Josh Malerman - Ház _a tó mélyén

HÁZ A TÓ MÉLYÉN

A FUMAX THRILLER-SOROZATBAN
MEGJELENT

1. Josh Malerman: Madarak a dobozban

2. Dan Wells: Az ördög egyetlen barátja

3. Scott Hawkins: Az Égett-hegyi Könyvtár

4. Chuck Wendig: Vészmadarak

5. Dan Wells: Csak a holttesteden át

6. Peter Clines: 14

7. Chuck Wendig: Halálmadarak

8. Josh Malerman: Ház a tó mélyén

ELŐKÉSZÜLETBEN
Josh Malerman új regénye

HÁZ
A TÓ
MÉLYÉN

Jos Malerman

Copy r i ght © Josh Mal er man, 201 6
All righ ts res erv ed.

El ső magy ar k i adás: Fumax Kf t., 201 7
Hungar i an tr ansl ati on © Fumax Kf t., 201 7

For dí totta: Ruszny ák Csab a
Szer k esztő: Konc z Á k os

Kor r ek tor : Fr i edr i c h Zol tán, V ar ga Er i k a
Tör del ő: Bl asi ts Katal i n

Műszak i szer k esztő: Benes A tti l a
Bor í tóter v : Py e Par r

Fel el ős k i adó: Somogy i Imr e

N y omta: Ki ni zsi N y omda, Deb r ec en 2207 4
Fel el ős v ezető: Bör dős János ügy v ezető i gazgató

ISBN : 97 8-61 5-551 4-94-4

Az udvarlás őrületének.
A lángokban álló horrorház szívének.

Allisonnak.

A SZERZŐRŐL
Josh Malerman a díjnyertes Madarak a dobozban írója és a
The High Strung nevű rockbanda énekese. Jelenleg a michigani
Ferndale-ben él.

1

Ennél jobb első randiról még sosem hallottam.
Amelia arcán széles mosoly terült el, és bólintott.
– Tényleg? – kérdezte James, bizonytalanul, hogy jól hallotta-
e. Hogyan is mondhatnék nemet?
– Hogyan is mondhatnék nemet? Kenuzás egy idegennel?
Persze. Naná, hogy benne vagyok.
Mindketten tizenhét évesek. Mindketten félnek. Mégis
mindketten igent mondanak.
James végigtúrta barna haját izzadt kezével, majd beletörölte
a kötényébe. Nem most látta először a lányt az apja boltjában. Ez
már vagy a negyedik alkalom volt…
– Ameliának hívnak – közölte a lány, és azon tűnődött, a fiú
tudja-e, hogy már utánanézett a neten.
– James – válaszolta, és ő is elmosolyodott. – És ne tudd meg,
mennyire féltem megszólítani téged.
– Tényleg? – értetlenkedett a lány őszintén, pedig tudta, hogy
tényleg. A fiút elárulta a nyugtalansága. De a lány is ideges volt.
– Miért?
James kínos horkantással kuncogott fel.
– Tudod... fiú és lány... megismerik egymást... nem is tudom!
Ijesztő!
Amelia felnevetett. Jólesett neki, hogy egy fiú randira hívja.
Istenem, mennyire jólesett. Egyáltalán mikor randizott utoljára?
És itt, a nyár kezdetén ez olyan... magától értetődőnek tűnt.
Új nap virradt.
Új évszak.
És igent mondott egy idegennek, aki kenuzásra hívta első
randi gyanánt.
– Szóval vázolom az ötletet. – James hátrapillantott a válla
fölött, az apját keresve. – A nagybátyámnak van ez a helye egy
tónál...

– Ja, ezt már mondtad.
– Aha, de van egy másik tó is, az első mellett, és azt senki sem
használja. Na jó... páran igen, de nem lesz tele motorcsónakokkal
vagy ilyesmi. Simán végigevezhetünk a part mentén, egészen a
hegyek lábáig. És a miénk lesz az egész. Mármint a hegyek.
– Remekül hangzik – jegyezte meg Amelia, és befűzte
nagyujját rövid farmernadrágjának övbújtatójába. Ujjatlan, sárga
felsője alatt kissé ívbe feszítette a hátát, de attól tartott, hogy
ezzel túlságosan kiemeli a mellét. Úgyhogy inkább meggörnyedt.
Akkor viszont a görnyedtsége zavarta.
James még nála is bizonytalanabbul viselkedett. Tekintve,
hogy az apja barkácsboltjában voltak, tudta, hogy Amelia
meggondolhatja magát, ha túl sokáig marad. Ez itt a srác jövője?
Volt már példa ilyesmire. Egyszer egy lány megkérdezte tőle,
hogy ez itt a jövője-e. James nem akarta, hogy Amelia is feltegye
ezt a kérdést. Nem akarta, hogy kilépjen az életéből. Ha kicsit is
olyan gondolatok jártak a fejében, mint neki, akkor már
kigurított szőnyegként tárult elé közös jövőjük az első randijüktől
kezdve. James már látta, ahogy nevetnek az első tavon,
csókolóznak a másodikon, összeházasodnak egy kenun, Amelia
gyereknek ad életet egy másikon...
– Akkor szombat – mondta a lány, és James egy őrült
pillanatig azt hitte, úgy érti, esküdjenek meg szombaton. Elpirult,
és ennek kínosan tudatában volt. Egész teste követte az arca
példáját. Hirtelen aggódni kezdett, hogy talán nem edzett eleget.
Hogy a lány úgy megy el, hogy a köténye alatti pocak jár a
fejében, nem pedig a hegyek, amelyekkel James el akarta terelni
a figyelmét.
De azért sikerült kipréselnie magából egy mosolyt. Még némi
önbizalmat is csöpögtetett a hangjába.
– Igen, szombat. Reggel kilenckor. Találkozzunk itt?
– Itt? – A lány végignézett a gumitömlők, tömítőgyűrűk és
csavarok sorain. Talán ez az a pillanat, amikor rájön, mivel is van
dolga, hogy mivel foglalkozik James, és hogy milyen életet

tartogat számára a jövő.
– Vagy találkozzunk valahol máshol? Nekem mindegy.
– Nem, nem – szabadkozott Amelia, és igyekezett laza

maradni, miközben amiatt aggódott, hogy esetleg
határozatlannak tűnik a fiú előtt. – Jó lesz itt. Remek lesz.
Szombaton. Kilenckor.

James kinyújtotta a karját egy kézfogáshoz, aztán beléhasított
a gesztus kínos mivolta.

Remek lesz.
Pont akkor húzta vissza a kezét, amikor a lány kinyújtotta a
sajátját, hogy elfogadja. Akkor ő is visszahúzta.
– Remek.
– Remek.
Aztán csak bámulták egymást, nem tudván, hogyan fejezzék
be első beszélgetésüket. A bolt ódon hangszóróiból a nyolcvanas
évek egyik szerelmes dalának háttérzenés verziója szólt.
Mindketten átérezték a giccset.
– Szia – bökte ki végül James, és elsietett a sorok között.
Majdnem lelökött a polcról egy doboz kerti lámpát. Nem
nézett vissza Ameliára, miközben megigazította. Inkább elindult,
hogy keressen egy vevőt, bárkit, aki esetleg segítségre szorul. De
amikor már messze járt a lánytól, azt kívánta, bárcsak mégis
visszanézett volna.
Szerette volna még egyszer látni az arcát.
Szombat, gondolta. Akkor újra láthatod.
Odakint Amelia a kocsija felé haladva visszajátszotta magában
James meghívását. Tetszett neki.
Ennél jobb első randiről még sosem hallottam.
És az sem ártott, hogy Jamesnek kedves szeme van. Meg
kedves arca és kedves hangja.
Már csak a lestrapált, sárga Marutijának volánja mögött jutott
eszébe, hogy nem vette meg, amiért eredetileg bement a boltba.
A tömlőt.
Fontolgatta, hogy visszamegy érte.

Nem. Eldöntötte magában a kérdést. Talán valójában egy
randiért mentél be.

Elindította a kocsit.

2

– Király – jegyezte meg Amelia. – És zöld.
Tényleg király volt. Egy zöld kenu barna szegéllyel. Mintha
egy történelemkönyv illusztrációja lett volna, két, benne ülő
indiánnal.
– És masszív is – tette hozzá James bácsikája, Bob. Rövid
farmernadrágját és nyitott flanelingjét egyenesen 1995-ből
teleportálta ide. – De attól még felborulhat.
Amelia és James egymásra pillantottak. Máris bokáig álltak a
hideg vízben.
Alig ismerték egymást.
– Nem fogunk felállni benne – mondta James. – Tudom, hogy
nem szabad.
– Én is – biccentett Amelia.
– Kenuztál már? – kérdezte Bob bácsi.
Amelia elpirult.
– Azt nem mondanám, hogy kenuztam, de ültem már
kenuban. Ja. Az már kenuzásnak számít?
Bob bácsi felnevetett, és kiemelte az evezőket a csónakból.
– Ezek kemény cseresznyefából vannak. Ne kérdezd, miért.
Trish akarta így. Szerintem még soha nem használta őket, de a
fenébe is, legalább menő evezőket kaptok.
Bob a hűtőládát vizslatta, amelyet James már behelyezett a
kenuba.
– Nem bánom, ha lehúztok odakint egy-két üveg sört, de azért
csak óvatosan, jó? – Ameliához fordult. – Hány éves vagy?
– Tizenhét.
Bob ezen elgondolkodott. Bár nem túl sokáig.
– Két tizenhét éves. – Tekintete a távolba révedt. Mintha épp
felidézte volna magában, milyen volt tizenhét évesnek lenni. –
Fantasztikus.
Mire James a kenu elejéhez ért, már a lábszárát is ellepte a

víz. Belépett a csónakba, és leült az elülső padra. Amelia beszállt
mögé.

