervezet célkitűzéseivel, törekvéseivel, s tagja legyek
e civil szervezetnek. Felejthetetlen esemény volt a pákozdi csata meg-
elevenítésében résztvevő Ifjú Nemzetőrök szerepvállalása, a Koltai
Gábor rendezésében készült előadás és film statiszta szereplőinek él-
ménye, a Székesfehérvár nemzeti ünnepén előadott műsorban való
szereplés. Maradandó élmények a zánkai honvédelmi táborok, ahol
nyaranta fantasztikus szervezésben, illetve kirándulásokban, éjsza-
kai túrákban, fürdőzésben, kora hajnali riadóban, honvédelmi vetél-
kedőkben volt részük a gyerekeknek, akik barátokat, ismereteket, él-
ményeket és érzéseket szerezhettek. A HTBK Szervezetét köszönet
illeti az ifjúság és az iskolák számára kínált sokrétű, hasznos és ma-
gas színvonalú lehetőségért.

Üdvözlettel,

Csimáné Kiss Ilona

107

István király szellemében!

A Székesfehérvári István Király Általános Iskola igazgatójaként na-
gyon büszke vagyok arra, hogy hosszú ideje figyelemmel kísértem a
Baráti Kör tevékenységét, annak kiemelkedő eredményeit, s nemcsak
figyelemmel tettem, hanem a tagfelvételemmel aktív résztvevőjévé is
válhattam, s nemcsak én, de egyes rendezvények során az iskolánk
pedagógusai és diákjai is. A Katonai Emlékpark kialakítása, a Ha-
zafiság Iskolája és az Ifjú Nemzetőr programok, a rajzpályázatok
számtalan lehetőséget nyújtanak a tanintézményeknek. A mi isko-
lánk abban a megtiszteltetésben részesült, hogy már sok-sok éve a
Honvédfesztiválok nyitó rendezvényének lehetünk társszervezői és
helyszíne. A Pákozd-sukorói csata tiszteletére az általános iskolák
csapatainak rendezett jó hangulatú, izgalmas honvédelmi versenyek
szervezésében való közreműködésünk mellett a Baráti Kör valameny-
nyi gyermekprogramjában örömmel vettünk és veszünk részt. A prog-
ramok hatalmas élményt jelentenek a résztvevőknek. Ezeket a felejt-
hetetlen élményeket a gyerekek rajzban is megörökítették, s szemet
gyönyörködtető kiállításokon tiszteleghettünk katonahőseink előtt. A
hazafias, honvédelmi nevelés elkötelezett híveként, a pedagógustársa-
immal együtt színvonalas katonai eseményeknek, kiállításoknak, fon-
tos megemlékezéseknek lehettünk tanúi, s a civil szervezet segíti a tan-
intézményünket a katonai hagyományok ápolásában, a sokszínű
honvédkultúra megismertetésében. A Köznevelési törvény és a NAT
is hangsúlyosan jeleníti meg a hazafias nevelést. A HTBK, mint
civil szervezet támogatása, sokat jelent iskolánknak: hatékony előadá-
sokkal, célratörő felkészítésekkel segíti a nevelő-oktató munkánkat.
Magánemberként, s immár HTBK-tagként is örömmel veszek részt
ebben a rendkívül fontos személyiségformáló, hazafias és honvédelmi
nevelést támogató tevékenységben.

Krählingné Kovács Tünde

108

Karsai Béla iskolaigazgató tagtársainkkal: Timár Nicolette,
Csimáné Kiss Ilona, Krählingné Kovács Tünde és Sándorfi Gergely

Tízéves barátsággal!

Szeretettel köszöntöm a 25. évfordulóját ünneplő Honvédség és Társadalom Baráti Kört,
amelynek munkájával igazgatói pályafutásom kezdetén, 2010-ben ismerkedtem meg Oláh
László által. Az elhatározásból, hogy a rákóczis gyerekeket meg kell ismertetni a Pákozdi
Katonai Emlékparkkal 2011-ben lett valóság. 2. iskolaként vettünk részt a Hazafiság
Iskolája programon, melyre tanulóinkkal évről évre visszatérünk. A HTBK által meghir-
detett rajzpályázaton rendszeresen eredményesen vettek/vesznek részt rákóczis diákok. A
pályázatnak köszönthetjük a máig is virágzó kapcsolatunkat a nagyváradi Szacsvay Imre
iskolával, élén Kecse Gabriellával, akihez már engem baráti szálak fűznek. Tanulóinknak
megrendítően szép élmény volt a Béke útja, mely testközelbe hozta az I. világháború hely-
színeit, eseményeit. HTBK-tagként kívánom, hogy az eddigi töretlen lendület, siker foly-
tatódjon a következő évtizedekben is!

Timár Nicolette

a Székesfehérvári II. Rákóczi Ferenc Magyar–Angol Két Tanítási Nyelvű
Általános Iskola nyugdíjas igazgatója

109

DR. PALLOS ISTVÁN

HOSSZÚ, KÜZDELMES ÉLETÚT SIKEREI
ÉS TANULSÁGAI

D r. Pallos István, a HTBK harmadik legendás tagja a Győr megyei Tápszent-
miklóson született, a Tolna megyei mezőgazdasági középiskolában érettségizett
1951-ben. Szakmai pályafutását a Téti Mezőgazdasági Gépállomáson kezdte
1951-ben mezőgazdászként. Innen vonult be katonának, a légierőnél közepes bombázó
kiképzésben részesült. Leszerelése után, 1954-ben, a Sinatelepi Állami Gazdaság brigád-
vezetője, majd üzemi egységvezetője lett. Munka mellett a Gödöllői Agrártudományi Egye-
temen szerzett diplomát. 1958-tól az Előszállási Állami Gazdaságot vezette, 1961-től a
Móri Állami Gazdaság igazgatója lett, itt 20 évet töltött el. 1979-ben felkérésre vállalta

110

el a Fejér Megyei Gabonaforgalmi és Malomipari Vállalat igazgatói tisztét. A rendszer-
váltás után önként kérte nyugdíjazását 1990-ben. Önkéntes segítőként több feladatkörben
dolgozott, miként a Magyar Honvédség Hadkiegészítő Parancsnokságán, a Magyar Ve-
terán Repülők Egyesületében, a Honvédség és Társadalom Baráti Körben is tevékenyke-
dett. Kilencvenes évei elején sem lazít, most írja a Móri Állami Gazdaság történetét.
Pallos István is a HTBK alapító tagjainak az egyike. A kilencedik X-en is túl van, sokat
látott hát a világ szebb és csúnyább napjaiból egyaránt. Oly korban volt gyermek e földön,
amikor bizonyos szempontból, bizonyos köröknek ölni érdem volt. Az ifjúvá növekedő Ist-
ván átélte a II. világháború borzalmait, de túlélte, és ez a lényeg!

– Gyerekként kaland volt eme időszak, vagy félelmetes napokat jelentettek a beköszönő
háború órái?
– Lehet, hogy furcsán hangzik, de gyerekként, ifjúként sohasem éreztem rosszul magamat, él-
veztem a kor pillanatait. Fegyelmet és rendet tanultam a szüleimtől, amit nekik nem volt köny-
nyű átadni, erre rászoktatni, hiszen hatan voltunk testvérek, sokfelé kellett figyelniük. A há-
ború? Tizenhat éves voltam 1945-ben, de 12 éves évesen már levente, ami akkor kötelező volt,
és leventeként bevetésre készre képeztek ki bennünket. Korán megérintett hát a háború szele,
hiszen jöttek az amerikai, az orosz repülők, de ekkor még nem éreztük a vészt, sőt, bámultuk
a repülőrajok lenyűgöző látványát.

– A látvány ugyan szép lehetett, de a túlélés mégsem volt könnyű…
– Közeledett a front, már a kertek alatt voltak az oroszok, és ekkor kaptam apámtól életemben
először egy hatalmas pofont. Miért? Mert megkaptam a papírt, hogy leventeként be kell vonul-
nom Nagyatádra, és aki nem teljesíti a parancsot – szólt így az írás –, azt helyben fel kell kon-
colni. Anyámmal összepakoltuk a cuccomat, pogácsát sütött az útra. Apám hazajött, látta a
szomorú hangulatot, kérdezte, mi van? Mondtuk neki, hogy be kell vonulnom. Apám rám mor-
dult, nem mégy te sehova! Mire én: „Jaj, ne, itt van a parancs, ha nem megyek, felkoncolnak.”
Zutty, repült a pofon: „Itt maradsz, és kész! Az oroszok a szomszédban vannak, nehogy azt
hidd, hogy a karszalagosok kijönnek ide érted.” Nem a városban laktunk, hanem a pusztán,
ahol a szeszgyár is volt, édesapám itt dolgozott. Tényleg nem jöttek ki, megúsztam hát ezt.
Sajnos a többi srácot, akik a városban laktak, azokat elvitték. Alighanem kétszer köszönhettem
édesapámnak az életet… Mert igaz, ami igaz, a háborúban elsősorban az tudott életben ma-
radni, akinek – amellett, hogy vigyázott magára –, nagy szerencséje is volt. Hogy akartam-e
katona lenni fiatalként, vagy sem? Egyszer igen, amikor repülőket toboroztak. Elkapott a repü-
lés izgalma, romantikája, de az élet más utakra terelt.

111

Pákozdon 2007-ben

– Cudar világ jött 1945. május 9-e után. Romokban állt az ország, a semmiből kellett
mindent felépíteni. Mihez tudott kezdeni ekkor? Megfogta, vagy taszította az oroszok
jelenléte, az egyenlőség, testvériség, a kommunizmus ideológiája?
– Először mindenki ásót fogott, hiszen temetni kellett nagyon sok elesett katonát, sírba vagy
tömegsírba. Nem voltak munkahelyek, a szeszgyárat bezárták az oroszok, mert 150 hektoliter
tiszta szesz volt ott, hamar rátették a kezüket a „folyékony aranyra”. Amúgy a „felszabadító
katonák” nálunk nem bántottak senkit. Földet kaptunk az államtól, hét holdat, amit aztán
elvettek. Anyám küldött, hogy menjek tanulni. Hívták is az érettségizett fiatalokat, jelentkez-
tem, felvettek. Kollégisták voltunk, izgalmas időszak volt ez, megannyi új ismerettel, ismeret-
séggel. Szerencsénk volt a tanárokkal, kiváló szakemberek oktattak bennünket, olyanok, akiket
Budapestről vagy máshonnan korábban elküldtek… Ám kiváló szakemberek voltak, akiktől
sokat lehetett tanulni. Ami az egyenlőség, a testvériség ígéretét illeti, ma is elérhetetlennek
tűnik. Az agrárgazdaság a realitások mezeje, a hamis illúziók, az életidegen ideológiák ott ha-
mar lelepleződnek. Ha kezdetben voltak is reményeink, hamar kijózanodtunk, és a szakmaiság,
a szabadság kis köreiben kerestünk és találtunk pozitív energiákat.

– Ön talált rá a malomiparra, vagy a malom „találta meg” önt?
– A mezőgazdaságban dolgoztam, TSZ-elnököket látogattam, végeztem a dolgomat. Emberek-
kel foglalkoztam, 1956 eseményeiről is tudtam, de ezek Sinatelepen értek el engem, ahol való-
jában nyugalom volt, így nem perzselt meg különösebben bennünket a forradalom lángja. Hal-
lottuk, hogy milyen világ van Budapesten és másutt, de minket ott elsősorban a helyben
elvégzendő munka izgatott. Sinatelepről – a pártbizottság kérésére – igazgatónak átvittek Elő-
szállásra. Innen mentem Mórra, ahol az Állami Gazdaság igazgatója lettem.

112

Sok nagyszerű tettet hajtottunk végre, 900 hektár szőlőt telepítettünk, és már akkor sok gépi
munkát végeztünk a szőlőben. Nem kevés, 120 ezer hektoliter bort termeltünk. Szép, szívem-
nek kedves időszak volt ez. Aztán Székesfehérvárra kerültem. A járási pártbizottságon közöl-
ték, hogy a megyeszékhely lesz a következő állomásom, mert nagyon rosszul működik a Gabo-
naipari Vállalat, ott kell rendet tennem. Nehéz szívvel hagyom ott Mórt, de jöttem, láttam,
dolgoztunk, és létrehoztuk a Cerbona vállalatot, amely a legsikeresebb cége lett a hazai gabo-
naiparnak.

