egeszsegszovok_beliv_0516

EGÉSZSÉGSZÖVŐK



E g é sz sé g sz övők

Mesekönyv a gyógyuláshoz

Segítség a kórházban gyógyuló
gyermekek és szüleik számára

KIADJA AZ MRE BETHESDA GYERMEKKÓRHÁZA
1146 Budapest, Bethesda u. 3.
Budapest, 2016

Felelős Kiadó: dr. Velkey György

Grafika, címlap: Németh Zsófia, Sorompó Anett
Kiadványterv, nyomdai előkészítés: Sosity Beáta

A szövegeket válogatta: Korzenszky Kára,
Sorompó Anett, Szegleti Gabriella
Szerkesztette: Tamásné Bese Nóra
ISBN 978 615 001 923 9

A mesekönyv kereskedelmi forgalomba nem kerül,
ajándékul szánjuk mindazoknak,
akik a Bethesdában gyógyulnak.

A könyv a Reformáció Emlékbizottság
támogatásával jelent meg.
Készült: 2500 példányban
Nyomdai munkák:
Vareg Hungary Kft.

1117 Budapest, Kondorosi út 2/a
Felelős vezető: Bernwallner Viktor

Bethesda E g é sz sé g-
szövők

E g é sz sé g sz övők

Sorompó Anett

Örülünk, hogy megérkeztél, köszönjük, hogy hozzánk jöttél.
Add a kezed, megfogom, a mesénket suttogom.
Mesém gyógyít, simogat, elvarázsol, megnyugtat.
Gyógyító most minden szó, elgurult egy kis orsó.
Szövögetjük csendesen egészséged idebenn.
Gyógyító a zöld kabát, a röntgen a cimborád.
Gyógyszer, kötszer, védelem, átkarol a két kezem.
Három nagy korty orvosság egészséget hoz hozzád.
Fülkukkantó kézi gép, megmossuk a fülecskéd.
Nagyra nyitod kicsi szád, kitárt kapu, nagy világ.
Nagy lélegzet egy-kettő, egészséget teremtő.
Megszőttük az egészséget, elküldtük a betegséget,
biztonságban gyógyuló velünk együtt gyógyító.

6

Én k icsik e vagy ok

magyar népdal

Én kicsike vagyok,
Nagyot nem mondhatok,
Szüleim kertjében
Virulni akarok!
Ki akarok nyílni,
Mint pünkösdi rózsa,
De ki nem nyílhatok,
Csak úgy illatozok!
A szép leányoknak rózsa koszorúja,
És a legényeknek piros bokrétája.
Jó legény, jól megfogd lovadnak kantárját,
Hogy el ne tiporja a pünkösdi rózsát!

7

Pici ágyak, pici lábak
töltik be az osztályt,

Nyugodt, kedves ápolók
itt vigyázzák

a legkisebbek álmát.

C secse mőosz t ál y



10

I. fejezet

Biztonságban

Kedves kicsi manók
gyógyítják meg hasad,

Védőhálót megszövik,
a bacilust kisöprik.

Belgy ógy ászati
osz t á l y

13



A lélek éneke

afrikai hagyomány

Egy kelet-afrikai törzsben a gyermek életének kezde-
tét nem a fogantatásától vagy születésétől számítják,
hanem attól a naptól, amikor az édesanya először
gondol rá. Az asszony, amikor úgy érzi, hogy elér-
kezett életében a gyermekvállalás ideje, elvonul egy
erdőbe, és addig ül egy fa tövében, amíg meg nem
találja gyermeke énekét. Majd visszatér a faluba, és
a leendő apának is megtanítja ezt az éneket, amivel
együtt hívogatják, várják a gyermeket. Az anya rend-
szeresen énekel a méhében levő magzatnak, majd
a dalt megtanítja a bábaasszonyoknak is, akik szü-
letésekor ezzel köszöntik a kicsit. Ez a dal elkíséri a
gyermeket élete legfontosabb pillanataiban, a külön-
böző beavatási rítusokon keresztül egészen a haláláig.

15

Az elszak íthatatlan k ötelék

Sorompó Anett

Bemutatkozom, a nevem Anett. Többszereplős értelmetlennek tűnő kérdéseiket tovább kér-
személy vagyok, anyuka és egyben az anyukám dezzék és megmagyarázzák.
és az apukám gyereke. Néha négyéves, néha Egyszer én is így jártam: a hogyan is lettél
nyolcvan. Van két gyermekem is, Luca vala- anyuka és az apa hogyan is lett apuka kérdé-
mint Marci és van egy közös mesénk. Vagyis sek átbeszélésekor egy különös kérdést tett fel
több közös mesénk is van, de van egy igazán Marci: mi miért nem egy napon születtünk
különlegesen nagyon közös. A felnőttek rit- Lucával? Ez is egy olyan kérdés, amit felnőtt-
kán gondolkoznak hétköznapi dolgokon, csak ként nem értettem, hiszen egyszerű a válasz
élik a mindennapjaikat, viszont a gyerekek mert nem. Természetesen Luca rögtön csatla-
a mindennapokat alaposan átgondolkodják, kozott bátyjához, így már egyesített testvéri
és izgalmas elképzeléseik vannak. Ezzel segíte- erővel folytatták a kérdezősködést.
nek nekünk, felnőtteknek meglátni a hétköz-
napok csodáit. – Anya az miért van, hogy ha valami történik,
Mint már mondtam, a felnőttek sokszor nem velem én rögtön azt kiáltom, hogy anya vagy
gondolkoznak, emiatt azt gondolják, hogy a apa, még akkor is ha az iskolában vagyok? Anya,
gyerekek sokszor értelmetlen kérdéseket tesz- te nem akartad, hogy ikrek legyünk? Pedig
nek fel nekik. Ezekre a kérdésekre a felnőt- Boróka és Kamilla anyukája akarta és az nekik
tek csak egy választ ismernek – hogy, mert nagyon jó, mert ők így soha nincsenek egyedül
csak. Még az a szerencse, hogy a gyerekek és már a pocakban is játszhattak.
kitartóak és abban a legügyesebbek, hogy az Kezdtem érteni a kérdezősködésük okát.

