Josh Malerman - Ház _a tó mélyén

lány izmainak bármilyen apró mozdulata, a bőrének a puszta
látványa is felizgatta.

Amelia hirtelen levetette a lábát a tutajról, és belecsúszott a
vízbe. Pár méterrel arrébb úszott, hogy közvetlenül a tető fölött
legyen. A vizet taposva nézett James szemébe, a hatalmas ház
pont alatta terült el.

Kihívás, gondolta James. Vagy valami olyasmi. Amelia így
közölte vele, hogy nem fél. Vagy talán önmagát bátorította.

Ma igencsak megijedtünk, gondolta James. Ezután is
folytatjuk?

Ez itt, gondolta, Amelia válasza. Igen, folytatjuk.
Beugrott utána. Azóta, hogy felfedezték a házat, most először
szállta meg az az idegőrlő érzés, hogy valami nála sokkal nagyobb
rejtőzik a víz alatt. Mint a Cápa híres poszterén: ő a felszínen
tempózó úszó, lent pedig a sokfogú ház várja.
Amikor odaért Ameliához, összeölelkeztek. James részben
félelemből tette. Érezte azonban, hogy Amelia már túl van a
lebegő ruha okozta sokkon. Csókolóztak, és csaknem meztelen
testük egymáshoz simult, miközben tempózó lábuk a felszínen, a
ház fölött tartotta őket. Amelia mélyebbre nyúlt a vízben, és
kitapogatta James kemény péniszét a sárga fürdőruha alatt. A
lány legszívesebben ott és akkor, a közös titkuk fölött
szeretkezett volna vele.
– Holnap – suttogta a fiú fülébe.
James elhajolt a lány arcától. Most már könnyebben
megfeledkezett a pincéről.
– Biztos vagy benne?
– Igen. Száz százalékig biztos.
Nevettek, mert a helyzet egyszerre volt kínos és megnyugtató
egyben. Nevettek, mert szégyellték magukat, de közben bátrak
is voltak.
Ezek az érzések mindkettejükben összecsaptak és
összefolytak, miközben a víz a maga módján váltakozott alattuk;
meleg áramlatok és hideg áramlatok, a lábukat, a hasukat

cirógató kellemes hullámok, amelyeket hirtelen láthatatlan, jeges
ujjak és nyelvek váltanak fel, és a mélyből csiklandozzák a
bőrüket, talán azért, hogy megragadják és lerántsák őket,
mélyebbre a tóba, mélyebbre a házba, mélyebbre a szerelembe,
mély ebbre...

Holnap.

27

Ezúttal hanyagolták a búvárruhát.
Csak a maszkokat, a békalábakat és az oxigéntartályokat
vitték.
És a testüket. Amely a tavon töltött idő ellenére még mindig
sápadt volt. Sápadt, mert a napjaikat odalent töltötték.
Odalent.
Ma.
James és Amelia a tutajon készülődött. Nem beszéltek róla.
Nem mondták, hogy ma van a napja. Semmi kérdés, semmi
viccelődés, semmi ígérgetés. James figyelte, ahogy Amelia végez,
és szinte éhes lett a teste mozdulataitól. Amelia is figyelte
Jamest. Az a kéz, amely éppen a maszkot igazítja meg,
hamarosan őt fogja ölelni.
Odalent.
A tutaj peremén túl, a víz kék, fodrozódó felszíne alatt várt
rájuk a megkoronázásuk színhelye.
A ház.
(Otthon.)
– Jól van – szólalt meg Amelia, és feltartott hüvelykujjal jelzett
Jamesnek, noha ezt a gesztust pár hete, amikor először
kieveztek a tavakra, még szégyellte volna. – Kész vagyok.
Lehajolt, és belelógatta a lábujját a vízbe. Melegebb volt, mint
általában. Hívogató.
– Gyönyörű vagy – mondta neki James.
Amelia afféle fura köszönetként megvonta a vállát, és
bólintott, majd leguggolt a tutaj szélére.
De James ugrott be először. Kecsesen törte át a felszínt, és
csillogó fodrozódásokat kavart, amelyek csendben eltűntek a
farönkök alatt.
Amelia követte.
A víz valójában hidegebbnek bizonyult a búvárruha nélkül, de

az alacsony hőmérséklet sokkja afféle második ébresztőként
szolgált nekik, és tető fölött megfogták egymás kezét.

Aztán fejjel előre, együtt megindultak a bejárati fél ajtó felé.
Békalábuk belesüllyedt az iszapos tófenékbe, és James mászta
meg először a mohás, csúszós lépcsőt. A fél ajtót nyitva tartotta
Ameliának.

