Erin Watt-Megkopott korona

– Anyukád nem kedvel, ugye? – Miért mondod ezt? Nem tagadja. – Miattam? Hallott rólam valamit? Gideon legyint egyet. – Semmiség. Ne is foglalkozz vele! – Szerintem ha… – Savannah – vág közbe. – Nem nagy ügy. Az ajkamba harapok, és az ablakra szegezem a tekintetem. – Ne haragudj! – sóhajtja Gideon. – Tényleg semmiség. Nem számít, hogy kedvel-e. Mostanában nincs túl jól. – De a teste megmerevedik, elutasításról árulkodik. – Oké. Megfogja a kezem. – Ne haragudj, Savannah! De gondolj rá másképp! Ma este nem kell Jordannel lógnod. – Igaz. Másfél kilométer után befordul, de rossz irányba. Megkocogtatom a kezét. – Ohm, rossz irányba kanyarodtál. – Tudom. – Hová megyünk? – Hozzánk. Megnézem, hogy van anyu, aztán filmezhetünk a szobámban. Ez hogy hangzik? – Tökéletesen. Hirtelen izgatott leszek. Legszívesebben ujjonganék, de ellenállok a kísértésnek. Kihúzom magam, és lesimítom a hajam. Azt kívánom, bár lenne nálam hordozható hajvasaló. Az egyenes frizura magabiztosságot ad. – Jól nézel ki – biztosít Gideon. Jól? Én fantasztikusan akarok festeni. Kivéve, ha Maria Royal nem szereti a fantasztikusát. Akkor inkább csak jól néznék ki. – Köszi. Elengedi a kezem, hogy megnyomjon egy gombot, és az előttünk lévő kapu lassan kinyílik. Végiggördülünk a gyengén megvilágított kocsifelhajtón. Kétoldalt

páfrányfenyők húzódnak. Royalék nem szűkölködnek. Mármint, nekünk is van pénzünk, de közel sem annyi, mint Royaléknak. Mi az első osztályon utazunk, Royalék nem is repülnek utasszállító géppel. Nekik saját repülőjük van. Az apjuk cégének a lógóját mindegyik egyedi gyártású kocsijuk bőrülésébe belevarrták. Gideon karórája annyit ér, mint a kocsija. Sokszor érzem úgy, hogy nemcsak a külsejük, hanem a pénzük is úgy vonzza a lányokat, mint méz a méheket. A házuk hatalmas. Három család is elférne benne. Jó, persze négy testvére van. Lehet, hogy szükségük van a térre. Gideon leparkolja a Rovert a bejárat előtt, és komótos léptekkel közeledik a házhoz. Habozik, mintha azon tűnődne, hibát követ-e el, de aztán kinyitja az ajtót. A hall fényes márvány, és egy friss virágokkal díszített, kerek asztal mögött óriási lépcső húzódik. – Anyu? – kiáltja Gideon. Balra fordulunk, amikor siető lépteket hallunk. Gideon öccse, Reed az. Amikor észrevesz minket, hirtelen megtorpan. – Ő mit keres itt? – kérdezi követelőző hangon. Gideon háta mögé húzódom. – És te mit keresel itt? – dobja vissza Gideon a kérdést. – Azt hittem, Jordannél vagy. – Anyu hívott, úgyhogy hazajöttem. – Reed a homlokát ráncolva néz rám. – Ő mit keres itt? – ismétli. Gideon viszonozza dühös pillantását. – Magammal hoztam. – Nem lehet itt. Reed felém dob valamit, amit reflexszerűen elkapok. Egy kulcscsomó az. – Menj haza, Savannah! – csattan fel. – Elviheted a Roveremet. Most pedig tűnés! Eltátom a számat. – De… Gideon kikapja a kulcsokat a kezemből. Egy pillanatra azt hiszem, azért, mert őt is annyira megdöbbenti Reed

viselkedése, mint engem, de tévedek. Reed kulcsai helyett az övéit teszi a kezembe. – Vidd az én kocsimat! Majd holnap elhozom a suliból. Értetlenül bámulok rá. – Gideon… De ő csak gyors pillantást vált Reeddel, majd hátratol. Mielőtt még észbe kapnék, odakint találom magam, és a csukott bejárati ajtóra meredek. Gideon nem kelt a védelmemre. Nem mondta, hogy maradjak. Nem szólt rá az öccsére, hogy azzal, hogy elküldött, átlépett egy határt. Hanem a kezembe nyomta a kocsikulcsát, és kilökött az ajtón. Bő egy percig elképedten bámulok magam elé, míg végül beszállok Gideon Roverébe, és elhajtok.

6. FEJEZET

GIDEON HÁROM ÉVVEL KORÁBBAN – SAJNÁLOM – mondja Reed, amint rácsukom az ajtót Savannah-ra. – Mi történt? – kérdezem tömören. A mai este után jó, ha Sav még egyáltalán szóba áll velem, hát még ha megengedi, hogy egy ujjal is hozzáérjek tökéletes testéhez. – Anyu. Mi más? Az ikreket eltüntettem a közeléből, de aztán Easton hazajött. – Ó, a rohadt életbe! – De épp erre számítottam, amikor válaszoltam az öcsém hívására. – Hol vannak? – Anyu szobájában. Sarokba szorította az ikreket a tévészobában, de Eastonnak sikerült felcsalogatnia. Ha gondolod, át tudom venni, ha ránéznél az ikrekre – ajánlja fel. – Majd én kezelem. – A mi szárnyunk felé tolom, ahol, gondolom, az ikrek vannak. A kisöcséimnek nincs szükségük erre a szarságra. A francba is, egyikünknek sincs, de Reeddel mi vagyunk a legidősebbek. Gondoskodnunk kell a többiekről, ha már az öregünk megfeledkezett rólunk. Ha már eszembe jutott a folyton távol lévő apánk, megkérdezem: – Aput hívtad? – Persze. Steve vette fel, azt mondta, apunak „értekezlete” van – formál Reed idézőjelet az ujjaival. – Értem. Azaz apu épp valami kurvát dug, és nem tudott odajönni a telefonhoz. Kettesével szedem a lépcsőfokokat. Talán ezt az egészet fél óra alatt le tudom zárni, és aztán átvonszolhatom a seggem Savhez. Megnézhetünk nála egy filmet. Vagy elvihetem valahová. Ösztönösen tudom, hogy minél kevesebb idő telik el, amíg találkozunk, annál több

esélyem van rá, hogy megbocsát. Rossz előérzetem támad, amikor felérek a lépcső tetejére. Anyu sírását a folyosóról is hallani lehet. Megállok a kétszárnyú ajtó előtt, és mielőtt belépek, veszek egy nagy levegőt. Anyu háttal nekem ül a kanapén, az erkélyajtó előtt. Az ablakok tárva-nyitva állnak, jéghideg van odabent. Miután gyorsan végigpásztázom a szobát a tekintetemmel, észreveszek két borosüveget anyu komódján. Átvágok a szobán. Easton ott ül a földön anyu lábánál. Az öcsém lába között ott egy harmadik üveg is, de nem a pia aggaszt, hanem szokatlan mozdulatlansága. Szerintem betépett. – Gideon, drágám – sírja anyu. Felém emeli félig teli borospoharát. – Hát itt vagy. – Itt vagyok – felelem. Elveszem tőle a poharat, mielőtt még a tartalmát a tesóm lehajtott fejére borítaná. – Ne csukd be az ajtót! – kéri anyu, amikor arrébb húzom a fátyolszerű függönyt, hogy elérjem a kilincset. – Olyan áporodott itt – Még megfázol – ellenkezem, és becsukom az erkélyajtót. Anyu durcás arcot vág. – Eastonnal élveztük az óceán hangját. Olyan megnyugtató, nem gondolod? Nem tudom, kihez intézte a kérdését, de Easton túlságosan be van állva ahhoz, hogy válaszoljon. Felemelem az állát, és az arcát fürkészem. A pupillái akkorák, mint két negyeddolláros. – Teszek fel nektek zenét. – Felveszem a távirányítót, és bekapcsolom a nyugtató zenét. – Én az óceánt akarom hallgatni – nyafog anyu. – Az igazit. Nem mesterséges hangokat. Nem akarok itt bent semmi mesterségeset. Nem veszek róla tudomást, hanem visszamegyek a kanapéhoz, és leguggolok Eastonhoz. – Jól vagy? Felém fordítja a fejét, és megereszt egy hanyag félmosolyt.

– Ja, tesó. A szívem összeszorul. Ez nem jó jel. – Egy perc, és kiviszlek innen. Üveges tekintetével nem sok mindent fog fel. – Anyu, Eastonnak mennie kell – mondom neki. – De nem akarok egyedül lenni. Vékony ujjai a csuklómra fonódnak. Könnyedén lefejthetném őket magamról, de törékenysége szorosabban tart, mint bármelyik kötél. Anyu az elmúlt hónapokban egyre mélyebbre süllyedt. Többet ivott, több gyógyszert szedett. Közben apánk lelépett, ki tudja, mit csinál, és ránk hagyta anyut, hogy mi gondoskodjunk róla. Óvatosan lehámozom magamról az ujjait. – Tudom. Én majd itt maradok. Azaz ma már nem találkozhatok Savvel. – Mindannyian maradjunk itt! Te, én és a drága Easton. Kezét Easton fejére ejti. Az öcsém alig láthatóan összerezzen. – Leckét kell írnia. Anyu a szívén viseli a tanulmányainkat, és utálja, ha lógunk. Vagyis utálta, amíg még magánál volt. Meg sem várom a válaszát, felhúzom Eastont a földről. Szikár alakja egyre izmosabb lesz, és már nem olyan könnyű magam után vonszolni, mint egy éve. – Gyerünk, öcskös! Easton halkan elmotyogott „kösz” felelete összemosódik anyu gyenge ellenkezésével. A tesóm a vállam köré veti a karját, és kicipelem onnan, be a szobájába. Borzasztó odabent a kupi. A padlón ruhák és könyvek hevernek. A minihűtő ajtaja nyitva, a tévé bömböl. – Baszki, de hangos! – szorítja egyik kezét a fülére. Ledobom az öcsémet az ágyra, majd odalépek a tévéhez, hogy a rajta lévő gombbal kikapcsoljam. Fogalmam sincs, hol lehet a távirányító. Aztán leveszem Easton cipőjét, és levetkőztetem. Annyira kába, hogy még csak nem is tiltakozik. Hál’ istennek, különben ez az egész

