Julianne Donaldson-Edenbrooke

Amikor a kocsi a kanyargós út végére ért és megállt, feltárult a
nagykapu. Egy inas lépett ki a házból, kinyitotta az ajtót, és kesztyűs
kezét előrenyújtva lesegített a kocsiról. Alighogy földet értem, hallottam,
hogy egy női hang a nevemen szólít. Felpillantottam. Arra számítottam,

hogy Cecily aranyló haját és ragyogó kék szemét látom majd magam
előtt, de a hölgy, aki kitárt karral sietett felém, nem lehetett más, mint
Lady Caroline. Magas, karcsú nő volt. Barna hajába ősz tincsek
vegyültek, és ahogy rám mosolygott, derűs szarkalábak jelentek meg a

szeme sarkában.
– Nem is értem, miért nem hívtalak meg idáig. El sem tudom

mondani, mennyire örülök, hogy eljöttél. Szólíthatlak Marianne-nek?
– I-igen, hogyne – dadogtam, annyira meglepett a barátságos

hangnem.

Aztán eszembe jutott, hogy Lady Caroline és anyám testi-lelki jó
barátnők voltak, akár testvérek is lehettek volna. Lady Caroline úgy bánt

velem, mintha én is családtag lennék. Ez nagyon jólesett.
– Mióta értesültem a tegnap esti balesetedről, egyetlen nyugodt

percem sem volt. Egyszerűen hihetetlen! – karolta át Lady Caroline a
vállamat, és az ajtóhoz vezetett. – Útonálló ezen a környéken? Példátlan

eset.
Philip ezek szerint nemcsak az érkezésem várható időpontját közölte,

hanem részletesen be is számolt az esetről a levelében. Először arra

gondoltam, itt az alkalom, hogy megtudakoljam a nevét, de aztán

rájöttem, nagyon furcsán venné ki magát, ha bevallanám, tegnap este
kettesben vacsoráztam egy férfival, akiről azt sem tudom, kicsoda.
Hosszasan őrlődtem (attól féltem, Lady Caroline mélységesen csalódna

bennem, ha megtudná, mi történt), aztán mire összeszedtem a
bátorságomat, el is szalasztottam a lehetőséget, mert már az ajtóban

álltunk.
A küszöböt átlépve megtorpantam, és elhűlve néztem körbe. A

háromszintes, világos, tágas előcsarnokban fehér márványpadló tükrözte
vissza az ablakon betűző napsugarakat. Felnéztem, és megcsodáltam a

magas mennyezetig felnyúló festményeket. A komornyik meg a
házvezetőnő parancsra készen állt a lépcső tövében felsorakozott inasok
előtt. Nagyot nyeltem, mert hirtelen úgy éreztem, csak apró porszem
vagyok ebben a főúri környezetben.

Lady Caroline felkísért az emeletre, hogy megmutassa a szobámat. A

kék színű helyiség közepén széles ágy állt, az ablaknál íróasztal, a
kandalló mellett kényelmes karosszék. Az ablakból gyönyörű kilátás
nyílt a folyóra és a már ismerős hídra. Az elegáns, ugyanakkor kényelmes

szoba láttán leküzdhetetlen vágyat éreztem, hogy otthonra leljek ebben a

házban.

Hirtelen eszembe jutott, hogy ezzel bizony nem vagyok egyedül.
– Már az előbb is kérdezni akartam – szólaltam meg. – Hol találom

Cecilyt?
– Cecilyt? – Lady Caroline az ablakhoz lépett, és megigazította a

függönyt. – Londonban – felelte végül. Majd mosolyogva felém fordult:
– Remélem, nem baj, hogy még egy hétig nélkülöznöd kell a társaságát.

– Egy hétig? – Nem akartam udvariatlannak tűnni, de erre azért nem
számítottam. – Elnézést! Lehet, hogy félreértettem valamit. Azt hittem,

Cecily is önökkel együtt érkezik.
– Igen. Ez volt a terv. De végül úgy döntöttem, előbb lejövök, hogy

illően fogadhassalak, Cecilyt és Louisát pedig Londonban hagytam. A
fiam, William és a felesége, Rachel gondjaira bíztam őket. Lesz egy

álarcosbál, amire a lányok mindenáron el akarnak menni, és nem volt
szívem megtagadni tőlük ezt a szórakozást. Csupán egy hétről van szó.
Legalább megismerjük egymást, mire a többiek megérkeznek, – Ó! –
Milyen kínos, hogy egy héttel megelőztem Cecilyt! – Remélem, nem

vagyok a terhükre.
– Szó sincs róla! Örülünk, hogy vendégül láthatunk. – Lady Caroline

őszintének tűnt, de ez mit sem enyhített a zavaromon. Jobban örültem
volna, ha Cecily is velem van. – A nővérem is itt száll meg a férjével,

amíg felújítják a házukat. Nem te leszel az egyetlen vendég.
Ettől kicsit megnyugodtam. Lady Caroline, miután alaposan

szemügyre vette a szobát, azt javasolta, pihenjem ki az út fáradalmait,

aztán egy óra múlva csatlakozzak hozzájuk a szalonban. Azzal magamra

hagyott, de nekem semmi kedvem nem volt lepihenni. Betsy nekiállt,

hogy kicsomagolja a ruháimat, és közben végig arról áradozott, milyen
nagyszerű helyre kerültünk. Csak fél füllel figyeltem rá, mert azzal

voltam elfoglalva, hogy minél jobban felderítsem a terepet a szobám
ablakából. A birtok hívogatóan terült el előttem, és amúgy is maradt még
fél órácskám, mielőtt át kellett öltözöm a vacsorához.

Gyorsan elhatároztam magam.
– Körülnézek a parkban. Mindjárt jövök – szóltam oda Betsynek,

azzal futásnak eredtem.
Hallottam, hogy utánam kiált, de nem törődtem vele, gyorsan

lesiettem a lépcsőn. Arra már nem maradt időm, hogy megkeressem a
hátsó kijáratot, így hát csendben kisurrantam a főbejáraton, és
megkerültem az épületet. Közelről akartam látni a folyót meg a

csodaszép hidat.
A folyó messzebb volt, mint gondoltam, de megérte az erőfeszítést. A

víz kristálytisztán csörgedezett a kavicsos ágyban, még halacskák is

úszkáltak benne. A híd felé kanyarodtam, melynek tetejét mohos
kövekből emelt magas boltívek támasztották alá. Sóhajtva simogattam
meg a köveket. Itt még a hidak is gyönyörűek voltak.

A házra pillantottam, azon töprengtem, vajon mennyi ideje lehetek

távol. Nagyjából tíz perce. Vagyis nyugodtan körülnézhetek. Átvágtam a

hídon, lépteim hangosan kopogtak a köveken. A híd túloldalán már

vadabbul burjánzott a természet, nyoma sem maradt a szépen gondozott
növényzetnek – ez tökéletesen megfelelt az ízlésemnek.

Hogy hiányzott már a vidéki élet! Elindultam a folyó mentén, de

tudtam, hogy hamarosan vissza kell fordulnom. Azzal nyugtatgattam
magam, hogy előttem az egész nyár, bőven lesz időm, hogy felfedezzem

és birtokba vegyem ezt a paradicsomot. Mert ez bizony maga volt a

paradicsom. Azok után, hogy több mint egy évet töltöttem egy

macskaköves városban, úgy éreztem magam, mint a kalitkájából

szabadult madár. Végre szabad vagyok, visszatértem a természetbe!

Nagy elragadtatásomban lehunytam a szemem, hátravetettem a fejem,

és kitárt karral megpördültem a tengelyem körül, hogy minden

érzékszervemmel magamba szívjam a világot. A fellegekben jártam.
Vagyis… a sárban!

Tágra nyílt szemmel néztem, ahogy a lábam kicsúszott alólam. Sikítva

tottyantam a földre, és ugyanazzal a lendülettel legurultam a töltésen.

Hatalmas csobbanással landoltam a hideg vízben.

7. fejezet

SIKOLTOZVA BUKTAM FEL A víz ALÓL, miközben úrinőhöz méltatlanul

harákoltam. Rémülten láttam, hogy villámsebesen távolodom a háztól.
Bár a víz nem volt mély, nem bírtam megvetni a lábam a kavicságyon. A
síkos kövek meg az erős sodrás miatt többszöri próbálkozásra sem
sikerük felállnom.

Egy nagy szomorúfüzet vettem észre a távolban, amelynek ágai
egyenesen a vízbe lógtak. Kinéztem magamnak az egyik ágat, ami
teherbíróbbnak tűnt, mint a többi. Amikor a víz karnyújtásnyira sodort
hozzá, jó erősen belekapaszkodtam, és addig kapálóztam, amíg ki nem
tornáztam magam a partra.

Felbotorkáltam a töltésen, hanyatt feküdtem, és lihegve terültem el a
füvön. Kis idő múlva felálltam, csuromvizes voltam, és sárfoltok,
fűszálak meg ázott levelek tarkították a ruhám redőit. A hajamhoz
nyúltam, ami furcsa alakzatban lógott le a fejemről, és egy falevelet
szedtem ki belőle.

Ó, a csudába! Ki kellett találnom, hogyan tegyem szalonképessé
magam vacsoráig, alig maradt időm, jóval tovább maradtam el a
kelleténél. Tudtam, ha nem sietek, lekésem a vacsorát. És mi lesz, ha
meglátnak?

Hátrasimítottam a hajam, és a híd felé indultam, olyan gyorsan, ahogy
csak a nedves szoknyám meg a caffogó csizmám engedte. Miért, jaj,
miért kellett nekem pont most felfedezőútra indulnom? És miért kellett
táncra perdülnöm a parton? A nagyanyám pontosan ettől próbált
megóvni. Ezért mondta, hogy szálljak magamba. Egy komoly örökösnő
nem esik bele csak úgy a folyóba.

A hídhoz érve lódobogást hallottam a hátam mögül. Gyorsan
hátrafordultam, és láttam, hogy egy lovas közeledik felém. Mivel nem
akartam, hogy a nedves, sáros ruhám már a kezdet kezdetén lerombolja a
renomémat, gyorsan a híd oldalához húzódtam, leguggoltam, és
csendben meglapultam a magas fűben.

Pattanásig feszült idegekkel figyeltem a közeledő lépteket. Fütyörésző
hang kísérte a lódobogást. Kíváncsian dugtam ki a fejem a fűből, éppen
akkor, amikor a ló a hídhoz ért. Ijedtemben hátrahőköltem, és azonmód

elvesztettem az egyensúlyomat. Kétségbeesetten csapkodtam a
karommal, nehogy hanyatt essek, de hiába hadonásztam, mint az őrült,
nem kerülhettem el a sorsomat, és sikítva zuhantam a folyóba – immár

másodszor.

Amikor felbukkantam, láttam, hogy a ló begázol a vízbe, és valaki

felém nyújtja a karját.
– Fogja meg a kezem! – mondta a veszedelmesen ismerős hang.

Nem mertem felnézni.
– Köszönöm, nem!

Kétségbeesetten próbáltam talpra állni.
– Köszönöm, nem? – ismételte az illető meglepett, csúfondáros

hangon.

Félig gyalogolva, félig úszva átevickéltem a túlsó partra. Ezúttal
viszonylag ügyesen kikecmeregtem a vízből, nyilván a külső

körülmények hatására. Kimásztam a partra, és így szóltam:
– Egyedül is… – Megbotlottam a nedves szoknyámban, és hasmánt

terültem el a sárban. Gyorsan talpra ugrottam. – Higgye el, uram, egyedül

is elboldogulok.

Hogy hitelt adjak a szavaimnak, fürge léptekkel elindultam a
folyóparton. Hallottam, hogy a ló is kijön a vízből, és a nyomomba
szegődik. Konokul elfordítottam a fejemet, és ügyet sem vetettem a

férfira, de közben azon imádkoztam, nehogy meglássa az arcomat.

A csizmanyikorgás hallatán rájöttem, hogy leszállt a lováról.

Pillanatok alatt ott termett mellettem.
– Megkérdezhetem, miért bujkál a folyóparton, Marianne?

Ó, a csudába! Szóval, mégis felismert! Oldalra sandítottam. Philip
(már ha tényleg így hívták) még fessebbnek tűnt, mint előző este. A haja

puhán csillogott a napfényben, és a szeme is vidáman ragyogott. En meg
sárosán, csuromvizesen álltam előtte, és falevelek tapadtak a hajamra.

Azt sem tudtam, hova legyek szégyenemben. Szavamra, egyetlen

lánynak sem volt még része ekkora megaláztatásban.
– Azért bújtam el, mert nem akartam ilyen sárosan mutatkozni –

szegtem fel az állam önérzetesen.
– Miért, sáros volt? – vonta fel a szemöldökét Philip. – Mielőtt beesett

a folyóba?

Idegesen köszörültem meg a torkom.
– Kétszer estem bele.

Philip mosolyogva préselte össze az ajkait, és hosszasan fürkészte a

horizontot, mintha így próbálná visszanyerni az önuralmát. Amikor újból

rám nézett, nevetés bujkált a tekintetében.
– És, ha szabad kérdeznem, miért esett be a folyóba?

Amikor rájöttem, milyen ostobán viselkedtem, milyen gyerekes és

illetlen dologra ragadtattam magam, lángvörös lettem. Persze Philipnek
már amúgy is szépen bemutatkoztam a fogadóban. Ahogy előadtam azt a

nótát! Aztán felváltva nevettem meg sírtam! Most meg beleestem a

folyóba! Még soha nem éreztem ilyen selejtesnek magam.
– Hát, ööö, éppen táncoltam – mondtam.

Philip ajka megrándult.
– Elképzelésem sincs, miről beszél. Mutassa meg!

Rámeredtem.
– Szó sem lehet róla! Nem fogok bohócot csinálni magamból. Csak
azért tettem, mert… – tártam szét a karom tanácstalanul.

Philip megállt, és maga mellé húzta a lovát. Szembefordultam vele.
Láttam a szemén, hogy érdeklődve várja a választ. Megadóan

sóhajtottam fel.
– Jólesett – vallottam be töredelmesen. – Olyan szép itt! – mutattam

körbe. – Olyan elbűvölő! Egészen megmámorosodtam, örültem, hogy itt
lehetek, hogy végre kedvemre gyönyörködhetek a tájban, és… táncra
perdültem. De elvesztettem az egyensúlyomat – szegtem fel a fejem,
hogy lesújtó pillantással fojtsam bele Philipbe a nevetést. – Gondolom,

rém mulatságosnak tartja a dolgot.
Legnagyobb meglepetésemre Philip nem pukkadozott a nevetéstől.

Csúfondáros tekintete ellágyult.
– Egyáltalán nem – rázta meg a fejét. – Sőt, éppen azon gondolkozom,

milyen jól ismerem ezt az érzést.