Marci és Luca most először mennek külön- Óperencián. A szép szőttesek hosszú, színes

külön táborozni és mi, a szülők, akik még soha fonalakból készülnek, amelyek elszakíthatat-

nem voltunk nélkülük sehol, elutazunk repülő- lanok, mert ezeket erős férfiak kovácsolják

vel. Szép lassan kezdtem bölcs nyolcvanévessé az emberek jó érzéseiből. A fonalból minden

alakulni, amikor megtörtént a varázslat, a két születni készülő gyermeknek adnak a kezébe

gyermek megrántotta az „anya értsd meg végre egy szálat. A szőttest három szálból kezdik el

az értelmetlen kérdéseinket” csengőt és hirtelen szőni az asszonyok, egyik anyué, másik apué és

rájöttem, mit is akarnak tudni. a harmadik a még meg sem született gyermeké.

– Azt hiszitek, ha ikrek lennétek, erősebb – Luca kíváncsi szemmel megkérdezte:

lenne a kötelék köztetek? És nem értitek, hogy – Hogy hívják azokat a néniket, akik szőnek?

miért gondoltok apára és rám még akkor is ha A válaszon nem kellett sokat gondolkoznom.

nem vagyunk ott? Aranyosan egymásra néztek – Szeretet, Gondoskodás, Bölcsesség, Türelem

majd vissza- kérdeztek: és Megértés.

– Mi az a kötelék köztetek? Marci sem maradt kérdés nélkül, ő a férfia-

Luca, aki a leghangosabb tagja a családunknak, kat képviselve arra volt kíváncsi, hogy hívják

a kérdésre, amit ő tett fel, azonnal tudott egy a bácsikat, akik a szálakat kovácsolják.

mókás kis emléket elhúzni a tarsolyából. Erre a kérdésre apa válaszolt: Biztonság,

– Anya, az olyan, mint amikor Marcival össze- Védelem, Erő, Megfontoltság, Gyengédség.

kötöttünk mindent a lakásban? Aaaa lámpát, Miután a kérdéseikre válaszoltunk, folytattam

a szekrényt, a vázát, a tévét még a papát is, és ti a mesét.

nem tudtatok bejönni az ajtón, mert a kilincsen A szőttes attól a naptól, hogy az anyuka és az

volt az első csomó és ahogy kinyitotta apa az apuka lelkében megszületik a vágy a gyermek

ajtót, bum-bum minden leesett? iránt, egyre több szálból készül az ember öreg

Marcival elégedetten mosolyogtak a jó kis koráig. A szálakat a számunkra fontos emberek

pókember akciójukon, ami persze valóban vic- szálaival szövik össze az asszonyok, amelyek

ces volt, főleg, hogy a papa közben nyugodtan erősek és végtelenek. Minden ember szőttese

aludt és csak a csörömpölésre ébredt fel. más, de minden ember szőttesének közös tulaj-

– A kötelék köztetek azt jelenti, hogy…, de donsága, hogy Szeretetből, Gondoskodásból,

természetesen a mondatot nem tudtam befe- Bölcsességből, Türelemből, Megértésből

jezni, mert Marci felkiáltott, jaj de jó, anyának szőtték, ami Biztonságot, Védelmet, Erőt,

mese van a fejében. Luca apa után kiáltott, aki Megfontoltságot ad mindannyiunknak, és

meg is jelent az ajtóban, és rögtön tudta, hogy Gyengéden takarja be lelkünket. Emiatt van

itt megállíthatatlan meseszövés következik. az, hogy bármilyen távol is vagyunk egymástól,

Mind összebújtunk és hamarosan meg is szü- ez az erős szőttes nem engedi, hogy elszakadjon

letett a mese. Közel és távol az idők kezdete a köztünk lévő kötelék.

óta sok-sok asszony szövi a szőttest túl az

17

Az elrabolt dalocsk a

eszkimó népmese

Beköszöntött a tavasz. A hósármányok visszatértek a melegebb vidékekről a Bering-szoros
szikláira. Közülük kettő közvetlenül a tengernél rakott fészket magának. Hósármány mama
megtojt, és egyetlen tojáskáján kotlott. Hogy a hideg szél meg ne fújja, még a fészekből is félt
kirepülni. Az esőtől testével takarta, étlen-szomjan ült rajta. Végül kikelt a fióka a tojásból.
Milyen aranyos, szép kis madár volt! Az egész parton nem lelted párját. Hangos volt nagyon,
szülei sem enni, sem inni, sem aludni nem tudtak mellette. Amikor vadászni ment az apja,
a fiókafiút az anyja ringatta. Ha pedig az anyja volt úton, az apja istápolgatta. Hósármány mama
egyszer így dalolt fiókájának:
Kié, ugyan kié ez az ici lábacska?
Kié, vajon kié ez a pici szárnyacska?
Kié, ugyan kié ez az icipici fejecske?
Kié, vajon kié ez a két szép szemecske?
Kié, ugyan kié?
Arra repült a holló, meghallotta az éneket, letelepedett a közelben, és hallgatni kezdte. Hallgatta,
hallgatta, önfeledten belemerült a hallgatásba. Annyira megtetszett neki ez a dalocska, hogy azt
szavakkal ki sem lehet fejezni. Rimánkodni kezdett a hósármánynak:

– Ajándékozd nekem ezt a dalocskát! Add nekem ezt a nótácskát!
– Hogy képzeled?! – méltatlankodott a hósármány.
– Nem adhatom neked. Ez az egyetlen dalunk van.
– Nagyon szépen kérlek – győzködte a holló.
– Nem tudok többé e dalocska nélkül élni!
– Az én fiacskám sem tud. Ne is kérd, úgysem adom neked!
Megharagudott a holló.
– Ha magadtól nem adod, erővel veszem el!
Lecsapott a hósármányra, elragadta tőle a dalt, és elrepült.
Hósármány fiúcska üvölteni kezdett, Hósármány mama pedig sírva fakadt. Hazatért a vadászatról
Hósármány papa. Hallja ám, hogy fiacskája kiabál, asszonykája sírdogál.
– Mi van veletek? – kérdezte. – Valami baj történt
– Szörnyű dolog – felelte Hósármány mama. – Lecsapott a holló, és elvitte a dalocskánkat.

