Julianne Donaldson-Edenbrooke

dologba, hogy akkor is lesz mivel megkeresnem a kenyeremet,
ha végül mégsem felelnék meg az elvárásaidnak.

Addig is leírom, mi mindent tanultam idáig az illemről:
Úrinő nem sértegeti a jövőbeni vacsorapartnerét. Ha
ellenállhatatlan vágy fogja el, hogy táncra perdüljön, elkerüli
a sáros pocsolyákat. És legalább egy dalt megtanul kívülről,
nehogy halálra rémüljön, ha nagyobb társaság előtt kell
énekelnie.

Add át üdvözletem Amelia néninek!
Szeretettel:
Marianne

Elképzeltem, mit fog szólni nagyanyám a levélhez, és jót
mosolyogtam. Biztosan szívszélhűdést kap, de aztán elneveti magát.

Nagyanyámnak öblös kacaja volt, amit csak ritkán hallhattam (ha
éppen szerencsém volt), de éppen ez tette olyan mulatságossá az egészet.
Ilyenkor nagyon büszke voltam magamra, hogy mosolyt csaltam
nagyanyám arcára, aki rendszerint elfojtotta ez irányú ösztöneit.

Na, Cecily ebben nem tudott felülmúlni. Lehet, hogy az ikertestvérem
minden egyéb tekintetben különb volt nálam, de egyszer sem tudta elérni,
hogy könnyek szökjenek nagyanyám szürke szemébe a visszafojtott
nevetéstől, hiszen semmi szórakoztató nem volt a viselkedésében.
Kárörvendő gondolat volt, mégis dagadt a mellem a büszkeségtől.

A bolondos válaszlevél ellenére nagyon is komolyan vertem
nagyanyám kérését. így hát, miután lezártam a levelet, újabb papírlapot
vettem elő, és összeállítottam egy listát. Úgy véltem, a fejlődés érdekében
őszintén fel kell tárnom a hiányosságaimat.

Marianne fogadalmai:
• Nem pörgök-forgok feleslegesen.
• Kalap nélkül nem lépek ki a házból.
• Megtanulok legalább egy dalt, hogy társaságban legyen mivel
szórakoztatnom az egybegyűlteket.
• Megtanulok flörtölni.

Ennyi egyelőre elég is volt; nem akartam túlvállalni magam. Az ég
tudja, hogyan teljesítem majd az utolsó pontot, gondoltam magamban.

Tudtam, hogy van még egy fogadalom, ami (bár nem túl konkrét, inkább
általános jellegű) nem hiányozhat a listáról:

 Mindenben az igazi úrinők példáját követem.

Nincs mese, uzsonnánál le kell ülnöm közéjük, hogy olyan dolgokról
beszélgessek velük, amik csak őket érdeklik, például a kalapokról, a
csipkékről meg a többi hiábavalóságról. De ha ez kell ahhoz, hogy
hazacsalogassam a papát, biz’ isten megpróbálom! Ha ez kell ahhoz,
hogy elkerüljek Bathból, biz’ isten megpróbálom!

Miután megírtam a listát, fogtam a levelet, lementem a földszintre, és
megkerestem Mrs. Clumpettet, aki korábban többször is említette, milyen
szívesen elsétálna Lamdonba, a legközelebbi faluba. Rávettem, hogy
kísérjen el a postahivatalba. Büszke voltam magamra, mert még kalapot
is vettem.

– Roppant szerencsés az időzítés – mondta Mrs. Clumpett. – Mr.
Clumpett egy különleges bogárfaj felkutatására indult, és épp az imént
kérdezte meg, nem csatlakozom-e hozzá. És bár szívesen sétálgatok az
erdőben, a rovarokat nem kedvelem.

Mrs. Clumpett kellemes társaságnak bizonyult. Kissé furcsán
viselkedett, ugyanakkor megfoghatatlan derű áradt belőle. Egy szót sem
vesztegetett piszlicsáré dolgokra, mint a kalapok vagy a divat. Olyan
ismeretek birtokában volt, amiket én fel sem értem ésszel, és úgy tűnt,
ami a tudásszomjat illeti, méltó társa a férjének. Az is tetszett benne, hogy
az első este olyan bátran kiállt az igazáért a piros torkú fürjről folyó
vitában. De nem hinném, hogy a nagyanyám rá gondolt, amikor azt
mondta, viselkedjek úrinő módjára.

Séta közben feltűnt, hogy Mrs. Clumpett egyáltalán nem hasonlít a
nővérére, Lady Caroline-ra. Nem volt magasabb nálam, és bár igazán
semmi kifogásom nem lehetett az orra, az álla vagy a szeme ellen, a
vonásai nem voltak kifejezetten lebilincselőek. A felfelé kunkorodó ajkát
kivéve nagyon is hétköznapi arca volt.

Lady Caroline ezzel szemben – dús, barna hajától a sötétkék szeméig,
szoborszerű alakjától a magas homlokáig és nemes ívű sas orráig –
hamisítatlan szépségnek számított. Most, hogy felfedeztem ezeket a
különbségeket, csak még jobban megkedveltem Mrs. Clumpettet. Volt

valami közös bennünk: mindkettőnket gyönyörű nővérrel áldott meg a

sors.

Miután feladtam a levelet, bementem egy üzletbe, ahol beszereztem a
hőn áhított vázlatfüzetet, ceruzákat, rajzlapokat, festőkellékeket, és

ráadásnak még egy táskát is vettem. Úgy megjött a kedvem a festéshez,

hogy már nem bírtam tovább. Különben is, szerettem volna hazavinni

valami emléket Edenbrooke-ból. A szememben ez a birtok volt a földi
paradicsom, életem végéig meg akartam őrizni az emlékezetemben.

– Maga festő? – kérdezte Mrs. Clumpett, miután elvette tőlem a

csomagok felét.
– Nem, távolról sem – válaszoltam nevetve. – De szeretek festeni, és

minden alkalmat megragadok, hogy tökéletesítsem a technikámat. Nem

sok társadalmilag elfogadott tevékenység létezik, amit fiatal hölgyek is
űzhetnek, de a festés ilyen.

– Hmm – sandított rám Mrs. Clumpett. – Remélem, nem sértem meg,

Marianne kisasszony, de úgy vélem, komolyabb feladatok is vannak a

világon, mint azon morfondírozni, melyek a társadalmilag elfogadott

tevékenységek.

Elnyomtam egy mosolyt. Mrs. Clumpett, ez a kissé szórakozott

kékharisnya, könnyen beszélt: már férjnél volt, és a jelek szerint nagyon
jó vásárt csinált. Előttem azonban még ott állt a feladat, hogy biztos jövőt
teremtsek magamnak, és tudtam, a jövőm kizárólag attól függ, elfogad-e

a társadalom.
– Nagyanyám nem értene egyet önnel – motyogtam.
– Az enyém sem – nevetett Mrs. Clumpett. – De remélem, nem akarja,

hogy mások elképzelései irányítsák az életét. – Azzal finoman elkapta a
karomat, és maga felé fordított. – Én már rájöttem, hogy csak akkor
lehetek boldog, ha hű maradok önmagamhoz. Gondolkozzon el ezen!

Meghatottan bólintottam, jólesett, hogy Mrs. Clumpett így törődik

velem, és szinte anyai tanácsokkal lát el.
– Úgy lesz. Köszönöm!
Ekkor egy közeledő kocsira lettem figyelmes. Félreálltam, hogy

elengedjem.
Kövérkés nő utazott benne. Egyik kezével a kalapját fogta, a másikkal

a vészesen himbálózó kocsi oldalába kapaszkodott. Mikor elhaladt

mellettünk, ránk nézett, és izgatottan kapta el a kocsis karját.
– Kérem, álljon meg!

– Nicsak, Mrs. Nutley! – siettem elébe.

Mivel nem tájékoztatott James állapotáról, abban a hitben éltem, hogy

minden a legnagyobb rendben.

Mrs. Nutley óvatosan lemászott a kocsiról, és apró, gyors léptekkel

elindult felénk.
– Edenbrooke-ba tartok. Önt keresem – kapta el a kezemet.
Láttam, hogy egy gyűrött zsebkendőt szorongat a markában.

Csodálkoztam, miért nincs a fogadóban James mellett.
– Nem is tudom, mit gondoljak – mondta a szemét törölgetve. – Épp
csak ki akartam nyújtóztatni a lábam… épp csak kiugrottam, hogy járjak
egyet… de mire visszatértem a fogadóba, James eltűnt!

12. fejezet

TŰKÖN ÜLVE FIGYELTEM a teáját kortyolgató Mrs. Nutley-t. Miután

elkísértük Edenbrooke-ba, és leültettük a kényelmes szalonban, kissé
megnyugodott. Sajnáltam, hogy ennyire aggódik, és saját magát vádolja
James eltűnése miatt. Lady Caroline is csatlakozott hozzánk, hogy
finoman kipuhatolja, mi történt.

– A kocsis jó egészségnek örvendett?
– Igen, lelkiismeretesen gondját viseltem. A doktor épp tegnap
mondta, hogy James meggyógyult, és pár napon belül hazamehet.
– Nem történt valami szokatlan esemény, ami magyarázatul szolgálhat
az eltűnésére? – tudakolta Lady Caroline.
– Nem, ma nem. De most, hogy belegondolok, tegnap felfigyeltem
valamire – tette le Mrs. Nutley a teáscsészét. – Amíg James pihent,
lementem a földszintre, és láttam, hogy a fogadós egy úriemberrel
beszélget. Az úriember arra volt kíváncsi, nem szállt-e meg egy ifjú hölgy
a fogadóban a minap, A fogadós elismerte, hogy így volt. Aztán az
úriember az iránt érdeklődött, volt-e a hölgynek kísérője. A fogadós azt
felelte, hogy a komornája. Rögtön magára gondoltam, Miss Daventry.
– Hogy nézett ki az az úriember? – kérdeztem.
– Feltűnően délceg volt. Észrevettem, hogy sétapálca is van nála Ez a
leírás bármelyik környékbeli fiatalemberre ráillett volna. És a sétapálca
sem túl szokatlan kiegészítő.
– Mit mesélt még neki a fogadós? – kérdezte Lady Caroline.
– Hát, elmondta, hogy ön már kiköltözött a fogadóból, és úton van
Edenbrooke felé – emelte rám Mrs. Nutley ijedt barna szemét.
Elgondolkodva rágcsáltam az ajkam, és azon tűnődtem, vajon ki
kereshet engem, és miért. Egy hétköznapi útonálló nem ered csak úgy a
legutóbbi áldozata nyomába. De ki más tudhatná, hogy abban a
fogadóban szálltam meg? És ha tudná is, miért érdekelné?



Délután azzal a feltett szándékkal mentem le Philiphez a könyvtárba,
hogy végre sakkozunk. De olyan gyönyörűen sütött a nap, hogy amikor

Philip felvetette, lovagoljunk egyet, nem tudtam ellenállni a kísértésnek.

Míg elszaladtam a vázlatfüzetemért, Philip felnyergelte a lovakat, aztán
felkaptattunk a dombtetőre. Ugyanoda tartottunk, ahova az első reggel.

Ugyanaz a lovász kísért minket, és amikor felértünk a domb tetejére,

elvezette a lovakat, mi kelten pedig letelepedtünk egy nagy fa árnyékába.

Onnan, ahol ültem, szinte a teljes birtokot beláttam. Beszélgettünk,

közben rajzolgattam, és volt, hogy Philip némán figyelt engem.
Kellemesen telt az idő.

– Hol van az édesapja? – szólalt meg Philip hosszú hallgatás után.
– Egy kis francia faluban – feleltem bánatosan.
– És hazajön még?
Sokáig fürkésztem Philip arcát, mielőtt válaszoltam volna. Meglepett
a kérdése. Ő azonban nem nézett rám, a profiljából pedig sernek sem

tudtam kiolvasni.
– Fogalmam sincs, mik a tervei.

Philip hirtelen felém fordult, így még láthatta az arcomon átsuhanó

szomorúságot. Aggodalmasan vonta össze a szemöldökét:
– Szeretné, hogy hazajöjjön?
Nagyot sóhajtottam, és leszakítottam egy fűszálat.
– Hát persze.

Reméltem, hogy ezzel vége a keresztkérdéseknek, de Philip nem

tágított:
– Az édesapja tudja, mekkora fájdalmat okoz önnek?

Vállat vontam.
– Én nem mondtam neki. Nem akartam felizgatni. Ha

Franciaországban jobban érzi magát, akkor maradjon csak ott.
– Túl sokat foglalkozik mások érzéseivel – jegyezte meg Philip

csendesen. – Kíváncsi lennék, önmagával szemben is ilyen nagylelkű-e.

Úgy érzi, az édesapja érdemesebb a boldogságra, mint ön?
Mély levegőt vettem, hogy lecsillapítsam háborgó lelkemet. Minél

több időt töltöttünk együtt, Philip annál ügyesebben férkőzött a
bizalmamba, hogy a legféltettebb titkaimat is kiszedje belőlem. Ma a

szívem legfájóbb húrjait pengette, újabbnál újabb bánatmorzsákat
szakítva ki belőle.

Philip várakozón szegezte rám komoly kék szemét.

– Talán – feleltem könnyedséget mímelve, holott zokogni tudtam

volna.
– Nem hinném – csóválta meg a fejét Philip.

Torkig voltam vele.
– Ne is beszéljünk róla! Pláne egy ilyen csodás napon. Nézze ezt a
gyönyörűséget! – mutattam végig kényszeredett mosollyal az előttünk
elterülő gyepszőnyegen. – Nem meseszép?
– Látom – válaszolta Philip, de közben egy pillanatra sem vette le
rólam a szemét. – És valóban meseszép – tette hozzá mosolyogva, majd

rám kacsintott.

Minél vörösebb lettem, Philip annál szélesebben mosolygott rám.

Csak azért tett megjegyzést az állítólagos szépségemre, hogy elpiruljak.
Gyűlöltem, hogy egyetlen pillantásával, egyetlen bókjával zavarba tud
hozni. És gyűlöltem, hogy úgy játszik velem, mint macska az egérrel.

– Hát egy percig sem bírja ki bolondozás nélkül? – vágtam hozzá
morcosán egy fűszálat.

– Honnan veszi, hogy bolondozom? – sandított rám félig leeresztett

szemhéja alól.