– Köszönöm, Bob – mondta Amelia.
– Igazán nincs mit. – Szandálos lábát feltette a kenu végére. –
Na nyomás, a tizenhét éveseké a világ.
Azzal kilökte őket a vízre.

3

– Ez itt a tó – mondta James, aztán csettintett az újjával,
mintha meg akarná ragadni a szájából kiszökött szavakat. Persze
hogy ez itt a tó.

– Gyönyörű – ámuldozott Amelia.
James a kenu jobbján evezett. Amelia a balon, és kormányzott.
A lány szeme a víz fodrozódó felszínét fürkészte.
Nagy, összefüggő kékség volt, az a fajta kékség, amelyet
vászonra szokás festeni.
És Amelia úgy érezte magát, mintha tényleg festene, mintha
csak az evező lenne az ecsete. Mintha mindez a szépség az ő és
James egyszerű mozdulataiból virágzott volna ki.
– Mit gondolsz, mi van odalent? – kérdezte, aztán azt kívánta,
bárcsak csendben maradt volna. A kérdés úgy hangzott, mintha
félne valamitől. Mi van odalent? – Úgy értem... milyen halak?
Nem volt szíve közölni Jamesszel, hogy a rövidnadrágja kicsit
alacsonyan lóg rajta, ezért folyton kőművesdekoltázst villogtat
rá.
Kőművesdekoltázs. Barkácsbolt. Ettől elvigyorodott.
– Mindenféle – válaszolta James némileg bizonytalanul. –
Sügér... azt hiszem.
Szerette volna azt mondani, hogy van valami varázslatos
ebben a tóban. Egy elásott kincs. Egy titokzatos hajóroncs. Egy
szörny eteg.
És már megbánta, hogy előreült. Így nem látta a lányt.
Megfordult, hogy szembekerüljön vele.
James szemét elrejtette a napszemüveg, szép, barna haja
nedves volt az evezés okozta izzadságtól. Mögötte a végtelen
kékség terült el. De nem... mégsem végtelen. A tavat a takaros
partvonal, a hegyek lábujjai határolták. A hegyeket pedig fák
borították.
A parton házak sora emelkedett. Csúcstetősök és tanyák.

Teraszok, ahová a családok kiülhettek kávézni és a tavon
tükröződő napfelkeltét csodálni. Amelia azon tűnődött, miféle
állatok élhetnek a fák között. A házak között.

Felberregett egy motor csónakja, mire James visszafordult
előre. Amelia egy motorcsónakot vett észre, tőlük messze,
jobbra. Úgy követte a partvonalat, mintha csak elhaladtában
teremtené azt. Ahogy elnézte a négy bikinis és fürdőnadrágos
utast, meglepetésére azon kapta magát, hogy inkább a kenut
preferálja. A barna peremű, zöld kenut. Régimódi. A hűtőládára
pillantott, mert tudta, hogy James hozott pár sört. És
szendvicset. Ez így sokkal... elegánsabb. Evezés, és nem
motorbőgetés. Beszélgetés, és nem üvöltözés. A látvány
befogadása, és nem száguldozás.

Hirtelen metsző kiáltás harsant, és James meg Amelia látta,
hogy az egyik lány a motorcsónakban nevetve hajol ki hátul, túl
közel a motorhoz, és a tó felé kalimpál.

Részeg. Gondtalan. Buli van.
James attól tartott, hogy Amelia esetleg menőbbnek találja a
motorcsónakot, mint a kenut. Szó se róla, tényleg menőnek tűnt.
Míg ő itt izzad a bácsikája kenujában, azok a srácok igazi
csónakkal szórakoznak, és a társaságukban lévő lányok
telesikongatják a tavat.
Hátrapillantott a válla fölött, hogy felmérje Amelia
lelkesedését.
Olyan gyönyörű volt. Egyszerűen csodálatos. De tényleg.
Aranybarna haja különösen élénknek hatott a tó kék háttere
előtt. Nem is tudta, honnan vette a bátorságot, hogy leszólítsa.
Egyszerűen csak megtette. A kenu, a tó, ez az egész csak úgy
kibukott belőle, mert ez volt az első menő dolog, ami eszébe
jutott. És most még több bátorságra lenne szüksége. Meg
önbizalomra. Hová tűntek?
Vajon Amelia jól érzi magát?
James elfordult tőle, és ismét előretekintett.
Valami kiugrott a vízből. Odamutatott.

– Láttad? – szólt hátra a válla fölött.
– Nem, de hallottam.
– Elég nagy volt.
– Milyen nagy?
A víz széles körökben fodrozódott utána.
– Nem is tudom. Mint egy vekni kenyér?
Amelia elfojtott kuncogással horkant fel. Aztán vihogni
kezdett. Végül menthetetlenül elnevette magát.
– Akkora, mint egy vekni kenyér? Ez meg mégis mit jelent?
Erre még jobban nevetett.
És most már James is csatlakozott hozzá.
– Esküszöm. Olyan volt, mintha egy vekni rozskenyér ugrott
volna ki a vízből.
Amelia majdnem azt mondta neki, hogy ettől most
megéhezett. De igazából nem. Csak egy darab ázott kenyeret
látott lelki szemei előtt.
Jézusom, gondolta. Csak bármi áron mondani akarsz valamit.
És a fiúk észreveszik az ilyesmit! Észreveszik, ha egy lány
erőlködik, hogy mondhasson valamit.
Jamesnek közben ez járt a fejében: A picsába. Azok a srácok
a motorcsónakban szabályosan kicsábítják a lányokat a
bikinijükből, én meg itt rozskenyérről hadoválok. Szedd már
össze magad!
Aztán James lehajolt, hogy felvegyen valamit a lába mellől, és
kettéhasította a horizontot Amelia szeme előtt. A hegyek a kenu
útjának mindkét oldalán a magasba kapaszkodtak, elképesztő
látványt nyújtva.
James kiegyenesedett, és egy pókot tartott a mutató- és a
nagyujja között.
– Egy pók! – közölte, és Amelia látta, hogy egész komoly
példányt talált. Meglepően komoly méretűt.
Szétnézett a lába körül. Átkutatta a törülközőt, amelyen ült.
– Basszus – fakadt ki.
– Nem tetszik?

– Nem... mármint... nem arról van szó, hogy nem tetszik...
– Nem szereted a pókokat? Félsz tőlük? Megszabadulhatok
tőle.
– Ne! Mégis hová tennéd?
James jobba és balra nézett.
– A vízbe?
– Ne, ne! Ez szörnyű. Nem tudnék élni a tudattal, hogy
miattam került a vízbe.
Nem tudnék élni? Vízbe került? Amelia úgy érezte, csupa
badarságot beszél. Szavai nem az igazi énjét tükrözték. Nem
megfelelő képet közvetítettek róla Jamesnek.
– Hát, akkor bizony itt marad.
A fiú csak segíteni akart neki. Nem akarta, hogy féljen. A
motorcsónakos srácok valószínűleg egész nap pókokat öltek.
– Oké – egyezett bele Amelia. – De tartsd szemmel a
kedvemért, jó?
James letette a pókot a kenu orrába, majd előremutatott.
– Odanézz. Az a bejárat a második tóra. Ott egyáltalán
nincsenek házak.
Amelia egy tetőt látott ágaskodni a hegy lábánál sorakozó fák
között. Mintha csak éppen a földbe süllyedt volna. Vagy mintha
rejtőzködött volna.
– Jól hangzik.
Evezni kezdtek a második tó felé.

4

Amelia nem tartotta lehetségesnek, hiszen tényleg rendkívül
valószínűtlen volt, de a második tó még gyönyörűbbnek
bizonyult, mint az első.

És még elhagyatottabbnak.
Nagyjából harmada lehetett az előzőnek, és a partját annyira
benőtték a fák, hogy úgy tűnt, mintha a talaj nem is létezne.
Mintha a vizet a fák tartanák a helyén: egy cölöpökön álló
tó.
És a víz!
Csodálatos. Nem egészen olyan volt, mint a képekről ismerős
trópusi tengerpartok, hanem még azoknál is jobb. A legtisztább
víz, amelyet valaha látott.
– Ez... – kezdte, de aztán elharapta a mondatot. Abbahagyta
az evezést is. Letette az evezőt a lábára, feltűrte a ruhája ujját, és
csak bámult.
James evezett tovább, de csak lassan. Ő is magába szívta a
látv ány t.
Amelia hallgatta a kenu suhanását a hideg felszínen, minthogy
semmilyen más nesz nem támadt, mintha csak az összes hal
elaludt volna. Észrevett egy tükröződést a vízen, az ő
tükröződését, az arcát, egy aranybarna szálak közt fodrozódó
kört.
A zöld kenu mintha idetartozott volna, mintha a második tó
része lett volna. Mintha eleve ide építették volna.
Előrepillantott, némán megköszönte a meghívást Jamesnek, és
látta, hogy már ő is a lábára fektette az evezőjét. Éppen jobbra
nézett, így Amelia tisztán látta a profilját, és nagyon örült, hogy
igent mondott neki.
– Éhes vagy? – kérdezte James, miközben továbbra is a jobb
oldali, fákkal sűrűn benőtt partot fürkészte.
James éhes volt. Már azelőtt is éhes volt, hogy elindultak. De

előbb meg akarta mutatni Ameliának a tavakat, meg akarta
várni, amíg kiérnek a második közepére. Ha kiderül, hogy nem
tudnak miről beszélgetni, semmi gond. Van kaja. Ha pedig
tudnak miről beszélgetni, hát beszélgethetnek evés közben is.