18



Nincs mivel elaltatni a fiacskánkat, egyre csak bömböl! Hogyan fogunk így élni?
Hósármány papa haragra gerjedt, szikrázott a szeme, nagyokat toppantott.

– Hozd a vadászkesztyűmet, a harci íjamat meg a biztosan találó nyilaimat! Elrepülök, meg-
keresem azt a gyalázatos párát, és kitépem a torkából a dalocskát!
Repült, repült, sokféle madarat látott, csak hollót nem… Itt a fogolymadarak szolgáltak a kövek
között, ott a lile fütyörészett. Végül a sziklákon egy egész csapat hollót pillantott meg. Leült
a közelben, belehelyezte az íjat a nyílba, megfeszítette a húrt, és várt. Aki a dalocskát dalolja,
abba lövi a nyilat. A hollók a saját dolgaikkal foglalatoskodtak. A hollóapók a napon sütkéreztek,
a hollóanyók pletykálkodtak, az ifjúság meg valamilyen játékot eszelt ki magának. A hollóle-
gények a kedvesükkel sutyorogtak. De egyik sem énekelt – hollónóta nem szólt, sármányének
nem szállt. Egyszer-kétszer károgtak – de hát ének az?!
Továbbszállt Hósármány papa. Repült, körözgetett, egyszer látta ám, hogy egy holló ül a fán.
Csőrét a magasba emelte, szemét behunyta, ringatózott jobbra-balra, és így énekelt:
Kié, ugyan kié ez az ici lábacska?
Kié, vajon kié ez a pici szárnyacska?
Kié, ugyan kié ez az icipici fejecske?
Kié, vajon kié ez a két szép szemecske?
Elénekelte, majd újból rázendített:
Kié, ugyan kié ez az ici lábacska?
Kié, vajon kié ez a pici szárnyacska?

– Hát itt van a gonosztevő! Lám, itt van a világ legszebb dalocskájának tolvaj madara! – mondta
Hósármány papa. Azzal leszállt ugyanennek a fának az ágára, megfeszítette a húrt, és belelőtte
nyilát a hollóba. A nyíl végigsiklott az evezőtollakon, majd a földre esett. Oda se neki, meg sem
rebbent a holló szeme. Zengett és dalolt tovább. Ekkor Hósármány papa előhúzta a puzdrából
az összes nyilat, amennyi csak volt, és négyesével kezdte lövöldözni őket a gyalázatos párára.
A holló egyre csak énekelt:
Oj, kié, ugyan kié ez az ici lábacska?
Oj, kié, vajon kié ez a pici szárnyacska?
Oj, oj, valami az oldalamba fúródott!
Oj, kié, ugyan kié ez az icipici fejecske?
Oj, valami megszúrt!
Oj –oh! Oh –oj! Nem bírom tovább!
Kár –kár –r!

20

És kiengedte a dalocskát a csőréből. Hósármány papa magához ragadta, és nyomban elrepült
vele haza. Megérkezett, és hallja ám, hogy fia kiabál, asszonya pedig rídogál.

– Ne kiabáljatok, ne rídogáljatok! – csitítgatta őket Hósármány papa.
– Visszaszereztem a dalunkat a gonosz hollótól. Íme, itt van!
Megörült Hósármány mama, és tüstént dalra fakadt. A fiú megnyugodott, és elaludt.
Azóta, ha a hósármányok észrevesznek egy közelükben repülő hollót, azonnal elhallgatnak.
Még a csőrüket sem merik kinyitni. Lám, e dalocska is megmaradt, még ma is éneklik a hósár-
mányok a gyerekeiknek.

21

A nappal és az éjszak a

Kiss Anna

Elgurul
az aranyorsó
megkerül
az ezüstorsó
elgurul
az ezüstorsó
megkerül
az aranyorsó

22

Este jó, este jó

Zelk Zoltán

Este jó, este jó, De az ágy, meg a szék
este mégis jó. messzire szalad,
Apa mosdik, anya főz, mint a füst, elszállnak
együtt lenni jó. a fekete falak.

Ég a tűz, a fazék Nem félek, de azért
víznótát fütyül, sírni akarok,
bogárkarika forog szállok én is mint a füst,
a lámpa körül. mert könnyű vagyok…

A táncuk karikás, Ki emel, ki emel
mint a koszorú, ringat engemet?
meg is hal egy kis bogár, kinyitnám még a szemem,
mégse szomorú. de már nem lehet…

Lassú tánc, lassú tánc, Elolvadt a világ,
táncol a plafon, de a közepén
el is érem már talán, anya ül, és ott ülök
olyan alacsony. az ölében én.

Fül-or r-gégészeti
osz t á l y

Ebben a házban meggyógyítják
füled, orrod, torkod,

fagyizásnál, kiáltásnál
ne is legyen gondod.





II. fejezet

Ki t a r t ás

Kellemes hűs patak ringat,
a homokágy elaltat.

Ebben a házban gyógyulás vár,
zöld kis manó vigyáz reád.