még nehezebb lenne. Betakarom, aztán kimegyek a szobából. Megállok a folyosón, ami elválasztja a mi szobáinkat a szüleinkétől, és lenézek a lépcsőn. Végigsöpör rajtam a menekülési kényszer érzése. Foghatnám a kocsikulcsomat, és elhúzhatnék innen. Elvezethetnék az ország másik végébe, bevehetném magam a vadonba vagy a hegyekbe. Bárhova, hogy megszabaduljak a felelősségtől, ami ezzel a családdal jár, és ami vasköpenyként nehezedik rám. De ez lehetetlen. Nem hagyhatom itt a tesóimat. Fejben jól pofon vágom magam. Keresek segítséget anyunak és Eastonnak. Csak van egy doki, aki házhoz jönne, és kikezelné őket ebből a betegségből. Gondolom, depresszió lehet. Amikor visszamegyek anyu szobájába, még mindig a kanapén ül, és az összehúzott függönyt bámulja. – Próbálj meg aludni egyet! – javaslom. Lejjebb tekerem a fényt, majd odalépek hozzá. – Képtelen lennék apád nélkül aludni. – Biztos menne. – Alácsúsztatom a karom, és gyengéden az ágyhoz viszem. – Hallottál róla valamit? Apádról? – kérdezi. – Nem. – Kérlek, ne hagyj itt! – könyörög. – Nem akarok egyedül lenni ma este. Szeméből könnycseppek csorognak. Ettől még jobban összeszorul a gyomrom. A megfelelő szavakat keresem, hogy ne sírjon. – Szeret téged. Csak elfoglalt, mert gondoskodni akar rólunk. – Fontosabb az üzlet, mint én? Mint a családja? – Nem. De mivel nem tudom, mit mondhatnék még, a könnyei és a vádaskodásai tovább ömlenek. Odahúzok egy széket az ágyához, és előveszem a mobilomat. Miközben anyu tovább mondja összefüggéstelen gondolatait, küldök egy üzenetet Savnek.

Sajnálom a korábbit! Családi ügy. Reggel felhívlak. Holnap este majd csinálunk együtt vmit, ok? Nem meglepő módon nem válaszol. A kezembe támasztom a fejem, és várom, hogy anyu elaludjon. Amilyen részeg, túl sokáig tart, mire megnyugszik. Végül, valamikor kettő és három között panaszos, fájdalmas hangjait halk horkolás váltja fel. Kivonszolom a fáradt seggemet a szobámig, és azonnal elalszom. Pár órával később a telefonom pittyegésére ébredek. A biztonsági alkalmazás jelez, hogy áll valaki a bejárati ajtónál. Kómásan megnyitom az alkalmazást. A bejárati ajtónál lévő kamera szerint Steve bácsi felesége áll a lépcsőn. Egyik karomat a fejemre ejtem. Remek. Már csak ez hiányzott. Egy újabb őrült nőszemély. Nagy nehezen kikászálódom az ágyból. A tegnapi farmer és póló van rajtam. Rám férne egy zuhany és egy borotválkozás, de előbb még ki kell derítenem, mit akar Dinah O’Halloran. – Jó reggelt, Dinah! – köszönök, amikor ajtót nyitok. Dinah egyszerűen belibben mellettem, friss virágillatot árasztva. Szőke haja selyemfüggönyként lebeg mögötte. Értem, miért vette el Steve. Olyan szép, akár egy modell, de van benne valami, ami nyugtalanít, hiába kedves velünk, fiúkkal. Anyu azonban nem bírja. Talán ez hat ki rám is. – Steve keresett ma reggel, és azt mondta, édesanyád többször is hívta tegnap este. Megkért, hogy jöjjek át, és nézzem meg, hogy vagytok. Hirtelen megfeszül a hátam. A Royal mocsok csak Royalékra tartozik, senki másra. – Jól vagyunk. Dinah megrázza a fejét. – Előttem nem kell megjátszanod magad. Lényegében családtag vagyok. Megpaskolja az arcom, majd bemasírozik a házba. Becsukom az ajtót, és utánasietek. Nem akarom, hogy lássa anyut, azaz Dinah-nak itt kell maradnia a

földszinten. – Öm, hozhatok valamit enni vagy inni? – Ó, édesem, ki tudom magam szolgálni. Sőt, mi lenne, ha csinálnék nektek reggelit? Mikor kelnek a többiek? Megkordul a gyomrom. Megmasszírozom a hasam, és felpillantok a lépcsőn. – Reed nemsokára fent lesz. A többiek egy óra múlva kelnek. – Akkor előbb nektek kettőtöknek ütök össze valamit. Azzal elindul a konyha felé, én pedig engedelmesen követem. – Segítsek? – ajánlkozom. – Nem kell. Ülj csak le! – Megpaskolja a pultnál álló egyik bárszéket. Aztán, mintha csak otthon lenne, tojást és vajat vesz elő a hűtőből, majd edényeket a sütő melletti szekrényből. – Steve-nek és édesapátoknak bizonyára sűrű estéje volt. – Én azt nem tudhatom. Vidám mosollyal fordul felém. – Nem szükséges fedezned az apádat, drágám. Elég idős vagyok, ismerem a dörgést. Steve-nek mindig is gyakran elvándorolt a tekintete. Elpirulok, nem tudom, mit válaszoljak erre, de Dinah tovább csacsog. – De édesanyátokat sajnálom. Rá marad minden felelősség, bármiféle segítség nélkül. Ezért jöttem át. Hogy megnézzem, mit tehetek, hogy megkönnyítsem a dolgát. Dinah a konyhában sürgölődik, kikeveri a palacsintatésztát, megsüti a szalonnát, megmelegíti a szirupot. Szinte egyik pillanatról a másikra hatalmas kupac kaját találok magam előtt. Egy pillanatra meglep, hogy egyáltalán tud főzni – mindig is elkényeztetett kis hercegnőnek tűnt. De aztán eszembe jut, hogy Dinah nem gazdag családból származik. Házasság útján lett pénze, azaz valószínűleg tudott gondoskodni magáról, mielőtt találkozott Steve-vel. – Köszönöm, Dinah. Összeborzolja a hajam, mintha kisfiú lennék.

– Ne hívj így! Ettől olyan öregnek érzem magam. Szólíts csak Dee-nek! – Oké – felelem két falat között. Nem fogok ellenkezni a nővel, aki reggelit csinált nekem. – Ezek a palacsinták isteniek, Dee. – Akkor jó. Örömmel hallom. Elképesztő, mennyit bírsz enni, és mégis megőrizni ezt a kidolgozott alakod. Végighúzza az ujját a vállamon, amikor elmegy mellettem. Zavarba ejtő érzés, de nincs mögötte semmi, úgyhogy kussolok. Nincs értelme hőbörögni egy ártatlan érintés miatt. Különben is, most fontosabb dolgokkal kell foglalkoznom, mint például, hogy hogyan veszem rá Savét arra, hogy megbocsásson nekem. Kifújom a levegőt, majd újabb palacsintát lapátolok magamba. – Mit csinálsz ma? – Bocsánatot kérek – bököm ki, de rögtön meg is bánom. – Ó, hogyhogy? Csak nem egy lánytól? Mesélj el Deenek mindent! Mindkét könyökét a pultra támasztja, és felém hajol. Feltárul előttem a felsője V kivágása, és rálátok a dekoltázsára. Elfordítom a tekintetem, és elnézek a válla felett. – Nem nagy ügy. – Édesem, ez a sóhajtás úgy hangzott, mintha a világ súlya nehezedne a válladra. Fiatal nő vagyok, aki nemrég még egyedülálló volt. Lefogadom, hogy tudok neked segíteni, bármilyen kínos helyzetbe kerültél is. Nem mintha tele lennék nagyszerű ötletekkel. – Azt hiszem, magamra haragítottam a barátnőmet – vallom be. Dinah oldalra billenti a fejét. – Hogyan? – Áthívtam hozzánk, de… – Elhallgatok, mert senkinek sem akarok beszámolni a családom elcseszett helyzetéről, még Steve feleségének sem. – Tegnap este a tesómnak kellett segítenem, és őt haza kellett küldenem. Karcsú ujjával az ajkát kocogtatja.

– A lányok szeretik a látványos gesztusokat. El szoktátok még hívni hivatalosan a lányokat a végzős bálra? – Aha, asszem. Néhány srác egészen extrém dolgokat talál ki, hogy elhívja a lányokat táncolni, például kincsvadászatot szerveznek nekik. Decker Henry egy hófehér lovon lovagolt végig az utcán, mögötte egy transzparenssel. A barátnője egyértelműen imádta. Annyira, hogy már a buli előtt odaadta neki a szüzességét. – Akkor gondolkodj valami ilyesmiben! Legyen nagy és feltűnő! Imádni fogja. Nagy és feltűnő, mi? Nem akarok lovagolni, de magamra tudom vonni a figyelmet. Bekapok még egy falatot, majd leugrom a bárszékről. – Kösz a reggelit! Amikor kintről meghallom Reed lépteit, szólok neki, hogy jöjjön be. – Dinah csinált reggelit. Palacsintát, szalonnát, mindent. Reed szeme izgatottan elkerekedik. – Tényleg? Éhen halok. De aztán megtorpan, mert a konyha anya felségterülete. – Én már ettem – bátorítom. – Klassz – ül le megnyugodva. – Elvinnéd Eastont és az ikreket a suliba? Én Kast furgonjával megyek, mert a kocsim Savnél van. – Persze. Otthagyom Reedet, aki már lelkesen tömi magába a kaját, és felsietek, hogy összekészülődjek. – Gideon! Megfordulok, Dinah áll mögöttem. – Ó, helló! Mi az? Egyik karját körém fonja, és magához húz egy ölelésre. Esetlenül lapogatom a hátát, és próbálom elkerülni, hogy a melle a mellkasomnak préselődjön. – Ezt miért kaptam? – Úgy festettél, mint akire ráfér egy ölelés és egy puszi.