– Igen – válaszolta a lány.
James óvatosan átemelte a lábát a pad fölött, és Ameliának
eszébe jutott Bob bácsi figyelmeztetése a csónak felborulásáról.
Látta is maga előtt, ahogy becsobbannak a vízbe, a kenu pedig
elsüllyed, és sehol egy csónak, ami segíthetne nekik. Ki kellene
úszniuk a partra. Elveszítenek a hűtőládát meg a cuccaikat.
James immár vele szemben ült a pádon, aztán letérdelt, és
ekkor a kenu tényleg megbillent. Amelia mindkét oldalát
megragadta. James, kezével félúton a hűtő felé, megdermedt.
A kenu stabilizálódott.
Egymásra néztek. Felnevettek.
– Bocs – szólalt meg James. – Rossz ötlet volt.
– Nem sokon múlt.
Tényleg nem? Ahhoz mindenesetre épp elég volt, hogy
megijedjen.
– Bocs – ismételte a fiú.
– Ugyan, ne aggódj. Csak lejátszódott a fejemben, hogy
megfulladunk, semmi vész.
Lehet, hogy ez hülye vicc volt?
James is hülyének érezte magát.
– Pulykás szendvicset? – kérdezte. – Chipset? Vizet?
– Jól hangzik. Mint egy igazi gyorskaja.
Még egy hülye vicc. Ki emlegetne gyorskaját, amikor épp
olyasmi veszi körül, ami a szöges ellentéte a gyorskajának?
James azonban elmosolyodott. Aztán elővett két becsomagolt
szendvicset, egy palack vizet és két zacskó sós chipset.
Átnyújtotta Ameliának a részét, majd óvatosan felállt, és
visszaült a padra.
– Valami gond van a tömlőddel? – kérdezte James.
Ameila teli szájjal nevetett fel, így aztán köhögés lett belőle.

– Jól vagy?
– Igen – válaszolta a lány, és lenyelte a falatot. – És igen, gond
van a tömlőmmel. Totál elfelejtettem újat venni, amikor a
boltodban jártam.
– Nem az én boltom.
James azt kívánta, bárcsak másképp fogalmazott volna. Még
nem döntött, elmondja-e Ameliának, hogy az apjáé a hely. Vagy
lehet, hogy már tudja?
– Mi baja van a tömlődnek? – kérdezte inkább.
– Lyukak vannak benne.
– Biztos vagy benne, hogy nem a rögzítő a ludas?
– Milyen rögzítő?
Pár méterre tőlük egy madár szállt alacsonyan a víz felett.
James Amelia lábára pillantott.
– A rögzítő tartja össze a két tömlőt. Két tömlőről van szó?
– Igen.
– Akkor valószínűleg a rögzítő a ludas. – Beleharapott a
szendvicsébe. A madár felröppent a magasba. Amelia bőre olyan
tisztának és lágynak tűnt. – Láttál tényleges lyukat valamelyik
tömlőn?
– Azt hiszem.
– Akkor lehet, hogy mégsem a rögzítő lesz az. Akárhogy is,
meg tudom javítani.
– Tényleg?
– Persze. Vagy megmutatom, hogyan kell, és aztán te is meg
tudod majd csinálni. Elég egyszerű, ha használja a fejét az ember.
Mármint a javítás. Bármiről is van szó, csak adott számú
alkatrésze lehet, úgyhogy egyszerűen sorra veszed őket, és
kifundálod, melyik romlott el.
– Oké.
Egy sas repült el felettük, egyenesen a part felé, ahol aztán
leszállt egy fa tetejére.
– Hűha – mondta James, és letette az ebédjét a hűtőládára. –
Lefogadom, hogy közelebbről is megnézhetjük.

Amelia mintha még ilyen messziről is ki tudta volna venni a fa
tetején lévő fészket. A madárnak otthont adó nagy
vesszőkosarat.

– Rajta.
James már fordult is meg.
– Készen állsz? – kérdezte.
– Igen!
Gyorsan evezni kezdtek a fák felé. A sas nem mozdult a
fészkéből, csak figyelte őket. Amikor elég közel értek, James tolt
egyet az evezőjén, mire a kenu kissé megfordult, és szinte
teljesen megállt a part mellett.
James Ameliához fordult, és ujját a szájára helyezte.
De Ameliának muszáj volt mondania valamit.
– Basszus – suttogta. – Sosem láttam még sast... ilyen
közelről!
Ez jó, gondolta James. Egy sas lehet olyan izgalmas, mint egy
motorcsónak.
– Hihetetlen!
Amelia azt kívánta, bárcsak hozott volna magával
fényképezőgépet. Aztán úgy döntött, nem számít. Majd hoz
legközelebb. Ráébredt, hogy máris a legközelebbi alkalmon
gondolkodik.
Sokáig tanulmányozták a madarat. Amikor az végül elrepült
vadászni, Amelia addig követte a tekintetével, míg meg nem
ragadta a figyelmét alatta valami más.
– Mi az ott? – kérdezte.
James azt hitte, a lány egy másik madárról beszél.
– Mi micsoda?

– Az – mutatott előre Amelia az evezővel.

– Én nem látok semmit.

– Mintha... talán egy kis híd?

James leárnyékolta a szemét a kezével, és hunyorogva nézett
a távolba.

– Nem emlékszem, hogy bármiféle híd lenne idekint. És még
mindig nem látok semmit.

– Látod azt az örökzöldet?
– Melyiket?

– A magasat. Magasabb, mint a...

– Aha, látom.
– Oké, akkor összpontosíts az aljára, és onnan egy kicsit balra,
úgy... egy… két... három fával arrébb.

James így tett. És meglátta.

– Hűha. Fogalmam sincs. Ja, várj. Mégiscsak tudom,
mi az.

– Mi?

– Egy amolyan kis út. Beton. Azt hiszem, a tavak
karbantartójának van. Afféle szervizút.

– Á.
James elmosolyodott.

– Meg akarod nézni, mi?

Amelia megvonta a vállát. Semmire sem akart nemet
mondani. Ma nem.

– Ja. Mármint miért is ne?

– Ja. Oké. Én is meg akarom.

Evezni kezdtek a betonút felé, amelyet szinte teljesen maguk
alá temettek a parton álló fák.

5

– Mit csinálsz általában az első randikon? – szólt hátra James
a válla fölött.

– Hogyan?
– Milyen volt a többi első randid?
– Semmi ehhez fogható – válaszolta a lány. – Mozi. Vacsora.
Helyes, gondolta James.
– A mozi nem jó első randinak.
– Nem.
– Még akkor sem, ha a film jó.
– Ja.
Amelia fontolgatta, hogy mond valami okosat, mint például
hogy sokat megtudhatsz valakiről, ha két óráig ülsz vele a
sötétben. De végül nem mondta ki, mert nem igazán hitt benne.
– Az egyik randimon – mesélte, miközben evezett és irányított
– a fiú elvitt a szülei farmjára Obegában.
– Jól hangzik.
– A szülei is ott voltak.
– Ajjaj. Már az első randin találkoztál a szüleivel?
– Bezony.
James felnevetett. Amelia is felnevetett. Könnyedén nevettek,
ugyanakkor szorult valamiféle feszengés is a hangjukba.
– Látod azt a csalitost a beton alatt? – kérdezte a lány.
– Ja, látom.
– Mi az ott mögötte?
Most már elég közel értek a parthoz, hogy lássák, a betonút
alatt egy alagút húzódik. Vörös, neonzöld, fekete és narancs
színkavalkád rontott rájuk.
Graffiti. Méghozzá sok. Különös kifejezések, amelyekből
semmiféle értelmet nem tudtak kihámozni, de mások számára
nyilván jelentéssel bírtak.
– Punkok – szólalt meg Amelia, aztán rögtön azt kívánta,

bárcsak csendben maradt volna. Az anyja szokott ilyen
megjegyzéseket tenni. Miért gondolta olyan viccesnek, mielőtt
kimondta? Hát nem tudja, mi vicces, és mi nem?

– Hogyan?
Ameliának esze ágában sem volt megismételni.
– Közelebb – mondta inkább. – Menjünk közelebb.
– Oké.
A víz a part mentén sötétebb volt, mivel beárnyékolták a fák.
Amelia azon tűnődött, hogy mélyebb-e itt a tó, és milyen mélyen
fut a víz az alagútban.
– Az enyém volt a világ legrosszabb első randija – jelentette ki
James evezés közben.
– Csak nem?
– De. Elhívtam egy lányt bowlingozni, ő meg igent mondott, és
úgy terveztem, odahívom pár barátomat is, csináljunk egy nagy
bulit az alkalomból. De senki sem akart jönni, senki sem mondott
igent, úgyhogy egyedül kellett bowlingoznom egy lánnyal, akit
egyáltalán nem is ismertem.
– Pedig jó vagy az ilyesmiben.
James hátrapillantott a válla fölött. Amelia mosolygott.
– Hát, nem szólítok le lányokat valami gyakran, hogyha erre
gondolsz.
– Úgy értettem, elég jól elvagy olyasvalakivel, akit nem is
ismersz.
– Tényleg?
– Aha.
Amelia tovább mosolygott. James szerette volna megcsókolni.
– Koszi – mondta, és komolyan is gondolta. – Szóval
elmentünk bowlingozni, és a lány kedves volt, de nagyon
szégyenlős is, úgyhogy alig tudtunk beszélgetni. Kérdezgettem
tőle dolgokat, de nem ment túl jól. Aztán amikor neki kellett
gurítania, és felsétált a pályára, megcsúszott, és eltörte a karját.
– Hú!
– A könyökénél.