É gésk özpont





A bátor tengelice

Mihail Sadoveanu

Iszonyú tél volt. Farkasordító hideg. Viharos napsugarat a csőrébe nem fogott.
szél kavarta a havat, egyik-másik madár röp- Majd megvakult a fénytől, a tolla pedig leper-
tében fagyott meg. A rémült madarak a falu zselődött a forróságtól. De nem hagyta magát,
templomának eresze alá gyűltek: az erdőben vitte a didergő föld felé a napsugarat.
már nem lehetett kibírni. Mindegyik sírt, jajon- A madarak gyülekezete már messziről érezte,
gott, annyira fázott. Akkor a sas, a madarak hogy közeledik a tengelice az égi tűzzel. Érezték
királya így szólt: mindnyájan, mert enyhe szellő lebbent, vilá-
gosabb lett a mennybolt, csöpögni kezdett az
– Nincs mit tennünk, tüzet kell lopnunk eresz, megrokkant a hó. Mire a tengelice leért
valahol. Az emberek az égből lopták a tüzet. a földre, már nyílni kezdett a hóvirág, és a fű
Megtehetjük mi is. is nyújtogatta friss zöldjét az ég felé.
A madarak nagy örömükben, hogy nem kell
– Helyes! Jól beszél! Igaz! Bölcs beszéd! már fagyoskodniuk, észre sem vették a ten-
– csiripelték, csipogták, károgták, vijjogták gelice csupaszságát. Csak a szarka látta meg.
mindenfelől az összesereglett madarak. Menten csörögni kezdett, a többi madár meg
Igen ám, de ki lopjon tüzet az égből? A sas csúfondárosan nevetett a bátor tengelicén.
azt bizonygatta, hogy ő király, ő nem lophat. Ám a kis madarak köréje gyűltek, és gyorsan
A nagy madarak mindenféle kibúvót kerestek: felöltöztették. A pirók is adott neki egy tollat,
egyiknek lefagyott a szárnya, a másik sántít a sárgarigó is. A feketerigó sem sajnált tőle
a bal lábára, a harmadiknak hiányzik egy farok- egy farktollat, a vörösbegy pedig sapkát adott
tolla, a negyediknek már nem is tudom, mi baja neki. Alig akadt madár, aki ne ajándékozott
volt. A sas úgy döntött, hogy valamelyik apró volna legalább egy kis tollpihét a hős madárnak,
madárnak kell erre a nagy feladatra vállalkoznia. aki megmentette őket a fagyhaláltól. Végül
De a pinty azt mondta, hogy ő csak énekelni pedig, mikor már szépen felöltöztették, zengő
tud, lopni nem. A többi is mondott valamit, kórusban dicsérték meg tettét.
hogy ne neki kelljen mennie. Azóta a tengelice minden tél végén lehozza
Akkor előállt a tengelice, és félénken mondta: csőrében a napsugarat, és tavasz lesz a földön.
És azóta olyan furcsa a ruhája: bíborszínű
– Én szívesen elmegyek, csak ne veszeked- a sapkája, és folt hátán folt a köpönyege.
jetek.
El is indult. Szállt egyenesen föl az égbe, szállt
sokáig, végre a Nap közelébe ért. Majd megsült
szegény, de nem nyugodott addig, míg egy tüzes

31



A sün, akit meg lehetett

simogatni

Mihail Pljackovszkij

A világon minden sün szúrós. Olyan hegyes tüskéik vannak, hogy nem
lehet megsimogatni őket. Sündivel, a kis sündisznóval ez mégis meg-
történt. Sündi az erdőben barangolt. Megpillantott egy farönköt, amin
egy nyuszi üldögélt és tejbegrízt evett. Amikor befejezte, így szólt:

– Köszönöm, mama!
Odament Nyusszancshoz Nyuszimama megsimogatta a fejét, és meg-
dicsérte:

– Nagyon ügyes vagy!
Sündi hirtelen nagyon elszomorodott. Őt még sohasem simogatták
meg. Meglátta Nyusszancs a síró Sündit, és megkérdezte:

– Hát téged ki bántott?
– Senki – felelte Sündi.
– Akkor meg miért itatod az egereket?
– Azért Nyusszancs, mert téged megsimogat a mamád. Engem soha
senki nem simogatott meg.
– Tudod, én szívesen megsimogatnálak hát… izé… ha nem lennél
olyan szúrós – szánta meg Nyuszimama Sündit.
– És ha nem lennék szúrós? – kérdezte Sündi hirtelen.
– Hát, az persze más lenne. De ez lehetetlen.
– Nem lehetetlen! – rikkantott Sündi. És elkezdett forgolódni, hem-
peregni a földön. Tüskéi tele lettek falevéllel. Úgy nézett ki, mint egy
színes golyó. Odagurult Nyuszimamához, és kidugta a levelek közül
fekete orrát, majd azt mondta:
– Most már egyáltalán nem vagyok szúrós. Ugye?
Nyuszimama elmosolyodott, és megsimogatta Sündi fejét.

33

A sánta legény diadala

breton népmese

Amikor a francia király leánya húszéves lett, az apja elhatározta, hogy férj-
hez adja a szépséges királykisasszonyt. Olyan szép volt a leány, mint a kelő
Nap, apja, a király pedig hatalmas országban uralkodott. Így hát nem csoda,
hogy temérdek kérő sereglett össze a világ minden tájáról, Franciaországból,
Angliából, Spanyolországból, Olaszországból. Amikor úgy megtelt velük az
udvar, hogy egyiküket-másikukat csak a kapusnál tudták elszállásolni, a király
rendeletet adott ki, amit trombitaszó mellett kihirdettek az egész országban.

– Ha valaki a lányom kezét akarja, építsen olyan hajót, amelyik a földön
is, meg a vízen is tud járni!
Erre a kérők nyomban szétszéledtek. Úgy érezték, a feladat nagyon nehéz,
eszükbe sem jutott, hogy belevágjanak. De három legény elhatározta, hogy
szerencsét próbál. Az anyjuk szegény özvegyasszony volt; sokat kínlódtak
hajnaltól késő estig kis földjükön, így aztán kedvük támadt a könnyebb életre.
A két idősebb fiú jól megtermett, izmos legény volt, nem akadt párjuk a
mezőn, ha dolgozni kellett. A harmadik, egy szerencsétlen, sánta, nyomorék,
beteges külsejű legényke, legfeljebb arra volt jó, hogy elijessze a madarakat
a frissen bevetett kertből.
A legidősebb fiú így szólt magában: „Vigyen el az ördög, ha föl nem építem
azt a hajót!”
Fogott egy fejszét meg egy jókora cipót, és elindult az erdőbe. Még a fele
utat sem tette meg, amikor összetalálkozott egy öreg koldusasszonnyal. A
vénasszony kimerülten támolygott, látszott rajta, hogy régóta éhezik.