– A Honvédség és Társadalom Baráti Kör alapító tagja lett, dolgozott az elnökségben a
HTBK hősi korszakában, de később is tette, amit tehetett, amit kellett. Miért?
– Voltam katona, de szerencsére csak a békében. Repülőként 620 felszállásom volt, vittek volna
a Szovjetunióba tanulni. Nem volt idegen hát számomra a katonák világa, a civileké meg pláne
nem. Ott voltam a HTBK megalapításánál, és persze a továbbiakban is jártam a rendezvé-
nyekre. Nyugdíjasként szívesen dolgoztam, tettem, amivel megbíztak. Jó csapat dolgozott, dol-
gozik a Honvédség és Társadalom Baráti Körben, jó emberekkel, izgalmas feladatokkal. A ka-
tonák és a civilek tudtak, tudnak együtt dolgozni. Olyan feladatokat jelöltek ki, ami mindkét
oldal számára érdekes. Sohasem jelentett problémát, sőt inkább örömöt adott nekem a felada-
tok ellátása, mert volt értelme! Ami pedig a fiatalokat illeti, meg lehet, sőt, meg kell őket szólí-
tani, mert a korábbi tapasztalataimra visszagondolva igenis, szívesen részt vesznek mindenben,
ami számukra érdekes és vonzó. A Honvédség és Társadalom Baráti Kör mai vezetésének meg
kell találnia a fiatalokat, és ha ezt sikerrel megteszik, akkor biztató és szép jövő vár reánk!

113

PALLOS ISTVÁN

ÖSSZEFOGLALÓ HITVALLÁSA, ARS POETICÁJA A HTBK-RÓL AZ ALÁBBI:

Baráti szeretet, békés együttélés, teremtő partnerség, közhasznú önkéntesség – többek között
ezek a jelzős szerkezetek jutnak eszembe a Honvédség és Társadalmi Baráti Kör Székesfe-
hérvári Szervezetéről. A civileket és a katonákat a hazaszeretet, a hon, a béke védelme köti
össze, amely közös érdek, közös felelősség. E közösség már negyedszázada erősíti, gyarapítja
a szűkebb és tágabb hazát, a Kárpát-medencét, Európa szellemiségét, értékeit. A polgárok,
a katonák értékteremtő munkáinak gyümölcseit gyermekek, fiatalok, felnőttek, idősek ezrei
élvezhetik. Emlékeztető helyek sokasága és az Európában egyedülálló Katonai Emlékpark
nem csupán vizuális élményeket jelent, de ismeretterjesztő, tudatformáló szerepe, ereje is
felbecsülhetetlen. A társaság élményteremtő képessége is jelentős. Kiállítások, szellemi ve-
télkedők, előadások, hazai kirándulások, európai szomszédolások, hagyományok ápolása
és teremtése segíti a tagság és barátaik távlatosabb gondolkodását, a múlt ismeretét, az
elődök tiszteletét. Az ilyen kreatív, termékeny közösségek, sokak számára jelenthetnek re-
ményt. Hitet abban, hogy a sokasodó nehézségek, a természeti katasztrófák, a politikai
konfliktusok enyhítésében, megoldásában a józanság, a szakértelem, a békevágy, a szeretet,
a BÖLCSESSÉG kap főszerepet.

114

PAPP ISTVÁN

A BÉKEFENNTARTÓ ESETE A SIVATAGBAN

P app István Budapesten született. Felesége, Judit, 1981 óta társa; leánya, Judit
1983-ban, fia, István 1986-ban született. Gyerekkora és iskolás évei egy részét
Budapesten töltötte. Édesapja a Külügyminisztériumban dolgozott, így korán
megismerte a külszolgálati életet. Szudánban és Indiában élt néhány évig, itt tanult meg
angolul a helyi iskolákba járva. Felderítő tisztté való avatása után 1980-tól volt csapat-
nál, majd az Akadémián dolgozott, ezt követően a Katonai Felderítő Hivatalnál szolgált.
A rendszerváltás után került az akkor alakuló Honvédelmi Minisztérium Békefenntartói
és Válságkezelői Osztályra. Ettől kezdve szinte csak a békefenntartás töltötte ki az életét.
2005-ben megszűnt a beosztása a Honvédelmi Minisztériumban, és korkedvezményes
nyugdíjba került. 2007-től az ENSZ Titkársága polgári alkalmazottja volt a Békefenn-
tartó Műveletek Főosztályán a 2018. július 1-jei öregségi nyugdíjba vonulásáig. Missziós
munkái: UNIIMOG – Irak–Irán; ONUMOZ – Mozambik; MFO – Sínai-félsziget;
három év az ENSZ New York-i Parancsnokságán a Békefenntartó Műveletek Főosztály
katonai részlegén, az afrikai missziók iránytisztjeként; EUSEC RD Kongó; EU-misszió;
UNMIN – Nepál; Addisz Abeba; ENSZ összekötő tiszt az Afrikai Unió parancsnoksá-
gán a leszerelési, lefegyverzési és reintegrációs ügyekben; UNAMID Darfur, Szudán,
Haiti. Hazatérése után önkéntes műveleti tartalékosként szolgált a Katonai Emlékpark
Pákozd– Nemzeti Emlékhelyen.

– Szudánban volt három hónapig, igaz, ez nem oázis volt a sivatagban az ön számára...
Koszt, kvártély volt, de aligha arról álmodozott, amit abban az egzotikus országban
átélt…
– Ezt így még senki nem mondta nekem, de van benne valami… Mert miután elraboltak, teljes
ellátásban részesültem, sőt, őrségem is volt! Még 2010. október 7-én este 8 óra felé történt az
eset. Öten laktunk egy tipikus sivatagi jellegű földszintes házban, három pakisztáni, egy szerb
és én. Mint utóbb kiderült, az őrségünk eladott minket a volt kormánykatonáknak, akik a

115

békemegállapodás után már nem kellettek saját kormányuknak, ezért úgy döntöttek, szabad-
csapatot alakítanak. Előzetes tájékozódás után hozzánk törtek be, mert információik szerint
itt amerikaiak is élnek, márpedig a tengeren túliak jó pénzt, akár dollármilliókat is érhettek
váltságdíjként. Ötünket betereltek egy szobába. A pakisztániak imádkozni kezdtek, „Ni, ők
barátok!”, ezért bezárták őket a wc-be, engem és szerb társamat pedig betettek egy ENSZ-
autóba. Kisebb bonyodalmak után sikerült ezt elindítani, a szerb előttem ült, keze megkötözve,
én hátul, a csomagtérben. A szerb addig matatott a megkötözött kezével a záron, míg az kinyílt,
és kivetette magát az autóból. Megálltunk, sötét volt, nem lehetett látni semmit, mentünk hát
tovább, mert úgy gondolták, a szerb ugyan veszteség, de a másik millió még ott van hátul meg-
kötözve. Később, egy másik helyen találkoztunk egy ránk várakozó autóval, hogy azon vigye-
nek bennünket jó messzire. Az elrablóink nem beszéltek angolul, de a ránk várók főnöke, egy
ezredes igen, és mondta, majd ő segít nekem. Mint kiderült, ez a csapat korábban elvesztette a
pénzét egy piramisjátékban, és a váltságdíjamból gondolták azt visszaszerezni. A bandának
nem én voltam az első elrablottja, de az ENSZ-től igen. Közölte: az a feladatom, hogy életben
maradjak, vigyázzak az egészségemre. Ezért gondoskodnak a megfelelő étkeztetésemről, a biz-
tonságomról, és tárgyalni fognak a kiszabadításomról az arra illetékesekkel. Szót kell fogadnom,
mert ezen múlhat az életem.

Kiszabadultam, újra itthon, Pákozdon 2011-ben

116

– Halálfélelme ezek után aligha lehetett, sőt, a kérdést sem tették fel, pénzt vagy életet,
hiszen az önért remélt pénz többet ért mindennél…
– Az ilyen helyzetre felkészítettek minket az ENSZ-ben, mégpedig alaposan. Mindenkinek ott
lapult a zsebében egy 12 pontból álló ismertető arról, hogyan kell viselkedni túszejtés, elrablás
esetén. Ebben benne volt: ha túléli a kárvallott az első napot, akkor nagy baj nem lehet, hiszen
nem az élete elvétele miatt rabolták el. Fizikai bántalmazásban is csak egyszer volt részem,
amikor elindultunk, kettőt adtak puskatussal a vesémre, csupán nógatás gyanánt. Nem éreztem
hát közvetlen életveszélyt az ezredessel történt beszélgetés után, csak azt nem tudtam, hogy
miért pont én kellettem nekik? Miután megnyugodtam, azt gondoltam, rossz időben voltam
rossz helyen, ezért túl kell élnem a következő időszakot.

– A feszültség talán oldódott, de elrablóival nem váltak puszipajtásokká, ugye?
– Ezekre a helyzetekre is volt írott anyagunk, ami alapján felkészülhettünk a fogvatartóinkkal
való „háború és béke” esetére. Ha egy zárt közösségbe akár elrablottként, akár elrablóként be-
kerül valaki, óhatatlan, hogy kialakulnak szimpátiák, és ennek ellenkezője is, az ellenségeske-
dés. Emberből vagyunk, így tudtam, hogy meg kell próbálni jó kapcsolatot kialakítanom „tár-
saimmal”, mert az sosem árt, ha jó kapcsolatban van az ember azokkal, akiktől függ. Volt egy-
két fiatalabb őr, akikkel egy nap után kiderült, hogy velük egész biztosan semmilyen kapcsola-
tom nem lesz, ellenségesek voltak, drogoztak, ittak, nőztek, mindenfélét csináltak, rám meg-
csak mint „pénzeszsákra” néztek. Az idősebbek, akikről lerítt, hogy valóban katonák, és jó pár
évet lehúztak a seregükben, a közös nyelv ismerete nélkül is „szót értettünk”. Volt közöttük
egy szintén ezredes, akinek látszott a mozgásán, a gesztusain a kimértség és a fegyelem, a ka-
tonás viselkedés. Velem szavak nélkül is tisztességesen viselkedett, főleg azután, hogy kiderült,
én is katona vagyok. Egyszer megsérült, és az ingemből leszakítottam egy darabot kötszernek,
és a saját tevetej-adagom egy részét odaadtam neki, ami ott a legjobb antibiotikum, és ezt
elfogadta. Ettől kezdve érezhető volt, hogy kialakult közöttünk egy nem barátság, hanem köl-
csönös tisztelet.

– Gondolom, nem lett elkötelezett híve a sivatagi kosztnak… Volt kedvenc étele, amit
netán azóta meg is főzött itthon?
– Nem. Ők főzőcskéztek, a maguk módján, nekem, az „amerikainak”, mert jó ideig hiába mond-
tam, hogy magyar vagyok, nem hitték. Egy hónapig jó dolgom volt, minden nap volt hús, álta-
lában kecskét vagy az általuk lőtt madarat ettük. A roston sült kecskemáj finom, és kuriózum
volt. A kecskének kicsi mája van, így számomra különös megtiszteltetés volt, hogy ezzel etettek.
Amit nem ettem meg, azt felajánlottam a kínálóimnak, zöldköret, erős paprika nem volt az
„étlapon”, hagymát sütöttek, rizst adtak, ez volt a választék. Arab módra étkeztünk, volt nekik
egy nagy táljuk, körülbelül egy méter átmérőjű, tizennégyen voltak az őrzőim, és egyikőjük
főzött. Megrakták a méteres alumínium tálat, és körbe ülték. Akinek hosszabb volt a keze, és
gyorsabb volt, az jól lakott. Amikor látták, hogy a három ujjal történő evésben nem vagyok

117

gyakorlott, nekem külön raktak ételt, kaptam egy tányért, faragtak hozzá kanalat, hiszen vi-
gyázni kellett, nehogy „elfogyjon” a pénzeszsákjuk… Meg lehet szokni mindent, a mócsingo-
sabb húsokat nem szerettem, erre hamar rájöttek, így a finom falatokat kiválogatták nekem.
Minden pénteken oázis nap volt, amikor be kellett menni egy oázisba. Ennek oka, hogy tevék
vették körbe a „szállásunkat”, hiszen a teve a legjobb házőrző, őket nem lehet átverni, mert
minden kis neszre felébrednek, és azonnal jelzik az idegent. A tevéket kellett hetente egyszer
megitatni, ilyenkor mentünk az oázisba itatni, és magunknak bevásárolni. Ez volt a vállalkozá-
suk, amibe egy bizonyos összeget betetettek, ebből vásárolták, fedezték a fogva tartásom költ-
ségeit, a majdani nyereség reményében.

