egeszsegszovok_beliv_0516

Hős

Kiss Anna

keresd meg a seholnincs várat
szabadítsd meg a kővéváltat
kisujjaddal fordítsd a zárat
és köd előtted köd utánad
szakítsd le a fekete vértet
világos legyen visszatérted

A ny úl, ak i senk itől sem félt

Mihail Pljackovszkij

Van úgy, hogy valaki akaratán kívül válik híressé. Így történt Torzsará-
góval, a szürke nyuszival is, aki egy szép napon híres lett. Ezen a napon
Torzsarágó összetalálkozott a medvével.

– Mit keresel az én ösvényemen? – dörmögte a medve, aki tréfából rá
akart ijeszteni a nyúlra.
Torzsarágó azonban a füle botját sem mozdította. Odaköszönt a med-
vének, aztán ballagott tovább, mintha mi sem történt volna. A medve
ettől nagyon meglepődött. Ugyanazon a napon történt, hogy a függő-
hídon Torzsarágó összeakadt a tigrissel.

– Majd én megmutatom neked! – förmedt rá a tigris a nyuszira.
De Torzsarágó nem ijedt meg.

– Elnézést, mit is mondott? – kérdezte a tigrist.
Aztán udvariasan megemelte a kalapját, és odébbállt. A tigrist úgy
meglepte ez a példátlan merészség, hogy a földbe gyökerezett a lába.
És még mindig ugyanazon a napon esett meg az is, hogy Torzsarágó
véletlenül rálépett az oroszlán lábára.

– Te nyúl, én széttaposlak! – üvöltötte mérgesen az oroszlán.
– Örvendek a szerencsének! – mondta Torzsarágó.
Torzsarágót messze megelőzte a híre. Amikor a házához ért, már kint
az utcán várták az állatok.
– Bátor legény, derék fickó vagy, Torzsarágó! – szaladt elébe Ábécé,
a szamár.
– Tiszteletedre új nevet adtunk a Káposzta utcának. Mától fogva
Torzsarágó utca lesz a neve.
– Várj csak egy picit! Mit mondasz? Egy szót sem hallok. Persze, most
jut eszembe! Tegnap este vattát dugtam a fülembe, mert a szomszédban
olyan hangosan szólt a zene, hogy nem tudtam elaludni. – És ezzel
kivette a füléből a vattát.

53



– Na, most már egészen más… Újra jól hallok… Szóval mi történt? –
kérdezte a megdöbbent csacsit.
És ekkor Ábécé, a csacsi megértette, hogy Torzsarágó barátja miért nem
ijedt meg a medvétől, a tigristől, de még az oroszlántól sem. Egyszerűen
csak nem hallotta a szörnyű fenyegetéseket. Vagy talán hallotta, és
mégsem ijedt meg? Ki tudja… De az utca nevét újra már nem változ-
tatták meg. Még ma is úgy hívják: Torzsarágó utca.
Amikor pedig Torzsarágó unokái végigmennek az utcán, feléjük for-
dulnak az állatok.

– Nézzétek! Az ő nagyapjuk az a nyúl, aki senkitől sem fél!

55

Mese a Napról

lapp népmese

Volt valaha a tenger partján egy nagy, sötét ország. Abban az országban
nem sütött nap, lakói soha nem láttak napvilágot. Fekete felleg borult ott
a földre, s ettől olyan sötétség támadt, hogy az emberek alig-alig látták egymást.
Úgy is hívták: a Sötétség Országa. Lakóit pedig kunyhólakóknak nevezték,
mert házuk nem volt, rozoga kunyhókban laktak. A kunyhókat vesszőből
fonták, hánccsal borították, mohával fedték, így aztán nem csoda, hogy
a gonosz szél egyre betolakodott a réseken. Nagy nyomorúságban éltek az
emberek a Sötétség Országában. Ámde a Sötétség Országának közepén
kerek hegy emelkedett. A kerek hegyen sok-sok fa nőtt, egész erdőre való.
Az erdő közepén nagy gerendaház állt. A házban meleg volt és minden földi jó.
Szobáiban hetven fekete testvér lakott. Csak nekik volt a Sötétség Országában
gerendaházuk. A ház körül karókerítés, a mögött százezer iramszarvas
legelészett. A fekete testvérek nem fogták munkába az iramszarvasokat, de
a kunyhólakóknak sem adtak belőlük. Így ment ez ezer évig, majd még ezerig,
és még a harmadik ezer esztendő is lepergett. A kunyhólakók azt gondolták,
így is marad mindörökké, hacsak egyszer meg nem szűnik a tél. De egyszer –
ki tudja, mikor – egy csodaszép iramszarvason nagytermetű ember érkezett
a Sötétség Országába. Szakálla térdét verte, s ha megszólalt, úgy csillogott

a szeme, hogy a sötétségben is jól látszott az arca. A kunyhólakók látták,
milyen szép, daliás ember a jövevény, mennyi ész sugárzik a tekintetéből.
Mikor megszólalt, mindnyájan figyelmesen hallgatták.