– Azta.
– Ja. Szörnyű volt.
Már elég közel jártak az alagúthoz, hogy lássák, valaki egy
tágra nyílt szemű, duzzadt, véreres péniszt festett fel rá.
– Punkok – jegyezte meg James, és Amelia most azt kívánta,
bárcsak korábban megismételte volna.
Ha közelebb érnek, már beúsznak az alagútba, úgyhogy
abbahagyták az evezést. Sodródtak. Belebámultak a járatba.
– Hé – szólalt meg James. – Lehet, hogy a túlsó oldalon egy
másik tó van.
Amelia egyetértett vele.
– Még sosem voltál ott?
– Nem. És kétlem, hogy a kenu egyáltalán beférne oda.
Amelia elképzelte, ahogy beragadnak az alagútba, és egy
duzzadt, véreres pénisz emelkedik ki a vízből, tágra nyílt
szemekkel.
– Szerintem beférünk – vetette fel.
– Gondolod?
– Aha.
– Na jó – egyezett bele James. – Próbáljuk meg.

6

A kenu rögtön súrlódni kezdte az alagút betonfalát, és
Jamesnek Bob bácsi jutott eszébe.

A picsába. A festék.
A zöld festék. Lepattogzik.
A kenu befért. De csak éppen hogy.
Olyan szorosan, hogy az evezőiket sem tudták használni. Még
csak keresztbe sem fektethették őket a lábukon. James inkább a
padlóra tette a magáét, és Amelia is követte a példáját. Az
ujjaikkal és a tenyerükkel lökték előre magukat.
Fel sem merült, hogy ne csinálják. Fel sem merült, hogy
meghátrálnak.
Amelia meglepődött, amikor James kivett egy zseblámpát a
hátizsákjából. A fény kihangsúlyozta a sötétséget.
Folyton úgy érezték, hogy be fognak ragadni, hogy az alagút
túl szoros, és egyre csak szűkül. De nem szűkült, és nem
ragadtak be. Csak folytatódott a súrlódás és a festék
lepattogzása.
Félúton le kellett hajolniuk, az út kétharmadánál pedig tényleg
le kellett hajolniuk, annyira, hogy a válluk a térdük közé került.
– Mint egy koporsó – állapította meg Amelia. A fejében
viccesebbnek hangzott.
James zihált. Keményen dolgoztak.
– Ezt nézd – szólalt meg a fiú, ahogy derékból teljesen
lehajolva világította meg a falat centikkel a kenu oldala mellett.
Egy hatalmas csöcsökkel megrajzolt pálcikaember volt. A
csücsökből valószínűleg tej spriccelt. Egy másik pálcikaember,
szintén nő, térden állva fogadta előtte az áldást.
– Ejha – jegyezte meg Amelia. – Művészek alagútja. Kanos
vandálok.
Jamesnek tetszett, ahogy kimondta azt a szót.
Kanos.

A rajztól úgy harminc centire rózsaszín betűkkel a PÖCSÖK
szó díszelgett.

– Megállhatnák egy percre? – kérdezte James.
– Itt?
– Itt. Kifulladtam.
– Oké.
James kikapcsolta a lámpát. Mindketten ziháltak. Amelia
elképzelte, hogy a fiú újra bekapcsolja a zseblámpát az arca alatt,
és a szörnyvilágításban groteszk graffitiajkak meg szemöldökök
villannak fel.
– Volt még egy másik fura randim is – szólalt meg James a
sötétben.
– Ennél is furább?
– Volt a városban egy Rita kávézója nevű hely. Emlékszel rá?
– Aha.
– Na, ott olvasgattam könyveket. Totál rákattantam Agatha
Christie-re, és...
– Várjunk csak. Agatha Christie?
– Ja.
– A nagyanyám olvas Agatha Christie-t.
– Nagyszerű könyvek.
– Tényleg?
– Tényleg.
– Oké.
– Komolyan mondom.
– Hiszek neked. Szóval, mi történt?
– Hát, volt ott egy lány, aki szintén Agatha Christie-t olvasott,
és odajött hozzám beszélgetni. Hogy melyik a kedvenc könyvem
tőle, meg ilyenek.
– Remek kezdetnek hangzik.
– Gondolom. Aztán elhívott randizni.
– Hová?
Szavaik éles, magas hanggal verődtek vissza a falakról. A
légzésük mintha nem is kettő, hanem négy emberé lett volna.

– Megkérdezte, van-e kedvem vele tartani aznap este, miután
a kávézó bezár. Csak ennyit mondott. Én meg igent mondtam.
Aztán meg csak úgy visszasétált az asztalához, és érted, az egész
olyan furának tűnt. Mert hát ő ott olvasott a maga asztalánál, én
meg az enyémnél, és úgy volt, hogy elvileg randizni fogunk, de
közben meg egyáltalán nem beszélgettünk. Érted. Ott akartam
hagyni a kávézót, de nem vitt rá a lélek, mert az olyan lett volna,
mintha lógva hagyom, vagy ilyesmi. Úgyhogy nyolcvan oldallal
többet olvastam a könyvből, mint amennyit terveztem. Ő meg
végig a saját könyvét olvasgatta a kávézó másik végében. És
amint a hely bezárt, egyenesen odasétált hozzám, és
megkérdezte, „Kész vagy?” Én meg válaszoltam, hogy igen. Azt
mondta, menjünk el hozzá, és nézzünk meg egy filmet.

– Hűha. Nem volt rajta kórházi karszalag?
– Micsoda?
– Aztán mi történt?
– Elmentünk hozzá. Le a pincébe. A kanapé két végébe ültünk.
– Nem szeretett közel ülni másokhoz?
James felnevetett.
– De nem ám! Aztán azt kérdezte, „Láttad már a The
Woodsmant[i]?” És hadd kérdezzem meg, Amelia, te láttad már
a The Woodsmant?
– Atya világ. Ne mondd, hogy azt a filmet néztétek meg az első
randitokon.

– De igen. Azt néztük meg.

Amelia felnevetett. És csak nevetett tovább.

– Kész vagy? – kérdezte James. – Azt hiszem, hogy
kipihentem magam.

– Ja.

Nekitámaszkodtak tenyerükkel a csúszós falaknak, és
előrelökték magukat. A súrlódás és lepattogzás azonnal
folytatódott. Előttük napfény csillant. De nem láttak semmit.

Még nem. Tovább lökték magukat előre. Izzadság csurgott végig
Amelia mellén és hasán.

Egy kicsit most már ki tudtak egyenesedni ültükben. Félig.
– Majdnem ott vagyunk – állapította meg James.
A kenu beragadt.
Úgy tűnt, meg sem moccan többé.
– A picsába.
– A picsába.
– Csak essünk neki. Lökjük meg jó keményen.
– Nem aggaszt, hogy végigkaristoljuk a kenut? Hogy lejön a
festék?
– De.
– Mihez kezdünk vele?
– Majd szerzek festéket az apám boltjából.
– Az apád boltjából?
– A picsába.
– Mi az?
– Nem akartam elmondani, hogy az apámé a barkácsbolt, ahol
dolgozom.
– Miért nem?
– Nem tudtad?
– Nem. De hát ez remek.
– Féltem, hogy azt hiszed, ennyiből áll a jövőm.
– Komolyan?
Ez persze azt jelentette, hogy James közös jövőn gondolkodik
vele. Amelia nem tudta, hogyan érezzen ezzel kapcsolatban.
– Kész vagy? – kérdezte a fiú.
Amelia örült a témaváltásnak. Mindketten örültek neki.
– Kész vagyok!
Hozzátapasztották a tenyerüket a falhoz. Új hang köszönt be
az alagútba: az eltorzult fémé. Akár egy banda neve is lehetne,
gondolta Amelia.
Eltorzult Fém.
James felnyögött, és minden erejéből ellökte magát a faltól.

Víz csobbant a kenu orránál. Frissnek, hidegnek és újnak
hangzott.

Még egyet löktek a csónakon, mire az egy fülsiketítő
nyikorgással elszabadult.

Hűvös levegő öntötte el őket. Visszaültek a padra, és
hátradőltek, a kenu pedig az utolsó lökés erejétől hajtva kisiklott
az alagútból.

Egyikük sem nyúlt az evezők után, ahogy a csónak lassan a
harmadik tó felszínére sodródott.

– Azt a kurva – mondta Amelia.
– Ja – értett egyet James. – Azt a kurva.

7

A harmadik tó belakottnak érződött. Vagy olyannak, ami
valaha lakott volt. Vagy talán csak az, aki a szervizutat használja,
elég gyakran jön ide ahhoz, hogy hátrahagyja a jelenléte nyomát.

– Gyilkos túra – szólalt meg Amelia. Butaság. Elvégre nem
Tennessee mély erdeiben vannak. És egyébként is mindenki a
Gyilkos túrát emlegeti, ha kenuban ül, és egy kicsit furán érzi
magát a környék láttán.

A parton sötétzöld bokrokból kiemelkedő, magas fenyőfák
álltak sűrűn egymás mellett.

A víz sötét volt, mintha csak az iszap feljött volna a tó aljáról,
hogy lássa, ki érkezett az alagútból.

– El sem hiszem, hogy a bácsikám sosem említette ezt a helyet
– csóválta a fejét James.

Amelia viszont értette. Az első két tó grandiózussága és
szépsége után a harmadik meglátogatásának már nem sok
értelme volt. Azokhoz képest ez csak futó gondolat. Egy
gyönyörű ház eldugult kanálisa.

Ami ráadásul büdös is. Nem igazán úgy, mint a szemét, inkább
csak úgy, mint valaki szükségtelenné vált tulajdona. Amelia
hasonló szagot érzett az aukciókon, ahová az anyjával és az
apjával járt.

– Megvan – bökte ki.
– Mi? – Újra evezni kezdtek. Lassan eltávolodtak az alagúttól,
és az újabb tó közepe felé tartottak.
– Olyan érzés, mintha olyasmit látnánk, amit nem volna
szabad. Valamit, ami nem tartozik ránk.
James az ég felé biccentett a fejével.
– Érzed ezt a szagot? – kérdezte.
– Azt hiszem, igen. – De kíváncsi volt, James szerint mi az. –
Te mit érzel?
– Öregségszagot! – Felé fordult, és rámosolygott.