– Azzal ad egy puszit az arcomra. – Hoppá! Maradt rajtad egy kis rúzs. – Az ujjával ledörzsöli a foltot. – Most már jó. Erős késztetést érzek, hogy a kezemmel megtöröljem az arcomat, de nem akarok seggfejnek tűnni. – Kösz még egyszer a reggelit! – Semmiség. Bármikor át tudok jönni, hogy segítsek. Felszaladok a lépcsőn. Pillanatok alatt megmosakszom, felöltözöm, és indulásra készen állok. Az első megállóm a legközelebbi virágbolt. – Hány rózsája van? – kérdezem az eladót. – Az üzletben? Előhúzom a pénztárcámat, és kiterítem a bankjegyeket a pultra. – Az egész üzletben – felelem. Mint kiderül, a virágárusnak több mint kétszáz rózsája van. Még egy óra, és még három üzletet kiürítek. Látványos gesztus, jövök.

7. FEJEZET

GIDEON JELEN – VIRÁGOT KÉNE NEKI VENNED. Apu mindig azt vesz anyunak, amikor feldühíti. Lazítok a fogáson az erősítő szalagon. – Már megvolt. Felvásároltam az egész virágboltot. – Vagyis négyet. Cal megáll mozdulat közben. – Az egész boltot? – A rózsákat – pontosítok. – Felvásároltam az összes rózsát négy virágboltban. – A rohadt életbe! Mennyibe került? Néha elfelejtem, hogy az itteni barátaimnak fogalmuk sincs róla, mennyi pénzem van. Az egyetem egyik nagy előnye, hogy itt az ember beleolvad a campus tömegébe. Senkinek a múltja sem számít igazán. A gimi kitüntetései és botrányai senkit sem érdekelnek. Az számít, itt mit teszel le az asztalra. Igyekszem titokban tartani a Royal kapcsolataimat. Csak a Range Roverem jelzi, hogy van pénzem, de nem én vagyok itt az egyetlen, aki drága kocsival jár. Vannak itt Mercik, BMW-k, és pár kínai kölyök Lamborghinivel. – Épp elegendőbe – felelem Calnek. – Azért vettem őket, mert felültettem, úgyhogy nem hiszem, hogy ez most beválna. – Most mit tettél? Ha felfedem múltbeli bűneimet Calnek, azzal kábé romba döntöm titkolózási szándékomat, de jó barát, és nem akarok neki hazudni. Már egy életre eleget hazudtam a barátaimnak. – Megcsaltam – válaszolom őszintén, és arrébb lököm a gumiszalagot, ami nekicsapódik a csempézett falnak.

Cal szeme döbbenten elkerekedik. – Hogy mi? Meglepetése némi elégtétellel tölt el. Mint mondtam, az, hogy ki voltál a múltban, nem kell, hogy számítson, miután elballagsz a gimiből. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy ne az az idióta legyek, aki beleesett Dinah csapdájába. – Hosszú történet, de megtettem, és amikor Sav rájött, szakítottunk. Azután azt próbáltuk kideríteni, melyikünk tud nagyobb fájdalmat okozni a másiknak. Felkapok egy törülközőt, és a haverom felé dobom, aki továbbra is zavarodottnak tűnik. – Elég lehangoló játéknak hangzik. – Szörnyű volt – bólintok. – Amikor egyetemre jöttem, leálltam vele. De Sav nem. Az a hír járta, hogy lefeküdt Eastonnal. Képtelen voltam miatta haragudni. Ha megtörtént, az nem azért volt, mert rákattantak egymásra. Csak fájdalmat akartak vele okozni, de szerintem a saját bűntudatuk és ön utálatuk rosszabb, mint az, amit én éreztem, amikor meghallottam a hírt. Képtelen vagyok miatta utálni a kisöcsémet, azok után nem, aminek anyu kitette. És képtelen vagyok utálni Savét is azok miatt, amiknek én kitettem őt. – Szerintem igazad van – mondja Cal, és a kosárba dobja a törülközőjét. – Hogyhogy? – kérdezem, amikor elindulunk a szekrények felé. – Mégiscsak ide jött, és nem az ország bármelyik másik egyetemére. Akar téged, haver. Eltekerem a szekrényem lakatjának számlapját. Sav kifogásai és ellenkezései ellenére, ha tényleg utálna, távol maradt volna tőlem. Vagy csak én képzelődöm, és az, hogy idejött, csak azt bizonyítja, hogy már nem érdeklem. Megdörgölöm az arcomat. Nem. Megütött. Egy olyan lány, akit nem érdeklek, nem vágna pofon. Még mindig érez valamit. Ez most még csak düh és fájdalom, de van esélyem rá, hogy ezen változtassak.

– Talán igazad van. – Akkor most mit teszel? – Még nem tudom. Gyorsan felöltözöm, és sapkát húzok a vizes hajamra. – Gondolkodj nagyban! – tanácsolja. – Írj ki valamit az égre! „Sajnálom, hogy szemét voltam! Kérlek, bocsáss meg a hülye seggemnek!” Felhorkantok. – Ez ám a nyerő üzenet. A vállunkra vetjük a hátizsákunkat. Odakint a folyosón Julie a falnak dőlve áll, és az egyik atléta sráccal beszélget, aki már időtlen idők óta fut utána. Cal megfeszül mögöttem. – Nem bírom ezt a srácot – morogja. – Miért nem? Ártalmatlan. Ha tetszene Julie-nak, már elfogadta volna a tucatnyi korábbi közeledésének az egyikét. – Épp ezért nem bírom. Itt szaglászik még azután is, hogy Julie kiadta az útját. Túl közel áll hozzá. Lefogadom, hogy Julie-nak is kellemetlen. Különben is, Julie úszó. Az úszócsapathoz tartozik. – Elviharzik mellettem. – Helló, bébi! Julie felkapja a fejét. – Végeztetek, fiúk? – Aha. Éhes vagy? Menjünk, ebédeljünk! Cal hatásos mozdulattal beékeli magát kettejük közé. A futó srác a homlokát ráncolva hátralép. – Még csak tíz óra – tiltakozik. – Az ebéd egy tág fogalom – jegyzi meg Cal. – Kész vagy, Jules? Ennél egyértelműbb már nem is lehetne, de valamiért Julie mintha vak lenne Cal érzéseire. Talán azért, mert Cal még maga sem jött rá, hogy azért nem szereti, ha más srácok Julie-val beszélnek, mert saját magának akarja. Még hogy az úszócsapathoz tartozik! Inkább Cal Loniganhez tartozik. – Jólesne egy frappuccino. – Jobbra hajol, hogy a futó sráchoz szóljon. – Majd utánanézek a dolognak. Át kell

néznem a leveleimet. Biztos megvan valahol, de most nem emlékszem rá. A srác búcsúzóul int neki. – Tudod a számom. Cal megvárja, amíg kiérünk az épületből, aztán nekiesik Julie-nak. – Hogy értette, hogy megvan neked a száma? Hiszen atléta! – És akkor mi van? Úgy beszélsz, mintha drogot árulna, vagy ilyesmi – feleli Julie, és a szemét forgatja. Cal dühösen néz rá. – Lehet, hogy így van. Ideje közbeavatkoznom. Közéjük lépek, és mindkettejük vállát átkarolom. – Cal csak azért ilyen, mert éhes. Meg kell etetnünk a fenevadat, hogy elhallgasson. – Ja, éhes vagyok – mondja Cal, és hálás pillantást vet rám. – Oké – von vállat Julie. – Ó, majd’ elfelejtettem. Van itt neked valami. – Manapság mindenkinek van valamid – motyogja Cal. Észrevétlenül sípcsonton rúgom. Cal arrébb ugrik. – Ezt meg mi a fenéért csináltad? Julie megtorpan. – Mi történt? – Megrúgtam. – Megrúgott! – ismétli Cal vádlón. Julie a levegőbe dobja a kezét, és ismét elindul. – Olyanok vagytok, mint a gyerekek. – Inkább tinédzserek – tiltakozik gyorsan Cal. – Tessék, te óriáscsecsemő – nyom egy darab papírt a kezembe. – Mi ez? – kérdezem, de miután elolvasom az első feljegyzést, már tudom. – Ez Sav látogatásának a programja? – Igen, és ne mondd el senkinek, hogy tőlem van! – Julie karba teszi a kezét. – Már így is bűntudatom van, mintha megsértenék valami lányok közti fontos

egyezséget. – Hányszor kell még elmondanom? Te az úszócsapat tagja vagy. Hozzánk húz a hűség – jelenti ki Cal. – Ne is figyelj rá! – mondom, és átölelem Julie-t. Cal felmordul mellettem. Képtelen vagyok elfojtani a nevetést. – Mi olyan vicces? – kérdezi Julie. – Az élet. Az életen nevetek. – Megrázom a papírt a kezemben. – És a lehetőségen. – Hogy fogod visszahódítani? Egyszerűen csak mindenhova követed, hátha majd ismét rájön, milyen elképesztő vagy? – Nem, valami látványos gesztust kell tennie – tárja szét a karját Cal, és az egyikkel majdnem képen vág. – Azt javasoltam, írjon ki valamit az égre. Julie erre vág egy fintort. – Az ilyesmit mindig is szörnyen nyálasnak találtam. Szerintem inkább maradj a virágnál. Vegyél neki egy nagy csokrot, és ereszkedj térdre! – Az már lánykérés, nem bocsánatkérés – vitatkozik Cal. – Mindkettő lehet – vág vissza Julie. – És mégis mit tudsz te a látványos gesztusokról? Tettél akár egyet is az életben? – Hé, nagyon is romantikusan hívtam el anno a kiszemelt lányt a végzős bálra – feleli Cal sértett tekintettel. Julie-val meglepetten nézünk rá. Cal nem az a bálba elhívós típus. Az ő elképzelése a romantikáról nem terjed tovább egy hamburgerbe szúrt gyertyánál. – Ó, erre kíváncsi vagyok – közli Julie. – Szerepeltek benne állatok? Vagy kincsvadászat? Hogy csináltad? – Betettem egy doboz sütőtökös édességet a szekrényébe egy üzenettel, miszerint „igazi tökkelütött lennék, ha nem hívnálak el a végzős bálra”. – Cal olyan büszkének tűnik, hogy nagy nehezen magamban tartom a nevetést. Julie a fejét rázza. É