– Sötétségben éltek, barátaim, mivel nem ismeritek a Napot. Pedig van Nap,
még ha senki sem látta is közületek. Ha megszerzitek a Napot, ezen a tájon
is meleg lesz és világos.

– Mi lehet az a Nap? – csudálkoztak az emberek. Eddig még nem is
hallottak felőle. A fekete testvérek ugyancsak meghallgatták az idegen
beszédét. Meghallgatták, és hirtelen haragra gerjedtek, és korholni kezdték
a népet.

– Ostobák vagytok, kunyhólakók! Mit hallgatjátok ennek az idegennek
a fecsegését! Hogy is lehetne olyasvalami ezen a világon, amit senki sem látott?
Ez a csaló csak azért jött, hogy megbolondítson benneteket. Vétek meghallgatni
a szavát. Verést érdemelne, hogy itt bolondít benneteket kiagyalt meséivel!
A kunyhólakók töprengtek, gondolkodtak: talán bizony igazuk is van a fekete
testvéreknek? Talán jobb volna, ha megölnék a jövevényt. A hosszú szakállú
bölcs meg csak nézte őket, és fejét csóválta. Szemében kialudt a fény. Aztán
elvágtatott a pompás iramszarvas hátán, eltűnt, mintha ott se lett volna.
Már csak a hangja hallatszott a sötétségben:

– Mától kezdve csak annak jelenek meg, aki hisz a Nap létezésében.
Élt a kunyhólakók közt egy ifjú. Bár ő is szegény volt, akár a többiek, sose járt
el a fekete testvérekhez, nem alázkodott meg előttük. Büszke, délceg ifjú volt.
Nem telt bele sok idő, mindnyájan elfelejtették a bölcs öreget. Csak az ifjú
nem feledkezett meg róla. Elment arra a helyre, ahol az iramszarvas-zuzmó
nő, fölnézett a fekete égre, és így szólt magában:

57

– Elhiszem, hogy van Nap. De hogy találjam meg a szakállas öreget? – Alig
mondta ki e szavakat, megnyílt a zuzmó és a magas moha, és a csodálatos
iramszarvas jelent meg az ifjú előtt.

– Ülj fel a hátamra – mondta.
Az ifjú felült rá, és az iramszarvas elvágtatott vele mohán át, mocsá-
ron át, fekete tavak fölött. Aztán hirtelen megállt egy gránitszikla előtt.
A sziklán ott ült a nagyszakállú öreg.

– Isten hozott! – köszöntötte az ifjút. – Tudtam, hogy akad a kunyhólakók
között olyan ember, aki fölkeres. Derék ember vagy, sokra viszed még az
életben, fiam.

– Köszönet dicsérő szavaidért. De mondd meg, hol találhatnék egy darabka
Napot.

– Sokat kell még munkálkodnod – felelte a bölcs –, hogy megszerezhesd
a Napot. Előbb fonnod kell egy kosarat. Kérj minden kunyhólakótól egy-egy
hajszálat, és ezekből a hajszálakból fond meg a kosarat. Ekkor az ifjú visszatért
övéihez. Okosan beszélt velük, és kitől-kitől egy-egy hajszálat szerzett. Amint
összeszedte a hajszálakat, nekilátott a kosárfonásnak. Hetven nap és hetven
éjjel fonta a parányi kosarat. Mire elkészítette, ereje, bölcsessége megnöveke-
dett. Ekkor újból elment a zuzmóligethez, a magas mohacsalithoz, felnézett
a fekete égre, és így szólt magában:

– A kosár elkészült. Hogyan juthatnék egy darabka Naphoz?
Alighogy kimondta, szétvált a magas moha, és a bölcs ifjú előtt megjelent
a csodaszép iramszarvas.

– Ülj fel a hátamra – mondta a szarvas, és elvágtatott vele mohán át, mocsá-
ron át, fekete tavak fölött. Már nagy utat bejártak, mikor hirtelen vörös fény
lobbant fel előttük. A bölcs ifjú megpillantotta a hatalmas vörös Napot az
ég peremén.

– Nem félsz a tűztől? – kérdezte tőle a csodálatos iramszarvas.
– Nem félek semmitől – válaszolta az ifjú.
– Akkor nyisd ki a kosarat, de tartsd jó erősen, és magad is kapaszkodjál
meg! A bölcs ifjú kinyitotta a kosarat, erősen tartotta, maga is jól megkapasz-
kodott. Az iramszarvas egyenest a Nap felé vágtatott. Nekifutott a Napnak.
Bársonyos szarvával megdöfte, mire a Napból levált egy darabka, és egyenest
az ifjú kosarába esett. Ekkor megfordultak, és visszafelé vágtattak. Alighogy
elérkeztek a kunyhólakók földjére, eltűnt a csodálatos iramszarvas. A bölcs

58

ifjú ott állt a kunyhólakók között, és így szólt hozzájuk:
– Ti mindnyájan adtatok egy-egy hajszálat. Hajszálaitokból kosarat fontam,
és ebben a kosárban elhoztam a Napnak egy darabját. Engedjük ki a Napot
a kosárból. Hadd világítsa meg az eget!

