Julio Cortázar - Itt és most

Julio Cortázar-életműsorozat

 

Sorozatszerkesztő
BENYHE JÁNOS
és
IMREI ANDREA

 

Julio Cortázar

Itt és most

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

L’Harmattan Kiadó, 2006
 

A mű az Európai Unió Cultura 2000 program támogatásával jelent meg.

 

Culture 2000

 

Fordította
Imrei Andrea, Cselik Ágnes, Latorre Ágnes, Pál Ágnes

L’Harmattan Francé
7 rue de l’Ecole-Polytechnique

75005 Paris

T: 00.33.1.40.46.79.20

 

L’Harmattan Italia SRL
Via Bava, 37

10124 Torino – Italia
T/F: 011.817.13.88

 

© Hungarian translation: Fordítók, 2006
© L’Harmattan Kiadó, 2006

 

ISBN 963 7343 71 7

 

A kiadásért felel Gyenes Ádám
A sorozat kötetei megrendelhetők, illetve kedvezménnyel megvásárolhatók:

L’Harmattan Könyvesbolt 1053 Budapest, Kossuth L. u. 14-16.
Tel: 267-5979

[email protected]
www.harmattan.hu

 

A szöveget Tiszóczi Tamás gondozta, a tipográfia és a tördelés Csernák Krisztina
munkája.

A sokszorosítást a Robinco Kft. végezte, felelős vezető Kecskeméthy Péter.
A borítót Imrei Andrea tervezte.

 

Graffiti

(Graffiti)
Antoni Tapiesnek

Oly sok dolog van, ami úgy kezdődik vagy netán úgy
végződik, mintha csak játék lenne, gondolom, először
egyszerűen jópofának találtad, amikor megláttad azt a
rajzot a sajátod mellett, azt gondoltad, a véletlen műve,
vagy valami szeszély, és csak a második alkalommal
vetted észre, hogy szándékos, és akkor nézted meg
alaposabban, sőt még vissza is mentél később, persze a
szokásos óvatossággal, hogy még egyszer megnézd:
olyankor, amikor a lehető legkihaltabb az utca, egyetlen
rendőrautó se cirkál a környező sarkokon, látszólag
közömbösen, sohasem szemből bámulni a graffitit,
hanem a túloldalról, rézsútosan, mintha csak a mellette
levő kirakatot néznéd, aztán azonnal továbbállni.

Te inkább unalomból kezdted a játékot, valójában nem
jelentett ez semmiféle tiltakozást a városban uralkodó
viszonyok, a kijárási tilalom, a falragaszokat és
falfirkákat tiltó fenyegetések ellen. Pusztán
szórakoztatott, hogy színes krétával rajzolgatsz (nem
kedvelted a jobbára művészetkritikákat idéző „graffiti”
kifejezést), és aztán néha visszamész megnézni, sőt, ha
kis szerencséd volt, még azt is láthattad, amikor
megérkezik a köztisztasági kocsi, és a munkások
értelmetlen szitkozódás közepette kezdik eltüntetni a
rajzokat. Nem nagyon érdekelte őket, hogy nem politikai
jellegű rajzok, a tilalom mindenre kiterjedt, és ha egy
gyerek egy házat vagy egy kutyát merészelt volna
odafirkantani, azt ugyanúgy, fenyegetőzve és
káromkodva, eltüntették volna. A városban már nem

lehetett pontosan tudni, melyik oldalon félnek jobban, s
talán ezért is szórakoztatott, hogy legalább te
megpróbáld legyőzni a félelmed, időről időre kiválassz
egy megfelelő helyet és időpontot, és rajzolj valamit.

Sohasem forogtál veszélyben, hisz pontosak voltak a
választásaid, és az idő alatt, amíg odaért a
köztisztaságiak kocsija, mintha egy tisztább tér nyílt
volna számodra, amelybe még a reménynek is jutott
egy kis hely. Ahogy messziről szemlélted a rajzot,
láthattad, amint az arra járó emberek egy pillantást
vetnek rá; természetesen senki sem állt meg, de nem is
mentek el mellette anélkül, hogy meg ne nézték volna;
olykor csak egy két színből, néhány vonalból álló, gyors
ábra volt, egy madár oldalnézetből vagy két
összefonódó alak. Egyetlenegyszer írtál oda egy
mondatot is, fekete krétával: Nekem is fáj. Két óráig sem
tartott, s ez alkalommal maga a rendőrség tüntette el.
Ezután már csak rajzokat firkáltál.

Amikor azonban a másik rajz megjelent a tiéd mellett,
csaknem félelmet éreztél, hirtelen kétszeresére nőtt a
veszély attól, hogy valaki, akárcsak te, vette a
bátorságot, hogy, a börtönt vagy még valami ennél is
rosszabbat kockáztatva, ugyanazzal szórakozzon, és
mindennek a tetejébe ráadásul egy nő ez a valaki. Te
magad ugyan nem tudtál megbizonyosodni róla, de
valahogy az ő rajza más volt; a vonalvezetés, a meleg
színű kréták kedvelése, az egész légköre mindennél
egyértelműbb bizonyíték volt rá. De az is lehet, hogy
csak vigasztalásul találtad ki magadnak, mert egyedül
voltál; csodáltad, féltetted, remélted, hogy csak egyszer
fordult elő, és kis híján feladtad magad, amikor újabb
rajzot hagyott egy másik rajzod mellett, mert

nevethetnéked támadt, és ott maradtál szemben vele,
mintha a rendőrök vakok vagy idióták lennének.

Új időszak kezdődött, titokzatosabb, szebb s egyúttal
fenyegetőbb. A munkáddal mit sem törődve, a
legkülönbözőbb időpontokban mentél ki az utcára,
abban a reményben, hogy egyszer meglepheted
rajzolás közben; a saját rajzaid számára olyan utcákat
választottál, amelyeket egyetlen gyors sétával be lehet
járni; visszatértél pirkadatkor, alkonyaikor, hajnali
háromkor. Kibírhatatlanul ellentmondásos időszak volt;
csalódottságot éreztél, amikor rábukkantál egy újabb
rajzára valamelyik rajzod mellett, de kihalt volt az utca,
nem találtál ott senkit, és ettől még kihaltabbnak
érezted. Egy este pillantottad meg az első olyan rajzát,
amelyet nem a tiéd mellé rajzolt; egy garázsajtóra
készítette piros és kék krétával, felhasználva a szúette
fa anyagának egyenetlenségét, a szögfejeket. Még soha
sem volt ennyire ő maga, a vonalak, a színek, de azt is
érezted, hogy az a rajz egy kéréssel vagy kérdéssel ér
fel, valamiképpen hív téged. Visszatértél pirkadatkor,
amikor alábbhagyott a járőrkocsik süket cirkálása, és
egy gyors tájképet rajzoltál a kapu szabadon hagyott
részére, vitorlákkal, hajóorrokkal; ha az ember nem
vette alaposabban szemügyre, csupán néhány találomra
odafirkantott vonal játékának vélhette, de ő biztosan
tudja majd, hogyan kell nézni. Aznap este épp hogy
sikerült meglógnod két rendőrjárőr elől, és a lakásba
érve egyik gint hajtottad le a másik után; közben hozzá
beszéltél, mindent kimondtál, ami csak a szádra tolult,
mintha egy hangos rajz, egy másik vitorláskikötő lenne;
barnának képzelted, hallgatagnak, ajkat, mellet
választottál neki, szeretgetted egy kicsit.

Szinte rögtön eszedbe jutott, hogy nyilván ő is keresi
majd a választ, vissza fog térni a rajzához, akárcsak te a
tieidhez, és bár a piacon történt merényletek után a
veszély egyre nőtt, mégiscsak odamerészkedtél a
garázsajtóhoz, körbejártad a háztömböt, és
megszámlálhatatlan sört ittál meg a sarki kávéházban.
Meglehetősen abszurd volt az egész, hisz nyilván nem
fog megállni, ha meglátja a rajzodat, és így bármelyik
ott sétáló nő lehetett akár ő is. A második nap
alkonyattájt kiszemeltél egy szürke falat, és egy fehér
háromszöget rajzoltál rá, amelyet tölgyfalevelekhez
hasonló vörös foltok vettek körül; a sarki kávézóból épp
ráláttál a falra (a garázsajtót már lepucolták, egy
járőrkocsi időről időre dühödten tért vissza), estefelé
kicsit távolabb mentél tőle, de mindig úgy választottad
ki a helyet, hogy minden pontról ráláss, és közben
apróságokat vásároltál a boltokban, hogy ne kelts
feltűnést. Már sötét este volt, mikor meghallottad a
szirénát, s a fényszórók pásztája súrolta a szemed. A fal
mellett zavaros csődület támadt, te a józan ész ellenére
oda akartál rohanni, és csak a sarkon véletlenül
beforduló, a járőrkocsi láttán lefékező autó mentett
meg, mert teljes nagyságával eltakart, de mögüle
láthattad a dulakodást, a fekete hajat, amelyet kesztyűs
kezek a földre rántottak, a rúgásokat, kiáltásokat, egy
kék nadrág felvillanó képét, mielőtt belökték a kocsiba,
és elvitték.

Sokkal később (rettenetes volt ennyire remegni,
rettenetes belegondolni, hogy mindez a szürke falon
lévő rajzod miatt történt), amikor elvegyültél az
emberek között, sikerült megpillantanod egy kék színű
vázlatot, néhány narancsszín vonalat, amely olyan volt,
mint a neve vagy a szája, ő maga, ott, abban a csonka

rajzban, amelyet a rendőrök összerondítottak, mielőtt
elvitték; de így is épp elég maradt belőle ahhoz, hogy
megértsd, válaszolni akart a te háromszögedre egy
másik alakzattal, egy körrel vagy talán csigavonallal,
valami teljes, szép formával, valamivel, ami olyan, mint
egy igen, egy örökre vagy egy most.

Pontosan tudtad, és bőven volt időd, hogy részletesen
magad elé képzeld, mi történhet most a központi
börtönben; a városba lassanként kiszivárogtak a hírek,
az emberek tisztában voltak azzal, mi vár a foglyokra, s
ha néha viszontlátták is némelyiket, jobban szerették
volna nem látni; jobb lett volna, ha ők is, akárcsak a
nagy többség, abba a csendbe vesznek, amelyet senki
sem mert megtörni. Nagyon is jól tudtad, és azon az
éjszakán a gin is csak arra volt jó, hogy a kezedet
harapdáld, összetaposd a színes krétákat, mielőtt
részegségbe és sírásba temetkezel.