– Uh, de idióta. – Majd felém fordul. – És te? Te is csináltál ilyesmit? – Nem. – Tizenegyedikben kihagytam a bált, végzősként pedig igazi katasztrófa volt. – Mármint nem Savannah-t hívtad el, vagy senkit sem hívtál el? – Senkit sem hívtam el. – Nem volt bál a sulidban? Azt tudom, hogy magániskolába jártál – kíváncsiskodik. – De, volt. Csak nem mentem el. – Ezért is haragszik rád annyira ez a lány? Mert felültetted a bál estéjén? – kérdezi Cal. – Nem. Már karácsony előtt is szemét voltam vele. Ő sem ment el a bálra. – Aú! – vág egy grimaszt Cal. – Felejtsd el, hogy bármit is mondtam! Julie együttérzően meglapogatja a hátam. – Úgy hangzik, igazi seggfej voltál. Azt hiszem, Cal-nek most az egyszer igaza van. Ide valami extravagáns és látványos kell, hogy megmutasd neki, mennyire megbántad. – Már csinált ilyesmit – mondja neki Cal. – Felvásárolt neki négy virágboltot. Julie szeme kikerekedik. – Komolyan? Négyet? – Négy különböző boltból vettem virágot – magyarázom. – De épp ez az a látványos gesztusokkal. Azoknak valók, akik elcseszik az apróbb dolgokat. Ha jól bánsz a csajoddal vagy a pasiddal, akkor nincs szükséged ilyesmire. Egyébként is, ahogy Cal mondta, ez már megvolt. Ideje, hogy az apróságokra koncentráljak. – Mint például? – kérdezi Julié. – Először is el kell kezdenem odafigyelni rá.

8.FEJEZET

SAVANNAH JELEN – TESSÉK. Adrian Trahern visszaadja a telefonomat. Markáns állkapcsával és ábrándos barna szemével a másodéves srác inkább illene a kamera elé, mint mögé. Bárcsak hatna rám a külseje! Összeszedem a bátorságom, és rámosolygok. – Köszönöm. Csak vészhelyzet esetén fogom használni. – Akkor életemben most először kívánom valakinek, hogy sokszor kerüljön vészhelyzetbe – cukkol. Egy normális világban Adrian karjába vetném magam, és könyörögnék neki, hogy tanítson meg mindenre. És most nem a filmkészítésre gondolok. Ehelyett azonban feszengve, bizonytalanul állok egyik lábamról a másikra. Adrian megment. – Tehát júniusban visszajössz? – Igen. – A mosolyom ezúttal őszinte. Inkább megkönnyebbült, semmint flörtölős, de legalább igazi. – Izgatottan várom, de egy kicsit félek is. Akkor biztos sok vészhelyzetbe kerülök majd. Adrian még szélesebben vigyorog. – Akkor várom a hívásod. Kinyitja a művészeti tanszék épületének ajtaját, és int, hogy menjek ki előtte. Egy normális lány eszét veszítené egy ilyen dögös és elbűvölő pasi ennyire egyértelmű közeledésétől, de én csak egy gyenge mosolyt tudok kipréselni magamból. Hülye Gideon. – Az egész filmet itt veszed fel a nyáron, vagy már kész vagy egy részével? Az itteni felszerelés nagyon szuper, úgyhogy ha már van kész jeleneted, érdemes lehet újra

felvenni velük. – Még csak a képes forgatókönyvnél tartok – vallom be. – Szólj, ha szeretnél közösen ötletelni, vagy jól jönne még a kritika. A nyári fesztiválra készülő filmemet egy örökkévalóság volt megvágni, mert beleestem a digitális csapdába. – A digitális csapdába? – kérdezem, és a szemem fölé emelem a kezemet, hogy blokkoljam az arcomba tűző napfényt. – Aha. Mivel minden digitális, ugyanannyiba kerül, ha öt vagy ötven percet veszel fel, csakhogy aztán le kell ülni és megvágni azt a hosszú videót, hogy beleférjen három percbe. – Ó, ez igaz. – Vannak még ott jó tippek, ahonnan ez jött. – Hát itt vagy! Gideon enyhén megrovó hangjától megtorpanok. Leengedem a kezem, és ott találom a rettenetes exemet a járda közepén, karba tett kézzel. Ez a testtartás kiemeli a bicepszét, és áruló részem megremeg az emléktől, amikor azok a karok átöleltek. Adrian nyurga termete megfeszül mellettem, de a hangja könnyed, amikor megkérdezi: – Az egyik barátod? – Nem. Nem igazán – felelem mogorván. Gideon úgy tesz, mintha ezt meg sem hallotta volna, és kezet nyújt Adriannek. – Sav pasija vagyok. És te? Arrébb lököm Gideon kezét. – Nem, nem vagy az. – A tarkóm felforrósodik a megaláztatástól, és a korábbi bizonytalan ötletem elhatározássá szilárdul. – Ami azt illeti, elfogadom a segítségedet – fordulok Adrian felé. – Szívesen átnézném veled a képes forgatókönyvemet. Átküldjek pár képet, aztán összefutunk júniusban, amikor idejövök? Adrian rólam Gideonra, majd ismét rám néz. – Persze. Mint mondtam, én itt leszek. Most még van egy szabad órám, ha ebédelnél.

– Szilaj velem ebédel – vág közbe Gideon. Adrian felvonja a szemöldökét. – Szilaj? Ha szűzies, pirulós lány lennék, aki könnyen zavarba jön, itt helyben elájulnék a járdán. – Menj innen! – motyogom fenyegetően. – Rád gondol – veti oda Gideon Adriannek. – Nem rá gondolok! – A tiltakozásom hangosan, szinte kiáltásként tör elő belőlem, és mindkét fiú meglepetten fordul felém. – Ez a srác zaklat téged? – kérdezi Adrian halkan. – Mert idehívhatom az iskolarendőrt, ha nem érzed magad biztonságban. – Valaki másodperceken belül nem fogja biztonságban érezni magát – morogja Gideon. A kezembe temetem az arcomat. A színház- és filmművészeti tanszéket majdnem egy kilométer választja el az üzleti tudományok intézetétől. Meggyőztem magam, hogy a campus elég nagy kettőnknek, de látogatásom pár napja után is tudom, hogy tévedtem. Ami azt jelenti, hogy valahogy kezelnem kell ezt a helyzetet. Fel nem oldott érzéseim Gideon iránt erősebbek, mint gondoltam. Amikor elment egyetemre, én pedig ott maradtam Bayview-ban, könnyebben el tudtam hitetni magammal, hogy már túl vagyok rajta. Azonban most, hogy újra látom, kísértenek az emlékek. A jók és a rosszak egyaránt. – Nézd, haver, nem tudom, ki vagy, de túlléptél egy határt – vágja oda Adrian Gideonnak. – Savannah, pár perc alatt idehívhatom az iskolarendőrt. Azzal elkapja a csuklómat, és közelebb ránt magához. Gideon előrelendül, és a másodperc törtrésze alatt nyilvánvalóvá válik, hogyan fog ez végződni. Gideon be fog húzni Adriannek. Adrian majd visszavág, de Gideon erősebb, és van négy öccse, akikkel korábban folyton bunyózott. Az aranyos filmszakosnak esélye sem lesz, és az itt töltött négy évemet meghatározná, hogy mindenki tudná, én vagyok az a lány. Elegem van már belőle, hogy

én legyek az a lány. Kiszakítom magam Adrian szorításából, és Gideon felé vetem magam. Ahogy arra számítottam, a figyelme Adrian helyett azonnal rám irányul. – Elég! – szólok rá halkan. – Ne rontsd el ezt nekem! Leolvassa az arcomról, hogy komolyan gondolom, és kelletlenül bólint egyet. – Oké. – A tenyerét felém fordítva a mellkasához emeli a kezét, és elhátrál. – Nem azért jöttem, hogy bajt okozzak. Csak el akartalak vinni ebédelni. – Kinyújtja mögém a kezét. – Gideon vagyok, és igen, Sav exe. De csak hogy tudd, azt tervezem, hogy ezen változtatok. Szóval futhatsz utána, ha akarsz, de tudd, hogy ebből harc lesz. – Gideon – sziszegem. – Mi az? – tettet ártatlanságot. – Egyszer azt mondtad, hogy valahányszor kinyitom a számat, hazugság jön ki rajta. Próbálom megmutatni, hogy megváltoztam. Mostantól mindig az igazat mondom. Mögöttem Adrian megköszörüli a torkát. Már azelőtt tudom, mit fog mondani, hogy felé fordulnék. – Nekem most mennem kell – mutat vaktában egy pontra a távolban. – Találkozom a… – Elhallgat, mert valószínűleg eszébe jut, hogy az imént hívott meg ebédelni. Felsóhajtok. – Köszönök mindent, Adrian. Később találkozunk. Azaz: nem foglak felhívni, hogy szuper cikivé tegyem a helyzetet, ígérem. Adrian bólint, aztán lelép, eleinte lassan lépked, aztán már kocog, mintha nem tudna elég gyorsan elhúzni előlünk. Amint hallótávolságon kívülre ér, Gideon felé fordulok. – Ez meg mi a franc volt? – Azt akartam, hogy nyugodtan meg tudj hallgatni. – Mit akarsz mondani? – Mindent. – Miért? – kérdezem őszinte érdeklődéssel. Próbálom megérteni. Miért érdekli még mindig? Miért