Alighogy ezt kimondta, már vágtattak le a fekete testvérek kerek hegyükről.
Öklüket rázták, kiáltoztak:

– Ne merészeld megtenni! Ne engedd ki a Napot a kosárból! Kiszáradnak
a tavaink! Megolvad a föld méhében a vas, és elárasztja házainkat. Te magad
megvakulsz, mi pedig mindannyian megégünk.
A fekete testvérek körülfogták a bölcs ifjút, ki akarták ragadni kezéből
a kosarat. De ekkor a kunyhólakók az ifjú védelmére keltek.

– Ne nyúljatok hozzá! – kiáltották. – Nem adjuk a kosarat!
A fekete testvérek kékültek-zöldültek dühükben, megragadták a bölcs ifjút,
és a mocsár felé hurcolták. Bele akarták fojtani a lápba, oda akarták bele-
vetni kosarát is. A kunyhólakók nagy haragra gerjedtek. Nekibátorodtak,
és életükben először, köveket ragadtak fel a földről. Kövekkel dobálták
a fekete testvéreket. Hullott a kőzápor, a fekete testvérek meg éles halcson-
tokat rántottak elő ruhájuk alól, és szurkálni kezdték a kunyhólakókat.
De azok se hagyták magukat. Folyt a vér, állt csata. Ekkor hirtelen felpattant
a kosár fedele, és kiröppent belőle az első napsugár. Vörös fény árasztotta el
az eget. Hajnalpír borította a mocsarakat. A fekete testvérek mind elégtek,
hamvaik belehulltak a lápba. A bölcs ifjú meg ott állt, és egyre az eget nézte,
a csillogva szétáradó napsugarakat. És a kunyhólakók is mind lelkesülten
bámulták az eget. A tavak vize megkékült, a mohák tarka színekbe öltöztek,

59

fehérbe, vörösbe, sárgába vagy zöldbe. A Sötétség Országában sohasem látott
csoda történt.

– Ki vagy te, bölcs ember? – kiáltották a kunyhólakók. – Ki vagy te, aki
nekünk ezt a csodát hoztad?
És mindenünnen hozzáfutottak az emberek, és azt kérdezték:

– Te bölcs ifjú! Most már látjuk és tudjuk, hogy van Nap. De ez csak egy
kis darabja! Hogyan szerezzük meg az egész Napot?
Alighogy kimondták, megnyílt a magas moha, megjelent a csodálatos iram-
szarvas, és így szólt a bölcs ifjúhoz:

– Mondd meg nékik, hajtsák ide a fekete testvérek kerítése mögött legelésző
iramszarvasokat.
És a bölcs ifjú így szólt a kunyhólakókhoz:

– Menjetek a fekete fivérek házához. Romboljátok le a kerítést, és hajtástok
ide az iramszarvasokat. Most már a tiéitek.
És a kunyhólakók lerombolták a kerítést, és a kerek hegyről leterelték a száz-
ezer iramszarvast. Felültek a hátukra, és elvágtattak. Addig vágtattak, amíg
végül elértek a Naphoz.

– Nem féltek a tűztől? – kérdezte a bölcs ifjú.
– Nem félünk semmitől. Csak mondd meg, hogy szerezhetnénk meg a Napot.
– Nyílt szívvel vágtasson mindenki a Nap felé, és fogadjon be szívébe egy-
egy sugarat a lángjából. Ekkor a kunyhólakók feltárták szívüket, és sebe-
sen vágtattak a Nap felé. És mindegyikük szívébe jutott egy-egy lángsugár.
A százezer szív egyszerre átforrósodott.
– Most állítsátok sorba az iramszarvasokat.
Így is tettek. A csodálatos iramszarvas pedig a szarvával megbökte a Napot,
a Nap lesiklott az égről, és rátelepedett az állatok szarvára. És útnak indult száz-
ezer iramszarvasán a százezer kunyhólakó, és az iramszarvasok vigyázva vitték
szarvuk hegyén a Napot. Azóta ott izzik, ott vöröslik a Nap a tundra fölött.
A tavak kéklenek, kék vizükben halásznak a kunyhólakók. A mocsarak kiszáradtak,
és helyükön tarka virág, selymes fű sarjadt. Végtelen erdők susognak a tenger
partján. A bölcs ember pedig él és meg nem hal soha, mert ő szerezte meg
s Napot a kunyhólakóknak.