Gyengéd pillantása enyhe pírt csalt az arcomra. Kénytelen voltam
elfordulni. Megborzongtam a könnyű szélben, mire Philip gyorsan kibújt

a kabátjából, és a vállamra terítette. Hálásan burkolóztam bele, és

hamarjában elhessegettem magamtól a gondolatot, vajon hogy festhetek

a sáros ruhámban, ami nedvesen tapad a testemre. Szerencsére Philip

végig az arcomra szegezte a tekintetét. A jelek szerint sokkal

erkölcsösebb úriember volt, mint azt elsőre feltételeztem róla.

Diszkrét köhintés hallatszott a hátam mögül. Megfordultam. A kocsis

volt az, aki idehozott.
– Hazavigyem, uram? – mutatott Philip lovára.
– Igen, köszönöm.
Philip átadta a gyeplőt a kocsisnak, aki rögtön el is indult a lóval a ház

északi oldalán sorakozó épületek felé. Ott lehetnek az istállók, gondoltam

magamban. Csak ekkor (kicsit megkésve) tudatosult bennem, hogy
Philip Edenbrooke-ban van. És a kocsis jól ismeri őt. Hirtelen minden

világossá vált, az utolsó mozaikdarabka is a helyére került. Most, hogy

kitisztult a kép, a csalódottság meg a harag, amit a fogadóban éreztem,
újult erővel tört fel bennem.

– Maga itt lakik – mondtam vádlón.
– Ne haragudjon!
Philip barátságos tekintettel, behízelgő mosollyal nézett rám.
– Miért haragudnék? – kérdeztem kedvesen.
Philip meglepődött.
– Ez könnyebben ment, mint gondoltam.
– Nem, komolyan kérdezem. Igazából, miért is haragudnék? Mert
eltitkolta a nevét? – néztem rá dühösen. – Mert csalárd módon a
bizalmamba férkőzött? Mert erőszakkal hozatott ide? Mert a saját

szolgájával kényszeríttette rám az akaratát?

Philip felém hajolt.
– Ha most toporzékolni kezd, még hatásosabb lesz az előadás – súgta a
fülembe. – Miért nem próbálja ki?
Felháborodottan kapkodtam levegő után, és elhúzódtam tőle. De ő

csak megátalkodottan mosolygott. Levettem a kabátját, hozzávágtam,

aztán sarkon fordultam, és elindultam a ház felé, hogy minél hamarabb

magam mögött hagyhassam ezt az alakot meg a gúnyos mosolyát. De

hiába engedtem szabad folyást a dühömnek, az csak nem csillapodott,

továbbra is ott lüktetett az ereimben. Arrogáns, öntelt gazember!
– Mi történt a kisasszonnyal? – sikoltott fel Betsy, amikor beléptem a

szobába.

Beleestem a folyóba.

Besty tátott szájjal meredt rám.
– Kérlek! Egy szót se!

Nem volt kedvem részletes beszámolót tartani a legújabb fiaskómról.

Betsy nekilátott, hogy kiszedegesse a hajamból a faleveleket meg az

ágdarabkákat, miközben én a ruhámat próbáltam kigombolni, ami elég

nehéz feladatnak bizonyult, tekintve, hogy csuromvíz voltam.
– Ó, jaj! – kiáltott fel Betsy. – Ez a ruha csupa sár. Ki kell mosnom.
– Akkor szólj a háziaknak, hogy késni fogok – nyögtem fel

panaszosan.
Betsy kirohant a szobából, én pedig tovább nyűglődtem a ruhámmal,

Könnyű lett volna Philipet okolnom a rosszkedvemért, de az igazat

megvallva magamra is haragudtam. Ha nem lennék ilyen

meggondolatlan és gyerekes, nem keveredtem volna ekkora bajba.
Betsy azzal tért vissza, hogy a szakács fél órával később tálalja a

vacsorát. Nyilván Philip keze volt a dologban. Más körülmények között

nagyra értékeltem volna ezt a figyelmességet, de Philip nem érdemelte

meg, hogy hálás legyek neki.
Miközben Betsy megmosta és feltűzte a hajam, a gondolataim

visszakanyarodtak Philiphez meg a fogadóbeli rejtélyhez. Nem értettem,

miért akarta mindenáron titokban tartani a kilétét. Hiszen tudta, hogy
előbb-utóbb úgyis lelepleződik.

– Betsy, hogy hívják Lady Caroline gyermekeit?

A komornám mindig nyitott szemmel járt.
– Charles, Philip, William és Louisa – sorolta.
– Ebben a sorrendben?

Betsy bólintott.

Jól sejtettem. Philip annak a Sir Charlesnak az öccse volt, akihez
Cecily mindenáron feleségül akart menni. De miért titkolta előlem a
kilétét? Egyszerűen nem fért a fejembe.

Amikor kissé nedves, ám rendezett frizurával beléptem a szalonba,
Lady Caroline bemutatott a nővérének, Mrs. Clumpettnek. Finom,

kellemes arcú asszony volt. A szája felfelé görbült, ami azt a látszatot

keltette, mintha folyton mosolyogna.

A hórihorgas Mr. Clumpett a kandallónál állt, ujját a kezében tartott

könyv lapjára szorította. Meghajolt, és azt mondta, örül, hogy

megismerhet, de közben fél szemmel a könyvet fürkészte.
– Vadállatok Indiában – mondta, amikor észrevette, hogy a könyvre

téved a tekintetem. – Ismeri őket?

Megráztam a fejem.
– Ha elolvastam, kölcsönveheti. Egyszerűen lenyűgöző!

Ekkor nyílt az ajtó, és bár háttal álltam a bejáratnak, a testemben

hirtelen támadt feszültség rögtön elárulta, ki lépett be rajta.
– Na végre! – kiáltott fel Lady Caroline.

Megfordultam, és Philippel találtam szemben magam. Kajánul

csillogott a szeme.
– Azt hiszem, ti már ismeritek egymást – mondta az édesanyja.
– Miss Daventry! – hajolt meg előttem Philip. – Remélem, kellemesen

utazott.

Vajon a folyóra céloz? A mosolyából ítélve igen. Láttam, hogy
átöltözött, amiről eszembe jutott, milyen mérges vagyok rá, ugyanakkor

nem akartam rossz benyomást kelteni, így hát én is meghajoltam, és így

szóltam:
– Igen, köszönöm.
Mielőtt folytathattam volna, a komornyik bejelentette, hogy a vacsora

tálalva van. Philip felém nyújtotta a karját. Nem térhettem ki előle, ez
azonban korántsem jelentette azt, hogy repestem az örömtől. Bajosan is

repeshettem volna, mivel Philip közelsége meg a fortyogó düh csak még

feszélyezettebbé tette a hangulatomat.

Ahogy végigmentünk a folyosón, nyomunkban Lady Caroline-nal,

Philip halkan a fülembe súgta:
– Lélegezzen mélyeket!

Meglepetten kaptam fel a fejem.
– Jót tesz az idegeknek. – Philip úgy mosolygott, mintha olvasna a

gondolataimban, és közben remekül szórakozna.

Undok fráter! Tudta, hogy feszengek, mégsem átallott kigúnyolni!

Sötét pillantást vetettem rá, és durcásan fordítottam el a fejem. Olyan
messzire húzódtam tőle, amennyire csak tudtam, és megadóan tűrtem,
hogy az asztalfő melletti első székhez – a díszvendégnek járó helyhez –
vezessen. Természetesen ő ült az asztalfőre, persze csak azért, hogy még

tovább tetézze a kínjaimat. Nos, attól, hogy egymás mellett ülünk, még
nem kötelező beszélgetnünk, gondoltam magamban.

Vacsora közben Lady Caroline arról faggatott, hogy tetszett Bath, és
hogy szolgál apám egészsége. Levegőnek néztem Philipet, és egyre

kellemesebben éreztem magam, hála Lady Caroline udvariasságának
meg a velem szemben ülő Mrs. Clumpett barátságos mosolyának. Ha

jobban meggondolom, lehet, hogy nem is mosolygott, csak kíváncsian

nézett a felfelé kunkorodó szájával. Ám a hatás így sem maradt el.

Mr. Clumpett megkérdezte, mennyire ismerem a bathi madárvilágot,

majd hosszadalmas, kissé egyoldalú fejtegetésbe kezdett kedvenc
madarairól és azok élőhelyeiről. Felesége az indiai madarakról mesélt

(nyilván olvasta a könyvet), és mire felocsúdtam, a házaspár máris heves

civakodásba kezdett a piros torkú fürj szokásairól. Olyan mulatságosak

voltak! Nevetés közben véletlenül Philipre pillantottam.

Philip mintha arra várt volna, hogy ránézzek. Hozzám hajolt, és

miközben a lakájok hangos csörömpölések közepette leszedték a

terítéket, halkan így szólt:
– Meg tud nekem bocsátani?
Tudtam, hogy azért kér bocsánatot, mert elhallgatta előlem a kilétét a

fogadóban. Egyre növekvő kíváncsiság váltotta fel a haragomat. Sokáig

vívódtam magamban, végül azt feleltem:
– Könnyebb lenne megbocsátanom, ha tudnám, miért tette.
– Azt nem árulhatom el – rázta a fejét Philip.
– Nem tudja, vagy nem akarja? – néztem rá résnyire szűkült szemmel.
– Mindkettő – felelte halvány mosollyal.

Megállapítottam, hogy nem is esne nehezemre megbocsátani,
különösen, ha Philip ilyen megnyerőén mosolyog rám. De a

büszkeségem bosszúért lihegett, legyen az bármilyen jelentéktelen is.
– Akkor legalább annyit áruljon el: a saját szórakoztatására csinált

bohócot belőlem?
– Nem csináltam bohócot magából, és nem a saját szórakoztatásomra

tettem, amit tettem.
Ám a tekintetében felvillanó ismerős szikra rögvest meg is hazudtolta

a szavait.

Hitetlenkedve vontam fel a szemöldökömet.

Philipnek megrándult az ajka, mintha újabb mosolyt próbálna

elnyomni.
– Persze ettől még nagyon is szórakoztatónak találtam a helyzetet. De

nem ez volt az igazi cél.

Eszembe jutott, milyen butaságokat énekeltem, meg hogyan
festhettem, amikor – másodszorra is – beleestem a folyóba, és kiterülve

hasaltam a sárban, váltig állítva, hogy egyedül is elboldogulok. Lángolt

az arcom szégyenemben. Nem csoda, hogy Philip alig bírta visszafojtani

a nevetést. A méltóságom romokban hevert.
– Örülök, hogy ilyen jól mulat – jegyeztem meg csípősen.

Philip szeme felcsillant, ugyanúgy, ahogy a fogadóban, amikor

megpróbáltam lóvá tenni.
– Valóban? – hajolt közelebb. – Ez esetben közlöm anyámmal, hogy

vacsora után énekléssel fog szórakoztatni minket.
– Meg ne próbálja! – szisszentem fel.

Philip széles mosollyal fordult az anyjához:
– Anyám, most tudtam meg, hogy Daventry kisasszony képzett
énekesnő. Kérlek, vedd rá, hogy előttünk is csillogtassa meg a tehetségét!
– Hát persze, örömünkre szolgálna, ha hallhatnánk—mosolygott rám

Lady Caroline.

Halálra váltan markolásztam a villámat.
– De én… én nem vagyok rutinos énekesnő. Ami azt illeti, csak ritkán
énekelek közönség előtt.
– Tegyen kivételt a kedvünkért! – kérlelt Philip.
– Megtiszteltetésnek venném, ha hallhatnám önt, Miss Daventry –
szólalt meg Mrs. Clumpett. – Sőt, ha óhajtja, szívesen kísérem zongorán.

Csapdába estem. Szorult helyzetemben minden leleményességem

cserbenhagyott.
– Jó, nem bánom.

Lady Caroline ezek után Mrs. Clumpettet tartotta szóval. Letettem a

villámat, és azon morfondíroztam, hogyan állhatnék bosszút Philipen.
Először is kerek perec megmondom neki, mit gondolok róla. De amikor

odafordultam hozzá, hogy maró szavakkal állítsam pellengérre bosszantó

modortalanságát, rám kacsintott. A váratlan fordulat láttán torkomra forrt

a szó. Életemben nem találkoztam még ilyen megátalkodott gazemberrel.
Hirtelen azt sem tudtam, mitévő legyek. Úgy döntöttem, az lesz a
legokosabb, ha emelt fővel fogadom a vereséget.

– Ön nyert, uram – dünnyögtem.
– Köszönöm! – felelte Philip önelégült mosollyal.
Elment az étvágyam. A tudat, hogy közönség előtt kell énekelnem,

halálra rémített. Mereven bámultam a tányéromat, és kétségbeesetten

igyekeztem nyugalmat parancsolni háborgó gyomromra. Az a butácska
dal, amit Philipnek adtam elő, nem számított, hiszen csak mókáztunk.

Most viszont benne voltam a csávában. Tudtam, hogy ennek bizony a fele
sem tréfa, és rettegtem, hogy csúnyán felsülök a társaság előtt. A bukás
elkerülhetetlen volt. Nagyanyám nem véletlenül óvott az énekléstől.

Hevesen kalapált a szívem, a vér szaporán lüktetett az ereimben. Úgy

reszketett a kezem, hogy még a poharat sem tudtam a számhoz emelni.

Inkább visszatettem a helyére. Már csak az hiányzott, hogy leöntsem a

ruhámat.
– Mi a baj? – kérdezte Philip fojtott hangon. Aggodalmasan ráncolta a

homlokát.
– Semmi – füllentettem.

A tányéromba bámultam, és mélyeket lélegeztem, hátha attól

megnyugszom egy kicsit. De hiába.

Philip még mindig engem nézett. Szerencsére senki sem foglalkozott

velünk.
– Hazudik. Mi történt?
Lángolt az arcom, és gombóc nőtt a torkomba. Ez egyre rosszabb.

Meg kell mondanom az igazat.
– Nem tudok énekelni – suttogtam.

Philip meglepett arcot vágott.
– Dehogynem!

Megráztam a fejem.
– Marianne, örömmel hallom, hogy ilyen jól énekelsz – fordult felém
Lady Caroline. – Tudod, Philip és Louisa is nagyon muzikálisak. Most,

hogy te is csatlakoztál hozzánk, rengeteg élvezetben lesz részünk. Még

duettet is énekelhetsz Philippel!
Megborzongtam. Esdeklő tekintettel néztem Philipre. Megvonaglott

az ajka, és a válla is hevesen rázkódott. Gyilkos pillantást vetettem rá,
mire végképp megadta magát, hátradőlt, és harsányan felkacagott.

Pimasz fráter!
– Lemaradtam valamiről? – tudakolta Mrs. Clumpett.
– Attól tartok, halálra rémítettük Miss Daventryt – felelte Philip

remegő hangon. – Lehet, hogy még ma este fogja magát, és világgá

szalad.