követ még mindig? Miért akar még mindig fájdalmat okozni? – Mert én… Hát persze, hogy ez is arról szól, hogy ő mit akar. Elindulok, de megállok, amikor azt mondja: – Nem. Azért, mert te megérdemled. Felháborodásom enyhül, és a helyét az óvatos gyanakvás veszi át. – Mit érdemlek meg? Arca fájdalmas grimaszba torzul. Válla előregörnyed, amitől száznyolcvannyolc centis, úszó félisten teste szokatlanul sebezhetőnek tűnik. – Mindent – feleli halkan. – Minden igazságot a hazugságok mögött, amiket valaha mondtam neked. Ezt érdemled meg. A szívem kihagy egy ütemet, és a félelemtől izzadni kezd a tenyerem. Minden igazságot? Elbírnék annyi igazságot? Kíváncsi vagyok rá egyáltalán? De hát nem erre vágyam mindig is? És ha végre megkapok minden választ és magyarázatot, talán túl tudok lépni Gideonon. – Mikor találkoztál utoljára Dinah-val? – tör ki belőlem. Szája szomorúan rándul felfelé, és újabb hazugságra számítok. – Két hete – vallja be. Érzem, hogy a kétszeresére tágul a szemem. – Két hete találkoztál vele, és utána van merszed hozzám szólni? – Végeztem vele. Nagyon is végeztem. – Húzz innen! Ne is gyere a közelembe! Végeztünk. Innentől kezdve nem is ismerlek. Elállja az utamat. – Hazudhattam volna. Hazudhattam volna – ismétli. – Állíthattam volna, hogy hónapok, évek óta nem láttam Dinah-t, de mint mondtam, innentől kezdve csak az igazat mondom, nem számít, mennyire fájdalmas. Az őszinteség szívás, Sav, és nemcsak azért, mert az igazság általában fájdalmasabb, mint a hazugság, hanem mert sosem jár érte jutalom. Vegyük például a mostani helyzetet! Ha

hazudtam volna, akkor nem akarnál elfutni. Ha hazudtam volna, nem lennél rám dühös. Szavai tele vannak igazsággal és fájdalommal, amitől csak még dühösebb leszek. Lassan felé lépek, az arca előtt rázom az öklömet, és azt kívánom, az általa okozott fájdalomnak bár legalább egy kis szeletét rá zúdíthatnám. – Nemcsak ezért vagyok dühös, hanem mindenért. Haragszom, mert megcsaltál. Haragszom, mert hazudtál. Haragszom, mert nemrég találkoztál Dinah-val. Annyi sérelem ért, hogy nem is tudom mindet felsorolni. – Tudom. – Tudod? Csak ennyit tudsz mondani? – Nem. Hajlandó vagyok neked mindent elmondani, de mindketten tudjuk, hogy ez nem lesz mentség arra, amit tettem. Nem fogja eltörölni a múltat, de ha szeretnéd hallani, akkor el akarom mondani. – Széttárja a karját. – Kérdezz bármit! Kérdezd meg, mit keresett itt Dinah a campuson két héttel ezelőtt! Kérdezd meg, mi történt, valahányszor hirtelen ott kellett, hogy hagyjalak! Kérdezd meg, miért vagyok itt, készen arra, hogy megszégyenítsem magam előtted! Kérdezz bármit! Csak ne hagyj itt! – Akkor mondd el… – A hangom olyan halk, hogy még én is alig hallom, a szavak szívem legmélyebb kútjából törnek elő. – Mondd el, miért őt választottad helyettem!

9. FEJEZET

GIDEON HÁROM ÉVVEL KORÁBBAN – A FENÉBE, SAV! Most nem tudok átmenni. Nem hanyagollak, csak dolgom van. Nem érted? Rászorítok a telefonra a markomban. Miért nem képes felfogni, hogy ha választhatnék, vele lennék? Mintha a négy hangos, trágár öcsémmel időzni jobb lenne, mint ott feküdni Sav édes illatú szobájában, a fátyolszerű függönyök alatt, amik a fejtámláját keretezik. De anyu megint vedel, és nem hagyhatom, hogy Eastont is magával rántsa. Reeddel éppen próbáljuk kijózanítani a tesónkat. Ha magára hagyjuk, anyu ráveszi, hogy vegyen még neki tablettát. – Bocsi. Nem akartalak felzaklatni. Savannah felesleges bocsánatkérésétől szinte összeroppanok. Legszívesebben kiordítanám magamból a családom összes szennyesét, de elfojtom a késztetést, amíg a roppanáshoz vezető repedéseket befedem és eltömítem. – Nem nagy ügy – hazudom. – Csak videójátékozom kicsit a tesóimmal. – Videojáték. Videójátékozni fogsz az öcséiddel ahelyett, hogy velem lógnál. Jól értem? Erőltetetten felnevetek. – Ja, hülyén hangzik, de elfelejtettem, hogy megígértem Easton-nak, hogy játszunk. – Szeretnéd, hogy beszéljek vele? – suttogja Dinah mögöttem, csakhogy közel sem elég halkan. Eltakarom a telefont, de túl késő. – Ki van ott? – követel választ Sav. – Senki. Dühösen intek Dinah-nak, hogy menjen onnan, de ő csak a szemét forgatja.

Sav nem felel rögtön. Tudja, hogy hazudtam. Tudom, hogy tudja, mégis hallgatok. Az, hogy elfogadja a szemét viselkedésemet, furamód kihoz a sodromból. Üvölts velem!, füstölgők magamban. Vonj felelősségre a seggfejségem miatt! De persze nem teszi. – Rendben van, Gideon. Hívj, ha tudsz! – Szia, Sav! – Szeretlek – teszi hozzá, ezzel akaratlanul is még mélyebbre mártva a kést. Én is kipréselem magamból ezt a szót, aztán leteszem. A homlokomhoz szorítom a mobil szélét, kemény borítását a halántékomba vájom, mintha ez a nyomás enyhíthetné a lüktető fejfájásomat. – Helyesen cselekedtél – mondja Dinah. – Ha belerángatod ezt az édes, ártatlan lányt ebbe a káoszba, valahogy felelősnek fogja magát érezni, amitől csak még nagyobb lesz számodra a teher. – Leszarom az állítólagos terhemet – dünnyögöm. A hátam viszketni kezd a lapockáim között. Nem bírom, ha Dinah ilyen közel van hozzám, de ez a nő képtelen észlelni a határokat. Folyton benne áll a privát szférámban. Dinah átkarolja a vállam, ujjai a bal mellizmom fölött csüngnek. – Így védheted meg a legjobban a fájdalomtól, hogy távol tartod tőle. Ez egy önzetlen tett, Gideon. Nem sokan lennének hajlandóak megtenni. Csodállak érte. – Nem kéne. Úgy érzem magam, mint egy nagy adag kutyaszar. Körmei a mellkasomon kopognak. – Ne érezd úgy! Egy nap majd mindent elmagyarázol neki, és akkor majd sajnálni fogja, hogy akár csak egy pillanatig is haragudott rád. – Épp az a baj, hogy nem haragszik. – A zsebembe csúsztatom a telefonomat. – Olyan rohadt megbocsátó, és ettől csak még rosszabb. Dinah csettint a nyelvével, és közelebb somfordái.

– Azért, mert olyan fiatal. Mit is mondtál, hány éves? Áthelyezem a testsúlyomat, és próbálok arrébb lépni. Aztán elgondolkozom, mennyit áruljak el neki. Amikor Savvei járni kezdtünk, ostobamód azt hittem, hogy tizenhat éves. De nem. Csak a jövő hónapban tölti be a tizenhatot, azaz hivatalosan még túl fiatal a szexuális kapcsolathoz, mivel én augusztusban betöltöttem a tizennyolcat. De Dinah-ról van szó, ő nem fog beköpni. Végül is vannak nagyobb és fontosabb Royal-titkok, amiket szintén kifecseghet. – Tizenöt. Decemberben tölti be a tizenhatot. Dinah szeme elkerekedik, majd sunyi mosoly jelenik meg az arcán. – Nahát, Gideon! Fogalmam sem volt róla, hogy szereted a tiltott dolgokat. – Mert nem is – vonom össze a szemöldököm. Azt hittem, idősebb. – Hát persze – feleli búgó hangon. – Ne aggódj, liliomtipró! Én fedezlek. Lakat lesz a számon. – Két ujját elhúzza a szája előtt, mintha behúzná a cipzárt. – Köszönöm – mondom, és ismét arrébb lépek, hogy megnöveljem a kettőnk közti távolságot. Dinah azonban átszeli ezt a távolságot. Idegesít az érintése. Nem tűnik helyesnek, de nem tudom, hogyan állítsam le. Tudni akarná, miért kérem ilyesmire, de nem lenne rá konkrét válaszom – csak egy érzés, hogy ez a sok fizikai kontaktus nem venné ki jól magát Savannah előtt. De hogy mutassak rá arra, hogy Dinah melle a karomat súrolja, anélkül, hogy gorombának tűnnék? Különben is, ez az egész semmit sem jelent Dinah-nak. Csak próbál segíteni. Már észrevettem, hogy ő ilyen ölelgetős, simogatós típus, és nem fogom megbántani a gyerekes viselkedésemmel, mert túl éretlen vagyok ahhoz, hogy elviseljek pár puszit egy anyafigurától. – Én mindig itt leszek neked, Gideon – suttogja Dinah, ajka szinte súrolja a fülcimpámat. Tudom, hogy nem akar nyomulósnak hangzani, de néha a hüllőagyam így értelmezi a viselkedését.