Elkeseredetten ráztam meg a fejem. A duzzogástól a közömbösségen

át a szidalmakig mindent bevetettem, hogy elvegyem Philip kedvét a
flörtöléstől. De hiába. Továbbra is minden adandó alkalommal

megpróbált kikezdeni velem.

Fel sem merül benne, hogy ha belemennék a játékba, az mindent

megváltoztatna? Mindent tönkretenne? Mert akkor már nem csupán

barátok lennénk. Hanem flörtölnénk egymással, és én persze csúfos

kudarcot vallanék.

Nehezteltem Philipre, amiért ilyen félvállról veszi a barátságunkat. De
ő talán nem is gondolta olyan komolyan a dolgot, mint én. Ő talán

megengedhette magának azt a luxust, hogy elveszítsen. Hirtelen elfogott

a pulykaméreg. Felpattantam, és sarkon fordultam.
– Várjon! – kapta el Philip nevetve a szoknyám szélét.

Ökölbe szorult a kezem.
– Ne hagyjon itt! – Az ajkán szétterülő hamiskás mosoly
ellenállhatatlan bájt kölcsönzött az arcának. – Ígérem, jó leszek.

Hát, legalább kitalálta, mivel bosszantott fel. De hogy jó lesz? Ugyan!

Mély szkepticizmussal vontam fel a szemöldököm.
– Öt percig – tette hozzá Philip hahotázva.

Hiába próbáltam haragudni rá, olyan elragadó mosollyal kapaszkodott

a ruhámba, mint kisfiú az édesanyja szoknyájába. Elképzeltem, milyen

gyerek lehetett a nagy kék szemeivel meg a gesztenyebarna fürtjeivel.

Bizonyára imádnivaló. Azonnal meglágyult a szívem. Hiszen nem volt
kőből.

Mosoly bujkált a szám sarkában, éreztem, Philip mindig megtalálja
majd a módját, hogyan űzze el a rosszkedvemet.

Visszaültem mellé, és erőltetett komolysággal tekintettem végig a

tájon.
– Maga aztán érti a dolgát – szólaltam meg végül.
– Amennyiben? – Philip hangjában is nevetés bujkált.
– Mindig fel tud vidítani.
– Én is imádom a humorát.
– Tényleg? – fordultam felé őszinte kíváncsisággal.

Észre sem vettem, milyen közel ülök hozzá, így amikor
szembefordultam vele, és kíváncsian előredőltem, láttam, hogy az arcunk

alig pár centire van egymástól. Philip megmerevedett (megesküdtem
volna, hogy még a lélegzetét is visszafojtotta), és erről eszembe jutott, mi

történt pár napja a könyvtárban. Philip akkor is mozdulatlanul ült, mint

aki arra vár, hogy végre rájöjjek valamire.
Philip mély levegőt vett, mintha mondani akarna valamit. De aztán

csendben maradt, és – a megismerkedésünk óta először – a

bizonytalanság úgy fakította el nyílt, határozott arcát, mint vizes ecset az

akvarellt. Ez meglepett. Azt hittem, Philip megingathatatlanul

magabiztos.

Elfordult, majd halkan így szólt:
– Igen.
Ahogy elhúzódtam tőle, ismeretlen, mámorító érzés áradt szét az

ereimben. Nem tudtam, mi lehet az. Csupán annyit sikerült

megállapítanom róla, hogy felettébb nyugtalanító.
A feszült csend idővel elpárolgott, és beleolvadt az előttünk elterülő

tájba. Nem éreztem szükségét, hogy megtörjem. Félretoltam a
vázlatfüzetemet, és hátrakönyököltem. A délutáni hőség, mely vastag
takaróként nehezedett rám, elálmosított, és jóleső elégedettséggel töltött

el.

Philip elnyúlt a földön, és összekulcsolta a kezét a tarkója alatt. Nem
győztem irigykedni. Ha nincs rajtam az az elegáns ruha, szíves örömest

követtem volna a példáját. így azonban kénytelen voltam szemérmesen
üldögélni, nehogy a bokám kivillanjon a szoknyám alól. A hőség jobban

fejbe kólintott, mint gondoltam. Szép lassan elnehezült a szemhéjam.
– Látom, elálmosodott – sandított rám Philip.
– Igen – feleltem ásítva.
Philip felállt, levette a kabátját, majd összehajtogatta, és a fűre

helyezte.
– Ha szunyókálni támadt kedve, dőljön le nyugodtan!
– Nem szabad – mondtam, de fél szemmel a hívogató párnát

méregettem. – A nyakamat rá, hogy úrinőhöz nem méltó cselekedet

lenne.
– Nem árulom el senkinek – válaszolta Philip lefegyverző mosollyal.

Egy csipetnyi gúny vagy pimaszság sem vegyült a hangjába.

Hátrasandítottam a vállam fölött. A lovász a domb túloldalán pihent

egy fa árnyékában, háttal nekünk. Nem bírtam ellenállni a kísértésnek.
Lefeküdtem, és illedelmesen magam alá tűrtem a szoknyámat. Philip
kabátjából nyári erdőillat áradt, amihez finom férfias aroma vegyült.

Nagyon kellemes kis párna volt. Az oldalamra fordultam, és

összekuporodtam. Philip is elnyúlt a földön (persze tisztes távolságra
tőlem), és tarkóra tett kézzel gyönyörködött a tájban. A meleg csend

simogató lepelként terült rám, és egyenesen a csontomig hatolt. Azt

hiszem, mosolyogva szenderültem el.

Nem aludtam sokáig. Arra ébredtem, hogy lágy fuvallat cirógatja a
bőrömet, és fűszálak csiklandozzák a karomat. Kinyitottam a szemem, és

a pillantásom Philip tekintetébe ütközött. Philip oldalra fordulva

könyökölt mellettem, és elgondolkodva nézett. Kíváncsi voltam, vajon

mióta bámulhat. Ingujjban még csinosabb, fogalmazódott meg bennem

az álmos gondolat. Még fesztelenebb, még emberibb, még jobban
hasonlít a róla alkotott képre – a barátságos ember mintapéldányára.

– Hogy aludt? – kérdezte.
– Köszönöm, remekül – feleltem elégedett mosollyal.
A fa alatt átsuhanó lágy szellő meglazított és az arcomba fújt egy
kósza hajtincset. Mielőtt megmozdulhattam volna, Philip elkapta, és a
fülem mögé simította. Ujjbegyei meglepően finoman siklottak végig az

arcomon meg a nyakamon. Nagyot dobbant a szívem, és éreztem, hogy
elpirulok. Philip tekintetéből számomra ismeretien indulat sugárzott.
Nem szelídség, és nem is komolyság, inkább egyfajta bensőséges,

sokatmondó gyengédség. Még soha életemben nem néztek rám így.
Philip viselkedése, nem is beszélve az enyémről, mélységesen

elbizonytalanított és összezavart. Pontosan tudtam, mekkora illetlenség

alig karnyújtásnyira feküdni egy férfitól. Ami egy perce még ártalmatlan
heverészésnek tűnt, most erkölcstelen cselekedetnek hatott

Felültem, és a fűre szegeztem a tekintetem. A helyzet egyre kínosabbá

vált. A szemem sarkából láttam, hogy Philip is felül, és az arcomat
fürkészi. Elvörösödtem szégyenemben. Nem tudtam, mitévő legyek.

Szinte megbénított a tehetetlenség. Ez maga volt a pokol.
– Tudta, hogy horkol? – vetette oda Philip könnyedén.
– Nem igaz! – kaptam fel a fejem felháborodottan.
– De bizony! – tért vissza a kaján csillogás Philip szemébe.
– Eddig még senki sem panaszkodott, hogy horkolnék. Nem hiszek

magának.
– Úgy horkol, mint a disznó – vigyorgott Philip.

Elnevettem magam. Most már biztosan tudtam, hogy Philip hazudik.
– Hagyja abba! – csaptam a vállára. – Modortalan fráter! Úriember

létére hogy merészel disznóhoz hasonlítani egy ifjú hölgyet?
– Aki úriemberek jelenlétében alszik? – vonta fel Philip a

szemöldökét, és úgy nézett rám, mintha égbekiáltó bűnt követtem volna

el.

Éreztem, hogy megint elönt a pír.
– Az áldását adta – mentegetőztem.
– Dehogyis – kuncogott Philip. – Én csupán annyit mondtam, hogy

nem árulom el senkinek.
Erőnek erejével kellett visszafojtanom a nevetést. Sötét pillantást

vetettem Philipre. Ördögi vigyorral nézett vissza rám. Legnagyobb

meglepetésemre ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy megcsókoljam

azokat a vigyorgó ajkakat, akár ördögiek, akár nem.

Megsemmisülten sütöttem le a szemem, úgy megdöbbentem

magamon, hogy percekig nem nyertem vissza a lélekjelenlétem. Eddig
még egyetlen férfit sem akartam megcsókolni – legalábbis igaziból.
Felálltam, fogtam Philip kabátját, és leporoltam róla a fűszálakat. _
Köszönöm a párnát! – nyújtottam át udvariasan a kabátot. Philip is

feltápászkodott.
– Máskor is szívesen kölcsönadom – mondta, és olyan megátalkodott

tekintettel nézett rám, hogy legszívesebben pofon ütöttem volna.

Majdnem felnyársaltam a tekintetemmel.
– Philip Wyndham! – tettem csípőre a kezem. – Ez a

legszemérmetlenebb dolog, amit életemben hallottam, és ha most itt

lenne az édesanyja, azt hiszem, kapna a fejére! Ha nem vigyáz, még a

végén elmondom neki, milyen gyalázatos, javíthatatlan, ocsmány

pernahajdert hozott a világra.
De Philipet ez sem hozta ki a béketűrésből.
– Ha most itt lenne az édesanyám, természetesen megválogatnám a

szavaimat. Ez maradjon a kettőnk titka – felelte mosolyogva. Azzal rám

kacsintott.

Elképedve meredtem rá. A pimaszsága nem ismert határokat.

Bármeddig hajlandó volt elmenni, a legnagyobb lelki nyugalommal

folytatta a tolakodó flörtölést.
– Áhh! – toppantottam ökölbe szorított kézzel.

Philip félrebillentette a fejét.
– Jól látom, toppantott? – rándult meg az ajka.
Hiába préseltem össze a számat, Philip kaján pillantásának egyszerűen
nem lehetett ellenállni. Kibuggyant belőlem a nevetés. Philip válla is
rázkódni kezdett, és kisvártatva megint úgy hahotázunk, mint első este a

fogadóban. Úgy kacagtam, hogy még a torkom is belesajdult.
– Örülök, hogy megfogadta a tanácsomat – csukladozott Philip – Bár

ez a toppantás nem sokat ért.
– Maga a legarcátlanabb alak, akivel életemben találkoztam –

közöltem vele, és komolyan is gondoltam.
De ő csak mosolygott. Természetesen. Ha elkapta a hév, semmi sem

tudta kizökkenteni.
– Olyan elbűvölő, amikor sérteget – mondta.

Sarkon fordultam, és a lovamhoz indultam.

Még egy ilyen erkölcstelen, mosdatlan szájú, utálatos szoknyapecért!

Hát már sosem hagy békén? Rájöttem, hogy mi ketten soha nem lehetünk

barátok. Philip folyton azon mesterkedett, hogy zavarba hozzon a

felháborító flörtölésével! Számtalan okom volt rá, hogy

lelkiismeret-furdalással vegyes undorral gondoljak a házigazdámra, nem

utolsósorban az, hogy az imént készséggel megcsókoltam volna ezt az

erkölcstelen, mosdatlan szájú, utálatos szoknyapecért.

Na, jó, most fogom magam, felülök a lovamra, és megmutatom ennek

az alaknak, milyen fából faragtak. Nekem aztán nem hiányzik sem a

társasága, sem az udvarlása, sem a vég nélküli kötekedése. A lovász már

ugrott is, de elhessegettem. Én ugyan nem szorulok egyetlen férfi

segítségére sem! Eloldoztam Meget, és megrángattam a kengyelt. Még

egyszer sem ültem fel lóra dobogó nélkül, és rögtön láttam, hogy ez most

sem fog menni. A legalacsonyabb kengyel is a vállamat súrolta.

Amikor Philip mögém lépett, vonakodva fordultam felé, és kerültem a
tekintetét. A nyakkendője éppen szemmagasságban volt, így inkább

ahhoz intéztem a mondandómat.
– Elkelne egy kis segítség – motyogtam, miközben majd’ szétvetett a

düh, amiért a színpadias távozás terve ezennel kútba esett.

Philip mellém lépett, de ahelyett, hogy bakot tartott volna, derékon
ragadott. Visszafojtott lélegzettel néztem rá, és elhűlve állapította meg
milyen sebesen kalapál a szívem, milyen csiklandósan bizsereg a bőröm
az erős keze alatt. Philip mélykék szeme sötét volt, mint a tenger. Lágyan

simogatott.
– Segítek, ha cserébe megbocsátja nekem, hogy ilyen

minősíthetetlenül viselkedtem – mondta halkan, sajnálkozó mosollyal. –

Marianne, tudom, hogy nem mentség, de amikor együtt vagyunk, mindig

megfeledkezem magamról.
Nem kaptam levegőt, és hirtelen az összes haragom elpárolgott.

Enyhén szédültem.
– Azt akarja mondani, hogy rossz hatással vagyok önre? – kérdeztem

kacér mosollyal.
Philip mély levegőt vett, de nem szólt. Szinte láttam az ajkán csüngő

szavakat. Ám, aznap már másodszor, mintha bizonytalanság suhant volna
át a tekintetén. Lemondóan fújta ki a levegőt.

– Valahogy úgy – dünnyögte.
Kíváncsi voltam, mi rejtőzhet a szavai mögött.

Olyan könnyedén emelt fel, mint egy tollpihét, és Meg hátára ültetett.

A felkavaró jelenet hatására legalább egy percig ücsörögtem kábultan,
mire észrevettem, hogy időközben Philip is nyeregbe pattant, és most rám

vár.
– Ne aggódjon, nem árulom el senkinek, hogy horkol – mondta, mikor

utolértem.

Rám vigyorgott, és én nem tudtam uralkodni magamon. Felkacagtam.

Tudtam, hogy rosszul teszem. Tudtam, hogy ezzel szemet hunyok Philip

gyalázatos viselkedése fölött, de sehogy sem bírtam visszafojtani a

nevetést. Philip önelégülten nézett rám, és versenyre hívott.
Amit ő nyert meg, természetesen. Mindig ő nyert.