60





A próbálk ozás

bátorságáról

perzsa mese

Egy király meg akarta tudni, hogy az udvarában élő emberek közül ki
a legalkalmasabb arra, hogy megválassza maga mellé tanácsadónak. Azt
találta ki, hogy próbára teszi a bölcseket és a lovagokat, és azt választja
meg a fontos posztra, aki a legbátrabb közülük. Összehívta hát az udvari
népet. Erős és bölcs férfiak sokasága állt körülötte.
– Halljátok, ti bölcsek és bátrak – szólt a király –, adok nektek egy fel-
adatot: hadd lám, ki olyan ügyes közületek, hogy meg tud birkózni vele.
Odavezette őket egy irdatlan nagy lakathoz, amely akkora volt, amek-
korát még egyikük se látott.
– Itt látjátok a legnagyobb és legsúlyosabb lakatot, ami országomban
valaha létezett – mondta a király. – Ki képes rá közületek, hogy kinyissa?
Az udvaroncok legtöbbje tagadólag csóválta a fejét. Néhányan – akiket
bölcsnek tartottak – szemügyre vették közelebbről a lakatot, de beval-
lották, hogy nem tudnak megbirkózni vele.

– Ez a lakat túl nagy és erős – mondták.
Mikor pedig a bölcsek így vélekedtek, a többiek is mind egyetértettek
abban, hogy a feladat túl nehéz, nem tudják megoldani.
Csak egy vezír mert odamenni a lakathoz. Szemügyre vette jobbról,
szemügyre vette balról, körbetapogatta ujjaival is, próbált mozdítani
rajta erről is, meg arról is, míg végül elszánta magát, és nagyot rán-
tott rajta. És lám, a lakat kinyílt. Ugyanis nem volt bekattintva, csak
a helyére illesztve, és csupán bátorság meg elszántság kellett ahhoz, hogy
ezt valaki észrevegye, és bátran cselekedni merjen.

– Reád bízom az udvari hivatalt – szólt a király –, mert te nem éred
be azzal, amit látsz vagy hallasz, hanem használod a saját tudásodat is,
és megvan benned a bátorság, hogy próbát merj tenni.

63

Ó riási fényképező
látja összes csontod,
varázsgéppel megcsikizik
fejed, hasad, gyomrod.

R adiológiai osztály



66

IV. fejezet

Altatók ,
éb resztők

67

Láthatatlan fonal
köti össze ágyat ággyal,
nővérkével sok-sok géppel.

Kis manócskák
e fonallal szövik
újra egészséged.

Intenzív osztály





Szunny adj,
k isbaba

Weöres Sándor

Szunnyadj, kisbaba,
őriz halk szoba,
zsongó éjszaka,
csillagfény.
Hold jár egymaga,
rád hull fátyola,
álmodj, kisbaba,
tündérkém.
Nagy a menny
ablaka,
süt a hold
éjszaka,
letekint
egymaga:
„Alugyál
kisbaba!”

71



Goly ózás
a csillagok k al

Végh György

Fenn az égen a sok csillag
mind megannyi kicsi ékszer
hogyha mindet neked adom,
azzal, ugye, megelégszel?
Kicsi golyó minden csillag,
elgolyózhatsz velük szépen,
s ha veszítesz is belőlük,
marad elég fenn az égen!

73

74

Földtől eloldja
az eget

József Attila

Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.

75

Tücsök -dal

Garai Gábor

Zöld-arany erdőn
búvik az árnyék,
perdül a tisztás
szólal a síp;
hallod-e jószág,
fény-szüle csillag,
fény-szüle csillag
táncdala hív.
Most, kicsi zergém,
szökj le a sziklás
bú magasáról
rúgjad a port:
két deli szarvad
ágabogára
színarany almát
ültet a hold.

76





Bóbita

Weöres Sándor

Bóbita, Bóbita táncol,
Körben az angyalok ülnek,
Béka hadak fuvoláznak,
Sáska hadak hegedülnek.
Bóbita, Bóbita játszik,
Szárnyat igéz a malacra,
Ráül, ígér neki csókot,
Röpteti és kikacagja.
Bóbita, Bóbita épít,
Hajnali ködfal a vára,
Termeiben sok a vendég,
Törpe király fia, lánya.
Bóbita, Bóbita álmos,
Elpihen őszi levélen,
Két csiga őrzi az álmát,
Szunnyad az ág sűrűjében.

79

Neurológiai osztály

Zsinórsapka diszíti a fejed,
ezen keresztül kukucskálnak bele.

Térdedet egy kalapáccsal
kopogtatja doktor,

nem mérges, ha közben
bokán rúgod párszor.





V. fejezet

Gy ógy ulás

Mentálhigiéné
osztály

Védelemben, biztonságban
rossz érzések messze szállnak.

Fehér fal és köpeny helyett
új élmények várnak.





Az égből jött lány

szeneka indián népmese

Amikor a világ még fiatal volt, akkoriban az emberek fenn éltek
az égben. Volt ott egy híres-nevezetes törzsfőnök. Egyszer ennek
a törzsfőnöknek a lánya megbetegedett. Az emberek nagyon
aggódtak érte. Mindenféle orvosságot megpróbáltak, de egyik-
nek sem volt hatalma meggyógyítani a titokzatos betegséget.
A törzsfőnök kunyhója mellett nagy fa állott, ezen a fán kuko-
rica nőtt, ezt ették az égben lakó emberek. Egyszer a törzs öreg
bölcse azt álmodta, hogy a leány csak akkor gyógyul meg, ha
a kukoricát termő fa alá fektetik, és kivágják a fát. Bánkódott
ezen a törzsfőnök eléggé, de mert jobban szerette a leányát min-
denkinél, hallgatott az álombeli parancsra, és kivágatta a fát. Ott
aludt hát a leány a földön, ahol az álombeli parancs meghagyta.
Arra jött egy ifjú ember, és haragosan mondta:

– Lehet, hogy a leányod meggyógyul, törzsfőnök, lehet, hogy
nem, de az biztos, hogy az égieknek nem lesz mit enni, hiszen e
fa gyümölcse táplált minket mostanáig.
Mérgében arrább taszította a leányt, aki megcsúszott a füvön,
és beleesett a kivágott fa helyén keletkezett lyukba. Ez a lyuk
a földre vezetett, de akkor a föld helyén még nem volt más,
csak víz.A vízben mindenféle víziszárnyas úszkált. Így tör-
tént, hogy egy vadkacsa meglátta, amikor a leány lefelé zuhant,
és odakiáltott a többieknek:

– Gyertek, segítsetek, nehogy vízbe fulladjon az a leány.
Erre a víziszárnyasok egymás mellé úsztak, és a leány a vízimadár-
koszorúra esett. A madarak egy ideig a hátukon vitték magukkal,
azután megkérdezték:

– Hát most mi történjék veled?
Végül is a nagy teknősbéka vette a hátára, és hordozta-hurcolta
a vízen, amerre járt. De azután ő is elfáradt, és kérte, venné át
valaki a helyét. Egyik víziállat a másik után hordozta a leányt,
végül úgy határoztak, hogy állandó lakhelyet készítenek neki,

87

ahol a jövőben élhet. Ehhez azonban a tenger mélyéről földet
kellett felhozni. Szó szót követett, végül a teknősbéka leszállt
a tenger mélyére földet keresni. Amikor először nekirugaszko-
dott, nem talált földet. Amikor másodszor is lebukott a tengerbe,
egy maroknyi földet hozott fel a tenger mélyéből. Ezt a hátára
tették, és a föld egyszerre nőni, növekedni kezdett. Ezen a szá-
razföldön lakott ezentúl az égből jött leány. Mikor meggyógyult,
épített magának egy kunyhócskát, ahol elégedetten éldegélt. Egy
idő után két kisfiút sodortak oda a tenger hullámai. Megörült
a leány a gyermekeknek, és elhatározta, felneveli őket. Az egyik
arca a fénytől lángolt, és Tűznek hívták, a másik sápadt arcú
volt, Rügyecske. Az égből jött lány jobban kedvelte Rügyecs-
két, mert kedves, engedelmes volt, Tűz pedig rakoncátlan és
erőszakos. A fiúk minden reggel elindultak vadászni, s minden
este hazatértek nevelőanyjukhoz. Így telt-múlt az idő. Amikor
megnőttek és férfivá értek, elhatározták, hogy útnak indulnak,
és benépesítik a földet. Tűz nyugatnak ment, Rügyecske kelet-
nek. Abban azonban megállapodtak, hogy hosszú útjukról
visszatérve nevelőanyjuknál találkoznak, és mindegyik megnézi,
mit teremtett közben a másik. Hogy újból találkoztak, nyugatra
indultak megnézni, mit csinált Tűz. Az ő vidéke tele volt irdatlan
sziklákkal, félelmetes szakadékokkal és hatalmas szúnyogokkal.
Rügyecske kíváncsi volt, mit csinálnak ezek a hatalmas szúnyo-
gok. Az egyik éppen agyonszúrt egy frissen zöldellő falevelet.
Azt mondta erre Rügyecske:

– Nem lesz az jó, ha ekkora a vérengző szúnyog, mert megöli
az embereket, akiket majd teremtünk.
Megfogta hát a szúnyogot, s addig dörzsölte az ujjával, míg egé-
szen kicsi lett. Akkor ráfújt, és a szúnyog elrepült. Rügyecske más
állatokat is megváltoztatott, azokat, amelyek az emberek ellen-
ségei voltak. Másnap nekivágtak az útnak kelet felé, hogy meg-
nézzék, mit teremtett Rügyecske. Ahogy mentek, mendegéltek

88

keletnek, Tűz egyre inkább úgy találta, hogy Rügyecske igen sok
ehető húsú állatot teremtett; olyan kövérek voltak, hogy alig
bírtak mozogni. A juharfát pedig úgy alkotta meg Rügyecske,
hogy abból naphosszat édes lé csöpögött. A platánfáról finom
gyümölcs lógott, a folyókban a víz egyik része fölfelé, a másik
része pedig lefelé folyt, hogy az emberek könnyen hajózzanak
rajta. Ez meg a lángoló arcú fivérnek nem tetszett. Úgy gondolta,
hogy az emberek, akik majd megjelennek a földön, túl könnyen
és túl boldogan fognak élni, és nem ismerik meg a küzdelmet.
Megrázta hát az ehető húsú állatokat – a medvéket, szarvasokat,
pulykákat –, s a nagy, kövér állatokból kis, sovány állatok lettek,
utódaik pedig ilyenek is maradtak.Megváltoztatta a juharfát
is, amelyből édes szirup helyett csak édeskés lé folyt ezentúl.
A platán gyümölcse kicsi lett és ehetetlen. Végül úgy alakította
a folyókat, hogy csak egy irányba folyjanak, mert Rügyecske
terve szerint túl könnyű lett volna a folyamon hajózni.
A két fivér így vizsgálgatta, bírálgatta egymás alkotását, s mind
a ketten addig változtattak, csiszoltak rajta, amíg a világ olyan
nem lett, mint amilyen ma: se túl rossz, se túl jó.

