Julio Cortázar - Itt és most

rejtekhelyeken bújnak meg, és így szinte felszívódnak,
vagyis most, hogy a patkányok kiismerték őket, sőt
szembeszálltak velük, napról napra egyre nehezebb lesz
a vadászat.

– Még három-négy hónap és visszahajózhatunk –
mondja Lozano Laurának, aki kinn terít, a vályogház
oldalához támasztott kis asztalon –, úgy tűnik,
lenyugodtak a kedélyek odaát.

– Elképzelhető – válaszolja Laura –, de jobb, ha nem
gondolunk rá, már annyiszor tévedtünk.

– Igaz. De csak nem vadászunk itt életünk végéig
patkányokra.

– Még mindig jobb, mint ha túl korán mennénk vissza,
és egyszer csak mi lennénk a menekülő patkányok
odaát.

Lozano elneveti magát, újabb hurkot köt a bőrszíjból.
Ami igaz, az igaz, nincs itt olyan rossz dolguk, Porsena
készpénzzel fizet a patkányokért, és itt mindenki ebből
él: amíg el lehet kapni őket, lesz mit enniük a
calagastaiaknak, a dán cégnek egyre több
óriáspatkányra van szüksége, hajókon szállítják őket
Koppenhágába, Porsena szerint génkísérleteket
végeznek velük. Legalább erre jók, mondja néha Laura.

A bölcsőben, melyet egy sörösrekeszből készített
Lozano, felsír Laurita. A kis vekker, ahogy Lozano hívja,
mert panaszos hangocskája mindig abban a pillanatban
szólal meg, amikor Laura befejezi a főzést, és a
cumisüveggel kezd foglalatoskodni. Szinte nincs is
szükségük órára, pontosabb, mint a bip-bip a rádióban,
nevet Laura, aztán felkapja Lauritát, és megmutatja neki
a cumisüveget. A kislány elmosolyodik, szép zöld a
szeme, és dobolóst játszik: csonkjával ütemesen ütögeti
a bal tenyerét, csepp rózsaszín felkarja végén sima

félgömb a bőre; Fuentes doktor tökéletes munkát
végzett (igazából nem orvos, de ez Calagastában nem
számít); szinte nem is látszik a heg, mintha Lauritának
soha nem is lett volna másik keze, az, amelyiket
felfaltak a patkányok, miután a calagastaiak
hajtóvadászatot indítottak ellenük, hogy eladják őket a
dánoknak, és a patkányok visszavonultak, aztán egy
nap jött az ellentámadás, a dühödt éjszakai invázió, és
elözönlötték a falut mindenfelől, hogy aztán megint
visszahúzódjanak, ez már nyílt háború volt, és sokan
lemondtak róla, hogy vadásszanak rájuk, már csak
védekeztek, csapdákkal és puskával, és sokan
visszatértek a maniókaműveléshez, többen pedig
elmentek, hogy más hegyi falvakban keressenek
munkát. De voltak, akik kitartottak a patkányvadászat
mellett, Porsena készpénzzel fizetett, és a teherautó
minden csütörtökön vitte a szállítmányt a kikötőbe.
Lozano volt az első, aki megmondta neki, hogy ő nem
hagyja abba, még aznap megmondta neki, ott, a saját
viskója előtt, Porsena meg csak nézte a patkányt,
aminek Lozano kitaposta a belét, miközben Laura
elrohant Fuentes doktorhoz Lauritával, de már nem volt
mit tenni, csak levágni a megmaradt lifegő részt, és arra
törekedni, hogy a heg minél tökéletesebb legyen, hogy
aztán később Laurita kitalálhassa majd ezt a néma,
dobolós játékot.

A mulatt Illát nem zavarja, hogy Lozano ennyit játszik
a szavakkal, végül is mindenki bolond egy kicsit a maga
módján, gondolja, de azért az kevésbé tetszik neki, hogy
Lozano túlságosan belelovallja magát, már-már azt
szeretné, ha a szójátékai határoznák meg a dolgok
alakulását, és ha ő meg Yarará és Laura követnék ezen
az úton is, ahogy annyi minden másban követték az

utóbbi években, amióta menekülniük kellett az északi
hágók felé a tömegmészárlások után. Illa most
visszagondol ezekre az évekre, már azt sem tudjuk,
hogy egyáltalán évek voltak-e, vagy csak néhány hét,
minden zöld volt és egybefüggő, saját időszámítása van
az őserdőnek, nincsenek ott sem napok, sem csillagok,
aztán a hágók, a vöröses idő, kőből, zuhatagokból meg
éhezésből, főleg éhezésből, aki ott a napokat vagy a
heteket kezdi számolgatni, az csak még jobban éhezik,
így hát csak mentek előre négyen, eleinte öten, mert
Ríos lezuhant az egyik szakadékba, és szörnyethalt,
Laura meg kis híján halálra fagyott ott a hegyekben,
ekkor már a hatodik hónapban volt és hamar elfáradt, ki
tudja, meddig kellett ott dekkolniuk, száraz fűcsomókból
raktak tüzet, hogy átmelegedjen, aztán valahogy csak
talpra állt; a mulatt Illának sokszor eszébe jut, ahogy
Lozano a karjában vitte Laurát, de Laura ellenkezett,
már jól van, mondta, tud ő menni a saját lábán, és csak
mentek észak felé, míg végül egy este meg nem látták
Calagasta halvány fényeit, és akkor már tudták, hogy
pillanatnyilag minden rendben lesz, hogy aznap kapnak
enni valamelyik tanyán, még ha később fel is jelentik
őket, és az első helikopter sortüzet zúdít majd rájuk. De
nem jelentették fel őket, errefelé azt sem tudták, hogy
van valami, amiért fel lehetne jelenteni őket, itt
mindenki csak tengődött kiéhezve, ugyanúgy, mint ők,
aztán valaki egyszer fölfedezte a hatalmas patkányokat
a dombok közelében, és Porsenának az az ötlete
támadt, hogy elküld néhány példányt a kikötőbe.

– Egereket enne: tekereg-e? – mondja Lozano. – Ennyi.
Nem kell semmit se keresni mögötte. Nem ad semmiféle
útmutatást hozzá, hogyan kell befogni azokat a

nyavalyás dögöket. Egy tapodtat sem jutsz előre, ez a
nagy kiszúrás a palindrómokkal.

– Aha – morog a mulatt Illa.
– De ha egyes számba teszed, rögtön megváltozik
minden. Egy egér, az nem egerek.
– Azért nem olyan hű de nagy különbség.
– Csakhogy borul a palindróm. Egyes számba teszed,
és rögtön megváltozik minden, valami új születik, már
nincs tükör, vagy más a tükör, olyasmit mutat, amiről
korábban sejtelmed sem volt.
– De mit?
– Trebmen egér enne régen embert.
– Trebmen?
– Csak egy név, de a nevek elhatárolnak és
értelmeznek. Adva van tehát egy Trebmen nevű egér.
Nyilván minden egérnek van neve, de az egyikről most
már tudjuk, hogy Trebmennek hívják.
– Na és, mennyivel vagyunk ezzel előrébb?
– Azt én sem tudom. De tovább megyek. Ha embert
enne, inni is kéne neki. Logikus, nem? Akkor viszont
dagadt egerem inni mereget, dagad. De vajon mitől
dagad ennyire?
– Sós hús – szól közbe Yarará, aki egy kicsit
távolabbról hallgatja a beszélgetésüket. – Egyértelmű.
– Mondasz valamit – válaszol Lozano. – Hát persze. És
azért csak mereget, mert Calagastában nincs semmi
víz, csak poshadó pocsolyák. Sós hús. Ez lesz a
végzetük.
– Csak lassan a testtel. Azért én még nem szeretném
látni a végét – nevet Illa. – Miből élünk, ha végzünk
velük?
Laura behozza az első matét, és várakozva nekidől
egy picit Lozano vállának. Illa ismét arra gondol, hogy

Lozano túl sokat játszik a szavakkal, hogy egyszer csak
egészen elszabadul majd, és akkor mindent megesz a
fene.

Lozanónak is ez jár a fejében, és amikor egyedül
marad Laurával és Lauritával, erről beszél nekik,
mindkettőjüknek, mintha Laurita is értené, amit mond,
és Laurának tetszik, hogy a lányukat is bevonja, így még
szorosabban összetartoznak ők hárman, Lozano pedig
Trebmenről mesél, meg arról, hogyan lehetne sós hússal
elintézni az összes patkányt.

– Befalnák, az biztos – nevet Lozano. – Most jut
eszembe, hogy az első palindrómban, amire emlékszem,
szintén evésről volt szó. Valami történetet olvastam,
tele volt palindrómmal, de csak ez az egy maradt meg.

– Igen, rémlik, még Mendozában mesélted. Hogy is
volt?

– Ni, a Kain enne, ni a Kain – ejti ki Lozano tagoltan,
már-már skandálva, hogy megnevettesse a bölcsőben
fekvő Lauritát, aki fehér ruhájának rojtjaival játszik.

Laura egyetértően bólint, már abban a palindrómban
is egészen biztosan meg akartak enni valakit vagy
valamit, mégpedig ki más, ha nem maga a vérengző
Kain. És a tetejébe még meg is ismétlik a nevét, mintha
ujjal mutogatnának rá.

– Na ja – szól Lozano –, már megint a csóró Kain. A
megingathatatlan közmegegyezés, hogy hát van a jó
hős meg a rossz hős, és mindig a jó mellé kell állni, mint
a fekete-fehér cowboy-filmekben.

– A jó, a rossz meg a csúf- mereng Laura már-már
nosztalgikusan.

– Persze ha egy Baudelaire nevezetű ember találta
volna ki ezt a palindrómot, nem Káint állítaná
pellengérre, épp ellenkezőleg. Emlékszel?

– Valamennyire – válaszol Laura. – Ábel faja, egyél,
igyál és aludj: rád isten kegye hull.t2

– Kain faja, utad a sár és sárban dögölsz meg,
nyomorult.

– Igen, aztán valami olyasmi is van, hogy Ábel faja, a
te hullád trágyázza még ezt a talajt, meg hogy Kain faja,
úttalan úton vonszold a vég felé családod, valami
ilyesmi.

– Míg fel nem falják a gyerekeid a patkányok – szól
egészen fojtott hangon Lozano.

Laura a kezébe temeti az arcát, oly régen megtanult
már némán sírni, tudja, hogy Lozano meg sem próbálja
vigasztalni, Laurita bezzeg viccesnek találja a
mozdulatot, és addig nevet, amíg Laura le nem ereszti a
kezét, és cinkos fintorral rá nem néz. Lassan itt a
következő mate ideje.

Yarará úgy érzi, igaza van Illának, és Lozano ezzel a
bolondériával képes véget vetni az átmenetileg
nyugalmas időszaknak, pedig itt legalább biztonságban
vannak, jól kijönnek a calagastaiakkal, és úgysem
tehetnek mást, ki kell várniuk, hogy az idő elnyomja
valamelyest az emlékeket odaát, talán feledésbe merül
egyszer, hogy nem tudták elkapni őket, hogy még
mindig élnek egy eldugott kis porfészekben, és
ennélfogva bűnösek, hogy vérdíjat tűztek ki a fejükre,
még Ruizéra is, aki abba a szakadékba zuhant, olyan
régen, szegény.

– Csak hadd mondja – gondolkodik Illa hangosan. –
Nem tudom, de nekem mindig is ő marad a főnök. Van
benne valami plusz, érted, nem tudom, mi, de van
benne valami, és nekem ez elég.

– Az az istenverte tanulás, az csinálta ki – mondja
Yarará.