13. fejezet

MIVEL MEGFOGADTAM, hogy példát veszek a finom úrinőkről, másnap

egész délelőtt Lady Caroline mellett ücsörögtem a szalonban, annak
ellenére, hogy ez az időtöltés határozottan ellenkezett az elveimmel.
Szívesebben tettem volna tempós sétát az erdőben. Vagy pattantam volna
lóhátra. Bármi jobb lett volna, mint a karosszékhez kötve társalogni a
tiszteletre méltó hölgykoszorúval. De ez is egyike volt azoknak az
áldozatoknak, amiket a fejlődésem érdekében kellett meghoznom. Lady
Caroline határozottan megörült nekem.

A harmadik látogató Mrs. Fairhurst és leánya, Miss Grace volt, akik
mindössze három mérföldnyire laktak Edenbrooke-tól. Mrs. Fairhurst
gőgösen lépett be a szalonba. Fölényes tekintete, kevélyen felszegett feje
azt a benyomást keltette, mintha ő lenne az elegáns kastély úrnője.
Bathban már volt szerencsém a fajtájához. Drága ruhát viselt, de mintha
túlságosan is kicsípte volna magát. A csipkéje túl cicomás volt, a
nevetése túl harsány, a viselkedése túl méltóságteljes. Az újgazdagok
közé tartozott, talán egy gazdag kereskedő lánya lehetett. Amint
megláttam, rögtön éreztem, hogy nem leszünk jóban.

Grace kisasszony igazán rászolgált a nevére. 2 Magas volt,
nádszálkarcsú, hattyúnyakú. Nagy zöld szemét dús, barna fürtök
keretezték. Higgadtan, méltóságteljesen lépdelt, és lágy, visszafogott
hangon üdvözölt, kerülve a fölösleges érzelem megnyilvánulásokat.
Tejfehér bőre arra engedett következtetni, hogy soha nem lép ki a házból
kalap nélkül, amit én sajnos nem mondhattam el magamról. Abban is
biztos voltam, hogy nem nevet teli szájjal. Gazdag, elegáns, csiszolt
modorú hölgy volt – megtestesítője mindannak, amit a nagyanyám olyan
nagyra tartott –, aki mellett én csak másodhegedűs lehettem.

Mialatt Lady Caroline kitöltötte a teát, Mrs. Fairhurst nekem is
szentelt némi figyelmet.

2 grace = báj, kecsesség (angol)

– Sok helyen megfordult már, Miss Daventry? – meregette a szemét a

csészéje mögül.
– Nem, nem mondhatnám.
– Londonban sem?
– Nem – válaszoltam csapdába esetten.
Mrs. Fairhurst eltúlzott döbbenttel hőkölt hátra, majd tágra nyílt

szemmel nézett a mellettem ülő Miss Grace-re.
– Még sosem járt Londonban? Milyen kár! Nyilván hallotta, hogy

körülrajongták Grace-t, amikor tavaly Londonban járt. Neki volt a
legtöbb udvarlója a fővárosban. Igaz, Lady Caroline?

– Valóban? – mosolygott udvariasan Lady Caroline.
– Hát persze! Nem emlékszik? Hol van Sir Philip? Ő is ott volt.

Többször is felkérte Grace-t táncolni, igaz?

Grace bólintott, mire Mrs. Fairhurst lelkesen mondta tovább a magáét,
de hiába. Valami szöget ütött a fejembe, és egyszerűen nem hagyott
nyugodni. Sir Philip? De hiszen nem Philip az elsőszülött fiú, hanem

Charles. Charles örökli a címet. Nem Philip. Miért nem szól közbe Lady

Caroline?
– Miss Daventry, annyira sajnálom, hogy még nem járt Londonban! –

göcögött kárörvendően Mrs. Fairhurst. – Ha megfelelő férjet szeretne

magának, nem ártana világot látnia.

Éreztem én, hogy nem leszünk jóban. Hosszasan vívódtam

magamban, mivel tehetném helyre az asszonyságot, de aztán úgy

döntöttem, inkább nem szólok, hiszen Mrs. Fairhurst mégiscsak Lady
Caroline vendége. Lesütött szemmel kortyoltam bele a keserű teába, és

azon morfondíroztam, vajon mi a csuda lehet ez a Sir Philip.
Lady Caroline jelentőségteljesen köszörülte meg a torkát.
– Mrs. Fairhurst, hallom felújíttatja a házát.
– Bizony-bizony!
Mrs. Fairhurst hangos, apró részletekbe menő leírást adott a

birtokáról, Lady Caroline pedig elnéző udvariassággal hallgatta.

Miss Grace kihasználta az alkalmat, és felém fordult. Barátságos

pillantást vetett rám.
– Már alig vártam, hogy megismerjem – mondta tétova mosollyal. –

Remélem, jó barátnők leszünk.
Kis híján félrenyeltem a teát. Mielőtt válaszoltam volna, hosszasan

tanulmányoztam Miss Grace arcát, aki, úgy tűnt, maga a megtestesült

ártatlanság.
– Bízom benne – feleltem. Nagyot sóhajtottam. Mitől lett ilyen fülledt

a levegő? Talán begyújtottak? Megköszörültem torkom. – Az édesanyja

Sir Philipet emlegette. Nincs itt valami tévedés? Hát nem Sir Charles a
legidősebb fiú?

Miss Grace meglepetten nézett rám.
– Természetesen ő. Csak sajnos már öt éve halott.

14. fejezet

A FEJEMBEN EGYMÁST KERGETTEK A GONDOLATOK. Először fel sem

fogtam a hallottakat. Miss Grace az anyjára sandított, aki továbbra is
lelkesen harsogta túl a sutyorgásunkat.

– És mondja csak, hogy érzi magát Edenbrooke-ban? – seppegte Miss
Grace.

Összeszedtem magam, és a mellettem ülő elegáns fiatal hölgynek
szenteltem a figyelmem. Philip várhat.

– Remekül – feleltem elhaló hangon.
– Nem lehet túl kellemes magának.
– Ó! – kaptam fel a fejem.
– Nyilván ön is rájött, milyen javíthatatlan nőcsábász Sir Philip. Két
kézzel szórja a bókokat. Tudom, hogy nem szabad komolyan venni, de
olyan elbűvölő a modora, hogy az ember óhatatlanul is elcsábul. Nincs
igazam?
Pontosan tudtam, mire céloz Miss Grace. Philip csak játszadozott
velem. Kezdettől fogva éreztem. Zavartan bólintottam.
– Anyám azt mondja, bármerre jár, piruló arcocskák szegélyezik az
útját – suttogta Miss Grace. – Meg összetört szívek. Nem csoda, hogy ő a
legkörülrajongottabb agglegény a fővárosban.
Ehhez kétség sem férhetett. Én már azelőtt vonzónak találtam Philipet,
hogy tudomást szereztem volna nemesi rangjáról és a vele járó
vagyonról. Nyilvánvaló volt, hogy közel s távol ő számít a legkitűnőbb
partinak.
– Engem megkímélt – folytatta Miss Grace –, de mintha szándékosan
arra törekedne, hogy minél több hölgyet bolondítson magába. Igazi
szívtipró, aki könyörtelenül hajítja el a nőket – bámult a csészéjébe. – A
hölgyek persze csapatostul tódulnak ide, hátha sikerül megkaparintaniuk
őt. Azt hiszem, sokukat csak az ambíció fűti...
Miss Grace elhallgatott, és várakozóan nézett rám. Amikor rájöttem,
mire céloz, komoran vontam össze a szemöldököm. Csak nem azt hiszi,

hogy én is ezzel a szándékkal jöttem ide?
– Legyen egészen nyugodt – feleltem. – Én Lady Caroline

meghívására érkeztem ide, és korábban hírből sem ismertem Sir Philipet.
– Sőt, csak ma tudtam meg, kit tisztelhetek benne valójában, tettem hozzá

gondolatban.
– Hát persze hogy nem. Én csak figyelmeztetni akartam – érintette

meg a karomat Miss Grace a nyomaték kedvéért –, mert nem szeretném,

ha ön is csalódna, mint a többiek.

Persze rögtön átláttam rajta. Az újgazdag édesanya nemesi címet szánt

a lányának. Miss Grace nyilván vetélytársat látott bennem, és elhatározta,
hogy félreállít. De én már tudtam, amit ők még nem. Tudtam, hogy

Cecily szemet vetett Philipre. Ha Fairhursték vetélytársat látnak bennem,

mekkora lesz az ijedelmük, ha megpillantják Cecilyt, aki kétszer olyan
gyönyörű, mint én, ráadásul sokkal elegánsabb. Ha ő megcsillogtatja a

báját, a szépségét és az úri modorát, Philip menthetetlenül beleszeret.
Efelől nem volt kétségem. Miss Grace-nek semmi esélye.

Ahogy másnak sem.
– Köszönöm a figyelmeztetést – halkítottam le a hangom –, de nekem
nincs mitől tartanom. Sőt, itt helyben megfogadom, hogy ezután sem

veszem komolyan Sir Philipet.

A szívem olyan fagyos lett, mint a jég.
– Ezt örömmel hallom – mosolygott Miss Grace.
Azt hiszem, ez volt első őszinte mondat, amit kiejtett a száján.

Az anyjára pillantott, aki hirtelen félbehagyta hangos, egyoldalú

tirádáját. Talán ez volt a jel, hogy Miss Grace elérte a célját, mert Mrs.

Fairhurst sietve így szólt:
– Nos! Kitűnően éreztük magunkat, de most már mennünk kell!

Biztosra veszem, hogy hamarosan viszontlátjuk egymást.
A két nő felállt, és távozott: Miss Grace feltűnően higgadt, Mrs.

Fairhurst feltűnően rátarti léptekkel. Az ablakhoz mentem, és hosszasan

néztem utánuk, majd csendben megállapítottam, a maguk módján
mindketten kibillentettek a boldog tudatlanság állapotából. Szívből
gyűlöltem őket.

Lady Caroline mellém lépett.
– Remélem, Mrs. Fairhurst nem bántott meg.

Megráztam a fejem. Mrs. Fairhurst gorombasága kismiska volt ahhoz

képest, amire Miss Grace ragadtatta magát. Csupán az nem fért a

fejembe, Miss Grace kijelentése miért dúlta fel ennyire a lelki békémet.

Nem értettem, mi történik velem, alig vártam, hogy egyedül

maradhassak, és tisztába tegyem az érzéseimet.
– Jól érzed magad nálunk?

Mintha csak Miss Grace-t hallottam volna.
Összeszedtem magam, és az agyam legmélyére száműztem

Fairhurstéket.
– Igen – feleltem, röpke mosolyt villantva Lady Caroline-ra. –

Gyönyörű ez a kastély, és a birtok is lenyűgöző!

Lady Caroline kedvesen mosolygott. Úgy éreztem, a vesémbe lát.
– Tudtad, hogy a születésed előtt édesanyád meglátogatott itt?

Erre már én is felkaptam a fejem.
– Igazán? Nem tudtam.

Lady Caroline bólintott.
– Röviddel a látogatása után szakadt meg a kapcsolatunk. Amit azóta

is bánok.
– Mi történt? Összevesztek?
Sosem faggattam anyámat, miért távolodott el a barátnőitől.
– Bárcsak összevesztünk volna! Azt még jóvá lehetett volna tenni.

Nem, sokkal megfoghatatlanabb dolog állt a háttérben, valami, amire,
csak utólag jöttem rá. Én egymás után szültem a gyerekeket, ő viszont
éveket várt, mire világra jöttetek Cecilyvel. – Lady Caroline felsóhajtott.
– Azt hiszem, azért nem járt hozzánk szívesen, mert nehezen viselte el,

hogy nekem minden rögtön az ölembe hullt.

Lázasan törtem a fejem, vajon a mama említett-e ilyesmit.
– Nekünk sohasem… sohasem panaszkodott.
– Persze hogy nem.

Lady Caroline tekintetébe gyengédség meg egy csöppnyi szomorúság

vegyült.

Sokáig hallgattam: azon morfondíroztam, vajon anyám tényleg

ennyire irigyelte-e Lady Caroline-t.
– Egy képet is festett – mutatott Lady Caroline a szemközti falra, ahol

Edenrooke látképe függött. – Az egyik kedvencem.

A lélegzetem is elállt.
– Tudhattam volna. Már az első estémen felfigyeltem rá.

Átvágtam a szobán, és alaposan szemügyre vettem a festményt.

Lady Caroline valami olyasmit motyogott, hogy sürgős beszéde van a
házvezetőnővel. Bólintottam, de közben egy pillanatra sem vettem le a
szemem a festményről. Az ajtó halkan becsukódott a hátam mögött. Kész
csoda, hogy nem ismertem fel a mama stílusát, a tájkép minden ízében az
ő kézjegyét viselte magán. Nagyon fájt, hogy hogy nem lehet velem.
Addig gyötrődtem, amíg már nem bírtam tovább. Hirtelen úgy éreztem,
ha még egy percig a szalonban kell maradnom, menten megfulladok.



A gyümölcsös néma ölelésében kerestem menedéket. Leültem egy fa alá,
és azon töprengtem, mihez kezdjek most, hogy Miss Grace mindent
felfedett előttem. Nyilvánvaló volt, hogy Cecily nem Charlesba
szerelmes, hanem Philipbe, vagyis Philiphez akar feleségül menni. De
hogyan kerülhette el a figyelmemet, hogy Philip a ház ura? Hiszen már
majdnem egy hete vendégeskedtem Edenbrooke-ban. Biztosan akadtak
árulkodó jelek.

Felálltam, és miközben fel-alá járkáltam, olyan nyomok után
kutattam, amelyekből rögtön látnom kellett volna, ki is valójában Philip.
Egyik reggel hosszasan tanácskozott az intézővel, aki a birtok
igazgatásában segédkezett. Lady Caroline tőle kért engedélyt, hogy
megrendezhesse a bált. És mintha fél füllel hallottam is volna, hogy
valaki Sir Philipnek nevezi. Hogyhogy nem olvastam a sorok között?

Ma még a gyümölcsös is ridegnek, barátságtalannak hatott. Hiába
vártam, hogy átjárjon a derűs nyugalom, ami a fák közelében szokott
elhatalmasodni rajtam. Egyre sebesebben lépkedtem, mégsem tudtam
száműzni magamból a kínzó nyugtalanságot. Millió kérdés kavargott a
fejemben: hogyhogy nem jöttem rá, ki is valójában Philip? És miért
zaklatott fel ennyire az értesülés? Miért érzem idegennek a szívemet? De
nem kaptam választ.