Lady Caroline megütközve ráncolta a homlokát.
– Philip, magyarázatot követelek!
Meglepődtem, milyen zordan cseng a hangja.
– Miss Daventry nem akar énekelni, anyám. Az én ötletem volt az
egész – kuncogott a fia.

Mrs. Clumpett levegő után kapkodott. Mr. Clumpett úgy simított

végig az ajkán, mintha egy halvány mosolyt törölne le róla, majd lesütötte

a szemét. Lady Caroline elborzadva meredt a fiára.
– Philip! Rémes házigazda vagy! Kellemetlen helyzetbe hoztad a

vendégünket, minket is belekényszerítettél a játékba, most meg kineveted
szegény lányt! Ráadásul rögtön a megérkezése estéjén! – Lady Caroline
szeme villámokat szórt. – Nagyot csalódtam benned.

A korholó szavak hallatán kaján elégedettség váltotta fel addigi
rémületemet. Philipben volt annyi tisztesség, hogy bűnbánó képpel,
pironkodva tűrje a szidalmakat.

Lady Caroline felém fordult.
– A fiam viselkedése alapján joggal hiheted, hogy nem adjuk meg a
kellő tiszteletet a vendégeinknek. Biztosíthatlak, hogy Philip tettei a

legkevésbé sincsenek összhangban családunk felfogásával.

Amikor Philipre sandítottam, láttam, hogy megfeszül az álla, és

szégyenpír önti el az arcát. Milyen megalázó lehet, hogy a vendégek füle

hallatára teremtik le! Kis híján megesett rajta a szívem.
– Lady Caroline, attól tartok, félreérti a helyzetet. Végig tudtam, hogy

Philip csak tréfál. Sőt, valószínűleg én vagyok a felelős a történtekért –
pillantottam Philipre. Az ijedten pislogott. – Én kezdtem az egészet,

tegnap este, a fogadóban. Philip csak folytatta a játékot. Én legalább

olyan rossz vendég vagyok, mint amilyen rossz házigazda a fia.

Sajnálom, hogy ekkora felfordulást okoztam.

Lady Caroline meglepetten hallgatta a mondókámat.
– Nos, ha nem sértődtél meg, akkor én sem haragszom – lágyult el a
hangja. Tekintete leplezetlen kíváncsisággal siklott Philipre. – Úgy

látom, ti kerten jól megértitek egymást. Nem is háborgatlak tovább

benneteket. Philip, elnézést kérek, hogy így rád förmedtem.
– Ne mentegetőzz, anyám! – felelte Philip lefegyverző mosollyal.

– Hova lennék nélküled?

Lady Caroline elnevette magát, én pedig megkönnyebbülten

sóhajtottam fel. Nem kellett énekelnem, Lady Caroline hamar megbékélt,

és Philip sem került kellemetlen helyzetbe. Minden rendbe jött. Mikor

felszolgálták a desszertet, Philip kihasználta az alkalmat, és hálatelt

pillantással nézett rám.
– Megérdemeltem a fejmosást, és ezt maga is tudja. Mégsem élvezte

ki a helyzetet, hanem rögtön a segítségemre sietett. – Úgy méregetett,

mintha egy megfejthetetlen talánnyal találta volna szemközt magát. –

Miért tette?

Vállat vontam, hiszen magam sem tudtam, mi vezérelt.
– Megérdemelte vagy sem, rossz volt ilyen esendőnek látnom.

Philip egy darabig némán bámult rám, majd hozzám hajolt, és így

szólt:
– Látom, szövetségesnek is ugyanolyan erős, mint ellenfélnek. Ott és

akkor, az észrevétlen, cinkos mosolyok közepette, különös dolog történt.
Úgy tűnt, nyugvópontra jutottunk. Sőt, talán még a fegyverszünet is

megköttetet.

8. fejezet

VACSORA UTÁN VISSZAVONULTUNK A SZALONBA. Senki sem énekelt, bár

Mrs. Clumpett zongorázott egy keveset. Közben Philip, látván, hogy a
falon függő tájképet csodálom, mellém lépett.

A festmény Edenbrooke-ot ábrázolta távoli perspektívából. A művész
hűen adta vissza az épület pompáját és a környező földbirtok
végtelenségét. A kép láttán ellenállhatatlan vágy lett úrrá rajtam, hogy
beszerezzek egy saját festőkészletet. Réges-rég felhagytam a festéssel – a
mama halála után. Ez a birtok azonban annyi szépséget rejtegetett, hogy
szívesen megörökítettem volna.

Amikor Philipre pillantottam, rajtakaptam, hogy ő is legalább olyan
feszülten tanulmányoz engem, mint én a festményt.

– Gyönyörű! – intettem a fejemmel a kép felé.
Philip szembefordult velem, egyik vállát a falnak vetette.
– Én is pontosan erre gondoltam.
Most rólam beszél? Éreztem, hogy elpirulok, és láttam, hogy halvány
elégedettség suhan at Philip arcán. Eltűnődtem, vajon azért mond-e ilyen
sületlenségeket, hogy zavarba hozzon, és vajon mi lehet a célja. Azt sem
értettem, miért pirulok el ilyen könnyen a jelenlétében. Úgy viselkedtem,
mint egy csitri, és ez zavart. Komoran álltam, aztán észrevettem, hogy
Lady Caroline aggodalmas tekintettel pillant felénk.
– Vigyázzon! – suttogtam. – Az édesanyja azt hiszi, megint
gorombáskodik velem.
– Mert ön elpirult, és fancsali képet vág. Mosolyogjon, Marianne,
különben újból lekapnak a tíz körmömről!
Nehéz volt megállnom, hogy ne mosolyogjak, főleg most, hogy Philip
ilyen kaján tekintettel nézett rám, és úgy hajolt hozzám, mintha valami
pajzán titkot akarna megosztani velem. De erős maradtam.
– Ha az édesanyja meghallja, hogy Marianne-nek nevez, benne lesz a
csávában. Tudja, hogy ezt nem szabad, uram.

– Igen, de anyám úgysem hallja, miről beszélgetünk. Maga is
szólítson nyugodtan a keresztnevemen – vigyorgott Philip.

Gyilkos pillantást vetettem rá, nehogy rájöjjön, milyen vonzónak

találom ördögi mosolyát.
– Tegnap este csak a kis tréfája akadályozott meg abban, hogy szóvá

tegyem a viselkedését. Remélem, azért szorult magába valamennyi illem.
– Igaza van. Természetesen szorult – sóhajtott fel Philip. – De ez most

különleges helyzet, nem igaz? – nézett fürkészőn a szemembe, mintha

kétségbeesetten keresne valamit.

Forró pillantása, lágy hangja és a közelsége éppen elég volt ahhoz,

hogy elálljon a szívverésem. Ismét belém hasított, hogy még soha nem

találkoztam Philiphez fogható úriemberrel. Kényelmetlenül feszengtem,
nem tudtam, mitévő legyek. Lázasan törtem a fejem, hátha rábukkanok a

megoldásra.

Az ösztönöm azt súgta, hogy meneküljek, ami persze nem volt
kivitelezhető. A másik lehetőség az volt, hogy elengedem a füle mellett

Philip kérdését, és másra terelem a szót. De akkor meg ostobának fog

nézni. Azt kívántam, bárcsak Cecily is jelen lenne, hogy tanácsot
adhasson. Ő világéletében ügyesen flörtölt. Álljon meg a menet: Philip

most tényleg flörtöl velem? Biztos ez? De hát mi oka lenne rá?

Olyan sokáig vívódtam magamban, hogy kínos csend telepedett ránk.

Miért nem tudok rendesen válaszolni? Miért nem szólal meg Philip? A

zongorára sandítottam, és azt kívántam, bárcsak megnyílna alattam a

föld.
Philip, mintha olvasna a gondolataimban, elhúzódott tőlem.
– Elnézését kérem, hogy kellemetlen helyzetbe hoztam a vacsoránál –

vetette oda hanyagul. – Fogalmam sem volt, hogy így megrémíti az
éneklés gondolata, különösen a tegnap esti dal után – mondta csúfondáros

tekintettel.

Megkönnyebbülten lélegeztem fel. Ezúttal rögtön tudtam, mit feleljek.

Ez volt az én terepem.
– A tegnap este kivételes alkalom volt. Fel kellett vennem a kesztyűt.

Nyilván tudta, hogy csak mókázom.
– Kár, hogy nem látta az arcát, amikor anyám azt javasolta, énekeljünk

duettet. Azt hiszem, ezt nevezik páni félelemnek – kuncogott Philip. –
Mondja csak, mitől ijedt meg jobban? A rablótámadástól, vagy attól,

hogy énekelnie kell?

– Az utóbbitól – válaszoltam nevetve. – Semmi kétség.
– Én is így gondoltam. Biztosra veszem, hogy végtelenül szórakoztató
története van ennek az irtózásnak.
Hirtelen nagyon melegem lett.
– Á, az árulkodó pír! Most már végképp meghalok a kíváncsiságtól.
Elmeséli, mi történt?
– Nem, a kínos anekdotákat inkább megtartom magamnak.
Philip másodszor is felnevetett, majd legnagyobb
megkönnyebbülésemre intett, hogy csatlakozzunk a többiekhez a
zongora körül.
Az este végeztével ébren feküdtem az ágyban, miközben a
gondolataim folyton Philip fürkésző tekintetéhez és a megválaszolatlanul
maradt kérdéséhez kanyarodtak vissza.
Csak nagy sokára aludtam el.



Annak ellenére, milyen nehezen szenderültem álomba, másnap már
pitymallatkor fent voltam. Egy percet sem vesztegetve kiugrottam az
ágyból, magamra kaptam egy ruhát, és már szaladtam is a kertbe. Pompás
reggel volt: az éjszakai égbolt lassan fakókékké változott, és könnyű pára
lebegett a pázsit fölött. Elsiettem a még felfedezésre váró
gyümölcsöskert, híd es rózsákért mellett. A ház északi oldala felé
igyekeztem, azokhoz az épületekhez, amelyeket előző nap fedeztem fel,
miután beleestem a folyóba.

Az ablakokon beáramló reggeli fényben tiszta, rendezett istálló tárult a
szemem elé. Egy teremtett lelket sem láttam a közelben. Tökéletes!
Elsétáltam a bokszok előtt, ahol a lovak még javában aludtak, vagy
csendben ropogtatták a zabot.

Az egyik boksz előtt megtorpantam. Magas, fekete ló hajolt át az ajtó
felett, mintha arra várna, hogy üdvözöljem. Rémlett, hogy Philip mintha
ezen ült volna, amikor beleestem a folyóba, de nem voltam biztos benne,
hiszen akkor alig mertem rájuk nézni. Ahogy közelebb léptem, a ló
előrenyújtotta az orrát, és megbökte a kezem. Örömömben
elmosolyodtam.

– De szép vagy! Hogy hívnak? – Az istálló ajtajára réztáblát
erősítettek. – Rowton – olvastam fennhangon. – Ez a neved? – A ló
felvetette a fejét, és helyeslőén nyihogott. – Látom, jól nevelt paci vagy –
mondtam nevetve. – Tudsz valami trükköt? Kíváncsi vagyok, mi

mindenre tudnálak rávenni egy szem kockacukorral. Kár, hogy nincs

nálam.
– Énekeljen neki! – szólalt meg Philip közvetlenül a hátam mögött.

Összerezzentem, es ijedten fordultam hátra. – Látom, nem csak a

tehenekkel találja meg a hangot.

Kíváncsi voltam, mióta állhat ott.
– Azt hittem, egyedül vagyok – dadogtam szégyenlősen.
– Én is. – Philip mellém lépett, és mélyen a szemembe nézett. Amikor
elmosolyodott, úgy éreztem, ritka kegyben van részem. – Jó reggelt! – A

hangja jól illett az istálló csendjéhez és a simogató tekintetéhez.

Nem tudtam mire vélni ezt a nyájas, barátságos közeledést.
Tehetetlenség fogott el, akárcsak előző este. Úgy éreztem, az lesz a

legokosabb, ha hivatalos hangot ütök meg.
– Jó reggelt, uram! – hajoltam meg. – Remélem, nem haragszik, hogy

megcsodáltam a lovait.
– Miért haragudnék? – vonta fel a szemöldökét Philip. – De ha még

egyszer „uramnak szólít, úgy kihajítom, hogy a lába se éri a földet!

Elnevettem magam, és kicsit meg is nyugodtam a közvetlen hangnem

hallatán, amihez Philip körömszakadtáig ragaszkodott.

Philip a zsebébe nyúlt, és átnyújtott egy kockacukrot. Rowton egy

nyalintással bekebelezte. Ahogy megsimogattam az orrát, a rövid
bajuszkákkal tarkított puha bőr kellemesen csiklandozta a tenyeremet.

Halkan felsóhajtottam. Régóta nem jártam istállóban.

Éreztem, hogy Philip tekintete az arcomra tapad. Gyorsan

felpillantottam. Philip ugyanolyan elmélyülten tanulmányozott, mint
tegnap este, amikor a festményben gyönyörködtem. Erről eszembe jutott,

nagyjából három percet vesztegettem arra, hogy rendbe tegyem magam

felkelés után. Philip ezzel szemben frissen borotválkozott, és hullámos

haja is nedvesen csillogott. Észrevettem, hogy lovaglópálcát tart a

kezében.
– Kilovagol? – kérdeztem.
– Igen. Velem tart?

Mély levegőt vettem, és gyorsan bólintottam, nehogy meggondoljam

magam.
– Igen. Ha nem bánja.
– Egyáltalán nem. Van itt két szelíd kanca, anyám meg a húgom

lovagol rajtuk. Szerintem szívesen kölcsönadják bármelyiket.

Gúnyosan mosolyogtam az orrom alatt. Ha lúd, legyen kövér.
– Mihez kezdjek egy szelíd kancával? Hívjam meg teára?

Philip enyhe megütközéssel kapta fel a fejét. Aztán elnevette magát.
– Gondolhattam volna. Ön nyilván ódzkodik a szelíd kancáktól. Ez

esetben, azt hiszem, meg is találtam a tökéletes lovat.

Egy távolabbi bokszhoz vezetett, és bemutatott Megnek, a világos

gesztenyebarna, finom arcú, jó kiállású csikónak.
– Milyen magas? Másfél méter? – kérdeztem.

Philip bólintott.

Az én lovam is ugyanekkora volt. Gyorsan elhessegettem a

gondolatot. Már régóta nem mertem a lovamra gondolni.

Tiszteletlenségnek tartottam, hogy egy ló után keseregjek, hiszen a mama
még nála is jobban hiányzott. Az agyam legmélyére száműztem a

nosztalgikus gondolatokat, és alaposan szemügyre vettem Meget.
Egyszerűen tökéletes volt.