– Túl sokat gondolkozik, meg olvas, az a baja.
– Lehet, de hát Laura is járt egyetemre, és attól még
teljesen normális. Szerintem nem a tanulástól ment el
az esze, hanem attól, hogy itt kell lapítanunk ebben a
lyukban, meg attól, ami szegény kis Lauritával történt.
– Bosszú – mondja Yarará. – Bosszút akar állni.
– Mindannyian bosszút akarunk állni. Ki a katonákon,
ki a patkányokon, nehéz az embernek megőrizni a
józanságát.
Lozano elmebaja mit sem változik, gondolja Illa, aztán
valahogy eszébe jut az egérkérdés, ahogy Lozanóék
nevezik, hogy milyen nehéz levadászni őket, meg hogy
a calagastaiak nem merészkednek messze, mert nem
felejtik el a szóbeszédet, az öreg Milián csontvázát, meg
ami Laurita kezével történt. De a maguk módján ők is
éppen olyan bolondok, elsősorban Porsena, a
teherautójával meg a ketreceivel, és a kikötőiek is
teljesen lököttek, a dánokról nem is beszélve, micsoda
őrület, patkányokra pénzt költeni, a fene se érti. Nem
tarthat soká ez az agybaj sem, nyilván egyszer csak
felszáll a köd, és akkor jön majd megint az éhezés, a
maniókagyökér, már ha van, és a kisgyerekek, akik
felfúvódott hassal halnak éhen.
– Jobb, ha bolond az ember – jegyzi meg Illa, és Yarará
meglepetten néz rá, aztán elneveti magát, szinte
jóváhagyólag.
– Csak nem kell venni a lapot, ha rákezdi a Trebment,
meg hogy ki mit mereget; végül is mit számít, úgyis ő a
legjobb vadász.
– Nyolcvankét patkány – mondja Illa. – Még Juan López
rekordját is megdöntötte, a hetvennyolcat.
– Ne égess – mondja Yarará –, én meg alig tartok
harmincötnél.

– Na látod – mondja Illa –, ő a főnök, akárhogy is.
Senki sem tudja, honnan érkeznek a hírek, egyszer
csak valaki tud valamit és elmondja a török Abad
boltjában; szinte sosem teszi hozzá, hol hallotta, de
olyan elszigetelten élnek itt az emberek, hogy úgy
csapják meg őket a hírek, mint a nyugati szél, mert
errefelé csak a nyugati szél hoz egy kis enyhülést és
néha valamennyi esőt. Ugyanolyan ritka, mint a hírek,
és ugyanolyan rövid ideig tart, mint az a kis eső, ami
talán megmentheti az elsárgult, satnya termést. A
külvilág hírei, még ha rosszak is, segítenek az
embernek, hogy húzza az igát.
Laura Abad feleségétől tudja meg, és amint hazaér,
suttogva mondja el, mintha attól tartana, hogy Laurita
megérti. Újabb matét visz Lozanónak. A férfi lassan
szürcsöli, és a földre mered, ahol egy fekete bogár
araszol a tűzhely irányába. Épp csak egy kicsit nyújtja ki
a lábát, hogy eltapossa a bogarat, megissza az utolsó
korty matét, és visszaadja Laurának, rá se néz, csak
kézből kézbe, mint annyiszor, mint annyi mindent.
– Mennünk kell – szólal meg. – Ha ez igaz, nagyon
hamar itt lesznek.
– De hová?
– Nem tudom. És az ittenieket is hiába kérdeznénk,
úgy élnek, mint az első emberek, vagy az utolsók.
Gondolom, el kéne jutnunk a kikötőbe a teherautóval.
Porsena biztos benne lenne.
– Még viccnek is rossz – szólal meg Yarará, és kimért
mozdulatokkal, mint egy fazekas, sodorni kezd egy
cigarettát. – Gondolj bele, egy platón a patkányos
ketrecekkel. Na és aztán?
– Aztán már nem gond – mondja Lozano – de ahhoz
pénz kell. A kikötő nem Calagasta, és fizetnünk kell, ha

tovább akarunk menni észak felé.
– Fizetni – szól Yarará. – Hát ide jutottunk. Dögökért

szabadság.
– Na ja – felel Lozano. – Amúgy meg szabad

megdögölni.
Illa, aki épp reménytelenül elnyűtt csizmáját próbálja

foltozgatni az egyik sarokban, úgy nevet fel, mintha
köhögne. El kell ismerni, olykor tényleg találóak Lozano
szóviccei, és néha szinte úgy tűnik, mintha igaza lenne
ezzel az állandó szóforgatással, a mániájával, hogy
mindennek meg akarja ismerni a színét és a visszáját is.
A szegények kabalája, így mondta egyszer.

– A kicsivel van a gond – szól Yarará. – Vele nem
vehetjük be magunkat az erdőbe.

– Az biztos – válaszol Lozano –, de a kikötőben esetleg
találunk halászhajót, amelyik elvisz egy darabon.
Szerencse és pénz kérdése.

Laura átnyújtja neki a matét, és vár, de senki sem szól
semmit.

– Most azonnal el kéne indulnotok – töri meg a
csöndet Laura, és közben föl se néz. – Lozano és én
majd meglátjuk, de ti induljatok a hegyekbe, semmi
értelme várni. Yarará cigarettára gyújt, és az arcát elönti
a füst. Rossz a calagastai dohány, mindenki könnyezik
tőle és köhög.

– Én még ilyen flúgos csajt nem láttam – szól oda
Illának.

– Én meg pláne nem. Talán így akar megszabadulni
tőlünk.

– Menjetek a francba – fordít nekik hátat Laura, és
csak azért sem sírja el magát.

– Összejöhet a pénz – mondja Lozano –, ha elég sok
patkányt sikerül elkapnunk.

– Ha.
– Összejöhet – erősködik Lozano. – De akkor gyerünk.
Porsena majd fizet egy csomó pénzt, és a teherautóra is
felenged.
– Jó – vágja rá Yarará. – De más dolog eldönteni, és
megint más megcsinálni.
Laura nem mozdul, Lozano ajkát figyeli, szeretné nem
látni távolba vesző tekintetét.
– El kell mennünk a barlangjukig – mondja Lozano. –
Egy szót sem szólunk senkinek, elvisszük magunkkal az
összes ketrecet a Guzmán kordéján. Ha megtudják,
előjönnek az öreg Millán történetével, és nem engednek
el, hisz kedvelnek bennünket. De az öreg sem szólt
senkinek semmit, és a saját szakállára dolgozott.
– Nem jó példa – szól közbe Yarará –, mert ő egyedül
volt, és mert nem jött össze neki, mindegy is, hogy
miért. Mi meg hárman vagyunk, és nem vagyunk
öregek. Ha körülzárjuk a barlang bejáratát, mert
szerintem egy barlang van, nem több, akkor ki tudjuk
füstölni őket. Laura majd felvágja nekünk ezt a
tehénbőrt, hogy rátekerhessük a lábunkra, a csizma
fölé. És a pénzzel majd továbbmegyünk északnak.
– Mindenesetre az összes töltényt is magunkkal
visszük – fordul Illa Laurához. – Ha a férjednek igaza
van, bőven lesz elég patkány, hogy megtöltsük mind a
tíz ketrecet, a többi meg csak dögöljön meg, agyonlőjük
a rohadékokat.
– Az öreg Millánnak is volt puskája – jegyzi meg Yarará.
– De az igaz, hogy egyedül volt, meg öreg is.
Előveszi a kést, és kipróbálja az ujján, majd leakasztja
a tehénbőrt, és elkezdi fölszabdalni egyenletes csíkokra.
Jobban csinálja, mint Laura; a nők nem tudnak bánni a
késsel.

A szürke állandóan balra húz, de a hóka tartja az
irányt, így a kocsi kissé bizonytalan nyomvonalon, ám
egyenesen észak felé tart a füves domboldalon. Yarará
megrántja a gyeplőt, rákiált a szürkére, az megrázza a
fejét, mintha tiltakozna. Szinte semmi fény sincs, amikor
odaérnek a sziklafal lábához, de már messziről látják a
barlang bejáratát, ahogy a fehér kövön tátong. Két-
három patkány megérzi a szagukat, és eltűnik a
barlangban, miközben ők lepakolják a ketreceket
félkörben a barlang bejáratánál. A mulatt Illa egy csomó
száraz füvet vág machetével, ők ketten meg előveszik a
kocsiból a gyújtóst és a petróleumot. Lozano a barlang
bejáratához lép, látja, hogy épp befér a lyukon, alig kell
lehajtania a fejét. A másik kettő kiabál, hogy ne
csináljon őrültséget, nehogy bemenjen, lámpájával a
barlang falait pásztázza, és rátalál a legmélyebb
alagútra, ahova már nem fér be, egy fekete lyukra,
benne a fénycsóvától nyugtalanul kavargó piros pontok.

– Mit csinálsz te ott? – hallja Yarará hangját. – Gyere ki
onnét a francba!

– Trebmen – szól halkan Lozano a lyukhoz hajolva,
ahonnan hemzsegő szemek figyelik. – Gyere ki,
Trebmen, egerek királya, velem úgysem mersz kiállni, te
rohadék, csak Lauritával.

– Lozano!
– Jövök már, öcsém – mondja lassan Lozano. Kiválaszt
magának egy távolabbi szempárt, rajta tartja a
fénycsóvát, előveszi a revolverét, és lő. Vörös szikrák
örvénylenek, aztán hirtelen semmi, lehet, hogy el sem
találta. Nem marad más, csak a füst, ki a barlangból,
segíteni Illának halomba hordani a gyújtóst és a füvet, a
szél is segíti őket; Yarará hozza a gyufát, aztán
mindhárman várnak a ketrecek mellett; Illa egyetlen

egérutat hagyott nekik, amin kimenekülhetnek, hogy ne
égjenek meg, így pont a nyitott ketrecek előtt találják
majd szemben magukat velük.

– És ettől féltek úgy a calagastaiak? – kérdi Yarará. –
Lehet, hogy az öreg Millán egészen másba halt bele, és
már csak szafaládénak ették.

– Azért ne bízd el magad – veti oda neki Illa.
Egy patkány kiugrik, Lozano kétágú villája leszorítja a
nyakát, a lasszó a levegőbe emeli és behajítja a
ketrecbe; a következőt Yararának nem sikerül elkapnia,
de már jönnek is kifelé négyesével, ötösével, egyre
hangosabban hallatszik a visításuk odabentről, és épp
hogy elkapnak egyet, már jön is a következő öt, hat,
hömpölyögnek előre, mint a kígyók, próbálják kikerülni a
ketreceket, hogy aztán eltűnjenek a magas fűben. Egész
patkányfolyó ömlik ki, mint valami vöröses hányás,
akárhova szúrnak a villával, van fogás, a ketrecek
megtelnek a rángatózó masszával, körülfolyják a
lábukat, egyre csak özönlenek kifelé, egyik a másikon,
egymást harapják és tépik, hogy átjussanak az utolsó
forró szakaszon és szétszóródjanak a sötétben. Mint
mindig, most is Lozano a leggyorsabb, már megtöltött
egy egész ketrecet, és a másodikat is félig, Illa ekkor
fojtott hangon fölkiállt, fölkapja az egyik lábát, rúgni
próbál, de csizmáját szinte elnyeli a massza, és a
patkány csak nem ereszti, végül Yararának sikerül
elkapnia a villájával, Illa szentségel, és úgy nézi a
tehénbőrt, mintha a patkány még mindig rajta lógna és
harapna. A legnagyobbak utoljára jönnek ki, már nem is
patkánynak tűnnek, nehéz a villa két ága közé szorítani
a nyakukat, és fölemelni őket, Yarará lasszója elszakad,
és az egyik állat elmenekül, húzza a bőrszíjat maga
után, de Lozano odakiált, hogy nem baj, már csak egy

ketrec van hátra, ezt már ketten is megtöltik Illával, és
rácsapnak a villával, hogy becsukódjon, végül
rákattintják a reteszt, és a drótkampóknál fogva
átemelik a kocsira; a lovak meghőkölnek, de Yarará
tartja a zablát, és beszél hozzájuk, míg a többiek
felkapaszkodnak a bakra. Ekkor már késő éjszaka van, a
tűz is csak pislákol.