– Édes fiam, az isten szerelmére, adj egy falat kenyeret! – rimánkodott az
öregasszony.

– Nem adhatok – felelte a legény. – Magamnak sincs elég.
– Hova igyekszel?
A legény nem akarta megmondani az igazat.
– Az erdőbe – felelte. – Leveses kanalat szeretnék faragni.
– Úgy legyen! – mondta az asszony. – Úgy legyen, ahogy mondod!
A szerencsétlen legény egész nap egyebet sem faragott, mint leveses­kanalat.
Amikor hazament, idősebbik öccse nem győzte csúfolni.

34

– Majd meglátod – mondta –, hogy megcsinálom a hajót, és feleségül
veszem a királylányt.
Másnap ő is elindult az erdőbe. Az út kanyarulatában megpillantott egy
öregasszonyt, akinek a szeméből patakzott a könny.

– Édes fiam, éhes vagyok! A Szűzanya nevében adj egy kis kenyeret! A
legény megvetően mérte végig.

– Nagy munka áll előttem, nem oszthatom meg a kenyeremet. Hogy is
jutott ilyesmi az eszedbe?

– Mi az a nagy munka?
A legény vállat vont.

– Tányérokat szeretnék faragni az erdőben, tölgyfából.
– Az Isten teljesíti kívánságodat! – felelte a koldusasszony.
A legény hiába fáradt, hiába vágta széltében-hosszában a fákat, a fejszéje alól
csakis tányérok kerültek ki. Ugyanolyan elkeseredetten ment haza, mint
a bátyja.
No, de a legkisebbiknek is lett volna kedve a királyi menyasszonyhoz;
arra gondolt, hogy neki talán kedvez a szerencse. Elindult hát az erdőbe, ügyet
sem vetett csúfondárosan nevető bátyjaira. Neki is útjába akadt a koldusas�-
szony. Szegényre rossz volt ránézni, olyan keservesen nyöszörgött:
– Édes fiam, három napja nem ettem! Szent Anna asszony nevére kérlek,
segíts rajtam!
– No, csakugyan, keresztanyám! – felelte a sánta legény. – Ez a cipó a hó-
nom alatt amúgy is terhemre van. Vedd csak el. Olyan nagy a gondom, hogy
gondolni sem tudnék az evésre.
– Mi gondod van, édes fiam?
– A királylányt férjhez adnák, de csak akkor lehetek a férje, ha olyan hajót
csinálok, ami a szárazföldön is, meg a vízen is tud járni.
– Ezen ne múljon! Itt egy fejsze, ezzel dolgozz. Valahányszor vágsz vele
egyet, mindig csak azt mondd, hogy: Ágát ide, törzsét oda! Akkor egykettőre
elkészülsz a hajóval.
Az öregasszony jóslata szórul szóra beteljesedett. A sánta legény már napnyugta
előtt beszállt pompás hajójába, a hajó siklott a vízen, száguldott a szárazföl-
dön, szinte játszva gázolt keresztül az akadályokon. A legény a főváros felé
kormányozta. Áthaladt egy hatalmas sivatagon, ahol soha egy csepp eső sem
esett. Egyszer csak észrevette, hogy az egyik szikla tövében egy beesett arcú

35



ember ül, és mohón szopogat egy hordóabroncsot.
– Mi az ördögöt csinálsz? – kérdezte a legény.
– Tudod, már száz éve szopogatom ezt az abroncsot, és még mindig találok

egy-egy csepp almabort benne – felelte amaz.
– A te szomjadat aligha lehet eloltani, még hasznomra válhatsz. Szállj be

a hajóba!
A hajó folytatta útját. Még ki sem értek a sivatagból, amikor feltűnt egy má-
sik szerencsétlen ember; ugyanolyan sovány volt, mint az első; telhetetlen
étvággyal rágcsált egy birkacsontot.

– Ízlik? – kiáltott rá a sánta legény.
– Ezen a csonton már száz éve egy szemernyi hús sincs, de én még mindig
találok rajta ennivalót.
– A te éhedet aligha lehet elverni. De nehogy azt mondja valaki, hogy én
nem akarom csillapítani. Gyere velünk!
Elértek egy pusztára; a rekettyebokrok között temérdek üregi meg mezei
nyúl ugrált. No, a puszta közepén egy ember vadászott. Olyan gyorsan futott,
hogy egy nyúl sem tudta volna legyőzni.
– Sohasem hittem volna, hogy ember ilyen gyorsan futhat – mondta a
sánta legény. – Gyere velem! Ha velem jössz, megteszlek fővadászmesternek.
A közelben tehéncsorda legelészett a réten, a gulyás meg az istállók mellett
az ügyességét próbálgatta. Több mint száz méterre tőle az egyik tehén szarva
között egy szarka üld­ ögélt; a csordás egyetlen parittyadobással leterítette
a madarat.
– Még sohasem láttam ilyen ügyes embert! – kiáltott fel a sánta legény. –
Gyere velünk, te leszel a királyi íjászok kapitánya.
Egyszer csak elértek egy út szélére; öreg koldus ballagott az úton; elöl is, hátul
is nagy tarisznyát cipelt.
– Az elülső tarisznyában a nappalt, a hátulsóban az éjszakát cipelem.
– A nappalt meg az éjszakát cipeled? No, az ilyen útitársból biztosan haszna
van az embernek. Szállj fel a hajóra!
Hát szépen egybegyűltek a hajón; végül is eljutottak a királyi palotához.
Éppen azon a napon értek oda, amikorra a kérők gyülekezője meg volt hirdetve,
de csak a sánta legény érkezett meg a királyi udvarba. A király egy pillanatig
némán méregette a hajót. Amikor meglátta a sánta hajóst, így szólt:

37

– No, ez bizony fura férj lenne, és fura udvaroncokkal gyarapítaná az udvart.
De ne mondja senki, hogy olcsón adom a lányomat. Te legény, még néhány
próbát ki kell állnod, csak azután kaphatod meg a királylányt. Itt a pincém.
Ez a legnagyobb pince az egész országban. Tele van finom borral, habzó
almaborral, pálinkával. No, az a kívánságom, hogy te meg a cimboráid még
napnyugta előtt igyátok ki az egészet.