Bólintottam, a komolyság álarca mögé rejtve izgatottságomat.
– Megjárja.
Philip azt mondta, míg én átöltözöm, ő felszerszámozza a lovakat.

Lélekszakadva rohantam fel a szobámba, és Betsy segítségével

belebújtam a sötétkék lovaglóruhámba.
– Szerencse, hogy még jó a kisasszonyra – jegyezte meg Betsy. – Nem

is értem, miért nem volt hajlandó felpróbálni, mielőtt eljöttünk Bathból.

Megnéztem magam a tükörben, és sóhajtva simítottam le a
szoknyámat. A lovaglóruha felpróbálása túl nagy falatnak tűnt korábban.
Ahogy a kezem a nyakamra vándorolt, eszembe jutott az eltűnt medál.

Leengedtem a karomat, és kétségbeesetten kutattam valami kapaszkodó

után, de kénytelen voltam a tükörképemmel beérni. Kihúztam magam.

Kezdetnek ez is megteszi.

Mire visszaértem az istállóba, Meg már felnyergelve várt rám. Philip

és egy lovász tartotta a fejét.
– Ez gyors volt – állapította meg Philip elismerően. – Na, pattanjon

fel! – intett Meg felé a fejével.

Meg türelmetlenül toporgott, amíg elhelyezkedtem a nyeregben. Talán

megneszelte, hogy ideges vagyok. Enyhe szorítást éreztem a
mellkasomban, ami kissé idegen, mégis indokolt reakciónak tűnt.

Világéletemben szívesebben ültem lóháton, mint a legkényelmesebb
karosszékben. De a baleset óta nem lovagoltam. Kesztyűs kezembe
vettem a gyeplőt, előrehajoltam, megsimogattam Meg nyakát, és suttogni

kezdtem. Meg hátracsapott füllel hallgatott, és a szorongató érzéssel
együtt az ő nyugtalansága is elpárolgott. Rögtön tudtam, hogy jó
barátnők leszünk.

A napsugarak már áttörtek a fák lombján, amikor elindultunk a birtok

déli csücske felé. Philip végig mellettem ügetett. A lovász kissé

lemaradva haladt mögöttünk, akár egy diszkrét gardedám.
– Tulajdonképpen miért megyünk ilyen lassan? – fordultam Philiphez,

amikor egy széles tisztáshoz értünk.
– Nem tudom – villantotta rám amaz vidám, könnyed mosolyát.
Elengedtem a gyeplőt, mire Meg sebes vágtába kezdett. A hűvös

hajnali levegő üdén csapódott az arcomba. Hiányzott ez az érzés, de csak

most tudatosult bennem, mennyire. Mintha a szélnek, a lovaknak meg a
felhőtlen égboltnak hála új erőre kaptam volna. Kis erdő jelezte a tisztás

végét. Megfékeztük a lovakat.
– Hogy tetszik? – bökött a fejével Philip Megre.
– Tökéletes! – Valóban az volt. – Épp csak annyira vadóc, hogy ne

legyen unalmas, de azért kezelhető. És olyan gyönyörű! – paskoltam meg
a nyakát, majd Philipre mosolyogtam. – Egy szelíd kanca nem bírna

lépést tartani magával.

Philip is mosolygott, de kissé szórakozottan.
– Teljesen igaza van.

Kíváncsi voltam, milyen titok lappanghat a mosolya mögött.
A felkelő nap gyorsan elűzte a ködöt. Már alig vártam, hogy

körülnézhessek.
– Megmutatja a birtokot? – kérdeztem. – Amit eddig láttam belőle, az

egyszerűen lenyűgöző.
– Örömmel.

Philip megfordult, és felkaptattunk egy dombra, aminek tetején

magányos fa árválkodott. Innen szinte az egész birtokot beláttuk.
– Gyönyörű látvány! – jegyeztem meg.

A birtok elvadultabb felén álltunk, közvetlenül a ház fölött. A szépen
nyírt pázsiton és a parkon túl húzódott a folyó a kecses ívű fahíddal. A táj
gyanúsan ismerősnek tűnt. Rövid gondolkodás után be is ugrott, honnan.
A szalonbeli festmény is ebből a perspektívából ábrázolta a házat.

Nagy áhítatomban újból feltámadt bennem a vágy, hogy én is

megfessem ezt a jelenetet, és ott helyben megfogadtam, még visszajövök
ide, ha a föld alól kell is előkerítenem a festőkellékeket.

Philip megmutatta Edenbrooke határait. A dombtetőről az egész

környéket beláttuk. A birtok szemmel láthatóan virágzott, egyetlen

szegletét sem hanyagolták el. Egyre jobb véleménnyel voltam Sir

Charlesról. Értheti a dolgát, ha mindent így kézben tart. Cecily nem is éri

be akárkivel. Alig vártam, hogy végre megismerhessem Sir Charlest.
Lady Caroline egy szóval sem említette a legidősebb fiát, de úgy
okoskodtam, hogy ő nyilván Cecilyvel és Louisával együtt érkezik.

– Na, megnézzük, ki az ügyesebb? – kérdezte Philip, amikor
visszafordultunk. – Versenyezzünk! Az istálló a cél.

Meg mindent beleadott, de Philip lova szinte hasította a levegőt, a

patája alig érintette a talajt.
– Ez nem ér! – panaszkodtam, amikor az istállóhoz értünk.
– Tudom – vigyorgott Philip. – Behozhatatlan előnnyel indultunk –

veregette meg a ló nyakát. – Rowton versenyló, arab telivér volt az apja.
– Csodálatos! – néztem rájuk elismerően.
A csupa izom ló hátán ülő jóvágású férfi látványa megdobogtatta a

szívemet.
– Minden reggel lovagol? – kérdeztem, miután a lovász gondjaira

bíztuk az állatokat, és elindultunk a ház felé.
– Igen, többnyire. És ön?
– Én nem. Nagyanyám nem tart lovakat. Be kellett érnem a tempós

sétákkal. Természetesen gardedám kíséretében – húztam el a számat,

amikor eszembe jutott a bathi életem.
– Akkor változtassunk ezen a gyakorlaton, legalábbis amíg itt van.

Meg folyamatosan a rendelkezésére áll.
– Ezt komolyan mondja?

Mindent bevetettem, hogy elleplezzem túláradó lelkesedésemet.
– Persze. Maguk ketten illenek egymáshoz: épp csak annyira vadócok,
hogy ne legyenek unalmasak, de azért kezelhetőek – kacsintott rám

Philip.

Dühösen néztem rá. Egy lóhoz hasonlított! Micsoda szemtelenség!
Mikor a házhoz értünk, Philip megállt, hogy kitárja előttem az ajtót.
– És olyan gyönyörűek! – szólalt meg, ahogy elhaladtam mellette.
Becsmérlő pillantást vetettem rá, mire elnevette magát, mintha

beismerné, csak azért bókol, hogy lássa, mit szólok hozzá. Philip
Wyndham javíthatatlan nőcsábász volt, aminek nem örültem. Egy

csöppet sem.

9. fejezet

REGGELINÉL LADY CAROLINE BEJELENTETTE, hogy aznap rengeteg

dolga lesz. Mivel egy hónapnyi távollét után nemrég tért haza
Londonból, arra számított, hogy az összes szomszéd tiszteletét teszi nála,
majd hozzátette, nyilván nem szívesen kuksolnék egész délelőtt a
szalonban. Jól sejtette, de az illendőség úgy kívánta, hogy ellentmondjak.

– Szívesen megismerném a szomszédokat.
Lady Caroline egyetlen kézlegyintéssel elhessegette a javaslatomat.
– Majd máskor, kedvesem. De a világért sem hagynálak egyedül az
első napodon. Philip, ugye szabaddá tudod tenni magad? Ha
körbevezetnéd a vendégünket a házban, talán kiköszörülheted a tegnap
esti csorbát.
Philip csúfondáros pillantást vetett az anyjára, aki ártatlan képpel
mosolygott vissza rá.
– Boldogan – felelte.
– Jaj, megengedik, hogy csatlakozzam? – nézett fel Mrs. Clumpett a
tányérjából. Tojásos volt a szája. – Reggel nem mentem el sétálni a
férjemmel, pedig fontos, hogy meglegyen a napi testmozgás.
– Hát persze – mosolyodtam el.
A kínos kötelezettség máris az izgalmas kaland ígéretével
kecsegtetett. A földszintet nagyrészt már ismertem, ezért az első
emeleten kezdtünk, ami jobbára az enyémhez hasonló eleganciát és
kényelmet sugárzó hálószobákból állt. Philip kifogástalanul viselkedett –
kedvesen, barátságosan szólt hozzám, meg sem próbált flörtölni –, így
mire felértünk a második emeletre, már nem is feszélyezett a társasága.
Mrs. Clumpett valamennyi szobánál olyan lelkesen áradozott, mintha
először látná. Jelenléte önkéntelenül is jókedvre derített, és Philipet is
kordában tartotta. Vendéglátónk végig Miss Daventrynek szólított.
A második emeleten hosszú galéria húzódott, melynek falait végig
festmények díszítették. Követtem Philipet, és megálltam a családi portrék

előtt. Úgy döntöttem, a tájképeket majd később nézem meg, egyedül,

hogy zavartalanul gyönyörködhessek bennük.
Egymás után csodáltuk meg a portrékat, amelyeken Philip ősei

pózoltak. Megtudtam, hogy Philip ük-ükanyja ragaszkodott az
„Edenbrooke” névhez, mert úgy vélte, a birtok legalább olyan szép,

amilyen az édenkert lehet. Miután megtekintettük a távoli rokonok

hosszú sorát, a közvetlen családtagok arcképeinél lyukadtunk ki.
Felfedeztem Lady Caroline-t, jóval fiatalabban. Feltűnő szépség volt.
Mellette egy előkelő külsejű férfi képe függött, akinek ugyanolyan

hullámos barna haja volt, mint Philipnek.
– Édesapám – közölte Philip fojtott hangon.

Philip apja nem volt különösebben szép ember, de olyan csendes,
bölcs komolyság áradt a tekintetéből, hogy az önkéntelenül is megállásra

késztetett.
– Kedves ember lehetett – jegyeztem meg, miután sikerült

megfejtenem az arckifejezését.
– Az volt – bólintott Philip.

A többi festményt is megnéztük. Az egyiken a fiatal Philipet fedeztem
fel. A mellette lévő lány a húga, Louisa lehetett, aki olyan jól
összebarátkozott Cecilyvel Philip most egy fiatal, szőke, felhőtlen

mosolyú férfi portréjára bökött:
– William öcsém. Pár nap múlva érkezik a feleségével, Rachellel.

Náluk lakott Cecily és Louisa Londonban.

Már csak egy kép volt hátra.
– És ő? – kérdeztem.
Feltűnt, hogy a férfinak ugyanolyan markáns álla van, mint Philipnek,
kék szeméből viszont enyhe életuntság árad.
– Charles bátyám – felelte Philip kurtán.
Egyenesen rám nézett. Méghozzá olyan gyászos, bűnbánó tekintettel,

mint aki a legféltettebb kincsét veszítette el. Mindez röpke benyomás volt

csupán, és mire tudatosult bennem, már el is illant. Philip is visszafordult

a festményhez. Gondoltam, csak a képzeletem játszott velem.

Lopva Philipre sandítottam, hogy összehasonlítsam a testvérével.

Noha mind a ketten jóvágásúak voltak, Sir Charles furcsán
megközelíthetetlennek tűnt. Hozzá képest Philip arca kifejezetten
szerethetőnek hatott. Vonzó, barátságos férfi volt, és mikor

összevetettem őket, nem volt nehéz eldöntenem, melyikükkel tölteném
szívesebben az időmet.

Ahogy ott ácsorogtam a festmény előtt, különös gondolat cikázott át
az agyamon. Ez az ember (ez a Sir Charles, aki egyelőre még teljesen

ismeretlen volt a számomra) lesz az ikertestvérem férje. Ezt már kész

tényként kezeltem, hiszen Cecily mindig elérte, amit a fejébe vett. És

nem egykönnyen gondolta meg magát.
Sir Charles kicsit olyan lesz nekem, mint a bátyám, és Philip… nos,

Philip is. Cecily és Charles frigye egy családdá kovácsol minket. A

gondolat halvány mosolyt csalt az arcomra. Fivérem nem volt, és úgy

véltem, Philip tökéletesen látná el ezt a szerepet.

Mrs. Clumpett még javában a tájképeket csodálta, amikor Philip hátat

fordított a portréknak, és intett, hogy kövessem. A folyosó végére érve
megállt egy ajtó előtt, ami egy parkettás terembe vezetett.

– Jé, egy vívóterem! – kiáltottam fel, amikor megpillantottam a

szemközti vitrinben sorakozó kardokat. Tetszett, hogy a lépteink

hosszasan visszhangzanak az üres teremben, amit a magasan
elhelyezkedő mennyezeti ablakok világítottak meg. Elragadtatott
sóhajomba némi irigység vegyült. – Régi álmom, hogy kipróbálhassam a

vívást!
Rögtön el is szégyelltem magam: úrinő nem ragadtatja magát ilyen

kijelentésekre. Nagyanyám magánkívül lenne a felháborodástól.
Philip egyáltalán nem tűnt felháborodottnak, inkább kíváncsian nézett

rám.
– Honnan ez a szentségtörő érdeklődés a férfidolgok iránt? – kérdezte

mosolyogva.
– A férfiaknak csupa szórakozás az életük: vívnak meg vadásznak,

amíg a nők otthon ülnek, és csendben hímezgetnek. Van fogalma róla,
milyen unalmas egész nap hímezgetni? – kérdeztem fájdalmas

pillantással.
– Nincs – válaszolta Philip derűs mosollyal. – Igaz, nem is nagyon

gondolkodtam rajta.
– Nos, biztosíthatom, hogy semmiféle izgalmat nem tartogat. A vívás

viszont… – néztem rá óvatosan, azt méricskélve, vajon meddig mehetek

el nála.
– Miben mesterkedik? – vonta fel a szemöldökét Philip.

Hosszasan latolgattam az esélyeimet, végül úgy döntöttem, próba

szerencse.
– Arra gondoltam, hogy mivel apámat hiába is kérlelem, igazi

fivéreim pedig nincsenek, mi lenne, ha… esetleg… megtanítana vívni?
– Igazi fivérei? – meredt rám Philip derűs meghökkenéssel. – Ezek

szerint féltestvérének tekint engem?

Az ajkamba haraptam. Sikerült vérig sértenem Philipet. Óriási

elbizakodottságra vallott, hogy máris családtagként gondoltam rá, pláne
ilyen rövid ismeretség után. De nem akartam bővebb fejtegetésekbe

bocsátkozni, a világért sem vallottam volna be, hogy Cecily kivetette a

hálóját Philip bátyjára.

Ártatlan mosollyal igyekeztem elvenni a helyzet élét.
– Megtenné?