Érzik a lovak a patkányszagot, és eleinte meg kell
ereszteni a gyeplőt, nekiiramodnak, mintha szét
akarnák zúzni a kocsit, Yarará fékezni igyekszik őket,
még Illa is besegít, négy kéz tartja feszesen a gyeplőt,
aztán lassan alábbhagy az iram, egyenetlen ügetésbe
csap át a vágta, inog a kocsi, beakadnak a kerekek a
kövekbe meg a bozótba, hátul a patkányok visítanak és
egymást tépik, a ketrecekből faggyúszag terjeng, híg
fosszag, érzik a lovak, és felnyerítenek, próbálnak
kiszabadulni a zablából, már Lozano is fogja a gyeplőt a
többiekkel együtt, és lassan megint ők diktálják a
tempót, végül felérnek a tar dombtetőre, onnan már
látszik a völgy, Calagastában csak három-négy fény
pislákol, nincsenek csillagok, balról a viskó halvány
fénye világít a mező közepén, mint valami üreg mélyén,
fel-le imbolyog, ahogy rázkódik a kocsi, már csak ötszáz
méter, aztán hirtelen eltűnik, amikor a bozóton kell
keresztülhajtaniuk, minden pillanatban tüskés ágak
csapódnak az arcukba, alig látható nyomvonal az út,
amire könnyebben rátalálnak a lovak, mint a gyeplőt
lazábbra engedő hat kéz, a patkányok vonítnak és
vonaglanak minden rázkódásra, a lovak beletörődtek,
de azért úgy húznak, mint akik már nagyon meg
akarnak érkezni, ott lenni, ahol leveszik róluk ezt a bűzt
és visítást, és ahol hagyják, hadd menjenek arra, amerre
nekik tetszik, találják meg a jól ismert éjszakát, hagyják

maguk mögött ezt az iszonyatot, ami követi, üldözi és
megőrjíti őket.

– Futólépésben idehozod Porsenát – mondja Lozano
Yararának –, számolja meg őket, és fizessen ki, és meg
kell beszélni azt is, hogy hajnalban elmegyünk a
teherautóval.

Lövés hallatszik, magányos pukkanás, mintha valaki
szórakozna, Yararának arra sem marad ideje, hogy
Lozanónak válaszoljon, rájuk zúdul egy egész sorozat,
száraz cukornád ropogó hangja, ahogy ezer darabra
törik a földön, épp hogy csak hangosabb, mint a
vinnyogás, oldalról kapja el őket, a szekér kifordul, be a
bozótba, a szürke mintha ki akarná magát tépni, úgy
rángat, Lozano és Yarará egyszerre ugrik le, Illa meg a
másik oldalon, meglapulnak a bozótban, a szekér meg
gurul tovább a vonító patkányokkal még vagy három
métert, a szürke kapálja a földet, félig még tartja a
szekér rúdja, a hóka nyerít, próbál kiszabadulni, de nem
tud.

– Vágj át arra – mondja Lozano Yararának.
– Mi az istennek? Megelőztek, már semmi értelme.
Illa odaér hozzájuk, fölemeli a revolverét, és úgy
figyeli a bozótot, mintha valami rést keresne. Nem
látszik fény a viskó felől, de tudják, hogy valahol ott van,
pont a bozót mögött, úgy száz méterre. Hallják a
hangokat, az egyik üvöltve parancsokat osztogat, csönd,
aztán újabb sorozat, ropogás a bozótban, aztán megint
egy újabb, valamivel lejjebb, teljesen véletlenszerűen,
tele vannak tölténnyel ezek a szemetek, addig
lövöldöznek, amíg meg nem unják. Egyelőre védi őket a
szekér meg a ketrecek, meg a halott ló teteme, meg a
másik, amelyik úgy hánykolódik, mint valami élő fal, és
közben hangosan nyerít, aztán Yarará a fejére céloz és

agyonlövi, szegény hóka, olyan szép volt, olyan jó barát,
testének tömege lecsúszik a rúd mentén, ráesik a
szürke horpaszára, az meg időnként ráng még egyet-
egyet, a patkányok árulkodó sivítása betölti az éjszakát,
már senki sem lenne képes elhallgattatni őket, ki kell
törni balra, karcsapásról karcsapásra úszni előre a
tüskés bozótban, előrenyújtott puskával törni az utat,
hogy fél métert nyerjenek, minél messzebb kerülni a
szekértől, ahová most a tűz összpontosul, ahol a
patkányok úgy tombolnak, mintha értenék, mi zajlik,
bosszúszomjasan, Trebmen vagy nem Trebmen, de hogy
embert ennének, az fix, gondolja Illa, igazad volt, főnök,
szarok a kisded játékaidra, de igazad volt, de még
mennyire igazad, azanyádistenit.

Kihasználni, hogy itt elvékonyodik a bozót, tíz méteren
szinte csupa fű, ezen a nyíláson át lehet törni, ha
oldalvást gördül az ember, a jól bevált módszerrel, csak
gurul és gurul előre, így ér oda, ahol megint magas a fű,
és akkor egy pillanatra kiemeli a fejét, villámgyorsan
felmér mindent, aztán gyorsan visszabukik, már látszik
a viskó halvány fénye és a mozgó alakok, megcsillan
egy puskatus, hallatszik az üvöltve parancsokat osztó
hang, a bozótban üvöltő és vonító szekérre zúduló
össztűz. Lozano nem néz sem oldalra, sem hátra,
körülötte csend, meg valahol Illa és Yarará, halottak,
vagy talán még araszolnak előre, mint ő, és próbálnak
valami menedéket találni a bokrok között, a testükkel
törnek utat, az arcukat égetik a tüskék, vérző
vakondokok, a patkányoktól egyre messzebb, Lozano jól
látja a ketreceket, mielőtt lebukna újra, a szekérről
egyre dühödtebb sivítás, de azok a másik patkányok,
azok nem ott vannak, azok elállják az utat a bozót és a
viskó között, és bár Lozano látja a fényt a viskóban,

mégis tudja, hogy Laura és Laurita már nincsenek
odabent, vagy ha ott vannak, többé már nem
nevezhetőek Laurának és Lauritának, mert a patkányok
előbb értek oda, mint ők, és volt idejük bőven, hogy
megtegyék, amit nyilván megtettek, hogy úgy várjanak
rá, ahogy várnak, a bozót és a kunyhó között, hogy
egyik sorozatot adják le a másik után, parancsokat
osztogassanak és engedelmeskedjenek és lőjenek,
semmi értelme eljutni a viskóig, és mégis egy újabb
méter, újabb fordulat, a keze telemegy tüskével, ég és
lüktet, kidugja a fejét, hogy lássa, hogy megnézze
magának ezt a Trebment, mert akkor már tudja, hogy ő
az, aki a parancsokat üvölti, és a többi is Trebmen, és
fölegyenesedik, hogy hasztalan sorozatot eresszen meg
Trebmenre, aki hirtelen felé fordul, arcát a kezébe
temeti és hanyatt esik, akkor hát mégis eltalálta, épp a
szeme között, szétvitte a pofáját, és Lozano a következő
töltényt arra a másikra lövi ki, aki most felé fordítja a
géppisztolyt, puskájának lágy dörrenését elfojtja a
golyózápor ropogása, és a bozót lelapul Lozano súlya
alatt, arccal a földre zuhan, nyitott szemébe tövisek
fúródnak.

Pál Ágnes fordítása
A palindrómokat Imreh András fordította
 

Valaki, aki erre jár

(Alguien que anda por ahí)
Esperanza Machado kubai zongoraművésznőnek
Amint bealkonyodott, partra tették Jiménezt, minden
kockázatát vállalva, hogy olyan közel van az öböl a
kikötőhöz. Persze motorcsónakot használtak, amely
képes némán siklani, mint a rája, aztán újra eltűnni a
messzi távolban, és Jiménez a bozótosban várta egy
darabig, hogy szokja a szeme a sötétet, a többi
érzékszerve pedig a meleg levegőt és a szárazföld
neszeit. Két napja még a forró aszfalt és a nagyvárosi
kifőzdék bűze vette körül, az Atlantic szálló halijának
alig leplezett fertőtlenítőszaga, a szinte már szánalmas
címkék a bourbonon, amellyel mindannyian feledtetni
próbálták a rum emlékét; most meg már, bármilyen
görcsös és feszült volt is, és bármilyen kevéssé engedte
is meg magának a gondolkodást, elborította a
jellegzetes illat, Oriente tartomány illata, hallotta az esti
madár összetéveszthetetlen rikoltását, amely talán őt
akarta üdvözölni, és amelyet jó volt valami bűvös
ráolvasásnak elképzelni.
York eleinte ostobaságnak tartotta, hogy Jiménez
Santiagóhoz olyan közel száll partra, ez minden
szabálynak ellentmondott; ezért, és mert Jiménez
mindenkinél jobban ismerte a terepet, vállalta York a
kockázatot, és szerzett egy motorcsónakot. Jiméneznek
csak arra kellett vigyáznia, hogy ne piszkolja össze a
cipőjét, és úgy érkezzen a motelbe, mintha csak egy
vidéki turista volna, ott már Alfonso gondoskodik róla.
Néhány óra alatt elhelyezi a plasztiktöltetet a megfelelő
helyen, aztán visszamegy a partra, ott várja a

motorcsónak és Alfonso; a távirányító a csónakon lesz,
és amint kiérnek a nyílt tengerre, méltóképpen
búcsúztatja majd őket a felrobbanó gyár és az első
lángok fénye. Egyelőre a motelig kell eljutnia a régi
ösvényen, amelyet azóta nem használtak, hogy
északabbra megépült az új autóút, ki kell fújnia magát
az utolsó szakasz előtt, hogy észre ne vegyék, milyen
nehéz a bőröndje, amikor majd Alfonsóval találkozik, és
ő baráti gesztussal átveszi tőle, ezzel elkerülve a hordár
beavatkozását, utána pedig a motel egyik jó fekvésű
szobájába vezeti. Ez a terv legkényesebb mozzanata, de
a szálloda kertjén át vezet az egyetlen út a célponthoz,
és egy kis szerencsével, no meg Alfonso révén minden
sikerülni fog.

Persze senki sem volt az ösvényen, amelyen
eluralkodott a bozót és az elhagyatottság, csak az
Oriente-illat és a panaszos madárbúgás, amely egy
pillanatra felbosszantotta Jiménezt, mintha ürügyet
keresnének az idegei a rakoncátlankodásra, és ő minden
akarata ellenére belátta, hogy védtelen, mert még egy
árva pisztoly sincs a zsebében; York ebben nem ismert
tréfát, vagy sikerül az akció, vagy nem, mindenesetre
pisztolyra egyik esetben sem lesz szükség, viszont
minden tönkrevágható vele. Yorknak megvolt a maga
elképzelése a kubai jellemről, Jiménez tudta is, mi az,
ezért anyázott olyan kiadósan, ahogy felfelé
kapaszkodott az úton, az utolsó cserjék között, ahol
sárga szemekként nyíltak ki az elszórt házak és a motel
fényei. De nem volt értelme az anyázásnak, hiszen
minden according to schedule haladt, ahogy az a köcsög
York mondaná, Alfonso a motel kertjében elkiáltotta
magát, hogy hol a picsában hagytad a kocsit, öreg, a két
alkalmazott meg csak nézett és hallgatott, negyedórája

várlak, igen, de késve érkeztünk, a kocsit elvitte egy
lány, aki a családját látogatja meg, itt tett le a
kanyarban, na ja, te mindig gavallér voltál, ne izélgess
már, Alfonso, ha egyszer olyan kellemes itt sétálni, és a
bőrönd tökéletes könnyedséggel cserélt gazdát, feszülő
izmok, ám tollpihéhez illő mozdulat, semmiség, kikérjük
a kulcsod, aztán iszunk valamit, na, és Choli mit szólt, és
a gyerekek, szomorkodtak haver, jöttek volna ők is, de
az iskola és a munkahely, most az egyszer nem sikerült
összeegyeztetni, sajna.

Gyors zuhany, az ajtó ellenőrzése, hogy jól zár-e,
nyitott bőrönd a másik ágyon, zöld csomag a
komódfiókban az ingek és az újságok között. Alfonso a
bárban már megrendelte a két extra dry rumot sok
jéggel, rágyújtottak, elbeszélgettek Camagüeyről és
Stevenson legutóbbi bunyójáról, a zene mintha
messziről hallatszott volna, pedig a zongoristanő ott ült
mindjárt a pult végénél, lágyan játszott egy habanerát,
aztán valami Chopint, egy danzónt és egy régi
filmballadát, amelyet a régi szép időkben Irene Dunne
énekelt. Lehajtottak még egy rumot, Alfonso azt
mondta, másnap délelőtt elviszi várost nézni,
megmutatja az új kerületeket, mert sok látnivaló van ám
Santiagóban, keményen dolgoznak a tervek teljesítésért
és túlszárnyalásáért, tökösek a brigádok, Almeida lejön
megnyitni két gyárat, az egyik ilyen rendezvényre talán
még Fidel is betoppan, szóval az elvtársak úgy kitesznek
magukért, hogy csak na.