– Egymagam kiiszom – felelte az a szerencsétlen, aki száz évig szopogat-
ta a hordóabroncsot. Bizony, még fél nap sem telt bele, és a pince ki­ürült,
a nagyivó meg arról panaszkodott, hogy szomjas maradt.

– Most következik a második próba! – mondta a király. – Megparancsoltam,
hogy valahány ökör, borjú, birka, disznó van az óljaimban, vágják le mindet
a mai ünnepre. Az a kívánságom, hogy te meg a cimboráid napnyugta előtt
egyétek meg az ökreimet, borjaimat, birkáimat és disznaimat.

– No, ez finom munka! – mondta az a szegény ördög, aki száz évig rágcsált
egy csontot. – Nincs szükségem segítségre, egymagam elvégzem.
Munkához látott, négy óra múlva az utolsó állattal is végzett, és azt mondta,
hogy még éhes. Látszott a királyon, hogy egyre nyugtalankodik. Semmikép-
pen nem akarta a leányát a sánta legényhez feleségül adni. Megkockáztatott
hát még egy próbát. Volt a lányának egy szobalánya; eleven, takaros teremtés
volt, és az volt a híre, hogy pompás futó.

– Fogj egy korsót – mondta a király a szobalánynak –, aztán amilyen gyor-
san csak tudsz, szaladj vele a királyi forráshoz, és merítsd meg!
Ez a forrás a város fölött magasló hegy oldalában volt, jól lehetett látni
a palotából. A cselédlány egy szempillantás alatt ott termett.
Amikor megmerítette a korsót, a király a sánta legényhez fordult, és így
kiáltott :

– Az a kívánságom, hogy valamelyikőtök szaladjon oda egy korsóval, merítse
meg, és előbb érjen ide, mint a szobalány.
A vadász nyílsebesen nekiiramodott. Egykettőre ott termett a forrásnál, tele-
merítette a korsóját, és a visszaúton utolérte a cselédlányt.
A lány megállt az egyik mérföldkőnél, hogy kifújja magát. Látta, hogy meg-
előzik, félt a király haragjától, így hát cselhez folyamodott.

– Fölösleges úgy rohannod – mondta –, biztosan hamarabb érsz vissza,
mint én. Inkább pihenj egy keveset, igyál egy kis friss vizet.

38

A vadász nem vette észre a cselt. Miközben ivott, a cselédlány gyengéden meg-
simogatta a haját, szerelmes szavakat súgott a fülébe, mire a vadász lehajtotta
a fejét egy nagy kőre, és elaludt. A szolgáló csak erre várt. Szaporán fölkapta
a korsót, és ahogy a lába bírta, rohant le a hegyről.
A király szinte sugárzott örömében, a sánta legény pedig reszketett; szegény
azt hitte, oda a győzelem. De ott volt ám a gulyás! Kavicsot tett a parittyájába,
megforgatta fegyverét, és hajszálpontosan eltalálta a követ az alvó vadász
feje alatt. A vadász föl is riadt nyomban. Mindjárt látta, hogy nagy baj van.
Fölkapta a korsót, és teljes erejéből nekiiramodott. A szolgáló még át sem
lépte a palota küszöbét, amikor a vadász már ott térdelt a király lába előtt.

– Győztünk! – kiáltott fel a sánta legény.
– Valóban győztél – felelte a király –, mivel ügyes ember vagy. Így hát tiéd
a lányom, mert a király sohasem másítja meg a szavát. De nem szívesen adom
hozzád, óvakodj a haragomtól!
– Ha el kell viselnem felséged haragját – mondta a legény –, a bátorságom
megint csak megsegít a bajban.
Még két napja sem volt házasember, amikor elhatározta, hogy hazamegy
a szülői házba. Beszállt a hajójába, magával vitte a feleségét meg két cimboráját.
De nem volt rá ideje, hogy messzire jusson. Bizony, alig érték el a sivatagot,
a sánta legény észrevette, hogy hatalmas porfelhő tart a hajó felé. A király
serege vágtatott utána. Ha elérik őket, vasra verik, tán meg is ölik mindnyájukat.
– Végünk van! – kiáltott fel a sánta legény, és a kezét az ég felé emelte.
– Még nincs veszve minden, herceg! – mondta az öreg koldus, aki idáig
egy árva szót sem szólt. Villámgyorsan kinyitotta egyik tarisznyáját, azt,
amelyikben az éjszakát tartotta.
A többi néhány pillanat műve volt. Sűrű sötétség borult a földre, a katonák
eszeveszetten menekültek, azt sem tudták, merre fussanak. Ez volt az utolsó
próba, amit a sánta legénynek ki kellett állnia. A király most már befogadta
udvarába, megtette örökösének, bátor és ügyes cimboráit pedig nagy rangra
emelte. Abból, aki a hordóabroncsot szopogatta, pohárnok lett, abból, aki
a csontot rágta, udvari sütőmester. A vadászt kinevezték vadászmesternek,
a gulyást az íjászok kapitányának, a koldust hoppmesternek. Mindnyájan
boldogan éltek; nem csodálkoznék, ha még mindig élnének.

