Julio Cortázar - Itt és most

ugyan, de újra elment valahova, és amikor este tízkor
megint felhívtam, az egyik testvére mondta, hogy nem
tudja, hol van. Meglepett, hogy nem jött el hozzám, és
hétfőn reggel, amikor odaértem az iskolához, még
jobban elcsodálkoztam, mert ott találtam a bejárat előtt,
holott ő aztán tényleg minden rekordot megdöntött
késés-ügyben. Épp Delich-csel beszélgetett, de
otthagyta, és odajött hozzám, kezet nyújtott, én pedig
megszorítottam a kezét, bár olyan furcsa volt, olyan
nagyon furcsa, hogy kezet adjunk egymásnak, amikor
megérkezünk az iskolába. De mit érdekelt ez most,
mikor minden bugyborékolva tört elő belőlem, az alatt
az öt perc alatt, ami hátravolt a csengetésig, annyi
mindent meg kellett beszélnünk, mi történt veled, hogy
lógtál meg, engem megállított a gallego, és akkor, igen,
tudom, mondta Nito, ne izgasd fel magad annyira, Toto,
hagyd már, hogy egy kicsit én is szóhoz jussak. De hát…
Persze, persze, nem semmi ez az egész. Nem semmi?
Nito, te most gúnyolódsz velem, vagy mi van? Most
rögtön föl kell hogy menjünk, és feljelentjük a Sántát.
Várj csak, várj, higgadj le, Toto.

És így tovább, mint két monológot, mind a ketten
fújtuk a magunkét, és valahogy kezdtem rájönni, hogy
valami nem stimmel, hogy Nito már valami másban van.
Moreira ment el mellettünk, és egy kacsintással
üdvözölt, messziről láttam a malacképű Delucíát is, aki
futva jött, meg Raguzzit a sportszatyrával, az összes
tetűt, akik akkor érkeztek, együtt a barátainkkal, Llanes-
szel meg Alermivel, akik szintén odaszóltak, hogy szia,
mi újság, láttad, hogy győzött a River, nem
megmondtam, kölyök; Nito meg csak nézett rám, és azt
ismételgette, hogy ne itt, Toto, ne most, majd ha
kijövünk, megbeszéljük a kávéházban. De hát, odanézz,

Nito, nézd csak, Kurchinnak be van kötve a feje, én nem
vagyok képes hallgatni ezek után, menjünk fel együtt,
Nito, vagy egyedül megyek, esküszöm, hogy egyedül is
fölmegyek, most rögtön. Nem, válaszolta, Nito, és ez az
egyetlen szó valahogy másképp csengett, most nem
mész fel, Toto, először megbeszéljük, mi ketten.

Ő volt az, persze, de hirtelen olyan volt, mintha nem
ismerném. Úgy mondta nekem azt a nemet, mintha Fiori
mondta volna, aki most érkezett fütyörészve, civilben,
természetesen, és olyan túlzott mosollyal köszönt oda,
amilyet még sohase láttam tőle. Úgy éreztem, hogy
egyszerre minden ebbe a nembe sűrűsödik, meg Fiori
leírhatatlan mosolyába; és újra elfogott a félelem,
ugyanaz, ami menekülés közben, akkor este, amikor
inkább repültem, mint lementem a lépcsőn, és az
oszlopok közt beleszaladtam a gallego Manolo kitárt
karjába.

– És miért ne menjek föl? – kérdeztem teljesen
abszurd módon.

– Miért ne jelentsem föl a Sántát, Iriartét meg a
többit?

– Mert veszélyes – felelte Nito. – Most itt nem tudunk
beszélni, de a kávéházban majd elmagyarázom. Én
tovább maradtam ott, mint te.

– De aztán a végén meglógtál – mondtam
reménykedve, és úgy kerestem, mintha nem ott állna
előttem.

– Nem, nem kellett elmenekülnöm, Toto. Ezért is
mondom, hogy hallgass most.

– És miért kéne rád hallgatnom? – ordítottam, és azt
hiszem, ott tartottam, hogy elsírom magam, megütöm
vagy megölelem.

– Mert neked jobb úgy – mondta megint az a másik
hang.

– Mert nem vagy olyan hülye, hogy ne vedd észre, ha
kinyitod a szád, drágán fogsz megfizetni érte. Most
úgyse tudod megérteni, és be kell menni órára. De
ismétlem, ha csak egyetlen szót is szólsz, egész
életedre meg fogod bánni, ha egyáltalán megéred.

Nyilván játszik, az nem lehet, hogy Nito ezt mondja
nekem, de mégis az a hang, az, ahogyan mondta, az a
határozottság, az az összeszorított száj. Akár Raguzzi
vagy Fiori, ugyanaz a határozottság, ugyanaz az
összeszorított száj. Sohasem fogom megtudni, miről
beszéltek a tanárok aznap, egész idő alatt éreztem Nito
hátamba fúródó tekintetét. Nito se figyelt oda, mit
érdekelték őt most az órák, a Sántát meg Maggi
kisasszonyt körülvevő füstfelhő ahhoz képest, ami
igazán fontos, ami majd lassan, fokozatosan beteljesül,
ahogy lassan visszacsengtek neki a tízparancsolat
hitvallásai, egyik a másik után, mindaz, ami egyszer
majd megszületik abból az engedelmességből, amellyel
a tízparancsolatnak tartoznak, a tízparancsolat jövőbeli
beteljesüléséből, mindaz, amit megtanult, megígért és
amire fölesküdött akkor éjjel, és ami majd egyszer,
amikor eljön az óra, és a Sánta meg Maggi kisasszony
kiadja a parancsot, hogy most már elkezdődhet, a haza
üdvére valóra válik.

Imrei Andrea fordítása
 

Rémálom

(Pesadillas)
Várni, mindenki azt mondta, várni kell, ilyen
esetekben sose lehet tudni, Raimondi doktor is azt
mondta, várni kell, előfordul olykor, hogy reagálnak
valamire, különösen Mecha korában, várni kell, Botto úr,
igen, doktor, de már két hete nem ébred fel, már két
hete olyan, doktor, mintha halott lenne, tudom, Luisa
asszony, jellegzetes kómás állapot, de azon kívül, hogy
várunk, semmit se tehetünk; Lauro is várt, mindennap,
amikor hazaért az egyetemről, mielőtt kinyitotta az
ajtót, megállt egy pillanatra az utcán, és arra gondolt,
hogy ma, igen, ma ébren fogom találni, kinyitotta a
szemét, és ott beszélget a mamával, nem létezik, hogy
ilyen soká tartson, nem lehet, hogy húszévesen
meghaljon, biztosan ott ül az ágyban, és beszélget a
mamával, de aztán mégiscsak folytatódott, továbbra is
várni kellett, semmi változás, kisfiam, délután visszajön
a doktor, mindenki azt mondja, hogy nem tehetünk
semmit. Jöjjön, barátom, egyen valamit, majd az
édesanyja itt marad Mechával, fontos, hogy jól
táplálkozzon, gondoljon a vizsgáira, közben megnézzük
a híradót. Mindig minden csak közben, Mecha az
egyetlen változatlan, az egyetlen, ami napról napra
hajszálra ugyanaz, Mecha testének súlya az ágyban, a
vékonyka, könnyű Mecháé, aki rockot táncolt meg
teniszezett, ahogy már hetek óta ott fekszik
megsemmisülten, mindnyájukat megsemmisítve,
bonyolult élettani folyamat, Botto úr, kómás állapot,
lehetetlen bármit is megjósolni, Luisa asszony, nem
tehetünk mást, csak hogy életben tartjuk, és minden

esélyt megadunk neki, ennyi idős korban még annyi
ereje, olyan életkedve van az embernek. De hát ő nem
tud segíteni, doktor, nem ért semmit, olyan, mint…, de
istenem, miket beszélek.