Philip mosolya csúfondáros vigyorrá torzult.
– Nekem már van egy kishúgom, Marianne.
Ez szíven ütött. Beigazolódott, amitől féltem: túlléptem egy határt, és

most ostobán (szörnyen ostobán) éreztem magam. Komolyan arra kértem
Philipet, hogy tanítson meg vívni? Egy igazi úrinő nem viselkedik így.
Ráadásul bizalmas hangot ütöttem meg vele, amit ő persze nem

viszonzott. Majdnem elsüllyedtem szégyenemben.
– Bocsásson meg! – mondtam. – Nem arra céloztam, hogy… –

Megköszörültem a torkomat. – Elnézését kérem! Bizonyára jobb dolga is
akad, mint engem szórakoztatni. – Azzal sarkon fordultam, és az ajtóhoz

siettem.

Azt kívántam, bárcsak megnyílna alattam a föld, hogy
szőröstül-bőröstül elnyeljen. Átvágtam a tágas termen, és már éppen a

kilincs felé nyúltam, amikor Philip utánam szólt.
– Csalódtam önben, Marianne.

Ott helyben sóbálvánnyá merevedtem.
– Nem hittem volna, hogy ilyen könnyen feladja. Főleg, hogy csak

tessék-lássék utasítottam el.

Hátrafordultam, mert a Philip hangjából áradó kihívás komoly sebet
ejtett az önérzetemen. Azért sem fogok szűkülve elkullogni! Igenis
felveszem a kesztyűt!

– Nem adom fel – szegtem fel a fejemet. – Majd megkérem Mr.

Clumpettet.

Persze csak a szám járt, és ezzel Philip is tisztában volt, mégis
mosolyogva indult el felém.

– Kész lenne odaállni elé, amikor kardot szegez önre? Hát nem
rettentette el a vacsora?

Eszembe jutott, mennyire megrémültem, amikor Mr. Clumpett a
villájával hadonászva szemléltette, hogyan repül egy bizonyos madárfaj,
és elnyomtam egy mosolyt.

– Lehet, hogy igaza van – feleltem bizonytalan hangon, és
megvonaglott az ajkam.

– Jobb ötletem van – vigyorgott Philip, és a kilincs után nyúlt.
Nem mozdultam, csapdába estem Philip és az ajtó között. Ahogy
Philip derűsen csillogó szemébe néztem, a zavarom a büszkeségemmel
együtt köddé vált. Éreztem, bármit javasoljon is, igent fogok mondani.
– Mi az? – kérdeztem fesztelen mosollyal.
– Sakkozhatnánk egyet. Nem olyan izgalmas, mint a vívás, de nem is
annyira unalmas, mint a hímzés.
Igazam lett. Megtört az ellenállásom. Csodálkoztam is magamon,
hiszen a haragtartás volt a legfőbb erényem, vagy gyengeségem, attól
függően, honnan nézzük. Most viszont úgy éreztem, nem is tudnám
kellemesebben eltölteni a délutánt, mint egy sakkpartival.
– Szíves örömest – feleltem. – Hol játsszunk? – kérdeztem, miután
elhagytuk a vívótermet.
– Majd meglátja – válaszolta Philip titokzatosan, és sugárzó mosolyt
villantott a nagynénjére, aki a lépcsőnél csatlakozott hozzánk. – A végére
hagytam a legérdekesebb állomást.



A könyvtár a földszinten, a szalonnal szemközti rövid folyosó végén bújt
meg. A bejárat a kanyar után következett, és amikor Philip kitárta előttem
az ajtót, úgy éreztem, mintha valamiféle titkos szentélybe nyernék
bebocsátást.

Határozottan férfias helyiség volt: a berendezést egyenes vonalú,
mélybarna bőrgarnitúra alkotta, az egyik falnál hatalmas kőkandalló
terpeszkedett. Körös-körül könyvespolcok sorakoztak. A helyiség
legtávolabbi végéből nyíló ülőfülkében két bőrfotel és egy kisasztal állt a

mennyezetig érő hatalmas ablakkal szemben. Az ablak, amelyen

szabadon ömlött be a fény, a birtok délkeleti oldalát foglalta keretbe.

Beóvakodtam a békés, napsütötte helyiségbe. Csak utólag vettem

észre, hogy Mrs. Clumpett kimentette magát. Egy cselédre lettem

figyelmes, aki a szoba távoli sarkában könyveket emelt le a polcról,
leporolta a borítójukat meg a gerincüket, végül halkan visszatolta őket a

helyükre. Ábrándosán simítottam végig az egyik fotel támláján, kinéztem

az ablakon, és lassan, tágra nyílt szemmel fordultam körbe. Úgy
megilletődtem, hogy eszembe sem jutott pörögni. Tiszteletlenség lett

volna.
– Tetszik? – kérdezte Philip mosolyogva.
– Az nem kifejezés – csóváltam meg a fejem. – Szabad? – mutattam a

könyvespolcra.
– Csak nyugodtan – válaszolta Philip, azzal kecsesen elhelyezkedett

az ablak melletti fotelban.
Elégedettnek tűnt.
A legközelebbi polcon sorakozó művekkel kezdtem: a görög

mitológiáról szóló tanulmányt egy verseskötet meg egy német

filozófiáról szóló könyv fogta közre.
– Mi alapján rendszerezték a könyveket?
– Nincsenek rendszerezve.
– Akkor hogyan találják meg, amit keresnek? – fordultam hátra.

Több ezer könyv van itt.
– Szeretek keresgélni. Olyan, mintha a régi barátaimat látogatnám

meg.

Elgondolkodva néztem Philipet. Ez az aprócska vallomás igencsak

felkeltette a kíváncsiságomat. Philip olyan otthonosan mozgott a

könyvtárban, mintha direkt neki építették volna. Hanyagul, kinyújtott
lábbal terpeszkedett a fotelban, de elismerően állapítottam meg, hogy

még ez is jól áll neki. Hirtelen csúfondáros mosoly ült ki az arcára, ami
arra utalt, hogy túl feltűnően bámulom – már megint.

– Látom, meglepődött, Marianne.
– Igen – feleltem őszintén.

Philip úgy vigyorgott, mintha mulattatná a válaszom.

Tovább böngésztem a könyveket, egészen belefeledkeztem a dologba.

A nagy összevisszaság miatt minden egyes cím újabb meglepetést
tartogatott a számomra. Több könyvet is találtam – például a francia

politika történetét meg egy, a gótikus építészettel foglalkozó művet, amit

alaposabban is áttanulmányoztam volna. Úgy elmerültem az

ábrándozásban, hogy amikor Philip megszólalt, ijedten rezzentem össze.

Szinte meg is feledkeztem róla.
– Áruljon el valamit! – mondta. – Mit keresett ön Bathban?

Odamentem hozzá, és leültem a szemközti fotelba.
– Édesanyám halála után apám a nagyanyám gondjaira bízott.
– És mit szólt ön ehhez a megállapodáshoz?
Meglepett, hogy a délelőtti semleges beszélgetésünk után ilyen

személyes kérdést tesz fel. Felsóhajtottam. Az érzelmek kuszaságában a
legegyszerűbb válasz mellett döntöttem.

– Hiányzott az otthonom.
– Mi hiányzott belőle? – kérdezte Philip halkan.

Odakint beborult, és nyomasztó hangulat telepedett a helyiségre.

Zavartan babráltam a szoknyámból kilógó cérnaszálat. A háttérben a

szobalány még mindig a könyveket porolta. Alighanem egész nap ezzel

foglalatoskodott, és a roskadozó polcokat elnézve, biztosra vettem, hogy
még sokáig elbíbelődik vele. Messze volt tőlünk, így nem hallhatta, mit
mondok, igaz, nem is ő bizonytalanított el, hanem Philip.

Nehezen bíztam meg az emberekben, és nem tudtam eldönteni, bátran

megnyílhatok-e ennek a férfinak, akihez hasonlóval még életemben nem

találkoztam.

Az elmúlt tizennégy hónap során áthatolhatatlan páncélt növesztettem
a szívem köré, hogy megvédjem magam a sebektől, és már egészen

elfelejtettem, hogyan kell nyitott lélekkel közeledni valakihez. Nem
éreztem égető szükségét, hogy kiteregessem a titkaimat.

Még a gondolattól is irtóztam, így hát komolyan fontolóra kellett

vennem, megéri-e ekkora veszélynek kitennem magam.
Philip türelmesen várta a választ, nem siettetett. Legyen ő a

bizalmasom, amíg Cecily megérkezik? Élvezem a társaságát, vallottam

be magamnak, és amúgy is szükségem van egy barátra. A barátság talán

megéri a kockázatot.
Mély levegőt vettem, és kinyögtem:
– Minden. Elsősorban a családom, aztán az otthonom, az ismerős táj, a

szomszédok, a barátok. Minden. Még a gyümölcsösünk is – mutattam ki
az ablakon. – Rengeteget lebzseltem ott: festegettem, olvasgattam, vagy

csak élveztem az egyedüllétet.

– Miért pont a gyümölcsösben? – tudakolta Philip.
Ez a kérdés is tisztességes, őszinte választ kívánt. Úgy tűnt, Philip

éppen a legféltettebb titkaimra kíváncsi.
– Még nem gondolkodtam rajta, vagy legalábbis nem igazán tudom

szavakba önteni.

Hosszasan bámultam a gyümölcsöst. A szürke fellegek alatt a
növényzet is kifakult. Az alacsony növésű fák csoportja hívogató
menedéknek hatott a végtelen égbolt háttere előtt.

– A fákból megnyugtató, elpusztíthatatlan energia árad – mondtam
halkan. – Minden évszakban más-más arcukat mutatják, de egy tapodtat

sem mozdulnak. Biztos pontot jelentenek. Egy gyümölcsös nem olyan
végeláthatatlan, mint egy erdő. Épp csak akkora, hogy elrejtsen, ha… –

elhallgattam, nem tudván, hogyan fejezzem be a gondolatot.
– Ha?
– Ha megnyugvásra van szükségem – nevettem fel zavartan. Kicsit

restelltem magam. – Tudom, furcsán hangzik. De néha ellenállhatatlan
vágy tör rám, hogy elbújjak a világ elől, és a gyümölcsösben

biztonságban érzem magam.
Félve sandítottam Philipre. Ő elgondolkodva nézett rám, és most az

egyszer még a csúfondáros mosolyát is félretette.
– Mert olyan, mint egy szentély – jelentette ki. – Nincs ebben semmi

furcsa.

Csak most ébredtem rá, mekkora feszültség munkált bennem.
Megkönnyebbülten engedtem le a vállam. Bólintottam. Nem győztem

csodálkozni, Philip milyen gyorsan felfogta a mondandómat. És nemcsak

felfogta, hanem el is fogadta. A válaszából legalábbis erre
következtettem. Ettől még közlékenyebb lettem.

– A mi gyümölcsösünk nem olyan nagy, mint ez itt – folytattam. – De

a fák ugyanilyen vastagok és vének. Gyerekkoromban mindig ott bújtam

el, ha valami rosszaságot csináltam. Kiválasztottam egy fát, és
felkapaszkodtam a tetejére. A nevelőnőm nem győzött kiabálni, hogy

másszak le.
– És lemászott? – kérdezte derűsen Philip.
– Nem én! Megvártam, amíg egyedül maradok. A nevelőnő egyszer

kihozott egy széket a házból, és nekiállt olvasni, mint aki eltökélte, hogy

akár az egész napját feláldozza, ha kell. Én persze makacs voltam, mint

az öszvér...

Philip érdeklődve vonta fel a szemöldökét.
– Hát, igen, ezt a gyengémet a mai napig nem sikerült levetkőznöm –
nevettem el magam. – Szóval, az istennek sem akartam lemászni, a
nevelőnő azonban nem tágított, úgyhogy estig ott csücsültem a fa tetején.

Végül aztán kénytelen voltam lemászni, mert úgy teleettem magam

almával, hogy hascsikarást kaptam, és már nem bírtam elviselni a
fájdalmat. A nevelőnő azt hitte, ő kerekedett felül, és vérlázítóan

önelégült arckifejezéssel kísért be a házba. Amikor azonban a mama
meglátta, milyen fájdalmas görcseim vannak, úgy leszidta a nőt, hogy az

azonmód összecsomagolt, és másnap el is hagyta a házat. Persze rögtön

megbántam, hogy olyan makacs voltam, és töredelmesen bocsánatot

kértem a mamától. Én is megkaptam a magamét, de legalább egyedül

voltunk. Ezt szerettem a legjobban anyámban. Soha nem alázott meg
mások előtt.

– Ezt ön is örökölte tőle. Most már értem, miért tartja olyan nagyra ezt

a tulajdonságot.

Hirtelen nem értettem, mire céloz Philip.
– Nem emlékszik? Tegnap este ön is megmentett a szidástól.
– Jaj, szóra sem érdemes!
– Én nem így gondolom – csóválta meg a fejét Philip.
Olyan őszinteség sugárzott a tekintetéből, hogy zavartan sütöttem le a

szemem. Nem tudtam, mit feleljek.
– Kár, hogy nem ismerhettem az édesanyját. Milyen volt?

Ha nálam a medál, most megmutathattam volna a képet, nehogy Philip

azt higgye, túlzók. így viszont kénytelen voltam a saját szavaimra

hagyatkozni.
– Káprázatosán szép nő volt, a szeme égszínkék, a bőre, mint a

porcelán. A haja világosszőke, szinte már fehér. Kislánykoromban,

amikor esténként bejött a szobámba, hogy betakargasson, a haja úgy
tündökölt, akár a holdfény – idéztem fel a mama külsejét. – Cecily, a
nővérem, örökölte a szépségét… én nem – jegyeztem meg bocsánatkérő
mosollyal. – Szürke kisegér vagyok hozzá képest.

– Ne szerénykedjen! – csóválta a fejét Philip. – Amit mond, az távolról

sem felel meg a valóságnak.

Rögtön megbántam, hogy a szépségre tereltem a szót, hiszen Philip
már bebizonyította, hogy javíthatatlan nőcsábász. Pontosan azt mondta,

amit szerinte hallani akartam.

– Ez nem szerénység – dadogtam lányos zavaromban. – Nem várom el
öntől, hogy megcáfoljon. Csupán egy nyilvánvaló tényt állapítottam meg,

válaszul a kérdésére.