– Kösz. Megnézem, mi a vacsi. Nem várom meg a válaszát, csak fejben pofon vágom magam, és elindulok a konyha felé. Sandra serényen vagdossa a hagymát a konyhapulton. Két edény rotyog a főzőlapon, és a konyhát megtöltő illatok elképesztőek. Meg-kordul a gyomrom. – Mit eszünk? – kérdezem, és odacsusszanok a pulthoz. – Parmezános csirkét. – Klassz. Szólok a többieknek. Mikorra jöjjünk le? – Negyven perc múlva – válaszolja. – Szuper. Te vagy a legjobb, Sandy. Egyik karommal átölelem a házvezetőnőnket, majd a hátsó lépcső felé veszem az irányt. Már felléptem az első lépcsőfokra, amikor Sandra megköszörüli a torkát. – Igen? – nézek hátra a vállam felett. Egy ideig habozik, aztán azt mondja: – Ms. Dinah is velünk vacsorázik? – Eszik egyáltalán? – viccelődöm. Dinah szörnyen vékony. Nem igazán látom, hogy bármit is fogyasztana a Skinny vodkán kívül. – Újabban többet főzök annak a nőnek, mint Ms. Mariának – panaszkodik Sandra. – Aggódtam. Mi miatt? Hogy anyu nem eszik annyit, vagy hogy Dinah túl sokat eszik? De ha ezt megkérdezem, az olyan, mintha azt kérdezném, melyik dinamitrudat akarja előbb meggyújtani. Mindkettő sok felesleges sírással végződne. – Próbál segíteni – kelek Dinah védelmére. Ő hozta ide dr. Whitlockot, amikor megemlítettem neki, hogy nem szívesen vinném anyut kórházba. Anyu nagyon kiborulna, ha mindenki tudomást szerezne a gyengeségéről. – Szóval manapság így hívják? – motyogja Sandra. Mivel fogalmam sincs, mire gondol, elengedem a fülem mellett a megjegyzését. De odafent eltöprengek. Amikor mások Dinah-val látnak, azt hiszik, van köztünk valami? Nem, dehogy, biztosítom magam. Az a nő majd’ tíz évvel idősebb nálam. Különben is, Steve gyakorlatilag a Ő

bácsikám, azaz Dinah a nénikém. Ő számomra csupán egy kedves idősebb nőrokon, aki igyekszik átsegíteni a családunkat egy nehéz időszakon. Igazából egyetértek Dinah-val. Ha elmondom Savnek, mi folyik ebben a házban, attól szegény csaj csak fekélyt kap. Jobb, ha egyelőre hallgatok. Amint mindent elrendezünk, mindent bevallok. Jobb megbocsátást, mint engedélyt kérni, nem? De.

10. FEJEZET

SAVANNAH HÁROM ÉVVEL KORÁBBAN – MI EZ A HOMLOKRÁNCOLÁS? – kérdezi Lydia Scully, és megigazítja a fejére kötött, ezerdolláros selyem Hermes kendőjét. Sheával meghívtak minket Lydiához suli után. Eddig csak unalmas divattémákról beszélgettek, de most, hogy hirtelen mindenki rám figyel, már nem unatkozom, sokkal inkább kellemetlenül érzem magam. – Ne ráncold a homlokod! Ráncos leszel tőle – tanácsolja Ginnie. Francine bólint mellette. Ők hárman alkotják Jordan Carrington bandájának a magját. Mindenki csak Pasztell lányoknak hívja őket. Szerintük azért, mert szívesen viselnek a húsvéti tojásokra jellemző színeket, ha nem az Astor Parkos egyenruhájuk van rajtuk, de valójában inkább azért, mert olyan színtelen és jellegtelen a személyiségük. Nincs igazi saját színük. Bármi ragyogás is jut nekik, azt Jordántól kölcsönzik. – Észre sem vettem, hogy ráncolom a homlokomat – mondom félszegen. – Hát pedig ráncoltad – tájékoztat Lydia. – Fiúügy? Ne vedd sértésnek, de nem lepne meg, ha problémád adódott volna Gideon Royallal. Bárkinek meggyűlne vele a baja, hát még egy másodévesnek. Lemered manikűrözött kezére, mintha cseppet sem érdekelné a válaszom, de tudom, hogy fúrja az oldalát a kíváncsiság, hogy még több részletet megtudjon Gideonról. Ahogy a többiekét is. Még Jordan is, aki épp három pasija egyikével chatel, szörnyen kíváncsi, hogyan sikerült elcsábítanom az egyik Royal fiút. Royalék egészen eddig elérhetetlenek voltak. Az idősebb fiúknak még nem volt komoly kapcsolatuk – Í

mostanáig. Így mindenki tudni akarja, miért éppen én. Mintha lenne valamilyen titkos módszerem, amivel befoghatok egy Royalt. – Én magam sem hiszem el, hogy vele járok – mondom teljesen őszintén. Fogalmam sincs, miért érdeklődik irántam Gid. És őszintén szólva attól tartok, máris kezdem elveszíteni. Ezért ráncoltam a homlokomat. Shea megrándul mellettem a nyugágyon, és nem a hűvös esti levegőtől. Úgy kéne tennem, mintha minden fantasztikus lenne az életemben, és azzal, hogy elismerem a bizonytalanságomat, megsértem a családi szabályokat. Hát, úgyis hamar kiderül az igazság, ha szakít velem. Lydia felhorkan. – Ezt senki sem veszi be. Az igazság fáj. Sheára pillantok, tudom, hogy ő azt akarja, hallgassak, de jól jönne némi tanács. Ezeknek a lányoknak több tapasztalata van a fiúkkal, mint amennyi nekem valaha is lesz, és most nem feltétlenül szexuális tapasztalatra gondolok. Egyszerűen többet randiznak. Ráadásul Jordan elképesztően csinos. A srácok folyton megadják neki a számukat. A minap egy lány megállította az utcán, és megkérdezte, modell-e. Pasztellék szerint, amikor Jordan Svédországban nyaralt, egy srác, akibe szó szerint belebotlott a vonatállomáson, mindennap virágokat küldött neki a hotelszobájába. Két Astor Parkos fiú is eltörte a csuklóját, miközben megpróbálta lenyűgözni. Az egyikük elrontotta a gördeszkás trükkjét, a másikuk egy idomítatlan lóra próbált meg felugrani. Jelenleg pedig hárman csinálnak hülyét magukból miatta. Kínos Gideonról beszélni, de már elég elkeseredett vagyok, ezért felfedem előttük az igazságot. – Nemcsak azt nem értem, mit lát bennem, hanem azt sem tudom, hogyan tartsam meg. Lydia szeme felcsillan. Ez szaftos pletykának tűnik, és élvezettel várja. Jordan fürgén mozgó ujjai is megállnak. Bár nem néz felém, érzem, hogy minket figyel. Shea

felsóhajt. – Szexeitek? – kérdezi Lydia. – Az nem tartozik rád – vágja oda Shea. – Miért nem? – feleli Lydia ártatlanul. – Tudnom kell a részleteket, hogy tudjak segíteni. Önkéntelenül is felforrósodik az arcom. Ők itt nem a barátnőim. Csak lányok, akiiekéi együtt lógok, mert apu ragaszkodik hozzá, és mert Shea szerint jót tesz a hírnevemnek a suliban. Egyfajta pajzsot jelent, magyarázta. Jordannel senki nem kezd ki, így az ő révén én is biztonságban vagyok. Gideon nem jelent igazi védelmet, mert ő fiú. Nincs ott a lányok öltözőjében, a mosdóban vagy a lánybulikon, ahol az igazi szóváltás zajlik. Az embernek szüksége van egy jó lánybandára, ami fedezi, és bár Jordan köre erre a legjobb az Astorban, ez még nem jelenti azt, hogy hajlandó vagyok bármilyen intim részletet megosztani velük. – Nem panaszkodik. – Ez a legjobb válasz, ami eszembe jut. – Lefekszik vele – vonja le a következtetést Lydia. Valójában nem, de nem veszem a fáradságot, hogy kijavítsam. Amúgy sem hinne nekem. – Küldj neki egy szexi képet! – veti fel Francine. – Torin imádja, amikor ilyesmit küldök neki. – Ez hülyeség – veti oda nyersen Shea. – Amint szakítotok, Torin továbbküldi őket húsz különböző srácnak, akik szintén megosztják a húsz barátjukkal, és az ostoba lányok mémje leszel. – Kösz a semmit, ribanc – néz rá dühösen Francine. – Torinnal nem fogunk szakítani. Szeretjük egymást. – Ne haragudj Sheára! – szól közbe Jordán. Rámosolyog a nővéremre, és szinte hátrahőkölök a tekintetéből sugárzó rosszindulattól. – O ezt képtelen felfogni. Emlékszel, hogy járt Dooley-val? Én sem akarnék képet küldeni senkinek, ha velem ilyen történik. De nem minden srác alázza meg úgy a lányokat, mint Dooley. Shea egyszerűen rossz döntést hozott.

Menten összeesnék, ha Jordan nekem szúrna így oda, de Shea egyszerűen visszamosolyog rá, mintha Jordan nem az imént tépett volna fel egy régi sebet. – Talán így van – feleli Shea hűvösen –, de mi értelme kockáztatni? A Dooley-eset két évvel ezelőtt történt. Shea kilencedikes osztály-kiránduláson volt. Matthew Dooley végzős volt. Eszeveszettül flörtöltek. Shea elküldött neki magáról egy képet Francine hajójáról, de nem vette észre, hogy áfonyalevet löttyintett az ölébe. Fehér fürdőruháján piros folt éktelenkedett, elég szerencsétlen helyen. Dooley kirakta a képet az Instagram-oldalára, a háttérbe photoshoppal beillesztett egy cápát. Képfeliratnak ezt írta: „A cápák egyetlen csepp vért is kiszagolnak az óceánban. Csak óvatosan odakint! #cápacsali #amikulásvisszavág #nevegyélfelfehéret”. A következő hat hónapban mindenki megszégyenítette, kigúnyolta Sheát az Astorban. Visszagondolva, akkoriban kezdett el Jordannel lógni, még mielőtt apu ezt meghagyta volna nekünk. – Ó, hagyd már a csajt! – mondja Jordán. Elhajol Francine mellett, hogy egyenesen rám nézzen. – Az a szomorú igazság, hogy a fiúk abszolút vizuális típusok. Ha már egyszer meztelen csajt bámul, miért ne téged bámuljon? Fantasztikusan nézel ki, Savannah. Jobb, ha rólad fantáziál, mint ha Olivia Munnról, nem? Sheán kívül mindenki bólogat. Kezdenek meggyőzni. Jordan valahogy megérzi a bizonytalanságomat, és tovább biztat. – Ha nem bízol annyira Gideonban, hogy megossz vele egy szexi képet, akkor nem kéne vele járnod, és pláne nem kéne lefeküdnöd vele. Nyugodtan tegyél a pasid kedvére! – Van benne valami – helyesel Francine. A másik két Pasztell egyetértően bólint. Sheának viszont elege lett ebből a témából. – Ha már az össze nem illő pároknál tartunk, láttátok, hogy lihegett Abby Reed után a múltkor? – kérdezi, odavetve nekik a csalit. A cápák ráugranak, és a