Lauro se tudta igazán elhinni, úgy tűnt, mintha csak
Mecha legújabb tréfája volna, hisz mindig is a
leghülyébb vicceket eszelte ki, szellemnek öltözve
kísértett a lépcsőn, tollseprűt rejtett az ágyába, mennyit
nevettek rajta mind a ketten, csapdákat állítottak
egymásnak, játszottak, mint a gyerekek. Bonyolult
élettani folyamat, a láz és a fájdalmak után egyszer
csak kihunyt, hirtelen csak a csönd maradt, a
hamuszürke bőr, a távoli, nyugodt légzés. Ez volt az
egyetlen nyugodt dolog itt, az orvosok, műszerek,
vizsgálatok és konzíliumok között, aztán lassan,
fokozatosan Mecha tréfája erősebbnek bizonyult náluk,
óráról órára egyre jobban rájuk telepedett, Luisa
asszony elkeseredett kiáltozását felváltotta a sírás, a
szorongás, szinte elbújva, a konyhában vagy a
fürdőszobában, az apja átkozódása csak akkor maradt
abba, amikor híreket mondtak, vagy belepillantott az
újságba, Lauro pedig arra az időre függesztette fel
értetlen dühét, amíg bement az egyetemre órára vagy
valami gyűlésre, a belvárosi utazás lélegzetvételnyi
reményt jelentett, ezért még keményen megfizetsz,
Mecha, ilyet nem lehet csinálni, te nyomorult, ezt még
behajtom rajtad, meglátod. A kötögető ápolónőt
leszámítva egyedül Mecha volt nyugodt, a kutyát
átküldték az egyik nagybácsihoz, Raimondi doktor se a
kollégáival jött már, estefelé benézett, de nem maradt
soká, mintha őt is nyomná Mecha testének súlya, amely
napról napra jobban rájuk nehezedett, hozzászoktatta

őket a várakozáshoz, az egyetlen dologhoz, amit
tehettek.

A rémálom aznap délután kezdődött, amikor Luisa
asszony nem találta a hőmérőt, és az ápolónő, aki
igencsak csodálkozott, elment a sarki patikába újat
venni. Azért mondom ezt, mert egy hőmérő, amit
háromszor használnak naponta, nem tűnik el csak úgy;
lassan megszokták, hogy hangosan is beszélhetnek
Mecha ágya mellett, semmi értelme suttogni, mint
kezdetben, hisz Mecha úgyse hallja, Raimondi doktor
biztos benne, hogy ebben a kómás állapotban semmit
sem érzékel, bármiről beszélhetnek, Mecha közömbös
arckifejezése nem változik. Még mindig a hőmérőről volt
szó, amikor meghallották a lövéseket a sarkon vagy
talán kissé távolabb, valahol, a Gaona sugárút felé.
Egymásra néztek, az ápolónő vállat vont, mert már nem
jelentett újdonságot, ha lövöldöznek itt a környéken
vagy bárhol másutt, Luisa asszony még épp mondani
akart valamit a hőmérőről, amikor észrevették a Mecha
kezén átfutó remegést. Csak egy másodpercig tartott,
de mind a ketten látták, Luisa asszony felkiáltott, de az
ápolónő befogta a száját, Botto úr meg odajött a
nappaliból, és mindhárman láthatták, ahogy a remegés
végigfut Mecha egész testén, gyors kígyóként cikázik át
rajta a nyakától a lábujjáig, látták a szemgolyó
mozgását a szemhéja mögött, az alig észrevehető
feszültséget, amely elváltoztatta az arcvonásait, mintha
mondani akarna valamit, panaszkodni, a pulzusa is
felgyorsult, aztán lassan visszatért a régi
mozdulatlanságba. Telefon, Raimondi, tulajdonképpen
semmi új, talán csak egy picivel több a remény,
Raimondi ugyan nem akarta biztatni őket, szűzanyám,
bárcsak igaz lenne, bár felébredne a lányom, és véget

érne ez a kínszenvedés, édes istenem. De nem ért
véget, egy óra múlva újra kezdődött, aztán egyre
gyakrabban, mintha Mecha valami fájdalmas,
kétségbeejtő dolgot álmodna, és ez a rémálom újra meg
újra visszatérne, és nem tudná elhessegetni; csak ülnek
mellette, nézik, beszélnek hozzá, bár innen, kintről nem
ér el hozzá semmi, valami más az, ami megrohanja és
legyűri, valami, ami szinte folytatása mindnyájuk hosszú
rémálmának, itt, ahol minden párbeszéd lehetetlenné
vált, mentsd meg, istenem, ne hagyd, hogy így legyen;
közben Lauro hazajött az óráról, és ő is ott maradt az
ágy mellett, az egyik kezével átfogta az anyja vállát, aki
imádkozott.

Este megint konzílium, hoztak egy újabb műszert,
tapadókorongokkal meg elektródokkal, amelyeket a
fejére meg a lábára erősítettek, Raimondi két orvos
barátja hosszasan vitatkozott a nappaliban, várni kell,
Botto úr, az összkép nem változott, meggondolatlanság
volna azt hinni, hogy ez valami kedvező jel. De hát
álmodik, doktor, rémálmai vannak, maga is láthatja, újra
meg újra visszatér, valamit érez, doktor, és rettenetesen
szenved. Ez csak vegetatív reakció, Luisa asszony, nincs
tudata, higgye el nekem, várni kell, ne hagyja magát
becsapni, nem szenved a lánya, tudom, hogy nagyon
fáj, jobb lenne, ha magára hagyná az ápolónővel, amíg
egy kicsit jobban nem lesz, próbáljon meg pihenni,
asszonyom, vegye be a tablettát, amit felírtam.

Lauro Mecha mellett virrasztott éjfélig, néha a
jegyzeteit olvasgatta a vizsgákra. Amikor megszólaltak
a szirénák, eszébe jutott, hogy fel kéne hívnia azt a
számot, amit Lucero adott, de otthonról nem hívhatta,
és most, szirénázás után, már az utcára se lehet
kimenni. Látta, hogy Mecha bal kezének ujjai lassan

mozognak, és a szeme is mintha megint forogna a
szemhéja alatt. Az ápolónő azt tanácsolta, hogy menjen
ki a szobából, úgyse tehet mást, mint hogy vár. „De hát
álmodik”, mondta Lauro, „nézze csak, megint álmodik”.
Nem tartott tovább, mint a szirénázás odakint, a keze
mintha keresne valamit, mintha valami kapaszkodót
akarna találni a lepedőn az ujjaival. De már megint ott
volt Luisa asszony is, nem tudott aludni. „Miért nem
vette be Raimondi doktor tablettáját”, kérdezte
csaknem dühösen az ápolónő. „Nem találom”, felelte
szórakozottan Luisa asszony, „ott volt az
éjjeliszekrényen, de most nincs sehol”. Az ápolónő
kiment, hogy megkeresse; Lauro meg az anyja
egymásra nézett, Mecha alig mozgatta az ujjait, ők
pedig tudták, hogy folytatódik a rémálom, a végtelenbe
nyúlik, és csak nem akar elérni oda, ahol valamiféle
irgalom, végső szánalom felébresztené Mechát és
mindnyájukat, és megmentené őket ettől a borzalomtól.
Az álom folytatódott, egyik pillanatról a másikra újra
mozogni kezdtek az ujjak. „Sehol se találom,
asszonyom”, mondta az ápolónő. „Olyan szétszórtak
vagyunk már mindannyian, az ember azt se tudja, mit
hova rak ebben a házban.”

Lauro a következő este későn ért haza, Botto úr szinte
mellékesen kérdezett tőle valamit, közben a
futballkupáról szóló híreket nézte a tévében.
„Összejöttünk a haverokkal”, felelte Lauro, és ennivalót
keresett, hogy egy szendvicset csináljon magának.
„Micsoda gyönyörű gól”, jegyezte meg Botto úr,
„szerencse, hogy megismétlik a mérkőzést, így legalább
jobban szemügyre tudjuk venni ezeket a bajnoki
cselezéseket”. Laurót láthatólag nem érdekelte a gól, a
földet bámulta, miközben evett. „Te tudod, mit csinálsz,

fiam”, Botto úr le se vette a szemét a labdáról, „de légy
óvatos”. Lauro felemelte a tekintetét, és csaknem
csodálkozva nézett rá, ez volt az első eset, hogy ilyen
személyes megjegyzésre ragadtatta magát az apja. „Ne
aggódjon, apa”, válaszolta, és felállt, ezzel elejét véve
minden további párbeszédnek.