Philip ajka megvonaglott.
– Bocsásson meg! Nem tudtam, hogy így a szívére vesz egy egyszerű
bókot. Többé nem fordul elő.
Nehezen tudtam megőrizni a komolyságomat. A Philip szeméből

áradó vidámság ellenállhatatlannak bizonyult, így vonakodva bár, de én

is elnevettem magam.
– Sajnálom, bután viselkedtem.
– Ne mentegetőzzön! – Philip felemelte a karját, és összekulcsolta a

tarkója alatt. – Kifejezetten üdítő érzés, hogy semmibe vesznek.
– Ne bolondozzon! – kacagtam fel másodszor is.
– Esküszöm, hogy az – erősködött Philip. – El sem tudom mondani,

mennyire élvezem – vigyorgott, mintha tényleg élvezné a helyzetet.
– Ez abszurdum.
– Komolyan beszélek. De mivel tudom, mennyire csökönyös… –

Gyilkos pillantást vetettem rá, mire elnevette magát. – Egyelőre hagyjuk
a témát. Mondja csak… a szépségén kívül mi mást örökölt még az

édesanyjától?
Úgy döntöttem, a mondat első felét elengedem a fülem mellett.
– Ő tanított meg festeni. Tehetséges festő volt, sokkal tehetségesebb,

mint én. És nagyon szeretett lovagolni. Szinte minden hajnalban elvitt

magával, és olyan szenvedélyes lovas volt, hogy a legmagasabb
akadályon is halált megvető bátorsággal ugratott át… – Ijedten rezzentem

össze, szinte megrémültem a saját szavaimtól.
– Ez okozta a halálát, ugye? – kérdezte Philip tiszteletteljesen.

Kinéztem az ablakon. Bólintottam, majd a gyümölcsösre szegeztem a
tekintetemet, és a fák védelmező gyűrűjébe képzeltem magam.

– Ön is vele volt?
Megköszörültem torkom, hogy eltüntessem a hirtelen ott nőtt

gombócot.
– Nem. Aznap reggel nem lovagoltam ki vele. A papa talált rá.

Gondolom, a többi nem szorul magyarázatra.
– De igen – szólalt meg Philip hosszú hallgatás után.

Meglepetten néztem rá.

Sokáig fürkészte az arcomat, mintha különös gonddal válogatná meg a

szavait.
– Nem értem, az édesapja miért fosztotta meg önt mindentől azok

után, hogy anya nélkül maradt. Az otthonától, a családjától, a barátaitól,
az atyai szeretettől.

Philip szavai olyan élesen, olyan váratlanul fúródtak a szívembe, hogy
szinte elaléltam a fájdalomtól. Philip könnyedén kiderítette, mi rejtőzik a

szívem mélyén. Éppen ezért nem nyíltam meg senkinek. Éppen ezért

bugyoláltam vastag pólyába a szívemet. Ostobaság volt azt hinnem, hogy

egy mozdulattal kiszabadíthatom.

Könnyek tolultak a szemembe. Felálltam, az ablakhoz léptem, és hátat
fordítottam Philipnek. Az ólomszürke égen felhők tornyosultak. Lógott
az eső lába. Az ablakhoz szorítottam a tenyeremet. A hűvös üveg
kellemesen elzsibbasztotta lüktető sebeimet. Kár, hogy a

szívfájdalmamra nem találtam gyógyírt.

Az ablak visszatükrözte Philip alakját, aki most a hátam mögé lépett.
Borzongató melegség áradt a testéből. Sokáig vívódtam, a hűvös
ablaküvegnek dőljek-e, hogy minél távolabb kerüljek tőle, vagy a

karjaiba omoljak, hogy engem is átjárjon a melegség.

10. fejezet

–SAJNÁLOM – szólalt meg Philip fojtott hangon.

Nem tudtam, a történteket sajnálja, vagy azt, hogy egyáltalán szóba
hozta a dolgot, de mindegy is volt. Már visszahúzódtam a csigaházamba.

Hiba volt kiadnom magam. Legszívesebben hanyatt-homlok
kirohantam volna a szobából, hogy ne is lássam ezt az embert, aki
fondorlatosán kiszedte belőlem a titkaimat, aki csalárd módon kínos
helyzetbe hozott. Elhúzódtam az ablaktól, ahol eddig csapdába esetten
vergődtem, és szembefordultam Philippel.

– Na, sakkozunk? – kérdeztem virgonc hangon. – Vagy inkább
halasszuk holnapra?

Kerültem Philip tekintetét, és elindultam az ajtó felé. Most, hogy
felelevenedtek az emlékek, egyedül akartam lenni, hogy nyugodtan
elmerüljek a gondolataimban. Alig vártam, hogy köddé válhassak.

– Várjon! – érintette meg Philip a karomat.
Kelletlenül fordultam hátra.
– Nem éhes?
– De, most, hogy kérdezi, éhes vagyok – kaptam észbe.
– Megbocsát egy percre? Addig helyezze magát kényelembe!
Vegyes érzelmekkel néztem Philip után. Továbbra is borotvaélen
táncoltam. Nem tudtam, mitévő legyek: szeressem Philipet, vagy
gyűlöljem. De most, hogy magamra hagyott, nem éreztem szükségét,
hogy elrohanjak, így hát maradtam, és türelmesen vártam, hogy
visszatérjen.
Levettem egy verseskötetet a polcról, majd, hogy kicsit
megnyugodjak, az ablak mellé telepedtem. Úgy elmerültem az
olvasásban, hogy amikor nyílt az ajtó, és a kandallópárkányon álló órára
pillantottam, meglepődve láttam, hogy már fél óra telt el.
Philip egy roskadásig megrakott tálcát helyezett a két fotel közötti
kisasztalra.

– Ha tudná, min mentem keresztül – mondta. – Hallania kellett volna,
minek nevezett a szakácsnő, amikor rajtakapott a kamrában. Halálra

rémített.

Megkönnyebbülten kacagtam fel. Láttam, hogy Philip máris sokkal

vidorabb.
– Hiszi a piszi!
– Így volt, esküszöm! – vigyorgott Philip. – Ez az átka, ha a szolgák

gyerekkora óta ismerik az embert. Akárhány éves vagyok is, folyton úgy
bánnak velem, mint egy gyerekkel. Mit adhatok? – emelte fel az egyik

tányért.
– Ó, majd én kiszolgálom magam.

Letettem a könyvet, és a tányér felé nyúltam, de Philip leintett.
– Szó sem lehet róla! Most én szolgálom ki önt. Mindenből egy kicsit?
– mosolygott rám csillogó szemmel.
Meglepően figyelmes volt.
– Igen, köszönöm – válaszoltam, és figyeltem, ahogy friss

gyümölccsel, kenyérrel, hideg sonkával és sajttal rakja tele a tányéromat.
Csúfondáros mosollyal nyúltam az ételért. – Remélem, nem akar ölbe

venni és megetetni.
– Ha ez a szíve vágya, miért ne? – mormolta Philip.

Amikor észrevettem, milyen sokatmondóan sandít rám a szempillái

alól, elvörösödtem.
– Na, végre! – kiáltott fel. – Már alig vártam, hogy újra lássam a

rózsákat az arcán. felelte Philip
– Ezt szántszándékkal csinálja? – néztem rá dühösen.
– Micsodát? – kuncogott Philip.
– Szántszándékkal hoz zavarba?
– A kisujjamat sem kell mozdítanom érte –

szégyentelenül. – Ez a legjobb az egészben.

Rákvörösen, bosszús arccal néztem, amint limonádét tölt egy pohárba,

és felém nyújtja az italt.
– Köszönöm – dünnyögtem.

Megfogtam a poharat, de Philip nem húzta vissza a kezét, és amikor

felpillantottam, meglepetten láttam, milyen ünnepélyes arccal néz rám.
– A világért se gondolja, hogy azért ugratom, mert nem veszem

komolyan – mondta halkan. – Nagy megtiszteltetésnek tartom, hogy

bepillanthatok a lelkébe, Marianne.

Első döbbenetemben kis híján elejtettem a poharat. Még szerencse,
hogy Philip jó erősen szorította. Az asztalra tette, majd szó nélkül

megpakolta a tányérját. Létezik valaki, aki kiismeri magát ezen az
alakon? Erősen kétlem. Elbizonytalanodtam, ugyanakkor, ki tudja, miért,
hízelgőnek találtam a helyzetet. Fogalmam sem volt, mit mondjak.

Mereven bámultam a tányéromat.
– Az ott étel, Marianne – szólalt meg kisvártatva Philip. – Egye meg

szépen!

Erre persze felkaptam a fejem. Philip arcán ellenállhatatlan vigyor ült.

Felkacagtam, és hozzáláttam az uzsonnához. Szép lassan megnyugodtam
– talán túlságosan is. Felhúztam a térdem, kinéztem az ablakon, és
jóízűen falatoztam, miközben odakint sűrű cseppekben hullt az eső. Halk

surrogása betöltötte a helyiséget, teljesen kizárva a külvilágot, a földeket

meg a gyümölcsöst.
– Csodálatos ez a szoba! – szólaltam meg. – Mennyi időbe telt

összeszedni a gyűjteményt?
– Nem sokba. Nagyapám imádta a könyveket. Amit itt lát, annak

legalább a fele tőle származik. Apám sem tért vissza soha üres kézzel,

amikor a kontinensen járt. Az egyedi könyveket kereste. Amikor hazaért,

mindig behívott ide, hogy megmutassa a legújabb szerzeményeit. Kicsit

úgy éreztem, mintha én is vele utaztam volna.
Philip tekintetéből nosztalgikus derű áradt.
– Aztán mikor én is eljutottam Európába, azon kaptam magam, hogy

bármerre járok, ellenállhatatlan vonzalmat érzek a kis könyvesboltok

iránt. Egy év távollét után könyvekkel megpakolva tértem haza. Még
éppen időben érkeztünk, a könyvek meg én – halkult el a hangja. – Apám

nem sokkal ezután halt meg. Többé nem utazhatott sehova.

Philip hangjából leplezetlen áhítat áradt.
– Milyen volt az édesapja?
– Nagylelkű és a végletekig megbocsátó – dőlt hátra Philip. –

Ragaszkodott az elveihez, erkölcsileg feddhetetlen volt. Az emberek
felnéztek rá. Ő volt a nagybetűs Úriember – sandított rám.

– Öt tekinti példaképének.

Láttam az arcán.
– Természetesen.

Hirtelen rádöbbentem, hogy a sértések, amik a fogadóban szaladtak ki

a számon, duplán fájhattak Philipnek.

– A fogadóban, amikor olyan csúnyán magára förmedtem… nem
tudtam… nem tudtam, mit beszélek. Bizonyára vérig sértettem.

Bocsásson meg!
– Aznap este nagyon is rászolgáltam a szidalmaira – felelte szomorkás

mosollyal. – Ne szabadkozzon!

Átható pillantást vetettem rá. Nem kerülte el a figyelmemet, hogyan

lágyul el a tekintete, amikor az apjáról beszél. Épp csak annyi

információmorzsát tudtam felcsipegetni róla, amennyit önszántából elém

szórt. Tudtam, hogy nem elégedhetek meg ennyivel.
– Milyen könyveket hozott magával Európából? – kérdeztem.
– Mindenfélét, amin csak megakadt a szemem. Nem voltam olyan

válogatós, mint apám. Ő inkább a filozófia meg a vallás iránt érdeklődött.

Engem a történelem, a mitológia és a költészet vonzott. Azt egy kis
párizsi könyvesboltban találtam – mutatott a könyvre, amibe az imént
beleolvastam. – Apám ajánlotta az üzletet. A tulajdonos régi ismerőse

volt, ami nem csoda, hiszen apám számtalanszor megfordult nála az

utazásai során. Rögtön a filozófiakönyvekhez vezetett, és azt hiszem,
kissé meglepődött, amikor egy verseskötettel távoztam.

Mosolyogva hallgattam a beszámolóját.
– Mit csinált még Európában?
– Egy év hosszú idő, nehéz pár szóban összefoglalni – tárta szét a

karját Philip.
– Akkor ne pár szóban foglalja össze. Meséljen el mindent! – Amikor

ráébredtem, milyen erőszakos és tapintatlan voltam, elpirultam.
–Elnézést, nem úgy értettem. Én csak… – csóváltam meg a fejem

elbátortalanodva.

Philip azonban nem tágított.
– Mi a baj?

Olyan kíváncsian nézett rám, hogy végül mégis befejeztem a

gondolatmenetét.
– Bath annyira más. A nagyanyám meg a nénikém az egyetlen

társaságom. Nagyanyám folyton csak kritizál, a nénikémnek meg annyi

esze van, mint egy tyúknak. Soha nem járunk sehová, mert a nagyanyám
nem szereti az embereket. Már nagyon ki vagyok éhezve egy jóízű

beszélgetésre.

– Szerintem önnek nem csak a jóízű beszélgetések hiányoznak. Egy
barát is kapóra jönne, nem igaz? – kérdezte Philip szelíden, amivel

csúnyán a lelkembe gázolt.
– Maga csak ne sajnáljon engem! Nem kérek az olyan barátból, aki

csak szánalomból van velem – förmedtem rá a kelleténél kissé élesebben.

Philip hosszasan fürkészte az arcom. Dacosan álltam a tekintetét.
– Nem is sejti, mennyire átérzem a helyzetét – szólalt meg végül.

Ezzel persze azonnal lefegyverzett.
– Igazán? – kérdeztem meglepetten.

Philip elgondolkodva bámult ki az ablakon.
– Ön nem akarja, hogy a sanyarú sorsa miatt szeressék, én nem

akarom, hogy a vagyonom miatt szeressenek. Egy csónakban evezünk,

nem igaz?

Amikor rám nézett, megint olyan képet vágott, mint Charles portréja
előtt. Sebzett tekintete láttán elfacsarodott a szívem.

– Talán volt valaki az életében, aki csak a vagyonáért szerette? –

kérdeztem nagy merészen.

Bármilyen furcsa, Philip egyáltalán nem ütközött meg a

kotnyelességemen, hanem halványan elmosolyodott, és így szólt:
– Miért, az ön életében volt valaki, aki csak a sanyarú sorsa miatt

szerette? gyűlölök mások
– Nem.
– De fél, hogy ez bármikor bekövetkezhet.
Bólintottam, mert eszembe jutott, mennyire

jóindulatára szorulni.
– Akkor ebben is hasonlítunk – nézett mélyen a szemembe Philip, és

ez a futó pillantás elég volt ahhoz, hogy rájöjjünk, rokon lelkek vagyunk.
– Érdekes – feleltem.

Egyszerre húzódott mosolyra az ajkunk.

Philip hozzám hajolt.
– Ígérem, hogy én nem a sanyarú sorsa miatt fogom szeretni –

suttogta.

Egészen belepirultam a gondolatba, mekkora illetlenség lenne egy
mondatban használni az „ígérem” és a „szeretni” szavakat… Philip

jelenlétében. De valahogy viszonoznom kellett a kedvességét. Nehogy

bárdolatlannak tartson.
– Én pedig ígérem, hogy nem a vagyonáért fogom szeretni.