– Nem lett gyors pénz önből. Morcosak voltak emiatt az őrzői, és egyáltalán mi tartott
három hónapig?
– Megint vissza kell térnem a felkészítéshez, mert az ENSZ-ben ezt nagyon komolyan veszik.
Sok embert raboltak el – én szerencsés vagyok, mert élve megúsztam. A profi tárgyalók, akik
kapcsolatba kerülnek az elrablókkal, kidolgozott taktika szerint dolgoznak. Nem kerülnek köz-
vetlen kapcsolatba velük, mert a fogadó ország tárgyal, az ENSZ képviselői tanácsokat adnak.
Darfur – ahol mindez Szudánban történt – volt az al-Kaida bázisa. Emiatt tartottak attól, hogy
egy ehhez közeli csoport kezébe kerülhettem. Voltak a segítők között amerikai, angol, francia,
izraeli titkosszolgálati emberek, és persze a magyar TEK is megérkezett. Azt tudtam – mivel az
ENSZ-ről van szó –, hogy a tárgyalások nem fognak egyik napról a másikra megoldódni. Az
ENSZ nem fizet, mert ha azt egyszer megteszi, attól kezdve minden nap elrabolnak valakit.
Így tehát az időnek nagy szerepe volt. Egyrészt meg kell tudni, hogy kik raboltak el, fel kell
térképezni őket, és fárasztani az elrablókat. Milyen érdekes, hogy sokáig a fogva tartóimmal
voltam egy oldalon, az érdekeink közösek voltak: az enyém, hogy haza kerüljek, az övék, hogy
megkapják a remélt pénzt értem. Ők is tudták ezt, mondták, „ha egy hónap után nem kapunk
pénzt érted, akkor is elengedünk”. Persze, nem ez történt, az angolul beszélő csapatvezető he-
lyettes időnként közölte velem, hogy tárgyalnak, nyugi, a végkifejlet időbe kerül. Mert mire is
megy ki ilyenkor a játék? Fogást kell keresni a másikon, engem például megszólaltattak a hol-
land szudáni ellenzéki rádióban, és bár ismerték a hangomat, és minden perc 11 dollárba került,
de egy ideig mégis elemezték a hallottakat, hogy tényleg én vagyok az? Ilyen esetek sokaságával
telt el a három hónap. Minden második nap meg kellett szólalnom, mert a tárgyalások első
számú feltétele az, hogy meg kellett győződni arról: igen, életben vagyok. Látnom, tapasztal-
nom kellett egy hónap után, hogy a „barátaim” nem voltak igazán boldogok, mert még mindig
nincs eredménye a tárgyalásoknak. A második hónaptól nem is engedtek telefon közelébe,
mondták, ha majd lesz „gurus”, azaz garas, akkor lesz telefon. Kétszer tudtam a feleségemmel
is beszélni, hátha rajta keresztül előbb jutnak pénzhez. Rájöttek, hogy tényleg nem vagyok
amerikai, tehát ebből egy millió dollár nem lesz. Meg is látszott az ellátmányomon… Kecske,
máj nem volt, szegényesebb lett a kaja, pirított hagyma rizzsel, hús hetente, majd havonta volt

118

csak. Tevetejet kaptam eleget, de eleinte ez szörnyű élmény volt, bár később megszoktam, hi-
szen az a legjobb antibiotikum ott. Eleinte a tejjel járó bűzt, a trágya szagát, a teveillatot nehe-
zen viseltem, de meg kellett barátkoznom a nagyon sűrű tejjel. Hiszen tudjuk: a tej élet, erő,
egészség… Fokozatosan megszoktam. Este, amikor lehűlt, egészen elviselhető volt. A tevebor-
júval is jól elbeszélgettem: én is árva, te is árva, segítsük egymást. Mikor néhány megmozdulá-
somon látták, hogy ősz hajam ellenére tényleg katona vagyok, rögtön láncot tettek a lábamra.

– Gondolom, nem volt fürdőkád, sem zenélő WC. A higiéniát hogyan tudta megoldani?
– Főleg azután, hogy a tevetej beindította a belek mozgását, sajátos táncát… A bandától 50-60
méterre voltam, és amíg nem láncoltak le, mehettem elvégezni a dolgomat. Amikor a láncom
foglyaként éltem a napjaim, kiáltottam, hogy „toilet”, odadobták a kulcsot, elvégeztem a dol-
gom, visszazártam magam, visszadobtam a kulcsot. Elvoltunk… Víz mindig volt. Fantasztiku-
sak a sivatagi emberek, körbeszaglásztak, ásóval kikapartak egy gödröt, ami 20 perc múlva tele
volt vízzel, abban lehetett mosakodni. Fogkefét is kaptam, de a fogkrém közös volt, ezért együtt
mostunk fogat. A heti oázislátogatásunk alkalmával tudtunk rendesen fürödni, hajat mosni. A
hajam megnőtt, borotválkozni nem lehetett. A körmömet lerágtam, borotva helyett egyenként
húzgáltam ki a szőrszálakat, ezzel is telt az idő…

– Kiszabadult, de továbbra is maradt a békefenntartóknál. Családja hogyan viselte ezt?
– Nem örültek neki, de ismertek… Tudták, ha valamit elhatározok, attól nagyon nehéz eltérí-
teni. A békefenntartás benne volt a véremben, ez olyan, mint egy vírus, csak ebbe nem lehet
belehalni. Ha csak el nem rabolják az embert… New Yorkban voltam a feleségemmel az ENSZ
főtitkára vendégeként – ritka példányaként az elrablottaknak, olyan, aki nem akar rögtön le-
szerelni, hanem folytatni akarja –, így a felajánlott helyek közül Haitit választottam folytatás-
ként. Hét évig voltam ott. Mivel elég biztonságos vidék volt, így háromszor kivihettem a fele-
ségem, aki így legalább megnyugodott.

– Már gyerekkorában katona akart lenni?
– Á, nem! Természetjáró. A természetet, az erdőt kedvelő gyerek, majd ifjú voltam, Sopronba
akartam menni az Erdészeti Egyetemre, erdőmérnökként képzeltem el a jövőmet. De a kato-
naság közbeszólt. Édesapám a Külügyminisztériumban dolgozott, így öt évesen én már jártam
Szudánban… Aput 1975-ben kihelyezték Kuvaitba, én meg mentem volna Sopronba. De a
sereg azt mondta, előbb jöjjön a kétéves sorkatonai szolgálat. Ezt nagyon nem akartuk, a család
katona barátja ajánlotta a megoldást: ahhoz, hogy a szülők nyugodtan éljenek Kuvaitban,
tudva, hogy a gyereküknek van szállása, kap enni, inni, és ruhát is, menjek a Katonai Főisko-
lára. És így lőn, a Kossuth Lajos Katonai Főiskola csapatfelderítő századához kerültem, és el-
végeztem az iskolát. Első tiszti beosztásom Kalocsán, a 37. Budapesti Forradalmi Ezred felde-
rítő századánál volt. A rendszerváltoztatást követő átalakulás után jártam az utam, és végül a
békefenntartás tagja lettem.

119

– Mikor és miképpen lett a tagja a Honvédség és Társadalom Baráti Körnek?
– Kiss Dezső bácsival és dr. Gyarmati Istvánnal elég gyakran jártunk Pákozdra. Szó volt arról,
hogy lehetne itt egy békefenntartó múzeum – ezek voltak az első találkozások a Katonai Em-
lékparkkal. Voltak itt ismerősök, hiszen Görög Pista egy évvel fölöttem járt a főiskolán, együtt
csináltuk a Kossuth Rádiót Szentendrén. Jöttek sorban a barátok, ráadásul idő közben Baracs-
kára költöztünk, így nem kellett sokat győzködni, beléptem a szervezetbe, ha jól emlékszem
2005-ben.

– A Katonai Emlékpark Pákozd – Nemzeti Emlékhelyen, a békefenntartók szobájának
van egy Papp István-sarka. Miért öröm ez? Mert nyomot hagy magáról, vagy a hiúságá-
nak is jól esik ez?
– Az országban egyetlen hely van, ahol látható, hozzáférhető a békefenntartó szentély. Ott
vannak az obeliszkek, ott vannak a kis gránitkövek azok emlékére, akik a küldetésük során
elhunytak. Azokat, akik munkájuk során életüket veszítették, majd mindegyikőjüket ismertem,
így egy főhajtás, belülről jövően, kötelező a részemről az emlékük előtt. Nincs sehol olyan hely
az országban, csak itt, Pákozdon, ahol a békefenntartással kapcsolatos tárgyak, relikviák és
bármilyen emlékek gyűjteménye látható, amit a civileknek is meg tudnak mutatni. Megvolt a
lehetőségem arra a barátaimmal, sorstársaimmal együtt, hogy összeszedjük azokat az anyaga-
inkat, amellyel létrehozhatóvá vált az emlékszoba. Amikor valaki kikerül a világba a békét
fenntartani, először főleg mindenkit a pénz motivál, még talán a második alkalommal is, de
aztán már nem. Mikor mi kint voltunk, akkor elsősorban fegyvertelen ENSZ katonai megfigye-
lők voltunk. Nem a pénzünket zsugorgattuk, sokat költöttünk a helyi kultúra megismerésére,
az étkezési szokások elsajátítására, sok olyan dolgot vásároltunk, ami személyes emlék lett.
Ezek nagy része most ott van Pákozdon, és meg lehet tekinteni. Vannak persze hivatalos do-
kumentumok is, de ezek nem sokat mondanak az ott megélt személyes történetünkről. Hogy
büszke vagyok arra, hogy van egy ilyen múzeumunk, aminek én is részese vagyok? Igen, miért
is ne lennék? Az, hogy van egy Papp Pista-sarok, arról nem én tehetek, hanem az, hogy elra-
boltak, és ezt felkapták hajdan.

– Katonaként miben látja a Honvédség és Társadalom Baráti Kör küldetését?
– Vissza kell utalnom ismét a békefenntartásra, mert nagyon szoros kapcsolat van az elvekben.
A béke fenntartását úgy határozta meg a korábbi ENSZ-főtitkár, hogy ez olyan tevékenység,
ami nem katonai feladat, de csak a katonák tudják végrehajtani. A békefenntartás problémája
az, hogy civilek vezetik, de katonák hajtják végre. A kettő meg nem ugyanazt a nyelvet beszéli,
nem csupán a beszélt nyelvben, de a gondolkodásmódban is különbség van. A HTBK ennek a
magyar megfelelője. Ez az a szervezet, ahol a civil és katona közös platformon van, és nem
beszélhetnek el egymás mellett, ha sikeresek akarnak lenni, ezért egyformán kell beszélniük,
gondolkozniuk. Milyen nagyszerű, hogy a HTBK-nak már a jelentésében is benne van, hogy
„honvédség” és „társadalom”, és legyen szó aktív vagy nyugállományú katonáról és civilről, de

120

idővel egymáshoz csiszolódunk, és egy nyelvet beszélünk! Ezért létezhet a KEMPP, ami nagy-
részt katonai emlékeket őriz, de civilek nélkül nem működhetne. Ráadásul az ide látogatók
legalább 90 százaléka civil.
– Van ennek jövője, és e jövő milyen lehet?
– Kell lennie, és hiszem, hogy lehet jövője. A Honvédség és Társadalom Baráti Kör Székesfe-
hérvári Szervezete van már olyan erős, és vannak olyan masszív gyökerei, hogy ha nem kapna
anyagi támogatást, akkor is meg tudna élni. De a hivatalos szerveknek, intézményeknek is fon-
tos, hogy legyen egy olyan program, ahol a fegyveres testületek a civilekkel együtt tudnak mű-
ködni! Mi, katonák, elfogadjuk a civileket, és ez fordítva is igaz. Nem csupán azért vagyunk,
mert a hivatal megköveteli, hanem önként és dalolva jövünk, mert jó érzés itt és együtt lenni!

Köszönöm, István, a munkádat

121

PINTÉR LAJOS

A HAJDANI ’56-OS SRÁC MA OLASZ FŐORVOS,
A HTBK ELKÖTELEZETT HÍVE

P rof. dottore Pintér Lajos tiszteletbeli főkonzul a veronai tiszteletbeli konzulátuson.
A konzuli segítségre szoruló magyar állampolgárok ügyeivel foglalkozik Verona,
Padova, Vicenza és Mantua városokat illetően. A Verona Konzulátus továbbá
részt vesz, és szervezi a magyar és olasz kulturális kapcsolatokkal összefüggő eseményeket.
A tiszteletbeli főkonzulátus a hagyományos feladatokon túl fontos szerepet játszik a Ma-
gyarország és Olaszország közötti kereskedelmi-, gazdasági-, sport- és turisztikai kapcso-
latok fejlesztésében, előmozdításában, nagy hangsúlyt fektetve a tudományos, kulturális
és oktatási ágazatok közötti kapcsolat megerősítésére, az iskolai csereprogramok előmozdí-
tásában. Tettek, hőstettek, no és Pintér Lajos.

122

Hajdan…

És a tank csak jött, és jött, egyre közeledett dü-
börögve… A fiatalember szíve a torkában dobo-
gott, ta-da, ta-da, ta-da. Lőjek, ne lőjek? És ha
lövök? Ki éli túl a találkozót? Aztán az ő és a
többi egyetemista keze megrezzent az elsütő
szerkezeten, a golyó pedig kivágódott... Rég volt,
igaz volt, 1956-ot írtunk. Azóta elmúlt 64 év.