Igen, de aztán teltek a napok, és nem tudtál már
másképp élni. Megint odahagytad a munkád, és újra az
utcákat jártad, lopva a falakat és kapukat bámultad,
ahova azelőtt ő és te rajzoltatok. Minden tiszta volt és
világos; semmi, még egy virág sem volt ott, amelyet
egy iskolás gyerek ártalmatlanul odafirkál az
osztályteremből ellopott krétával, mert nem tud
ellenállni a gyönyörnek, hogy kipróbálja. És te se tudtál
ellenállni; egy hónappal később hajnalban felkeltél, és
visszatértél abba az utcába, ahol a garázsajtó volt.
Egyetlen járőrkocsit se lehetett látni, a falak tökéletesen
tiszták; csak egy macska nézett rád bizalmatlanul az
egyik kapualjból, amikor előhúztad a krétákat, és ott
helyben, ugyanott, ahova azelőtt ő rajzolt, zöld
üvöltéssel, az elismerés és a szeretet égővörös
lánglobbanásával borítottad a fát, majd egy ovális kört

húztál a rajz köré, amely olyan volt, mintha a te szád
lenne, meg az övé is, és a reményé. A sarkon felhangzó
léptek hallatán bársonyos futásnak eredtél, és egy
halom feltornyozott, üres doboz mögött kerestél
menedéket; egy bizonytalan részeg közeledett
dúdolgatva, bele akart rúgni a macskába, és hasra esett
épp a rajzod előtt. Lassan továbbmentéi, most már
megnyugodva, és amikor az első napsugarakkal végre
elszenderedtél, úgy aludtál, ahogy már nagyon régóta
nem.

Még ugyanazon a reggelen a távolból újra megnézted:
még nem törölték le. Délben is visszamentéi:
felfoghatatlan módon még mindig ott volt. A
külvárosban történt zavargások (meghallgattad a
híreket) felborították a járőrkocsik szokásos
menetrendjét; estefelé újra visszatértél megnézni, hisz
annyi ember láthatta a nap folyamán. Aztán hajnali
háromig vártál, csak akkor mentél megint oda; üres volt
és sötét az utca. Messziről felfedezted a másik rajzot;
olyan kicsi volt, ott, a tiéd fölött, balra, hogy más nem is
láthatta. Közelebb mentél, valami szomjúság- és
borzalomfélét éreztél, megláttad a narancsszín oválist
meg a lila foltokat, amelyből mintha egy duzzadt arc,
egy kitépett szem, egy ököllel szétvert száj bukkant
volna elő. Igen, tudom, de hát mi mást is rajzolhatott
volna? Milyen más üzenetnek lett volna értelme abban a
pillanatban? Valamiképp el kellett hogy búcsúzzon tőled,
és arra kellett kérjen, hogy folytasd. Valamit kellett hogy
hagyjak neked, mielőtt visszahúzódok a rejtekhelyemre,
ahol már nincsenek tükrök, csak egy luk, ahol a
legteljesebb sötétben meghúzhatom magam, amíg vége
lesz, és közben visszaemlékezhetek oly sok mindenre;
néha elképzelem, hisz mindig is ilyennek képzeltem az

életed, ahogy újabb rajzokat rajzolsz, ahogy az éjszaka
leple alatt újabb rajzokat hagysz szerteszét.

Imrei Andrea fordítása
 

Solentinamei apokalipszis

(Apocalipsis de Solentiname)
Mindig ilyenek a tikók, jobbára hallgatagok, de aztán
tele vannak meglepetéssel; elég, ha lemegy az ember
az utcára San Jósé de Costa Ricában, és ott várja
Carmen Naranjo meg Samuel Rovinski és Sergio
Ramírez (aki ugyan nem tikó, hanem nicaraguai, de mit
számít, hisz lényegében az ugyanaz, nem számít, hogy
én argentin vagyok, bár kedvességből inkább tinót kéne
mondanom, ahogy a többiek nikák meg tikók).
Borzasztó meleg nap volt, ráadásul az egész cirkusz
rögtön elkezdődött, sajtóértekezlet, mindig a régi nóta,
miért nem a hazádban élsz, mi az oka, hogy olyan más
lett a Blow up, nem olyan, mint az elbeszélésed, mi a
véleményed az írók politikai elkötelezettségéről? Ma
már tudom, hogy a pokol kapujában fogják velem
elkészíteni az utolsó riportot, és ott is ugyanezeket a
kérdéseket fogják feltenni, ha meg netán chez Szent
Péter adódna, attól sem változna a dolog; nem gondolja,
hogy odalenn túlságosan hermetikus stílusban írt,
semhogy az egyszerű nép is megérthesse?
Aztán a Hotel Európa, zuhanyozás, a szappan és a
csend hosszú monológja, amely felteszi a koronát az
utazásra. Csakhogy este hétkor, amikor sétálni indultam
San Jósé utcáin, hogy lássam, tényleg olyan egyszerűek
és egyformák-e, ahogy mondják, egy kéz hátulról
megfogta a válltáskámat, és ott állt mögöttem Ernesto
Cardenal; ahogy átölelt!, de jó, hogy itt vagy, poéta,
Róma óta nem találkoztunk, hosszú éveken át csak
levélben. Mindig meglep, mindig meghatódom, ha egy
olyan ember, mint Ernesto, megkeres, meglátogat; talán

azt mondod, túlteng bennem az álszerénység, de mondj
csak, amit akarsz, pajtás, a kutya ugat, a karaván halad,
én bizony örökre az a kezdő maradok, aki lentről néz fel
bizonyos emberekre, imádja őket, amíg aztán egy nap
ők is megszeretik; de túl magasak nekem ezek dolgok,
úgyhogy jobb is, ha lapozunk.

A következő lapon viszont az áll, hogy Ernesto
tudomást szerzett róla, hogy Costa Ricába érkezem, és
fogta magát, repülőre ült, idejött a szigetéről, mert az a
madár, aki a híreket viszi neki, elcsiripelte, hogy a tikók
utazást terveznek számomra Solentinaméra, és nem
tudott ellenállni a kísértésnek, hogy elém jöjjön; így
aztán két nap múlva Sergio, Óscar, Ernesto és én
bezsúfolódtunk egy meglehetősen könnyen zsúfolható
kis Piper Aztec repülőgépbe, amelynek a neve örök
rejtély marad számomra, és amely baljós csuklások-
morgások közepette röpült velünk, miközben a szőke
pilóta az igyekezetének minduntalan ellenálló
kalipszókat igyekezett befogni a rádióján, és úgy tűnt,
tökéletesen közömbösen hagyja az az érzésem, hogy
egyenesen az áldozati piramison fogunk kikötni az
aztékkal. De, mint látjuk, mégsem így történt, Los
Chilesben szálltunk le, és onnan egy ugyancsak
tántorgó dzsip vitt tovább bennünket a költő, Jósé
Coronel Urteche birtokára, aki bizony megérdemelné,
hogy többen olvassák; nála pihentünk egy kicsit, közben
sok más költő barátról, Roque Daltonról, Gertrude
Steinről beszélgettünk, amíg meg nem érkezett Luis
Coronel, és az ő dzsipjén meg a riasztó sebességgel
haladó motoros csónakján tovább nem mentünk
Nicaraguába. De még előtte csináltunk egy-két fotót
emlékbe, azzal a fajta fényképezőgéppel, amelyik csak
úgy kidob magából egy kis kékszínű papírt, amely aztán

lassan és csodálatosan, mert hogy polaroid, fokozatosan
telik meg képekkel, először csak nyugtalanító
ektoplazmákat látsz, aztán megjelenik egy orr, egy
göndör haj, Ernesto mosolya, nazarénus hajpántja,
kirajzolódik María asszony és don Jósé alakja a veranda
előtt. Nekik, mindnyájuknak, teljesen köznapi volt ez,
hisz már megszokták a gép használatát, de nekem nem,
engem csodálattal töltött el, ahogy láttam előbukkanni a
semmiből, a semmi kis kékes négyzetéből azokat az
arcokat, a búcsúzkodó mosolyokat; mondtam is nekik,
emlékszem, megkérdeztem Oscart, mit szólna, ha
egyszer egy családi kép elkészítése után a semmi e kis
kék papírján egyszer csak Napóleon lovas képét fedezné
fel; emlékszem dón Jósé Coronel nevetésére, aki mindig
mindent meghall, aztán, hogy itt a dzsip, induljunk már
a tóhoz.

Késő este érkeztünk meg Solentinaméra, ahol Teresa,
William, egy gringó költő meg a közösséghez tartozó
más fiúk vártak bennünket; szinte azonnal lefeküdtünk
aludni, de még előtte megpillantottam a festményeket
egy sarokban, Ernesto meg közben az övéivel
beszélgetett, San Jóséból hozott élelmiszert és
ajándékokat húzott elő a csomagjából, valaki ott aludt
egy függőágyban, én pedig megláttam a képeket, és
elkezdtem tüzetesebben átnézni őket. Valaki, már nem
emlékszem, ki, elmagyarázta, hogy a környéken élő
parasztok alkotásai, ezt Vicente festette, az meg
Ramónáé, néhány alá volt írva, mások nem, de mind
nagyon szép volt, valami ártatlan rácsodálkozás a
világra, az olyanfajta emberek tiszta látása, akik mintha
valami himnusz lenne, úgy írják le a körülöttük lévő
valóságot: kicsi teheneket egy pipacsokkal teli réten,
cukorkunyhót, amelyből hangyányi emberek sorjáznak

elő, zöld szemű lovat, a háttérben nádassal, keresztelőt
egy templomban, ahol a perspektívával mit sem törődve
egymás fölé másznak vagy egymás alá zuhannak a
dolgok, egy tavat, cipőként lebegő pici csónakokkal,
leghátul pedig egy hatalmas hallal, amely türkizkék
szájjal hahotázik. Aztán odajött Ernesto is, és elmesélte,
hogy kiárusítják a festményeket, így tudnak egy kis
pénzhez jutni, reggel majd megmutatja a parasztok fa-
és kőszobrait, meg a sajátjait is; már csaknem
elaludtunk, de én még mindig a sarokba támasztott
képeket lapozgattam, kivettem közülük a kis teheneket
meg virágokat ábrázoló vásznat, meg azt, amelyiken
egy édesanya két gyereket tart az ölében, az egyik
fehér, a másik piros ruhában, és fölöttük olyan csillagos
az ég, hogy az egyetlen felhő szégyenkezve megbújik a
sarokban, odaszorul a kép léckeretéhez, s félelmében
már-már elszáll a vászonról.

Másnap vasárnap volt, tizenegykor mise, a
solentinamei istentisztelet, amelyen a parasztok,
Ernesto meg a vendégségbe érkezett barátok együtt
vitatják meg az újszövetségi szentírások egyik fejezetét,
ez alkalommal Jézus elfogatását a kertben, amiről a
solentinamei emberek úgy társalognak, mintha
magukról beszélnének, a fenyegető veszélyről,
amelynek ki vannak téve éjszaka és fényes nappal is, a
szigeteken, a szárazföldön, az egész Nicaraguában, és
nemcsak Nicaraguában, hanem egész Latin-Amerikában
uralkodó állandó bizonytalanságról, arról az életről,
amelyet félelem és halál vesz körül Guatemalában,
Salvadorban, Argentínában és Bolíviában, Chilében és
Santo Domingóban, Paraguayban, Brazíliában és
Kolumbiában.