Tessék! Kimondtam! Ez merész tett volt a részemről. Talán ezért
fogott el a nevethetnék. Az állkapcsom is belesajdult, olyan erővel

igyekeztem szelíd mosollyá fékezni kirobbanó jókedvemet. Hogy

eltereljem Philip figyelmét, gyorsan felkaptam egy könyvet.
– Még mindig nem mesélt semmit az európai útjáról. Vagy feltartom?
– Állok rendelkezésére, Marianne, de nem akarom halálra untatni.
– Miket beszél? – meredtem rá. – Philip! Még soha nem léptem át

Anglia határát. Londont is csak hírből ismerem. Mit nem adnék, ha olyan

élményeim lennének, mint önnek! Még hogy halálra unnám magam!

Philip nem felelt, de olyan elragadtatással nézett rám, hogy muszáj

volt megkérdeznem:
– Miért bámul így?
– Philipnek szólított. Most először.

Elpirultam. Igaz, ami igaz, valóban a keresztnevén szólítottam. De
nem én tehettem róla. Ő ragaszkodott hozzá, hogy Marianne-nek

hívhasson, és megtiltotta, hogy táramnak szólítsam.
– Maga fertőzött meg a modortalanságával – dünnyögtem.
– Ezt örömmel hallom – nevetett Philip.

Nem tudtam, mit feleljek, de szerencsére fölöslegesen aggódtam, mert

Philip így szólt:
– Hol kezdjem?
– Párizsban.

Philip mesélt a kis könyvesboltról, ahol a verseskötetet találta, majd a
versailles-i kastélyról meg a különféle bálokról és összejövetelekről

tartott részletes beszámolót. Beszélt a Notre-Dame-ról, aztán a

könyvespolchoz ment, és tanácstalanul nézett körül.
Megkerestem azt a helyet, ahol az imént álldogáltam, és előhúztam a

gótikus építészetről szóló könyvet.
– Ezt keresi?

Philip rám mosolygott, majd fogta a könyvet, és az asztalra fektette.

Sorban megmutogatta a székesegyház jellegzetességeit. Gyorsan forgatta

a lapokat, és a hangja is egyre élénkebbé vált.
Párizsból Olaszországba – Velencébe, Rómába és Firenzébe – vezetett

az utunk. Philip újból felállt, és ezúttal hosszú percekig keresgélt a

polcon. Végül egy vázlatkönyvvel tért vissza. A kezembe nyomta, és
türelmesen megvárta, amíg ráérősen átlapozom az egészet. Közben
megmutatta, melyik szobrokat látta, beszélt a művészekről, és

elmagyarázta, hogyan őrzi meg az utókor a munkáikat. Mesélt az olasz

operákról meg a tengerparti villáról, ahol olyan kristálytiszta a víz, hogy

az ember lelát a tenger fenekére.
Olaszország után Ausztria és Svájc következett – az Alpok, a dalok, a

mesés táj. És még több könyv. Az egyik Bajorországról szólt, a másik ősi

osztrák népdalokat tartalmazott. Megkértem Philipet, énekelje el az

egyiket. Philip mély, telt, könnyed hangja nélkülözte a

kényszeredettséget vagy a természetellenes mellékzöngéket. Öröm volt

hallgatni.

Csillogó szemmel magyarázott. Beszéd közben lelkesen hadonászott,
és amikor elmosolyodott, kisfiús báj ült ki az arcára. Egy idő után már

kérdeznem sem kellett. Philip megállás nélkül hadart, én meg csak ültem

ott, és államat a tenyerembe támasztva tobzódtam a számomra ismeretlen

történetekben, képekben és élményekben. Philip szavai nyomán új
világok tárultak fel előttem. Az idő megszűnt létezni, és a borult ég is
elrejtette előlünk a nap járását, egyetlen végtelen, elvarázsolt pillanatba

zárva bennünket.

Csak akkor ocsúdtam fel, amikor Philip a történet végére ért. Hangok
szűrődtek be a könyvtár ajtaja mögül. A buborék, amiben addig
ücsörögtem, szétpukkant, és a világ meg az idő teljes súlyával szakadt a

nyakamba. Elszomorodtam. Legszívesebben visszaforgattam volna az
idő kerekét. Legszívesebben magamra zártam volna az ajtót, hogy a
konokul hulló eső örökre a könyvtár magányába száműzzön. De Philip
befejezte a mesét, és a hallgatása azt jelentette, hogy lejárt az időnk.

– Imádom ezt a szobát! – sóhajtottam.

Sehogy sem akaródzott felállnom.
– Máskor is szívesen látom itt.
– Ez az ön szentélye. – Amint beléptünk ide, láttam, hogy ez Philip
gyümölcsöse. – Nem akarok alkalmatlankodni.
– Akkor sem, ha megkérem rá? – kérdezte Philip mosolyogva.
– Ó! Nos… – Hirtelen nem is tudtam, mit mondjak. Restelltem, hogy
ilyen mulya vagyok. – Ön elkényeztet engem.
– Szó sincs róla. A könyvtár mindenkié, önnek is szabad bejárása van

ide.
– Köszönöm! És köszönöm, hogy rám szánta a napját. Nem is

emlékszem, mikor éreztem magam ilyen jól… rég volt.

Philip átnyúlt a kisasztal fölött. Ösztönösen, gondolkodás nélkül

megfogtam a kezét. Philip felém hajolt, kék szeme ragyogott, mosolya

napsugárként melengette az arcom.
– Részemről a szerencse, Marianne.

Szinte elvesztem a szemében. Hirtelen olyan érzésem támadt, ha elég
sokáig fürkészem a tekintetét, előbb-utóbb valami izgalmas titokra
bukkanok. Mély levegőt vettem, és akaratlanul is előrehajoltam. Az érzés
felerősödött, ami egyértelműen mutatta, hogy egyedül a távolság

akadályoz meg az igazság felderítésében. Ha egészen közel hajolok
Philiphez, valami biztosan történni fog. Efelől nem volt kétségem. Ha
viszont hátrahőkölök, semmi sem fog történni. így hát sóbálvánnyá

merevedtem, mozdulatlanul egyensúlyozva a valami és a semmi között.

Sehogy sem tudtam eldönteni, merre hajoljak.

Philip is mozdulatlanul ült, mintha rám bízná a döntést. A szeme
azonban nem pártatlan nézőként követte az eseményeket. Némán kérlelt,

hogy akarjam azt a valamit. Fáradhatatlanul csalogatott, unszolt,
győzködött, hogy hajoljak, zuhanjak, ugorjak bele a kéken tündöklő

mélységbe, és örökre veszejtsem el magam benne.
– Jaj, bocsánat! – hallottam a távolból Mr. Clumpett hangját.

Mintha mély álomból riadtam volna, ijedten rántottam ki a kezem

Philip szorításából. Az iménti érzés úgy illant el, mint a kialudt gyertya

füstje, a megfoghatatlan sóvárgás pászmáit hagyva maga után.

Philip természetesen nyitva hagyta a könyvtár ajtaját. Ahogy az egy

igazi úriemberhez illik. De vajon mennyit láthatott a bácsikája? Vajon

látta, hogyan fonódik össze a pillantásom Philipével? Elpirultam

szégyenemben.

Philip felállt, és Mr. Clumpett felé fordult, aki tanácstalanul ácsorgott

az ajtóban.

Végül megköszörülte a torkát.
– Nem akartalak megzavarni titeket. Nyitva volt az ajtó.

Tekintete a szobalányra tévedt, aki egész délután szorgalmasan

törölgette a port a sarokban.
– Igen, tudom. – Philip hangjában nevetés bujkált. – Segíthetek

valamiben?
– Ebben egy szóval sem említik az indiai orrszarvút – lengette meg

Mr. Clumpett a kezében szorongatott könyvet. – Gondoltam,

megkeresem a második kötetet. – Csüggedt arckifejezéssel pásztázta
végig a magas polcokat. – Merő véletlenségből nincs itt… valahol?

– Nem tudom biztosan – válaszolta Philip félig vidám, félig szánakozó

pillantással.
Mr. Clumpett keserű sóhajjal lépett a könyvespolchoz. A fejét

csóválta, és valami olyasmit dörmögött az orra alatt, hogy kész káosz.

A kandallópárkányon álló órára pillantottam, és döbbenten láttam,

hogy nemsokára hat óra, ideje átöltözni a vacsorához. Az nem lehet, hogy

egész nap itt ücsörögtem!
– Nem is sakkoztunk – fordultam Philiphez. – Sajnálom.
– Ne mentegetőzzön! A beszélgetésünk sokkal élvezetesebb volt, mint

bármilyen sakkjátszma. Így legalább máskor is láthatom. Mi a terve

holnap délutánra?

Csupán egy tervem volt: felfedezni a birtok szépségeit. Ezt meg is

mondtam Philipnek, aki mosolyogva így felelt:
– Akkor találkozzunk ebéd után ugyanitt!

Amint kiléptem a könyvtárból, ellenállhatatlan késztetést éreztem,

hogy táncra perdüljek. Elindultam, hogy átöltözzek a vacsorához, és

útközben végig azon morfondíroztam, vajon mi történhetett velem aznap.

Mert valami történt, ebben biztos voltam. A korábbi üresség helyére
teljesség (belső elégedettség) költözött. Úgy sugárzott, akár a napfény.

Önvizsgálatot tartottam, és arra jutottam, hogy az az énem, aki Bathban
szinte teljesen feledésbe merült, ma, Philip mellett, új erőre kapott. És ez

boldogsággal töltött el.

Mosolyogva léptem be a szobámba, egy pillanatra sem feledkezve el

arról, kinek köszönhetem a jókedvemet. Ma összebarátkoztunk Philippel,
és csak most tudatosult bennem, milyen magányos is voltam előtte. Most

döbbentem rá igazán, milyen sokat jelent egy barát, valaki, aki mellett
csak úgy repül az idő. Bár sok barátom volt már életemben, soha senki

nem fogadott el olyan könnyen, és tisztelt akkora odaadással, mint Philip.
Miközben Betsy kivette a ruhámat a szekrényből, észrevettem, hogy

egy levél várakozik az íróasztalon. Kezdeti izgalmam hamar

csalódottságba fordult, amikor rájöttem, hogy Mr. Whittles verse lapul a
borítékban, az, amit még indulás előtt nyomott a kezembe. Betsy, mielőtt

kitisztíttatta volna a ruhámat, nyilván kiürítette a zsebeket.

Öltözködés közben Mr. Whittlesre gondoltam, és megkönnyebbülten

állapítottam meg, milyen jó, hogy végre nem koslat a nyomomban. Nagy

szerencse, hogy idejöhettem, és ilyen meleg fogadtatásban részesültem.
De önzőség lett volna úgy lubickolnom a boldogságban, hogy közben

nem gondolok másokra. Talán tehetnék valamit Amelia néni érdekében,

gondoltam magamban. Mr. Whittlesnek csak egy kis ösztökélésre volt

szüksége. Biztosra vettem, hogy nagyon boldog lenne a nénikémmel.
Amelia őszinte rajongása láttán úgy érezné, mintha hájjal kenegetnék,

ráadásul a nénikém nem is csúnya.
Az íróasztalfiókba csúsztattam a verset, és elhatároztam, megtalálom a

módját, hogyan boronáljam össze a két magányos lelket.

11. fejezet

MÁSNAP DÉLUTÁN, amikor a sakkparti reményében megjelentem a

könyvtárszobában, Philip ezzel fogadott:
– Tudom, hogy nem olyan izgalmas, mint a vívás, de eszembe jutott,

hogy talán szívesen kipróbálná az íjászatot.
Bármit szívesen kipróbáltam volna, ami egy kicsit is különbözik a

szalon csendes kedvteléseitől. Rögtön el is indultunk a park délnyugati
csücske felé, ahol már felállították a céltáblát. Szolgák várakoztak a
közelben, és Philip nekem engedte át az első lövés jogát. Annyit
gyakoroltunk, hogy a végén már a karomat sem bírtam felemelni.

– A sakkot holnapra halászijuk – jegyezte meg Philip könnyedén a ház
felé menet.

Amikor azonban másnap délután lementem hozzá a könyvtárszobába,
az iránt érdeklődött, láttam-e már a parkot. Mivel még nem láttam,
körbevezetett a birtokon, és megmutatta a vízi kertet, a japánkertet meg a
rózsakertet. Sokáig kószáltunk a parkban, míg egy hirtelen lezúduló
zápor vissza nem kergetett minket a házba.

Ismét rá kellett döbbennem, milyen gyorsan repül az idő Philip
társaságában. És amikor megpróbáltam felidézni, miről is fecsegtünk
annyi órán át, csak néhány történetfoszlányra emlékeztem, meg arra,
hogy egy pillanatra sem fogytunk ki a témákból.

Egybefolytak a napok: a reggeli lovaglás, a délutáni programok meg
az esti családi vacsora között alig volt olyan pillanat, amit ne Philippel
töltöttem volna. Kicsit úgy éreztem, mintha valami bűnös élvezetben
tobzódnék, és ahelyett, hogy sülve-főve Philippel vagyok, értelmesebb
dolgokkal is foglalkozhatnék. De olyan szilaj életerő tombolt bennem,
mint a kalitkájából szabadult madárban. Kivirultam, repestem a
boldogságtól, és mély elégedettség járta át a lelkem. És bár csak néhány
napról volt szó, úgy éreztem, mintha születésemtől fogva ismerném
Philipet.

Ötször lovagoltam ki Philippel, és ő mind az ötször lehagyott a

versenyben. Aztán egyik reggel levelet kaptam. Javában dühöngtem,
mert tudtam, Meg sokkal többre lenne képes, és minden erőmmel azon

voltam, hogy ezt be is bizonyítsam.
– Meg egy szép napon úgy lehagyja, mint a sicc! – közöltem Philippel

a reggelinél.

Philip nagyot nevetett, és a már jól ismert, titokzatos fény villant fel a

szemében. A házigazdám csupa rejtély volt. Átható tekintettel néztem rá,
de jól tudtam, hiába is remélem, hogy felfedi előttem a titkait.

A komornyik megköszörülte a torkát, és egy ezüsttálcát tartott elém.
Egy levél hevert rajta. A borítékon nagyanyám ismerős, reszketeg

kézírása. Rögtön az elutazásom után adhatta postára a levelet, különben

nem érkezett volna meg ilyen gyorsan. A tányérom mellé tettem, és

aggodalmasan méregettem a szemem sarkából. Már a puszta látványa

szorongással töltött el, mintha hosszú álomból ébredeznék. Rettegtem,

hogy a levél tartalma végérvényesen kirángat az ábrándok világából. Úgy
döntöttem, majd később olvasom el, ha egyedül leszek.

– Azt hiszem, illene bált rendeznünk a vendégeink tiszteletére –
szólalt meg Lady Caroline. – Mit gondoltok?

– Jaj, én imádom a bálokat! – pillantott fel Mrs. Clumpett készséges
mosollyal. – És Mr. Clumpett is. Nem igaz, kedvesem?