39

A merész

Varga Enikő

Csepp együtt menetelt a többiekkel a sorban. Ahogy egész eddigi
életében tanulta: szabályosan haladt a sorban az egyre vasta-
godó, szürkülő felhőben, hogy aztán nagyot ugorva a semmibe
végül földet érjen. Ment a szürkékkel, lehajtott fejjel, bal-jobb, bal-
jobb… De Csepp más volt mint a többiek: hallotta a földön lép-
kedő emberek hangját, és hallotta, ahogy mérgesen mormogják:

– „Már megint esik az eső! Annyira utálom!”
Látta a morcos, fáradt arcokat. De látta a színeket is. A virágokat, ahogy
hálásan nyújtogatják szirmaikat az életet jelentő víz felé. Ilyenkor Csepp
magában mindig elmosolyodott, szerette a virágokat. A felhő egyre
sűrűbb és szürkébb lett, a sor egyre szorosabb. Csepp tovább gondolko-
dott. Miért nem szeretik az emberek őket? Talán, ha színesek volnának!
Eljátszott a gondolattal: milyen szép lenne, ha nem ilyen szürkék len-
nének mindannyian! De a felhő egyre inkább elnehezült, nemsokára
itt a zuhanás ideje. Csepp elhatározta, hogy felemeli a fejét, bár mindig
azt tanulta, hogy ezt nem szabad. De ő óvatosan körbenézett. Ekkor
a sok szürke mellett észrevett valami furcsát, két sorral előrébb: Igen,
határozottan látta, ahogy két társa összekacsintott! Egyre bátrabban
nézett körül. Igen, ott hátul egy másik vízcsepp direkt elrontja a lépést,
mintha táncolna! A sor végén ketten játékosan lökdösni kezdték egymást,
halkan kuncogva. Csepp elnevezte őket magában:Voltak a „Kacsintók”,
a „Táncos” és a „Lökdösők”. Tényleg, milyen furcsa, hogy nekik még
nevük sincs! Mi csak a „Szürkék” vagyunk. De sajnos, lassan elérkeztek
az ugrás helyéhez. Csepp hirtelen nagyon elszomorodott: hiába minden,
a sorsod ellen nem tehetsz semmit. Ekkor jelent meg az „Első Napsugár”.

Bár nagyon kicsinek tűnt, de bátran szembeszállt a felhővel. Az erősebb,
komolyabb napsugarak elnézően mosolyogtak fiatal társuk próbálkozásán.
Ők tudták, hogy ezen a tömör, vastag felhőn még ők sem tudnak áthatolni.
Majd jön „Szél” barátjuk, aki elkergeti a felhőket, és akkor eljön az ő idejük.
De a kis napsugár nem hagyta annyiban, kitartóan próbálkozott. Csepp
ámulva nézte, hiszen sosem látott még ilyen gyönyörű szépet! Hívta
a kis sugarat, hogy játsszon vele! A napsugár meghallotta a hívó szót
és Csepp felé vette az irányt. Egyre közeledett, Csepp pedig érezte,
hogy ez az utolsó lehetősége! Mikor fölé ért a napsugár, minden erejét
összeszedte, és elrugaszkodott! Belekapaszkodott újdonsült barátjába,
és ekkor valami olyan történt, amire senki sem számított: megjelent az
égen egy gyönyörű lila csík! Csepp nem volt többé szürke, mint társai,
hanem csodás lila színben csillogott! Csepp még sosem volt ilyen boldog!
Lenézett társaira és hívta őket. Először a „Kacsintók” hallották meg
a hívását, és kicsit féltek ugyan, de egymást segítve elég nagyot ugrottak,
így bele tudtak kapaszkodni a napsugárba. Belőlük lett a kék szín. Követte
őket „Táncos” is, aki immár szép kékeszöld árnyalatban pompázott!
A „Lökdösőknek” nem kellett kétszer mondani: hatalmasat ugrottak, így
alkották meg a zöld és a sárgászöld színeket. Aztán egyre több „Szürke”
figyelt fel a hangos zsibongásra, és az egyre erősödő napsugárra. Mind
többen rugaszkodtak el, így jött létre a sárga, a narancs és a vörös színű
csík is. Igazán elégedettek lehettek: pompázatos látványt nyújtottak
így együtt! Sok „Szürke” mérgesen kiabált rájuk, mások csak csöndben
meneteltek tovább, mormolva magukban, hogy „Bal-jobb, bal-jobb”,
és ugrottak a mélybe. A földön az emberek felnéztek az égre és mindenki
elmosolyodott: még a morcos, fáradt, munkába sietők is, az újságárus,
a pék, de a legjobban a gyerekek örültek:

– Szivárvány!!! – kiáltozták hangosan, úgy, hogy még Csepp és a
többi színpompás társa is meghallotta.
Csak pár percig tartott a csoda, de mégis megváltozott minden:
az emberek mosolyogva mentek tovább, Csepp pedig utolsó erejével
magához ölelte barátját, az „Első Napsugarat”. Ekkor megjött a „Szél” is,
tovakergette a felhőt és a Nap összes sugara megkezdhette munkáját. De
az egyik sugár erősebb volt mindannyiuknál, pedig ő volt a legfiatalabb…