Aztán lassan szedelőzködnünk kellett, hogy
visszamenjünk, és akkor újra eszembe jutottak a képek,
bementem a közösség termébe, és most a déli nap
őrjítő fényében újra megnéztem őket; még élénkebbek
voltak a színek, még erősebb kontrasztot alkottak az
akrillal vagy olajjal festett lovacskák, napraforgók,
mezei mulatságok, szimmetrikus pálmaligetek. Tudtam,
hogy van még egy színes film a gépemben, és a hónom
alatt a képekkel kimentem a verandára; Sergio akkor ért
oda, és segített tartani, hogy megfelelőképp essen rájuk
a fény, így óvatosan, egyenként le tudtam fényképezni
őket, úgy, hogy mindegyik festmény teljesen kitöltse a
fényképezőgép lencséjét. Milyen a véletlen: épp annyi
felvétel maradt a gépemben, ahány festmény volt, egy
se maradt ki; amikor Ernesto odajött, hogy szóljon,
előállt a csónak, elmeséltem neki, hogy levettem a
képeket, ő nevetett, te, képrabló, te, képcsempész.
Igen, feleltem, mind elviszem, otthon kivetítem őket, és
még nagyobbak, fényesebbek lesznek, mint ezek itt,
cseszd meg.

Visszamentem Sãn Jóséba, aztán jártam Havannában
is, intéztem a dolgaimat, Párizsba visszafelé már
holtfáradt voltam, tele nosztalgiával; a csöndes Claudine
az Orlyn várt, aztán újra az órához igazított élet, merci
monsieur, bonjour madame, bizottsági ülések, filmek,
vörösbor, Claudine, Mozart vonósnégyesei, és Claudine.
És egy csomó más dolog között, amelyet a
varangyosbőröndök az ágyra meg a szőnyegre köptek, a
folyóiratok, újságkivágások, zsebkendők, közép-amerikai
költők verseskötetei között a filmtekercsek szürke kis
dobozai, és bennük oly sok minden, ami összegyűlt az
alatt a két hónap alatt, a havannai Lenin iskoláról
készült képsorok, a trinidadi utcák, az Irazú vulkán

körvonalai meg a lábánál gőzölgő zöld vizű tó, amelynek
tetejére Samuel, Sarita meg én a kénes gőzben lebegő
sült kacsákat képzeltünk. Claudine elvitte előhívatni a
tekercseket, nekem pedig egy délután, amikor a Latin-
negyedben sétáltam, hirtelen eszembe jutottak; ott volt
a zsebemben a papír, amellyel ki lehetett váltani,
elmentem hát értük, nyolc darab volt, mégis legelőször
a solentinamei festményekre gondoltam, és amikor
hazaértem, keresgélni kezdtem a tasakokban,
megnéztem minden sorozat első képét, mert
emlékeztem rá, hogy a festmények lefényképezése előtt
Ernesto istentiszteletéről készítettem néhány felvételt,
aztán a pálmafák között játszó gyerekekről, akik éppúgy
néztek ki, mint a festményeken; gyerekek, pálmafák és
tehenek az ég vad kékje és a tó alig kicsit zöldesebb
háttere előtt, vagy tán pont fordítva, már nem
emlékeztem igazán rá. Betöltöttem a vetítőbe a
gyerekekről meg a miséről készült sorozatot, mert
tudtam, hogy utána, a tekercs vége felé következnek a
festményeket ábrázoló képek.

Alkonyodott; egyedül voltam otthon, Claudine csak
később jön haza, munka után, hogy zenét hallgassunk,
hogy velem legyen egy kicsit; feltettem a vetítővásznat,
kikészítettem egy pohár rumot jéggel, már készen állt a
vetítő és a távirányító gombja, és a függönyt se kellett
elhúzni, mert az este a meggyújtott lámpákkal meg a
rum illatával előzékenyen a segítségemre sietett;
kellemes volt elképzelni, hogy lassan minden visszatér,
a solentinamei festmények után levetítem majd a kubai
képeket; de miért épp ezekkel kezdem, miért megint ez
a szakmai betegség, hogy előbb a művészet, és csak
azután az élet, de hát miért is ne, válaszolta emez
amannak ebben az örök, végeérhetetlen, neheztelő,

mégis testvéri vitában, miért is ne nézném meg előbb a
solentinamei festményeket, hiszen az is élet, hisz
minden ugyanaz.

Lementek a miséről készült fotók, ugyan nem
sikerültek túl jól az elrontott expozíció miatt, a pálmák
alatt játszó gyerekek hófehér foga azonban villogott a
szikrázó napfényben. Nem szívesen váltottam képet a
távirányítóval, mert sokkal tovább elnézegettem volna
minden egyes emlékkel átitatott fényképet, Solentiname
vízzel meg fogdmegekkel körbevett, törékeny, kis
világát, ahogy most azt a fiút is körbevették a képen,
akit épp néztem, és nem értettem a dolgot, mert az
imént megnyomtam a gombot, és a fiú egyszer csak ott
volt, világosan kivehetően a háttérben, az arca széles és
sima, hitetlen csodálkozás rajta, a teste viszont már
előrebukott, fényes lyuk a homloka közepén, a tiszt
pisztolya még a lövedék irányába mutat, a többiek ott
állnak mellette, kezükben géppuska, mögöttük házak és
fák zavaros képe.

Az embernek ilyenkor mindenféle eszébe jut, és ezek
a gondolatok valahogy mindig megelőzik, háttérbe
szorítják őt magát; idióta módon arra gondoltam, hogy
biztosan elcserélték a filmeket a boltban, valaki más
képeit adták ide nekem, de hát akkor a mise, a mezőn
játszó gyerekek, de hát, akkor hogy lehet ez. A kezem
se akart engedelmeskedni, amikor újra megnyomtam a
gombot, és egy végeláthatatlan salétrombánya jelent
meg a déli nap fényében, két-három, rozsdás
bádoglapokból összetákolt kalyibával és a bal oldalon
egybezsúfolódott emberekkel, akik a hanyatt fekvő,
karjukat a csupasz, szürke ég felé táró, kiterített
testeket bámulják; csak ha nagyon figyelmesen nézte az
ember, akkor vette észre a háttérben hátat fordító,

távolodó egyenruhások csoportját meg a dombtetőn
várakozó dzsipet.

De igen, folytattam; szembeszállva azzal, ami
ellentmond a józan észnek, nem láttam más
lehetőséget, mint tovább nyomkodni a gombot, nézni,
ahogy a Corrientes és a San Martin utca sarkán egy
fekete autóból négy alak célba vesz valakit, aki a járdán
szalad fehér ingben és tornacipőben, meg ahogy két nő
megpróbál egy ott parkoló kamion mögött elbújni, aztán
egy borzalommal vegyes hitetlenséget tükröző arc
szemből, ahogy az egyik kezét az állához emeli, mintha
azért tapogatná meg, hogy érezze, még él, aztán
hirtelen egy csaknem teljesen sötét helyiség, ahova
csak a magasban lévő pici rácsos ablakon keresztül
hatol be egy kevés piszkos fény, egy asztal, amelyen
egy meztelen lány fekszik hanyatt, a haja lelóg egész a
földig, háttal álló alakok árnyéka, amint villanydrótot
dugnak két kifeszített lába közé, két férfi szemből,
egymással beszélgetnek, egy kék nyakkendő meg egy
zöld pulóver. Máig sem tudom, hogy tovább
nyomkodtam-e a gombot, vagy nem, de egy tisztást
láttam az őserdőben, egy szalmafedeles kunyhót, az
előtérben fákat, és a legközelebbi fa törzséhez lapulva
egy sovány fiút, aki balra néz, ahol egy zavaros csoport,
öt vagy hat ember szorosan egymás mellett, ráirányítják
a puskáikat meg a pisztolyaikat; a hosszúkás arcú fiúnak
egy hajfürtje barna homlokába hull, nézi őket, az egyik
kezét kicsit felemeli, a másikat talán a nadrágja zsebébe
süllyeszti, olyan, mintha minden sietség nélkül,
csaknem unottan mondana nekik valamit, és bár
elmosódott a fotó, éreztem, tudtam, láttam, hogy Roque
Dalton a fiú, és akkor igenis megnyomtam a gombot,
mintha ez megmenthetné a halál gyalázatától; aztán

egy gépkocsit láttam, amely egy nagyváros
belvárosának kellős közepén, amely lehetett volna
Buenos Aires is, vagy São Paulo, ezer darabban röpül a
levegőbe; és folytattam, nyomkodtam tovább a gombot,
vértől borított arcok és testrészek sorozatai, bolíviai
vagy guatemalai hegyoldalon rohanó asszonyok és
gyerekek képei között, aztán egyszer csak megtelt a
vászon fémes fénnyel, a semmivel, meg Claudine-nal,
aki csöndesen belépett, és rávetődött az árnyéka a
vetítővászonra, mielőtt még lehajolt volna, hogy egy
csókot adjon a hajamra, és megkérdezze, hogy szépek-
e, elégedett vagyok-e a képekkel, hogy meg akarom-e
mutatni neki.

Kihúztam a betöltött tárat, aztán újra visszatettem az
elejéről; az ember sokszor nem tudja, mit miért csinál,
ha már túlment egy határon, amelyről szintén semmit
sem tud. Nem néztem rá, mert talán megértette volna,
vagy egyszerűen csak megijedt volna attól, ami
valószínűleg ott ült az arcomon, nem kezdtem
magyarázkodni, hisz egyetlen görcsben voltam a
torkomtól a lábujjam hegyéig; felálltam, lassan
leültettem a helyemre, a fotelba, és talán mondtam is
valamit, hogy hozok neki egy italt, addig kezdje el nézni,
nézze meg ő maga, amíg készítek neki egy italt. A
fürdőszobába mentem, és azt hiszem, hánytam, vagy
sírtam, és csak azután hánytam, de az is lehet, hogy
egyszerűen ültem a fürdőkád szélén, és vártam, hogy
végre ki tudjak menni a konyhába elkészíteni Claudine
kedvenc italát, és jeget tegyek bele; aztán hallottam,
hogy csönd van, hogy Claudine nem kiált föl, nem jön ki
futva hozzám, hogy kérdéseket tegyen fel, csak a csönd,
és néha az az édeskés boleró, amely pillanatokra
áthallatszott a szomszédból. Nem tudom, mennyi ideig

tartott, amíg eljutottam a konyhából a nappaliba), és
megláttam a vászon túloldalát; éppen akkor, amikor
Claudine a képek végére ért, a szobát egy percre
elárasztotta a fémes fény, aztán a félhomály; Claudine
kikapcsolta a vetítőt, hátradőlt a fotelban, megfogta a
poharát, és lassan, boldogan, amolyan macskásan,
elégedetten rám mosolygott.

– Milyen szépek lettek, ez, amelyiken a nevető hal
van, meg az az anya a két gyerekkel, és a kis tehenek a
mezőn; várj csak, meg az a másik, a templomi
keresztelőről; ki festette ezeket, nem lehet kivenni az
aláírásokat.

Leültem a földre, de nem néztem rá, fogtam a
poharam, és egy hajtásra kiittam. Nem szóltam semmit,
hisz mit is mondhattam volna, de emlékszem,
bizonytalanul arra gondoltam, hogy valami hülyeséget
kérdezzek tőle, hogy nem látta-e ott véletlenül Napóleon
lovas képét.