– Santiagóban senki se alszik – tódította a mixer, és ők
helyeslően nevettek, alig maradt már valaki az
étteremben, Jiménez az ablak mellett kapott asztalt.
Alfonso, miután még egyszer elmondta, hogy másnap
reggel találkoznak, elment, Jiménez pedig a lábát

kinyújtva tanulmányozni kezdte az étlapot. A fáradtság,
amely több volt, mint testi kimerültség, arra késztette,
hogy egyenként figyelje a saját mozdulatait. Békés és
meghitt volt minden, csupa nyugalom és Chopin, aki
most egy prelűddel tért vissza, a művésznő nagyon
lassan játszotta, de Jiménez érezte a fenyegetést, amely
ugrásra készen figyelt valahonnan, és ha bármi
félresiklik, ezek a mosolygó arcok egyszeriben a
gyűlölet maskaráivá változnak. Ismerte ő az ilyen
érzéseket, tudta, hogy kell uralkodni rajtuk; kért egy
mojitót, hadd teljen az idő, és meghallgatta a pincér
ajánlatát, ma este a húsnál jobb a hal. Az étterem szinte
üres volt, a bárpultnál fiatal pár ült, messzebb egy
idegen kinézetű férfi, aki ivás közben nem is nézett a
poharára; tekintete elrévedt a zongoristanőn, aki megint
Irene Dunne témáját játszotta, és Jiménez most végre
felismerte a dallamot. Füst van a szemedben, a régi idők
Havannája, a zongora visszatért Chopinhez, az egyik
etűdjéhez, amit Jiménez is játszott, amikor
gyerekkorában zongorázni tanult, még a nagy rettegés
előtt, és a lassú, melankolikus etűd eszébe juttatta a ház
nappaliját, a rég halott nagymamát, és szinte negatív
lenyomatban vetítette elé a testvére képét, aki az apai
átok ellenére is itt maradt, Roberticót, aki ostoba módon
meghalt a Disznó-öbölben, ahelyett hogy segített volna
visszahódítani a valódi szabadságot.

Maga is meglepődött, milyen jó étvággyal eszik és
ízlelgeti, amit az emlékezete őriz, gúnyosan konstatálta,
hogy ez itt az egyetlen, ami jó az odaát fogyasztott
szivacsos ételekhez képest. Nem volt álmos, tetszett
neki a zene, a művésznő még fiatal volt és csinos, és
mintha csak saját magának játszott volna, nem is nézett
a bárpult felé, ahol az idegen kinézetű férfi figyelte az

ujjai játékát, miközben meggyújtott még egy szivart, s
még egy pohár rumot kért. A kávé után Jiménez arra
gondolt, hogy túl hosszúra nyúlna, ha a szobájában
várná ki az időt, és a bárpulthoz ment még egy italért. A
mixernek kedve támadt beszélgetni, de tekintettel volt a
zongoristanőre, szinte csak suttogott, mint aki jól tudja,
hogy az idegen férfi és Jiménez szereti a zenét, most
épp a keringőt, egy egyszerű dallamot, amelybe Chopin
mintha a lassan szemerkélő esőt, a púdert vagy egy
album száraz virágait is belekomponálta volna. A mixer
nem figyelt az idegenre, aki talán rosszul beszélt
spanyolul, vagy csak hallgatag volt; az étteremben
egymás után aludtak ki a fények, ideje volt nyugovóra
térni, de a művésznő még mindig játszott valami kubai
dallamot, amely lassan elmaradozott Jiménez mögött,
miközben Jiménez újabb szivarra gyújtott, körbeköszönt,
hogy jó éjszakát, és elindult az ajtó felé, majd átlépett
oda, ami túloldalt várta, pontban négy órakor, amely
időpont egyszerre érkezik el az ő óráján és a
motorcsónakon.

Mielőtt bement a szobájába, hozzászoktatta a szemét
a kert félhomályához, hogy ellenőrizze azt, amit Alfonso
mondott: körülbelül száz méterre van az ösvény, amely
elágazik az új autópálya felé, azon kell óvatosan
átmenni, és folytatni az utat nyugat felé. A motelből
most csak azt a sötét helyet látta, ahol elkezdődik az
ösvény, de érdemes volt felmérnie a távoli fényeket és
egy-két lámpát balra, hogy fogalmat alkothasson a
távolságokról. A gyár területe hétszáz méterre, nyugatra
kezdődik, a harmadik betonoszlop mellett találja a
nyílást, ahol átmászhat a drótkerítésen. Elvileg
valószínűtlen, hogy az éjjeliőrök ezen az oldalon
legyenek, mert bár minden negyedórában körbejárnak,

utána mégis inkább túloldalt ülnek le beszélgetni, ott
van a villany és a kávé; a ruháját mindenesetre
összepiszkolhatja, mert a bokrok közt kell kúsznia-
másznia addig a helyig, amelyet Alfonso részletesen
leírt. Visszafelé pedig könnyű lesz már a zöld csomag
nélkül, és az arcok nélkül, amelyek mostanáig
körülvették.

Szinte azonnal végigheveredett az ágyon, és leoltotta
a villanyt, hogy nyugodtan rágyújthasson; talán még
alszik is egyet, hogy ellazítsa a testét, hisz mindig
idejében ébred. De előbb megnézte, jól zár-e az ajtó
belülről, és minden ott van-e, ahol hagyta. A keringő
dallamát dudorászta, amely a fejében maradt, és
összezavarta a múltat a jelennel, próbálta elhessegetni,
és helyettesíteni a Füst van a szemedbennel, de mindig
visszajött vagy a keringő, vagy a prelűd, és lassan
belezsibbadt abba, hogy nem tudja lerázni őket, és még
mindig a zongoraművésznő hófehér kezét látta, és a
lehajtott fejét, ami olyan volt, mintha önmagát hallgatná
figyelmesen. Valamelyik bokorban vagy az északi
pálmaligetben megint felrikoltott az esti madár.

Az, amire felébredt, sötétebb volt, mint a szoba
sötétje, sötétebb és súlyosabb, ott az ágy végében.
Phyllisről álmodott, és a popfesztiválról, olyan élénk
fényekkel és hangokkal, hogy amikor kinyitotta a
szemét, mintha valami korlátlan, tiszta térbe zuhant
volna, egy semmivel teli kútba, de közben azt súgta a
gyomra, hogy nem így van, valahogy más ez, más az
állaga, más a feketesége. A villanykapcsolóhoz kapott;
az idegen férfi, akivel a bárpultnál találkozott, az ágy
végénél ült, és olyan nyugodtan nézett rá, mintha
mostanáig az álmát vigyázta volna.

Tenni vagy gondolni valamit egyaránt elképzelhetetlen
volt. A zsigerek, a színtiszta rettegés, a végeérhetetlen
és talán pillanatnyi csend, a szemek kettős hídja. A
pisztoly, az első hiábavaló gondolat; igen, ha legalább a
pisztoly. A zihálás újra behozta az időt, és elhárította az
utolsó lehetőséget, hogy ez még mindig az álom legyen,
benne Phyllis, a zene, a fények, az italok.

– Bizony, így van ez – mondta az idegen, és Jiménez
szinte a bőrén érezte az erős akcentust, annak
bizonyítékát, hogy a férfi nem odavalósi, ahogy már a
feje és a válla is elárulta valamiképp, amikor először
pillantotta meg a bárpultnál.

Feljebb emelkedett néhány centivel, csak hogy
legalább egyenlő magasságba kerüljön vele, de
behozhatatlan hátrányban volt, csak a meglepetés
segíthetett, és azzal sem ment volna sokra, mert már
eleve vesztésre volt ítélve; az izmai nem mozdulnának,
a lábával sem tudná megtámasztani magát egy
elkeseredett ütéshez, és ezt a másik is tudta, ezért ült
olyan nyugodtan és valahogy ernyedten az ágy végénél.
Amikor Jiménez látta, ahogy elővesz egy szivart, és a
másik kezét hanyagul zsebre vágja gyufáért,
megértette, hogy csak az időt vesztegetné, ha
lerohanná; túl sok megvetés volt abban, ahogy a férfi rá
sem hederített és egyáltalán nem védte magát. De volt
ennél rosszabb is: a saját óvintézkedései, a kulcsra zárt
ajtó, a behúzott retesz.

– Ki vagy te? – hallotta ki a saját valószerűtlen hangját
abból, ami nem lehetett sem álom, sem ébrenlét.

– Mit számít az – mondta az idegen.
– De Alfonso…
Az, ami nézte őt, mintha egy másik időben
tartózkodott volna, valami kiüresedett távolságban. A

mogyorószínű, kitágult szempár visszatükrözte a gyufa
lángját. Az idegen eloltotta a gyufát, és egy pillanatra
lenézett a kezére.

– Szegény Alfonso – mondta. – Szegény, szegény
Alfonso.

Nem volt sajnálkozás a szavaiban, csak a szenvtelen
ténymegállapítás.

– De ki a fene vagy? – Amikor Jiménez felkiáltott, már
tudta, hogy ez a pánik, és végleg elvesztette az
önuralmát.

– Ó, csak valaki, aki erre jár – mondta az idegen. –
Mindig jövök, ha az én zenémet játsszák, főleg itt,
tudod. Szeretem hallgatni, amikor itt játsszák, ezeken az
ócska zongorákon. Annak idején másképp volt, mindig a
hazámtól messze kellett hallgatnom. Ezért szeretek
most közel húzódni hozzá, olyan ez mint a megbékülés,
mint az igazságtétel.

Jiménez összeszorította a fogát, hogy leküzdje a
reszketést, amely fentről lefelé öntötte el, és arra
gondolt, hogy az egyetlen épeszű választás az, ha
megállapítja magában: ez az ember őrült. Már nem
számított, hogy jutott be, és honnan tudja, mert persze
tudja, de őrült, csak ez a gondolat juttathatja előnyhöz.
Időt kell hát nyerni, követni a fonalat, kérdezgetni őt a
zongoráról, a zenéről.

– Jól játszik – mondta az idegen –, de persze csak azt,
amit hallottál, a könnyű darabokat. Ma este jobban
örültem volna, ha azt az etűdöt adja elő, amelyet
forradalminak neveznek. Igazán, nagyon szerettem
volna. De ő nem tudja, szegényke, nem jó az ujja hozzá.
Ahhoz ilyen ujjak kellenek.

Felemelte a kezét a válla magasságába, és Jiménez
felé mutatta hosszú, szétfeszített ujjait. Jiménez csak

egy pillanatra láthatta őket, mielőtt a torkára fonódtak
volna.

Kuba, 1976
Latorre Ágnes fordítása
 

Az iskola éjjel

(La escuela la noche)
Már semmit sem tudok Nitóról, és nem is akarok tudni
róla. Oly sok év telt el azóta, annyi minden történt;
lehet, hogy még mindig ott van, de az is, hogy meghalt,
vagy esetleg külföldön él. Jobb nem gondolni rá,
csakhogy néha álmomban azért még mindig megjelenik
a harmincas évek Buenos Airese, azok az idők, amikor
az általános tanárképzőbe jártam, aztán hirtelen persze
az az éjszaka is, amikor Nito meg én belógtunk az
iskolába; később már nem sokra emlékszem az álomból,
de Nitóból mindig marad valami, ott lebeg a levegőben,
bár mindent megteszek, ami csak tőlem telik, hogy
elfelejtsem, hogy újra kitörlődjön, egészen a következő
álomig, de nincs mit tenni, néha mégis így alakul, néha,
ahogy most is, minden újra visszatér.
Nito ötlete volt, hogy belógjunk éjszaka az
általányosba (így hívtuk bosszantásul, meg más
nyomosabb okokból is), emlékszem, a La Perlában
ültünk, az Oncén, és cinzanót ittunk bittérrel. Az volt az
első hozzáfűznivalóm, hogy teljesen meg van kergülve,
deenekelenére – így írtuk annak idején, mert valamiféle
bosszúvágytól vezetve kiiktattuk a nyelvből a nyelvtani
szabályokat, és ez szintén nem volt független az
iskolától – Nito csak tovább erősködött, hogy de igen, az
iskola éjjel, milyen klassz lenne, ha bemennénk és
felderítenénk, de mégis mit akarsz felderíteni, hisz már
így is a könyökünkön jön ki, de azért tetszett az ötlet,
csak a vita kedvéért kötözködtem, aztán szép lassan
ráhagytam.