41

A varázsmagok

indiai mese

Egyszer egy nagy tudású mester úgy döntött, búcsúzóul adott neki egy zsák „varázsmagot”.
hogy a városból vidékre utazik pihenni. Ahogy A földműves a nagy hozamnak hála meggaz-
híre ment a dolognak, a földművesek versen- dagodott és egyre bőkezűben tudta vendégül
geni kezdtek a kegyért, hogy ők láthassák ott- látni a mestert. Gazdasága és terményei messze
honukban vendégül. A mester nem válogatott, földön híresek lettek, olyannyira, hogy a kör-
hanem elfogadta az első földműves meghívását nyékbeliek is mind hozzá jöttek vetőmagért.
és vendégszeretetét, és odaköltözött hozzá két A tizedik találkozásuk után a földműves ismét
hétre. Mikor letelt a két hét és eljött a búcsú kapott egy zsák „varázsmagot”, de nem bírta
ideje, a mester kifejezte az elégedettségét és, tovább, és így szólt:
amikor a földműves következő évre is meg-
hívta, megígérte, hogy jövőre is eljön hozzá. – Mester, kérlek, engedj meg nekem egy
Búcsúzóul egy zsák gabonát adott neki, és azt kérdést!
mondta, hogy ezek nagyon különleges magok, A Mester mosolyogva biccentett, és mire
ezért ne a többi közé ültesse őket, hanem egy a földműves így szólt:
elkerített földterületre és különös gonddal
ápolja őket. A földműves megfogadta a taná- – Kedves Mester! Most már tizedik esz-
csot, és egy külön parcellára vetette a mestertől tendeje jössz, és áldod meg jelenléteddel
kapott varázsmagokat. Egy év múlva, mikor házamat és annak népét. Nagy kegy nekünk
a híres mester ismét pihenni jött hozzá, nagy jelenléted a sorstól, nem beszélve felbecsül-
örömmel újságolta, hogy az összes földjén jó hetetlen ajándékodtól, amit minden évben
lett a termés, de azon, ahová azokat a magokat kapunk tőled, és amitől gazdagság lett
ültette, amiket tőle kapott, tízszerese termett a jutalmunk. De áruld el, kérlek, honnét
a szokásosnak. A mester örömmel hallgatta szerzed ezeket a csodálatos varázsmagokat?
a földművest, és amikor ismét eltelt a két A Mester így válaszolt:
hét és ismét búcsúzkodni kezdtek, megint
egy zsák gabonát adott neki ajándékba, és – Tudod, pihenni jövök ide hozzád minden
ugyanazt mondta neki, mint az előző évben. évben két hetet. Nekem a legjobb pihenés az,
A földműves megígérte, hogy most is úgy tesz, hogy sétálhatok a természetben. Sétáim során
mint ahogy a mester meghagyta, és ismét gyakran jártam a gabonaföldjeiden és szem-
meghívta, hogy legközelebb is nála szálljon léltem a termést. Mikor egy-egy különlegesen
meg. Ez így ment legalább tíz évig. A mester szép kalászt láttam, leszedtem annak magvait,
minden évben eljött, eltöltött a vendégszerető és egy zsákba gyűjtöttem neked össze. Ezek
földművesnél két hetet, majd amikor elment, a magvak nem varázsmagok, hanem a földed,
és munkád eredménye. Én csak kiválogattam
belőle a legszebbeket, és odaadtam neked, hogy
azzal gazdálkodj…

42



R ehabilitációs
osz t á l y

Sok-sok torna és gyakorlás,
zenecsoport, móka és kacagás.
Megtanulunk sorra mindent,

beszélni és járni,
pókemberkét mászni.





III. fejezet

Bá t o r sá g

Sebészeti osztály

Kezed lábad itt gipszelik,
fájós sebed bekötözik.

Bátor lurkók így gyógyulnak,
vígan hősként térnek haza.



A k isegé r nagy utazása

eszkimó népmese

Egyszer egy pöttömnyi kisegér felkerekedett, akadtak a felhők. Rengeteg erdő a tetején.
hogy nyakába veszi a világot. Az öreganyja Már csak nem kerülöm meggondoltam.
hamuban sült pogácsát sütött neki, és elkísérte Nekifutottam és átugrottam! Magam is
az egérlyuk széléig. csodálkoztam, mekkorát tudok ugrani.
Elindult a kisegér, ment, vándorolt, ki tudja,
meddig, igen nagyon sokáig, reggeltől egészen – Azt a hegyet is ismerem – bólintott az
estelig. Akkor tért haza a nagy útról. öreganyó. – Vakondtúrás van a szarvasnyom
tengeren túl, egy bokor fű nő a tetején.
– Hej, öreganyám! – kiáltotta már a küszöbön. Sóhajtott az unokája, de csak mondta tovább:
– Megtudtam, hogy én vagyok a legerősebb,
legügyesebb, legvitézebb az egész vidéken. – Megyek tovább, mit látok? Két hatalmas
Nem is tudtam eddig. medve viaskodik egymással. Egy fehér meg egy
fekete. Bőgnek, üvöltenek, egymás csontjait tör-
– Aztán hogyan tudtad meg? – kérdezte az delik. Csakhogy én nem féltem tőlük! Közébük
egéröreganyó. rontottam, és egyiket jobbra röpítettem,
a másikat balra. Magam is csodálkoztam, hogy
– Hát az úgy volt – kezdte a kisegér –, hogy puszta kézzel elbánok két medvével!
kibújtam a lyukból, és mentem, mentem, egészen
a tengerig. Se széle, se hossza annak a tengernek, – Ismerem azokat a medvéket is – felelte
iszonyatos nagy volt, s csak úgy csapkodtak rá az egéröreganyó –, az egyik a fehér pille,
a hullámok. De én nem ijedtem ám meg tőle! a másik a légy.
Belevetettem magam, és átúsztam. Magam Erre már sírva fakadt a kisegér.
is csodálkoztam; milyen jól úszom.
– Hát akkor se erős nem vagyok, se ügyes,
– Hol van az a tenger? – kérdezte az öreg- se vitéz? Szarvasnyomot úsztam át, vakond-
anyja. túráson ugrottam keresztül, pillét meg legyet
gyűrtem le?
– A lyukunktól napkelet felé. Azt mondta erre bölcsen az öreganyó:
– Ismerem azt a tengert. Rénszarvas szaladt
erre a múltkor, annak a patája nyomában gyűlt – Egy ilyen pöttömnyi kisegérnek, mint te
meg a víz. vagy, a szarvasnyom: végtelen tenger, a vakond-
– Hallgasd csak tovább! – folytatta a kisegér. túrás: égig érő hegy, a pille meg a légy: medvék.
– Megszárítkoztam a napon és továbbmentem. Ha nem ijedtél meg egyiktől sem, akkor csakugyan
Hát, egy roppant hegy tövébe értem, de olyan te vagy a legerősebb, legügyesebb, és a legvité-
magas volt az a hegy, hogy a csúcsán meg- zebb kisegér az egész vidéken!

50