89

A suszte r manói

Jakob és Wilhelm Grimm

Volt egyszer egy suszter, értette a mesterségét, szorgalmasan dolgozott.
Hogy, hogy nem, a végén mégis úgy tönkrement, hogy nem maradt
egyebe, mint egyetlen pár cipőre való bőre. Abból este kiszabta a cipőt,
hogy majd másnap elkészíti; tiszta volt a lelkiismerete, nem sokat emész-
tette magát a jövendőn, gondolta, majd lesz valahogy, tisztességes ember
csak nem pusztul éhen; lefeküdt, és békességgel elaludt.
Másnap jó korán fölkelt, és neki akart ülni a munkájának; hát ott állt
készen az asztalán a pár cipő. A suszter ámult-bámult, nem tudta, mit
szóljon a dologhoz. Kezébe vette a cipőt, alaposan végignézte, minden
varrást, minden szögelést apróra megszemlélt; nem volt azon semmi
hiba, nincs az a mestermunka, amelyik különb lehetett volna.
Hamarosan vevő is jött. Nagyon megtetszett neki a cipő. Fölpróbálta:
éppen ráillett a lábára.

– Mintha csak nekem készítették volna! – mondta örvendezve, és
mert úgy találta, a suszter keveset kér érte, valamivel többet adott az
áránál. Pontosan annyit, hogy éppen két párra való bőr tellett ki belőle.
A suszter este ezeket is szépen kiszabta.
„A többi munkát majd megcsinálom holnap reggel – gondolta –, ráérek
a dolgomtól.”
De mire másnap fölkelt, készen állt két pár cipő, neki a kisujját sem
kellett megmozdítania. Vevő is akadt mind a kettőre, jól megfizettek
értük, és a suszter a pénzen most már négy párra való bőrt vásárolhatott.
Harmadnap reggel azt a négy pár cipőt is készen találta. S így ment
ez tovább napról napra, hétről hétre. Amit este kiszabott, az reggelre
elkészült. A cipész hamarosan tisztes jövedelemre tett szert, és megint
jómódú ember lett belőle.
Karácsony táján egy este szokása szerint ismét kiszabta a másnapi
cipőkhöz a bőrt, aztán, mielőtt lefeküdtek, azt mondta a feleségének:

– Hallod-e, lelkem, mi lenne ha ma éjszaka fönnmaradnánk, és megles-
nénk, ki az, aki ilyen szorgalmasan segít nekünk a műhelyünkben?
Az asszony ráállt a dologra, hiszen maga is sokat töprengett már rajta,
csak hát nem mert előhozakodni vele az urának. Mécsest gyújtott,

90



és föltette a szekrény tetejére, aztán elbújtak a sarokban. Onnét figyelték,
hogy lesz, mi lesz. Mikor a toronyban éjfélt ütött az óra, egyszer csak
valami kaparászást, topogást, izgést-mozgást hallottak; az ajtó egy-
arasznyira kinyílt, és két kedves kis manó surrant a szobába. Se szó,
se beszéd, odaültek a suszter asztalkájához, fogták a kiszabott bőröket,
és munkához láttak. Olyan fürgén, olyan ügyesen dolgoztak, parányi
kis ujjukkal olyan szaporán varrtak, tűztek, hogy a suszter azt sem
tudta, hová legyen ámulatában. A manók addig egy szempillantásra sem
hagyták abba a munkát, míg a cipők el nem készültek, és fényesre pucolva
ott nem sorakoztak az asztalka mellett. Akkor egyet füttyentettek,
s illa berek! – eltűntek.
Másnap reggel azt mondta a suszterné asszony:

– Meg kell hálálnunk ezeknek a manóknak, hogy jómódba juttattak
minket. Pucéron szaladgálnak az istenadták, még jó, hogy meg nem
fagynak! Tudod, mit? Varrok nekik ingecskét, kabátkát, mellényt, nad-
rágot, kötök nekik harisnyát is, te meg csinálj mindegyiknek egy pár
szép kis cipőt. Egész nap ezen dolgoztak; az asszony kezében szaporán
járt a kötőtű, csattogott az olló, készültek a kis ruhák, az ember meg
a székén kuporgott, és kalapált, szögelt, forgatta a kaptafát, míg a kis
cipőket meg nem csinálta. Este aztán a kiszabott bőr helyett az aján-
dékokat rakták oda az asztalra; szépen elrendeztek mindent, elbújtak
a sarokban, és kíváncsian lesték, mit szólnak majd a manók. Azok szokás
szerint pontban éjfélkor meg is jelentek, és tüstént dologhoz akartak
látni. Hanem ahogy az asztalra esett a pillantásuk, lecsapták a szerszá-
maikat és azt sem tudták, mihez kapjanak, mit simogassanak, minek
örvendezzenek. Egykettőre bebújtak a kis ruhákba, felhúzták a kis cipőt,
füttyentgettek, rikkantgattak, egyszerre csak cincogva nótázni kezdtek.
Ugye, milyen csinos fiúk vagyunk?
Többet bizony nem is suszterkodunk! – énekelték; körültáncolták az
asztalt, szökdécseltek, ugrándoztak, végül aztán kiperdültek a szobából.
Nem is jöttek vissza soha többet. A suszternak pedig élete végéig jól
ment a sora, mindig volt munkája, és minden sikerült neki, amihez
csak hozzákezdett.

92

93

Az elromlott sze rk ezet

Szepes Mária

Panni valamelyik reggel úgy ébredt fel, hogy mindenre azt kellett mondania:
„Nem” – és ettől az első nemtől kezdve mindenre csak azt hajtogatta.

– Nem és nem!
– Akarsz a kertbe menni? – kérdezte nagymamája.
– Nem! – mondta Panni.
– Akarsz idefent játszani?
– Nem!
– Eredj, és rakd össze a játékaidat!
– Nem!
És ez így ment egész nap. Ha evett, ha leült, ha felállt, ha lefektették, egyre
csak azt ismételgette: Nem! Nem! Nem!
Mikor már egy hete így ment a dolog, nagymama gondolt egyet, s egyik
estefelé elvitte Pannit az öreg Kovács bácsihoz, aki éjjeliőr egy fatelepen, és
mindent meg tud javítani.
– Köszönj kedvesen Kovács bácsinak – figyelmeztette útközben Pannit
a nagymamája.
– Nem! – szaladt ki Panni száján gépiesen.
– Kovács bácsi, kérem, elhoztam Pannit, mert valami elromlott benne.
Maga a lemezjátszónk kis motorját is megjavította a múltkor, mikor mindig
ugyanazt ismételgette. Szeretném, ha Panniban is megjavítaná a kis motort,
amelyik mindenre azt mondja, hogy „Nem”.
– Hát csak hagyja itt, nagymama. Majd megjavítom.
– Itt maradsz, Panni? – kérdezte nagymama.
– Nem!
– Tessék csak várni, majd én kérdezem – mondta Kovács bácsi.
– Hazamégy nagymamával, Panni?
– Nem!
– Akkor jó.
Azzal intett nagymamának, aki köszönt és elment. Panni már nagyon
megbánta, hogy nemet mondott, és, ha nem szégyelli magát, bizony
nagymama után szaladt volna. De amikor Kovács bácsi megkérdezte, akar-e
utánamenni, az elromlott szerkezet megint azt mondta benne:
– Nem!

94



Azután gyorsan egymás után még háromszor elismételte:
– Nem! Nem! Nem! – És a lábával is dobbantott hozzá.

Így hát ott maradt Kovács bácsinál, aki egyáltalán nem törődött vele, hanem
hozzálátott a vacsora melegítéséhez. Panni nagyon éhes lett, amikor megé-
rezte a paprikás krumpli szagát. Kovács bácsi udvariasan megkérdezte tőle,
hogy kér-e a krumpliból. Panni megint nemmel felelt, de annyiszor ismé-
telte, hogy azt már meg sem lehetett számolni.
Kovács bácsi szelíden bólintott, és vacsorához látott. Egy szóval sem unszolta,
nem is kínálta Pannit.
Panni csak állt a sarokban, és nézte. Nagyon éhes volt, és nagyon álmos.

– Nem akarsz leülni? – kérdezte Kovács bácsi.
– Nem!
– Nem akarsz lefeküdni?
– Nem!
Kovács bácsi megint csak bólintott, és nem erőltette. Vacsora után össze-
szedte a holmiját, és elindult a telepre.
– Velem jössz? – kérdezte Pannitól.
– Nem!
– Itt maradsz?
– Nem!
Amikor azonban Kovács bácsi kilépett az ajtón, Panni elsírta magát. Kovács
bácsi visszasietett a szobába, és lehajolt hozzá.
– Most jól vigyázz, mit felelsz! Nagymamád finom krumplipaprikást főzött
neked. Meg is ágyazott. A mackód már lefeküdt. Vár téged. Még egyszer
kérdezem: szeretnél nagymamához hazamenni?
Panni agyában az elromlott motor már-már újra működésbe lépett. De
hirtelen elfogta a vágy a nagymama, a krumplipaprikás, a kiságy és a mackó
után. Olyan erős volt ez a vágy, hogy a szerkezet egyszerre a helyére zökkent
tőle. Először csak egészen halkan súgta:
– Igen. Szeretnék. – Azután egyre hangosabban, sírva kiáltotta:
– Haza akarok menni nagymamához. Igen! Igen! Igen!
Kovács bácsi akkor kézen fogta és hazavezette. Nagymama nagyon megörült
neki, és átölelte.
– Szeretsz itthon lenni, Pannikám?
– Igen. Nagyon szeretek – felelte Panni álmosan, és hozzásimult nagyma-
mához.