De, persze, nem kérdeztem meg.
San José, Havanna, 1976. április
Imrei Andrea fordítása

 

A második alkalom

(Segunda vez)
Egyszerűen csak vártuk, hogy jöjjenek, mindegyiknek
megvolt a maga időpontja, a nap és az óra, és nem
siettünk ám, lassan szívtuk a cigarettát, a fekete López
olykor hozott kávét, akkor abbahagytuk a munkát, és
megvitattuk a legújabb híreket, majdnem mindig
ugyanazt, a főnök látogatását, a fent történt
változásokat, a San Isidró-i performance-okat. Ők persze
nem tudhatták, hogy várunk rájuk, ha ugyan ezt
várakozásnak lehet nevezni; a dolgoknak nyom nélkül
kellett zajlaniuk, ti csak dolgozzatok nyugodtan, ez volt
a főnök szavajárása, időnként újra meg újra elismételte
a biztonság kedvéért, pianóban, ti mindig csak
pianóban, végül is egyszerű, ha mégis valami gáz van,
nem rajtunk fogják számon kérni, a felelősök ott vannak
fenn, a főnök rendőrségi ember, szóval ti csak
nyugodtan, fiúk, ha baj van, én felelek érte, csak
egyetlen dolgot kérek tőletek, azt, hogy nehogy
eltévesszétek az egyént, először meg kell bizonyosodni
róla, hogy el ne baltázzátok, aztán már tehetitek a
dolgotokat.
Őszintén szólva, nem sokat kellett vesződni velük, a
főnök megfelelő irodákat választott, hogy ne gyűljön
össze egyszerre túl sok ember, mi pedig egyesével
fogadtuk őket, ahogy kell, rájuk szánva a szükséges
időt. Mi aztán profik vagyunk, fiúk, jegyezte meg időről
időre a főnök, és így is volt, olyan összehangoltan,
olajozottan ment minden, hogy ahhoz képest az IBM is
elbújhat, semmi sietség, semmi kapkodás. Volt időnk
kávézgatni, meg a vasárnapi fogadásokra is, sőt maga a

főnök jött mindig elsőnek a tippekért, mert a cingár
Bianchetti ebben valóságos jósnak bizonyult. Szóval,
mindennap ugyanaz, megérkeztünk az újsággal, a
fekete López behozta az első kávét, aztán egy idő múlva
kezdtek beesni az ügyintézésre várók. Így szerepelt az
idézésben, hogy „az önnel kapcsolatos ügyintézés”,
nekünk meg nem volt más dolgunk, csak várni. Persze
egy idézés mindig komolyságot sugall, még ha sárga
papíron érkezik is; María Elena épp ezért többször
megnézte otthon a papírt, a zöld bélyegzőt az
olvashatatlan aláírás körül, a hely- és időpont-
megjelölést. A buszon újra elővette a táskájából, és
biztos, ami biztos, felhúzta az óráját. Egy Maza utcai
irodába rendelték be; ő furcsállotta ugyan, hogy ott
minisztérium működik, de a testvére azt mondta, hogy
már mindenfelé irodákat rendeznek be, mert a
minisztériumok kinőtték az épületeiket; alighogy leszállt
a buszról, látta, hogy tényleg így van: a városrész
jellegtelen volt, három- és négyemeletes házak, és
mindenekelőtt rengeteg kiskereskedés, sőt néhány fa is
abból a kevésből, amelyet meghagytak a kerületben.

„Zászló azért biztos lesz kitéve”, gondolta María
Elena, ahogy a hétszázzal kezdődő háztömbhöz
közeledett; lehet, hogy itt is úgy van, mint a
követségeknél, amelyek ugyan a villanegyedekben
vannak, de már messziről meg lehet különböztetni őket
arról az erkélyre kiakasztott színes rongyról. Az idézésen
világosan látszott ugyan a házszám, mégis meglepte,
hogy nem látta a nemzeti lobogót; egy kicsit elidőzött a
sarkon (volt ideje, még nagyon korán volt), és minden
ok nélkül megkérdezte az újságárust a bódéban, hogy
ebben a háztömbben van-e az Igazgatóság.

– Persze – mondta a férfi –, ott, a közepe táján. De
miért nem marad még itt velem egy kicsit? Nézze,
milyen egyedül vagyok.

– Majd visszafelé – mosolygott rá María Elena, és
sietség nélkül továbbment, közben újra a sárga papírt
tanulmányozta. Szinte nem is volt forgalom, emberek is
alig, egy macska egy bolt előtt, meg egy kövér nő, aki
egy kislánnyal épp kilépett egy kapualjból. Az a kevés
kocsi is az Igazgatóság előtt parkolt, szinte
mindegyikben ült valaki a volánnál, és újságot olvasott
vagy cigarettázott. Ugyanolyan szűk volt a bejárat, mint
mindegyik házban abban a tömbben, csempével
kirakott kapualj, lépcső a folyosó végén; a kapuban
majdnem olyan a tábla, mintha orvosé vagy fogorvosé
volna, koszos, az alján meg egy odaragasztott papírcsík,
hogy elfedje a felirat egy részét. Furcsa volt, hogy nincs
lift, és gyalog kell felmenni, amikor harmadik emelet, és
az idézés ennyire komoly, zöld pecséttel, aláírással, meg
minden.

A harmadikon be volt csukva az ajtó, se csengő, se
tábla nem látszott. María Elena kipróbálta, enged-e a
kilincs, mire az ajtó zajtalanul kinyílt; a dohányfüst előbb
tűnt fel neki, mint a folyosó zöld csempéje meg két
oldalt a padok a rajtuk ülőkkel. Nem voltak sokan, mégis
úgy látszott abban a füstben, meg a keskeny folyosó
miatt, mintha összeért volna a két idős asszony, a
kopasz úr és a zöld nyakkendős fiú térde. Biztos
beszélgettek az imént, hogy agyonüssék valamivel az
időt, amikor kinyitotta az ajtót, María Elena hallotta is az
egyik asszony mondatának a végét, de ahogy történni
szokott, hirtelen elhallgattak, és az újonnan érkezettre
néztek, és, mint ilyenkor mindig, María Elena olyan
kínosan érezte magát, hogy elpirult, és alig jött ki hang

a torkán, ahogy azt mondta, jó napot, és ott maradt
állva az ajtó mellett, amíg a fiú nem intett neki, és rá
nem mutatott a mellette levő üres padra. Éppen amikor
leült és köszönetét mormolt, a folyosó másik végén
kinyílt az ajtó; egy festett hajú férfi jött ki, és nem
zavartatva magát, bocsánatkérés nélkül utat nyitott
magának a térdek között. Az ügyintéző a lábával
tartotta az ajtót, hogy be ne csukódjon, miközben vár,
az egyik asszony pedig nagy nehezen feltápászkodott,
és többször is elnézést kérve átment María Elena és a
kopasz úr között; a bejárati és az irodaajtó szinte
egyszerre csukódott be, és akik ott maradtak, újra szóba
elegyedtek, kinyújtózva kissé a recsegő padokon.

Ahogy lenni szokott, mindenkinek megvolt a saját
témája, a kopasz úré a lassú ügyintézés; ha már ez van
az első alkalommal, mondja meg nekem, mit várhatunk
később, több mint fél óra, és végső soron mire jó ez az
egész, esetleg feltesznek pár kérdést, aztán viszlát,
legalábbis én úgy gondolom.

– Ne gondolja – mondta a zöld nyakkendős fiú –, én
már másodszor vagyok itt, és biztosíthatom, hogy nem
megy olyan gyorsan; amíg mindent legépelnek, meg
aztán valamelyik dátumra esetleg nem jól emlékszik az
ember, szóval végül is elég hosszú ideig eltart.

A kopasz úr és az idős hölgy érdeklődéssel hallgatta,
mert szemmel láthatóan ők is most voltak ott először,
akárcsak María Elena, bár ő úgy érezte, hogy nincs joga
bekapcsolódni a beszélgetésbe. A kopasz úr afelől
kérdezősködött, hogy mennyi idő telik el az első és a
második idézés között, a fiú pedig azt mondta, hogy az
ő esetében úgy három nap volt. De hát miért van
szükség két idézésre?, akarta kérdezni María Elena, de
érezte, hogy ismét elvörösödik; arra várt, hogy szóljon

hozzá valaki, bizalmasabb legyen vele, bevonja a
társalgásba, végre ne ő legyen az utolsó. Az idős
asszony elővett egy üvegcsét, ami úgy nézett ki, mintha
repülősó volna benne, majd sóhajtozva szagolgatni
kezdte. A fiú azt gondolta, talán a sok füst ártott meg
neki, ezért felajánlotta, hogy elnyomja a cigarettáját; a
kopasz úr is megjegyezte, hogy persze, szégyenletes ez
a folyosó, jobb, ha eloltják a cigarettát, ha rosszul van,
de az asszony azt válaszolta, nem, csak egy kis
fáradtság az egész, mindjárt elmúlik, otthon a férje és a
fiai is folyton dohányoznak, már szinte észre sem
veszem. María Elena is szívesen elővett volna egy
cigarettát, de látta, hogy a férfiak eloltják a sajátjukat, a
fiú a cipőtalpán nyomta el, az ember mindig túl sokat
dohányzik, ha várakoznia kell, a múltkor rosszabb volt,
mert heten vagy nyolcán voltak előttem, és a végén a
füsttől semmit se lehetett látni a folyosón.

– Váróterem az élet – jelentette ki a kopasz úr, közben
nagyon óvatosan eltaposta a cigarettáját, és a kezét
nézte, mintha már nem tudna mit kezdeni vele, az idős
asszony pedig a tapasztaltak beleegyezésével sóhajtott,
és épp abban a pillanatban tette el az üvegcsét, amikor
a folyosó végén kinyílt az ajtó, és kijött a másik hölgy;
azért a légkörért, ami körülvette, meg azért, ahogy
szinte együtt érzőén elköszönt a bejárati ajtóban,
mindenki irigyelte. Akkor nem is tart olyan sokáig,
gondolta María Elena, még hárman vannak előtte, az,
mondjuk, háromnegyed óra, persze van, akinél tovább
tart az ügyintézés, a fiú egyszer már volt itt, ő mondta.
De amikor a kopasz úr bement az irodába, María Elena
felbátorodott, és, hogy biztosabb legyen a dolgában,
megkérdezte; a fiú elgondolkozott, és azt felelte, hogy
az első alkalommal egyesek sokáig voltak benn, mások

hamarabb kijöttek, sose lehet tudni. Az idős asszony
megjegyezte, hogy a másik hölgy szinte azonnal kijött, a
festett hajú úr viszont egy örökkévalóságig volt bent.

– Még szerencse, hogy már kevesen maradtunk –
mondta María Elena –, az ilyen helyek olyan
nyomasztóak.

– Filozofikusan kell fölfogni – mondta a fiú. – Ne
felejtse el, hogy még úgyis vissza kell jönnie, úgyhogy
jobb, ha nem idegeskedik. Amikor először voltam itt,
nem volt kivel beszélni, rengetegen voltunk ugyan, de
nem is tudom, valahogy nem sikerült, ma meg, mióta
megérkeztem, olyan jól beszélgetünk, hogy röpül az idő.