Pintér Lajos, az egyetemista, akinek megrezzent
a keze, és lőtt, Olaszországban él, professzor.
Amikor teheti, jön Magyarországra, HAZA, sűrű
vendég Pákozdon is, a Katonai Emlékparkban,
ahol a Nemzeti Emlékhely ad otthont a tanknak,
amely a történelem dicső, de gyászos napjaira
emlékeztet. Pintér Lajos, amikor itt van, rendre újra átéli a múltat, és emlékezik azokra a he-
tekre, órákra, percekre, pillanatokra.

Pintér Lajos ma nyugalmazott egyetemi professzor Veronában, onnan jön haza időnként né-
hány napra. Az 1956-os forradalomba úgy keveredett, hogy a Debreceni Orvostudományi Egye-
temen feltették a kérdést a hallgatóknak: ki akar Budapestre menni, a forradalmat segíteni?
Néhány társával gondolkodás nélkül magasba emelték a kezüket, igen, ők akarnak, és segíte-
nek, ahol és amiben tudnak, már, ha tudnak.

Másnap a fővárosban volt, onnan Jászberénybe került. Debrecen, Jászberény, Verona, de hogy
kerül a képbe Fejér megye, Pákozd? Egyrészt úgy, hogy az említett pákozdi emlékmű, a tank a
forradalmi akciójukról szól, másrészt pedig amiatt, mert Jászberényben (harcos)társa volt a
székesfehérvári fiatal, a korábban elhunyt Sándor Csaba.

– A forradalmat Debrecenben éltem meg. Október 23-án a diákotthonban összegyűltünk, be-
vonultunk a belvárosba, a forradalmi szimpátiánknak hangot adni. Október 27-én, az egyetemi
nagygyűlésen kaptunk biztatást, engedélyt arra, hogy Budapestre menjünk. Komócsin Zoltán,
a Hajdú-Bihar Megyei Pártbizottság titkárának a megbízólevelével indultunk útra, hogy felve-
gyük a kapcsolatot a fővárosi diákokkal. A levél másolatát ma is őrzőm, az eredeti pedig meg-
található a Nemzeti Múzeumban. A fővárosban október 29-én, a diákszövetséget keresve, ta-
lálkoztam diáktársaimmal az ELTE falai között, így és ott csöppentem bele az egyetemisták
szervezkedésébe. Összekerültünk Gedai Pistával, aki később a Nemzeti Múzeum főigazgatója,
aztán a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság alelnöke lett. November 1-jén Budapesten
voltunk, amikor a METESZ határozatot hozott, hogy különböző diákcsapatok menjenek vi-
dékre azért, hogy meggátolják a lehetséges atrocitásokat, a gyilkolásokat, a lincseléseket. Így
kerültünk Jászberénybe – mondta a múltba merülve.

123

De előtte még a fővárosban belegázolt az események sűrűjébe, ott, ahol már nem számított,
hogy egyetemista vagy sem, mert bárhonnan is jött, a lényeg az volt, hogy kivegye a részét a
forradalmi hevületből. Értelmiségiek, forradalmi lelkületű munkások mellett voltak a sokaság-
ban persze olyanok is, akik akkor szabadultak a börtönből, a koncepciós perek rossz emlékével.

56-os veteránok koszorúznak

– Lehet, hogy szerencsém volt, de egyetlen köztörvényessel sem találkoztam azokban a na-
pokban. Igaz, november elsején mi már elindultunk Jászberénybe. Négyen vettük az irányt a
Jászság településébe, ahol felvettük a kapcsolatot a helyi Nemzetőrséggel. Az akkori esemé-
nyekről később könyv készült Vihar a városban címmel. Együtt töltöttük időnket az aprítógép-
gyár munkásaival és a gimnazistákkal. Találkoztam néhány korábbi rendőrrel, akiket 1948-ban
B-listáztak, de a nagyobb többség fiatal volt. Én 20 éves voltam, de közöttünk az „öregek” is
még csupán 25 és 30 évet mondhattak a magukénak. A katonák, akiktől a fegyvereket kaptuk,
szintén „kortársak” voltak.

124

Pintér Lajos a tettét – amiért az a tank ott áll mementóként Pákozdon, az 1956-os forradalom-
nak emléket adva az alföldi városban tanúsított bátorságáért, ami miatt később üldözötté lett
– szerényen elhallgatja. Pedig Jászberényben ifjú társaival tették, amit tenniük kelett.

– Menni, vagy nem menni, ez volt itt a kérdés…
– Igen, ez így történt, tettünket egy vörös csillagos tank bánhatta. A vádirat szerint – amit
szerencsére nem hallhattam, mert már nem voltam itthon – felvettük a harcot a szovjet csapa-
tokkal november 4-én délután. Az abban leírtak szerint két szovjet katona hősi halált halt, míg
heten megsebesültek. Czinege Lajos elvtárs, aki 1957 és 1960 között az MSZMP Szolnok me-
gyei titkára volt, példás büntetést követelt a Népbíróságtól. Volt egy halálos ítélet, a többieknek
börtön, de végül nem halt meg senki. A tetteim miatt volt-e lelkiismeret-furdalásom? Egy pil-
lanatig sem! Igaz, meghalt két szovjet katona és több megsebesült, de ugyanúgy mi is meghal-
hattunk, megsebesülhettünk volna. A különbség az volt, hogy ők ide jöttek harcolni a mi ha-
zánkba ellenünk, mi meg védtük magunkat, az általunk szeretett országot, A HAZÁNKAT...

Az ifjú Pintér Lajos nem sokat habozott a menni vagy nem menni kérdésén, amikor a forrada-
lom hívta. A szabadságharc leverése után viszont kétségbeesetten töprengett azon, hogy men-
jen, vagy itthon maradjon? Végül döntött, és ment.

– November 4-én éjfélig tartottak a harcok, majd másnap hajnalban az egyik barátommal úgy
döntöttünk, hogy ott hagyjuk Jászberényt. Gedai Pista Tápiószelén mint régész hallgató pár
hónapja ott kutatott, ötödikén vele és Kosztya Lujzával bújtunk el a Blaskovich kastélyban. A
korábbi tulajdonosok – akkor portások – rejtegettek 10 napig bennünket. Hallottuk Amerika
Hangját, hogy: „Álljatok ellen, tartsatok ki! Eisenhower megválasztása után küldünk csapato-
kat a segítségetekre.” Szeretném üzenni a „hangnak”, hogy azóta is várjuk a csapataikat, és
magyarázzák már meg, ha tudják, miért hagyták, hogy letiporják Magyarországot, sok ember
halálát okozva ezzel?

– Emlékszik-e még a volt székesfehérvári harcostársra, Sándor Csabára?
– Természetesen! Sajnos, azóta csak a fiával találkozhattam, találkozhatok, de mindig jó be-
szélgetni a sráccal, bocs, a felnőtt emberrel. Hiszen ilyenkor magam előtt látom az apját, a
hajdani társat.

Pintér Lajos Olaszországban él. Mint elmondta, sokat kellett küzdeniük azért, hogy befogadják,
elismerjék őket, a „gyüttmenteket”. De ma már elismerik. Van miért. Mert távozása után Pa-
dovában elvégezte az orvosi egyetemet, sebész lett. Két évig Németországban praktizált, köz-
ben anaszteziológiai, valamint fül-, orr- gégész szakvizsgát tett. Később olasz földön egyetemi
magántanár és magyar születésű, olasz képesített hajóorvos lett. Áder Jánostól átvette a Magyar
Érdemrend Középkeresztje kitüntetést. Tiszteletbeli veronai főkonzul. És jól van. Szívesen járja
a világot, de leginkább az e lángoktól ölelt kis ország a legkedvesebb úticélja. Ahol született, és
ahova mindig hazajön.

125

Pintér professzor nagy tiszteletnek örvend Veronában,
ahol mindent elkövet Magyarország népszerűsítéséért

Honvédség és társadalom ott is, itt is…
Sokszor eljön, és itt van a Honvédség és Társadalom Baráti Kör rendezvényein. De vajon mit
gondol, miért van szükség a civilek és a katonák barátságára? – Minden még Olaszországban
kezdődött. Először egy hagyományőrző katonai Alpinista Hegyivadász Társadalom Baráti Kör-
rel találkoztam 1957 nyarán, amikor Trentino tartományban egy olasz család vendégeként él-
hettem napjaim, ott, ahol már 7 gyerek volt. Később elkezdtem keresni, megnézni, feltérké-
pezni magamnak az első világháborús lövészárkokat, a véres csataterek maradványait, a
temetőinket. Itt hallottam és láttam Perginében először az olaszok által is tiszteletben tartott
híres magyar pilóta sírját, Ittebei Kiss Józsefét. Akkoriban nem exhumálták az első világháborús
osztrák–magyar katonai sírokat. Még 1970-ben döntötte el az olasz kormány, hogy az ellensé-
ges hős katonákat is tiszteletre méltó ossariumban helyezi el, ott, ahol együtt lehetnek társaik-
kal, és így közösen aludhatják örök álmukat. Az utókor ma ott róhatja le a tiszteletét.

126

A sukorói haditanács megemlékezésén, 2019-ben

Tehát már akkor kezdetét vette a kapcsolata az időközben olasz doktori, majd professzori címet
szerzett Pintér Lajosnak a honvédség és társadalom kapcsolatát segítő, katonai, félcivil és civil
szervezetekkel. De hogy jött képbe a Honvédség és Társadalom Baráti Kör?
– Érdekes eset volt ez is. 2005-ben megkeresett Tömböl László altábornagy úr, és megkérdezte
hallottam-e már Ittebei Kis Józsefről? Merthogy éppen akkoriban nevezték el róla a szolnoki
katonai repülőteret. Mondtam neki, természetesen. Valójában akkor döbbentem rá, hogy
mennyi mindent nem láttam még mindabból, amelyek a nagy háború tragikus eseményeihez
fűződnek. Így abban az esztendőben újra bejártam fiatalkorom zarándokútjait, felfedezhettem
a feledésbe merült emlékeket. Így elkísérhettem a szolnoki repülőtérről érkezett magyar dele-
gációt is, akiket az akkori parancsnok, dr. Orosz Zoltán tábornok úr vezetett, többek között
ott volt közöttük a mai parancsnok, Koller József, aki tábornok vagy dr. Kun Szabó István
vezérőrnagy, ma a Honvéd Egészségügyi Központ parancsnoka. Ekkor kezdődött az a kapcso-
lat, ami szerencsére szépen kiépült Olaszország és Magyarország honvédségei, és persze a civil

127

emberek között. Igy ismerhettem meg a Szervezetet Görög Pistán keresztül, aki többször volt
kint olasz földön katonai emlékutakon. Többször tiszteletemet tehettem Pákozdon, a Pákozdi
Nemzeti Emlékhelyen, találkoztam a Honvédség és Társadalom Baráti Kör Székesfehérvári
Szervezetével. Kitüntetés számomra, hogy kapcsolatban és barátságban lehetek velük. Ugyan-
olyan kegyeleti érzelemmel, odaadással tartjuk életben az utókor számára a múltunkat, amit
nem kell szégyellnünk, hanem büszkének kell lennünk a szépséges, hősies, fájdalmas, véráldo-
zatoktól terhes időszakra. A mai fiatalságnak a nagyapáik megmutatták, bebizonyították, mit
jelent a hazaszeretet, és mit jelent azért áldozatot hozni.

– Második hazájában, Olaszországban, milyen az emlékezet?
– Olaszországban minden évben tisztelegnek a nagy háború napjainak az emléke előtt az alpi-
nista, hegyivadász katonák. A találkozójukon rendre 300 ezer ember volt vagy van jelen, ekkor
sok katona és civil is részt vesz e rendezvényen. Már 1957-ben sikerült a trentinói Vicentini I.
világháborús események helyszíneit bejárni, és már akkor a hagyományokat őrző volt katonák
örömmel kísértek el őseik fájdalmas útján, mert büszkék voltak az elődjeikre. Mint ahogy a
mieink, a magyarok is kiálltak és harcoltak 100 éve Visintiniben, az Isonzónál, Doberdónál, a
pokol tornácain, és nem hoztak szégyent a katonai esküjükre... Sok esetben egy ideáért bizony
az életüket adták, miközben arra gondoltak, hogy a haza oltárán teszik ezt. Tisztelnünk kell
hát őket. Arról lehet vitatkozni, mi lett volna abban a helyzetben a helyes, mit kellett volna
másképp csinálni, hogy megelőzzük, és így elkerüljük a vérontást. De akkor és ott aligha lehe-
tett más megoldás. Ma beszélhetünk eme időszakról, kritizálhatjuk a történteket, de akik egy-
szer mint katonák életüket adták azért, hogy tiszteletben tartsák az esküjüket, bármelyik olda-
lon is álltak, bárhová is tartoztak, az utókornak mindenképpen tisztelnie kell őket, a
helytállásukat, a tetteiket.