Elkeseredetten téptem le egy almát a fejem fölötti faágról.
Beleharaptam, de olyan savanyú volt, hogy nem bírtam lenyelni.
Kiköptem a falatot, és egy közeli fa felé hajítottam a gyümölcsöt. Nem
találtam el. Erős késztetés fogott el, hogy újabb almát szakítsak le, és
megint megcélozzam a fát, ám ezúttal jóval nagyobb lendülettel. A
gyümölcs bizsergető tottyanással kenődött szét a fa törzsén.

Vérszemet kaptam, és újabb almát hajítottam el. Aztán még egyet.

Sejtelmem sincs, mi játszódhatott le bennem. Csupán arra emlékszem,
hogy két választásom volt: vagy teljes erőből a szemközti fa törzséhez

vágom az almákat, vagy szembe kell néznem a rettegett igazsággal.

Addig hajigáltam az almákat, amíg bele nem sajdult a vállam. A fa körül

szanaszét hevertek a szétlapult gyümölcsök. Mikor kitomboltam magam,

az igazság, amivel addig nem mertem szembenézni, olyan
kézzelfoghatóan hevert előttem, mint a széthasadt almák kupaca.

Edenbrooke elvesztette a varázsát. Mindaz a jó, amiben részem volt –

a nehezen megtalált boldogság, az új énem, a barátság és az érzés, hogy

végre tartozom valahova hirtelen semmivé foszlott. Üveges tekintettel
meredtem a földön heverő almákra, a kezem kétségbeesetten markolta a
levegőt. Egyetlen apró értesülés, és minden a feje tetejére állt. Philip a
legidősebb fiú. Övé a cím, a birtok és a vagyon. Öt szemelte ki magának
Cecily. És én? Én ugyan nem szállók versenybe a nővéremmel. Philippel

is ugyanaz a helyzet, mint azzal a régi babával. Cecily kaparintotta meg

magának. Nekem pedig úgy kell tennem, mintha soha nem is
érdeklődtem volna iránta.

Persze én nem akartam feleségül menni Philiphez. Ilyesmi meg sem

fordult a fejemben. (Kivéve azt a különös esetet, amikor mindenáron meg

akartam csókolni ördögi mosolyra húzódó ajkát.) De Philip igaz

barátként állt mellettem, amikor senki másra nem számíthattam. És egy

olyan barát, aki a lelkembe lát, aki elfogad, akiben vakon megbízhatok,

ritka kincs. Szinte felbecsülhetetlen. Bántott, hogy el kell szakadnunk
egymástól. Keserű düh fortyogott bennem, mintha megint hatéves
lennék, és szívből haragudnék Cecilyre, amiért magának követeli a babát.

De Philip sokkal több volt, mint egy baba. Ó...

Nyugalomra intettem magam. Úgy éreztem, nem vezetne jóra, ha

szavakba önteném, mit is jelent a számomra Philip. Csak az számított,

hogy többé nem lehet az enyém.

Konok elégedetlenséggel fordítottam hátat a gyümölcsösnek. Nem

voltam éhes, és nem vágytam társaságra. Azt akartam, hogy
elmerülhessek a magányban. Hirtelen nagyszerű ötletem támadt.
Felszaladtam a szobámba, fogtam a festőtáskámat, és szó nélkül

kisurrantam a házból. Még a lovásznak sem szóltam, inkább magam

nyergeltem fel Meget. Egyenesen a dombhoz nyargaltam. A tetejére érve

leszálltam, megkerestem azt a perspektívát, amelyből a mama festette le a
kastélyt, és letelepedtem a fa tövébe.

Majdnem ugyanott ültem, ahol előző nap Philippel, de most minden
más volt.



Órák telhettek el, mire letettem az ecsetet, kilazítottam a vállamat, és
hátraléptem, hogy jó alaposan szemügyre vegyem a vízfestményemet.
Megörökítettem Edenbrooke-ot: az épület szimmetriáját, a folyót, a
gyümölcsöst. Ez adta a hátteret. Az előtérben az a fa látszott, amely alatt
Philippel üldögéltünk. A fa mellett magányos női alak álldogált. Hátat
fordított a nézőnek, és kezét a fa törzsén pihentetve nézett le
Edenbrooke-ra. Merő hiúságból derékig érő hajat festettem neki, ami az
aranyló méz színében tündökölt. Bár az arcát elfordította, a testtartása
elárulta, hogy kínzó vágy mardossa a lelkét.

Pontosan ezt a hatást kerestem: a lány magányosan áll vágyai
netovábbja előtt, de hiába sóvárog utána, nem kaphatja meg. Kétségkívül
ez volt életem legjobban sikerült festménye. A mama büszke lett volna rá.
Büszke lett volna rám.

Sóhajtva morzsoltam el egy kósza könnycseppet. Most, hogy a
vászonra zúdítottam lelkem minden fájdalmát, egészen
megkönnyebbültem. De amikor megpillantottam magam, amint egyedül
álldogálok a fa tövében, olyasmi után vágyakozva, ami soha nem lehet az
enyém, éles fájdalom nyilallt a szívembe, és sírva fakadtam. Nem tartott
sokáig (egyre rutinosabban lepleztem el a bánatomat meg a szívemet
tarkító sebeket), de azért alaposan kizokogtam magam.

Végül sikerült ráncba szednem a szívemet. Már nem tiltakozott olyan
hangosan, amikor ráparancsoltam, hogy viselkedjen. Ezeket mondtam
neki: Philip Cecilyé. Már nem lehet a barátod, a lovaglótársad, a
bizalmasod. Már nem ő a napod fénypontja. Távoli ismerős, semmi több.
Barátkozz meg a gondolattal, mire Cecily megérkezik! El kell válnod
Philiptől: ha kell, erőszakkal kell eltaszítanod öt magadtól. Ez lesz a
legokosabb. Egy pillanatig se bánkódj utána!

A szívem engedelmeskedni fog, ebben biztos voltam. Persze csak
akkor, ha elég szigorúan bánok vele.

Amint megszáradt a festék, és a könnyeim is elapadtak,

összepakoltam, kerestem egy farönköt, ahonnan felmászhatok Meg
hátára, majd visszalovagoltam az istállóba. Úgy elrepült az idő, hogy
mikor megérkeztem, meglepődve láttam, hogy már alkonyodik. Átsuhant

az agyamon, hogy talán nem kellett volna ilyen sokáig elmaradnom,

pláne egyedül. Korgó gyomorral állapítottam meg, hogy lemaradtam az
uzsonnáról. Az istállóudvarra érvén leszálltam Megről, és bevezettem a
derengő félhomályba, ahol egyenesen Philipbe botlottam.

– Hol járt? – kérdezte.

Nem számítottam rá, hogy összefutok vele. Eszembe jutott a
döntésem, hogy Philip nem több, mint távoli ismerős. Legalább
hozzászokom a gondolathoz. Elmosolyodtam, és erőltetett vidámsággal

feleltem:
– Maga kísértetiesen emlékeztet a volt nevelőnőmre. Siet valahova?
– Igen, maga után indultam – mondta Philip feltűnő kimértséggel.

Nem akartam megtudni, miért ilyen rideg velem.

A barátságunk felbontása nehezebben ment, mint gondoltam. Szinte
kényszerítenem kellett magam, hogy hűvösen, érzéketlenül szóljak

Philiphez.
– Igazán? Nos, megjöttem.

Bevezettem Meget az istállóba, és nekiláttam, hogy lecsatoljam róla a

nyerget. Abban reménykedtem, hogy így talán lerázhatom Philipet. Máris
kicsúszott a kezemből az irányítás. Remegett a kezem, annyira váratlanul

ért a találkozás.

Philip utánam jött. Egyszerre nyúltunk a csat után. Philip megragadta

a kezem, és maga felé fordított. A szívem megbokrosodott, és szilaj

vágtába kezdett.

Philip arca félig rejtve maradt az árnyékban. Nem láttam a tekintetét,

de a szája idegesen feszült meg.
– Maga órákkal ezelőtt kilovagolt Meggel, anélkül, hogy bárkinek is

megmondta volna, hová megy. Mi van, ha baleset éri? Mi van, ha

megsérül? Hogy találom meg?
Bűnbánóan horgasztottam le a fejem, de közben forrt bennem az

indulat.
– Bocsánat!

Philip szünetet tartott, mintha azt várná, hogy kimagyarázom magam,

de én durcásan hallgattam, remélve, hogy a némaságom megteszi a

hatását, egyszer és mindörökre. Amikor megszólalt, a hangja még mindig

csalódottan zengett.
– Marianne, lehet, hogy nem jutott el a tudatáig, de most én felelek

önért, a biztonságáért, a testi épségéért, és ez nem kis feladatot ró rám.

Hogyan nézzek az édesapja szemébe, ha baleset éri a birtokomon?

Aha, szóval csak púp vagyok a hátán. Legszívesebben megszabadulna
tőlem. Kirázott a hideg a gondolatra.

– Erre nem is gondoltam – motyogtam.
– Tudja, mitől rettegtem?

Felnéztem, és megráztam a fejem. Jeges rémület fogott el. Még soha

nem láttam ilyen dühösnek Philipet.
Philip mély levegőt vett.
– Hogy az édesanyja sorsára jutott.

Mintha arcul csaptak volna. Összerezzentem, és kirántottam a kezem

Philip szorításából.
– Ezt ne tegye velem, Philip! Már bocsánatot kértem!
Túl nyers voltam. Philip hátrahőkölt. A földre szegeztem a tekintetem,

az érzelmek sodró özöne meg a szemhéjam alatti bizsergés újabb

könnyáradattal fenyegetett. Síri csend támadt. Nagyot nyeltem, és

próbáltam összeszedni magam.
– Elvesztettem az időérzékemet – folytattam, immár szelídebb

hangon. – És biztos voltam benne, hogy senki sem aggódik miattam.
– Senki?
Felnéztem. Philip szeme villámokat szórt, a mentegetőzésem csak

tovább rontott a helyzeten.
– Szóval, én senki vagyok, Marianne? Én nagyon is aggódtam maga

miatt. Vagy ez mellékes?
Egyenesen a szemembe nézett – fürkészően –, mintha lázasan keresne

valamit. Láttam, hogy ennek a fele se tréfa. Ez nem a megszokott évődés.
Erről az oldaláról még nem ismertem Philipét. Eddig mindig csak
bolondozott, de ez az indulat olyan fenyegető volt, mint a pusztító
tűzvész. Vállat vontam. Éreztem, hogy ezzel semmit sem oldok meg, de

nem tudtam, mi mást tehetnék.

Philip leszegte a fejét, és idegesen toporgott, hátralépett, aztán megint
előre. Növekvő nyugtalansággal figyeltem a gyötrődését. Még soha nem

láttam ilyen zaklatottnak.
– Marianne! – szólalt meg végül mélyen zengő, fojtott hangon.

Ahogy felpillantott, kék szeme gyémántként szikrázott a
félhomályban. – Kedvel ön engem?

Nagyot dobbant a szívem.
– Micsoda?
– Hallotta – felelte Philip halk, ám határozott, ellentmondást nem tűrő
hangon. A tekintete rám tapadt. – Kedvel ön engem? Gondol néha rám?
A szavai egyenesen a lelkemig hatoltak, őrült kalimpálásra késztetve a
szívemet. Lesütöttem a szemem. Mondj nemet, győzködtem magam.

Mondj nemet! Az lesz a legokosabb. Végre elérhetnéd, amit akarsz. Ám a

szívem csendre intett, hiába próbáltam megszólalni. Jól látom, hogy

Philip közelebb lépett hozzám? Milyen kicsi ez az istálló! Mint egy

egérlyuk. Nem csoda, hogy Philip, valamilyen különös oknál fogva, fél

kézzel a falnak támaszkodott a vállam fölött, mintegy csapdába ejtve

engem.

Philip mellkasára csúsztattam a kezem, hogy ellökjem magamtól.
Hátrahőköltem, és a falhoz simultam. Olyan meleg van ebben az

istállóban, és amúgy is túl közel állunk egymáshoz. Önkéntelenül, de az
első érintésre sóbálvánnyá dermedtem. Mozdulatlanul néztem amint a

kezem együtt emelkedik és süllyed Philip mellkasával, és hiába próbáltam

megzabolázni a szívemet, az makacsul ellenállt. El kell löknöm magamtól
Philipet. Most rögtön! Hogy erőt merítsek, a másik kezemet is a

mellkasára tettem, de csak tovább rontottam a helyzeten. A testemen

végigcikázó érzelmek áradata elsöpörte a józan gondolatokat.

Philip feszülten várta a választ, de nem tudtam, mit feleljek. A kérdése

ugyanolyan lehetetlen volt, mint az, amit még a megérkezésem estéjén
szegezett nekem. Minden köteléket el kell vágnom kettőnk között, mire

Cecily megérkezik. Cecily az ikertestvérem, a legközelebbi
hozzátartozóm, a másik felem. Ő a Nap, én vagyok a Hold. Ő az egyetlen
rokonom, aki még törődik velem, aki elfogad engem. Nem szabad

eladnom. Nem fogom eladni.

Philip gombjaira szegeztem a tekintetem, és lassan beszívtam a
levegőt.

– I-igen, persze hogy kedvelem magát, Philip. Ön igazán… hűséges

barát és szívélyes házigazda.

Philip nem mozdult.
– Nézzen rám, Marianne! – mondta halkan.
Felpillantottam, de a nyakkendőjénél tovább nem merészkedtem.

– Rendesen, ha kérhetem – sóhajtott fel ingerülten Philip.
Nem ment. A feszültség egyre csak nőtt bennem, és ez halálra rémített.

Philip az arcomhoz nyúlt, és finoman az állam alá csúsztatta az ujjait.

Hátrabicsaklott a nyakam. Philip megcirógatta az állkapcsomat, a piruló
arcomat. A szívem majd’ kiugrott a helyéről, és hirtelen elöntött a
forróság, a maradék önbecsülésemet nyaldosva emésztő lángnyelveivel.

– Hűséges barát? – kérdezte Philip, mikor végre a szemébe néztem. –

És szívélyes házigazda? Ennyi az egész?

Rekedtes hangja hallatán kéjes bizsergés futott végig a testemen.