Egyszer csak elegánsan engedni kezdtem, mert
tulajdonképpen én sem gondoltam komolyan, hogy
olyan jól ismernénk az iskolát, bár már hat és fél éve
nyögtünk a rabigájában, négy évig, amíg megkaptuk a
tanítói címet, és majdnem három év telt el az
irodalomtanári diploma megszerzéséig, eközben pedig
olyan képtelennél képtelenebb tantárgyakat kellett
elviselnünk, mint az idegrendszer, a dietétika meg a
spanyol irodalom; ez utóbbi volt a legképtelenebb az
összes közül, tekintve, hogy a harmadik negyedévben
és később se jutottunk túl a Lucanor grófján. Így
vesztegettük ott az időnket, és talán épp ezért tűnt
Nitónak és nekem olyan különösnek az iskola, mintha
volna benne valami, ami rejtve maradt számunkra, de
amit szerettünk volna megtudni. Nem is tudom, talán
nem is csak erről volt szó, hisz legalábbis én egyáltalán
nem találtam olyan általánosnak az iskolát, amilyennek
a neve hirdette, és biztos vagyok benne, hogy Nito is így
gondolta; mondta is annak idején, amikor szövetséget
kötöttünk az első év félénkséggel, füzetekkel, körzőkkel
teli, távoli napjaiban. Aztán, ahogy múltak az évek, nem
beszéltünk többet róla, de akkor délelőtt a La Perlában
úgy éreztem, hogy valahogy onnan ered Nito terve,
ezért is tudott lassanként meggyőzni; mintha még az év
befejezése előtt, mielőtt még végleg hátat fordítunk az
iskolának, ki kéne egyenlítenünk egy számlát, meg kéne
értenünk végre valamit, ami idáig mindig kicsúszott a
markunkból, meg kéne értenünk annak a kényelmetlen
rosszérzésnek az okát, amely Nitót meg engem is
elfogott olykor az iskola auláiban, a lépcsőfeljárókban,
engem főleg reggelenként, amikor megpillantottam a
bejárat rácsozatát, és enyhe nyomást éreztem a
gyomromban, attól a naptól kezdve, hogy legelőször

léptem át azt a nyársszerű rácsokból álló bejáratot,
amely az ünnepélyes oszlopcsarnokba nyílt, ahol a
kettős lépcsősor meg a sárgás színű folyosók kezdődtek.

– Tényleg, a rácsok. Várni kéne éjfélig – mondta Nito –,
és ott kéne átmászni, ahol két elhajlított nyársat láttam,
ott bőven elég, ha rádobunk egy ponchót.

– Pofonegyszerű – feleltem –, és pont akkor felbukkan
majd egy zsaru a sarkon, vagy sikoltozni kezd
valamelyik szemben lakó öreglány.

– Túl sok filmet nézel, Toto. Mikor láttál te valakit
olyankor arrafelé? Éjszaka pihen a test, haver.

Fokozatosan engedtem a kísértésnek, bár biztos, hogy
hülyeség az egész, úgyse fog semmi különös történni se
kint, se bent, épp olyan lesz az iskola, mint nappal, talán
kicsit frankensteinesebb, de semmi más, hisz mit is
találhatnánk ott éjszaka padokon, táblákon meg
egerekre vadászó macskákon kívül, mert egérből aztán
volt ott bőven. De Nito nem hagyta annyiba, hogy a
ponchó meg a lámpa; mi tagadás, meglehetősen
unatkoztunk akkoriban, mert a papa meg a mama hét
lakat alatt őrzött sok lányt azokban a kényszer
eszközével fegyelmező, szigorú időkben, a tánc meg a
futball meg nem nagyon érdekelt bennünket, napközben
betegre olvastuk magunkat, éjjel azonban a városban
kószáltunk, ismerkedtünk Buenos Airesszel, Castelnuovo
könyveivel, jártuk a lerobbant kávézókat, a déli dokkot,
s így végső soron az sem tűnt következetlenségnek,
hogy az iskolába is be akarjunk menni éjszaka, inkább
mintha valami kiegészítésre szoruló dolog kiegészítése
volna, ami persze a mi titkunk marad, délelőtt pedig
fensőbbségesen nézünk majd a többi fiúra, azokra a
szegény ördögökre, akik betartják az órarendet és a
Lucanor grófját magolják nyolctól délig.

Nito elszánt volt; ha én nem megyek vele, akkor
egyedül megy, valamelyik szombat éjjel; elmagyarázta,
hogy azért választotta a szombatot, mert ha mégse
klappolna valami, és netán bennrekedne, így lesz ideje
kieszelni valami más kiutat. Sok éve foglalkoztatta ez a
gondolat, talán már a legelső naptól kezdve, amikor
még ismeretlen világ volt számunkra az iskola, és mi, az
elsős kamaszok, mint a csibék toporogtunk ott a
földszinti aulákban, a tantermek közelében. Aztán
lassan, fokozatosan tovább merészkedtünk a folyosókon
és lépcsőfeljárókon, és némi képet kaptunk arról a
hatalmas sárga cipősdobozról, az oszlopaival, a
márványborításával, a szünetek ricsajával és a tanórák
duruzsolásával keveredő szappanszagával; az
otthonosság érzése sem tudta azonban teljesen
megszüntetni azt a benyomásunkat, hogy minden
megszokás, az osztálytársak és a matematika ellenére
valahogy mégis más, különös terület az iskola. Nito
visszaemlékezett rá, hogy néha rémálmaiban bizonyos
dolgok, amelyeket átmenetileg kitöröl ugyan a heves
ébredés, az iskola folyosóin, a harmadik évfolyam
termében, a márvány lépcsőfeljárókon játszódnak,
persze mindig éjjel, és ő mindig egyedül van az iskola
éjszakától megmerevedett épületében, és Nito
napközben sem, a fiúk tömege és a ricsaj közepette sem
volt képes kiverni ezeket a dolgokat a fejéből. Én ugyan
sohasem álmodtam az iskolával, de azért most azon
kaptam magam, hogy elképzelem, milyen lehet ott a
telihold, a földszinti aulák, az emeleti folyosók, a fémes
fény az üres udvaron, az oszlopok könyörtelen árnyéka.
Néha láttam Nitót a szünetben, ahogy a többiektől
különváltan bámul felfelé, ahol a folyosók korlátján
keresztül csonka testek, fejek és törzsek siettek ide-oda,

lejjebb meg nadrágok és cipők, amelyek néha mintha
nem is ugyanahhoz a diákhoz tartoznának. Amikor
egyedül kellett felmennem a nagy márványlépcsőn,
mert a többiek már órán voltak, olyan gyámoltalannak
éreztem magam, hogy kettesével szedtem felfelé vagy
lefelé a lépcsőket, aztán néhány nap múlva engedélyt
kértem, hogy kimehessek a teremből óra alatt, és újra
végigjárjam ugyanazt az útvonalat, mint aki csak egy
doboz krétát vagy a vécét keresi. Olyan volt, mint a
filmekben, valami hülye feszültségteli gyönyör, és azt
hiszem, ez volt az oka, hogy csak olyan gyengén tudtam
érvelni Nito terve ellen, hogy belógjunk és
szembenézzünk végre az iskolával; nekem sohasem
jutott volna eszembe besurranni oda éjszaka, de Nito
kettőnk helyett is végiggondolt mindent, és nem is volt
hiba benne, igazán megérdemeltük azt a második pohár
cinzanót, amelyet azért nem ittunk meg, mert nem volt
rá pénzünk.

Egyszerűek voltak az előkészületek, szereztem valahol
egy elemlámpát, Nito pedig az Oncén várt rám a hóna
alatt az összecsomagolt ponchóval; azon a hétvégén
már kezdett melegebb lenni, de nem sokan jártak a
téren, az Urquizán befordultunk, alig szóltunk
egymáshoz, és amikor odaértünk az iskola
épülettömbjének a sarkára, hátranéztem, de Nitónak
igaza volt, mert még egy macska se figyelt bennünket.
Csak akkor vettem észre, hogy feljött a hold; nem
számítottunk rá, és nem emlékszem, örültünk-e neki,
bár megvolt az az előnye, hogy a folyosókon nem kellett
használni a lámpát.

Biztonság kedvéért megkerültük a háztömböt, közben
pedig az igazgatóról beszélgettünk, aki az iskola
tőszomszédságában lakott egy házban, amelyet emeleti

folyosó kötött össze az iskolával, hogy így otthonról
egyenesen be tudjon menni az irodájába. A portások
viszont nem ott laktak, és meg voltunk győződve róla,
hogy éjszakai őr sincs, hisz mit is őrzött volna ott, az
iskolában, ahol nem volt semmi érték egy törött
csontvázon, a cafatokra szakadt térképeken és két-
három, pterodactylusra emlékeztető titkársági írógépen
kívül. Nitónak eszébe jutott ugyan, hogy az igazgató
irodájában esetleg lehet valami értékes, mert egyszer
láttuk, hogy kulcsra zárta az ajtaját, mielőtt elment
matematikaórát tartani, ráadásul olyankor, amikor
zsúfolásig tele volt emberekkel az iskola, vagy talán épp
azért. Nito se, én se, senki se kedvelte az igazgatót,
közismertebb nevén a Sántát; a szigorúsága meg az,
hogy mindenért lehordott meg kicsapással fenyegetett
bennünket, csak a kisebbik ok volt amellett, hogy volt
valami visszataszító abban a bebalzsamozott madárra
emlékeztető arcában meg abban, hogy úgy érkezett
meg az iskolába, hogy senki se vegye észre, és úgy
nézett be egy-egy órára, mintha már előre eldöntötte
volna a büntetést. Azok a tanárok, akikkel jóban voltunk
(az énektanár, aki mindig sikamlós történeteket mesélt,
meg az idegrendszert tanító tanár, aki pontosan
tisztában volt vele, hogy milyen idióta dolog ezt a
tárgyat irodalomtanároknak oktatni), azt mondták, hogy
a Sánta nemcsak meggyőződéses és hithű agglegény,
de az agresszív nőgyűlölet élharcosa is, és ez az oka,
hogy az iskolában egyetlen tanárnő sincs. De épp abban
az évben a minisztériumiak nyilván valahogy
megérttették vele, hogy mindennek van határa, mert
odaküldték Maggi kisasszonyt, aki szerves kémiát
tanított a természettudományra szakosodott
tanároknak. Szegény mindig kissé ijedt tekintettel

érkezett meg az iskolába, és Nito meg én elképzeltük,
milyen képet vághat a Sánta, amikor összefut vele a
tanári szobában. Szegény Maggi kisasszony több száz
férfi között, amint a glicerin képletét magyarázza a
hetedéves csibészeknek.

– Na, most – mondta Nito.
Kis híján belenyúltam az egyik nyársba, de aztán
sikerült átugranom; először le kellett guggolnunk,
nehogy valaki meglásson a szemben lévő házból, ha
netán épp akkor jut eszébe kinézni az ablakon, aztán
elkúsztunk a holland iskolaalapító, Van Gelderen úr igen
előkelő menedéket nyújtó mellszobrának talapzatáig.
Mire beértünk az oszlopcsarnokba, már kissé megviselt
volt az ábrázatunk a kúszástól, ettől meg ideges
röhögőgörcs fogott el bennünket. Nito eldugta a ponchót
az egyik oszlop lábánál, aztán jobbra fordultunk azon a
folyosón, amely a lépcsőfeljáró előtti beszögelléshez
vezetett. A jellegzetes iskolaszag még erősebben
érződött abban a melegben, és furcsa volt látni a
csukott tantermeket; aztán kitapogattuk az egyiknek az
ajtaját, a gallego portások persze nem zárták kulcsra,
így be tudtunk menni egy pillanatra abba, amelyikben
hat évvel azelőtt a tanulmányainkat kezdtük.
– Én itt ültem.
– Én meg hátul, már nem emlékszem, hogy ott, vagy
inkább jobbra.
– Odanézz, itt hagytak egy földgömböt.
– Emlékszel Gazzanóra, meg hogy sohase találta
Afrikát?
Kedvünk lett volna valami nyomot hagyni krétával a
táblán, de Nito számára világos volt, hogy nem
játszadozni jött, vagy inkább, hogy ha játszani
kezdenénk, az annak a beismerése lenne, hogy

túlságosan is ránk borul a csönd, akár valami zene
visszhangja, amely halkan verődik vissza a lépcsőház
faláról; még hallottuk egy villamos fékjének
csikordulását, aztán semmit. Lámpa nélkül is fel tudtunk
menni a lépcsőn, a márványt közvetlenül érte a hold
fénye, bár a magas emeletek mintha elzárták volna tőle.
Nito megállt a lépcső közepén, felém nyújtott egy
cigarettát, és meggyújtott egy másikat magának;
mindig a legképtelenebb pillanatokban jutott eszébe
rágyújtani.