– És ma, és most?
– Ma itthon nem könnyű, mert nyögjük, nyögik az otthoniak a 45 éves Kádár-rendszer marad-
ványait. Úgy vélem, napjainkban egy olyan nagyszerű civil szervezetre, mint a Honvédség és
Társadalom Baráti Kör nagy felelősség és feladat hárul. Mert életben kell tartaniuk, és muszáj
állandóan táplálniuk a jövő nemzedékében a hazaszeretet, a múlt tiszteletét és a becsület láng-
ját. Tudom, ez nehéz feladat, és figyelni kell, hogy merre lépünk a magunk által választott úton,
emellett figyelhetünk az Európai Unió által megjárandó utakra is, amelyek vagy olyanok, mint
a mienk, vagy eltérnek azoktól. A Honvédség és Társadalom Baráti Körnek a jelenben és a
jövőben nagy kihívásoknak kell megfelelnie. Hiszen ne feledjük: egy nemzet, amelyik nem tisz-
teli múltját, annak nincs jelene és jövője sem. Ezt a „szentháromságot” kell a HTBK-nak egye-
sítenie, megvalósítania a mindennapi tevékenységében!

128

RÓZSAFI JÁNOS

A MÚLT HÁBORÚI, A JELEN TANULSÁGAI,
ÉS A HONVÉDSÉG ÉS TÁRSADALOM BARÁTI KÖR

R ózsafi János hadtörténész, a Nagy Háború Kutatásáért
Közhasznú Alapítvány egyik tagja. Gyermekkorában a
Duna partján, Adonyban találkozott először az I. Vi-
lágháború, azaz a Nagy Háború nyomaival, a nagyapja által írt
táború levelező lapokat nézegetve, olvasgatva. Antropológiát ta-
nult, de később a hadtörténelmi kutatások kerültek nála előtérbe.
Fő kutatási területe a Nagy Háború eseményei, főképpen a ma-
gyar királyi 20. honvéd gyaloghadosztály 1914–1918 közötti
hadiútja. A levéltári kutatásokat társaival a terepen folytatják,
és végeznek harcászati elemzéseket. Munkájuk, témájuk bizonyára
„életfogytig” tartó elfoglaltságot jelent a számukra.

129

– Már gyerekkorában történelmi regényeket olvasgatott, évszámokat biflázott?
– Általános iskolásként nagyon érdekelt a történelem, ami köszönhető kiváló tanárainknak is.
Adonyban nőttem fel, amely település a székesfehérvári hadkiegészítő parancsnokság körzetébe
tartozott. Dédnagyapáim, nagyapáim is a székesfehérvári alakulatok soraiban harcoltak a XX.
század két világháborúja során. Családunk megőrizte az egyik dédnagyapám tábori levelező-
lapjait, amelyeket a doberdói harcmezőről küldött haza. Őt hazasegítette a katonaszerencse, és
ha súlyos betegen is, de túlélte a harcterek szenvedéseit, és viszontláthatta a szeretteit. Már
gyerekként sokszor olvasgattam a tintaceruzával írt tábori levelezőlapokat, és igyekeztem minél
többet megtudni arról, hogy mit is takar ez a szó, hogy Doberdó. Ezek a gyerekkori élmények
meghatározóak voltak a későbbiek során a számomra, a sorsom alakulásában.

– Volt olyan iskolai élménye ami a történelemtudomány irányába sodorta?
– Iskolai élményt inkább a történelmi tananyag könnyű elsajátítása jelentette, és a témában
olvasott könyvek által adott ismeretek bővülése.

– Mikor és miért derült ki végleg, hogy a múlt kutatása, ismerete, ismertetése lesz az
élete célja?
– Mint mások életét, az én érdeklődésemet is befolyásolták, és talán terelték ebbe az irányba
azok a családi információk, amelyeket fiatalként olyan sokszor hallhattam. A mi korosztályunk-
nak még megadatott, hogy az idős nagyapáinkkal beszélgethettünk arról, hogy mi történt velük
a II. világháborúban. Anyai nagyapám, mint fiatal 17 éves legény a Nagy Háborúban a székes-
fehérvári 69-es „közösök” géppuskása volt az olasz fronton. Aztán 1918-ban, mint hadifogoly
Franciaországba került. A II. világháborúban a székesfehérvári magyar királyi „Szent István” 3.
honvéd gyalogezred katonájaként került ki az orosz frontra. 1945-ben hadifogságba esett,
ahonnan 1948-ban meglehetősen betegen került haza, de végül – és ez a lényeg -, hazajött! Az
egykori frontharcosokkal folytatott beszélgetések biztos alapot adtak a további ismeretek meg-
szerzéséhez.

– Antropológiát tanult. Az embertani ismeretektől hogyan tért vissza a történelem ku-
tatásához?
– A középiskola után a történelem és a kutatás iránti érdeklődés továbbra is megmaradt ben-
nem, de az ez iránti érdeklődés változott, mégpedig az antropológia (embertan) irányába. Ez
egyáltalán nem azt jelentette, hogy elfordultam a hadtörténelemtől, mert közben a székesfe-
hérvári ezredek hadiútjának a megismerése érdekében a Hadtörténelmi Levéltárban folytattam
hosszas kutatásokat. A sok ásatáson való részvételem során megszerzett ismereteket a későbbi-
ekben is tudtam kamatoztatni. 2002-ben csatlakoztam a Négyesi Lajos őrnagy (ma már hon-
védezredes) által vezetett Magyar Hadtudományi Társaság Csata és Hadszíntérkutató Szak-
osztályhoz, ahol a hadi-régészet volt az egyik izgalmas kutatási irány. Úgy gondolom, akkor és
ezzel a helyemre kerültem.

130

– Hogyan lett a Nagy Háború Kutatásért Közhasznú Alapítvány munkatársa?
– A Négyesi Lajos által vezetett szakosztállyal kutatásokat végeztünk hazai és külhoni egykori
harctereken. Ezek közül több alkalommal jártunk a szlovéniai Tolmin város közeli Mrzli-he-
gyen, ahol a Nagy Háborúban súlyos harcok folytak, 2005-ben pedig már a Doberdó-fennsíkon
kutattunk. Nekem a családi érintettség miatt is igen fontos volt az ottani egykori harctér meg-
ismerése, az, hogy mi történt, hogyan történt, miért voltak olyan nagy veszteségek stb. stb.
Igen sok kérdésre igyekszik még ma is választ keresni az ember. A szakosztályban kialakult a
„doberdói szekció”, amelyben Pintér Tamás és Stencinger Norbert történész társaimmal elő-
térbe helyeztük a kietlen karsztvidéken dúló harcok eseményeinek a megismerését. 2010-ben
egy, a hadtörténelem iránt érdeklődő baráti társasággal közösen létrehoztuk a Nagy Háború
Kutatásáért Közhasznú Alapítványt, és elindítottunk egy blogot is kutatásaink eredményeinek
a megismertetése céljából: a nagyhaboru.blog.hu oldalt.

131

– Színesen, szépen beszélt az ismeretlen hősökről, a neves, vagy névtelen áldozatokról
az Isonzónál, a Doberdónál. Mi fogta meg az emberi történetekben? Olyan emberek írta
történetek ezek, amit a történész ír meg végleg?
– Azért, hogy megismerjük az egykori harcteret, és igyekezzünk választ keresni az ott lezajlott
eseményekre, nagyon sok időt kell fordítani a kutatásra. Ezredek, dandárok, hadosztályok,
hadtestek vagy hadseregek megmaradt iratait kell átnézni, tanulmányozni. A tanulmányok, a
visszaemlékezések, a naplók is nagyon sok fontos információt adnak, miként sokszor egy-egy
korabeli fotó is. Nem szabad elfelednünk, hogy amikor egy száraznak tűnő harcjelentést olva-
sunk, a sorok között ott vannak a katonák, az eseményekben részt vevő emberek sorsa is.
Azoknak a katonaembereknek, akiknek végre kellett hajtani a parancsot, helyt kellett állniuk
annak végrehajtása során, akik részt vettek az ember-ember elleni közelharcban, fontos ismerni
a sorsukat, hiszen bármelyikünk is lehetett volna a helyükben, ha rossz időben, rossz helyre
születünk. Mivel az I. világháború állásháború volt, a lövészárkokban küzdő mindkét harcoló
fél katonái ugyanúgy szenvedtek. Tüzérségi tűzben, bűzben, az időjárás miatt sújtva, betegség-
ben, vagy a millió patkány miatt szenvedve. Katonasors ez, de egyben egyéni emberi sors is.
Erre mindig emlékeznünk kell, és a mi dolgunk erre emlékeztetni.

– A nagy triumvirátus, a Pintér–Rózsafi–Stencinger „belsőhármas" hogyan jött létre?
Egy húron pendülnek?
– A „doberdói szekció” kialakulása alapozta meg a közös kutatási szenvedélyünket és barátsá-
gunkat. Évek alatt kialakult a közös kutatási módszerünk is. Minden terepkutatást több hóna-
pos levéltári kutatás előz meg. Amikor már megfelelő információk, korabeli vázlatok állnak a
rendelkezésünkre, akkor megyünk ki a terepre. A megszerzett ismereteket ott „tesszük rá” egy-
egy védelmi szakaszra, vagyis harcászati elemzést végzünk az adott helyszínen. Ezzel a mód-
szerrel igyekszünk választ kapni az előzőekben is felvetett kérdésekre: mi történt az adott vé-
delmi szakaszban (szakaszokban), miért volt a támadások központja, miért volt a nagy veszte-
ség stb. Ezzel a módszerrel kutatunk az olasz fronton és az egykori orosz fronton is. Ugyanis a
székesfehérvári 17-es honvédek hadiútjának 1914 végi és 1915 tavaszi eseményeit is vizsgáljuk
a Beszkidek Kárpátokban. Kutatásaink során jó kapcsolatokat építettünk ki az olasz, a szlovák,
a cseh történészekkel.

– A Honvédség és Társadalom Baráti Körrel miképpen került kapcsolatba, munkakap-
csolatba?
– Négyesi Lajos 2007-ben mutatott be Görög István ezredes úrnak. Stencinger Norbert kuta-
tótársammal akkor már jelentős kutatási eredményekkel rendelkeztünk a székesfehérvári 17-es
honvédek doberdói harcairól, és erről tájékoztattam Görög ezredes urat. Segítségével, és a Hon-
védség és Társadalom Baráti Kör Székesfehérvári Szervezetének támogatásával 2008-ban
könyv alakban is megjelent a kutatási eredményünk. Ez évtől elkezdődött egy szoros együtt-

132

működés a Honvédség és Társadalom Baráti Körrel, sok értékes eredménnyel. Kiemelném kö-
zülük szerzőhármasunk „Magyar ezredek a Doberdó-fennsík védelmében” című könyvének a
kiadását. Sikeres közös projekt volt a szlovéniai Nova Gorica közeli egykor Monte San Gabriele
névvel illetett hegyen az elpusztult honvéd emlékmű, a hajdani gúla helyreállítása. Ezt köve-
tően 2014-ben a Doberdó-fennsíkon vezethettem körbe a Baráti Kör kegyeleti csoportját, re-
mélem, sok hasznos, értékes információt adva számukra. Együttműködésünk folyamatos, szám-
talan HTBK rendezvényen tartottunk előadást Székesfehérváron és a KEMPP-ben egyaránt.

– Mit tud tenni, mit kell tennie a Honvédség és Társadalom Baráti Körnél a múltunk
ismeretének az elmélyítéséért?
– A HTBK-nak a jövőben is fontos szerepe lesz a civil lakosság és a katonaság kapcsolatának
erősítésében. Ne feledjük, a civil embert mindig is érdekelték a „katonai dolgok”: mi volt régen,
és mi a helyzet ma a seregben? Mi a mai katonák felszerelése, fegyverzete, mi a mai katonák
feladata? Magam is vezetek hadtörténeti szakkört általános iskolában, és tapasztalom, hogy
érdeklik a fiatalokat a hadsereg, a katonai múlt dolgai, eseményei. Ez vonatkozik az egykori
katonákra és a mai katonákra is. Ezért tartom fontosnak a fiatalok számára megtartott foglal-
kozásokat, rendezvényeket, és ebben is fontos szerepét látom a jövőben a Honvédség és Társa-
dalom Baráti Körnek.