Philip tekintete menthetetlenül csapdába ejtett. Olyan közel volt
hozzám, már majdnem rábukkantam arra a nagy, fontos, gyönyörű
igazságra, amit olyan sokáig rejtegetett előlem. Erőnek erejével kellett

megfékeznem magam, mert már azon voltam, hogy felcsúsztatom a

kezem a mellkasán, egészen a válláig, átkulcsolom a nyakát, mélyen

beletúrok a hajába, lehúzom a fejét, és...

Te jó ég, mi ütött belém? Philip a barátom, semmi több. Miért éreztem

mégis úgy, hogy sántít az egész? Miért éreztem mégis úgy, hogy
feltartóztathatatlanul zuhanok valami felé, ami még azon az esős napon
sejlett fel előttem a könyvtárszobában?

15. fejezet

MÉLY LEVEGŐT VETTEM, hátha attól kitisztul a fejem. Tudtam, hogy

nem szabad bedőlnöm Philipnek. Akármennyién rajonganak is érte.
Akármennyire ellenállhatatlan is. A testvéri szeretet fontosabb volt a
számomra, mint a testi vonzalom.

– Igen. Ennyi az egész.
Teljes önuralommal néztem Philip szemébe, és úgy tettem, mintha
magam is elhinném, amit mondok.
Philip elsötétült tekintettel nézett el a fejem fölött. Éreztem, hogy
komoly lelki tusa játszódik le benne, és láttam, hogy rángatóznak az
izmok összeszorított állkapcsán. Hirtelen elengedte az államat, és eltolta
magát a faltól. Ahogy hátralépett, a kezem lecsúszott a mellkasáról.
Noha nem akartam átadni magam az érzelmeimnek, önkéntelenül is
rácsodálkoztam a pirospozsgás, lángoló tekintetű Philip szépségére. És
amikor Philip a hajába túrt, sóvárgó szemmel követtem a mozdulatot,
miközben azon tűnődtem, milyen érzés lenne megmarkolni az üstökét.
– Hát jó – mondta halk, reszelős hangon. – Akár a barátjaként, akár a
házigazdájaként tekint rám, ha egy kicsit is kedvel engem, többé ne
tűnjön el, mint a kámfor! Ne okozzon fölösleges kalamajkát!
– Nem fogok – feleltem remegő hangon. – Megígérem.
Gyorsan elfordultam. Megre siklott a tekintetem. Konkrét céllal
jöttem be az istállóba, de már nem emlékeztem, mi volt az. Az istálló túl
szűk volt, túl meleg, és Philip sem... hazudtolta meg magát.
– Szólok a lovásznak, hogy lássa el Meget – mondta Philip feszült, ám
szelíd hangon.
Fogta a festőtáskámat, és intett, hogy kövessem. A lenyugvó nap
aranysárga ösvényeket rajzolt a fák közé, miközben a táj csendesen
pihegett az árnyékban és a közelgő szürkület szürkéskék fényében.
Amikor kiléptünk az istállóból, nagyot szippantottam a friss levegőből.
Máris jobban éreztem magam. A nyílt tér és a szabad levegő rendszerint

minden gondot kisöpört a fejemből meg a szívemből. Abban bíztam,

hogy a kusza érzelmeim is hamar elpárolognak.
De mintha valami mélyről jövő, szoros kötelék fűzött volna össze

minket Philippel. Feszült csend telepedett ránk, amit merőben
szokatlannak találtam. Philip mellett mindig derűs, oldott hangulatba

kerültem, nem feszengtem, nem éreztem zavarban magam. Azon
tűnődtem, vajon a kapcsolatunk tényleg olyan törékeny-e, hogy egyetlen

nap leforgása alatt így megromolhat.

Hiába papoltam annyit a szívemnek, hogy muszáj elszakadnia
Philiptől, megrémített a gondolat, hogy talán végleg elhidegültünk

egymástól. Még nem álltam készen. A szívem még nem volt elég edzett,
hogy elbírjon egy ekkora csapást. Egyelőre Cecilytől sem kellett

tartanom. Philipre sandítottam, és láttam, hogy elgondolkozva néz rám.
– Hogy telt a napja? – kérdezte.
– Ó, csak festegettem. És ön?
– Én nem csináltam semmit. Egész nap a könyvtárban ültem, és

magáról ábrándoztam.

Döbbent pillantásom láttán rám kacsintott.

Megkönnyebbülten nevettem el magam. Philip csak flörtölt velem,

ahogy eddig is. Semmi sem változott. Még nem. Ha Cecily megérkezik,

örökre búcsút mondok Philipnek. De addig miért ne élvezhetném ki az

együtt töltött perceket?
– Csak ugrat – mondtam a már jól ismert koreográfiának megfelelően.
– Így jár az, aki elkanyarodik a tárgytól. Megnézhetem, mit festett? –

Elbizonytalanodtam, de Philip olyan kedvesen mosolygott, hogy nem
bírtam ellenállni neki. – Kérem! Látni akarom, érdemes volt-e halálra

aggódom magam.
– Átlátszó trükk – néztem rá sötéten.
– De nagyon célravezető.

Philip megállt, és felém fordult. Ha egyszer a fejébe vett valamit, nem
tágított. Megadó sóhajjal nyúltam a festőtáskáért, és előhúztam a

festményt. Tétován Philip kezébe nyomtam, és szorongva vártam az
ítéletet. Feszülten fürkésztem Philip arcát, és nem csalódtam. Az első
reakció elismeréssel vegyes meghökkenést tükrözött. Az ezt következő
arckifejezés azonban egyszerűen megfejthetetlen volt. Képtelenség
szavakba önteni, milyen szenvedély áradt Philip tekintetéből, amikor rám

nézett.

– Attól tartok, nem adhatom vissza a képet.

Elmosolyodtam.
– Ez kedves! Köszönöm! – Azzal az akvarell felé nyúltam, de Philip

hátralépett.
– Komolyan beszélek. Mit kér érte?

Biztosra vettem, hogy megint ugrat.
– Nem eladó – hajoltam előre, hogy visszavegyem a képet, ám Philip

vigyorogva a háta mögé dugta.
Szemmel láthatóan élvezte az új játékot. Tűnődve mértem végig.

Először arra gondoltam, hogy kicsavarom a kezéből a festményt, de

végül arra jutottam, hogy úgysem járnék sikerrel. Philip önelégülten

mosolygott. Támadásba lendültem.

A háta mögé nyúltam, ám Philip egyetlen jól irányzott mozdulattal

derékon ragadott, míg a másik kezével szorosan tartotta a képet. A
váratlan érintés és Philip testének melege megijesztett. Hátrahőköltem,

mire Philip elengedett.
– Ugye, nem gondolta komolyan? – kérdezte mosolyogva.
– Nem, de azért megért egy próbát.
– Igen, mindenképpen megérte – vágta rá Philip hetyke vigyorral,

amitől rögtön elpirultam. – De kössünk üzletet!
Ezzel sikerült felkeltenie az érdeklődésemet.
– Miféle üzletet?
– Azt önre bízom. Mit kér cserébe?
Nem volt kétértelmű a hangja, de a tekintete sokat sejtetően csillogott.

Elvörösödtem, és azonmód megbénult a nyelvem. Aljas szoknyapecér!
– A pirulásából arra következtetek, hogy nem meri megmondani, mit

akar. Mi lenne, ha kitalálnám? Minél vörösebb az arca, annál közelebb

járok a megoldáshoz.
Képtelen voltam megőrizni a komolyságomat.

Gazember!

A festmény után nyúltam, de Philip megrázta a fejét. Konokul kitartott

az elképzelése mellett.
– Mit szólna Meghez? – kérdezte.

Tátva maradt a szám.
– Meget mégsem vihetem magammal.
– Miért ne?
– Mert ló, Philip, azért. Sokkal értékesebb, mint egy festmény.

– Nekem ugyan nem.
– Ez képtelenség – csóváltam meg a fejem. – Nem tehetem.
– Akkor találjon ki valami mást.
– Miért erősködik ennyire? – kérdeztem.
– Az most nem érdekes. Mondja meg, mi az ára. – Philip mosolygott,

de a szeme félreérthetetlen eltökéltséggel csillogott.

Felsóhajtottam, mert tudtam, ha egyszer a fejébe vesz valamit,

semmivel sem lehet eltántorítani.
– Két dologra vágyom igazán, de ön egyiket sem tudja megadni

nekem, így hát el sem mondom – nyújtottam ki a kezem immár

sokadszorra.

Philip azonban nem zavartatta magát.
– Tudni akarom! – A kaján hangnemet ellentmondást nem tűrő

elszántság váltotta fel.
– Hát jó – feleltem az esélytelenek nyugalmával. – Azt akarom, hogy

apám hazajöjjön, és visszakaphassam a medált, amit az útonálló rabolt el
tőlem. A mama képe volt benne. – Philip szemében szomorúság villant;
egészen belesajdult a szívem. – Látja? Egyiket sem tudja megadni

nekem, úgyhogy kérem vissza a képet!

Philip hosszasan fürkészte az arcomat, majd az akvarellre pillantott.
Hirtelen úgy éreztem, lelepleződtem, és Philip tekintete egyenesen a

szívemig hatol. Megrémített ez a kiszolgáltatottság.
– Hát, akkor, úgy tűnik, zsákutcába jutottunk, mert én bizony nem

válók meg ettől a képtől – nézett rám elmélázva Philip. – Támadt egy

ötletem: amíg meg nem állapodunk az árban, helyezzük el valahol, ahol

mind a kerten hozzáférhetünk.
– A könyvtárszobában? – vetettem fel. Philip mosolya láttán

felsóhajtottam. – Rendben van. De ha az elutazásomig nem tudunk

megegyezni az árban, magammal viszem, és maga nem fog

akadékoskodni.
– Áll az alku! – felelte Philip fölényes mosollyal.
Úgy tűnt, nagyon bízik a győzelmében. Én viszont megfogadtam,

hogy ezúttal nem nyerhet. Mert a szívemet is belefestettem abba a képbe,

azt pedig nem adom!



A másnap reggel majdnem ugyanúgy zajlott Edenbrooke-ban, mint
azelőtt. Philippel szokás szerint az istállóban találkoztunk, hogy kora

reggel kilovagoljunk. Szokás szerint az ő lova nyerte a versenyt. És

szokás szerint vidáman cseverészve sétáltunk vissza a házba. Ennek

ellenére úgy éreztem, hogy mindaz, ami most történik, nem egy jól bevált

gyakorlat része, hanem egy olyan színdarab utolsó felvonása, ami délután

véget ér. Délutánra vártuk Cecilyt Louisa, William és Rachel kíséretében.

És onnantól kezdve semmi sem lesz a régi.

Amikor kibújtam a lovaglóruhámból, enyhe melankólia fogott el.

Nem mentem le reggelizni, hanem a szobámban maradtam, és a

rajzolásban kerestem vigaszt. Mialatt az ablakban álltam, hogy
vázlatokat készítsek a birtokról, azzal győzködtem a szívemet, hogy nem

érdemes olyasmin búsongani, ami amúgy is csak egy hétig lehetett az

enyém. Reggelente lovagolni mentem egy barátommal, semmi több. Ám
a szívem, amit az utóbbi időben egyre nehezebb volt becsapni, azzal

vádolt, hogy hazudok.

Komoran meredtem a ceruzavázlatra. A szívem az eszem és az

akaratom befolyása alatt áll, állapítottam meg. Itt az ideje, hogy

keményebben fogjam. Nagyobb veszteségeket is kibírt már. És most is

engedelmeskedni fog.

Elmélkedésemet kopogás szakította félbe. Egy szolga arról

tájékoztatott, hogy látogatóm érkezett. Riadtan simítottam le a hajam, és

lementem a földszintre. Ki a csuda kereshet engem?

A szalon ajtajához érve megtorpantam. Meglepve tapasztaltam, hogy
Philip is a szobában van; úgy tudtam, hogy az intézővel találkozik. Azt is

különösnek találtam, hogy Lady Caroline lopva rám sandít, mintha
egyetlen pillantással próbálná felmérni a hangulatomat. De legfőképpen

az döbbentett meg, hogy a látogatóm egy vadidegen férfi.
Aranyszőke haja dús csigákban omlott le a vállára. Gallérja az

arccsontját súrolta, merész szabású, ugyanakkor ízléses mellényt viselt,

amin nem kevesebb, mint három órazsebet számoltam össze. Az
úriember magabiztossága és kitűnő stílusérzéke igazán mély benyomást

tett rám.
– Miss Daventry? – hajolt meg előttem.
– Igen, mit tehetek önért, Mr...
– Beaufort. Thomas Beaufort.

Leültem Lady Caroline mellé, míg Mr. Beaufort velünk szemben

foglalt helyet. Philip a háta mögött állt, közel az ablakhoz. Mr. Beaufort

egy könyvet tartott a kezében, amit most felém nyújtott.

– Kérem, bocsássa meg, amiért hívatlanul törtem önre. De azt a

megbízatást kaptam, hogy hozzam el önnek ezt a csekélységet, méghozzá

haladéktalanul.
Határtalan kíváncsisággal lapoztam fel a könyvet. Átfutottam az első

sort: „Miss Daventry szép és szőke, szeme, mint az égbolt kékje...”

Ijedten csaptam be a könyvet. Hiszen ez Mr. Whittles verse!
– Nagybátyám, Mr. Whittles bízott meg a feladattal, hogy hozzam el

önnek ezt a gyűjteményt, amit egyenesen kegyednek ajánl – mosolygott

Mr. Beaufort.
Tehát ő az a bizonyos unokaöcs, akit Mr. Whittles említett az

elutazásom reggelén.
– Értem – hümmögtem zavartan. Mr. Beaufort talán azt hiszi, szívesen

fogadom a nagybátyja udvarlását? Milyen kínos! – Köszönöm, uram!

Remélem, nem került nagy fáradságába, hogy teljesítse a megbízást.
– Nem, egyáltalán nem. De a távolság sem riasztott volna vissza.

Bevallom, már alig vártam, hogy a saját szememmel láthassam eme…
elragadtatás tárgyát – mondta Mr. Beaufort, olyan mozdulatot téve a

kezével, mintha láthatatlan angyalok repdesnének körülötte.

Rákvörös lettem. Egyáltalán nem örültem, hogy Philip is fültanúja az

esetnek. Házigazdám csúfondárosan, enyhe kíváncsisággal nézett rám.
Ezért még biztosan kapok tőle, gondoltam magamban.

– Sajnálom, hogy önt tette meg hallgatóságának – mondtam Mr.
Beaufortnak. – Én igyekeztem lebeszélni, de nem sikerült.