Elképzelhetetlennek tartottam, hogy Mr. Clumpett szeresse a bálokat,
de ő megadóan dünnyögött az orra alatt.

– Philip! – mondta Lady Caroline. – Van valami kifogásod az ötlet

ellen?
– Anyám, tudod, hogy ilyen ügyekben szabad kezet adok neked.

Kissé furcsálltam a dolgot. Miért kell Lady Caroline-nak Philip

beleegyezését kérnie, hogy bált rendezhessen? Ha már mindenáron

engedélyt akar kérni, forduljon Sir Charleshoz.
– Egy bál, milyen szép is az! – sóhajtozott Lady Caroline. – Az összes

partiképes fiatalembernek bemutatjuk Marianne-t, aztán megnézzük,

hogyan mennek ölre érte. Már alig várom!

Döbbenten meredtem rá.
– Nem hinném, hogy a személyem ilyen heves érdeklődést keltene –

motyogtam pironkodva.
– Én mindig megérzem az ilyesmit. – Lady Caroline úgy mosolygott

rám, mint macska a tejfölös csuporra. – Te mit gondolsz, Philip?
Szerinted is őrületbe kergeti majd a férfiakat?

Nem mertem Philipre nézni. Biztosra vettem, hogy megint valami

udvarias, ám nevetségesen átlátszó hazugsággal ütné el a dolgot. De

Philip nem válaszolt azonnal, így hát kénytelen voltam rásandítani. És

nem hittem a szememnek.

Philip farkasszemet nézett az anyjával. Az állán hevesen rángatózott

egy izom. Szinte tajtékzott dühében. Nem értettem, Lady Caroline szavai
miért keltenek benne ilyen szélsőséges indulatokat.

Lady Caroline mosolya megkeményedett, szinte gúnyossá vált.

Feszült csend támadt.
– Kétségtelenül – bökte ki végül Philip.

Felszisszentem. Éreztem, hogy valami nem stimmel, és kínosnak

találtam, hogy én robbantottam ki a nézeteltérést.
– Az ötlet ragyogó – szólaltam meg, hogy megtörjem a feszültséget –,

de nem szeretném, ha bárki is ölre menne értem. A tánc sokkal

ártalmatlanabb szórakozás.
– Épp most olvastam erről – pillantott fel Mr. Clumpett a könyvéből.

Megrökönyödve néztem, amint vad lapozásba kezd. Azt hittem, nem is
hallja, miről beszélünk. – Á, itt is van! – Azzal megköszörülte a torkát, és
fennhangon olvasta: – A hím orrszarvú nem tűr meg más hímet a
területén a párzási időszakban. Ha valamelyik egyed mégis
megkockáztatja a behatolást, vérre menő harc veszi kezdetét. Pazar
látvány lehet, nemde? – nézett fel csillogó szemmel. – Vérre menő

orrszarvúharc.
– Egyszerűen lenyűgöző! – kiáltotta a neje teljes átéléssel.

Kikerekedett a szemem. Jól hallom: Mr. Clumpett az állatok párzási

szokásairól olvas fel a reggelinél? Azt sem tudtam, hova nézzek. Philip

hangos harákolásba kezdett, de mintha inkább a nevetését próbálta volna

visszafojtani.
– Roppant találó hasonlat – jegyezte meg Lady Caroline mosolyogva.

– Hát akkor, meg is egyeztünk. Gyorsan összeállítom a vendéglistát, és

még ma délután megírom a meghívókat.

Két kézzel kaptam az alkalmon, és gyorsan kimentettem magam. Alig
vártam, hogy kijussak a fülledt levegőjű szobából. Fogtam a levelet, és az
ajtóhoz siettem. Közben végig a hátamon éreztem az egyik jelenlévő

tekintetét, így végül hátrasandítottam a vállam fölött. Philip komor
arckifejezéssel nézett utánam. Kérdőn pillantottam rá. Rögvest

elmosolyodott, a különös tekintetnek nyoma sem maradt. Mégsem

tudtam kiverni a fejemből. Abban a pillanatban Philip kísértetiesen
emlékeztetett valakire, de nem tudtam volna megmondani, kire.

A szobámba érvén leültem az íróasztalhoz, és mielőtt felbontottam
volna, hosszasan bámultam nagyanyám levelét. Végül aztán bátran
szembenéztem az elkerülhetetlennel, és feltörtem a pecsétet. A reggeli
napfény rézsútos sugarai jólesően melengették a hátamat.

Kedves Marianne!
Gondolom, egész nap összevissza csatangolsz a környéken,
mint valami parasztlány. Azért írok, hogy újfent felhívjam a
figyelmedet, milyen feltételekkel engedélyeztem a
látogatásodat. Azért küldtelek Wyndhamékhez, hogy végre
megtanuld, hogyan kell úrinőhöz méltóan viselkedni. Részletes
beszámolót kérek, mit tanultál eddig. Vedd úgy, hogy ez
parancs! Ha nem látom a fejlődést, azon minutumban
hazaparancsollak. Ha nem változtatsz a viselkedéseden,
gondolkodás nélkül kitagadlak az örökségből, akárcsak az
unokaöcsémet. A saját boldogságod és a családunk becsülete
érdekében végsőkig kitartok az elképzelésem mellett, és addig
nem nyugszom, amíg maradéktalanul be nem váltod a
reményeimet. Ne okozz csalódást!

Üdvözlettel:
Nagyanyád

Üveges tekintettel bámultam ki az ablakon, és nagyanyám üzenetén
morfondíroztam. Az, hogy alig pár nappal az elutazásom után adta
postára a levelet, jól tükrözte, mennyire nem bízik meg bennem.
Mosolyogva ismertem el, hogy ez a bizalmatlanság félig-meddig
indokolt is, hiszen amióta beleestem a folyóba, alaposan elhanyagoltam a
feladataimat.

Már ebből az esetből is (mármint hogy beleestem a folyóba) világosan
látszott, mi a baj velem. Egy csöppnyi finomság sem szorult belém.
Nagyanyám azonban úgy vélte, csak egy finom úrinő érdemli meg az
örökséget.

Hát ezen lamentáltam, és közben egy percig sem áltattam magam.
Tudtam, hogy az előkelő származású fiatal hölgyek hozomány nélkül
nem sok jóra számíthatnak. A munka szóba sem jöhet. Fényes hozomány

nélkül házasságot kötni pedig… nos, ahhoz óriási szerencse kell. Tükör

híján is tisztában voltam vele, hogy én bizony nem tartozom a

szerencsések közé. Az alakom túlságosan is törékeny volt az aktuális
szépségideáihoz képest, a külsőm pedig, noha megütötte az elégséges
mércét, nem volt olyan feltűnő, hogy mágnesként vonzza az úriemberek

tekintetét.

Ráadásul az én törekvéseim nem merültek ki abban, hogy minél

hamarabb férjhez menjek. Ezt az ambíciót Cecily sajátította ki magának,

és már idejekorán megtanultam: ha valaha is ugyanarra a személyre

vetnék szemet, akire Cecily, óhatatlanul alulmaradnék vele szemben.

A hajas baba esete ébresztett rá erre. Hatéves korunkban az egyik
nénikénk gyönyörű hajas babát küldött nekünk Párizsból. A csomaghoz

mellékelt levélben azt írta, hogy az egész világon nincs ehhez fogható
baba. A zöld szemű, gesztenyebarna loknis tüneményt gondos kezek

készítették.

Mivel a nénikém gyermektelen volt, eszébe sem jutott, milyen

nézeteltéréseket szít, ha egy baba jut két kislányra. Cecilyvel már az
érkezésekor hajba kaptunk rajta. A felnőttek természetesen azt várták
tőlünk, hogy osztozzunk meg rajta testvériesen, és a végén alighanem ide

lyukadtunk volna ki, ám kezdetben mindketten foggal-körömmel
harcoltunk, hogy elsőként vehessük kézbe a babát. Cecily, mondván,
hogy ő az idősebb, rögvest magának követelte ezt a jogot. Tette ezt annak

ellenére, hogy csupán hét perccel voltam fiatalabb nála. Az a hét perc
azonban akkor még egy teljes emberöltőnek hatott, és behozhatatlan
előnyt jelentett Cecily javára.

Így hát ő vette kézbe elsőként a babát. Valamiféle ádáz makacsság
hatalmasodott el gyermeki szívemen, amikor a nővérem magához ölelte a

babát, és megsimogatta csinos gesztenyebarna haját. Rettegtem, hogy

alulmaradok Cecilyvel szemben, és a tehetetlen düh szorításában
vergődve ott helyben megfogadtam: rajtam ugyan nem talál fogást.

Amikor rám került a sor, kijelentettem, hogy én aztán egy ujjal sem

nyúlok hozzá ehhez a csúfsághoz. Cecily hiába ölelgette és simogatta,
hiába dicsérte agyba-főbe, én minden adandó alkalommal sztoikus
nyugalommal jelentettem ki: nekem ugyan nem kell. És ebből nem

engedtem. Tizenegy év telt el azóta, de én egy ujjal sem nyúltam a

babához, még a haját sem cirógattam meg. A szobalány egyszer
véletlenül az én ágyamra tette, de nem fogott ki rajtam. Zsebkendőbe

bugyoláltam a kezem, és a lábánál fogva hajítottam át a babát Cecily

ágyára.
Eleinte csak a játékokon civakodtunk. De ahogy egyre idősebbek

lettünk, úgy gyarapodott a lista: tehetség, szépség, a fiúk érdeklődése. A
baba esetéből kiindulva úgy döntöttem, az lesz a legokosabb, ha mindig

mást akarok, mint Cecily, mert így nem kerülhetek hátrányba vele

szemben. Megtanultam, hogyan fojtsam el a vágyaimat, és hogyan
fordítsam őket a visszájukra, amint kipuhatoltam, mi után áhítozik a

testvérem.

Cecily szépségét a legnagyobb igyekezettel sem tudtam volna
túlragyogni. Amikor kiderült róla, milyen gyönyörű hangja van, ahelyett,
hogy felvettem volna a kesztyűt, abbahagytam az éneklést, és inkább a

festésre összpontosítottam. Miközben Cecily hevesen flörtölt, én
megvetettem az efféle rafinériákat, és vagy levegőnek néztem az

udvarlókat, vagy kerek perec a szemükbe mondtam, mit gondolok róluk,
ami, mint később rájöttem, nem igazán volt az ínyükre.

Különbözni akartam Cecilytől, nehogy kevesebbnek látszódjak

mellette. Két dudás nem fért meg egy csárdában. Akárcsak a

versenylovak, én is méltóságomon alulinak tartottam az értelmetlen
vetélkedést. Azért indultam el az ellenkező irányba, hogy ne legyen

vesztenivalóm.

Így aztán, míg Cecily lázasan tervezgette a báli szezont, és arról
ábrándozott, milyen előnyökre fog szert tenni a házassága révén, én
pontosan az ellenkezőjét tettem. Cecily arra vágyott, hogy feleségül
menjen egy gazdag, jó nevű földbirtokoshoz. Én csendben arról
álmodoztam, hogy olyan férfival házasodom össze, akit szívből szeretek,

és aki viszonozza az érzelmeimet. Ha pedig nem találok ilyet, akkor nem

megyek férjhez, és kész.

Ilyen hozzáállással léptünk eladósorba és kerültünk be a londoni

társaságba. Cecily szenvedélyesen rajongott a városi életért, én ezzel
szemben a kényelmes vidéki életről álmodoztam. Nem irigyeltem

Cecilyt, hiszen nekem teljesen más ambícióim voltak. Egy percig sem

törekedtem arra, hogy jó partit fogjak ki magamnak, hiszen az azt
jelentette volna, hogy versenybe kell szállnom Cecilyvel, és ő fog győzni.
Soha nem vágytam rá, hogy elegáns hölgy váljék belőlem, mert ezt a

szerepet Cecilynek szánták.

Most viszont, hogy a nagyanyám ilyen nehéz feladat elé állított,

rájöttem, ostobaság lenne eldobni magamtól a mesés vagyont, csak azért,
mert világéletemben más ambíciók fűtöttek, mint Cecilyt. Lehet, hogy
eredetileg nem akartam gazdag örökösnő lenni, de jól tudtam, csak egy
bolond utasítaná vissza a lehetőséget, hogy az egész hátralévő életét teljes

kényelemben élje le.

Világosan láttam, éppen az örökség adná meg nekem azt a
szabadságot, hogy szerelemből házasodhassak. Csupán annyi a dolgom,
hogy úrinőhöz méltón viselkedem. Nem lehetek teljesen reménytelen

eset, hiszen akkor a nagyanyám még ennyi bizalmat sem szavazott volna

nekem. Minden igyekezetemmel azon leszek, hogy elnyerjem az

örökséget, aminek révén a korlátlan szabadság lesz a jutalmam.
Más tekintetben sem hunyt még ki a szívemben a remény – a remény,

hogy ha kiállom a próbát, a papa végre hazaköltözik. Ha nem kell tovább

szégyenkeznie miattam, talán visszatér Angliába. És akkor végre

hazamehetek. Rábeszélem, hogy maradjon, és haláláig gondját viselem.
Nagyanyám örökségéből vígan eléldegélünk. Apám örülne, hogy vele

maradok, ragaszkodna hozzá, hogy egy fedél alatt éljünk, és soha többé
nem kellene azon aggódnom, ki fog megtűrni maga mellett.

Erről eszembe jutott, mikor láttam utoljára azt a pillantást, amit Philip
vetett rám, amikor kimentem az ebédlőből. A tenyerembe támasztottam

az államat, és gondolatban felidéztem a mama temetése utáni napot.
Apám dolgozószobája előtt mentem el. A papa anyám bekeretezett

portréját tartotta a kezében, és lehorgasztott fejjel bámulta a képet. Nem
vett észre, így olyan ritka pillanatban láthattam őt, amikor az irántam

érzett aggodalom nem változtatta meg az arc kifejezését. Pontosan olyan

képet vágott, mint az imént Philip. Akkoriban azt hittem, a gyász kerítette
hatalmába, de most, hogy ilyen közelről láttam Philip tekintetét, arra

jutottam, hogy (talán) nem is gyász sugárzott apám arcáról, hanem

mélységes sóvárgás.

Ugyan, dehogy! Alighanem tévedek, vagy Philipnek éppen valaki

máson járt az esze. Elképzelésem sem volt, mi okból nézne rám Philip
Wyndham ilyen… sóvárogva. Elvörösödtem, és gyorsan elhessegettem a

gondolatot. Nekiláttam, hogy megírjam nagyanyámnak a válaszlevelet.

Kedves Nagymama!

Örömmel tudatom veled, hogy jól megy sorom. Rengeteg tehén

él itt, és a gazdák óriási buzgalommal igyekeznek bevezetni a

fejés rejtelmeibe. Ha szerencsém van, úgy beletanulok a