Az ápolónő kisebbre vette az állólámpa fényét, így alig
láthatták Mechát. Luisa asszony, aki a kanapén feküdt,
lassan elhúzta a kezét az arca elől, Lauro megcsókolta a
homlokán.

– Semmi se változik – szólalt meg. – így megy ez,
fiam, egész idő alatt. Nézd csak, nézd, hogy remeg a
szája szegénynek, vajon mit lát, édes istenem, hogy
lehet az, hogy soha nincs vége, hogy…

– Mama.
– Nem létezik, Lauro, hidd el, senki se látja úgy, mint
én, senki se tudja, hogy egyfolytában rémálmai vannak,
csak nem ébred fel…
– Én tudom, mama, én látom. Ha lehetne tenni
valamit, Raimondi biztosan megtette volna. De te nem
tudsz segíteni rajta azzal, hogy itt ülsz mellette; aludnod
kéne, be kéne venned a nyugtatót, és aludni.
Segített felállni az anyjának, az ajtóig kísérte. „Mi volt
ez, Lauro?”, Luisa asszony hirtelen megállt. „Semmi,
mama, lövések, valahol messze, tudod.” De hát mit is
tud valójában Luisa asszony, nem is érdemes beszélni
róla. Most már valóban késő volt; miután bekíséri a
hálószobájába, egész a fűszeresig le kell mennie, csak
onnan tudja felhívni Lucerót.
Nem találta a kék dzsekit, amit szeretett felvenni este,
mindenhol kereste, a folyosón a szekrényekben, hátha
oda akasztotta az anyja, aztán felvett egy közönséges
zakót, mert elég hűvös volt. Mielőtt elment, benézett

még egy pillanatra Mecha szobájába, és valahogy, még
mielőtt meglátta volna a lányt a félhomályban, már
érezte a keze remegését, a rémálmot, a titkos lakót a
bőre alatt. Kint újra felsivítottak a szirénák, nem kéne
most elmennie hazulról, talán egy kicsit később, de
akkor már bezár a fűszeres, és nem tud telefonálni.
Mecha szeme forgott a szemhéja alatt, mintha kiutat
keresne, mintha rá akarna nézni, mintha vissza akarna
térni. Az ujjával végigsimított a homlokán, félve
érintette meg, mintha bármilyen külső hatás erősíthetné
a rémálmot. A szem tovább forgott a szemüregben,
Lauro egy lépést hátrált, nem is tudta, miért, de
valahogy egyre jobban elhatalmasodott benne a
félelem, megrettent a gondolattól, hogy Mecha esetleg
kinyitja a szemét, és ránéz. Ha az apja már lefeküdt
volna, nagyon halkan telefonálhatna akár a nappaliból
is, de Botto úr még mindig a meccseredményeket
hallgatta. „Na igen, erről aztán beszélnek bőven”,
gondolta Lauro. Majd korán felkel, és mielőtt bemenne
az egyetemre, felhívja Lucerót. Messziről látta, amint az
ápolónő kijön a hálószobájából, és valami fényes tárgy,
egy injekciós tű vagy egy kanál van nála.

Mostanáig minden összekeveredett vagy beleveszett
ebbe a folytonos várakozásba, melyet kitöltöttek az
átvirrasztott éjszakák és az álmos nappalok, a rokonok
vagy barátok, akik bármelyik pillanatban
betoppanhattak, és felváltva szórakoztatták Luisa
asszonyt, vagy dominót játszottak Botto úrral, a
helyettes ápolónő, mert a másiknak egy hétre el kellett
utaznia Buenos Airesből, a szobákban szerteszét
hagyott kávéscsészék, melyeket senki se talált; Lauro
néha, mikor tehette, járt egyet a környéken, vagy csak
úgy, egyik pillanatról a másikra elment hazulról;

Raimondi már nem is csengetett, amikor megérkezett a
szokásos rutinvizsgálatra, semmilyen negatív változás
nem észlelhető, Botto úr, nem tehetünk mást, csak hogy
életben tartjuk, kicsit megerősítettem a táplálását a
szondán keresztül, várni kell. De hát állandóan álmodik,
doktor, nézze, már alig pihen. Nem erről van szó, Luisa
asszony, maga azt hiszi, hogy álmodik, de ezek csak
fizikai reakciók, nehéz megmagyarázni, mert más
tényezők is vannak, de ne gondolja, hogy tudatában van
ennek, olyan, mintha álom volna, de lehet, hogy
kedvező tünet, hogy ennyi életkedv van benne, ezek
reflexek, higgye el, vigyázok én rá, inkább maga az,
Luisa asszony, akinek pihenésre lenne szüksége, jöjjön,
megmérem a vérnyomását.

Laurának egyre bonyolultabb lett hazaugrania, az út a
belvárosból és mindaz, ami az egyetemen történt,
megnehezítette a dolgot, de inkább az anyja, mint
Mecha kedvéért, mégis felbukkant hirtelen a nap
valamelyik szakában, és ott maradt egy darabig,
megtudta, amit már úgyis tudott, elbeszélgetett a
szüleivel, különféle társalgási témákat eszelt ki, hogy
segítsen nekik kijutni egy kicsit ebből a veremből.
Minden alkalommal, amikor odament Mecha ágyához,
ugyanaz az érzés kerítette hatalmába, a kapcsolat
lehetetlensége, bár olyan közel volt hozzá, szinte hívta,
az ujjak bizonytalan jelzése, a belülről jövő tekintet,
mintha ki akarna törni, valami, ami folytatódik és nem
szűnik, olyan, mint egy fogolytól származó üzenet,
amely áthatol a bőr falán, mint egy elviselhetetlen,
hasztalan kérés. Néha, pillanatokra, úrrá lett rajta a
hisztéria, biztosra vette, hogy őt inkább felismeri Mecha,
mint az anyját vagy az ápolónőt, hogy a rémálom
mindig akkor éri el mélypontját, amikor ő van ott

mellette, és nézi, hogy jobban teszi, ha azonnal elmegy
onnan, mert úgyse tehet semmit, nincs értelme beszélni
hozzá, te hülye, édesem, hagyd már abba a basztatást,
légy szíves, nyisd már ki végre a szemed, és fejezzük be
ezt az olcsó tréfát, Mecha, te idióta, húgocskám,
kishúgom, meddig akarsz még szórakozni velünk, te
istenverte hülye, te alattomos, hagyd már ezt a
komédiát a francba, annyi mindent kéne mesélnem
neked, húgocskám, nem tudod, mi történik, de majd én
elmondom, nem értesz semmit, de majd én elmesélem.
De mindezt csak gondolatban, amikor megrohanta a
félelem, amikor szeretett volna belekapaszkodni
Mechába, hangosan egy szót sem, mert az ápolónő meg
Luisa asszony sohasem hagyták magára Mechát, pedig
annyi mindenről kellett volna beszélnie vele, ahogy
talán Mecha is beszélt hozzá, a lehunyt szemhéja
mögül, a lepedőre értelmetlen betűket rajzoló ujjai
mögül.