Mr. Beaufort felnevetett. Kellemes hangja volt.
– Azt meghiszem. De ha a stílusa nem is a legcsiszoltabb, az ízlésében
nem találhatok kivetnivalót – bámult rám őszinte rajongással.
A makacs pír csak nem akart eltűnni az arcomról. Némán átkozódtam
magamban, miért nem tudok fesztelenül viselkedni jóképű fiatalemberek
társaságában. Mert ez az úriember is jóképű volt, bár kicsit másképp,

mint Philip. Az a fajta fiatalember volt, akivel Cecily alighanem naponta

találkozik Londonban. Az a fajta fiatalember volt, akin a nagyanyám

szerint a flörtölési tudományomat kellene gyakorolnom.
– Mondja, Miss Daventry – hajolt hozzám Mr. Beaufort ön is részt

vesz a péntek esti bálon?
Lady Caroline-ra sandítottam, aki alig észrevehetően bólintott.
– Igen, szándékomban áll – feleltem.

– És táncolni is olyan szépen tud, mint elpirulni? – mosolygott

nyájasan Mr. Beaufort.
Philipre pillantottam. Ez a bók akár az ő szájából is elhangozhatott

volna. Azt hittem, értékelni fogja Mr. Beaufort bókjait, de láttam, hogy

haragosan vonja össze a szemöldökét, és a szája megfeszül. Határozottan
úgy tűnt, mintha nem szívelné Mr. Beaufortot. Komolyan azt hitte, hogy
egyedül ő udvarolhat nekem?

Megmagyarázhatatlan hetykeséggel viszonoztam Mr. Beaufort

mosolyát:
– Nem egészen, de az előbbiben sokkal nagyobb kedvemet lelem.

Mr. Beaufort úgy nevetett, mintha valami nagyon okosat mondtam
volna. Amikor rájöttem, hogy (életemben először) kacér hölgyként

viselkedtem, széles mosolyra húzódott az ajkam. Mámorító élmény volt,

és nem is olyan kellemetlen.
– Akkor megtisztelne azzal, hogy nekem ígéri az első két táncot? –

kérdezte Mr. Beaufort.

Kis híján Philipre tévedt a tekintetem, de amikor ráébredtem, hogy ó
még egyetlen táncot sem kért tőlem, tehát édes mindegy, mit felelek,

gyorsan megálljt parancsoltam magamnak.
– Igen – válaszoltam felbátorodva.
Egy jóképű fiatalúr táncolni akart velem. Nem Cecilyvel, hanem

velem.

Mr. Beaufort rám mosolygott, majd felállt, és szabadkozni kezdett,
amiért nem időzhet tovább.

– Szívrepesve várom a pénteket – hajolt meg előttünk.
Lady Caroline először rám nézett, aztán Philipre, aki még mindig az
ablaknál állt, és lekicsinylő tekintettel nézett a távozó Mr. Beaufort után.

Lady Caroline felpattant.
– Nos, ha megbocsátotok, nekem most… dolgom van. – Azzal

kisietett a szobából, és jó hangosan becsukta az ajtót maga mögött.

Csak fél füllel hallottam, hogy távozik. Ábrándos mosollyal
simogattam a verseskötet bőrborítását. Vajon Cecilynek is ilyen
élményekben van része, amikor úriemberekkel társalog? Vajon ő is olyan
erősnek és hatalmasnak érzi magát, mint én? Most, hogy magam is
rákaptam a flört ízére, nem tudtam tovább hibáztatni a nővéremet.

Csak akkor pillantottam fel, amikor Philip ellépett az ablaktól, és leült

mellém a pamlagra.

– Szabad? – nyújtotta előre a kezét.

Odaadtam neki a könyvet, amit azonmód ki is nyitott. Megköszörülte
a torkát, és hangosan felolvasta az első verset. Elhűlve állapítottam meg,
hogy a mély, ismerős hang kifejezetten… jót tesz Mr. Whittles versének.

Kíváncsi voltam, Philip milyen értékekkel gazdagítana egy tehetséggel

megírt verset. Elfogyott a nevethetnékem. A fölényesség is elpárolgott
belőlem. E kellemes érzések híján tüstént elszomorodtam, és ismét a

korábbi könnyfakasztó hangulat lett úrrá rajtam.

Philip lapozott egyet, és újabb verset olvasott fel. Miközben mereven
bámultam az ismerős profilt, a hasadt almákkal teleszórt gyümölcsösre

gondoltam. Meg Miss Grace gyanúsítgatásaira. Meg Cecilyre, aki
Londonban, egy bálon szeretett bele Philipbe. Azon tűnődtem, vajon

Philip hány szívet rabolt el és tört már össze. Philip megint lapozott

egyet.
– Kissé meglep, hogy nem mesélt nekem a hódolójáról – pillantott

rám. – Hogy is hívják?
– Mr. Whittles – kuncogtam zavartan. – Nem szívesen emlékszem

vissza rá.
Philip várakozóan nézett fel a könyvből, előre tudta, mi következik.
– Kétszer olyan idős, mint én, nyikorgó fűzőt visel, és egyfolytában

nyáladzik.
– Igazi szívtipró lehet – nevetett Philip.
– Elképesztően visszataszító. Sosem értettem, mit eszik rajta a

nénikém.
– Miért, vonzódik hozzá? – vonta fel Philip a szemöldökét.
– Igen – bólintottam –, de Mr. Whittles olyan bárgyú. Reménytelen

eset.

Philip becsukta a könyvet.
– Hát, akkor önnek kell összeboronálni őket.
– Örömmel megtenném, de nem tudom, hogy kezdjek hozzá – vontam

meg a vállam.

Philip elgondolkodva nézett rám.
– Megvan! Írjon mindkettejüknek egy-egy szerelmes levelet a másik
nevében, hátha attól fellángol a tűz.
– Szerelmes levelet.

Sejtelmem sem volt róla, hogyan kell szerelmes levelet írni.

– Gondolom, tudja, hogyan kell szerelmes levelet írni – jegyezte meg

Philip mosolyogva.
– Természetesen nem – húztam fel az orromat.
– Hogyhogy? Egyszer még hasznát veheti.

Hanyagul vállat vontam, mintha a legkevésbé sem foglalkoztatna a

dolog, a lelkem mélyén azonban nagyon is restelltem magam.
– Erre még nem gondoltam.
– Majd én megtanítom. De előtte áruljon el valamit – mondta Philip

csibészes mosollyal. – Kapott már szerelmes levelet?

Elpirultam.
– Nem. Hacsak nem számítjuk Mr. Whittles verseit.
– Kizárt dolog. – Philip kihívóan nézett rám, ajka széles mosolyra
húzódott. – Tizenhét éves, és még soha nem kapott szerelmes levelet? Ez

nem járja. Írjak magának egyet, Marianne?

Dühösen meredtem rá. Philip minden adandó alkalmat megragadott,
hogy zavarba hozzon. – Köszönöm, ne! – jelentettem ki határozottan.

– Miért? – fogta suttogóra Philip.

Kissé elfordult ültében, hogy egyenesen a szemembe nézhessen.

Több minden is eszembe jutott, méghozzá gyors egymásutánban:
Philip megrögzött nőcsábász. Philip szereti, ha elpirulok. Philip merő
passzióból rabolja el a nők szívét. Most is csak ugrat. Ennyi az egész.

– Ha sokáig bosszant, biz’ isten, itt hagyom – figyelmeztettem.

Philip idegesen forgatta a kezében a könyvet. Nem nézett a szemembe.
– Miből gondolja, hogy bosszantani akarom?
– Tapasztalat – emeltem égnek a tekintetem.

Philip könnyed mozdulattal az asztalra hajította a könyvet, majd,

karjával a pamlag támlájára támaszkodva, közelebb hajolt hozzám.
– Na de Marianne, szívügyekben nem ismerek tréfát.

Most is mosolygott, de a szeme komolyságról árulkodott. Ez is egyike

volt azoknak az (egyébként váratlan) eseteknek, mikor olyan érzésem

támadt, mintha Philip bolondozása nem lenne más, csak álca, vékony

máz, amely alatt eleddig feltáratlan, mélyebb érzések lapulnak. De hiába

is próbáltam olvasni a gondolataiban. Ez az ember még mindig csupa

rejtély volt számomra.

Lehet, hogy magamtól soha nem írtam volna meg azt a levelet Mr.

Whittlesnek a nénikém nevében. De fúrta az oldalamat a kíváncsiság.
Erről az oldaláról is meg akartam ismerni Philipet: hogyan udvarol,

hogyan ír szerelmes levelet, mitől képes úgy felolvasni egy egyszerű
verset, hogy elolvadok tőle. Az az oldala érdekelt, amit eddig csak Cecily
ismert. Veszélyes vállalkozás volt, és valószínűleg ostoba is, de már csak

néhány rövid óra választott el minket a nagy fordulóponttól, és éreztem,
hogy itt a vissza nem térő alkalom.

– Rendben van – feleltem remegő idegességgel. – Tanítson meg. Ki

tudja, lehet, hogy egyszer még hasznát veszem.

Philip elmosolyodott, majd felállt, és az íróasztalhoz ment. Lúdtollat,
tintát, papírt vett magához, majd a kör alakú asztalhoz ment, ahol előző

este Mr. és Mrs. Clumpett-tel kártyáztunk.
– Ücsörgéssel semmire sem megyünk – mondta. – Jöjjön ide!

Az asztalhoz mentem. Philip hellyel kínált, aztán kihúzta a mellettem
lévő széket, és leült. A csukott ajtóra sandítottam. Philip mindig ügyelt rá,

hogy nyitva legyen az ajtó, amikor kettesben vagyunk, de most meg sem

moccant. Felgyorsult a szívverésem, és nyugtalanság fogott el. Philip

olyan közel ült hozzám, hogy tisztán éreztem az illatát: szappan,

keményített vászon és valami földes szag keverékét, ami olyan volt, mint
a fű kipárolgása eső után. A napfényt és a kék eget juttatta eszembe.

– Készen áll a szerelmi leckére? – kérdezte Philip kajánul csillogó

szemmel.

16. fejezet

NEM MONDHATNÁM, HOGY TÖKÉLETESEN KÉSZÉN ÁLLTÁM a

tanulásra, hiszen Philip alig karnyújtásnyira ült tőlem a csendes
szobában. Aztán eszembe jutott, hogy ideje felnőtt módjára viselkednem,
és megpróbáltam elképzelni, mit tenne hasonló helyzetben egy tapasztalt
londoni hölgy. Példának okáért Cecily. Elképzeltem, hogyan viselkedne
egy finom, elegáns hölgy, aki már megszokta, hogy jóképű urak tárják fel
előtte a szerelmi vallomások rejtelmeit.

– Kezdhetjük – mondtam közömbösen.
Philip megköszörülte a torkát.
– A szerelmes levél célja – magyarázta tudálékos hangon –, hogy
olyan érzelmeket közvetítsen, amiket élő szóban nem lehet elmondani.
íme, az első kérdés: mi gátolhat meg egy úriembert abban, hogy nyíltan
megvallja az érzelmeit?
Philip olyan komolyan viselkedett, mintha igazi tanár lenne, én meg a
nebuló. Nem tetszett ez a hangnem. Zavartan rágcsáltam az ajkamat; úgy
tettem, mintha lázasan törném a fejem, majd így szóltam:
– Ööö, mondjuk az, hogy… néma?
Philip ajka megrándult.
– Látom, az általánosságokat figyelmen kívül hagyta, és rögtön a
konkrétumokhoz ugrott. A válasz, Miss Daventry, a következő: Egy
úriember akkor nem tudja nyíltan megvallani az érzelmeit, ha a
körülmények megakadályozzák ebben. Megjegyezte? – vonta fel a
szemöldökét.
– Igen – bólintottam –, de ön csak az urakra tért ki. Nem a hölgyekkel
kellene foglalkoznunk? Hiszen a nénikém nevében kell szerelmes levelet
írnom.
– Nem fogok úgy tenni, mintha egy férfinak írnám a levelet – pirított
rám Philip. – Kövesse az utasításaimat, és szabja őket a konkrét
helyzetre. Nos, akkor, mi lesz a megszólítás?
– Az illető neve? – találgattam.

– Merőben fantáziátlan.
Philip fogta a tollat, belemártotta a tintába, és írni kezdett:

Mit sem sejtő szerelmemnek!

Közelebb kellett hajolnom hozzá, hogy el tudjam olvasni a szavakat.
– Ez valóban eredetibb – dünnyögtem.
– És most jöjjön a tárgyalás!
Várakozóan a papírra szegeztem a tekintetem, ám Philip keze megállt
az asztal fölött. Felpillantottam. Philip mélyen a szemembe nézett, majd
halkan így szólt:
– A szem jó kiindulópont.
Jaj, ne! A nyakamat tettem volna rá, hogy már megint ugrat. Minden
jel erre mutatott.

Mikor a szemedbe nézek, a külvilág megszűnik körülöttem.
A mámor ölelésében kábultan bolyongok tekinteted
édenkertjében.

Ejha!
Életemben nem olvastam még ilyen szépet, pláne Philip tollából.
Szinte perzseltek a szavai. Ha kimondva hallom őket, ott helyben
elemésztenek. Hálát adtam az égnek, hogy Philip csendben maradt.
Megint az arcomon éreztem a tekintetét (olyan közel volt hozzám), de
ezúttal már nem mertem ránézni, Inkább a tenyerembe támasztottam az
állam, és az ujjaimmal takartam el lángoló arcomat.

Ó, ha megérinthetném piruló orcádat, ó, ha a füledbe
súghatnám, hogy imádlak, hogy örökre a rabod lettem, hogy
nélküled mit sem ér az élet.

Ezt a pimaszságot! – szitkozódtam magamban. Biztosra vettem, hogy
Philip merő komiszságból említette meg a piruló orcámat. Hiszen imád
bosszantani. Imádja, ha zavarba hozhat. Ő maga mondta a könyvtárban.
De még ez a sovány vigasz sem enyhített a kínjaimon. Azzal
nyugtatgattam magam, hogy ez csak játék, nem igazi szerelmes levél. Ez

nem az én szerelmes levelem, visszhangzott a fejemben, miközben
mereven bámultam a papírt.

Oly közel vagy hozzám, és mégis oly távol. Mikor
gyanútlanul nézel rám, a poklok tüze emészti lelkem, és attól
tartok, elvesztem az eszem.