Amelia is elmosolyodott. Az első tó járt a fejében. Lehet, hogy
jobb lenne, ha visszamennének?

– Nem olyan rossz ez – mondta, mert próbált pozitív maradni.
– Ha ez lenne az első tó, valószínűleg nem tűnne ilyen
szörny űnek.

– Gondolod?
– Igen. Minden viszonyítás kérdése.
– Szerintem én ugyanígy éreznék.
– Akkor is, ha előtte nem látjuk a másik kettőt?
– De láttuk a másik kettőt.
– Valóban.
A tavat ugyan nem lehetett kicsinek mondani, de hatalmasnak
sem. Nagyjából feleakkora volt, mint az első, és kétharmad
akkora, mint a második. A parton kevesebb fa állt, így látták,
ahogy a hegyek belecsúsznak a vízbe. Feléjük eveztek.
Járatlan.
A szó mintha csak a vízből úszott volna fel, hogy nedvesen
befészkelje magát Amelia elméjébe.
– Éhes vagy még? – kérdezte James. – Nem igazán fejeztük
be az ebédünket.
Amelia valahogy zavarónak találta a kérdést. Ide nem illőnek.
De miért?
Azért, mert a második tavon ebédeltetek, ez pedig itt már a
harmadik tó. Itt minden más.
Kinézett a kenuból. Egy hal lebegett az oldalán, úgy harminc
centire a felszín alatt.
Döglött, gondolta Amelia.
De inkább úgy tűnt, mintha a hal felfelé bámulna, mintha
egyenesen őt nézné.
– Nem, megvagyok – válaszolta, de a hal felzaklatta. Valami
baj lenne a vízzel? Az persze természetes, hogy egy tóban
akadnak döglött halak. De valami nem tetszett neki a hal
tekintetében. Mintha ténylegesen szemkontaktust teremtettek
volna, egy hal és egy lány.

– Én mindig éhes vagyok – mondta James. –
Gyerekkoromban simán megettem két... azt a kurva!

Amelia a fiúra kapta a tekintetét. Épp a halon gondolkodott,
amikor felkiáltott. A hal miatt kiabálna?

– Mi az? – kérdezte rémülten. – Mi történt?
James kiemelte az evezőjét a vízből, mire Amelia is így tett.
A fiú tágra nyílt, túlságosan is tágra nyílt szemmel bámulta a
tó felszínét.
Amelia követte a tekintetét.
És ő is meglátta.
Egy tető.
– Istenem – mondta. – Ó, istenem.
Továbbsodródtak, el fölötte, akár egy kis madár, egy
kétszemélyes repülőgép az égen.
– Az egy... – kezdte James, de nem tudta befejezni a
mondatot.
– Igen. Az egy ház.
Akkor nem képzelődtek. Mindketten látták. Egy ház. A
mélyben. Egy tető a felszín alatt. És mégis, olyan sötét van
odalent...
James eszmélt fel először. Belecsapta az evezőt a vízbe, és
megindult a kenuval hátrafelé, az ellenkező irányba. Amelia is
segített neki.
Aztán sodródtak.
Megint el a ház fölött.
A ház.
A víz alatt.
Szó nélkül, egyszerre ragadták meg a kenu peremét, ujjaik
szorosan a pattogzó festékre simultak. Napfény táncolt végig a tó
felszínén: csillogó függönyként tárta fel a mélyet.
De nem túlságosan.
– Ó, istenem – ismételte meg Amelia.
Semmi más nem jutott az eszébe.
– Ez hatalmas – jegyezte meg James.

Ha a zsindelyezett tetőből indultak ki, a háznak igen nagynak
kell lennie.

És ott volt alattuk.
A víz alatt.
Egyszerre pillantottak egymásra, és némán megegyeztek,
hogy megnézik maguknak. Le fognak merülni a víz alá. Egyetlen
önbecsüléssel bíró, első randijén lévő tizenhét éves sem evezhet
csak úgy tova valami ilyesmitől.
De addig is, jó egy-két percig... csak bámultak.

8

– Van egy létránk – jegyezte meg James, ahogy kirángatta a
kenu alján heverő mentőmellények és törülközők közül.

– Vagyis vissza tudunk jönni – mondta Amelia. Nem kérdés
volt, hanem a délután nagy fordulatának elfogadása.

A tető láthatatlan hullámoktól, felszín alatti áramlatoktól
fodrozódott.

Amelia nevetni kezdett. Mi mást tehetnének? Hacsak a tető
nem lebeg a vízben, egy háznak kell lennie alatta. James is
csatlakozott a nevetéséhez.

– Egy kibaszott házi – lelkendezett Amelia. Aztán
felsikkantott, mert egy első randin volt, és olyan őrültséget
fedeztek fel, ami simán varázslatnak tűnt.

James leeresztette a kötéllétrát a kenu pereménél. Amikor a
fokok nekiverődtek a pattogzó festéknek, kicsit lelkiismeret-
furdalása támadt. Bob bácsi. Bob bácsi vajon tud erről a tetőről?

Amelia, még mindig feltöltődve és mosolyogva a felfedezés
örömétől, végignézett a tavon az alagút bejáratára. Innen egy fél
lyuknak tűnt. Rajzfilmes látványt nyújtott. Mintha valaki úgy
festette volna oda a hegyre.

Nem igazi bejárat, gondolta. Az egy szilárd fal. Aztán
megrázta a fejét, hogy elűzze a buta gondolatot, de nem talált
helyette igazibbnak tűnőt.

Az alagúton át nem lehet gyorsan menekülni.
Visszanézett a víz alatti tetőre. James lassan ingatta a fejét. A
lányra pillantott, és megint felnevettek, lágyan, mint amikor
valami furcsa készteti kacagásra az embert. Nem vicces. Hanem
lehetetlen.
– Na jó – ragadta meg James a kötéllétrát. – Ki megy elsőnek?
A létrafok gyújtósnak tűnt a kezében. Amelia szinte látta maga
előtt, ahogy elemésztik a lángok. Ennyit a könnyű visszaútról.
Honnan jönnek ezek az érthetetlenül sötét gondolatok?

– Majd én – mondta Amelia. Ma nem lesz ünneprontó.
James meglepettnek tűnt.
– Biztos? Ne menjek inkább én először?
– Miért?
– Nem is tudom. Oké, menj te.
– Nem. Menj te.
– Nem, nem. Tényleg.
– Azt hiszem, kell egy perc, hogy hozzászoktassam magam a
gondolathoz. – Amelia izgatott volt, ugyanakkor félt is. A tető
amolyan „jéghegy csúcsa” hangulatot árasztott magából. Ki tudja,
mekkora kiterjedésű terület van alatta? – De az tuti, hogy
mindkettőnknek le kell mennünk.
– Nagyon örülök, hogy ezt mondod. De megtehetjük azt is,
hogy elevezünk, és úgy csinálunk, mintha ez az egész meg sem
történt volna.
– Biztos?
– Hát...
Nem, gondolta James, Amelia ragyogó szemébe nézve. A lány
egyszerre valahogy furcsán száraznak tűnt neki.
James végignézett a partvonalon. Életnek sehol semmi jele.
Sehol egy öregember, aki rájuk kiáltana. Sehol senki, aki
elmondhatná Bob bácsinak, mit csinálnak. James úgy érezte,
mintha egy néma szoba közepén lennének. A saját néma
szobájuk közepén.
Lepillantott a víz felszínére. Harapós teknősöket keresett.
Kígyókat. Valami lent lélegző állat buborékjait.
Micsoda szörnyű fordulata lenne a randinak, ha James
lemerülne, és aztán megharapná egy mokaszinkígyó. De minél
tovább bámulta a felszínt, a fodrozódó tető annál inkább
festményszerűnek tűnt. Olajfestmény. Mintha az oda, abba a
hamis valóságba való lemerülés rosszabb lenne, mint bármi,
amire egy kígyó képes lehet.
– Amelia – mondta, és arra jött rá, hogy szereti kimondani a
nevét. Amelia. A lány ránézett, és várta, hogy közölje a

mondandóját. Teste simának, tisztának tűnt a fürdőruhája
vöröse mellett. James hirtelen úgy érezte, nem nézegette őt
eleget. A testét. A vonásait, a hajlatait, a bőrét. – Mit gondolsz,
hogy került oda?

– Isten babaháza.
– Mi?
– Nem tudom.
– Ezt most csak úgy kitaláltad?
– Aha.
– Úgy hangzik, mint egy film címe.
– Haha. Koszi.
– Szerintem odalent építették.
– Valószínűleg nem.
– Csak így van értelme.
– Nem hiszem. Szerintem beszakította a jeget.
– A jeget?
– Aha. Valaki át akarta vinni a tó felszínén.
– Ejha. Érdekes elmélet. De ezek a tavak sosem fagynak be.
– Hát, valaki megmondhatta volna nekik.
James elmosolyodott.
A kenu közben kicsit elsodródott, és a víz alatti tető most már
a hátsó részéhez esett közel. James térden állva irányította
vissza a csónakot a korábbi pozíciójába. Ameliának megint Bob
bácsi figyelmeztetése jutott eszébe a borulásról.
– Félsz? – kérdezte.
– Hát...
– Légy őszinte.
– Mindig őszinte vagyok.
– Tényleg?
– Hát... ja.
– Félsz?
A lány mosolygott. Azzal a felvont szemöldökkel, amelyen
olyan barátok osztoznak, akik éppen készülnek belépni egy
vidéki város szellemvasútjába, vagy lejátszani egy különösen

ijesztő filmet.
Aki bújt, aki nem... jövünk.
– Félek, ja. De nem annyira, hogy ne akarjak lemenni.
– Oké. Ugyanígy vagyok vele.
De hát mi félnivalójuk lenne? Ami azt illeti, miután kibeszélték

a dolgot, Ameliában szinte teljesen elapadt a félelem. Hiszen egy
elmerült házról van szó, a szentségit. Márpedig ha valami, akkor
ez igazán menő.