Fölülről lenéztünk a földszinti aulára, amely szögletes
volt, akárcsak minden más is az iskolában, az oktatást is
beleértve. Aztán továbbmentünk a körfolyosón,
bementünk egy vagy két tanterembe, majd odaértünk
ahhoz a sarokhoz, ahol a labor volt; azt persze kulcsra
zárták a gallegók, mintha bizony bárki is el akarná lopni
a repedezett kémcsöveket meg a Galilei korabeli
mikroszkópot. A második folyosóról láttuk, ahogy a hold
fénye épp telibe világította a szemben lévő folyosót,
ahol a titkárság, a tanári meg a Sánta irodája volt.
Elsőnek én vetettem le magam a földre, majd egy
másodperccel később Nito is, mert egyszerre vettük
észre, hogy ég a villany a tanáriban.

– A kurva anyját, itt van valaki.
– Húzzunk innen, Nito.
– Várj, lehet, hogy csak égve felejtették a gallegók.
Nem tudom, mennyi idő telt el, de most figyeltünk fel
rá, hogy onnan jön a zene, amely éppen olyan távolinak
tűnt, mint a lépcsőházban, de most hallottuk, hogy
onnan jön, a szemközti folyosóról, mintha egy
kamarazenekar játszana, és minden hangszeren
hangfogó lenne. Olyan felfoghatatlan volt az egész,
hogy elfelejtkeztünk a félelmünkről, vagy a félelem

rólunk, hirtelen mintha értelmet nyert volna, hogy ott
vagyunk, mintha nem pusztán Nito romantikus
elképzelései miatt kerültünk volna oda. Szó nélkül
egymásra néztünk, és ő négykézláb, szorosan a korlát
mellett elindult előre, egészen a harmadik folyosó
sarkáig. A szomszédos vizeldék húgyszaga, mint mindig,
most is erősebbnek bizonyult a gallegók egyesített
erőfeszítéseinél és a fertőtlenítőszernél. Amikor kúszva
a mi termünk ajtaja elé értünk, Nito visszafordult, és
intett, hogy menjek közelebb: – Megnézzük?

Bólintottam, tekintve, hogy abban a pillanatban az
őrültség tűnt az egyetlen ésszerű ötletnek, úgyhogy
négykézláb továbbkúsztunk, miközben a hold fénye
árulóan egyre jobban ránk vetődött. Alig lepődtem meg,
amikor megláttam, hogy Nito, kihívva ezzel maga ellen
a sorsot, hirtelen felegyenesedik; már alig öt méter
választott el bennünket az utolsó folyosótól, ahol fény
szivárgott a titkárság és a tanári alig észrevehetően
nyitva hagyott ajtaján keresztül. Egyszerre hangosabb
lett a zene, de lehet, hogy csak a közelség miatt tűnt
úgy; hangok, nevetgélés, egymáshoz koccanó poharak
zaja hallatszott. Legelőször Raguzzit pillantottuk meg,
egy természettudományos hetedikest, aki atlétikabajnok
volt és egy nagy szemétláda, az a fajta, aki az ereje
meg a haverjai segítségével jut előre. Háttal állt nekünk,
majdnem súrolta az ajtót, de aztán hirtelen arrébb
lépett, és korbácsütésként csapott meg bennünket a
fény, amelyet olykor mozgó árnyak, a macsics ritmusa
és két táncoló pár tört meg. Gómez, akit nem nagyon
ismertem, egy zöld ruhás bigével táncolt, a másik meg
talán Kurchin volt, egy malacképű, szemüveges,
ötödéves bölcsész, aki egy hosszú ruhát és gyöngysort
viselő, feketés hajú némberbe kapaszkodott. Mindez ott

történt előttünk, láttuk, hallottuk, de mégis teljesen
hihetetlen volt, akárcsak az, hogy éreztük, egy kéz
lassan, könnyedén átfogja a vállunkat.

– Maguk nincsenek a meghívottak közt – a gallego
Manolo volt az –, de ha már itt vannak, jöjjenek beljebb,
és ne legyenek hülyék.

Akkorát taszított rajtunk, hogy majdnem nekilökött
egy másik táncoló párnak, de sikerült lefékeznünk, és
most láttuk először együtt az egész társaságot; voltak
vagy nyolcan-tízen, a fonográf mellett a pöttöm
Larranaga kezelte a lemezeket, az asztalt bárpulttá
alakították át, félhomály, a felénk forduló arcok
különösebb meglepettség nélkül ismertek fel bennünket,
nyilván azt gondolták, hogy minket is meghívtak, még
Larranaga is üdvözlő mozdulattal intett felénk. Mint
mindig, most is Nito volt gyorsabb, három lépéssel az
egyik oldalfal mellett termett, én meg követtem; úgy
tapadtunk a falhoz, mint a svábbogár, akkor kezdtünk
úgy istenigazából szétnézni, tudomásul venni, mi zajlik
ott. Azokkal a fényekkel meg emberekkel, a tanári
valahogy kétszer akkorának tűnt, mint máskor, zöld
függöny borította az ablakokat, amit sohasem
képzeltem volna, amikor reggelente átmentem a
folyosón, és egy pillanatra bekukkantottam a terembe,
hogy lássam, megérkezett-e már Migoya, a logikaóra
réme. Az egésznek amolyan klubhangulata volt, mintha
rendszeres szombat esti programról volna szó, a
poharak, hamutartók, a fonográf meg a lámpák,
amelyek csak épp annyi fényt adtak, amennyi
okvetlenül szükséges, sötét szigeteket hozva létre a
teremben, amely ettől nagyobbnak látszott.

A fene tudja, meddig tartott, amíg képes lettem a
Migoya-féle logikát kissé a velünk történtekre

alkalmazni, Nitónak azonban, aki mindig gyorsabb volt,
elég volt egy pillantást vetnie a körülötte levőkre, hogy
felismerje az évfolyamtársainkat meg Iriarte tanárurat,
és észrevegye, hogy valójában női ruhába bújt fiúk a
nők, Perrone meg Macías, meg még egy hetedikes
természettudományos, akinek nem ugrott be a neve.
Ketten vagy hárman álarcot viseltek; az egyik hawaii
nőnek öltözött, abból, ahogy Iriartének riszálta magát,
úgy tűnt, igencsak élvezte. A gallego Fernando szolgált
ki a bárban, szinte mindenki poharat tartott a kezében;
aztán egy tangó következett Lomuto zenekarától, párok
alakultak, a facér fiúk egymással kezdtek el táncolni, és
nem lepett meg túlzottan, amikor Nito derékon kapott,
és középre lökdösött.

– Ha tovább ácsorgunk itt, balhé lesz – mondta. – De
ne lépj a lábamra, te balfék.

– Nem tudok táncolni – feleltem, bár ő még nálam is
rosszabbul táncolt. A tangó felénél jártunk, Nito néha a
félig nyitott ajtó felé sandított, és arra vezetett, hogy
majd kihasználjuk az első cserét, de aztán meglátta,
hogy a gallego Manolo még mindig ott áll, úgyhogy
visszamentünk középre, sőt még viccelődni is
próbáltunk Kurchinnal meg Gómezzel, akik egymással
táncoltak. Senki se vette észre, amikor kinyílt a Sánta
irodájának előterét a tanárival összekötő dupla ajtó, de
Larranaga váratlanul leállította a lemezt, mi meg csak
bámultunk, és éreztem, hogy Nito karja megremeg a
derekamon, mielőtt hirtelen elengedne.

Annyira lassú vagyok mindenben, hogy Nito már rég
észrevette, amit én még csak akkor kezdtem felfedezni,
hogy az ajtóban álló, egymás kezét fogó két nő nem
más, mint a Sánta meg Maggi kisasszony. A Sánta
jelmeze annyira túlzott és szélsőséges volt, hogy

néhányan félénken megtapsolták, de aztán jéghideg
csend támadt, akár egy lyuk az időn. Láttam én már
transzvesztitákat a lerobbantabb kabarékban, de ilyen
vörös parókát, ilyen ötcentis szempillákat, ilyen
gumimelleket, amelyek a lazacszínű blúz alatt
remegtek, ilyen rakott szoknyát és gólyalábra
emlékeztető tűsarkokat még életemben nem láttam.
Szőrtelenített, kifehérített karja telis-tele volt
karkötőkkel, hullámzó ujjain szinte le s fel jártak a
gyűrűk; aztán elengedte Maggi kisasszony kezét, és egy
elképesztően buzis mozdulattal meghajolt, hogy
bemutassa és előreengedje. Nito azon tűnődött, hogy
Maggi kisasszony miért hasonlít mégis jobban saját
magára, a szőke paróka, a hátrasimított frizura, a
hosszú fehér ruhába gyömöszölt alakja ellenére. Az arc,
amelyen alig volt smink, talán csak a szemöldökét húzta
ki ceruzával, Maggi kisasszony arca maradt, nem úgy,
mint a Sánta szempillafestékkel, rúzzsal agyonmázolt,
vörös frufrus gyümölcstorta-képe. Mindketten elindultak
előre, hűvösen, csaknem leereszkedően üdvözölve a
többieket; a Sánta kissé meglepett pillantást vetett
ugyan ránk, de aztán szórakozott, beleegyező
arckifejezéssel továbbment, mintha valaki már előre
figyelmeztette volna.

– Te, ez nem vett észre bennünket – súgtam oda a
lehető leghalkabban Nitónak.

– Anyád kínja – felelte Nito –, azt hiszed, nem tűnik fel
neki ebben a társaságban, hogy úgy nézünk ki, mint
holmi csavargók?

Igaza volt, persze, régi, használt nadrág volt rajtunk, a
rácsok miatt, én ingujjban, Nito meg egy vékony
pulóverben, amelyiknek lyukas volt az egyik könyöke.
De a Sánta akkor már egy szeszélyes kurva

mozdulatával egy pohárka nem túl erős italt kért a
gallego Fernandótól, Maggi kisasszony pedig egy száraz
whiskyt, amelynél csak a hangja volt szárazabb, ahogy a
gallegóhoz szólt. Újabb tangó következett, mindenki
iszkolt táncolni, mi elsőként, teljes pánikban, a nemrég
érkezettek együtt a többiekkel, Maggi kisasszony meg a
csípője játékával az orránál fogva vezette a Sántát. Nito
szeretett volna Kurchin közelébe férkőzni, hogy
kiszedjen belőle valamit, mert Kurchint kicsit
közelebbről ismertük, mint a többieket, de
meglehetősen bonyolultnak tűnt a dolog, mert a párok
úgy lejtettek el egymás mellett, hogy ne érjenek a
többiekhez, és sose maradt közöttük hosszabb ideig
elegendő üres hely. Az ajtók, amelyek a Sánta
előszobájába nyíltak, továbbra is tárva-nyitva álltak, és
amikor az egyik körben közelebb kerültünk, Nito
észrevette, hogy az iroda ajtaja is nyitva maradt, és ott
bent is voltak páran, beszélgettek, iszogattak. Messziről
felismertük Fiorit, egy kibírhatatlan hatodikos bölcsészt,
aki katonatisztnek öltözött, az a sötétbarna, kerekded
csípőjű csaj pedig, akinek a haja a szemébe lógott,
valószínűleg Moreira volt, egy ötödéves bölcsész, akiről
amúgy is azt híresztelték, hogy olyan.

Mielőtt még visszahúzódhattunk volna, Fiori odajött
hozzánk; az egyenruhában sokkal idősebbnek látszott,
Nito ősz hajszálakat is felfedezni vélt a simára nyalt
hajában, biztos behintőporozta a nagyobb hatás
kedvéért.

– Újak, ugye – mondta Fiori. – És jártak már a
szemészeten?

Nyilván az arcunkra volt írva a válasz; Fiori egy
pillanatig csak bámult ránk, mi pedig egyre inkább úgy

éreztük magunkat, mint az újonc a nagyképű főhadnagy
előtt.

– Arra – tette hozzá Fiori, és az egyik félig nyitott
oldalajtó felé bökött az állkapcsával. – És a következő
alkalommal bemutatják nekem az igazolást.