Csütörtök volt, nem mintha tudták volna, vagy
érdekelte volna őket, hogy milyen nap van, de az
ápolónő említette, amikor a konyhában kávéztak, Botto
úrnak pedig erről eszébe jutott, hogy van valami híradó-
különkiadás a tévében, Luisa asszonynak meg az, hogy
telefonált a nővére Rosarióból, és csütörtökön vagy
pénteken érkezik. Laurónak biztosan elkezdődtek már a
vizsgái, mert reggel nyolckor köszönés nélkül ment el,
csak egy cetlit hagyott a nappaliban, nem biztos, hogy
hazaér vacsorára, mindenesetre ne várjanak rá. De nem
jött meg, az ápolónőnek kivételesen sikerült elérnie,
hogy Luisa asszony korán lepihenjen, Botto úr pedig a
televíziós vetélkedő után az ablakon kihajolva figyelt, a
Plaza Irlanda felől géppisztolysorozatok hallatszottak,
aztán hirtelen talán túlságosan is nagy lett a csend,

sehol még egy járőrkocsi se, jobb lesz, ha lefekszik, az a

nő a tízórás vetélkedőben tényleg fantasztikus volt, az

összes kérdésre válaszolt, mindent tudott az ókorról,

mintha Julius Caesar korában élt volna, a kultúra végül

is kifizetődőbb, mint árverésvezetőnek lenni. Senki se

tudta, hogy egész éjszaka nem nyílt ki az ajtó, Lauro

nem jött vissza, reggel azt gondolták, nyilván valami

vizsgája volt, és még pihen, vagy talán tanul reggeli

előtt; csak tízkor vették észre, hogy nincs otthon. „Ne

aggódj”, mondta Botto úr, „biztos kirúgtak a hámból a

barátaival”. Épp itt volt az idő, hogy Luisa asszony

segítsen az ápolónőnek megmosdatni és átöltöztetni

Mechát, langyos víz, kölni, vatta, lepedők, már dél,

Lauro meg…, de furcsa, Eduardo, hogy nem is telefonál,

soha sem tett ilyet, amikor év végén az évfolyambuli

volt, kilenckor felhívott, emlékszel, nem akarta, hogy

aggódjunk, pedig akkor még kisebb is volt. „Ilyenkor

vizsgaidőszakban azt se tudja a gyerek, hol áll a feje”,

mondta Botto úr; „meglátod, bármelyik percben

betoppanhat, mindig megjön az egyórás hírekre”. De

Lauro nem jött meg egyre, nem láthatta a sporthíreket,

se az újabb felforgató merényletről szóló villámgyors

bejátszást, amelyet sikerült haladéktalan

beavatkozásukkal meghiúsítani a rendfenntartó

erőknek, semmi újdonság, lassan csökken a

hőmérséklet, a hegyvidéken eső várható.

Már hét is elmúlt, amikor az ápolónő odajött szólni

Luisa asszonynak, aki egyfolytában telefonálgatott az

ismerősöknek, Botto úr egy rendőrfőnök barátja hívását

várta, hátha ő megtudott valamit, percenként kérte

Luisa asszonyt, hogy hagyja szabadon a vonalat, de ő

csak tovább keresgélt a jegyzetfüzetében, és hívogatta

az ismerősöket, lehet, hogy Lauro Fernando bácsinál

maradt, vagy visszament az egyetemre, egy másik
vizsgára. „Légy szíves, hagyd már békén azt a telefont”,
ismételgette Botto úr, „lehet, hogy pont most próbál
hívni bennünket a gyerek, de állandóan foglaltat jelez
neki, nem olyan könnyű egy utcai fülkéből telefonálni,
amikor épp működik, oda kell engedni másokat is”. Az
ápolónő nem tágított, Luisa asszony pedig átment
megnézni Mechát, aki hirtelen elkezdte forgatni a fejét,
egyik oldalról a másikra forgatta, lassan, úgyhogy meg
kellett igazítani a haját, mert belehullott a homlokába.
Rögtön értesíteni kell Raimondi doktort, késő délután
nehéz megtalálni, de kilenc felé telefonált a felesége,
hogy nemsokára itt lesz. „Nem lesz könnyű idejutnia”,
mondta az ápolónő, aki akkor jött vissza a patikából egy
doboz injekcióval, „lezárták az egész környéket, nem
tudni, miért, hallgassák csak, hogy szirénáznak”. Luisa
asszony csak egy pillanatra hagyta magára Mechát, aki
továbbra is lassú, konok tiltakozással forgatta a fejét,
behívta Botto urat, nem, senki se tud semmit, biztosan
a gyerek se tud átjönni, de Raimondit azért nyilván
átengedik az orvosi igazolványával.

– Nem erről van szó, Eduardo, biztos valami baja
esett, nem létezik, hogy ilyen későn még ne adjon hírt
magáról, Lauro mindig…

– Odanézz, Luisa – mondta Botto úr –, odanézz, hogy
mozgatja a kezét, és a karját is, a karját eddig nem
mozgatta, talán…

– De hát nem látod, Eduardo, egyre rosszabb,
hallucinál, olyan, mintha védekezne… Csináljon már
valamit vele, Rosa, ne hagyja így, felhívom Romeróékat,
ők talán tudnak valamit, a lányuk Lauróval tanul, adjon
be neki egy injekciót, Rosa, mindjárt visszajövök, vagy
inkább hívd fel te őket, Eduardo, menj, kérdezd meg.

A nappaliban Botto úr tárcsázni kezdett, aztán
megállt, letette a kagylót. Pont Lauróról, mit
tudhatnának Romeróék Lauróról, inkább vár még egy
kicsit. Raimondi csak nem jött, nyilván megállították a
sarkon, és magyarázkodnia kell, Rosa már nem adhat
újabb injekciót Mechának, túl erős ez a nyugtató, meg
kell várni, amíg megérkezik a doktor. Luisa asszony,
miközben Mecha fölé hajolt és hasztalan simított el egy
hajfürtöt a szeme elől, hirtelen megtántorodott, Rosa
épp hogy oda tudott tolni neki egy széket, és, mintha
holt súly lenne, leültette. A sziréna hangja egyre
erősebb lett, ahogy közeledett a Gaona sugárút felől,
amikor Mecha szemhéja felnyílt, és a heteken keresztül
rárakódott fátyollal borított szemek a plafon egyik
pontjára szegeződtek, aztán lassan Luisa asszony arcára
tévedtek, aki felsikoltott, a kezét a mellére szorítva
sikoltozott. Rosának erőnek erejével kellett távol
tartania, kétségbeesetten hívta Botto urat, aki be is jött,
mozdulatlanul állt az ágy végében, és nézte Mechát;
mintha minden ott sűrűsödött volna Mecha
tekintetében, amely lassan Luisa asszonyról Botto úrra,
az ápolónőről a plafonra vándorolt, a keze lassan
felemelkedett a dereka mellett, és a magasban
összekulcsolódott, az egész teste görcsösen
megremegett, talán, mert hallotta a megsokszorozódott
szirénahangot, az ajtón az ütéseket, amelyekbe az
egész ház beleremegett, az üvöltő parancsszavakat, a
géppisztolysorozattól szilánkokra hasadó fa recsegését,
Luisa asszony kiáltozását, a csapatostul betóduló testek
lökdösődésének zaját, épp idejében ahhoz, hogy véget
érjen a rémálom, és végre visszatérjen a valóságba,
ebbe a gyönyörű világba.

Imrei Andrea fordítása

A Mantequilla-meccs

(La noche de Mantequilla)
Peralta ötlete volt, s bár általában nem adott
különösebb magyarázatot senkinek, ez alkalommal
kicsit jobban megnyílt, és azt mondta, olyasmi ez, mint
az ellopott levélről szóló történet; Estévez először nem
értette, csak nézett rá, hátha megmagyarázza, de
Peralta lemondóan vállat vont, és odanyújtotta a
meccsre szóló jegyet; Estévez egy jókora piros hármast
látott a sárga papíron, lent meg a 235-ös számot, de
még azelőtt hogy is ne látta volna azokat a szembeötlő
betűket, amelyek rögtön felhívták a figyelmet magukra,
meglátta a feliratot, hogy MONZON V. NÁPOLES. A másik
jegyet majd eljuttatják Walternak, mondta Peralta.
Neked ott kell lenned még mielőtt a meccsek
elkezdődnek (sohasem ismételte meg az utasításait,
Estévez hallgatta, és igyekezett az eszébe vésni minden
mondatot), Walter majd az első előmérkőzés közepén
érkezik, tőled jobbra fog ülni. Légy óvatos, vannak, akik
az utolsó percben kezdenek el jobb helyet keresni
maguknak, a biztonság kedvéért mondj neki valamit
spanyolul. Olyasmi táska lesz nála, amilyet a hippik
hordanak, kettőtök közé teszi le, ha pádon ültök, vagy a
földre, ha székeken. Semmi másról ne beszélj, csak a
meccsről, és jól nézz körül, mert biztos lesznek ott
mexikóiak meg argentinok is, térképezd fél a terepet
addigra, mire beleteszed a csomagot a táskába. Walter
tudja, hogy a táskának nyitva kell lennie, kérdezte
Estévez. Igen, felelte Peralta, mintha egy legyet
pöckölne le a kabátja hajtókájáról, de várd ki a végét,
amikor már senki se figyel másra. Monzón mellett nehéz

másra figyelni, jegyezte meg Estévez. Mantequilla
mellett is, mondta Peralta. Semmi duma, el ne felejtsd.
Walter megy el először, te viszont megvárod, hogy
mindenki elhúzzon, és csak aztán mész ki egy másik
kapun.