– Ön szerint miért fontos a Katonai Emlékpark?
– Kutatótársaimmal úgy látjuk, nagy nemzeti katonai értékünk a pákozdi KEMPP. A kezdetek
során Négyesi Lajossal és Stencinger Norberttel magam is részt vettem az I. világháborús be-
mutató terepszakasz kijelölésében. A folyamatosan fejlődő emlékpark a Magyar Honvédség
múltjának és jelenének fontos történelmi színhelye. Számtalan esetben tartottunk előadást az
ottani rendezvényeken, mindig nagy érdeklődés közepette. Nem csak az ott megforduló diá-
koknak, hanem felnőtteknek is nagy élmény ezt a történelmi helyszínt bejárni, megismerni
minden részletét. Külföldi kutatótársaink számára is nagy élmény a parkban járni, ismerkedni
a magyar katonai múlttal, jelennel.

– Sok tennivalójuk van még 1914–1918 ügyében?
– Jelenleg is több projektünk van folyamatban, a kutatások folytatódnak. Ezek közül is kiemel-
nék kettőt. Egyik, amelyik a székesfehérvári 17/I. zászlóalj tragikus sorsával foglalkozik a 6.
isonzói csatában. Eddig fehér folt volt a hadtörténelemben, hogy mi történt a zászlóaljjal, miért
voltak nagy veszteségei. Sikeres levéltári kutatás után már terepkutatást is végeztünk a Monte
San Michele hegy északi lejtőjén. Másik fontos kutatási projekt nemzetközi összefogással fo-
lyik, és a Duklai-hágó környékét érinti. 1914 decemberében a 17-es honvédek is ott harcoltak,
az ő hadi eseményeiket kutatjuk. Van munkánk bőven, de ez számunkra nem egyszerűen
munka, ez elhivatottság a múlt iránt, amely múltat megismertethetünk a jelenben élőkkel, meg-
alapozva a jövő embereinek a tudását.

133

RUFF TAMÁS

A ZENE, AMI SZAVAK NÉLKÜL IS MEGSZÓLÍT!

R uff Tamás, a Székesfehérvár Helyőrségi Zenekar karmestere, zenei vezetője. Köz-
reműködik a Vörösmarty Színházban is, mi több, mindenütt, ahol tehet szív-
ügye, a muzsika érdekében. Lassan tizenöt éve debütált Fehérváron Ruff Tamás
karnagy, zenei vezető. Nagykanizsáról indult, majd a pécsi egyetemen át vezetett az útja
a megyeszékhelyre. Volt idő, amikor az aktív zenélés mellett tanított is. Zene. A dallamok
átölelnek, körbevesznek, szépségükkel lelket csókolnak, simogatnak, drámaiságukkal elbor-
zasztanak, pezsdítő dallamukkal felébresztenek, lábat mozdítanak, és visznek előre. A mu-
zsika csodákra képes. Magányosan elgondolkoztatnak, társaságban röpítenek, minden-
napra több zene kell az embernek, és a lélek nem öregszik. Ruff Tamásnak a zene az élete.
Nyolcéves volt, mikor kézen fogta édesanyját, és kérte, vigye el a zeneiskolai beiratkozásra,
mert ő zenét akar tanulni.

134

– Lám, ebben az esetben mintha megfordult volna a világ. Hogy is volt ez?
– Valahogy így történt, két okból. Az egyik, hogy a családunkban volt zenész, az unokabátyám,
aki trombitált. Zalában, egy Hahót nevű községben laktunk, innen 25 kilométert kellett ahhoz
utazni, hogy valaki zeneiskolába járhasson. Nekem ez olyan megfoghatatlan csoda volt, hogy
valaki csak úgy, egyszerűen felül a buszra, és hopp, elmegy Kanizsára zenét tanulni. Ez egy
gyereknek már szinte földöntúli, misztikus dolognak tűnt. Nyolcéves voltam, amikor Nagyka-
nizsára költöztünk, és rövidesen úgy döntöttem, ha már itt vagyok én is zenét akarok tanulni,
mégpedig trombitálni.

– Miért pont trombita? Hiszen az ön gyerekkorában már menőbb hangszer volt a gitár
és sok más zenélésre alkalmas szerkezet.
– Ezt láttam az unokabátyámtól, és tetszett, ahogy trombitált. A televízióban és élőben is lát-
tam koncerteket, például: a Neoton-t és más zenekarokat, akiknek a koncertjein voltak session
zenészek, és tetszett, hogy a trombita, harsona és más hangszerek is szerepet kaptak a színpa-
don. Én is közéjük akartam kerülni.

– Trombitából érettségizett. Nehéz tételt kellett elfújni a bizottságnak?
– Éppen ezekben a napokban beszélgettem erről a gyermekeimmel, akik nagy érdeklődéssel
hallgatták, hiszen nekik még az érettségit a magyar, a történelem, a kémia és a fizika jelentik.
Meséltem nekik arról, hogy a zeneművészetin a zenei tárgyakból is kellett érettségizni, és kel-
lett játszani barokk, klasszikus, valamint modern zeneműveket egyaránt. Az interneten meg-
mutattam nekik azt a művet, Hummel trombitaversenyét, amit az érettségim során játszanom
kellett. A gyerekek elcsodálkoztak, hogy jé, apa, te ilyet is csináltál? Igen, csak éppen negyed-
százada.

– Trombitásként milyen zenei stílus állt közel önhöz?
– A trombitálással éppen úgy vagyok, mint a vezényléssel, vagy bármilyen más zenéléssel: soha
nem ragaszkodok egy stílushoz. Ha azt kérdezik, milyen zenét szeretek, a válaszom egyszerű
és rövid: jót. Klasszikus trombita szakra jártam, de egyetemistaként már játszottam jazz-rock
zenekarban, Big Bandben. Nem rangsoroltam, melyik a fontos, melyiket szerettem jobban, szá-
momra az volt a lényeg, hogy zenéljek! Fontos volt, hogy jó zenét, jó zenészekkel játszhassak.
Ilyen volt, amikor a Pécsi Szimfonikus Zenekarban trombitálhattam a Pécsi Orvostudományi
Egyetem aulájában, és a trombita tanárom mellett ülve élőben tanulhattam a mesterséget. De
nagy élmény volt, amikor a Harkány Big Bandben vezető jazz zenészekkel játszva lestem el
tőlük a szakma különböző fogásait. Sok időt fordítottam a gyakorlásra, és miközben tanultam
a könnyűzenei frazírokat, rájöttem, hogy nem elég a kottát tudni, hanem azokat az „ízeket”,
hangulatokat is el kell sajátítanom, amitől a zene élővé lesz. Mert a zene egy más, különleges,
sajátos nyelv.

135

– A suszter sem cipőt javít szabadidejében, a zenész sem katonazenét játszik otthon
pihenésképpen. Milyen zene tudja kikapcsolni, ellazítani?
– Ez is elég vegyes, összetett dolog a számomra. Bartók Concertóját képes vagyok akárhányszor
meghallgatni, mert nagyon szeretem, és nagyon közel áll hozzám. Ugyanakkor a ’70-es évek
jazz-rock zenekara, az amerikai Chase együttes is nagy hatást tett rám korábban. Sajnos, csak
három lemezük jelent meg, mert koncertre menet repülőgép szerencsétlenség áldozatai lettek.
Nagyon megfogott a zenekart alapító Bill Chase fantasztikus, bravúros trombitajátéka. Olyat
alkottak, ami azóta is egyedülálló. A három lemezüket rengetegszer hallgattam, hallgatom. Ez
keményebb műfaj. Tehát klasszikus zenét és jazzt hallgatok főleg, de időnként szeretek elka-
landozni a rock világába is.

– A régi klasszikusok, a maguk korában forradalminak számító Beatles, a Stones és a
többiek egyáltalán nem hatottak munkásságára?
– Megfogtak, de csak áttételesen. Gyerekként nagyon sok Hobo Blues Bandet hallgattam, és
ma sincs ez másképp. Van vagy 20 lemezem tőlük, és általuk ismertem meg a Rolling Stonest,
a Doorst és a többieket.

– Színház az egész világ. Az ön világa mennyire színház?
– Sejtem mire gondol. Ha színház, akkor szerep, és ha szerep, akkor szerepjáték. Ezzel az a
bajom, hogy az évtizedek alatt a szerepjáték fogalomnak lett némi negatív zöngéje. Persze van-
nak az életnek hétköznapi játékai, amelyekben kötelező helytállni. Ami engem illet, igyekszem
azoknak a szerepeknek megfelelni, amikbe belekerültem, ami része a mindennapjaimnak. Maga
a színház, az nagyon közel áll hozzám. Szeretem a színházi létet, a színház világát, azon belül
pedig különösen a színházban való zenélést. Karmesterként nagy kihívás a számomra, miként
lehet, kell a zenekart irányítani, a zenével miképp lehet életet adni a darabnak, miként lehet
inspirálni a zenészt és a színészt úgy, hogy észre sem vegye, hogy a zene hatással van az alakí-
tására, és támogassa őt abban. Nagyon szeretek színházban dolgozni; karmesterként, vagy ze-
nészként, elől, vagy hátul, mindegy, csak részese lehessek az alkotómunkának! Hiszen ott, a
deszkákon minden este egy új csoda születik még akkor is, ha már harmincadszor játsszuk
ugyanazt a darabot. De, hogy az élet mennyire színház, azt nem tudom. Én nem tartom a
mindennapjaimat színháznak. Az, hogy zenélek, és hogy mindezt egyenruhában vagy éppen
szmokingban teszem, ez számomra teljesen természetessé vált.

– Mindennapi munkájában zenész, karmester, vagy parancsnok?
– Egy karmester akkor is parancsnok, ha nem katona. Hiszen embereket irányítunk, utasításo-
kat adunk. A hadseregben ez pofon egyszerű, mert ezt az irányítást parancsnak hívják, s ezt
illik, mi több, kötelező betartani. De ugyanez a hierarchia megvan a színházban, a zenekarban
és a legkisebb emberi közösségben egyaránt, ha van egy ember, aki elől áll és viszi a csapatot.
Rá kell figyelni, hiszen ezért áll ő éppen elől.

136

– Parancsnok, de pedagógus is volt. Nem hiányzik a tanítás?
– Tény, 10 évig tanítottam. Szigetváron, majd Harkányban a zeneiskolában trombitatanár vol-
tam. Olyannyira szerettem és érdekelt ez a munka, hogy hamar felfigyeltek rám, és fiatalon, 27
évesen már zeneiskola vezető voltam Harkányban. De erről a megtisztelő megbízásról egy év
után lemondtam, mert nem lehetett ezt az aktív zenéléssel együtt csinálni, hiszen mindkét
feladat egész embert kíván. Választanom kellett, és én még sokszor, sok emberrel akartam min-
denféle zenét alkotni. Úgy voltam vele, ha majd kicsit megfáradtam, akkor majd leállok, és
tanítok. Ma már ezt úgy látom, ha az ember megfáradt, akkor ne tanítson, mert a tanítás na-
gyon is komoly, felelősségteljes tevékenység, amely teljes lelkületet, elhivatottságot, folyamatos
megújulást igényel, csakúgy, mint a színpadon való zenélés.

– Pedagógusként, zenészként a szigor jellemzi, vagy hagyja az embereit érvényesülni?
– Szeretek teret adni az embereimnek, a zenészeknek, azoknak, akikkel együtt dolgozom. Attól
lesz a zenekar egyedi, színes, ha abba mindenki beleteheti a saját egyéniségét. Az előadandó
zeneműnek megadom a fő irányait, de nem állítok be egyenként mindent, hiszen azért van ott

137

a zeneakadémiát végzett, képzett muzsikus, hogy „hangot” adjon az adott hangnak, amit meg-
formál. Hiszem, hogy ez működik, de ért már olyan kritika, hogy időnként túlzottan is akarom,
amit akarok, és nem hagyom érvényesülni a társakat. Előfordul, hogy egyes dolgokat másképp
látok, mint a zenészek, de alapvetően csak egy dologban nem engedek: az pedig a minőség! Ha
ezt csak úgy érem el, hogy veszekedni kell miatta, akkor megteszem.
– Mi volt, ami annyira megfogta, hogy önként masírozott be az egyenruhába?
– Soha nem állt távol tőlem az egyenruhás lét, édesapám rendőr nyomozóként ment nyugdíjba.
Tény, nem nagyon engedte, hogy bele lássak az egyenruhás életébe, de kicsiként minden este
láttam, amint hazajött egyenruhában, vagy voltam nála a kapitányságon, láttam hol és hogyan
tárolják a fegyvereket, figyelhettem kicsit a napi életüket. Tetszett és érdekelt ez a világ, ha
nem is tudatosan, talán inkább tudat alatt. Szeretem a rendet, szeretem, ha fegyelem van kö-
rülöttem, alighanem ezért is nyitottam szívesen a katonazenész pálya irányába. Zenészként
nagyon is érdekelt az alkotói lét, az alkotómunka, ennek a lehetőségét a karmester munkájában
láttam, ami nagyon - nagyon érdekelt. Először kórusvezetést tanultam, és már akkor izgatott,
hogy a zenekarral miként lehet különböző hangzásokat elérni. Az is izgalmas kérdés volt, mi-
ként lehet inspirálni embereket arra, hogy együtt dolgozzanak? Ezért is jelentkeztem a zene-
művészeti főiskola fúvóskarnagy szakára; az első vizsga után tisztában voltam vele, hogy igen,
ezt akarom hivatásként tenni a továbbiakban. Erre pedig csak egyenruhában volt lehetőség,
hiszen a katonáknak, a rendőröknek, a tűzoltóknak, a pénzügyőröknek vannak hivatásos ze-
nekarai, nálunk civil fúvós együttesek csak elvétve vannak. Az élet hozta úgy, hogy tanulmá-
nyaim közepette lett egy karmesterhelyettesi hely Kaposváron, a honvéd-zenekarban. Bevonul-
tam, letöltöttem a sorkatonai szolgálatot, és ott maradtam.