beszélgetés elterelődik rólam, Gideonról és a meztelen szelükről. • • • Shea később, a kocsiban rám zúdítja a rosszallását. – Ne csináld! Még csak most kezdtetek járni, és ha már elkalandozott másfele, csak szánalmasnak fogsz tűnni, ha meztelen képeket küldesz neki. És mi van, ha elküldi Hármasnak, vagy valaki másnak? – Nem tenne olyat. Gideon nem tűnik annak a hencegő típusnak. Még az úszósikereiről sem beszél, folyamatosan lekicsinyli a győzelmeit, mondván, ez egy csapatmunka része. Shea lebiggyeszti az ajkát, és a szemét forgatja, arra utalva, hogy ennél nagyobb ostobaságot nem is mondhattam volna. – Ja. Mint ahogy sosem csalna meg, és sosem törné össze a szíved. – Nem csal meg, és a szívem nagyon is rendben van, köszönöm szépen. – De közben kerülöm a tekintetét. – Uh. Akkor megteszed, nem igaz? – Még nem döntöttem el. Shea túl jól ismer. A nyílt tagadás hiánya egyenlő egy igennel. – Reméljük, apu hajlandó lesz kiperkálni neked egy svájci bentlakásos iskola tandíját, mert ott fogsz kikötni, ha a képeid kiszivárognak. A kereszteződésnél felgyorsít. Felsóhajtok. – Koszi a belém vetett bizalmadat. – Nem hallottál még a bosszúpornóról? Létezik, és ocsmány egy dolog. Most még boldogok vagytok, de amint rosszra fordulnak a dolgok, felteheti rólad a képeket az internetre, és utána örökre ott maradnak. Ha majd jelentkezel egy állásra, és valaki a cégből rákeres a nevedre, a melled lesz az első találat. – Ez nem fog megtörténni. – De ezt nagyobb

magabiztossággal mondom, mint ahogy érzem. Vacsora után üzenet érkezik Gideontól. Mit csinálsz? Tanulok. – A kémiakönyvemre pillantok. Utálom a reál tantárgyakat. – Te? A tesóimmal lógok. És mintha megérezné a bizonytalanságomat, küld egy videót a tévészobájukról. A vetítővásznon valamilyen játék megy. Easton a földön fekszik, és látom az ikrek tarkóját is. A rövid videó végén Reed két ujjal integet. Biztos Gideon mellett ül. Van kedved átjönni? Igen!, kiáltok fel magamban, de az öccseivel van, nem akarok betolakodni. Sok a házim. Oké. Azért hiányzol. Menjünk el vhova hétvégén! Hajózni? Csak te és én? A szívem őrülten ver. OKÉ! Válaszul egy képet kapok a felfelé mutató hüvelykujjáról. Istenem, imádom a kezét. Ezúttal más testrészeim rebbennek meg. Küldj egy szelfit! Hiányzik a csinos arcod. Küldj egyet te! – írom vissza.

Mindig remek képeket lő, de most meglepődöm, mert egy sötét, szemcsés fotót küld magáról. Egyik szemöldökét felvonja rajta, nyelvét a szája sarkához nyújtja. Jó ég, belehalok! Bunkó – írom vissza. – Húzd vissza a nyelved, mielőtt megölsz vele! Mindent +teszek, h a csajom kedvére tegyek. Szavai önkéntelenül is visszhangozzák azt, amit Jordan mondott korábban. Jordannek igaza van. Ha képtelen vagyok bízni Gideonban, akkor nem kéne vele lennem. Kisietek a fürdőszobába, és melltartóra és bugyira vetkőzöm. Naná, hogy nem illenek össze. Ma egy testszínű bugyit és fehér és rózsaszín pöttyös melltartót vettem fel. Mégis mit képzeltem? Lecsatolom a melltartómat, és magam elé emelem a telefont. Nem. Még nem állok készen egy félmeztelen képre. Apró lépések, intem magam. Felkapok egy szűk ujjatlan felsőt és egy új bugyit, mindkettő fekete, majd visszamegyek a fürdőbe. Csinálok egy képet, és megnézem. A vaku visszatükröződik a tükrön, és az csak nem egy fogkrémfolt a sarokban? Ezt nem küldhetem el! Jelez a telefonom. Újabb üzenet Gideontól. Élsz még? 1 perc – válaszolom. Eszeveszetten nézek körül. A szobám tiszta, és az ágy szexi hely. Ott csinálok képet. Egymásra rakok három könyvet az íróasztalomon, aztán beállítom az időzítőt a fényképezőn. Az ágyhoz rohanok, letérdelek, és igyekszem csábítóan nézni a kamerába. Amint villan a vaku, odaugrom az asztalhoz, és

megnézem a képet. Nem elég szexi. Sőt, úgy festek rajta, mintha szorulásom lenne. Talán mosolyognom kéne? Megint elindítom az időzítőt, és visszalépek az ágyhoz. Egyik ujjamat a bugyi alá dugom a derekamnál, és felhúzom a felsőmet, hogy látszódjon a hasam és a csípőcsontom. És mosolygok. Most is megnézem a képet. Ez már jobb, de még mindig esetlen. Úgyhogy lövök még párat. Valamelyikhez leveszem a felsőmet. Valamelyikhez lefekszem. Néhányhoz teljesen levetkőzöm. A meztelen képeket elvetem. Nem szeretem annyira a testemet, hogy elküldjem őket, de kábé húsz szelfi közül, amit csináltam, az egyik egész jó. A fejem nincs rajta teljesen, de így is látszik, hogy én vagyok az. A felsőm pántja lecsúszik rajta a vállamon, a bugyim a csípővonalamon látszik. Egyik karomat felemelem a hátam mögött, ahogy félresöpröm vele a hajam a nyakamról, a másikkal az ágy felé nyúlok. Kicsit megszerkesztem a képet, és rányomok a küldés gombra, mielőtt még lebeszélhetném magam róla. Nem érkezik azonnal válasz. Lelombozva ülök vissza az ágyra. Talán másik képet kellett volna küldenem. Átnézem a fotókat. Több időt kellett volna töltenem a háttér elrendezésével és a fények beállításával. Vehettem volna egy különleges fehérneműt. Istenem, olyan ideges vagyok! Talán el sem kellett volna küldenem. Talán… Megcsörren a telefonom. Gideon az. A szívem csak úgy kalapál, amikor felveszem. – Igen? – Mennyi házid maradt? – kérdezi feszülten. – Tessék? Küldök neki egy szexi szelfit, és a leckémről érdeklődik? Mekkora lúzer vagyok! Ennyire rosszul sikerült volna? – Mennyi házid maradt? – ismétli meg. – Öm, egy-két oldalnyi. – Tíz perc múlva ott vagyok – feleli.

– Tessék? – Teljesen összezavarodtam. – Miért? – Hogy miért? Mert belehalok, ha tíz percen belül nem tehetem rá a kezem a testedre. Aztán már csak a csend marad, mert letette. És tíz perc múlva itt lesz! Boldogságban úszva feldobom a telefont a levegőbe. Aztán hirtelen belém nyilall a felismerés. Tíz perc múlva itt lesz! Felugrom, és kisietek a fürdőszobába. Úgy néz ki, Jordannek igaza volt. A dögös szelfik jelentik az utat egy srác szívéhez.

11. FEJEZET

SAVANNAH HÁROM ÉVVEL KORÁBBAN AHOGY A SZOBÁMBAN FUTKOSOK, rájövök, hogy túl sok felesleges holmim van. Az asztalomon könyvkupacok tornyosulnak. A fürdőszobai pultomon több smink halmozódott fel, mint a Sephora üzlet mögötti kukában. Felkapom az összes lehajított ruhát a földről, és a szekrényembe gyűröm őket. Három rúgásba telik, mire sikerül rácsuknom az ajtót. A tükrös öltözőasztalomnak csak két fiókja van, így végül minden piperémet a kádba szórom, és rájuk húzom a függönyt. Mikor fog Gideon nálam fürdőt venni, vagy kinyitni a szekrényajtót? Magamra húzok egy rövid, szűk pizsamanadrágot és egy pár számmal nagyobb kapucnis pulcsit, amitől úgy festek, mintha alatta nem lenne semmi. A pulcsit Gideon kedvéért veszem fel, ebben a nadrágban pedig kényelmesebben érzem magam. Megszólal a telefonom. +jöttem – szól az üzenet. Kirohanok a fürdőszobából, egyenesen az ajtómhoz, Épp megfogom a kilincset, amikor valaki megköszörüli a torkát mögöttem. Megpördülök. Gideon áll ott a falnak támaszkodva a két ablakom között. Elhűlve kapok levegő után. Vagyis inkább felsikoltok. – Hogy jutottál be? – sziszegem. Szája széle felfelé rándul, és hüvelykujjával az ablak felé bök. Elkerekedett szemmel sietek oda és nézek ki. Mint a legtöbb nagy, ültetvényes időket idéző házon, a miénken is vannak erkélyek, de az ablakomnál lévő inkább amolyan talpnyi szélességű szerkezet, a hozzá tartozó kovácsoltvas korláttal, szóval csupán mutatóban vannak.