María Elena élvezte a társalgást a fiúval meg az
asszonnyal, szinte észre se vette, hogy múlik az idő,
amíg a kopasz úr ki nem jött, és a hölgy a korához
képest meglepően fürgén fel nem állt; szegény,
szeretett volna minél hamarabb végezni az
ügyintézéssel.

– Hát, most magunkra maradtunk – mondta a fiú. –
Nem zavarja, ha rágyújtok egy cigire? Nem bírom
tovább, de a hölgy láthatóan annyira rosszul volt…

– Szeretnék én is rágyújtani.
Elfogadta a cigarettát, bemutatkoztak, elmondták, hol
dolgoznak, jót tett egy kis csevegés, így legalább
elfelejtkeztek a folyosóról, a csöndről, ami időnként túl
sűrűnek tűnt, mintha nagyon távol lennének az utca és
az emberek. María Elena szintén élt valamikor a
Florestában, amikor még kislány volt, most viszont a
Constitución negyedben lakott. Carlos nem szerette azt
a kerületet, szerinte jobb a nyugati városrész, jobb a
levegő, fák is vannak. A vágya azonban az volt, hogy
Villa dél Parquéban lakjon, talán majd ha megnősül, ott
fog lakást bérelni, a jövendőbeli apósa megígérte, hogy

segít; rengeteg összeköttetése van, valamelyik csak jó
lesz valamire.

– Nem tudom, miért, de valami azt súgja nekem, hogy
egész életemben a Constituciónban fogok lakni –
jegyezte meg María Elena. – Végül is nem olyan rossz.
És ha egyszer…

Látta, amint kinyílik a folyosó végi ajtó, és szinte
meglepetten nézett a fiúra, aki mosolyogva felállt; látja,
hogy eltelt az idő a beszélgetéssel, az asszony kedvesen
üdvözölte őket, úgy tűnt, nagyon elégedett, hogy végre
elmehet, kifelé menet mindenki fiatalabbnak,
fürgébbnek látszott, mintha valami nyomás alól
szabadult volna, vége az ügyintézésnek, egy
elintéznivalóval kevesebb, kint meg ott az utca, a
kávéházak, ahova talán betérnek egy pohár italra vagy
egy teára, hogy valóban érezzék, megszabadultak a
váróteremtől és a nyomtatványoktól. Most már így,
egyedül lassabban fog telni az idő María Elenának,
habár ha így megy, Carlos is viszonylag gyorsan kijön
majd; aztán mégis tovább tartott, mint a többiek, talán
azért, mert ez már a második alkalom, és ki tudja,
miféle elintéznivalója van.

Először szinte nem is értette, amikor látta, hogy
kinyílik az ajtó, az ügyintéző ránéz, és a fejével int, hogy
menjen be. Aztán arra gondolt, hogy biztosan az a
helyzet, hogy Carlosnak még bent kellett maradnia
papírokat kitölteni, és addig is elkezdenek az ő ügyével
foglalkozni. Köszönt az ügyintézőnek, és bement az
irodába; amint belépett, egy másik ügyintéző egy székre
mutatott, amely egy fekete íróasztal előtt állt. Többen is
voltak az irodában, mind férfiak, de Carlost nem látta
sehol. Az íróasztal túloldalán egy beteges arcú
ügyintéző egy űrlapot tanulmányozott, majd föl se

nézve, kinyújtotta a kezét, de María Elena nem értette
meg rögtön, hogy az idézést kéri, aztán hirtelen rájött,
és kicsit zavarban keresgélni kezdte, közben halkan
mentegetőzött, és két-három dolgot is előhúzott a
táskájából, mire megtalálta.

– Töltse ki – mondta az ügyintéző, és egy
nyomtatványt nyújtott oda neki. – Nyomtatott betűvel,
jól olvashatóan.

A szokásos ostobaságok voltak, vezeték- és
keresztneve, kora, neme, lakcíme. Két szó között María
Elena úgy érezte, hogy zavarja valami, valami, ami nem
teljesen világos. Nem az űrlap, azon könnyű volt
kitölteni az üres helyeket, hanem azon kívül, valami
hiányzott, vagy nem volt a helyén. Abbahagyta az írást,
és körülnézett; a többi asztalnál is ügyintézők dolgoztak
vagy beszélgettek, a piszkos falakon plakátok és fotók,
két ablak, és az ajtó, ahol bejött, s amely az iroda
egyetlen ajtaja volt. Foglalkozása, mellette a kipontozott
sor; gépiesen kitöltötte. Az iroda egyetlen ajtaja, de
Carlos nem volt ott. Munkaviszonyának időtartama.
Nyomtatott betűvel, jól olvashatóan.

Amikor alul aláírta, úgy nézett rá az ügyintéző, mintha
túl sokáig időzött volna a kitöltéssel. Átnézte a papírt,
nem talált benne hibát, és betette egy dossziéba. A
fennmaradó időben kérdéseket tettek fel, néhány
teljesen felesleges volt, mert a nyomtatványon már
megválaszolta, de aztán a családjáról is kérdezték, meg
hogy változtatott-e lakhelyet az utóbbi években, milyen
biztosítása van, gyakran szokott-e utazni, és hova, van-e
útlevele, vagy a közeljövőben szándékozik-e kiváltani. A
válaszok szemmel láthatóan senkit sem érdekeltek
túlságosan, de az ügyintéző mindenesetre lejegyezte
őket. Aztán váratlanul közölte María Elenával, hogy

elmehet, és három nap múlva, tizenegykor jöjjön vissza;
írásos idézésre nincs szükség, de el ne felejtse.

– Igen, uram – mondta María Elena, és felállt –, akkor
csütörtökön tizenegykor.

– Minden jót – válaszolta az ügyintéző, de nem nézett
rá.
Senki sem volt a folyosón, és ahogy végigment rajta,
ugyanaz az érzés kerítette hatalmába, mint a többieket, a
sietség, a megkönnyebbült föllélegzés, a vágy, hogy kiérjen
az utcára, és maga mögött hagyja mindezt. María Elena
kinyitotta a bejárati ajtót, és a lépcsőn lefelé újra eszébe
jutott Carlos; furcsa, hogy Carlos nem jött ki, ahogy a
többiek. Furcsa, hogy csak egy ajtaja volt az irodának,
persze egyetlen alkalommal nem tudott alaposabban
körülnézni, nem is lehetett; amikor az ügyintéző kinyitotta
neki az ajtót, hogy menjen be, nem találkozott össze
Carlosszal, viszont korábban se jött ki, ahogy a többiek, a
festett hajú férfi, az asszonyok, mindenki, kivéve Carlost.

A járdán szikrázott a nap, zaj volt, az utca levegője;
María Elena tett néhány lépést, majd megállt egy fa
mellett, olyan helyen, ahol nem parkoltak autók. A ház
bejáratát nézte, és úgy döntött, vár még egy kicsit,
hátha látja kijönni Carlost. Képtelenség, hogy Carlos ne
jöjjön ki, hisz az ügyintézés után mindenki kijött. Arra
gondolt, hogy az ő ügye talán azért húzódik el, mert
már másodszor van itt; ki tudja, talán tényleg csak erről
van szó.

Annyira furcsa volt, hogy nem látta az irodában, bár
az is lehet, hogy volt ott valami rejtett ajtó, amelyet
plakátokkal takartak el, vagy nem vett észre valamit, de
akkor is furcsa, mert mindenki a folyosón keresztül ment
ki, ahogy ő is, mindenki, aki első alkalommal jött, a
folyosón keresztül ment ki.

Mielőtt elment volna (még várt egy darabig, de aztán
már nem maradhatott ott tovább), eszébe jutott, hogy
csütörtökön vissza kell jönnie. Lehet, hogy akkor
másképp lesz, akkor majd máshol kell kimennie, habár
elképzelni sem tudta, hogy hol és miért. Ő persze nem,
de mi tudtuk, hogy ott fogunk várni rá, meg a többiekre
is, lassan szívjuk a cigarettát, beszélgetünk, és a fekete
López megint elkészíti a szokásos reggeli kávét.

Cselik Ágnes fordítása

Újságkivágások

(Recortes de prensa)
Nem tartanám szükségesnek megjegyezni, de az első

kivágás valódi, a második a képzelet szüleménye.
A szobrász a Riquet utcában lakik, ami szerintem nem
túl jó ötlet, de Párizsban aligha válogathat az ember, ha
szobrász és argentin, mert e két létmód errefelé a
küszködés szokványos garanciája. Tulajdonképp alig
ismerjük egymást, csak kósza időfoszlányok kötnek
össze idestova húsz éve, így amikor felhívott az album
miatt, amelybe a legújabb munkáinak képei kerülnek, és
kísérőszöveget kért hozzájuk, azt mondtam, amit
ilyenkor szokás, hogy mutassa meg a szobrait, aztán
meglátjuk, vagy inkább hogy lássuk meg, és aztán.
Este felmentem a lakására, kávéval és bájos
tiszteletkörökkel kezdtünk, de mindketten éreztük, amit
elkerülhetetlenül érez az ember, ha valaki a műveit
akarja megmutatni, jön az a szinte mindig ijesztő
pillanat, amikor vagy meggyulladnak az örömtüzek,
vagy el kell ismernünk a szavak köntösébe jól
beburkolva, hogy vizes volt a fa, és nagyobb lett a
füstje, mint a lángja. Telefonbeszélgetésünkben már szó
esett a műről, egy kisplasztika-sorozatról, amely az
erőszak témáját öleli fel minden politikai és földrajzi
hosszúságon és szélességen, amit valaha is belakott az
ember mint embernek farkasa. Már volt valami
fogalmunk a dologról, hisz most is két argentin hagyta
feltörni az emlékek hullámait, a táviratok, a levelek, a
hirtelen beálló csendek szokásosan felgyülemlett
iszonyatát. Miközben beszélgettünk, a szobrász helyet
csinált az asztalon, leültetett egy épp megfelelő

karosszékbe, aztán egyenként kihozta a szobrokat,
odatette a jól beállított fényforrás alá, hagyta, hogy
lassan megnézzem, majd fokozatosan elforgatta őket;
alig szóltunk egymáshoz, már a szobrok beszéltek
helyettünk. Egymás után sorakoztak fel, végül egy tucat
lett belőlük, kicsik voltak, fonalvékonyságúak,
agyagosak és gipszesek, drótokra vagy üvegekre
tapasztva, amelyeket türelmesen vont be ujj és spatula,
és amelyeket üres konzervdobozokra meg más egyéb
tárgyakra erősítettek, de csak a szobrász bizalmas
közléséből tudtam meg, hogy ott rejlenek a testek,
fejek, karok, kezek alatt. Késő este volt, az utcáról
épphogy beszűrődött a kamionok hangja és egy
mentőautó szirénája.