138

– A zene és a humor nem áll messze egymástól.
Egy utcai fesztiválon showmannak kell lenni. Ez
messzire áll az egyéniségétől?
– A humor fontos része az életnek, de egy fellépésen
inkább a jókedv a meghatározó a számomra. Szoktam
mondani, hogy lehet véres kézzel vezetni egy zene-
kart, de így jó produkciókat nem lehet létrehozni. Azt
szeretem, ha jókedvvel tesszük a dolgunkat, és a zene,
amit játszunk, híven sugallja ezt. Igyekszem az egész-
séges jókedvet fenntartani a csapatban. A humor kell,
de a bohóckodás már idegen tőlem. Volt egy olyan
fellépésünk, amikor az első sorban egy magas rangú
parancsnok ült, látszott rajta, lélekben nincs ott, gon-
dolatok gyötrik, és nem tudott ránk figyelni. Aztán
jött egy humoros zenei megoldásunk, amelyen nem-
csak mosolygott, hanem hangosan fel is nevetett. Az
a zenei humornak a feladata, hogy felejttesse el a gon-
dokat, és kapcsoljon ki. A humor címszó alatt véghez-
vitt bohóckodás, na, azt nem, az távol áll tőlem. Sze-
retem az irodalmat, szeretek az emberekkel beszélni,
bevonni őket a produkcióba, de a marháskodás az tá-
vol áll tőlem. A Fricsay Richárd, az Osztrák–Magyar Monarchia katonazenekarainak megszer-
vezőjéről elnevezett fesztiválra is úgy válogatom a zenekarokat, hogy legyen köztük vidám, és
legyen komoly zenei megjelenés egyaránt.

– Meséljen a családjáról...
– A feleségem német nemzetiségi tanító volt, most a Fehérvári Önkormányzat Rendezvényszer-
vező Irodáján dolgozik. Van három gyermekünk, 8., 6., és harmadik osztályba járnak. Miképp
viselik a munkából adódó távolléteimet? Változóan. Amikor nagyon sűrű időszak volt (vagy
van), az néha nehéz, de elfogadták, hogy a zenész élet az ilyen. A feleségem nemrég azt mondta,
hogy én akkor vagyok igazán önmagam, ha sokat dolgozhatok, alkothatok. Nagyon büszkék
arra, amit csinálok.

– Katonazenészként, hogyan látja: a civilek és a katonák mennyire tudnak egymáshoz
közel kerülni? Mit gondol a Honvédség és Társadalom Baráti Kör munkájáról?
– Biztos, hogy szükség van arra, hogy a katonák és a civilek közel kerüljenek egymáshoz, nem
véletlenül van a honvédség vezetésén belül Társadalmi kapcsolatok osztálya. A katonák világa
zárt, kicsit különleges, kicsit misztikus. Sokan elképzelni sem tudják, mit csinál egy katona. Ez
addig jó, amíg így van, mert ez azt jelenti, hogy nincs szükség a katonákra, mert béke van.

139

Amint van azonban egy árvízhelyzet, vagy hirtelen előáll mondjuk egy határvédelemi feladat,
akkor veszi észre mindenki, hogy milyen jó, hogy vannak katonák. De ez így jó! A HTBK-nak,
különböző társadalmi szervezeteknek és a katona-zenekaroknak is fontos feladatuk van e kap-
csolatok javításában, erősítésében. A katonazenekar jó kapcsolati lehetőség a civilek felé. Hi-
szen akármikor meglátnak egy katonazenekart az utcán, és akár szeretik az emberek a katoná-
kat, akár nem, akár szeretik a fúvós zenét, akár nem, és ha nincs is semmilyen kapcsolatuk a
katonákkal, akkor is mosolyognak, mert a katonazene jókedvre deríti őket. Ha mi megjelenünk
egyenruhában, és az emberek mosolyognak, akkor ennek -azt gondolom - jó üzenete van.

– A katonák és a civilek is más kottából játsszák az életet. El tud képzelni olyan dalt,
amit lelkesen, együtt tudnak énekelni?
– Mindenképpen! Tény, a civilek más kottából játszanak, mást énekelnek, más szemmel látják
a világot, mást látnak, tartanak fontosnak vagy lényegtelennek, mint a katona, de ez természe-
tes. Vegyünk példaként egy megemlékezést. Ott vannak az egyenruhások, a zenekar, a koszo-
rúk, amiket a koszorúzók elhelyeznek. A katonának ott kötelező feladata van, a civil meg vagy
részt vesz ezen, vagy nem. A civilek sok ünnepre kikérik a katonákat, akik szívesen teljesítik a
feladatukat. Ehhez az együttműködéshez kell a Honvédség és Társadalom Baráti Kör, amelyik
következetesen végzi a munkáját, így szerencsére vannak közös programok, amelyeken szívesen
vesz részt katona, civil egyaránt.

– A zenekar a Honvédség és Társadalom Baráti Körrel közösen tehet bármit ezért?
– Abban az esteben, ha a mindenkori honvédségi vezetés is támogatja ezt, akkor azt gondolom,
igen, mégpedig azért, mert a zene nyelv nélküli, pontosabban szavak nélküli. A zene nyelvén
szavak nélkül tudjuk az embereket megszólítani, szavak nélkül tudunk „szólni” hozzájuk. Ha
a zenekart letennék Japánban, és egyórás koncertet kellene adni, ebben az órában meg tudnánk
mutatni, hogy milyen is Magyarország. A régi történelmi indulóinkon, verbunkjainkon keresz-
tül be tudjuk mutatni az országot, néhány más zenei stílussal megfűszerezve. De pillanatok
alatt egy japán karmester is tudna együtt dolgozni velünk, hiszen a zene nyelve nem ismer
korlátokat, határokat. Ennél nemzetközibben és hatékonyabban mi tudna még kommunikálni?

– Ön alkotó ember, ha a Honvédség és Társadalom Baráti Körről írnia kellene egy zenét,
az milyen lenne?
– Mindenképpen vidám zene lenne. Amikor 10 éve idehelyeztek Kaposvárról, élmény volt rá-
csodálkoznom, hogy ebben a városban van egy ilyen erős civil szervezet, aki a katonákkal fog-
lalkozik, és az igazán nagy impozáns megjelenéseken, rendezvényeken a HTBK mindig ott volt.
Más területen ilyet sehol nem tapasztaltam. És egy ilyen nagyszerű szervezetről, mint a Hon-
védség és Társadalom Baráti Kör, csak nagyon vidám, lendületes zenét szabad írni!

140

SAJNER GYULA

HONVÉDSÉG ÉS TÁRSADALOM BARÁTI KÖR:
HÍD A CIVILEK ÉS A KATONÁK KÖZÖTT

S ajner Gyula ezredesként vonult nyugállományba, gazdag és
kalandos katonai életút után. Szolgált Magyarországon, dol-
gozott Brüsszelben, a NATO kötelékében is, pályáját lent
kezdte, és befejezte fent. Székesfehérvárra került, Fejér megyében te-
lepedett le. A Honvédség és Társadalom Baráti Kör tagja, a Felü-
gyelő Bizottság elnökeként társaival együtt vigyázza a szervezet
rendjét, törvényes működését.

141

Látogatás a NATO brüsszeli központjában, 2016-ban

– Ismerve önt, azt gondolom, hogy gyerekként szófogadó, jó fiú lehetett, jól tanult, már
akkor komolyan vette az életet, és igyekezett a feladatait jól elvégezni. Vagy tévedek?
– Az emlékezetem és a bizonyítványom szerint ez nem pontosan így volt… Magatartásból saj-
nos hármas osztályzatom is volt, bár a tanulmányi eredményeim nem voltak rosszak. A közép-
iskolában már lényegesen jobban teljesítettem, és ha nem is voltam a karját hátul rendben
összefonó srác, de különösebb szó sem érhette a hozzáállásomat, magatartásomat. Ennek ered-
ményként a középiskola végén jelesre érettségiztem.

– Kisebb gyerekként csak huncut, vagy egyszerűen csak rossz kölyök volt?
– Ha választanom kell a két lehetőség között, akkor inkább „csak” rossz voltam… De nehéz
ezt megmondanom. Olyan kort értem el, amikor a két unokám már tudja, hogy huncutkodni
is lehet, de azt sem tudom megmondani, ez huncutság, vagy rosszaság?

– Jelesre érettségizett, akármelyik egyetemre mehetett volna. A Kilián György Repülő
Műszaki Főiskola felé vette az irányt. Miért oda?
– Eredetileg matematikus szerettem volna lenni, erre a szakra jelentkeztem, az Eötvös Loránd
Tudományegyetemre. De a középiskolánkban nem volt túl erős a fizika oktatás, így emiatt az
első körben nem kerültem be az általam vágyott iskolába. Ugyan biztattak, hogy a második
körben vegyek újra részt, de végül elcsábított a hadsereg, főleg a repülés. Mindenképpen repülni
szerettem volna, annak is a legmagasabb formájában, ami nem volt más, mint a katonai repülés.
Így aztán a Kilián György Repülő Műszaki Főiskolára, Szolnokra kerültem.

142

– Tehát az ELTE-ről „repült”, de ezek szerint jó helyen landolt, ugye…?
– Igen, és nagyon szerettem azt a világot, ahova kerültem. Bár gyermekkoromban nem az volt
a vágyaim netovábbja, hogy katona legyek, de megszerettem a katonaéletet, a katonai repülést
meg különlegesen.

– Mesélje el a „földönfutóknak”, hogy mennyire fantasztikusan szédítő csoda ott, a na-
gyon magasban fenn lenni, és onnan látni a mélységet?
– Ez csodálatos, de katonai repülőként ezt nem élhettem meg. Repülő műszaki voltam, sport-
repülőként megéltem ezt, és valóban egészen különlegesen csodás dolog. Vitorlázórepülőként
sem volt ez másképp, nem véletlen, hogy az a varázsos világ örök életre elcsábítja azt, aki egy-
szer belekóstolt ebbe.

– Nem félt, nem szorult össze egy kicsit a gyomra a vitorlázórepülőben? Hiszen ott nincs
motor, nincs fék, egy rossz légáramlat, és máris cikis, lehetetlen helyzetbe kerülhet a
repülő ember…
– Ó, aki ezt érzi, az elég hamar otthagyja ezt a sajátos repülő világot. Aki nem érez ilyet, az
szeret repülni, szeret vitorlázni a levegőben, és nem érzi e kellemetlen érzést. De játszani nem
szabad ezzel a gondolattal, komoly, veszélyekkel teli élet ez, amihez igennagy fegyelem szük-
ségeltetik. Igaz ez a civil repülésre, és fokozottan igaz a katonai repülésre.

– A hármas magatartású kisfiútól a fegyelmezett katonáig nagyon hosszú és nehéz volt
az út, hogy érezte ezt ott, mélyen belül?
– Nem éreztem ezt, így nem tudom felbecsülni e belső út hosszát. Bár az is igaz, amikor hármas
volt a magatartásom, akkor sem éreztem, hogy én borzasztóan rossz lennék. Ha visszagondolok
a gyerekkoromra, inkább érdeklődő gyereknek látom hajdani önmagam, és az érdeklődés mo-
tivált katonaként is.