Utoljára, ismétlésképp, még egyszer végiggondolta az
egészet, miközben a Défense felé vitte a metró; az
utasok ábrázatából arra következtetett, hogy ők is a
meccsre mennek, férfiak hármas-négyes csoportokba
verődve, franciák, akiket eléggé kiborított, hogy Monzón
kétszer is helybenhagyta Bouttier-t, és most saját
terepen készülnek a visszavágóra, de az is lehet, hogy
titokban már érzik, megint veszíteni fognak. Milyen
zseniális ötlet volt Peraltától, hogy épp ezzel a feladattal
bízta meg, igaz, hogy így, hogy ő találta ki, világos,
hogy kritikának szánta, de mégis, így legalább föntről
végignézhet egy olyan meccset, amelyet nyilvánvalóan
milliomosoknak szerveztek. Most már értette a célzást
az ellopott levélre, hisz kinek is jutott volna eszébe
ilyesmi, hogy Walter meg ő egy bokszmeccsen
találkozzanak; tulajdonképpen nem is a találkozáson
volt a hangsúly, bárhol, Párizs ezer más helyén is
találkozhattak volna, hanem Peralta felelősségén, aki
mindig mindent gondosan kiszámított. Azok számára,
akik Waltert vagy őt követhették, egy mozi, egy kávéház
vagy egy lakás mind lehetséges találkahelynek
számított, ez a bokszmeccs viszont szinte kötelező volt
mindenkinek, akinek volt elég pénze, hogy megfizesse;
ha oda követik őket, eszméletlenül pofára fognak esni a
cirkuszi sátor bejáratánál, amelyet Alain Delon állíttatott
fel, oda ugyan senki be nem teszi a lábát a kis sárga
cédula nélkül, a jegyek meg, minden újság megírta, már
egy hete elfogytak. Aztán még egy jó pont Peralta

javára, hogy ha követik is őt vagy Waltert, lehetetlen,
hogy együtt lássák bemenni őket, vagy a kijáratnál;
egyszerű bokszrajongók lesznek a több ezer néző
között, akik most, mint a füstfelhő áradtak kifelé a
metróból meg az autóbuszokból, és egyre jobban
összetorlódtak, és ahogy közeledett a kezdés időpontja
rátértek a sátorhoz vezető egyetlen útra.

Alain Delon, életnagyságban: egy üres telken felvert
cirkuszi sátor, amelyet egy pallón meg egy fatáblákból
összetákolt úton keresztül lehetett megközelíteni. Mivel
esett az éjjel, az emberek le nem léptek volna a
táblákról, közben a hatalmas színes nyilak segítségével
tájékozódtak, amelyek már a metró kijáratától mutatták
a helyes irányt, meg hogy MONZÓN V. NÁPOLES. Alain
Delon, életnagyságban; képes volt elérni, hogy kitegyék
a nyilait a metró szentséges területén, még ha egy
rakás pénzébe került is. Estévez nem kedvelte a pasast,
a fölényeskedő stílusát, hogy a saját költségére
világbajnokságot szervez, sátrat állíttat fel, aztán lefizet
ki tudja mennyi lóvét előre, azt viszont el kell ismerni,
hogy adott is valamit cserébe, ha Monzónt meg
Mantequillát most nem is számítjuk, ott vannak a színes
nyilak a metróban, igazi úri fogadtatás, ahogy mutatja
az utat a szurkolóknak, akik biztos balhéznának a
kijáratoknál meg a pocsolyákkal teli üres telken.

Estévez akkor érkezett, amikor kellett, a sátor még
félig üres volt; mielőtt odanyújtotta a jegyét, egy percig
elnézte a rendőrségi rohamkocsikat meg az óriási
utánfutókat, amelyeket kívülről kivilágítottak, de az
ablakokat sötét függöny fedte, és zárt folyosók kötötték
össze őket a sátorral, akár a repülőgépeket. Ott vannak
a bokszolok, futott át Estévez agyán, az a fehér, a
modernebb, az biztos Carlitosé, őt nem rakják a többiek

közé. Nápolesnek meg nyilván a sátor másik oldalán van
a lakókocsija; minden tudományosan ki van centizve,
mégis tök összegányolt az egész, csak egy csomó
vízhatlan ponyva meg utánfutó egy üres telken, így kell
lóvét csinálni, gondolta Estévez, kell egy frankó ötlet, és
nem szabad majrézni.

Az a sor, ahova a jegye szólt, a ringside-tól az ötödik,
deszkapadokból állt, amelyekre hatalmas számokat
pingáltak; úgy tűnt, itt végződik Alain Delon
figyelmessége, mert innentől kezdve minden olyan volt,
mint a legócskább cirkuszban, közönséges deszkák, de
meg kell hagyni, olyan miniszoknyás jegyszedőkkel, akik
mindenféle háborgást képesek előre lecsillapítani.
Estévez maga kereste meg a 235-ös számot, bár a lány
mosolyogva mutatta neki, mintha ő bizony nem tudna
olvasni, aztán leült, és lapozgatni kezdte az újságot,
amelyet később a feneke alá tesz párnának. Mivel
Walter majd a jobbján ül, Estévez zakója bal zsebébe
tette a papírokat meg a csomagot a lóvéval; amikor
eljön az ideje, a jobb kezével ki tudja húzni, és azonnal
lecsúsztatni a térde irányába, a mellette lévő nyitott
táskába.

Hosszúra nyúlt a várakozás, volt ideje gondolkozni;
eszébe jutott Marisa és a kicsi, akik már biztos
befejezték a vacsorát, a gyerek talán már félig el is
aludt, Marisa meg tévét néz. Lehet, hogy közvetítik a
meccset, és pont azt nézi, ő mindenesetre nem fogja
elmondani neki, hogy itt volt, legalábbis most nem,
talán majd egyszer, később, egy nyugodtabb
pillanatban. Kedvetlenül nyitotta ki az újságot (Marisa is
nézi; nevetséges, hogy nem mondhat semmit neki,
pedig mennyire szeretné elmesélni, főleg, ha ő tesz
valami megjegyzést Monzónnal vagy Nápoles-szel

kapcsolatban); a Vietnamról szóló cikkek meg a
rendőrségi hírek közt lassan megtelt a sátor, mögötte
egy csoport francia Nápoles esélyeit latolgatta, a balján
meg épp akkor helyezkedett el egy piperkőc figura, aki
mielőtt leült volna, hosszan, megbotránkozva nézegette
a deszkát, amely be fogja piszkolni a kifogástalan kék
nadrágját. Lejjebb egy-két párocskát meg baráti
társaságot látott; közülük hárman olyasmi kiejtéssel
beszéltek, amely akár mexikói is lehetett, bár Estévez
nem volt igazán otthon ezen a területen; nyilvánvaló,
hogy rengeteg Mantequilla-szurkoló jött el aznap este,
hisz a kihívó nem kevesebbre, mint Monzón koronájára
ácsingózott. Walter helyén kívül még maradt ugyan egy-
két üres ülés, de már akkora tömeg csődült össze a
bejáratoknál, hogy a lányoknak igencsak össze kellett
szedni magukat, hogy mindenkit le tudjanak ültetni.
Estévez túl erősnek találta a ring megvilágítását, a
zenét meg túl poposnak, de most, hogy már elkezdődött
az első előmérkőzés, a nézők nem vesztegették tovább
fanyalgással az idejüket, hanem belemerültek a pocsék
mérkőzésbe, ami másból se állt, csak csupa
közelharcból meg egy-egy véletlen találatból; pont
akkor, amikor Walter leült mellé, Estévez arra jutott,
hogy ez nem is vérbeli boksz-közönség, legalábbis ott
körülötte; sznobizmusból bármit benyalnak, csak azért,
hogy lássák Monzónt vagy Nápolest.

– Elnézést – mondta Walter, ahogy elhelyezkedett
Estévez és egy kövér nő között, aki a szintén kövér,
hozzáértő képet vágó férjébe félig belekarolva figyelte a
meccset.