És mégis, ahogy lenézett a házra, úgy tűnt, a zsindelyek
egyként mozognak, mintha nem a víz felszíne okozná az illúziót,
hanem valami, ami a tető alatt mozgolódik. Talán halak. Vagy
egerek. Ahogy a tető lejtett, a szélei belevesztek a zavaros
árnyékokba. Amelia nemcsak abban nem lehetett biztos,
mekkora a ház, de még abban sem, hogy mekkora a tető. Az
árnyékok továbbterjedtek, és összeolvadtak a tó maradékának
sötétségével. Amelia felnézett, végig a felszínen, és ekkor ismerte
fel, milyen nagy is valójában ez a harmadik tó. Ha elképzeled,
hogy belecsúszol a vízbe, és magába zárja apró testedet, a tó
máris sokkal nagyobbnak tűnik.

– Van odalent bármi, ami megharaphat minket?
– A házban?
– Nem. A vízben.
– Őszintén szólva, fogalmam sincs. Tudom, ez nem egy jó
válasz. Ha valamelyikünknek tudnia kéne, hát az én vagyok.
De… nem tudom.
– Semmi baj. Valószínűleg nincs itt semmi veszélyes. Ez csak
egy tó, nem az óceán.
– Ja.
– Oké.
– Oké. Akkor indulás.
A fiú hirtelen felállt, és Amelia szíve, akár egy nyuszi, ugrált a
mellkasában.
Akkor indulás.
– Fantasztikus lesz – mondta, hogy egy kis önbizalmat öntsön

Jamesbe.
James rámosolygott. Kiegyenesedett. Egyensúlyozott. Amikor

levette az ingét, Ameliának feltűnt, milyen lágy a mellkasa.
Fehér karja világított a tó sötétkék háttere előtt.

Aztán elmerült.
Amelia megragadta a billegő kenu két oldalát, és lenézett.
Ahogy a fiú süllyedt lefelé, a fodrozódások fehér habból és
buborékokból álló zavaros falat alkottak. Amelia pár
másodpercig egyáltalán nem látta.
A tó megfojtotta, gondolta.
Majd James felbukkant, nedves haja a fejére tapadt.
– Ejha – szólalt meg, és vacogó fogakkal taposta a vizet. – Ez
kurva hideg.
Amelia nem akarta elmondani neki, milyen kicsinek tűnik az
alatta elterülő tetőhöz képest. Nem akarta elmondani neki, hogy
viszonyítási pontot biztosított a látványhoz.
– Meddig tudod visszatartani a lélegzeted? – kérdezte.
– Nem tudom. Meddig lehet?
– Azt hiszem, egy, talán két percig.
James a víz alá hajtotta a fejét.
Lenézett. Egyenesen a házra.
Visszajött a felszín fölé.
– Hűha. Ez egy ház.
– Tényleg az.
Egymásra néztek, James a vízből, Amelia a zöld kenu
pereméről. Valami elhangzott köztük. Kimondatlanul. Valami
olyasmi, hogy légy óvatos. De nemcsak egyikük mondta, hanem
mindketten, egymásnak. Úgy értve, hogy igen, légy óvatos most,
de légy óvatos mindazzal is, ami ezután jön.
James vett egy nagy levegőt.
És lemerült.

9

Zavaros, gondolta James, ahogy úszott lefelé, és a haja úgy
lebegett a feje fölött, akár a rövid hínár. Nem látott sokat,
egyelőre nem. Csak a tetőt, amely a szélein mintha fokozatosan
beleveszett volna a mély sötétségébe.

Odaúszott.
Messze fölötte, ahová már nem láthatott el, kiúszott egy felhő
a nap elől, és fény öntötte el a tavat, melengetve Ameliát, és
felfedve James előtt a ház egy részét. Nem úgy, mintha
függönyök nyíltak volna szét, inkább úgy, mintha egy bűvész
csupasz keze elmozdult volna, hogy megmutasson egy addig
rejtve maradt ablakot.
James lenézett az üvegre, és megrohanta a magassági
szédülés, mintha csak a bevásárlóközpont udvarára tekintett
volna le, vagy a Cedar Point-i hullámvasút, a Demon Drop aljára.
Mekkora lehet ez a ház? Hány emeletes?
Az üveg felé úszott. További részletek váltak ki a sötétségből.
Burkolat. Tégla. Egy ablakpárkány.
A zseblámpát a fürdőnadrágja elasztikus szalagjához kötözte.
Most, hogy a ház oldala mentén haladva megtámaszkodott a
téglákon a lábujjaival, leoldozta a lámpát, és az ablakhoz emelte.
Odanyomta az orrát.
Tér, gondolta. Mintha a szó sok más szót foglalna magában.
Szoba. Hálószoba. Az ismeretlen.
Túlságosan sötét volt, hogy bármit is lásson, a zseblámpa
fénye meg csak visszatükröződött az üvegről, és egy újabb
ragyogó kört képezett az ablakon.
Ellökte magát a faltól, és mélyebbre úszott.
Egy másik ablak, egy emelettel lejjebb.
Két szint. Kétszintes ház a tó mélyén.
Felpillantott, remélve, hogy a felszínen keresztül megpillantja
Amelia arcát. De csak kivehetetlen formákat látott. Erős, szilárd,

fodrozódó színeket. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha mégis látná
őt, mintha látna valakit, egy óriás fejét, akkorát, mint a tó
felszíne, ahogy lebámul rá a vízen át. Aztán a formák elmosódtak,
és James már semmit sem tudott kiolvasni belőlük.

Anélkül, hogy számított volna rá, elérte a tó alját, és a lába
sűrű, puha iszapba süppedt. Bármily lehetetlennek tűnt is, a ház
mellett állt. Kinyúlt a sötétségbe, a homályba, és a téglákra
tapasztotta a kezét.

Igazi. Semmi kétség.
Hideg víz rohanta meg a hátát, magához ölelte, és a téglákról
az üvegre noszogatta az ujjait.
Még egy ablak. Egy földszinti ablak. James bevilágított rajta.
Feketeség. Semmit sem tudott kivenni odabent.
Hirtelen látomása támadt arról, hogy valaki Ameliához beszél
odafent. Figyelmezteti a lányt, hogy el kell menniük innen.
Felfedi előtte a ház titkait, feloldja, tönkreteszi a rejtélyt.
Talán egy parti őr, vagy egy halász.
Hogy érti, hogy kíváncsiak voltak, kisasszony? Mégis mire?
Az Egyesült Államok minden tavának a fenekén van egy
kétszintes ház! TŰNJENEK EL INNEN!
De nincs kétszintes ház minden tó fenekén, bármennyire
megnyugtatónak találta is James a gondolatot.
Leárnyékolta a szemét a kezével, és az üvegnek nyomta.
Semmi. Semmit sem tudott kivenni. Bár mintha bútorok
körvonalait látta volna. De az lehetetlen.
Ugy e?
Mivel már kezdte érezni, hogy túl régóta tartja vissza a
lélegzetét, James felemelte a zseblámpát, és most először
felmérte a ház teljes méretét.
Nagy volt. Nagyobb, mint bármi, amiben James valaha élt.
Hirtelen elképzelte, hogy Amelia egy ágyon fekszik az emeleti
hálószobában. Elképzelte, hogy felúszik az ablakhoz, bekopog
rajta, és felébreszti.
Beengedsz?

Aztán vízzel teleszívott matracokra gondolt. Halszálkát és
iszapot okádni készülő szövetre.

Balra fordította a zseblámpát, szemügyre vette a ház szélét, és
tudta, hogy ha van bejárati ajtó – persze hogy van bejárati ajtó,
ez egy HÁZ, James –, annak a sarkon túl kell lennie.

A tüdeje figyelmeztette, hogy ideje felmenni. Vissza Ameliához.
Ehelyett űrhajós-sétára emlékeztető mozdulatokkal megindult
a ház téglasarka felé.
Egy egészen természetes gondolat fogant meg benne: ha az
ajtó nyitva van, miért is ne lépjen be rajta?
A ház (a ház!) sarkánál hátrapillantott a válla fölött a
feketeségbe, a tó mélyébe.
Nem mintha úgy érezte volna, hogy figyelik, nem egészen,
ennél valami visszafogottabbról volt szó. Mintha az a feketeség
egyetlen néma, adott irányba forduló szem lett volna, amely
annak ellenére is képes figyelni a ház alapjánál matató tizenéves
srácot, hogy nincs agya, amelynek az információkat
továbbíthatná.
Nem figyelik. De látják.
James befordult a sarkon, maga elé világított a zseblámpával,
és meglátott egy másik ablakot. Egy elülső ablakot. Amit
mindenki látna, ha egy kocsival beállna a ház elé.
Összeszorult a mellkasa, lüktetni kezdett a feje, de folytatta az
útját az ablakpárkány alatti hínárkerten túl. A sötétség kicsit
enyhült, és most a lábára irányította a fényt. Becsapták a
lengedező hínárok árnyékai, azt hitte, ujjakat lát visszahúzódni a
redőkbe.
Aztán a tó puha aljánál valami sokkal keményebbre lépett.
Egy kőlépcső egyetlen fokára. A többi talán a tó feneke alá
sülly edt.
Felpillantott.
A ház bejárati ajtaja előtt állt.
Izgatottan kapott levegő után, mintha ez egyáltalán lehetséges
lenne a víz alatt, és ezzel valószínűleg az utolsó buborék is

kiszökött a torkából.
Nem egy teljes bejárati ajtó volt. Hanem csak egy fél. A bal fele

a zsanérján lógva lengedezett a láthatatlan hullámokban, a
pulzálásokban, amelyeket Amelia odafönt nem érezhetett. Az
ajtó jobb felének James nyomát sem látta, és úgy érezte, mintha
a fát szándékosan cserélték volna ki sötétségre.