– Próbáljuk meg „kikövezni” gazdag és kalandos katonai életútját, járjuk azt be szavak-
kal, emlékekkel…
– A Repülő Műszaki Főiskolát elvégeztem, mégpedig kiváló eredménnyel. Emiatt úgy döntött
a főiskola, hogy jó lenne, ha közöttük maradnék, és tanítanám a jövő katonai repülő nemzedé-
két. Először sorkatonákat, szakszerelőket képeztem ki szakaszparancsnokként, akik a repülő-
gépek műszaki karbantartásában segédkeztek. Ez volt az eleje, de a 40 éves pályafutásomon
hosszú lenne végigfutni. Legyen elég, hogy Székesfehérvárra kerültem, ami meghatározó volt
az életemben. Akkor még az 5. Hadsereg volt a megyeszékhelyen, ami aztán mindenféle átala-
kuláson ment át. Parancsnoki irodavezetőként a Honvédség és Táradalom Baráti Kör létét is
meghatározó Gyuricza Béla tábornok úr irodáját vezettem, majd innen Budapestre, a Honvéd
Vezérkarhoz kerültem. A Magyar Honvédség szóvivője voltam, majd elmentem tanulni kül-
földre, az Egyesült Államokba, az ottani Nemzetvédelmi Egyetem vezérkari tanfolyamát végez-

143

tem el, és szereztem diplomát. Nem sokkal előtte csatlakoztunk a NATO-hoz. Már itthon vol-
tam, amikor létrehozták a vezérkar NATO összekötő csoportját, ami a NATO-ban és a magyar
hadseregben folyó munka összekötő hídja volt, azt vezethettem. Nem sokkal később kikerül-
tem Brüsszelbe, ahol a magyar NATO katonai képviselet helyettes vezetője lettem.

– Mint matematikában kiváló ember, sokszor hullt önre a 2x2 józansága?
– A matematika iránti szeretetemet igyekeztem megőrizni, mert azt gondolom, az életben
szinte mindig szükség van a tudomány eme területére, miként a józanságra is.

– Mutassa be a családját, mert a család legalább annyira meghatározó, mint az ember
életének bármelyik szelete…
– Egy fiam és egy lányom van, azért mondtam a fiamat először, mert ő az idősebb. Mindkettő-
nek családja van, örülök annak, hogy ebben a furcsa világban fontosnak vélték azt, hogy házas-
ságban éljenek. A lányom két fiú unokával teszi örömtelivé a napjaimat, remélem, a fiam is
rövidesen követi a példáját, dolgoznak a babaprojekten… Nagyon szerencsések vagyunk, mert
körüllakjuk a Velencei tavat, diszkrét távolságban, de jó közelségben egymástól. A feleségem és
én Gárdonyban élünk, a lányomék a két unokával Sukorón, a fiamék pedig Pákozdon.

– Nyugodt, megfontolt ember. Sosem érzett vágyat a kicsapongásra, szertelenségre?
– Amikor a fiatal éveimet éltem, ezt a fajta kicsapongó, kicsit nyüzsgő életet a magaménak
tudhattam. Felnőtt fejjel a vágy erre a fajta nyüzsgésre nem érintett meg.

– Ezredesként vonult nyugállományba. Nem akart tábornok lenni sosem?
– Az a katona, aki sohasem akart tábornok lenni, nem is érdemli meg, hogy katona legyen.
Persze, hogy foglalkoztatott a gondolat, de nem maradt bennem hiányérzet a karrieremet te-
kintve. Sok szép évet éltem meg, sok örömben, élményben volt részem, és jó egzisztenciát je-
lentett számomra az ezredesi rendfokozat. Az évek során betöltött pozícióim, munkáim – elég
csak a brüsszeli feladatomra gondolni – nagy kihívást jelentettek. Nem lehet minden katona
tábornok, nekem így hozta az élet, de egy szikrányi hiányérzet sincs bennem emiatt.

– Ha visszatekint az elégedettséget adó 40 évére, nincs olyan, amit szeretett volna meg-
valósítani, megélni, de nem sikerült?
– Nem találok ilyet. Nem találok olyan beteljesületlen vágyat, ami miatt hiányérzetem lenne.
Ha lenne elég időm arra, hogy elmélyülten gondolkozzak ezen, biztos találnék még olyat, amit
szeretnék elérni, megvalósítani, mint bizonyos helyekre elutazni, bizonyos dolgokat megérin-
teni, megfogni. De most nem tudok olyan dolgot, álmot mondani, ami nem valósult meg, és
amely erősen motiválna. Nincs bakancslistám sem. Lehet, lesznek, akik unalmas embernek
gondolnak, de nem írtam fel semmit, amit hű, de jó lenne elérni! Vannak dolgok, amiket sze-
retnék megtenni, helyek, ahova szeretnék elutazni a családommal, de ezeket nem listáztam, és
nem is fogom tenni.

144

Zemlényi Katicával, a Vox Mirabilis Kamarakórus Fricsay-díjas karnagyával
és a Székesfehérváron vendégeskedő,

Gyergyószentmiklóson élő Bajna György erdélyi író, költő, újságíró társaságában

– Nyilván ismerte, sokat hallott már a Honvédség és Társadalom Baráti Körről. Mikor
csatlakozott a HTBK-hoz?
– Bár tudtam a szervezetről, ismertem Gyuricza Béla tábornok úr kezdeményezését, és a kez-
detektől figyelemmel kísértem a tevékenységüket, de csak később léptem be társaim és jó bará-
taim sorába. Sokáig a katonai feladataim nem adtak lehetőséget az itteni munkára. A szervezet
hidat képez a társadalom és a honvédség között, és a fegyveres testület tagjaként nem éreztem
úgy, hogy ezt a hidat belülről kellene építenem. Amikor nyugállományba mentem, rövid időn
belül a Honvédség és Társadalom Baráti Kör tagja lettem.

145

– Amikor katonaként 25 éve figyelte a Honvédség és Társadalom Baráti Kört, aktív
szolgálóként nem nézett úgy a szervezetre, hogy hát ez meg mi?
– Nem, egyáltalán nem. Mert akkor is azt gondoltam, amit most: a hadsereg bármilyen feltéte-
lekkel is rendelkezik, bármennyire is erős, vagy éppen nem – hiszen nem voltak mindig meg az
erőfeltételei –, aligha tudja ellátni a feladatát a társadalom támogatása nélkül. A katona felé
szükséges a nemzet megbecsülése, míg a katona részéről ugyanez elengedhetetlen a nemzet
irányába. Ne feledjük, a haza szeretete elválaszthatatlan része annak, hogy a katona jól végez-
hesse a dolgát. Az a társadalmi háttér, amit a Honvédség és Társadalom Baráti Kör más szer-
vezetekkel együtt biztosít, nélkülözhetetlen. Bármilyen sok pénzt, bármilyen jó fegyvereket
kap a Magyar Honvédség, bármilyen kiválóak is a katonák, a civilek támogatása nélkül nem
tudja jó szinten ellátni a feladatát.

– Úgy vélem, a honvédség meglehetősen zárt világ, igencsak zárt egység. Hogyan véle-
kedik: ez a testület nem gondolja néha, hogy a civilek meg mit akarnak az ő sajátos
világukban?
– Nem. Meglehet, azért sem, mert a katonák jó nevelést kapnak, a katonák világához mindig
is hozzátartozott a haza védelme iránt érzett felelősség, ezért a katonák igénylik, hogy az ál-
lampolgárok, a civil emberek is támogassák a munkájukat. Persze, igaz lehet, hogy a katonáké
egyfajta zárt világ, de az élet bármilyen szakterületét is figyelem – pedagógus, orvos stb. –, mind
zárt világ, annak ellenére, hogy ezer szállal kapcsolódnak a társadalomhoz. Mindenhol vannak
egyéni megközelítések, így a hadseregben is akadnak, akik azt gondolják, hogy a civilek csak
zavarják őket a munkájukban. De nem ez a jellemző. Sőt, sokszor igaztalanul bántják a kato-
nákat, mert ugyan szeretnék megmutatni a hivatásukat, de vannak helyzetek, objektív okok,
ami miatt ezt nem tehetik meg.

– Amióta tagja a Honvédség és Társadalom Baráti Körnek, sokat tesz a szervezet sike-
réért. Ilyen a NATO az iskolatáskában projekt, és sok más egyéb is. Miért fontos ez
önnek?
– Mert érzem ennek a felelősségét, mert látom, hogy a Magyar Honvédségnek szüksége van
erre a társadalmi támogatásra. Ha én tudok ezért tenni valamit, akkor azt kötelességem meg-
tenni! És ráadásul nagyon szívesen teszem meg! A civil szervezetek – mint a mienk is – nagy
kettősséggel dolgoznak. Egyrészt keresik annak az útját, hogy minél több mindent tudjanak
tenni felvállalt céljaikért, minél jobb feltételek közepette. Nagy szerepe van elsősorban a pénz-
nek, amelyre tagságunk legönzetlenebb társadalmi munkája mellett is szükségünk van. Nagy
kérdés, hogyan tudja az adott szervezet a rendelkezésére álló személyi és anyagi eszközöket
minél rugalmasabban, ugyanakkor a jogszabályoknak megfelelően felhasználni. A Felügyelő Bi-
zottság elnökeként a bizottság tagjaival együtt az a feladatunk, hogy a szervezet a működését
az érvényes törvények és szabályok keretei között végezze. Köszönettel tartozunk mindazon
hivatalos intézménynek, akiktől nagyon sok támogatást kap a HTBK. Élükön – a többiekkel

146

együtt – köszönet jár a katonaváros Székesfehérvár polgármesterének, polgárainak, hiszen érzik
feladatunk fontosságát, és segítik azok megvalósítását. De ugyanez vonatkozik a másik oldal
felé, hiszen a Honvédelmi Minisztérium és a Magyar Honvédség vezetői is fontosnak tartják
munkánkat, és támogatnak bennünket a lehetőségeiken belül. Jó passzban vagyunk, nagyon
sok bátorítást, elismerést és támogatást kapunk, és ez talán köszönhető az elmúlt 25 évünk jól
látható eredményeinek is.
– Mit kell tenni, hogy még jobban működjön minden?
– A Honvédség és Társadalom Baráti Kör részéről azt, hogy még jobban felhívjuk a figyelmet a
biztonságra, a haza védelmének a fontosságára. Az iskolásoktól kezdve a felnőttekig, a családo-
kig. Az iskolások felkészítése a legfontosabb, ebben a HTBK nagyon sokat tehet és tesz. A
katonák részéről pedig még nagyobb nyitottsággal, még több segítséggel lehetne ezt a folyama-
tot támogatni.

147

ÜDVÖZLŐLAP 12.

Barátsággal a NATO-ból!

Ugyan már 20 éve történt, de mintha csak ma lett volna, ami-
kor először kerültem kapcsolatba a HTBK Székesfehérvári
Szervezetével. 2000 áprilisában a NATO akkori főtitkára,
Lord Robertson kinevezett, első magyar állampolgárként, a
NATO Főtitkárság Tájékoztatási és Sajtó Igazgatóságára.
Feladatom a magyarországi tájékoztatási tevékenység megterve-
zése és megszervezése volt. E célból – a külügyminisztérium és a
honvédelmi minisztérium segítségével – összehívtuk a legismer-
tebb magyarországi szakmai műhelyek, társadalmi szervezetek
és szakmai szervezetek képviselőit, hogy együtt gondolkozzunk,
tervezzünk és koordináljuk a későbbi programokat. Szomorúan
tapasztaltam, hogy a szakmai és emberi rivalizálás eredménye-
ként a legtöbb ülés azzal végződött, hogy a különböző szervezetek
képviselői egyenként oda jöttek hozzám, és bizalmasan jelezték,
hogy a többi jelenlévő nem komoly partner – szakmai vagy egyéb
okokból –, és ha jó programokat akarok, csak rájuk építsem a
magyarországi NATO kommunikációs tevékenységét. A
HTBK Székesfehérvári Szervezetéhez is a kezdeti partnerkere-
sések során jutottam el. Üdítő kivétel volt, hogy eltérően a többi
szervezettől, nem arról igyekeztek meggyőzni, hogy miért alkal-
matlanok a többiek, hanem szerényen, de szakmailag magas
színvonalon és rugalmasan – ha kellett, több más szervezetet is
integrálva – végezték a vállalt feladatokat. Nem véletlen, hogy
a NATO-ban eltöltött közel húsz esztendő során a HTBK Szé-
kesfehérvári Szervezete vált az egyik kiemelt partnerünkké,
amely, ha kellett, rendkívül gyorsan és magas szakmai felké-

148

szültséggel reagált a legváratlanabb, utolsó pillanatban felbuk-
kanó igényekre, legyen itt szó tanárok továbbképzéséről,
NATO-nap megszervezéséről Pákozdon vagy a budapesti
NATO Futás támogatásáról.

Nagy szerepe volt abban, hogy a NATO magyarországi kom-
munikációs tevékenységét szinte minden évben sikerült a terve-
zetthez képest jelentős mértékben túlteljesítenünk. Mind a mai
napig csak elismeréssel és köszönettel tudok gondolni mind-
azokra a lelkes és felkészült önkéntesekre, akik életet lehelnek a
Honvédség és Társadalom Baráti Kör Székesfehérvári Szerve-
zete életébe!

Kívánok hasonlóan sikeres újabb 25 évet!

Rábai Zsolt

NATO HQ PDD Information Officer (2000-2018)
ATA Secretary General (2018-2019)
149