– Igenis, uram – felelte Nito, és durván arrébb lökött.
Kedvem lett volna lehordani ezért a szolgai „igenis
uram”-ért, de Moreira (most már biztos vagyok benne,
hogy Moreira volt az) üldözőbe vett bennünket, és még
mielőtt elértük volna az ajtót, megragadta a kezem.

– Gyere, te szőke fiú, átmegyünk a másik szobába
táncolni, itt mindenki olyan unalmas.

– Kicsit később – válaszolta helyettem Nito. – Mindjárt
visszajövünk.

– Jaj, mindenki magamra hagy ma este.
Én mentem ki elsőnek az ajtón, nem is tudom, miért,
de csak átcsúsztam a résen, ahelyett hogy egészen
kinyitottam volna. De kérdéseknek nem voltunk
hiányában a dolgok akkori állása mellett; Nito, aki
szótlanul jött utánam, nézte a hosszú, homályba borult
folyosót, és megint ott volt valamelyik iskoláról szóló
rémálmában, ott, ahol soha sincsenek kérdések, és az
ember csak egyet tehet, hogy megy előre; az egyetlen
lehetséges kérdés Fiorinak, ennek a katonaruhába bújt
kreténnek a parancsa, amely most hirtelen
hozzáadódott az összes többihez; Fiori, aki parancsokat
osztogat nekünk, amelyek mint egyszerű parancsok,
értelmesek ugyan, és engedelmeskedni kell nekik, hisz a
tiszt parancsol, magyarázatokat kérni pedig felesleges.
De ez most nem rémálom volt, hisz én is ott álltam
mellette, a rémálmokat pedig nem kettesben álmodják.
– Tűnjünk innen, Nito – mondtam neki, amikor a
folyosó közepére értünk. – Kell, hogy legyen itt valami

kijárat, ez nem létezik.
– Jó, de várj egy kicsit, az az érzésem, hogy figyelnek.
– De hát senki sincs itt, Nito.
– Pont azért, faszikám.
– Nito, várj egy pillanatot, állj meg. Meg kell értenem,

mi folyik itt, de látod, hogy…
– Odanézz – mondta Nito, és valóban, az ajtó, amin

kijöttünk, most tárva-nyitva állt, és jól kivehető volt Fiori
egyenruhája. Semmi okunk sem volt, hogy
engedelmeskedjünk Fiorinak, elég lett volna
visszamenni, és egyetlen mozdulattal arrébb lökni,
ahogy annyiszor arrébb löktük egymást viccből vagy
komolyan a szünetekben. És arra sem volt semmi
okunk, hogy továbbmenjünk, és két csukott ajtóba
ütközzünk, az egyik oldalt, a másik velünk szemben, és
arra sem, hogy Nito bemenjen az egyiken, és csak túl
későn vegye észre, hogy nem vagyok ott vele, hogy
idióta módon, tévedésből vagy csak a balhé kedvéért
pont a másik ajtót választotta. De már lehetetlen volt,
megfordulni és kijönni, hogy megkeressen, a terem lilás
fénye és a rá meredő tekintetek egyszerre odaszögezték
a terembe, amelyet egyetlen pillantással felmért, ahol
középen egy hatalmas akvárium állt, amelynek átlátszó
hengere egész a plafonig ért, és alig maradt hely tőle
azoknak, akik az üvegre tapadva bámulták a zöldes
vizet, a lassan sikló halakat, és mindezt olyan csöndben,
mintha ez is akvárium, egy külső akvárium lenne, az
üveghez tapadó férfiak és nők (nőket alakító férfiak)
alkotta megkövesedett jelen; Nito azt mondta, hogy
most, most forduljunk vissza, Toto, te idióta, hova
nyitottál be, faszikám, meg akart fordulni, és
elmenekülni, de hát mi elől, ha egyszer nem történt
semmi, hisz ő is, éppúgy, mint a többiek, ott maradt

mozdulatlanul, és nézte, ahogy bámulják a halakat, és
felismerte Mutist, a malacképű Delucíát meg még pár
hatodikos bölcsészt, és azon tűnődött, hogy miért pont
ők, miért nem mások, ahogy már korábban is feltette
magának ezt a kérdést, hogy miért épp Raguzzi meg
Fiori és Moreira, miért épp azok, akik délelőtt sem
tartoznak a barátaik közé, a furcsák, a tetűk, miért ők,
és nem Láinez vagy Delich, vagy bármelyik haver, akivel
dumál, csavarog, terveket sző az ember, és hogy kerül
ide, ezek közé a másmilyenek közé pont Toto meg ő,
még akkor is, ha csak azért van az egész, mert be
akartak lógni az iskolába éjjel, és emiatt most itt
összekerültek ezekkel, akiket napközben ki nem
állhatnak, az iskola legalávalóbb patkányaival, nem is
beszélve a Sántáról meg arról a seggnyaló Iriártéról, sőt
Maggi kisasszonyról, aki szintén itt van, ki gondolta
volna, hogy még ő is, az egyetlen nő a sok nyomorult
meg homokos között.

Akkor hirtelen felugatott egy kutya; nem volt ugyan
hangos az ugatás, mégis belehasított a csöndbe, és
mindenki a terem szemmel nem látható hátsó része felé
fordult; Nito látta, amint a lila ködből előtűnik Caletti,
egy ötödéves természettudományos, magasba emelt
karokkal jön elő hátulról, szinte átsiklik a többiek között,
és a magasba tart egy kis fehér kutyát, amely kapálózik
és megint ugatni kezd, a lábai egy piros szalaggal voltak
összekötözve, és a szalag végéről valami ólomdarabkára
emlékeztető dolog lógott, amely lassan húzta lefelé az
akváriumban, ahová Caletti egyetlen mozdulattal
behajította; Nito látta, amint a kutya rángatózva
fokozatosan egyre lejjebb süllyed, bár igyekszik
kiszabadítani a lábát, és visszatérni a felszínre, és látta
azt is, ahogy nyitott szájjal fuldoklik, bugyborékol, de

mielőtt megfulladt volna, a halak már kezdték széttépni,
bőrdarabokat szakítva ki belőle, vörösre festve a vizet,
az egyre sűrűbb felhőt a kutya körül, amely még meg-
megrándult a halaktól és vértől pezsgő anyagban.

Én mindezt nem láthattam, mert az ajtó mögött,
amely, azt hiszem, magától becsukódott, nem volt más,
csak a sötétség, én pedig ott álltam bénultan, és nem
tudtam, mitévő legyek, semmi sem hallatszott, de hát
Nito, hova lett Nito. Egyformán rémülettel töltött el,
hogy újabb lépést tegyek előre ebben a sötétben, vagy
ott maradjak lecövekelve; hirtelen megéreztem a
szagot, a fertőtlenítő, kórház, vakbélműtét szagát, és
szinte észre se vettem, hogy lassan hozzászokott a
szemem a homályhoz, amely nem is volt igazán homály,
mert hátul egy vagy két kisebb fény pislákolt, egy zöld
meg egy sárga, egy szekrény meg egy fotel körvonala
rajzolódott ki, meg egy alaké, aki egy másik, mélyebb
háttérből vált ki, és ráérősen jött előre.

– Jöjjön csak, fiacskám – szólt a hang. – Jöjjön csak ide,
ne féljen.

Nem tudom, hogy voltam képes megmozdulni, mintha
egyazon szivacsos anyag lett volna a levegő és a talaj, s
ugyanígy a krómozott karfájú karosszék, az üvegből
készült műszerek, az apró fények; csak Maggi
kisasszony lesimított, szőke parókája és fehér ruhája
foszforeszkált bizonytalanul. Egy kéz megfogta a vállam,
és lökött rajtam egyet előrefelé, egy másik kéz meg a
tarkómra támaszkodott és kényszerített, hogy beüljek a
fotelba; egyszerre valami üvegtárgy hidegségét éreztem
a homlokomon, Maggi kisasszony pedig közben
beillesztette a fejem egy állvány két karja közé.
Majdnem közvetlenül a szemem előtt egy fehéres
gömböt láttam felvillanni, egy pici piros ponttal a

közepén, és éreztem, ahogy Maggi kisasszony térde
súrolta az enyémet, amint leült a mellettem levő
karosszékbe, az üvegállvánnyal szemben. A
fogantyúkkal és kerekekkel kezdett el bíbelődni, még
jobban befogta a fejem, a fény zöldre váltott, aztán
megint fehér lett, a vörös pont egyre nőtt, ide-oda
mozgott, és amennyire még képes voltam felfelé nézni,
sikerült kivennem Maggi kisasszony glóriaszerű szőke
haját; az arcunkat csak az üveg választotta el, amelyben
fények csillogtak, meg egy cső, amelyen keresztül
bizonyára engem nézett.

– Ne mocorogj, és figyeld erősen a piros pontot – szólt
rám Maggi kisasszony. – Látod?

– Igen, de…
– Ne beszélj, maradj nyugton. Így. Szólj, ha már nem
látod a piros pontot.
Mit tudom én, hogy láttam-e még, vagy nem,
csöndben maradtam, ő meg tovább figyelt a másik
oldalról; aztán hirtelen észrevettem, hogy a középen
világító fényen kívül látom Maggi kisasszony szemét is a
műszer üvege mögött; barna volt a szeme, fölötte most
is ott hullámzott a szőke paróka bizonytalan árnyéka.
Egy végeérhetetlenül rövid pillanat telt el, valami
lihegésszerű hallatszott, arra gondoltam, talán én
lihegek, mindenféle eszembe jutott, miközben a fények
lassan változtak, és lila szélű vöröses háromszöggé
álltak össze; de az is lehet, hogy nem én voltam az, aki
olyan hangosan lélegzett.
– Látod még a vörös fényt?
– Nem, nem látom, de azt hiszem, hogy…
– Ne mozogj és ne beszélj! Figyelj csak! Most!
A túloldalról időnként lehelet csapott meg,
lélegzetvételenként kitóduló forró illat, a háromszög

lassan kék és fehér párhuzamos vonalakká alakult át,
fájt az állam, amelyet szorított a gumitámaszték, és
szerettem volna felemelni a fejem, kiszabadulni ebből a
ketrecből, ahova, úgy éreztem, be vagyok kötözve;
aztán mintha valahonnan messziről ért volna el a
simogatás a két combom között, a kéz, amely egyre
feljebb csúszott a lábamon, a nadrág gombjait kereste,
két ujjal behatolt, kigombolta a gombokat, keresett
valamit, ami szánalmas semmivé zsugorodva nem
engedte, hogy megmarkolják, a két ujj azonban
beborította, és szelíden kihúzta a nadrágból, közben
lassan simogatta, a fények pedig egyre fehérebbek
lettek, és újra feltűnt a piros középpont. Valószínűleg
megpróbáltam kiszabadulni, mert hirtelen fájdalmat
éreztem a fejem búbján és az államon, de lehetetlen
volt kibújni abból a hátul rögzített vagy talán zárt
ketrecből; újra megcsapott az illat meg a lihegés, a
fények táncoltak a szemem előtt, minden eltűnt és
visszatért, akárcsak Maggi kisasszony keze, amely
végtelen, lassú ernyedésbe burkolt.

– Élvezz el nyugodtan – szólt a hang lihegve, mintha
maga a lihegés beszélt volna hozzám –, élvezz csak,
kicsikém, legalább pár cseppet adnod kell nekem a
vizsgálatokhoz, így, most, így jó.

Valami edényféle súrlódását éreztem ott, ahol gyönyör
és menekülés volt minden, a kéz tartotta, végigsiklott
rajta, lágyan megszorította, és szinte észre se vettem,
hogy a szemem előtt már csak a sötét üveg van; telt-
múlt az idő, Maggi kisasszony most már a hátam mögött
állt, és kikapcsolta a fejemet szorító pántokat.
Korbácsként csapott meg a sárga fény, én pedig
kihúztam magam, és begombolkoztam; aztán a hátsó
ajtó és Maggi kisasszony, aki kifejezéstelen tekintettel

nézett rám; ahogy rámutatott a kijáratra, az arca
kielégült volt és sima, a sárga fény élesen vetődődött a
parókájára. Más a helyemben ott nyomban rávetette
volna magát, átölelte volna, most, hogy már igazán
semmi sem indokolta, hogy ne ölelje vagy csókolja vagy
üsse meg az ember, másvalaki, aki olyan, mint Fiori
vagy Raguzzi, de az is lehet, hogy senki se tett volna
így, és másnak is ugyanolyan száraz csapódással zárult
volna be a háta mögött az ajtó, mint nekem, aki ott
találtam magam egy újabb folyosón, amely a távolban
elfordult, eltűnt saját kanyarulatában, abban a
magányban, ahol nem volt ott Nito, és ahol a hiányát
elviselhetetlennek éreztem; rohanni kezdtem a kanyar
irányába, és amikor megláttam az egyetlen ajtót,
nekiestem, de kulcsra volt zárva; ráütöttem, mint egy
kiáltás, úgy visszhangzott az ütés, nekifeszültem, amíg
lassan le nem csúsztam az ajtón, és térdre nem estem,
talán a gyengeségtől, talán a szédüléstől Maggi
kisasszony után. Az ajtó másik oldaláról ordibálás és
nevetés hallatszott.