– Helyezze csak kényelembe magát – szólt oda neki
Estévez.

– Nem lesz könnyű, ezek a franciák mindig soványakra
tervezik az üléseket.

Walter nevetett, Estévez pedig kicsit balra húzódott,
úgy, hogy azért ne húzza fel a kéknadrágost; maradt
annyi hely, hogy Walter le tudja csúsztatni a térdéről a
pallóra a kék vászontáskát. Már a második
előmérkőzésnél tartottak, de az se volt jobb az előzőnél,
az emberek inkább azon szórakoztak, ami a ringen kívül
történt, ugyanis megjelent egy hatalmas csapat
mexikói, malomkerék nagyságú kalapokban, de azért
látszott az öltözetükön, hogy meglehetősen jól vannak
eleresztve, olyanok, akiknek nem gond kibérelni egy
repülőgépet csak azért, hogy idejöjjenek Mexikóból
szurkolni Mantequillának; nagy seggű, Pancho Villa-
pofájú, alacsony, széles figurák, talán túlzottan is
tipikusak, ahogy már most a levegőbe hajigálják a
kalapjukat, mintha már ott volna Nápoles a ringben, ott
kiabálna meg vitatkozna, mielőtt még bevenné magát a
ringside ülései közé. Úgy látszik, Alain Delon mindenre
gondolt, mert a hangszórók rögtön valami corridót
kezdtek ontani magukból, amit azonban a mexikóiak
láthatóan nem nagyon ismertek fel. Estévez és Walter
gúnyosan egymásra néztek, pont akkor, amikor a
legtávolabbi bejáraton egy csomó ember tódult be,
élükön öt-hat fehér pulóveres, széle-hossza egy nővel,
akik azt kiabálták, hogy „Argentína, Argentína!”, közben
a mögöttük jövők egy hatalmas nemzeti zászlót emeltek
a magasba; jegyszedőnőket és székeket félresodorva
tört előre a csoport, elszánva magukat, hogy egészen a
ring széléig nyomulnak, pedig biztos, hogy nem oda
szólt a jegyük. Eszement üvöltözés közepette végre
aztán sikerült sorba rendeződniük, s a jegyszedőnők pár
mosolygó gorilla segítségével, állandó magyarázkodás

közben két, félig üres padsor felé irányították a sort;
Estévez akkor vette észre a nők pulóverének hátán
virító fekete MONZÓN feliratot. A közönség mindezen
igen jól szórakozott; amúgy kevéssé izgatta őket a
bokszolok nemzetisége, tekintve, hogy nem franciák
voltak, és már a harmadik kemény, kiegyenlített
meccsnél tartottak; Alain Delon láthatólag nem költött
túl sokat a kis halakra, ha egyszer a két cápa már ott áll
készenlétben a lakókocsijában, és végső soron úgyis
csak az érdekli az embereket.

Aztán volt egy pillanat, amikor hirtelen valami
megváltozott a levegőben, és felfelé kúszott Estévez
torkán; a hangszórókból egy tangó áradt, könnyen lehet,
hogy Pugliese zenekara játszotta.

Walter csak ekkor nézett, rokonszenvvel teli
tekintettel, egyenesen rá. Estévez agyán meg átfutott a
gondolat, hogy vajon honfitársa-e. A ringbeli akciókra
vonatkozó egy-két megjegyzésen kívül alig váltottak
szót egymással, talán uruguayi vagy chilei, megkérdezni
persze nem lehet, Peralta világosan megmondta, csak
összetalálkoztak a meccsen, és mit ad isten, véletlenül
mind a ketten beszélnek spanyolul, de semmi több.

– Na végre, most – szólalt meg Estévez. A tiltakozás és
a füttyszó ellenére mindenki felállt, balra hangos
zűrzavar, viharos ováció mellett mexikói kalapok
röpültek a levegőbe; Mantequilla felkapaszkodott a
ringbe, amely most hirtelen mintha még jobban ki lett
volna világítva, aztán az emberek jobbra néztek, de ott
nem történt semmi, a taps várakozásteli morajnak adta
át a helyét; Walter és Estévez onnan, ahol ültek, nem
látták a ring másik feléhez vezető utat; szinte csönd lett,
majd egyszerre felharsant az egyetlen jel, az üvöltés,
mert hirtelen feltűnt a kötelek közt a fehér köpeny;

Monzón, háttal nekik, az övéivel beszélgetett, Nápoles
meg odament hozzá, egy üdvözlésféle villant fel a vakuk
fényében, a bíró várt, hogy leeresszék a mikrofont, az
emberek meg lassan visszaültek a helyükre; még egy
utolsó mexikói kalap, amelyik elszállt jó messzire, és
puszta kibaszásból a másik irányba adták tovább,
elkésett bumeráng, de már senkit se érdekelt, mert
elkezdődtek a bemutatkozások és az üdvözlések,
Georges Carpentier, Nino Benvenuti, egy francia bajnok,
Jean-Claude Bouttier, fotózás, taps, lassan kiürült a ring,
a mexikói himnusz, még több kalap, aztán a himnuszra
várva kibomlott az argentin zászló; Estévez és Walter
nem állt fel, bár Estévez ezt kissé fájlalta, de most nem
volt itt az ideje az effajta handabandázásnak; arra
mindenesetre jó volt, hogy lássa, nincsenek a közelében
honfitársak; a zászlós csoport együtt énekelte a zenével
a himnusz végét, közben olyan erővel rázták a kék-fehér
rongyot, hogy a gorillák a biztonság kedvéért
odarohantak; egy hang már a neveket és súlyokat
hirdette, csak másodpercek hiányoztak.

– Van valami előérzeted? – kérdezte Estévez. Ideges
volt, gyerekesen izgatott, most, hogy a két kesztyű
üdvözlésképp összeért, és Monzón felvette azt az óvatos
alapállást, amely egyáltalán nem tűnt védekezőnek;
hosszú, vékony karja volt, az alakja csaknem törékeny,
szemben az alacsonyabb, izmosabb Mantequillával, aki
két kezdő ütést már meg is eresztett.

– Mindig is bírtam a kihívókat – mondta Walter;
mögöttük egy francia azt magyarázta, hogy Monzónnak
milyen előnyt jelent a magassága; iskolázott ütések,
Monzón könnyedén előre-hátra táncol, a menet szinte
kötelezően kiegyenlített. Szóval bírja a kihívókat, persze
hogy nem argentin, mert ha az volna, de a kiejtése

tisztára uruguayi, szívesen megkérdezné Peraltát, de
úgyse válaszolna. Mindenesetre tuti, hogy nem régóta
van Franciaországban, mert a kövér, aki a feleségével ül
karonfogva, az előbb mondott neki valamit, de Walter
válasza olyan érthetetlen volt, hogy a kövér csak
legyintett, és egy másik pasassal kezdett el beszélgetni,
aki valamivel lejjebb ült. Nápoles keményen verekszik,
gondolta nyugtalanul Estévez, már kétszer is látta, hogy
Monzón hátratántorodott, és későn reagált, talán
megérezte az ütéseket. Mantequilla mintha megértette
volna, hogy a verekedés az egyetlen lehetősége, mert
úgyse tudja kibokszolni Monzónt úgy, mint másokat; a
híres gyorsaságával most csak a semmit éri, csak a
törzset, amely elfordul, kicsúszik a markából, a bajnok
meg közben egyszer, aztán még egyszer az arcát találja
el; mögöttük a francia aggódva ismételgette, na látja,
na látja, mekkora segítség neki a karja; a második
menet talán Nápolesé, az emberek csöndben figyeltek,
csak elszórva lehetett hallani egy-egy kiáltást, amit a
többiek nem vettek túl jó néven; a harmadik menetben
Mantequilla teljesen bedobta magát, naná, várható volt,
gondolta Estévez, most majd megmutatja, Monzón
nekiesett a kötélnek, mint a fűzfa, úgy hajladozott,
rászámolás, akár a korbácsütés, egy, kettő, villámgyors
közelharc, hogy valahogy el tudjon jönni a kötéltől,
aztán összekapaszkodtak, egészen a menet végéig; a
mexikóiak már az ülések tetején álltak, a mögöttük ülők
meg ordítozva tiltakoztak, vagy maguk is felálltak, hogy
lássanak valamit.