A síri csendben csak a toll sercegését lehetett hallani. Úgy meredtem a
levélre, mintha az lenne az utolsó mentsváram. A szívem olyan hangosan
dobogott, hogy a mellkasom is belesajdult. Nem sokat tudtam a
szerelemről, de még én is rájöttem, hogy Philip egyszer régen
szenvedélyesen szeretett valakit. Egyszer régen pontosan így érzett az
illető iránt – majdnem beleőrült a szerelembe. Olyan keserű féltékenység
fojtogatott, hogy magam is meglepődtem rajta.

Légy hozzám irgalommal! Nyisd ki a szemed, szerelmem, és
vedd észre, ki vagyok valójában: nem egyszerű barát, hanem
szenvedő férfi, aki őrülten, reménytelenül imád téged.

Egész testemben remegtem. Ökölbe szorítottam a kezem, és
megpróbáltam összeszedni magam. Ez itt nem más, mint egy tréfás lecke
a szerelemről, soha vissza nem térő alkalom, hogy értékes tapasztalatokat
szerezzek. De akkor miért vagyok ilyen feszült, ilyen nyugtalan, és miért
remegek ennyire? Miért zakatol a szívem? Miért érzem úgy, hogy ezer
darabra hullok szét?

Hiába is kerestem a választ. Viszont megállapítottam, hogy ez a…
lecke alaposan felzaklatott. Sehol egy humoros részlet. Az előttem
heverő levél teljes bepillantást engedett Philip szívébe. Ez pedig nem volt
tréfadolog. Sőt, úgy éreztem, menten sírva fakadok.

Azt kívántam, bárcsak félresöpörhetném a papírlapot. Azt kívántam,
bárcsak világgá szaladhatnék. Azt kívántam, bárcsak visszaforgathatnám
az idő kerekét, hogy soha ne derüljön ki, Philip mindenre képes. Azt
kívántam, bárcsak semmissé tehetnék mindent, akár azon az áron is, hogy
elfelejtem Edenbrooke-ot, és mindazt, ami Philipben rejlik.

– Kérdés? – szólalt meg végül Philip.

A hangja hallatán jóleső borzongás futott végig a testemen.
Lehunytam a szemem. Minden bátorságomra szükségem volt, hogy ülve
maradjak, és ne sírjam el magam. Most végre bebizonyíthattam, hogy
érett nő vagyok. Nem engedhettem, hogy Philip megneszelje, mennyire
felkavartak a szavai.

Megköszörültem torkom.
– Mi legyen az aláírás? Titkos hódolója?
A hangom semmit sem árult el. Nagyon büszke voltam magamra.
– Nem, az nem jó – válaszolta Philip rövid hallgatás után.
Azzal a következőket firkantotta fel a papírra:

Elepedek érted

Majd aláírta a levelet. Meredten bámultam a nevét. Lángoló arcomra
szorítottam az ujjaimat, mintha rejtegetnék valamit. Ki tudja, mit.

– Na, mit szól hozzá? – tudakolta Philip.
Bármily nehezemre is esett, igyekeztem egyenletesen lélegezni és
közömbös hangot megütni.
– Nagyon szép – válaszoltam kimérten.
Sűrű csend telepedett ránk, szinte tapintani lehetett. Vibrált tőle a
levegő. Konokul a levélre szegeztem a tekintetemet; nem akartam
Philipre nézni, mert az beláthatatlan következményekkel járt volna.
Lassan tízig számoltam magamban. Semmi. Megint elszámoltam tízig.
Philip talán eltökélte, hogy lyukat éget az arcomba a tekintetével? Létezik
ennél kínosabb helyzet? Nem. Kétségtelenül ez volt életem legkínosabb
pillanata. Erre mérget veszek.
Aztán Philip felsóhajtott, és szép lassan visszatért belé az élet.
– Természetesen mindig tekintettel kell lenni a hölgy érzékenységére
– mondta könnyedén. – Ha túl finoman fogalmazunk, elvész a lényeg. Ha
viszont túl erősen…
Philip letette a tollat, és a kezem felé nyúlt, amivel a pirulásomat
igyekeztem elrejteni. Felfeszegette az ujjaimat, és az asztalra nyomta a
tenyerem.
– Ha viszont túl erősen – mondta –, talán soha többé nem mer a
szemünkbe nézni.
Az ironikus hang hallatán felkaptam a fejem. Philip tekintetéből
felhőtlen derű áradt. Ekkor jöttem rá, hogy rajtam mulat. Nyilván végig

tudta, milyen zavarban vagyok, és úgy döntött, kiugrasztja a nyulat a
bokorból. Szörnyeteg. Az ismeretlen érzés, amitől az imént még
sírhatnékom támadt, most tomboló haragba fordult.

Elrántottam a kezem, és gyilkos pillantást vetettem Philipre. Már
nyitottam volna a számat, hogy közöljem vele, mit gondolok az aljas
tréfájáról, amikor hirtelen nyílt az ajtó, és Mrs. Clumpett lépett be rajta.

– Azt hiszem, itt hagytam – szólt hátra a válla fölött.
Amikor meglátott minket, megtorpant.
– Jaj, megzavartam valamit? – kérdezte kíváncsi pillantással.
– Egyáltalán nem – feleltem rekedtes hangon.
Őszintén reméltem, hogy Philip majd eloszlatja Mrs. Clumpett
gyanúját. De ő persze megint homlokegyenest az ellenkezőjét tette
annak, ami elvárható lett volna tőle.
– Éppen szerelmi leckéket adok Marianne-nek – mondta.
Elakadt a lélegzetem. Megrökönyödve néztem Philipre, mire ő
vakmerően rám kacsintott, és az ajkán feltűnt a már ismerős mosoly. Nem
hittem a szememnek.
– Ó, nos, a könyvem megvár. Majd később visszajövök érte – fordult
sarkon mosolyogva Mrs. Clumpett, és gondosan becsukta maga mögött
az ajtót.
Felpattantam, és gyorsan hátraléptem az asztaltól.
– Philip! Mrs. Clumpett most olyasmit feltételez rólunk, ami nem felel
meg a valóságnak.
Philip felállt, és átnyújtotta a levelet.
– Igazán?
Kihívó pillantásában néma kérdés rejlett, de én nem tudtam, mit
válaszoljak. Leforrázva álltam előtte.
Aztán ez a gazember egyszerűen faképnél hagyott, holott látta, milyen
dühösen, milyen zavartan, milyen elanyátlanodva szorongatom a
kezemben a szerelmes levelet.



Betsy aznap este különös gonddal készítette el a frizurámat: addig kefélte
a hajamat, amíg úgy nem ragyogott, mint az aranyló méz, végül feltűzte.
Közben végig a kimenőjéről csacsogott.

– Kicsit utánanéztem ennek a Jamesnek, kisasszony.
– Kinek? – A gondolataim még mindig a szerelmes levél körül

forogtak.
– Az eltűnt kocsisunknak.
– Ó, hát persze. Jamesnek. És mire jutottál?
– Azt beszélik, hogy egy közeli fogadóban szállt meg, Edenbrooke-tól

délre. Állítólag nem tűnt betegnek, és tele volt pénzzel. Ha minden igaz,
éppen Brightonba tartott, ami, ha szabad megjegyeznem, kitűnő ötlet,
hiszen a tengeri levegő csak jót tesz a lábadozóknak. Én amondó vagyok,
Jamesnek elege lett abból az ápolónőből, és szépen megszökött.

Ezen elgondolkoztam.
– Szerintem meg érezte, hogy meggyógyult, és efölötti örömében a
saját lábán távozott. De honnan szerezte a pénzt? És miért tűnt el szó

nélkül? Fizették az ápolását.

Betsy a vállát vonogatta.
– Így, ni! – igazgatta el az utolsó hajtincset is. – Hogy tetszik?

Belenéztem a tükörbe. Betsy ragaszkodott hozzá, hogy a vadonatúj

zöld selyemruhámat vegyem fel. Ez volt az egyik legelegánsabb ruhám,

bár én kissé rikítónak találtam.
– Nem lenne jobb mégis a rózsaszín?
– Nem – rázta meg a fejét Betsy határozottan –, ez kiemeli a szeme

színét. És a haja is olyan jól mutat mellette.

Nem szívesen ismertem el, de ebben a percben mélyen egyetértettem
Mr. Whittlesszel, aki szerint a hajam úgy csillog, mint a borostyánkő. És

bár folyton panaszkodtam a semmilyen szemem miatt, amiben hol a kék,

hol a zöld, hol a szürke dominált, a ruha szépen kihangsúlyozta a zöld

árnyalatot, és titokban nagyon is elégedett voltam az eredménnyel. Lehet,
hogy nem vagyok olyan klasszikus szépség, mint a szőke, kék szemű

Cecily, gondoltam magamban, de ma este egész csinosnak látszom.
– Igazad van – mondtam. – A zöld az igazi.
– Tudom – mosolyodott el Betsy. – Bízza csak rám magát! – Azzal

hátralépett, hogy jó alaposan szemügyre vegyen, eligazgatta a loknikat a
nyakam körül, majd elégedetten bólintott. – Készen vagyunk.

– Köszönöm! Nem is tudom, mi lenne velem nélküled.
– Tudja, mit kérek cserébe? Mesélje el, mit szólt Sir Philip, amikor
meglátta – mosolygott csintalanul a komornám.

Elszorult a szívem.

– Betsy, ne mondj ilyeneket!
– Miért ne?
– Mert még meghallja valaki, és azt fogja hinni, hogy mindenáron ki
akarom vívni Sir Philip csodálatát. – Mély levegőt vettem. – Holott szó
sincs erről. Az az ember teljesen közömbös a számomra.

Betsy sandán nézett rám.
– Lehet, hogy Miss Marianne nem akarja kivívni Sir Philip csodálatát,
de az úr ettől még csodálja a kisasszonyt. Éppen erről beszélgettünk a

konyhában a többi szolgálóval.

Mélységes döbbenet lett úrrá rajtam. Hát ez borzasztó! Tudtam, ha

Betsyben felmerült a gyanú, hogy van valami köztem és Philip között,

nyilván a többi szolgáló is osztja a véleményét. Nem fogják fel, hogy
Philip egyszerű nőcsábász, akit nem szabad komolyan venni. Még

belegondolni is rémes volt, mi lesz, ha valamelyiküknek eljár a szája
Cecily előtt. Hátranyúltam, hogy kigomboljam a ruhámat.

– Mit művel?
– Meggondoltam magam. A rózsaszín ruhámat veszem fel.

Betsy hangos méltatlankodásba kezdett, de látván, hogy hajthatatlan
vagyok, megemberelte magát, és segített átöltözni. Közben, tőle

szokatlanul, mély hallgatásba burkolózott. Amikor végeztünk, és

hátrafordultam, hogy köszönetét mondjak neki, mélységes neheztelést
olvastam ki a tekintetéből.

– Nem tudom, mit láttál – mondtam –, de biztosíthatlak, hogy csak
képzelődtél. Sir Philip semmit sem érez irántam, ahogy én sem őiránta.

Igazi szoknyabolond, és nincs kivel flörtölnie. Csupán ezért figyelt fel

rám. Amint Cecily megérkezik, minden rendbe jön. Majd meglátod.

Ekkor, mintegy varázsütésre, kopogtattak. Ajtót nyitottam, és a

küszöbön ott állt Cecily. Magasabb, szebb és elegánsabb volt, mint

valaha. Szinte rá sem ismertem. De ahogy a szemébe néztem, rögvest
felelevenedtek a gyerekkorunkról, az otthonunkról, a régi szép időkről
őrzött emlékek.

– Na, végre, hogy itt vagy! – kiáltottam, és sietve megöleltem.
Ő is viszonozta az ölelést, ám aztán gyorsan elhúzódott tőlem.
– Igen, de csak most érkeztem, sietnem kell, nehogy lekéssem a

vacsorát. Gyere velem, ha már készen vagy, legalább beszélgetünk egy

kicsit.

Mit sem törődve Betsy rosszalló tekintetével, követtem Cecilyt a

földszinti szobájába. A komornája már kikészítette az estélyi ruháját. Kék
selyemből készült, ami szépen kiemelte Cecily szemét. Leültem egy
székre, és megvártam, amíg a nővérem átöltözik.

– Jól utaztál? – kérdeztem. – Milyen volt London? Annyi mindent
szeretnék kérdezni tőled. El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy

látlak.
– Rengeteg mesélnivalóm van! – huppant le Cecily a fésülködőasztal

elé. Míg a komornája megfésülte, ő a tükörképét nézegette. – Fogadok,

hogy te is imádnád Londont! Olyan mulatságos! Képzeld csak el:

rengeteg ember, bálok, dalestek és színházak. Minden estére jut valami,
és senki sem bújik ágyba éjfél előtt. Olyan izgalmas! És mindenki olyan
elegáns! Jövőre neked is el kell jönnöd. Nagymama biztosan megengedi.

Mivel a komorna jelenlétében nem fedhettem fel Cecily előtt az

örökség ügyét és a hozzá kapcsolódó feltételeket, csak annyit mondtam:
– Remélem.
– Ezt a ruhát Bathban varrattad, kedvesem? – sandított rám a nővérem.
– Igen – simítottam le a szoknyám.
– Rá se ránts! Itt senki sem szól meg miatta, nekem elhiheted. Mire a

fővárosba kerülsz, nagyvilági hölgyet faragok belőled – mondta Cecily
sugárzó mosollyal. – Sose búsulj, Annie, megmentelek a rémes bathi
varrónők karmai közül!

A többit már nem hallottam, végig a régi becenevem visszhangzott a

fülemben. A papán és Cecilyn kívül senki sem szólított Annie-nek.

Hirtelen olyan elviselhetetlen honvágy tört rám, hogy nem bírtam ülve

maradni. Felugrottam, és Cecily nyakába borultam.
– Úgy örülök, hogy itt vagy!
– Igen, én is, de tönkreteszed a frizurám – nevetett a nővérem.

Félszeg mosollyal álltam félre. Cecily még egyszer utoljára megnézte

magát a tükörben, majd felállt.
– Na, mit gondolsz? – fordult felém. – Akad majd udvarlóm ma

estére?

Káprázatosán szép volt.
– Hát persze.

Ez volt az igazság, mégis nehezemre esett kimondanom.