Gyere, szólt hozzá az ajtó, ahogy a bal fele tovább lengedezett.
Gyere be.

Megmozdult, elindult befelé.
Aztán megállt.
Levegőt kellett vennie. Most azonnal.
A mohás, sikamlós lépcsőt ugródeszkának használva
behajlította a térdét, és elrugaszkodott.
Ahogy a vizet hasította, szörnyű látomás szállta meg: felfelé
úszva megfullad, és mire eléri a felszínt, már csak hulla, Amelia
meg folyamatosan sikolt a zöld kenutól fél méterre lebegő James
bomló, oszladozó testének látványától.
Lehunyta a szemét. Szinte érezte a változás közeledtét. Ahogy
az élet halállá válik. Mozgás közbeni halál. A bőre gyors
redősödése. A tüdeje, a hólyagja, a szíve összezsugorodása.
Aztán ténylegesen érezni kezdett valamit.
Mintha testének egész oldalát, a mellkasától a lába ujjáig,
vastag nudlik csiklandozták volna.
Vagy haj.
James tovább emelkedett, és a szemét kinyitva látta, hogy egy
emeleti ablak sötét négyzete mellett halad el, ám ekkor új felhő
takarta el a napot, és a jobb láthatóság odalett.
Amikor a felszínre tört, nagy levegőt vett. A kenu sokkal
messzebbre került tőle, mint hitte.
Amelia a közepén ült, és szótlanul bámulta őt. A megszállott
keresés eleven szobra.
– Búvárruha kell – mondta James, ahogy úszni kezdett felé.
– Micsoda?
– Búvárruha. Leckéket kell vennünk.

– Miért?
– Mert visszamegyünk. És tovább akarunk majd maradni,
mint ameddig képesek vagyunk visszatartani a lélegzetünket.
– Tényleg?
– A bejárati ajtó nyitva áll. Egy fél ajtó. Nehéz elmagyarázni. –
Odaért a kenuhoz, és megragadta a létrát. Zihált. – Egy kicsit
ijesztő. De basszus... elképesztő.
Amelia hátán végigfutott a hideg.
A bejárati ajtó nyitva áll.
James felmászott a létrán.
– Menj csak – bólintott. Eloldozta a zseblámpát a derekáról, és
odadobta a lánynak. – Nézd meg magad.

10

Fél ajtó. Nehéz elmagyarázni.
De ez épp elég magyarázat volt.
Ameliának nem tetszett idelent. Nem tetszett neki a nyílt
feketeség a háta mögött (mintha egy felpuffadt, összevissza
makogó őrült tette volna ide a házat, répaként a tinédzser
szamaraknak, hogy lecsaljon téged és Jamest, aztán majd
hirtelen kirobban a sötétségből, és a nyála fellebeg a vízben, és
összegyűlik a kenu körül, miközben megragadja a hajatokat, és
bevonszol benneteket a házába, az Ő házába, Amelia), nem
tetszett neki a nyitott fél ajtó, nem tetszett neki, hogy minden
ellenállás nélkül beúszhatott volna rajta.
Képtelenség volt nem arra gondolni, hogy valami él, valami
fészkel odabent: egy víz alatti teremtmény, felfedezetlen és
ismeretlen.
Ez agyrém, gondolta.
De egyben jó móka is, nem igaz? Vagy talán nem ez a
legizgalmasabb dolog, amit valaha látott?
Tudván, hogy csak rövid ideig lehet idelent, egyenesen
odaúszott a bejárati ajtóhoz, amelyről James beszélt. Nem állt
meg egyetlen ablaknál sem, nem próbált benézni rajtuk. Így
amikor megállt a mindkét oldalról korláttal (korláttal!) határolt
kőveranda kőlépcsőjén, több levegője maradt, mint amennyi
Jamesnek volt ugyanebben a helyzetben.
Miután végigpásztázta a zseblámpával a fél ajtó négy oldalát,
mintegy szimbolikus átjárót teremtve a fénnyel, Amelia nem
habozott tovább. Félelem ide vagy oda, tagadhatatlanul
izgalmas élmény volt.
Meztelen lábujjaival elrugaszkodott a kőlépcsőről, és beúszott
a házba.
Mellúszással haladt előre, így a zseblámpa először az ajtófélfát,
majd a fal egy darabját tárta fel előtte, aztán meg semmit, mert a

fény a háta mögé került. Arra gondolt, hogy ez is csak olyan,
mint belépni a Chauncey úton álló egyik elhagyatott házba. Olyat
meg már csinált egyszer a barátnőjével, Mariával. Fényképeket
készítettek, gondolván, hogy az élet legigazibb esszenciáját
örökítik meg.

Az ürességet.
De amikor ismét előrehúzta a kezét, hogy mélyebbre lökje
magát a házban, a fény rávilágított valamire, aminek hatására
olyat tett, mint még soha életében.
Amelia felsikoltott a víz alatt.
Csak egy ruhafogas állt ott, semmi több, és még csak egy
kabát sem lógott róla, hogy azt hihette volna, egy embert lát. És
mégis...
Tudta, hogy nem tartozik ide. Főleg nem így, egyenesen állva,
mit sem törődve a több ezer tonnányi víz nyomásával és
hullámaival.
Nem dülöngél, gondolta, és lámpájával a padlóra világított,
ahol a ruhafogas lába szilárdan állt a padlódeszkákon. Nem
dülöngél vagy lebeg, még csak meg sem moccan.
Egy előszobában volt, ennyit biztosan tudott. A ruhafogas
mellett látott egy kis asztalt is, ahova a lakók a kulcsaikat
tehetik, amikor visszatérnek a városból.
Még egy üvegtál is állt az asztalon. Tökéletes hely a
kulcsoknak, gondolta Amelia.
A tüdeje összehúzódott a levegő hiányától.
Miért nem lebeg a tál? Tudni akarta. Miért nem lebeg idebent
semmi?
Maga mögé, a fél ajtóra világított, és abszurd félelem szállta
meg, hogy egy arcot fog látni, a tulajdonos arcát, talán egy
nagykabátos férfiét, ahogy ott áll a mohás lépcsőn.
Ki engedett be?
Kicsit beljebb úszott az előszobában, és már látta, hogy az
asztal nem is olyan kicsi, mint amilyennek hitte. Egy tálalóasztal
volt, gyönyörű, viktoriánus darab, és még csak nem is látszott

ázottnak, mintha meg se kottyant volna neki, hogy egy tó
fenekén van. Sőt, ahogy Amelia végigfuttatta ujját a felszínén,
majd pedig az üvegtál peremén, nagyon is használhatónak tűnt.

Mivel arra számított, hogy csak halat és rothadó fát talál a
házban, az üveg valódisága összezavarta. Az érintés valahogy
elvette a dolog varázsát.

Ez lehetetlen, gondolta. Ez az egész. LEHETETLEN.
Felnézett a plafonra, gondolván, hogy majd a fizika
törvényeinek engedelmeskedő hordalék és döglött halak
kavalkádját látja a vakolathoz tapadva.
Ám a plafon csupasz volt.
De nem teljesen.
Egy villanykörte.
Előre világított a zseblámpájával. Egy folyosót pillantott meg.
Az előszobából vezetett a ház többi részébe.
Annak ellenére, hogy nemsokára levegőt kellett vennie,
Amelia átvágott az előszobán. Szinte meztelen teste fázott, és
minél beljebb hatolt a házban, annál hidegebb lett. De
mindenképpen akart még látni valamit, mielőtt távozik. Még egy
bizonyítékot, mielőtt felúszik a kenuhoz.
Mielőtt elért volna a nagyobb szobához, a fény felfedett előtte
egy tükröt a folyosó falán.
Ne nézz bele.
Ez volt az első gondolata. Majdnem mint otthon, amikor azt
mondogatja magának, ne nézzen tükörbe, mert úgy érzi, szarul
fest.
Majdnem, de azért nem egészen.
Ne nézz bele.
A fénycsóvát körülvevő tér (az egész ház, és a tó is) olyan
fekete sötétséget árasztott magából, akár egy temetés, a
fénycsóvában felbukkanó tárgyak pedig természetellenesen
fodrozódtak. Igen, belenézni egy szurokfekete ház víz alatti
tükrébe aligha jó ötlet.
De Amelia nem tudta türtőztetni magát.

Buborékok törtek ki az ajkai közül, ahogy a képmását látva
némán levegő után kapott.

Medúza.
Nem. Csak Amelia. Nem egy ráncos, szürke gorgó, aki kővé
változtatja az embert, hanem egy fiatal lány meglehetősen torz
tükörképe: bőre sápadt, akár a hullaház függönye, hajszálai
hínárként (kígyókként) lebegnek rémült, de kíváncsi arca fölött.
A tükörbe nézés olyannyira hétköznapi tevékenység, hogy
ösztönösen a hétköznapi arcára számított. De ennek a lánynak,
ennek az énjének, ennek az Ameliának fodrozódott az arca, az
arccsontja pedig centikkel volt magasabban a normálisnál. Ajkai
hamis mosolyra kunkorodtak.
Még a szeme is másnak tűnt. Révetegnek. Mintha Ameliának
megadatott volna, hogy olyasmit lásson, amit soha senki nem
akar látni: így nézhet ki holtan.
Miután holtan találják.
Egy nap.
Vízbe fúlva.
Megfulladva.
Ameliának vissza kellett térnie a felszínre. Azonnal levegőre
volt szüksége.
Zseblámpájával még utoljára bevilágított a ház mélyébe. Két
azonos méretű buborék lebegett ki az orrlyukaiból.
Aztán elúszott a tükörtől az előszoba és a bejárati ajtó
irány ába.
Nem érsz fel időben, James pedig kihívja a rendőrséget, és
idelent fogják megtalálni a lebegő hulládat. Vagy talán nem is
fog lebegni... talán a padlón bukkannak majd rád, ahogy ahhoz
a ruhafogashoz hasonlóan dacol a fizika törvényeivel.
Átúszott a küszöb fölött, és próbált nem belegondolni, milyen
érzés lenne. Mármint a megfulladás. Ez lenne az? Ezek az első
jelei? Az utolsó néhány pillanat, mielőtt az emberben
tudatosodik, hogy nincs visszaút?
Vajon először csillagokat fog látni? Vajon azelőtt, vagy azután

fogja elveszíteni az eszméletét, hogy a fájdalom elviselhetetlenné
válik?