Nem arra találták ki őket, hogy valaki ácsorogjon vagy felmásszon rajtuk. Próbálom visszakövetni az útvonalát. Ott van a kert, az eresz, az örökzöld harangjázminnal befuttatott farács, ami cédrusból készült, de nincs rendesen odarögzítve a földhöz. A fiú, aki a füvet nyírja, folyton nekimegy, amitől megbillen. Apu minden vasárnap panaszkodik, hogy meg kell csináltatnia az egyik tartóoszlopát. Gyanakodva nézek Gideonra. – Csak nem? – De – feleli önelégülten. Karját összefonta a mellkasa előtt, amitől a bicepsze ellenállhatatlanul kidudorodik. – De meg kell mondjam, könnyebb lenne, ha állna egy fa az ablakod alatt. Ültethetnél oda egyet. – Persze. És olyan tíz év múlva használhatnád is. – Sikerül könnyedén kiejtenem a szavakat, miközben elfog az izgatottság attól, amire utal. Valóban úgy hiszi, hogy olyan sokáig együtt leszünk? A gondolattól, hogy tíz év múlva még mindig együtt leszek Gideonnal, olyan sokáig, hogy láthatjuk, ahogy egy facsemete nagy fává növi ki magát, legszívesebben tapsolnék örömömben. De uralkodom magamon, és szédítő fantáziámat a lazaság álcája mögé rejtem. Épp elég, hogy elküldtem neki azt a szelfit. Nem kell, hogy még elkeseredettebbnek tűnjek. – A bambusz már hat hónap alatt teljesen kifejlődik – mondja, ahogy átvág a szobán, és megáll az ágyam előtt. Lerúgja a cipőjét, lefekszik, a feje alá teszi a kezét, és úgy fest, mintha ugyanolyan otthonosan érezné itt magát, mint a saját szobájában. Én is felmászom az ágyra, és lefekszem, de még egy embernek elegendő helyet hagyok kettőnk között. – Anyu még azelőtt kivágatná, hogy térdig érne. A bambusz nem illik a déli stílushoz. – Anyukád jobban szereti a delet, mint egy mosómedve a szemetet. – Az már egyszer biztos. Anyu Connecticutban született, de utálja, ha

emlékeztetik a múltjára. Számára akkor kezdődött el az élet, amikor beiratkozott a Mississippi Állami Egyetemre. Már elsőéves egyetemista kora óta azon igyekszik, hogy eltörölje északi gyökereit. Nem mintha a nagyi hagyná apunak, hogy elfelejtse, hogy egy jenkit vett el. Gideon megpaskolja a matracot kettőnk között. – Vársz még valakit? – Nem. De rád sem számítottam. Arrébb araszolok, és elhelyezkedem mellette. Egyik karját a nyakam alá dugja, a fejemet pedig a kulcscsontja alatti kis mélyedésbe fekteti. A teste kellemes melege üdvözöl. Átkarolja a derekamat. – Nem tudtam tovább várni. Jóleső szavak. A karjába gubózva azon tűnődőin, miért is voltam egyáltalán ideges. Szeret engem. Tudom, hogy így van. Nem tudna így a karjában tartani, ha nem így lenne. – Miért nem a bejárati ajtón át jöttél be? – kérdeztem. Igyekszem laza hangot megütni, a szívemet megtöltő komoly érzelmek ellenére. – Abban meg mi lenne a pláne? – Jogos. – De azért zavar. Miért nem kopogott be? Bujkálni akar a szüleim elől? – A szüleim imádnak, ugye tudod? Nem bánják, ha itt vagy. Gideon vállat von. Érzem a mozdulatot a fejem és a kezem alatt. – Ja, de akkor adnom kéne a jófiút. Jeges teát ihatnék anyukáddal. Béna poénokat süthetnénk el apukáddal arról, hogy felkínálna valami erősebbet, de én még ugye nem ihatok. Aztán jönnének a kérdések a szüleimről, és hogy miért nem járnak el otthonról. Miattad jöttem, nem miattuk. Megértem. Komolyan. Nem könnyű a szüleimmel csevegni, és nem kéne magamra vennem, amiért nincs kedve hozzá. Shea volt pasija mindezt megtette, és mint kiderült, igazi seggfej volt. – Akarsz nézni valami sportot? – kérdezem.

– Nem igazán. De felveszi a távirányítót az éjjeliszekrényről, és bekapcsolja a tévét. Megjelennek a Beverly Hills igazi feleségei képsorai. Kicsit összehúzom magam, és elgondolkozom, nem kéne-e valami értelmesebbet néznem. Valami vagányabbat, mint a gazdag és álgazdag nők valóságshowját, akik folyton összetűznek. De aztán Gideon azt mondja: – Én inkább a New York igazi feleségeit szeretem. Feltámaszkodom a könyökömre, és meglepetten nézek le rá. – Komolyan? – Aha, mint például azt a vékony nőcit. Ő okos. – De elég gonosz. – Ja. Szerintem azért, mert régebben ő volt közülük a legszegényebb, és mindig meg kellett küzdenie az elismerésért. Nem veszi észre, hogy most, hogy van pénze, már nem alsóbbrendű a többieknél. De még mindig így érzi, és ezért viselkedik így. – Ó! – Ez váratlanul éles meglátás volt. – Túlkompenzál, mint anyu. – Nem csak anyukád. Más nőknél is látom. Nem mond többet, de egyértelmű, hogy ő együtt tud érezni ezekkel a nőkkel. Elragadó, milyen figyelmes és nagylelkű. Igaz? Egyáltalán nem hasonlít Shea exére. Meg senki másra, ha már itt tartunk. Visszahajtom a fejem a vállára. Miközben ezeket a nőket nézzük, akik úgy tesznek, mintha ennének, sokat innának, civódnának, vásárolgatnának, és még többet innának, a hüvelykujja rátalál csupasz bőröm kis vonalára a pulcsim alja és a nadrágom gumija között. A finom érintéstől elfúl a lélegzetem. Megfeledkezem a képernyőn lévő nőkről és a kicsinyes, de függőséget okozó csatározásaikról. Csak arra a kis bőrfelületre tudok gondolni, amit simogat. Hüvelykujja vége lassú, ismétlődő mozdulatokkal siklik oda-vissza. A testem többi része féltékeny lesz, ugyanilyen figyelemre, ugyanerre a

bizsergető érzésre vágyik. De nem él a lehetőséggel, úgy tűnik, beéri azzal, hogy ehhez a kis területhez érjen. De nekem ennyi nem elég. Többet akarok. Vele mindig többet akarok. Lenyúlok, és félrehúzom a pulcsimat, még több terepet fedve fel neki. A tenyere rásimul a derekamra. Szétteríti az ujjait, mutatóujja túlnyúl a köldökömön, kisujja rátalál a hajlatra, ahol a combom és a hasam találkozik. A többi ujja hegye becsusszan a sortom gumija alá, hogy súrolja a csípőcsontomat. Kiszárad a szám. Nagyot nyelek, ahogy felforrósodik a vérem, és szétárad a testemben. Gideon szívének eddig egyenletes üteme felgyorsul a fejem alatt. A kezemért nyúl, és felhúzza a mellkasához. – Tudod, te is megérinthetsz – suttogja. Bizonytalanul végighúzom az ujjamat pólóval takart kulcscsontján, a végén megtorpanok, majd belemerülök a nyaka tövénél lévő mélyedésbe. A mellkasa egyetlen kemény izomtömb, amit a mindennapos edzések formáltak. Még a pólóján át is könnyen ki tudom venni hasizmának domborulatait. Bordája emelkedik és süllyed, ahogy egyik reszkető levegőt szívja be a másik után. Mintha sűrűbb lenne a levegő. Mindketten nehezen lélegzőnk. Talán ezért keresem meg a száját, ő pedig az enyémet. Egymás oxigénje vagyunk. Édes íze van, könnyű rászokni. A keze feljebb siklik, elhagyja a sortomat, hogy felkússzon az oldalamon, majd megáll, és hosszú, finom ujjait a mellem görbületére illeszti. – Ez így oké? – kérdezi. – A-ha – krákogom. Mintha az egész testem megváltozott volna – már nem teljesen ismerős. A bőröm ráfeszül a csontjaimra, a vérem sebesen áramlik, megszédülök. Közelebb húzódom, azt akarom, hogy a testem minden centimétere hozzáérjen. A lábunk egymás köré fonódik. Bal kezem a pólóját markolja, míg a jobb rásimul a bicepszére. Í

Megfordul, és ezzel maga alá sodor. Így újabb pontokon érhetek hozzá. Széles háta megfeszül, amikor ujjaimat végighúzom a lapockáján, le a gerincén, egészen a farmere derekáig. A csípőcsontomnál érzem, ahogy rezeg. Várjunk csak! Rezeg? Bizonyára Gideon is érzi, mert felkapja a fejét. Felnyöszörgök a megszakított érintkezéstől. – Bocsi – motyogja, majd oldalra gördül. Bosszúsan figyelem, ahogy benyúl a zsebébe, és előhúzza a mobilját. A nyakamat nyújtogatva igyekszem leolvasni a kijelzőn megjelenő nevet, de nem tudom kivenni, mielőtt felveszi a telefont. – Igen? – vakkantja a mobilba. Visszahúzom a pulcsimat. Megpillantom magam az asztalom fölötti tükörben. Gideon ujjainak köszönhetően a hajam alaposan összekuszálódott. Az ajkam feldagadt a csókjaitól. A pupillám kitágult, az arcom pedig kipirult. A pulcsi szinte teljesen lecsúszott az egyik vállamról. Közben Gideon szinte pontosan úgy fest, mint amikor kiszúrtam az ablakomnál. Rövid haja rendezett, mint mindig. A pólóján nem látszanak ráncok. És ami a legidegesítőbb, hogy cseppet sem néz ki úgy, mint aki az elmúlt tíz percben velem smárolt. Napbarnított arca kifejezéstelen, semmi sem látszik rajta. Megigazítom a pulcsimat. – Most nem érek rá – mondja. Tömör mondata megnyugvással tölt el. Nem hangzik boldognak, amiért félbeszakították. Mégis felvette a telefont. Szerintem én még azt sem vettem volna észre, ha apu egyenesen besétál a szobába. – Pont most? – A homlokán ráncok jelennek meg. – Oké. Tíz perc múlva ott vagyok. Hogy mi? Leteszi a telefont, és lemászik az ágyról. – Bocsi, Sav. Mennem kell. – Aha. – Csupán ennyit bírok kinyögni. Belebújik a bakancsába, és szükségtelen mozdulatokkal