Tetszett, hogy nincs semmi tervszerű vagy
szájbarágós a szobrokban, hogy minden darabnak
megvan a maga rejtélye, és néha hosszasan kell nézni
őket, hogy az ember megértse a formát, amelyet az
erőszak öltött bennük, hogy egyszerre látszanak
naivnak és mesterinek, de mindenképp mentesek a
túlzástól és az érzelgősségtől. Még a kínzást, az erőszak
legfőbb megnyilvánulását, amely a mozdulatlanságban
és az elszigeteltségben teljesedik ki, még azt sem olyan
kétes részletességgel ábrázolta a szobrász, mint
megannyi plakát, szöveg és film, amelyek most
ugyancsak visszatértek homályos emlékezetembe, hisz
oly készségesen rögzíti a képeket az emlékezet, és
hozza fel őket egyszer csak valahonnan, ki tudja, milyen
rejtelmes élvezetből. Arra gondoltam, ha megírom a
szöveget, amit a szobrász kér, ha megírom, amit kérsz,
mondtam neki, olyan lesz, mint ezek a figurák, egy
pillanatra sem fogok engedni a könnyű munka

csábításának, ami túlságosan gyakori ebben a
műfajban.

– A te dolgod, Noémi – mondta. – Tudom, nem könnyű,
annyi vér vöröslik az emlékezetünkben, hogy az ember
néha vétkesnek érzi magát, amiért korlátozza és
lebéklyózza a tudatát, csak hogy el ne borítsa.

– Nekem mondod? Nézd ezt az újságkivágást,
ismerem a nőt, aki írta, a barátaitól értesült egyről s
másról. Három éve történt a dolog, de akár tegnap este
is lehetett volna, vagy éppen most, ebben a pillanatban
Buenos Airesben, Montevideóban. Mielőtt elindultam
volna ide, kibontottam egy barátom levelét, és ezt a
cikket találtam benne. Tölts még egy kávét, amíg
elolvasod, vagyis igazából nem is kell elolvasnod azok
után, amit megmutattál, de nem tudom, én jobban
érezném magam, ha elolvasnád.

A szobrász ezt olvasta:
Alulírott Laura Beatriz Bonaparte Bruchstein, lakcíme Atoyac
26., 10-es körzet, Cuauhtémoc kolónia, México 5, a
következő beszámolót szeretné a közvélemény tudomására
hozni:

I. Aida Leonora Bruchstein Bonaparte, született
Argentínában, Buenos Airesben, 1951. december 21-én,
foglalkozása: írást-olvasást oktató tanítónő.

Eset: 1975. december 24-én délelőtt tíz órakor az argentin
hadsereg katonái (601 – es zászlóalj) elrabolták a
munkahelyéről, amely a fővároshoz közeli Monté Chingolo
nyomornegyedében van.

A negyedben az előző nap fegyveres összecsapás zajlott
le, több mint száz halálos áldozattal, akik között helybéliek
is voltak. A lányomat elrabolták, és a 601-es zászlóalj
laktanyájába vitték.

Ott több más nővel együtt brutálisan megkínozták. A
túlélőket még aznap, szentestén agyonlőtték. Köztük volt a
lányom is.

Az összecsapásban elesettek és az elrabolt polgári
személyek holttestét, így a lányomét is, körülbelül öt nap
múlva temették el. A holttesteket, a lányomét is,
exkavátorokkal szállították a lanúsi parancsnokságra, és
onnan az avellanedai temetőbe, ahol tömegsírba kerültek.

Én még mindig az utolsó szobrot néztem, amely ott
maradt az asztalon, nem akartam a szobrászra
pillantani, miközben ő csendben olvasott. Csak most
hallottam meg egy falióra tik-takolását a hallból, ez volt
az egyedüli hang, miután az utca lassan
elnéptelenedett; úgy ért el hozzám a halk nesz, mint
egy éjszakai metronóm üteme, kísérlet az idő életben
tartására az odúban, amelybe belekerültünk mi ketten,
a köztes szakaszban, amely egy párizsi lakásra és egy
Buenos Aires-i nyomornegyedre korlátozódott, amely
érvénytelenítette a naptárakat, és amely
szembehelyezett minket ezzel, amit csak úgy lehet
hívni, hogy ez, mert minden jelző elhasználódott, és
fáradt és piszkos volt a rettenet minden gesztusa.

– Még aznap, szentestén agyonlőtték a túlélőket -
olvasta fel a szobrász. – Talán süteményt és almabort is
adtak nekik; emlékszel, hogy Auschwitzban cukorkát
osztottak a gyerekeknek, mielőtt a gázkamrába terelték
őket.

Valamit láthatott az arcomon, mert bocsánatkérő
mozdulatot tett, én meg lesütöttem a szemem, és újabb
cigarettát kotortam elő.

Lányom meggyilkolásáról hivatalosan La Plata város 8.
számú bíróságán értesültem, 1976. január 8-án. Innen a
lanúsi parancsnokságra irányítottak, ahol háromórás

kihallgatás után megadták a tömegsír helyét. A lányom
testéből csak a két levágott kezet láthattam, amelyeket
a 24-es számmal jelzett üvegbe tettek. A holttest
maradványait nem adhatták ki, mert hadititok volt.
Másnap elmentem az Avellaneda temetőbe, és a 28-as
számú táblát kerestem. A parancsnokságon azt
mondták, hogy „ott megtalálom, ami maradt belőle,
mert nem lehet emberi testeknek nevezni, amit átadtak
nekik”. A tömegsír egy frissen felásott, ötször ötméteres
földterület volt, a temető vége felé. Most is
megtalálnám. Szörnyű volt megérteni, hogyan gyilkoltak
meg és temettek el több mint száz embert, köztük a
lányomat.

2. E gyalázatos esemény és a leírhatatlan brutalitás
miatt 1976 januárjában alulírott (jelenlegi lakcím:
Buenos Aires, kilencedik kerület, Lavalle utca 730.)
bírósági keresetet nyújtok be az argentin hadsereg ellen
gyilkosság vádjával, ugyanitt: a La Plata-i 8-as számú
bíróságon.

– Tudod, hogy semmit sem ér az egész – mondta a
szobrász, és az egyik kezével kaszálta a levegőt. –
Semmit sem ér, Noémi, én hónapok óta csinálom ezeket
a szarokat, te könyveket írsz, ez a nő bejelenti az
atrocitásokat, és konferenciákra járunk, kerekasztal-
beszélgetésekre tiltakozni; már azt hisszük, hogy
változik valami, aztán két perc olvasás rádöbbent az
igazságra, hogy…

– Csitt, most én is ilyeneket gondolok – mondtam, és
dühös voltam, hogy ki kell mondanom. – De ha
elfogadnám, az olyan volna, mintha támogató táviratot
küldenék nekik, meg hát egyébként is tudod, hogy
holnap reggel felkelsz, és a következő pillanatban már
csinálod az új szobrot, és tudni fogod, hogy én is ott

ülök az írógép előtt, és arra gondolsz, hogy sokan

vagyunk, még ha kevesen is, és hogy a kiegyenlítetlen

erőviszonyok sem most, sem a jövőben nem adnak okot

a hallgatásra. Eddig tartott a prédikáció. Végigolvastad?

Mennem kéne.

Megrázta a fejét, és a kávéskannára mutatott.
3. 1976 márciusában a rendőrök meggyilkolták Adrián
Saidón huszonnégy éves argentin alkalmazottat, a
lányom vőlegényét, egy Buenos Aires-i utcában, majd
értesítették az apját.
A holttestét nem adták ki az apjának, Abrahám
Saidónnak, mert hadititok volt.
4. Santiago Bruchstein argentin állampolgár, született
1918. december 25-én, a meggyilkolt lányom édesapja,
akit az I. pontban említettem. Foglalkozása: a biokémia
doktora, laboratóriuma van Morón városában.
Eset: 1976. június 11-én, déli 12 órakor civil ruhás
katonák keresték fel a lakásán, a Lavalle utca 730.,
ötödik emelet 9-ben. Férjem egy infarktus után, ápolónő
felügyelete alatt, betegágyban feküdt, közel a
haldokláshoz, az orvosok három hónapot adtak neki.
Amikor a katonák felőlem és a gyerekekről kérdezték,
hozzátették: „Hogy merészeli egy kurva
zsidógyilkosságért beperelni az argentin hadsereget?”
Aztán arra kényszerítették, hogy felkeljen az ágyból,
ütlegelték, betuszkolták egy autóba, és nem engedték
meg neki, hogy magával vigye a gyógyszereit.
Szemtanúk megerősítik, hogy a letartóztatáshoz a
hadsereg és a rendőrség körülbelül húsz autóval vonult
ki. A férjemről nem tudtunk meg többet. Nem
hivatalosan arról értesültünk, hogy azonnal meghalt,
amint kínozni kezdték.

– És én itt vitatkozom, több ezer kilométerre onnan,

egy könyvkiadóval, hogy milyen papírra nyomtassák a

képeket a szobrokról, milyen formátummal és borítóval.

– Jaj, édesem, én meg egy novellát írok mostanság,

méghozzá nem kevésbé fontos témáról, mint egy

serdülő lány pszi-cho-ló-giai problémái. Hagyd az

önkínzást, szerintem épp elég az, ami a valóságban

történik.

– Tudom, Noémi, tudom, a fenébe is. De mindig

ugyanaz van: be kell ismernünk, hogy ez egy másik

térben és időben zajlott le. Sohasem voltunk és nem is

leszünk ott, ahol talán…

(Eszembe jutott egy kislánykori olvasmányom, talán

Augustin Thierryben volt, amelyben leírják, hogy egy

szent, akit fogalmam sincs, hogy hívtak, de ő térítette a

keresztény hitre Klodvigot és a népét, éppen Jézus

megkorbácsolásáról és keresztre feszítéséről beszélt

Klodvignak, mire a király felpattant a trónról,

megsuhogtatta a lándzsáját, és felkiáltott: „Ó, ha én és

a frankjaim ott lehettünk volna!” A lehetetlen kívánság

csodája, ugyanaz a tehetetlen harag, amit az olvasásba

merült szobrász érezhetett.)

5. Patrícia Villa, argentin állampolgár, született 1952-

ben Buenos Airesben. Újságíró, az inter Press Service

ügynökségnél dolgozott, a menyem testvére.

Eset: Vőlegényével, Eduardo Suárezzel együtt, aki

ugyancsak újságíró, 1976 szeptemberében

letartóztatták, és bekísérték a Buenos Aires-i rendőr-

főkapitányságra. Az anyját, aki megtette az

idevonatkozó jogi lépéseket, az emberrablás után egy

héttel értesítették, hogy sajnálatos hibát követtek el.

Holttestüket nem juttatták vissza a családjuknak.

6. Irene Mónica Bruchstein Bonaparte de Ginzberg, 22
éves, képzőművész, a 24 éves Mario Ginzberg
építésvezető felesége.

Eset: 1977. március 11-én reggel 6 órakor megjelent a
lakásukon a hadsereg és a rendőrség közös alakulata,
elhurcolták őket, és az épület ajtajában hagyták a
gyerekeiket: a két és fél éves Victoriát és a másfél éves
Hugó Robertót. Azonnal benyújtottuk a habeas corpusra
vonatkozó kérelmet, én a mexikói konzulátuson, Mario
apja a szövetségi fővárosban.

Irene lányom és a vejem szabadulásáért a következő
intézményeknél jártam közben, ismertetve a szörnyű
eseményeket: ENSZ, OEA1, Amnesty International,
Európa Parlament, Vöröskereszt stb.