James. Ússz James felé.
Amelia elhagyta a házat, és botor módon azon gondolkodott,
hogy megfordul, és becsukja az ajtót, mintha faragatlanság lett
volna nyitva hagyni azt. De nem volt ajtó, amelyet bezárhatott
volna, és a keze meg a lába máris hajtották felfelé. Felfelé.
Felfelé?
Nem látta maga fölött a felszínt, és egy őrült pillanatig azt
hitte, talán lefelé úszik.
Kezdte tényleg elhinni, hogy meg fog halni.
Aki kíváncsi, hamar megöregszik, avagy a szaglászó tizenhét
éves lány halála.
James azt hinné a lebegő hullájára, hogy él. Csak viccel.
Első randik. Kinek mesélne majd a fiú erről a randiről? Ahogy
Ameliának mesélt a lányról, aki bowlingozás közben eltörte a
karját, úgy mesélne valakinek róla, a lányról, aki lemerült a víz
alá, és véreres, felpuffadt hullaként bukkant fel újra?
De még nem állt be a halál.
Nem veszítette el az eszméletét. Nem látott csillagokat.
Gyorsabban úszott, és úgy tört felfelé, mintha a víznek is
lettek volna létrafokai.
Az utolsó, amit látott, mielőtt a felszínre bukkant, a tető
félárnyékában lévő emeleti ablak volt.
Vajon van odafönt egy komód is? Abszurd módon ezen
tűnődött az eszméletvesztés határán. Meg éjjeliszekrény és
ruhásszekrény?
Aztán elérte a felszínt, és szörnyű látomásai szertefoszlottak a
levegőben, amelyet kétségbeesetten szívott magába.
Hangos légzése a rettenet és a dicsőség keverékeként
visszhangzott végig a harmadik tavon. James beleborzongott.
– Hé! – kiáltott fel a fiú, megragadva a kenu oldalát. – Basszus,
jól vagy?
Amelia letörölte a taknyot az orráról és az ajkairól.

– Búvárfelszerelés kell – lihegte.
– Ja, én is ezt...
– Be van bútorozva, James.
Egymásra néztek. James a kenuból, Amelia a vízből, bő egy
méterre a létrától.
– Hogy mi?
– Be van bútorozva.

11

Ameliának fel sem tűnt, milyen klausztrofóbiás hatással van rá
a harmadik tó, amíg el nem indultak visszafelé. Akkor pofonként
csattant arcán a szó.

Klausztrofóbiás.
Attól félt, hogy a kenu kifelé majd nem fér el úgy az alagútban,
mint befelé. Attól tartott, hogy örökre ott ragadnak a házat rejtő
harmadik tavon.
Persze ez butaság volt. Átúszhatnak az alagúton vagy
végigsétálhatnak a parton, tucatnyi módon távozhatnak. De
akkor is érezte.
A pánikot.
Ám a kenu éppúgy kijutott az alagúton, ahogy nemrég bejutott
rajta. Csak most még több lepattogzott festék került a vízbe, és
még több horpadás a csónakra.
– Bob bácsinak van egy jó hosszú tömlője – mondta James,
amikor végre elérték a szárazföldet, a Bob bácsi kis partjául
szolgáló rövid homoknyelvet.
– Folyton a tömlőnél lyukadunk ki – jegyezte meg Amelia.
– Igaz. Ezek szerint az a totemállatunk?
De Amelia csak a harmadik tó felszíne alatt harminc centire
lebegő döglött halra tudott gondolni.
James kiszállt a kenuból.
– Nem fog működni – mondta Amelia. – Mármint a tömlő.
– Nem?
– Nem. Már próbáltam. Nem úgy funkcionál, mint egy
szalmaszál.
James elgondolkodott. Végignézett az első tavon, de Amelia
tudta, hogy a tekintete valójában messzebbre vándorol.
– Van a bácsikádnak búvárfelszerelése?
– Lehet.
– Tudod, hogyan kell használni?

– Nem. – A fiú megint esetlennek tűnt. – De az
unokatestvéremnek van merülőszerelése.

– Helyes.
– Ja. Ma este elkérem tőle.

Elharapott szavak. Rövid mondatok. Amelia tudta,
miért. Vissza akartak menni a harmadik tóra.

Meg sem beszélték, mégis vissza fognak menni.
Ez jelentett valamit.
– Akkor holnap – mondta James.
– Igen. Várj... nem jó. Holnap dolgozom.
– Mikor?
– Egész nap.
– Hol?
– Darlene élelmiszerboltjában.
– Tényleg?
– Aha.
– Király.
– Aha.
– Oké.
– Holnapután.
James bólintott.
– Oké.
Egymás szemébe néztek. Valami némán elhangzott köztük.
Kaptak egy ízelítőt, egy előszobát, egy folyosót egy tükörrel, és
többet akartak.
Vele vagy nélküle, mindenképpen visszamész, gondolta
James. De ronda gondolatnak érezte.
Egyszerre bólintottak, mintha megegyeztek volna egy
holnaputáni második randiban. De valójában mindketten azt
mondták, hogy igen, visszamennék egyedül is.
Ha tudnék, ebben a pillanatban visszamennék.

12

Darlene élelmiszerboltja tizenkét polcsoron kínált mindent,
amire egy családnak szüksége lehet. Kajától a vécépapírig,
ahogy Amelia munkatársa, Marcy mondogatta. Gondoskodunk a
dolgok kezdetéről és végéről is. És így is volt. Ami azt illeti,
gondoskodtak mindenről, beleértve a békatalpakat,
búvárpipákat és maszkokat, amelyeket a kicsi, de népszerű vizes
polcon tároltak.

A másnapi műszakja alatt Amelia számtalanszor
elgondolkodott a házon, ahogy elment a fürdőruhák és a
felszerelések mellett.

Mi az a ház?
Különösen sokat tűnődött a ruhafogason és az üvegtálon,
merthogy abban a környezetben egyiknek sem lett volna szabad
a helyén maradnia. És minél többet tűnődött rajta, annál inkább
zavarta a fából készült falak kiváló állapota meg a folyosó
plafonjáról egyenesen lógó villanykörte.
Mi az a ház?
Ez a négy szó jobban zengett a fejében, mint ez a sokkal
nyilvánvalóbb három:
Miért van ott?
Feltöltött egy polcot papírtörlőkkel, és segített Marcynak
elintézni egy rendelést. Váltott pár szót a Saxon Foods szállítóival
néhány romlott almáról, mire az egyikük megkérte, hogy tegye
meg nekik azt a szívességet, hogy ne szóljon senkinek az almák
állapotáról. Amikor eljöttek a Saxontól, még jók voltak. Biztos túl
gyorsan hajtottak át egy bukkanón. A főnökük dühös lesz, ha
megtudja. Amelia szemügyre vette az almákat, megfelelőnek
találta őket, és megígérte, hogy az ő kis titkuk marad.
A mi kis titkunk.
De egy tó alján álló, teljesen bebútorozott ház nem lehet senki
kis titka. Valakinek tudnia kell róla.

De kinek?
Ételt csomagolt, különös óvatossággal bánva a tojásokkal, és az
állandó vevőkkel fecsegett. Kétszer is elment a dolgozói
társalgóban álló tükör előtt, és mindkétszer konstatálta
tükörképének normális mivoltát. Polcokat törölgetett.
Megigazította a címkéket a levesporos dobozokon, hogy a vevők
lássák, melyik milyen ízű. De hiába a sok figyelemelterelés,
valakinek tudnia kellett a házról.
Szinte úgy érezte, mintha figyelnék. Most, munka közben is.
Mintha kémek várnának rá odakint a bolt parkolójában, hogy
megkérdezzék, hozzányúlt-e valamihez odalent, és nedves
nyomok után kutassák át a kocsiját.
Figyelik. De nem igazán figyelik. Inkább csak látják.
Bob bácsi?
Vajon ő tudott róla? Amelia úgy gondolta, tudnia kell róla.
Hogyan élhetnél az első tónál anélkül, hogy valaha eszedbe jutna,
megnézed magadnak a második tó graffitival teli alagútját?
Anélkül, hogy valaha felfedeznéd a házat, amelybe James és
Amelia rögtön, a legelső kenuútja során belebotlott?
Takarásban volt, emlékeztette magát Amelia. Igen, a bokrok
miatt elég nehezen lehetett észrevenni az alagutat. Az a rikító
graffiti. Pöcsök és csöcsök.
Meg akarta kérdezni Bobtól. Talán James már meg is tette.
Ahogy egyedül állt a kettes pénztárban, megnézte a telefonján,
kapott-e üzenetet. Nem.
Semmi Bob tudja, vagy Bob szerint egy filmes díszlet vagy
bármi hasonló üzenetet Jamestől.
Szóval... beszélt James a házról a nagybátyjával? És miért van,
hogy ez a gondolat annyira... felkavarja?
Mi az a ház?
Marcy végzett egy vevő ételének becsomagolásával az egyes
pénztárban, aztán felvette a „végtelen társalgás” fonalát. Egyes
munkatársak úgy folytatták egy-egy történet elmesélését, akár
napokkal később is, mintha sosem hagyták volna abba.