– Szép kis mérkőzés, pajtás – jegyezte meg Estévez. –
így kell ezt csinálni.

– Aha.

Egyszerre vették elő a cigarettájukat, mosolyogva
kicserélték, Walter viszont előbb nyújtotta az
öngyújtóját, Estévez egy pillanatra profilból látta, aztán
szemből, de nem lehetett hosszan nézelődni; Walternek
őszes haja volt, mégis nagyon fiatalnak látszott a kék
farmerban, barna pólóban. Diák vagy talán mérnök?
Valaki, aki ide menekült onnan, ahogy oly sokan mások
is, és most itt küszködik, valaki, aki halott barátokat
hagyott hátra Montevideóban, Buenos Airesben, vagy,
ne adj’ isten, Santiagóban; meg kéne kérdezni Peraltát,
bár biztos, hogy ha ennek vége, nem fogja többé
viszontlátni Waltert, mindketten mennek tovább a
maguk útján, talán majd egyszer eszükbe jut, hogy
találkoztak a Mantequilla-meccsen, aki most az
önkívületben állva tomboló közönségtől körülvéve
keményen harcol az ötödik menetben; az argentinokat
és mexikóiakat elsöpörte a franciák hatalmas hulláma,
akik a reakciókat, a lábmozgást lesték, és a küzdőknél
sokkal jobban érdekelte őket maga a küzdelem; Estévez
végül azon vette észre magát, hogy itt tényleg majdnem
mindenki ért a dologhoz, alig akadt egy-két olyan figura,
aki idióta módon megtapsolt egy látványos, de
hatástalan ütést, anélkül, hogy fogalma lett volna róla,
hogy valójában mi is történik a ringben, ahol Monzón
előre-hátra táncolt, kihasználva a sebességét, amelyhez
képest a fáradt, sérült Mantequilla egyre lassabbnak
tűnt, bár azért teljes mellbedobással harcolt az ellen a
hosszú karú fűzfa ellen, aki most megint ott ringatózott
a kötélen, aztán újra nekiesett, és adj neki, alul, fölül,
szárazon, pontosan. Amikor megszólalt a gong, Estévez
Walterre nézett, aki újra előhúzta a cigijét.

– Na jó, hát ez van – mondta Walter, és odanyújtotta a
dobozt.

– Ha nem, hát nem.
Nehéz volt beszélgetni abban a hangzavarban, a
közönség tudta, hogy a következő menet eldöntheti a
mérkőzés kimenetelét; úgy biztatják a szurkolói
Nápolest, mintha búcsúztatnák, gondolta együttérzően
Estévez, és ez már nem állt ellentmondásban a
vágyaival, mert most Monzón kereste a bunyót, és meg
is találta, húsz végeérhetetlen másodpercen keresztül
öklözte Mantequilla arcát, testét, az meg úgy sürgette a
közelharcot, mint aki csukott szemmel fejest ugrik. Nem
bírja tovább, villant át Estévezen; nagy nehezen
elfordította a tekintetét a ringről, a pallón lévő kék
vászontáskára nézett; pontosan akkor kéne elintéznie a
dolgot, amikor elkezdődik a szünet, és mindenki leül,
igen, pontosan abban a pillanatban, mert aztán újra
felállnak, és a táska megint ott marad egyedül a pallón;
két egymást követő balegyenes Nápoles arcát éri, az
meg újra a közelharcba menekül, Monzón kartávolságon
kívülre kerül, csak arra vár, hogy egy hajszálpontos
horoggal behúzzon a képébe; a lábát, főleg a lábát
érdemes figyelni, Estévez, akinek volt már tapasztalata
ebben, látta, hogy Mantequilla elnehezült, előredől, de
már nem tudja összerendezni a mozdulatait úgy, ahogy
azelőtt; közben Monzón lába oldalra vagy hátrafelé
csusszan, a legtökéletesebb ritmusban ahhoz, hogy az
utolsó jobbegyenest is bevágja gyomorba; sokan a
hisztérikus kiáltozástól nem is hallották a gongot, de
Walter és Estévez igen, Walter ült le először,
megigazította a táskát, bár rá se nézett, aztán Estévez
kicsit lassabban követte, egy másodperc töredéke alatt
belecsúsztatta a csomagot, majd üres kezét újra
felemelte, hogy lelkesen hadonásszon vele a kék

nadrágos pasas orra előtt, akinek, úgy tűnt, nem igazán
volt fogalma róla, hogy mi történik.

– Ez igen, ez bajnok – szólt oda neki Estévez, de nem
nagyon erőltette a hangját, hisz a másik úgyse hallja
ebben a zajban.

– Carlitos, a picsába.
Walterre nézett, aki nyugodtan szívta a cigarettáját;
lassan belenyugszik az ember, hisz mit lehet tenni, ha
nem, hát nem. Mindenki állva várta, hogy megszólaljon
a hetedik menetet jelző csengő, aztán egyszerre
tanácstalan csönd támadt, majd egyöntetű üvöltés
szakadt fel az emberekből, amikor meglátták a
törülközőt a ring vászonpadlóján; Nápoles még mindig
ott ült a sarokban, Monzón meg, aki győztesebb győztes
volt, mint eddig bármikor, magasba emelt kesztyűvel
járkált és győzelemittas üdvözlő mozdulatokat tett,
mielőtt eltűnt az ölelések és vakuk viharában. Nem volt
szép a vége, de vitathatatlan, Mantequilla feladta, mert
nem akart Monzón öklözőzsákjává válni, minden remény
elveszett, most, hogy végre felállt, odament a
győzteshez, és szinte simogatva egészen az arcáig
emelte a kesztyűjét, Monzón pedig a vállára tette az
övét, aztán újra szétváltak, most már tényleg örökre,
gondolta Estévez, most már valóban nem fognak többet
találkozni a ringben.
– Szép meccs volt – mondta Walternak, aki a vállára
akasztotta a táskát, és úgy mozgatta a lábát, mintha
elzsibbadt volna.
– Tovább is tarthatott volna – jegyezte meg Walter –,
biztosan Nápoles emberei nem engedték, hogy újra
kijöjjön.
– Minek? Te is láthattad, pajtás, mennyire ki volt, túl jó
bokszoló hozzá, hogy ne essen le neki a tantusz.

– Igen, de mégis, ha valaki olyan, mint ő, mindent be
kell dobni, végül is sose lehet tudni.

– De igen, Monzónnál lehet – felelte Estévez, aztán
eszébe jutott Peralta utasítása, és barátságosan kezet
nyújtott. – Na jó, nagyon örültem.

– Én is. A legközelebbi viszontlátásra.
– Csao.
Látta, amint kimegy az ő oldalukon, a kövér után, aki
ordítozva vitatkozik a feleségével, ő meg a kék nadrágos
pasas mögé állt, annak nem volt sietős; szép lassan
balra terelődtek a pallók között a kijárat felé. A hátuk
mögött a franciák technikai kérdésekről vitáztak,
Estévez meg azzal szórakozott, hogy elnézte, amint az
egyik nő átöleli a barátját vagy a férjét, átöleli, közben
ki tudja, mit kiabál a fülébe, és megcsókolja a száján
meg a nyakán. Hacsak nem komplett hülye az ürge,
gondolta Estévez, észre kell hogy vegye, hogy a nő
Monzónt csókolja. A csomag már nem volt ott a zakója
zsebében, és ettől szinte könnyebben lélegzett, most
már jobban szemügyre vehette, ami körülötte zajlott, a
lányt, aki hozzásimult a pasijához, a mexikóiakat, ahogy
mentek kifelé a kalapjukban, ami most valahogy
kisebbnek látszott, a félig összetekert argentin zászlót,
amelyet azért még mindig ráztak, a két kövér olaszt,
akik a hozzáértők pillantásával néztek egymásra, és az
egyik szinte ünnepélyesen jelentette ki: gliel’a messo in
culo, a másik meg buzgón helyeselt ehhez a tökéletes
összefoglaláshoz; bedugultak a kijáratok, lassan,
fáradtan szivárgott kifelé a tömeg, csikorogtak a
fatáblákból tákolt és a fő összekötő pallóhoz vezető
ösvények a kritikák hatalmas súlya alatt; Peralta és
Chaves a korlátra támaszkodva szívták a cigarettájukat,
de egyetlen mozdulatot sem tettek, előre tudták, hogy

Estévez meglátja őket, és igyekszik majd úgy tenni,
mintha nem lepődne meg, odamegy hozzájuk, ahogy
oda is ment, és ő is előhúz egy cigit.