Mindennek ellenére máig sem tudok a tartózkodási
helyükről. Erősen remélem, hogy életben vannak.

Mint anya, aki a család fentiekben leírt
üldöztetése miatt nem térhet vissza Argentínába,
és aki számára semmissé tették a jogi
lehetőségeket, arra kérem az emberi jogokért
harcoló intézményeket és magánszemélyeket,
hogy tegyék meg a szükséges lépéseket Irene
lányom és a férje, Mario hazajuttatásáért, és így
az életükért és a szabadságukért.

Aláírás: Laura Beatriz Bonaparte Bruchstein. (El País,
1978. október, a Denuncia másodközlése, 1978.

december.)

A szobrász visszaadta az újságkivágást, nem

beszélgettünk sokat, mert nagyon álmosak voltunk, de

láttam: örül, hogy elvállalom a kísérőszöveget, és csak

akkor vettem észre, hogy végig kételkedett, mert

elfoglalt, sőt talán önző írónő hírében állok, akit

legalábbis mindig maga alá temet a munka.

Megkérdeztem, van-e a közelben taxiállomás, és
kimentem az üres, hideg párizsi utcára, amely túl széles
az én ízlésemnek. Egy szélroham arra késztetett, hogy
felhajtsam a kabátom gallérját, hallottam a lépteim
kemény kopogását a csendben, amint kimérik azt a
bizonyos ütemet, amelyet a fáradtság és a különböző
mániák oly sokszor ruháznak fel egy visszatérő
dallammal vagy egy vers valamely sorával, de most
csak a nő két levágott kezét láttam egy üvegbe téve,
amelyet a huszonnégyes számmal láttak el, csak a két
levágott kezét, és hirtelen megrázkódtam, leküzdtem a
hányingert, igyekeztem mélyeket lélegezni, hogy a
munkámra és a másnapra összpontosíthassak, és nem
tudom, miért mentem át a szemközti járdára, mert
semmi szükség sem volt rá, hiszen az utca a La
Chapelle térre vezetett, ahol taxit foghattam volna, és
mindegy volt, melyik járdán megyek, de én átmentem,
csak úgy, mert arra sem maradt erőm, hogy
elgondolkozzam, miért teszem.

A kislány a lépcsőn ült egy kapu előtt, amely szinte
elveszett a többi kapu között az alig
megkülönböztethető magas, keskeny házak éjfekete
tömbjében. Az, hogy egy kislány üldögél egyedül a
lépcsőn ilyen későn, nem lepett meg annyira, mint a
viselkedése: a kis fehér folt összeszorította a két lábát,
kezével eltakarta az arcát, lehetett volna kutya is vagy
egy szemetes zacskó, amit a kapu elé tettek. Futólag
körülnéztem: egy teherautó távolodott halványsárga
fénnyel, a szemközti járdán egy férfi ballagott
összegörnyedve, kezét zsebre vágva, fejét a kabátja
nyakába húzva. Megálltam, és közelebbről is szemügyre
vettem a kislányt: vékony copfja volt, fehér szoknyája és
rózsaszín blúza; amikor elhúzta a kezét, láttam a szemét

és az arcát, de még a félhomály sem rejthette el a
könnyeit, a csillogást, amely a szájáig ereszkedett.

– Mi történt? Mit csinálsz itt?
Hallottam, hogy nehezen zihál, a könnyeit és a
taknyát nyeldekeli, csuklik vagy pityereg, láttam, ahogy
félém fordítja az arcát, azt a kicsiny, kipirosodott orrot, a
remegő száj vonalát. Megismételtem a kérdésemet, és
nem tudom, mit mondtam, ahogy lehajoltam mellé, míg
végül egészen közel éreztem magamhoz.
– Az anyukám – mondta a kislány hüppögve. – Az
apukám mindenfélét csinál az anyukámmal.
Lehet, hogy mást is akart mondani, de a két karja
kinyúlt, éreztem, ahogy szorosan átölel, és keservesen
sír a nyakamba; rossz szaga volt, mint az átázott
bugyié. Amikor felálltam, szerettem volna a karomba
venni, de ő eltolt magától, és benézett a sötét folyosóra.
Mutatott valamit az ujjával, elindult, és én követtem,
alig láttam a kőből épült boltívet, aztán a félhomályon
túl egy udvar elejét. A kislány csendben kiment a
szabad levegőre, nem is udvar volt az, inkább
veteményeskert, ahol alacsony drótkerítések
választották el egymástól az ágyásokat, és elég fény
volt, hogy látszódjanak a csenevész ecetfák, a karók,
amelyekre felkúsztak a növények, a madárijesztőhöz
hasonlatos rongydarabok. Középen kis fészer sejlett fel,
foltozott cink- és bádogtetővel, az ablakán zöldes fény
szűrődött ki. A kertet körülvevő házakban sehol sem
égett a villany, a falak ötemeletnyire nyúltak a
magasba, míg végül összeolvadtak az alacsony, felhős
éggel.
A kislány egyenesen a két ágyást elválasztó
barázdához ment, amely a fészer ajtajához vezetett;
csak azért fordult vissza, hogy lássa, ott vagyok, aztán

belépett. Tudom, ott meg kellett volna állnom és
visszafordulnom, azt gondolnom, hogy rosszat álmodott
a kislány, és most visszafekszik aludni, fel kellett volna
sorolnom minden érvet, hogy milyen értelmetlen, sőt
veszedelmes bemenni egy idegen helyre éjnek évadján;
és talán csakugyan ezt mondogattam, amikor beléptem
a behajtott ajtón, és láttam, hogy a kislány egy
félhomályos előtérben vár rám, mindenféle kerti
szerszámok és lomok között. Fénycsík szűrődött ki a
hátsó ajtó alsó résén, a kislány arra mutatott, szinte
futva szaladt odáig, majd lopva nyitni kezdte. Ahogy
mellette álltam, egyenesen az arcomba világított a
sárgás fénycsík a lassan szélesedő résből, égett szagot
éreztem, és olyasmit hallottam, ami mintha egy fojtott
kiáltás lett volna, mindig fel és felhangzott, aztán
abbamaradt, és felhangzott megint; a kezem belökte az
ajtót, és láttam az egész ocsmány szobát, a törött
székeket, a sörös- és borosüvegeket az asztalon, a
poharakat, a térítőt, a régi újságokat, messzebb pedig a
mezítelen testet, amelynek a szájába piszkos törölközőt
gyömöszöltek, és a kezét-lábát hozzákötözték a vaságy
két végéhez. Háttal nekem, egy sámlin ült a kislány
apukája, aki mindenfélét csinált az anyukájával; nem
siette el, lassan emelte a cigarettát a szájához, és
apránként fújta ki a füstöt, miközben a parázsló
cigaretta lejjebb ereszkedett, egészen az anyuka egyik
melléig, és addig maradt rajta, amíg kihallatszottak a
fojtott kiáltások a törölköző alól, amelyet a szájára és az
arcára kötöttek úgy, hogy csak a két szeme látszott.
Mielőtt megértettem és elfogadtam volna, hogy részese
lettem ennek, arra is volt idő, hogy az apuka felemelje a
cigarettát, lassan visszategye a szájába, felélessze a
parazsat, és megízlelje a kiváló francia dohányt; volt

időm, hogy végignézzem a hastól nyakig megégetett
testet és a lila-vörös foltokat, amelyek a comboktól, az
ágyéktól terjedtek egészen a mellekig, ahol most újra
benyomódott a cigaretta parazsa, miután kimódolt
eleganciával rátalált a bőrön egy még érintetlen helyre.
A nyögés és a test rándulása a vonaglástól nyikorgó
ágyon olyan dolgokkal és tettekkel keveredett össze,
amelyeket nem én választottam, és soha nem is fogom
őket megérteni; a háttal ülő férfi és énköztem egy
rozoga szék volt, amely hirtelen a levegőbe emelkedett,
és egyenesen lesújtott az apuka fejére úgy, hogy a test
és a szék szinte egy időben gurult el a földön. Hátra
kellett lépnem, nehogy én is elessek, mert minden
erőmet beleadtam a mozdulatba, amellyel felkaptam és
eldobtam a széket, de ez az erő egy pillanat alatt
elszállt belőlem, úgy maradtam ott, mint egy tántorgó
rongybaba; emlékszem, ahogy támaszt kerestem, de
nem találtam, ahogy futólag hátranéztem, és csak a
csukott ajtót láttam, mert a kislány eltűnt, emlékszem a
földön fekvő férfira, aki csak elmosódó folt volt, gyűrött
rongydarab. Azt, ami ezután jött, talán egy filmben
láttam korábban, vagy olvastam valahol, úgy voltam
jelen, mint aki nincs, de olyan gyorsasággal és
határozottsággal cselekedtem, hogy egy villanásnyi idő
alatt, ha egyáltalán beilleszkedett az időbe, találtam egy
kést az asztalon, szétvágtam vele a köteleket, amelyek
lefogták a nőt, letéptem a törölközőt az arcáról, ő pedig
csendben felült, tökéletes csendben, mintha ez
szükséges, sőt kötelező volna, a földön fekvő testre
pillantott, amely rángatózni kezdett a rövidnek ígérkező
eszméletvesztés végén, szó nélkül rám nézett, odament
a testhez, megragadta a két karját, míg én a lábát
fogtam, és együttes erőfeszítéssel fektettük fel az

ágyra; ugyanazokkal a kötelekkel kötöztük meg,
amelyeket gyorsan összeszedtünk és összecsomóztunk;
igen: megkötöztük, és betapasztottuk a száját a
csendben, amelyben mintha ultrahangon remegett és
vibrált volna valami. Nem tudom, mi történt aztán, csak
a nőt látom, aki még mindig meztelen, és
ruhadarabokat tépked a keze, és kigombol egy
nadrágot, aztán lehúzza és rágyűri a lábfejre, látom a nő
rám szegeződő szemét, csak azt a szempárt és a négy
kezet, amelyek húznak, tépnek és vetkőztetnek, és a
zakót, az inget, a sliccet, és most hogy fel kell idéznem
és le kell írnom, ez az átkozott helyzet és a kíméletlen
memória elém hoz egy másik, elmondhatatlanul megélt,
de nem látott esetet, Jack London egyik novellájának
részletét, amelyben az északi trapper a tisztes halálért
küzd, miközben a társa már csak egy vér lepte tárgy,
amely az öntudat utolsó foszlányával vonyít és vonaglik
az indián törzs asszonyainak kínzásai közepette, mert
azok borzalmas módon nyújtják meg az életét, a
rángásokat és a sikolyokat, mert megölik, de mégsem
ölik meg, mert rendkívül kifinomult érzékük van a kínzás
új módozataihoz, amelyeket le sem ír a könyv, de azért
ott vannak, mint mi ketten is, akiket sosem írtak le, de
azért megtettük, amit muszáj volt, amit kellett.
Fölösleges azon gondolkodnom, hogy mit kerestem ott,
és milyen jogon, hogy milyen szerepem volt abban, ami
a szemem előtt játszódott le, a szemem kétségkívül
látta, és most is tisztán emlékszik, ahogy London
képzelete is láthatta és visszaidézhette, amit nem volt
képes leírni a keze. Csak azt tudom, hogy azóta nem
volt velünk a kislány, hogy beléptem a szobába, és most
az anyuka csinált mindenfélét az apukával, de ki tudja,
hogy tényleg csak ő volt-e, vagy újra az éjszaka