96

A beszélő fa

Szepes Mária

Kati néni kis házát nagy kert vette körül. A kert lenyúlt egészen az arany-
fövenyes Balaton-partig. Kati néni őszes hajú, kék szemű, fiatalos arcú néni
volt. Nagyon örült vendégeinek. Tiszta, fehér bútorzatú szobába vezette
őket.

– Szervusz, Pöttyös Panni, vagyis szia! – emelte fel magához, és megcsó-
kolta.
Közelről még kékebb volt a szeme: olyan kék, mint a Balaton vize.

– Honnan tetszik tudni, hogy engem Pöttyös Panninak hívnak? – kérdezte
Panni csodálkozva.
– Nyomoztam utánad. Kikérdeztem a fecskéket. Azok repülés közben
mindent megtudnak, ami a gyerekekkel történik.

– Ezt igazán tetszik mondani? – kérdezte Panni bizonytalanul.
– Nem igazából. Azért mondom, mert így érdekesebb. Lehet, hogy a nagy-
mamád írta meg nekem. Szeretek mindent tudni a barátaimról.
Pannit büszkeség fogta el. Kati néni a barátjának nevezte.
– Sok barátja van Kati néninek?
– Nagyon sok – Kati néni letette Pannit a földre, és az ujjain kezdte
számolni. –Elsősorbanmindenfa,virág,szentjánosbogáréstücsökakertben.
A csillagok az égen meg a hold. Azután persze a kis állatok. Azok különösen
bizalmasak hozzám. Minden titkukat elmondják nekem.
– Milyen kis állatai vannak Kati néninek? – kérdezte Panni izgatottan.
Kati nénit percről percre érdekesebbnek találta.
– Majd később bemutatom őket – ígérte Kati néni.
Nagymama szép kék, fehér pöttyös napozót adott Pannira meg a Pöttyös
Panni babára, és mindannyian kimentek a kertbe, amely tele volt lombos
fákkal, mosolygó gyümölcsökkel és nevető virágokkal. A sok szép Bala-
ton-parti kert között ez volt a legszebb. Nagymama elárulta, hogy Kati néni
kertje azért ilyen szép, mert érti a növények beszédét, és így minden bajukon
segíteni tud.
– Hogy beszélnek a növények? Úgy, mint az emberek? – kíváncsiskodott
Panni.
– Egészen másképp – felelte nagymama helyett Kati néni. – Ha szomja-

97



sak, leveleik megráncosodnak, elsárgulnak, ha betegek, szárukat vagy ágai-
kat bágyadtan lecsüggesztik. Ha egészségesek és örülnek, akkor vidáman,
frissen ágaskodnak. De még sok ilyen jelbeszédük van. Mindent el tudnak
mondani magukról.

– Én is szeretném megérteni! Tessék megtanítani rá! – kérlelte Panni.
– Szívesen – mondta Kati néni. – Nézz fel erre a sárgabarackfára. Tudod, mit
kiabál rajta a sok-sok aranyvörös gyümölcs?

– Mit?
– „Érettek vagyunk! Édesek vagyunk!” És tudod, mire kér engem
a barackfa?
– Mire?
– Arra, hogy szabadítsam meg a sok gyümölcstől, mert nagyon fáradt
a tehertől. Látod? Az ágai mélyre hajoltak, és majdnem letörnek. Ők sajnos
nem értik, amit én beszélek, azért nem mondhatom meg nekik, hogy
a szüreteléssel téged vártunk. Most aztán boldogok lesznek az ágak, hogy
megszabadulhatnak ettől a sok édes súlytól.
– Le tetszik szedni a gyümölcsöket?
– De le ám! Ma délután lesz a barackszüret!
– Én is segíthetek?
– Persze. Mindenkit befogunk munkára. Az alsó ágakról te fogod leszedni
a barackot. Majd adok egy kosarat, és abba vigyázva belerakod. De enni csak
annyit szabad belőle, amennyit a nagymama mege­ nged, különben megfáj-
dul tőle a gyomrod.
Panni fél lábon ugrált örömében, és torkaszakadtából kiabált:
– Juhu! Juhhu! Hujhajhuj!
Aztán sebesen forogni kezdett, és közben észre sem vette, hogy már nincs
egyedül, hanem nagymamán és Kati nénin kívül még két fontos valaki
jelent meg a színen. Ezt a két fontos valakit nyilván az ő kiáltozása csalta elő.
Az egyik borzas, fekete, kis puli kutya volt, a másik apró, zsemleszínű, nagy
fülű, lila szemű cica. A kiskutya ugatott, Panni tele torokból kurjongatott,
a cica pedig hátát felpúpozva körülugrálta őket.
– Elég! Elég! – fogta be a fülét nagymama.
Kati néni hangosan nevetett.

99

100