A szalonban Lady Caroline bemutatott a lányának, Louisának, a
fiának, Williamnek, és a menyének, Rachelnek. William derűs mosollyal

köszöntött, mintha mulattatná a jelenlétem. Rachel tetőtől talpig

végigmért, de egyáltalán nem bántón. Louisa viselkedését azonban a

legnagyobb jóindulattal sem lehetett szívélyesnek nevezni.
Cecily arra kért, menjek előre, hogy semmi se vonhassa el a figyelmet

a belépőjéről. Mikor belépett a szalonba, minden szempár rászegeződött.
Maga volt a megtestesült szépség. A haja, mint a selyem, a bőre, mint a

tej, a szeme, mint a nefelejcs. Sugárzott, mint a nap.
– Sir Philip! – hajolt meg kifogástalan eleganciával.
Kétség sem férhetett hozzá, Londonban igazi úrinő lett belőle. Esetlen

tramplinak éreztem magam mellette.
– Daventry kisasszony! – hajolt meg Philip is.
– Nagy örömömre szolgál, hogy bebocsátást nyerhettem gyönyörű

otthonába. De a legnagyobb boldogságot az jelenti a számomra, hogy

végre viszontláthatom.

Philip udvarias bókokkal viszonozta a gesztust. Mióta beléptem a

szalonba, rá sem néztem Philipre, de most, hogy Cecily szóba elegyedett
vele, feltűnés nélkül szemügyre vehettem. Ő persze rögtön észrevette,

miben mesterkedem, mert alighogy ráemeltem a tekintetemet, felém

sandított.

Az íróasztalfiókba rejtettem a szerelmes levelet. Kár, hogy az
elmémből nem száműzhettem ilyen egyszerűen. Philip szavai percenként

az emlékezetembe villantak, és új életre keltek a lelkemben, nem kis

gyötrelmet okozva ezzel. Cecily éppen azt ecsetelte, milyen szép nagy a

birtok. Elfordítottam a fejem, hallani sem akartam, mit válaszol Philip.

A komornyik kitárta az ajtót, és bejelentette, hogy a vacsora tálalva

van. A háttérbe húzódtam, hogy kivárjam, milyen sorrendben vonulunk
át az ebédlőbe. Lady Caroline először Cecilyre nézett, majd rám, és már

nyitotta a száját, de mire megszólalhatott volna, Cecily már bele is karolt
Philipbe, és mosolyogva nézett fel rá. Ez tehát eldőlt. Cecily Philip karján
vonult át az ebédlőbe, és ő ült a házigazda jobbjára, a díszvendégnek járó
helyre. Végtére is ő volt az idősebb. És mindig ragaszkodott is az
elsőbbségéhez: az a hét perc alapjaiban határozta meg az életünket.

Jómagam Philip balján foglaltam helyet. Ebből a pozícióból tisztán

láthattam, hogyan tartja szóval Cecily Philipet négy teljes fogáson át.

Senki mással nem foglalkozott, és nagyon ügyesen flörtölt. Illedelmesen

mosolygott, kacéran nézett fel Philipre félig leeresztett szemhéja alól, és

valahányszor felnevetett, finoman megszorította Philip karját. A második

fogás után végképp eluntam a dolgot, így hát leszegett fejjel ettem
tovább, és süketnek tettettem magam. Azelőtt cseppet sem zavartattam
magam Cecily viháncolása miatt, de a nővérem aznap este addig táncolt

az idegeimen, amíg el nem érte, hogy tompa fejfájás lüktessen végig a

tarkómon.

Amikor a lakájok behozták a desszertet, éreztem, hogy Philip tekintete
rám tapad. Felpillantottam, és láttam, hogy kérdőn néz rám.

– Nagyon hallgatag ma este – suttogta a fülemhez hajolva.

Az asztal túloldalára sandítottam, és láttam, hogy Cecily engem néz.

Aztán Philipre siklott a tekintete, aki feszülten várta a választ. Vállat

vontam, és elfordítottam a fejem. A szemem sarkából láttam, hogy Philip

pillantása kíváncsian cikázik köztem és Cecily között.
– Sir Philip, úgy hallottam, önnek gyönyörű lovai vannak – szólalt

meg Cecily. – Remélem, nekem is tartogat egyet. Szeretek lovagolni, és

szívesen csatlakoznék önhöz.
– Az a csikó, amin Miss Marianne lovagol, ritka szép állat, Philip –

vágott közbe hirtelen Mr. Clumpett. – Ő az új jövevény? Láttam, hogy

szinte minden reggel kilovagoltatok a kisasszonnyal.

Némán szitkozódtam magamban. Ki gondolta volna, hogy Mr.

Clumpettet nemcsak az indiai vadállatok érdeklik, hanem a lovak is?
– Igen, ő az új jövevény – válaszolta Philip.
– Megint lovagolsz? – nézett rám Cecily meglepetten.

Valamilyen rejtélyes oknál fogva sírás markolászta a torkomat. Talán
a kérdés mögött rejlő együttérzés volt rám ilyen hatással; vagy az a tény,
hogy a nővérem mindenkinél jobban tudta, miért akkora fegyvertény,

hogy újra nyeregbe ültem. Akárhogy is, nagy meghatottságomban
elszorult a torkom, és gyorsan pislogni kezdtem, hogy elűzzem a

nemkívánatos könnyeket.
– Igen.

Cecily rám mosolygott, és mint mindig, most is pontosan tudtuk, mire

gondol a másik. Abban a szent pillanatban senki sem állhatott közénk: a

megértés és a közös veszteség szoros egységbe kovácsolt minket. Cecily

végül Philip felé fordult.
– Sir Philip, örömmel látom, hogy meg is találtuk a megfelelő lovat –

mondta ragyogó mosollyal. – Holnap reggel ki is próbálom. Mikor

indulunk?

Ismét a tányéromra szegeztem a tekintetem, hogy megzabolázzam az
érzelmeimet. Először a sírás kerülgetett, most pedig szívem szerint

megfojtottam volna Cecilyt, amiért még a lovamat is el akarja venni
tőlem. Ez nem volt túl biztató kezdet.

– Ezt nem én döntöm el – felelte Philip. – Megígértem Miss

Marianne-nek, hogy amíg nálunk vendégeskedik, Meg folyamatosan a
rendelkezésére áll. Őt kérdezze.

Philip válasza meglepett, és nagyon jólesett. Hálásan néztem rá, de
aztán eszembe jutott, hogy ez óriási illetlenség a részemről. Nekem

Cecilyhez kell lojálisnak lennem, nem Philiphez.
– Biztos vagyok benne, hogy a húgom készséggel kölcsönadja azt a

lovat, Sir Philip – nézett rám Cecily.
Mély levegőt vettem.
– Hát persze hogy kölcsönadom – feleltem, de nem mondtam igazat.
Nagyon is bántott a dolog. Cecily most már Meget is elveszi tőlem?

Hát nem elég neki Philip? Sietve nyugalomra intettem magam.
Cecily nem vette el tőlem Philipet. Hiszen Philip soha nem is volt az

enyém.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor Lady Caroline végre
asztalt bontott. Most az egyszer örültem, hogy a férfiak még az ebédlőben

maradnak. Követtem a hölgyeket a hallba. Cecily Louisába karolt, és

odasúgott neki valamit. Lady Caroline félreállt, és megvárta, míg odaérek

hozzá. Finoman a vállamra tette a kezét.
– Úgy látom, kicsit kedvetlen vagy ma este – szólalt meg halkan. –

Csak nincs valami baj?
– Fáj a fejem. Ennyi az egész.
– Miért nem szóltál? Segítettem volna. Gyere velem! – taszigált a

lépcső felé a ház asszonya. – Tüstént ágyba duglak.
Lady Caroline, Betsy segedelmével, pillanatok alatt levetkőztetett és

ágyba fektetett, majd elküldetett teáért. Aztán leült az ágyam szélére, és

megmosta a homlokom levendulavízzel. Anyáskodó mozdulatai és

szelíd, aggodalmas pillantása láttán még árvábbnak éreztem magam,

mint máskor. A minap megparancsoltam a szívemnek, hogy ne búsuljon

Philip után, de azt mégsem tilthattam meg neki, hogy a mama, a papa, az

otthonom és az elveszett családom után keseregjen. Olyan heves zokogás

tört rám, hogy nem bírtam gátat szabni a könnyek áradatának.

Feltartóztathatatlanul csurogtak végig a halántékomon, teljesen eláztatva
a hajamat.

Lady Caroline egy zsebkendőt nyomott a kezembe.
– Akarsz beszélni róla?
Megráztam a fejem. Még csak az kéne!
– Ha egyszer mégis… ha egyszer mégis beszélgetni szeretnél
valakivel, Marianne, remélem, egyenesen hozzám fordulsz.
Ekkor kopogtak. Csalfa szívem, kiszabadulva az elvárások
fogságából, várakozón lódult meg. De amikor Betsy ajtót nyitott, láttam,
hogy csak a szobalány hozta fel a teát. Miután Lady Caroline és Betsy is
távozott, sokáig korholtam magam, amiért nem fogtam rövidebb pórázra
a szívemet. Ha nem figyeltem oda, mindenféle képtelenségre ragadtatta
magát, például abban reménykedett, hogy Philip áll a küszöbömön.
Kedvetlenül kortyolgattam a teámat. Mikor letettem a csészét,
meglepődve fedeztem fel, hogy egy könyv hever a tálcán.
Az a verseskötet volt, amit még akkor lapoztam át, amikor Philip
megmutatta a könyvtárat. Kinyitottam, és egy papírcetli hullott az
ölembe.

Sajnálom, hogy nem érzi jól magát. Gondoltam, ezzel
gyorsabban telik az idő.

Nem írták alá az üzenetet, de fölösleges is lett volna.
Holnap erősebb leszek, fogadkoztam. Holnap megzabolázom a
szívem. Ma este viszont igazán megérdemlem, hogy lazítsak egy kicsit.
Hátradőltem az ágyban, és az első vershez lapoztam. Philip ajándéka
elmulasztotta a fejfájásomat, és balzsamot csepegtetett a szívemre. Még
alvás közben is a cetlit szorongattam.

17. fejezet

CECILY MÁR REGGELI ELŐTT BEKOPOGOTT HOZZÁM. ÉPPEN az

íróasztalnál ültem, és levelet írtam a nagyanyámnak. Betsy még nem jött
fel, hogy megfésüljön, de valamivel el kellett terelnem a gondolataimat
Cecily és Philip reggeli lovaglásáról.

– Azért jöttem, hogy megnézzem, hogy érzed magad – huppant le az
ágyamra Cecily. – Sajnálom, hogy rosszul lettél tegnap este! Be akartam
nézni hozzád, de aztán úgy döntöttem, hogy inkább nem háborgatlak.
Tudom, hogy nem szeretsz a figyelem középpontjában lenni, ezért
gyorsan megnyugtatlak: nem beszéltünk ki a hátad mögött. Egész este
kártyáztunk. Sir Philip volt a partnerem, és annyit bolondozott! Halálra
nevettem magam.

Ez nem volt nagy újság, tekintve, hogy a nővérem a vacsorát is
végigviháncolta.

– Örülök, hogy jól érezted magad – feleltem, és igyekeztem úgy tenni,
mintha teljes őszinteséggel beszélnék.

– Tudtam, hogy ezt fogod mondani. Te olyan önzetlen vagy! – dőlt
hanyatt ásítva Cecily. – Ezért sem erőltettem, hogy kilovagolj velünk ma
reggel. Igaz, nem sokra mentem vele, mert Sir Philip a testvérét is
magával hozta. De legalább együtt lehettem vele.

– Ó! Már vissza is jöttetek? – kérdeztem kényszeredett mosollyal. –
Mit szólsz Meghez?

– Kicsit rakoncátlan – ráncolta a homlokát Cecily de azért sikerült
megzaboláznom. Attól tartok, túlságosan szabadjára engedted. Ha
egyszer az enyém lesz, gondoskodom róla, hogy alaposan ráncba
szedjék.

Olyan erővel szorítottam a lúdtollat, hogy az kettétört a kezemben. Az
asztalra hajítottam a maradványait, majd felálltam, és kinéztem az
ablakon. Úgy döntöttem, mégis elfogadom Philip ajánlatát, és odaadom
neki a képemet Megért cserébe, mielőtt Cecily tönkretenné azt a lovat.
Bármikor talál magának másikat, olyat, amely maradéktalanul megfelel

az ízlésének.
– Kérdezhetek valamit? – szólalt meg Cecily közömbösnek szánt

hangon. – Miért nem írtad meg, hogy Sir Philip végig itt volt

Edenbrooke-ban? Ha ezt tudom, hamarabb ideutazom.

Meglepetten fordultam felé.
– Hogyhogy, te nem is tudtál róla?
– Nekem azt mondták, kirándulni megy, és hogy nyugodtan

maradjunk Londonban, mert úgysem találkoznánk vele. De arról már

nem tájékoztattak, hogy lemondta a kirándulást. A szolgáktól kellett

megtudnom.

Nem tudtam, mit feleljek. Hirtelen rájöttem, nagy ostobaság volt a
részemről, hogy soha nem kérdeztem rá, mit keresett Philip aznap este a

fogadóban. Nyilván úton volt valahova. A rejtélyek sora egyre csak

gyarapodott.
– Semmit sem tudok arról a kirándulásról – feleltem. – Sőt, Cecily, az

igazat megvallva sokáig azt sem tudtam, hogy Sir Philip az az úriember,

akit a leveleidben emlegettél.
– Az meg hogy lehet? – nézett rám kérdőn a nővérem.

Idegesen ültem le mellé az ágyra, és gondosan megválogattam a

szavaimat.
– Tudom, hogy furcsán hangzik, de senki sem szólította a teljes nevén,

és senki sem mondta, hogy Sir Charles meghalt. Gondolom, mindenki azt

hitte, hogy ismerem a körülményeket. Így azt sem tudhattam, hogy Sir
Philip személye bármiféle jelentőséggel bírhat a számodra.

– Hmm.

Cecily gyanakvó pillantása láttán elfogott az aggodalom.
– Mi az? – kérdeztem védekezőn.
– Remélem, semmi olyat nem tettél, amit később megbánnál.
– Mégis mire célzol? – húztam ki magam.
– Rád. És Sir Philipre.

Imádkoztam, nehogy elpiruljak.
– Semmi sem történt köztünk.
– Ilyesmi meg sem fordult a fejemben – nevetett a nővérem. – De nem
te lennél az első hölgy, aki bedől Sir Philip varázsának – nézett rám

várakozóan.
– Jó, elismerem, hogy Sir Philip vonzó férfi, de végig tudtam, hogy a

bolondját járatja velem, egy percig sem vettem őt komolyan. Csak