zuhatagai, az újságkivágásból visszatérő képdarabok, a
levágott kezek, amelyeket a 24-es számmal ellátott
üvegbe tettek, nem hivatalosan arról értesültünk, hogy
azonnal meghalt, amikor a kínzás megkezdődött, és a
törölköző a szájban, az égő cigaretták, a két és fél éves
Victoria és a másfél éves Hugó Roberto, akiket a ház
kapujában hagytak. Honnan tudhatnám, meddig tartott,
hogy fogjam fel, hogy még én is, én is, aki azt hinném,
hogy a jó oldalon állok, igen, még én is; hogy fogadjam
el, hogy én is ott voltam, a levágott kezek és a
tömegsírok másik oldalán, én is ott, a lányok oldalán,
akiket még aznap, szentestén megkínoztak és
megöltek, és a többi csak hátra arc, és át a kerten,
nekiütközve egy drótnak, és felsebezve a térdemet, ki a
jéghideg, üres utcára, és eljutni a La Chapelle-re, és
szinte azonnal leinteni egy taxit, amely hazavitt a több
pohár, egymás után lehajtott vodkához, az alváshoz,
amelyből másnap délben ébredtem fel, az ágyon
keresztbe fekve, tetőtől talpig ruhában, vérző térddel és
azzal a talán gondviselésszerű fejfájással, amit a tiszta
vodka nyújt, ha az üveg nyakából egyenesen átcsúszik a
miénkbe.

Egész délután dolgoztam, elkerülhetetlennek és
döbbenetesnek találtam, hogy ennyire képes vagyok
összpontosítani; estefelé felhívtam a szobrászt, aki
mintha meglepődött volna gyors jelentkezésemen,
elmondtam neki a történteket, egy szuszra zúdítottam
rá az egészet, és ő nem is vette zokon, bár egyszer-
kétszer hallottam, hogy köhécsel, vagy megpróbál
kérdezni valamit.

– Láthatod hát – mondtam neki –, láthatod, hogy nem
tartott sokáig megtartanom az ígéretemet.

– Nem értem – felelte a szobrász. – Azt akarod
mondani, hogy a szöveg a…

– Igen, azt akarom mondani. Most olvastam fel, ez az
a szöveg. Elküldöm, amint letisztáztam, nem akarom
őrizgetni.

Eltelt két-három nap, amelyet tabletták, ital és
hanglemezek ködében töltöttem, mindegy, mi volt, csak
barrikád legyen, aztán lementem vásárolni, mert a
hűtőszekrény kiürült, és Mimosa az ágyam lábánál
nyávogott. A postaládában levelet találtam, a borítékon
a szobrász vastag betűs írása. Egy papírlap és egy
újságkivágás volt benne, elkezdtem olvasni a piac felé
menet, és csak később vettem észre, hogy amikor
kinyitottam a borítékot, letéptem és kiejtettem a
kivágás egy részét. A szobrász megköszönte az
albumhoz írt szövegemet, amely szokatlan ugyan, de
mindenképp jellemző rám, és kerüli a művészeti
albumoknál szokásos sallangokat, bár ez őt nem érdekli,
ahogy valószínűleg engem sem érdekelt. Utóirat is volt:
„Óriási drámai színésznő veszett el benned, bár
szerencsére megmenekült egy kiváló írónő. Amikor
felhívtál, egy pillanatra azt hittem, olyasmit mesélsz,
ami veled történt meg a valóságban, de aztán véletlenül
beleolvastam a France-Soir-ba, és engedelmeddel
kivágtam belőle a híres-nevezetes személyes élményed
alapanyagát. Persze egy író érvelhet azzal, hogy ha a
valóság ihleti is meg, vagy akár egy rendőrségi hír, az,
amit ő alkot belőle, már egy másik szintre emeli a
történetet, és új értékkel ruházza fel. Bárhogy legyen is,
kedves Noémi, a barátságunkba belefér, hogy így
készíts fel a szövegedre, és a telefonban kibontakoztasd
a drámai tehetségedet. Ne foglalkozzunk többet ezzel,

hisz tudod, mennyire hálás vagyok a segítségedért,
nagyon örülök, hogy..

Megnéztem a kivágást, és akkor láttam, hogy
véletlenül eltéptem, a boríték és a hozzátapadt
papírdarab már ki tudja, hol hevert. A hír méltó volt a
Francé Soir-hoz és stílusához: szörnyű tragédia
Marseilles külvárosában, borzalmas szadista
gyilkosságra derült fény, a néhai vízvezeték-szerelőt
hozzákötözték az ágyhoz, és betömték a száját, a
holttest és a többi, a szomszédok sejtették az ismétlődő
erőszakos jeleneteket, az áldozat kislánya napokkal
azelőtt eltűnt, a szomszédok szerint elhanyagolták, a
rendőrség az élettársat keresi, rettenetes látvány tárult
eléjük, de a kivágásnak itt vége szakadt, a szobrász
amikor túlontúl is megnedvesítette a boríték szélét,
voltaképp ugyanazt tette, amit Jack London, ugyanazt,
amit Jack London és az én emlékezetem; de a fészert
ábrázoló fotó sértetlen volt, az a fészer látszott rajta a
kertben, a drótok, a bádoglemezek, a körös-körül
emelkedő magas, vak szemű falak; a szomszédok
sejtették, szerintük elhanyagolták, záporozott az
arcomba a hír foszlányai közül.

Taxiba vágtam magam, elmentem a Riquet utcába,
bár tudtam, hogy ostobaság, de hisz épp azért tettem,
mert így kell az ostobaságokat csinálni. Fényes nappal
egyáltalán nem hasonlított az emlékeimre, hiába
néztem végig minden házat, és hiába mentem át a
másik oldalra, ahogy mintha a múltkor is tettem volna,
egyik kapu sem hasonlított arra, amit láttam, a fény
végtelen álarcként hullott rá a dolgokra, sok kapu volt,
de nem olyanok, mint az az egy, és semmiféle átjáró
nem vezetett a belső kertbe, egyszerűen azért, mert az
a kert Marseilles külvárosában volt. A kislányt mégis ott

találtam, rongybabával játszott valamelyik közönséges
kapualj előtt. Amikor megszólítottam, beszaladt az első
ajtóhoz, és mielőtt csöngethettem volna, kijött a
házmesterné. Azt kérdezte, én vagyok-e a szociális
munkás, akit a kislányért küldtek, az utcán talált rá, és
reggel már volt itt néhány úr, hogy azonosítsa, ígérték,
hogy egy szociális munkás jön majd érte. Tudtam a
vezetéknevét, de azért megkérdeztem, mielőtt
visszaindultam, aztán beültem egy kávéházba, és
leírtam a szöveg befejezését a szobrász levelének
hátoldalára, végül pedig becsúsztattam az ajtaja alá,
mert úgy volt illő, hogy a szobrász megismerje a
befejezést, és a szöveg a maga teljességében álljon a
művei mellett.

Latorre Ágnes fordítása
 

Trebmen

(Satarsa)
Lát, Úr, Éva, Fa, vér, utál

Hát ilyesmi, útkeresésképp: egereket enne, tekereg-e?
– újabb közönséges és földhözragadt palindróm. Lozano
mindig is megszállottja volt az efféle szójátékoknak,
amelyeket korántsem szórakozásnak fog fel, mert
minden ilyesmi a tükörhöz hasonlít számára: egyszerre
mond igazat és hazudik, igazat mond, amikor
megmutatja a jobb fülét, de hazudik is, mert Laura,
vagy bárki más, aki nézi, bal fülnek látja ezt a bizonyos
jobb fület, és hiába tartja Lozano a jobb fülének,
egyszerűen a bal oldalon látja, és kész, erre a gondolati
helyesbítésre pedig egyetlen tükör sem képes, ezért
mond igazat és hazudik is egyben, és ezért gondolkodik
Lozano már régóta úgy, mintha tükör előtt állna, mert
ha az „egereket enne, tekereg-e?” visszafelé is csak
ugyanazt jelenti, azért még érdemes eltöprengeni a
különböző változatokon; és Lozano a földre mered, és
hagyja, hogy tekeregjenek a szavak, és ő csak várja
őket, ahogy a calagastai vadászok várják a hatalmas
patkányokat, hogy élve kapjanak el minden egyes
példányt.

Órákig elvan így, bár ebben a pillanatban elég kevés
időt hagy neki a konkrét egérkérdés, hogy elmerüljön a
különböző változatokban. Már nem furcsállja ezt az
egész, szinte szándékosan őrült helyzetet, néha
megvonja a vállát, mintha meg akarna szabadulni
valami megmagyarázhatatlantól; már megszokta, hogy
az egérkérdésről beszélgetnek Laurával, mert így
nevezik maguk között ezt az abszurd harcot a

patkányok ellen, mintha ez lenne a világ
legtermészetesebb dolga, és tulajdonképpen az is, hisz
miért ne lenne természetes óriáspatkányokra vadászni
Calagastában, felkerekedni és elindulni a mulatt Illával
és Yararával, patkányvadászatra. Még ma délután ki kell
menniük újra északnak, elmerészkedni a patkányodúk
környékére, mert hamarosan indul az újabb szállítmány,
ki kell használni, a calagastaiak jól tudják, és hajtják is a
dögöket, bár egészen az odúk közelébe nem
merészkednek, de természetesen a patkányok is tudják,
és ezért egyre nehezebb becserkészni és főleg élve
elkapni őket.

Mindezen okoknál fogva egyáltalán nem tűnik
abszurdnak Lozano számára, hogy a calagastaiak ez idő
tájt szinte kizárólag az óriáspatkányok befogásából
élnek, és éppen lasszókat készít keskeny bőrszíjból,
amikor beugrik neki az „egereket enne, tekereg-e”
palindrómja, megáll a kezében a lasszó, Laurára néz, aki
dúdolva főzi az ebédet, és arra gondol, hogy hazudik a
palindróm, és igazat is mond, mint minden tükör, mert
persze hogy tekeregni kell a hegyekben, hogy befogja
őket, és átadja a ketreceket Porsenának, aki aztán
csütörtökönként teherautóval kifuvarozza a rakományt a
kikötőbe. De hazudik is, mert ő maga meg nem enné
őket, sőt, ebben a tekintetben ez épp fordítva igaz, ezért
kell olyan nagy körültekintéssel eljárni a befogásukkor,
először kétágú villával leszorítani őket a nyakuknál
fogva, aztán lasszóval behúzni a ketrecbe, ügyelve,
hogy közben végig távol tartsák magukat a vérszomjas
pofáktól és a levegőt hadaró üvegszerű karmoktól.
Ráadásul a legutóbbi holdtölte óta Illa, Yarará meg a
többiek úgy érzik, hogy a patkányok új stratégiát
dolgoztak ki, még veszélyesebbek lettek, mióta