– Péppé verte – tájékoztatta őket Estévez.
– Tudom – mondta Peralta –, itt voltam.
Estévez csodálkozva nézett rá, de azok ketten
egyszerre fordultak meg, és lementek a pallón, ahol már
kezdett ritkulni a tömeg. Tudta, hogy utánuk kell
mennie, látta, ahogy letérnek a metróhoz vezető
sugárútról, és befordulnak egy sötétebb utcába, Chaves
csak egyetlenegyszer fordult meg, hogy lássa, nem
tévesztette-e szem elől őket, aztán egyenesen Chaves
kocsijához mentek, és sietség nélkül, de nem
vesztegetve az időt, beszálltak. Estévez hátraült Peralta
mellé, a kocsi pedig elindult déli irányba.
– Szóval ott voltál – szólalt meg Estévez. – Nem is
tudtam, hogy szereted a bokszot.
– Kurvára nem érdekel – mondta Peralta –, bár meg
kell adni, Monzón megéri a dohányt, amit fizetnek érte.
Azért mentem oda, hogy messziről nézzem, mit csinálsz,
hogy egyedül vagy-e, meg ilyesmi; sose lehet tudni.
– Na jó, hát láthattad. Az a szerencsétlen Walter
Nápolesnek szurkolt.
– Nem Walter volt az – mondta Peralta.
A kocsi dél felé tartott, Estévezen homályosan
átvillant, hogy ez az út nem a Bastille környékére vezet,
de csak valahol az agya leghátsó zugában, mert közben
az arca kellős közepében valami robbant, mintha
Monzón őt ütné, és nem Mantequillát. A száját se tudta
kinyitni, csak nézett Peraltára, és várt.
– Már késő volt, hogy figyelmeztesselek – mondta
Peralta.

– Kár, hogy olyan korán elindultál hazulról; amikor
felhívtunk, Marisa mondta, hogy már elmentél, és nem
is mész vissza.

– Sétálni akartam egy kicsit, mielőtt felszállók a
metróra – felelte Estévez. – De mondd már, mi van.

– El lett cseszve az egész – mondta Peralta. – Amikor
ma reggel Walter megérkezett az Orlyra, és felhívott,
elmondtuk neki, mit kell tennie; ő megerősítette, hogy
megkapta a jegyet a meccsre, minden hajszálra ki volt
számítva. Abban maradtunk, hogy a biztonság kedvéért
felhív Lucho búvóhelyéről, mielőtt elindul. Fél nyolckor
még nem adott életjelet magáról; akkor felhívtuk
Geneviéve-et, aki aztán visszahívott, és azt mondta,
hogy Walter meg se érkezett Luchóhoz.

– Az Orly kijáratánál vártak rá – hallatszott Chaves
hangja.

– De akkor ki volt az…? – kezdett bele a mondatba
Estévez, de félbehagyta, mert hirtelen mindent
megértett, összeszorult a gyomra, hideg izzadtság lepte
el a nyakát, végigfolyt az inge alatt.

– Hét órájuk volt rá, hogy mindent kiszedjenek belőle –
mondta Peralta. – Az is bizonyítja, hogy a pasas
pontosan tudta, mit kell tennie, amikor veled találkozik.
Ismered a módszereiket, Walter se bírta ki.

– Holnap vagy holnapután megtalálják majd valami
üres telken – hallatszott Chaves szinte unott hangja.

– Mit számít az már – mondta Peralta. – Mielőtt
idejöttem a meccsre, intézkedtem, hogy húzzanak el a
búvóhelyekről. Tudod, még reménykedtem egy kicsit,
amikor beléptem abba a szar sátorba, de az a másik
pasas már ott volt, úgyhogy nem volt mit tenni.

– De hát – kezdte Estévez –, amikor kiment a lóvéval…
– Persze, hogy követtem.

– De még azelőtt, hogyha tudtad…
– Semmit se tehettem – ismételte Peralta. – A pasas
ha látja, hogy gáz van, inkább kockáztat, minket meg ott
helyben lekapnak; tudod jól, hogy megvannak az
összekötetéseik.
– De mi történt?
– Kint másik három várta, az egyiknél volt valami
igazolvány, pillanatok alatt ott voltak egy kocsinál a
Delon haverjainak meg a pénzes figuráknak fenntartott
parkolóban, ahol nyüzsögtek a zsaruk. Akkor
visszamentem a sátorba Chaveshez, onnan már tudod.
Felírtam a kocsi rendszámát, naná, de nem érünk vele
semmit.
– Kifelé megyünk Párizsból – jegyezte meg Estévez.
– Igen, keresünk valami nyugodt helyet. Most viszont
veled van gond, nyilván sejted.
– Velem? Miért?
– Mert már ismer téged a pasas, és meg fognak
találni. Most, hogy elkapták Waltert, nincs több
búvóhely.
– Szóval el kell mennem – mondta Estévez.
Marisára gondolt, meg a gyerekre, hogy vigye el őket,
vagy hagyja itt, egyedül; minden összefolyt benne a
fákkal, amelyek egy erdő szélét jelezték, meg a
zúgással a fülében, mintha még mindig a Monzón nevét
üvöltő tömeg ordibálását hallaná, aztán azt a
tanácstalan csönddel átitatott pillanatot, amikor a
törülköző a ring közepére hull; a Mantequilla-meccs,
szegény öreg. És a pasas Mantequillának szurkolt; ha
jobban belegondol, furcsa, hogy a vesztes oldalán állt,
nem Monzónén, hisz ő vitte el a lóvét, akárcsak Monzón,
aki hátat fordított, és még gúnyolódott is a legyőzöttön,
azon a szegény ördögön, akinek szétverte a pofáját, és

aki mégis kezet nyújtott neki, hogy hát, jó, nagyon
örültem. A kocsi a fák között fékezett le, Chaves
leállította a motort. A sötétben egy újabb gyufa lángja
villant, Peraltáé.

– Szóval el kell mennem – ismételte Estévez. –
Belgiumba, ha gondolod, úgyis ott van ő is.

– Ott biztonságban lennél, ha egyáltalán megérkezel –
mondta Peralta –, de láthattad, mi történt Walterral,
mindenütt van emberük, és jók a kapcsolataik.

– Engem nem kapnak el.
– Akárcsak Waltert. Ki gondolta volna, hogy Waltert el
tudják kapni, és köpni fog. Te más dolgokat tudsz, ez a
gond.
– Engem nem kapnak el – ismételte Estévez. – Figyelj,
csak Marisáról meg a gyerekről kell gondoskodnom;
most, hogy az egész így elbaszódott, nem hagyhatom itt
őket, mert bosszút fognak állni rajtuk. Mindent
elrendezek egy nap alatt, és magammal viszem őket
Belgiumba, megkeresem, tudod, kit, aztán
továbbmegyek valamerre.
– Egy nap túl sok – szólt közbe Chaves hátrafordulva
az ülésen. Estévez szeme lassan hozzászokott a
sötéthez, látta Chaves körvonalait meg Peralta arcát, aki
a szájához emelte a cigarettát, és beleszívott.
– Rendben, minél előbb elmegyek – mondta Estévez.
– Most rögtön – mondta Peralta, és előhúzta a
revolverét.

Imrei Andrea fordítása

[←1] Notes

Amerikai Államok Szervezete.

[←2]

Az első három dőlt betűs idézet Szabó Lőrinc fordítása Baudelaire
Ábel és Kain című verséből. A negyedik versidézetet Imreh András
fordította.

Table of Contents

Graffiti
Solentinamei apokalipszis
A második alkalom
Újságkivágások
Trebmen
Valaki, aki erre jár
Az iskola éjjel
Rémálom
A Mantequilla-meccs
Notes