Mert ott nevettek és üvöltöztek, és valaki meglökte
Nitót, hogy menjen már előre az akvárium és a bal oldali
fal között, ahol mindnyájan ott nyüzsögtek a kijáratot
keresve, Caletti magasba emelt karokkal mutatta az
utat, ugyanúgy, ahogy a kutyát mutatta fel, amikor
bejött, a többiek pedig lökdösődve, kiabálva követték,
Nito hátul, valakivel, aki szintén lökdöste meg
mindenféle álomkórosnak, lajhárnak nevezte; még át se
lépte az ajtót, mikor a játék már elkezdődött, felismerte
a Sántát, aki a másik oldalon jött be, bekötött szemmel,
a gallego Fernando és Raguzzi vezették, hogy bele ne
ütközzön valamibe, meg ne üsse magát, a többiek
közben már búvóhelyet kerestek maguknak a fotelok

mögött, egy szekrényben, egy ágy alatt, Kurchin

felmászott egy székre, onnan meg egy könyvespolc

tetejére, mások szétszóródtak a hatalmas teremben, és

várták, hogy merre megy majd a Sánta, hogy aztán

lábujjhegyen próbálják kikerülni vagy fejhangon

kiáltozva félrevezetni; a Sánta riszálta magát, és

aprókat sikkantva, kinyújtott karral igyekezett elkapni

valakit, Nitónak az egyik fal felé kellett menekülnie,

aztán elbújni egy vázákkal meg könyvekkel teli asztal

mögött, aztán amikor a Sánta győzelemittas sikoltással

megfogta a pöttöm Larranagát, a többiek tapsolva

előjöttek a rejtekhelyükről, a Sánta meg levette a

szeméről a kendőt, és rátette Larranagára, bár

tiltakozott a kicsi, keményen, erősen meghúzta, arra

ítélve, hogy most ő legyen az, akinek meg kell keresni a

többit, ő legyen a hunyó, akinek a szemét ugyanolyan

könyörtelen erővel kötötték be, mint amilyennel

korábban a kis fehér kutya lábát kötözték össze. Aztán

nevetgélések, pusmogások közepette újra

szétszéledtek, Iriarte tanár úr ugrándozva, Fiori

búvóhelyet keresve, miközben továbbra sem vesztette

el fensőbbséges nyugalmát, Raguzzi nagyképűen két

méterről kiabálva a kis Larranagának, aki már-már

rávetette volna magát, de csak a levegőt markolászta,

mert Raguzzi arrébb ugrott, és úgy kiabált neki, hogy

Me Tarzan, you Jene, te faszfej!, a kicsi meg

összezavarodva keringett, keresgélt a semmiben; aztán

újra feltűnt Maggi kisasszony, összeölelkezett a

Sántával, nevetett Larranagán, és amikor a kicsi feléjük

közeledett, mind a ketten aprókat sikongattak, mintha

félnének, és csak hajszál híján tudnák kikerülni

Larranaga kinyújtott kezét; Nito hátra-ugrott, és látta,

ahogy a kicsi a hajánál fogva elkapja az óvatlan

Kurchint, Kurchin fájdalmasan felkiált, Larranaga meg
lerántja magáról a kendőt, de közben nem engedi el a
zsákmányát, taps és kiabálás, aztán hirtelen csend,
mert a Sánta felemelte az egyik kezét, Fiori pedig az
oldalán vigyázzba vágta magát, és valami parancsot
adott, amit ugyan senki se értett, de nem is volt fontos,
Fiori egyenruhája maga volt a parancs, senki sem
mozdult, még Kurchin se, akinek a szeme tele lett
könnyel, mert Larranaga majd kitépte a haját, ahogy
fogta, és nem eresztette.

– Túra – rendelkezett a Sánta. – Most pedig túra és
karikatúra. Rajta.

Larranaga nem értette, de Fiori akkor egy kimért
mozdulattal Kurchinra mutatott, mire a kicsi még jobban
meghúzta Kurchin haját, kényszerítve, hogy hajoljon le,
a többiek pedig már sort alkottak, a nők aprókat
sikongattak és összefogták a szoknyájukat, Perrone volt
az első a sorban, majd Iriarte tanár úr, aztán a
kényeskedő Moreira, Caletti meg a malacképű Delu-cía,
a sor egész a terem végéig ért, miközben Larranaga
erősen tartotta a kétrét görnyedt Kurchint, aztán amikor
a Sánta jelt adott, és Fiori kiadta a parancsot: „Ugrani,
nem ütni!”, hirtelen elengedte; és akkor Perronéval az
élen az egész sor a malacként összegömbölyödött
Kurchin hátára támaszkodva elkezdte átugrani; sorban
ugrottak, és mindannyiszor, amikor Kurchin fölé értek,
elkiáltották magukat: „Túra!”, meg „Karikatúra!”, aztán
megkerülték a termet, beálltak a sor végére, és kezdték
elölről; Nito majdnem a sor végén állt, és megpróbált a
lehető legkönnyedebben ugrani, hogy ne nyomja
nagyon Kurchint, aztán jött Macías, aki úgy dobta magát
rá, mint egy zsák, majd a Sánta visítása hallatszott,
„Ugrani, ütni!”, és az egész sor újra átment Kurchinon,

de most igyekeztek ugrás közben belerúgni, ráütni;
akkora már felbomlott a sor, körbevették Kurchint, és
tenyérrel ütötték a fejét, a hátát; Nito épp felemelte a
karját, amikor meglátta Raguzzit, aki elsőként rúgott
bele Kurchin fenekébe, aki összehúzódott és felordított,
Perrone meg Mutis a lábát rugdosták, a nők a hátán
töltötték ki a dühüket, Kurchin meg üvöltött, fel akart
egyenesedni és elmenekülni, de Fiori odament hozzá, a
nyakánál fogva tartotta, és azt kiáltotta „Túra,
karikatúra, ütni és ütni!”; néhány kéz már ökölbe szorult
és lesújtott Kurchin fejére és oldalára, aki bocsánatért
esedezett, de nem tudott kibújni Fiori kezei közül, se
kitérni a záporozó rúgások és ütések elől. Amikor a
Sánta meg Maggi kisasszony egyszerre kiáltották el
magukat, kiadva a parancsot, Fiori elengedte Kurchint,
aki az oldalára esett, a szája vérzett, a terem végéből
pedig futva odajött a gallego Manolo, és, mintha egy
zsák volna, elcipelte onnan; közben mind dühödten
tapsoltak, Fiori meg odament a Sántához és Maggi
kisasszonyhoz, és valamiről tanácskozott velük.

Nito hátrált, egészen a kör széléig, amely már
kedvetlenül kezdett felbomlani, mert folytatni szerették
volna a játékot, vagy egy másikba kezdeni, és onnan
látta, amint a Sánta az ujjával Iriarte tanár úrra mutat,
meg Fiorira, aki odament hozzá, és mondott neki
valamit, amit újabb száraz parancs követett, és
mindenki beállt egy négyzet alakú osztagba, amelyet
hátulról négyesével alakítottak ki, a nők hátul, Raguzzi,
az osztag vezére, pedig dühösen nézett Nitóra, aki egy
kicsit lassabban talált helyet magának a második
sorban. Mindezt világosan láttam, amikor a gallego
Fernando a karomnál fogva bevitt, miután rám talált a
zárt ajtó mögött, kinyitotta, aztán egyetlen lökéssel

betaszított a terembe; láttam, ahogy a Sánta és Maggi
kisasszony elhelyezkednek egy falhoz tolt kanapén, a
többiek meg beállnak a Fiori és Raguzzi által vezetett
osztagba; Nito ott áll sápadtan a második sorban, Iriarte
tanár úr pedig, a Sánta és Maggi kisasszony felé tett
szertartásos üdvözlő mozdulat után, az osztag felé
fordul, akár az osztályteremben; én, amennyire csak
tudtam, igyekeztem eltűnni hátul a kerge csajok közt,
akik pusmogva, kacarászva bámultak, egészen addig,
amíg Iriarte tanár úr meg nem köszörülte a torkát, és síri
csend nem támadt, ami nem is tudom, meddig tartott.

– Most pedig a tízparancsolat következik – jelentette ki
Iriarte tanár úr. – Első hitvallás.

Úgy néztem Nitóra, mintha még tudna segíteni rajtam,
idióta módon reménykedve, hátha tud valami kiutat,
egy ajtót, amelyen keresztül elmenekülhetünk, de úgy
tűnt, Nito nem vette észre, hogy ott vagyok hátul,
mereven a levegőbe bámult, akár a többiek,
mozdulatlan volt, mint mindenki.

Az osztag monoton hangon, szinte szótagolva
kántálta:

– A rendből fakad az erő, és az erőből fakad a rend.
– Korollárium! – adta ki az utasítást Iriarte.
– Engedelmeskedj, hogy parancsolhass, és parancsolj,
hogy engedelmeskedhess – fújta az osztag.
Hiábavaló volt arra várni, hogy Nito megforduljon, sőt,
látni véltem, hogy mozog a szája, mintha a többiek által
mondott szöveget visszhangozná. A falnak dőltem, egy
falapnak, amely megcsikordult, és az egyik kerge, azt
hiszem, Moreira, felháborodottan kapta oda a fejét.
„Második hitvallás”, rendelkezett épp Iriarte, amikor
megéreztem, hogy az nem falap, hanem ajtó, és lassan
enged, miközben csaknem kellemesen szédülve

hagytam, hogy továbbcsússzak rajta. „Jaj, de hát mi baj
van, szépségem”, suttogta Moreira, miközben az osztag
épp valami számomra érthetetlen mondatot
nyilatkoztatott ki; oldalt fordultam, átcsúsztam a
túloldalra, és becsuktam az ajtót, éreztem, amint
Moreira és Macías keze kifelé nyomja, de ráhúztam a
riglit, amely csodálatosan fénylett a félhomályban;
rohanni kezdtem az egyik folyosón, majd egy
beszögellés következett, két sötét, üres szoba, végül
pedig egy másik folyosó, amely közvetlenül ahhoz a
folyosóhoz vezetett, amely az aula fölött, a szemközti
oldalon, a tanárival szemben volt. Erre az egészre nem
nagyon emlékszem, abban a pillanatban nem maradt
belőlem semmi, csak a saját menekülésem, valami, ami
ott rohant a sötétben, igyekezett nem ütni zajt, kúszott
előre a kőpadlón, egészen a márvány lépcsőfeljáróig;
ahogy hármasával szedtem a lépcsőfokokat, éreztem,
hogy szinte már zuhanok lefelé, az oszlopcsarnok
oszlopai közé, ahol ott volt a poncho, egyenesen bele az
utamat álló gallego Manolo kitárt karjába. Ahogy
mondtam, nem nagyon emlékszem már rá, lehet, hogy
belefutottam fejjel a gyomrába, vagy hasba rúgtam, a
poncho beleakadt a rács egyik nyársába, de nem
érdekelt, fölmásztam és átugrottam, a járdán hajnali
szürkeség meg egy öregember, aki lassan közeledett, a
hajnal piszkos szürkéje meg az öreg, aki rám nézett a
halképével, és már kiáltásra nyitotta a száját, de aztán
mégsem kiáltott.

Akkor vasárnap ki se mozdultam hazulról, szerencsére
a család már ismert, nem tettek fel kérdéseket,
amelyekre úgyse válaszoltam volna; délben odaszóltam
telefonon Nitóékhoz, de az anyja azt mondta, hogy nincs
otthon, délután aztán megtudtam, hogy Nito hazament