A lány beúszott rajta.
Az előszobában ölelkeztek össze. Csókolózni nem tudtak, de
ettől még a kezüket kapkodva, őrülten, szomjasan végigfuttatták
egymás testén. Amelia megragadta James kemény péniszét, és
magához húzta, neki a hasának, a combjának, a csípőjének. A
padlóval párhuzamosan, egymást tapogatva, tébolyultan, éhesen
lebegtek át a folyosón, be az étkezőbe. Az asztal fölött, de a csillár
alatt elengedték a zseblámpájukat, mire a fénycsóvák
véletlenszerűen megvilágították a falat, részletesen felfedve a
helyiséget, az üvegszekrényeket, a tálalóasztal két végén
könyvtámaszként álló vázákat meg a fürdőruhájukat, amely
lassan elsodródott immár meztelen testüktől.
A zseblámpák az asztalra süllyedtek, és ott is maradtak. Az
egyik a folyosóra mutatott, amelyen bejöttek, a másik pedig a
mennyezetre, akár egy reflektorfény, mindössze centikre tőlük.
Lebegtek, és Amelia magába vezette Jamest.
Nem ment könnyen. Megvolt a maga módja, amit egyikük sem
ismert.
És mégis... módszerek ide vagy oda, talán éppen az
esetlenségük bizonyult a legizgalmasabbnak.
Az első behatolásra Amelia levegő után kapott a maszkjában,
és érezte, ahogy James megfeszül. Megnyugtatta, ujjaival a
vállát, a hátát, a mellkasát masszírozta.
A sötétben szeretkeztek.
James lehunyt szemmel közeledett a csúcsponthoz, és Amelia
érezte, hogy az utolsó pillanatban kihúzza magát belőle, pont
mielőtt elélvez.
A mellettük világító fénycsóvában látták felemelkedni a fehér

felhőt a pénisz makkjából, aztán látták szétterjedni, ahogy a
láthatatlan hullámok a mennyezet és a falak felé, meg a
zseblámpa hatósugarán túlra sodorják.

Amelia Jamesre nézett, akinek arcát részben megvilágította a
leesett zseblámpa. Tágra nyílt szem, boldogság és mély szerelem
látványára számított. James azonban a mennyezetet bámulta.

Amelia lassan a kezébe fogta az állát, hogy maga felé fordítsa
az arcát, és lássák egymást. De James anélkül lökte el a kezét,
hogy egyáltalán ránézett volna, és egyik ujját a maszkjához
emelve jelezte, hogy maradjon csendben.

A másik kezével a plafonra mutatott.
Amelia felnézett.
És akkor ő is meghallotta.
Recsegő mennyezet. Lépések semmi mással össze nem
téveszthető hangja.
Mint a házban minden más, ez a hang is eltorzult, természetes
mivoltánál kétszer hangosabbnak érződött, és Amelia nem
akarta látni a lábat, amelyet a forrásaként elképzelt.
Aztán nevetés. Akárcsak a recsegés, torzan, zörgő csontok
zajaként vonult végig a házon, mintha minden hangja úszni
tudna.
James tagadólag rázta a fejét.
Elérkeztek a törésponthoz, az egyetlen dologhoz, ami
lehetetlenebb a ház létezésénél, a pulthoz tapadó tárgyaknál, a
falaknál, a folyosóknál.
Megegyeztek, hogy sosem kérdezik meg, hogyan vagy miért.
De az egyiküknek sem jutott eszébe, hogy megkérdezze, ki?
James megragadta Amelia csuklóját. Kihúzta őt az étkező
asztala felől a folyosóra, majd az előszobába, és közben végig
folytatódott fölöttük a recsegés, vagy talán közeledett is feléjük a
lépcsőn.
És folytatódott a nemtelen nevetés is. Vaskos, se férfias, se
nőies vidámság.
Miután kiértek a bejárati fél ajtón, Jamesnek már nem kellett

magával vonszolnia Ameliát, mert a lány előrement, és gyorsan,
a hátrahagyott zseblámpájuk nélkül tempózott a tó felszíne felé.

A felszínhez közel James mintha egy másfajta recsegést hallott
volna. Egy (kripta) bejárati ajtó összetéveszthetetlen
nyikorgását, ahogy örök idők óta először kinyílik.

Nem nézett az ablakokra, amelyek előtt elúsztak. Nem nézett
vissza.

A tutajtól távol, a tetőtől távol értek ki a felszínre, és gyorsan
továbbúsztak a farönkök felé.

Siess, gondolta James, mert érezte, hogy valami emelkedik a
mély ből.

Amelia ért elsőként a tutajhoz, majd gyorsan fel is húzta rá
magát.

James csak másodpercekkel lemaradva jött mögötte. Ahogy
kiemelte a lábát a vízből, egy buborék pukkant ki mögötte
kátrányos hanggal, és James azzal nyugtatta magát, hogy csak
(követett a nevetés!) egy hal volt.

Gyorsan letépte a maszkot az arcáról. Ameliáé már a
farönkökön hevert.

– Valami van odalent – szólalt meg James, és remegő ujjal
mutatott a tetőre. Aztán térdre ereszkedett, és elkezdte
odahúzni a kenut a tutajhoz.

– Valami van odalent – ismételte Amelia, és csak állt, és
bámulta a vizet, és hátrébb hajolt tőle, hátrébb hajolt a háztól.

Gyökeret verve állt ott még akkor is, amikor James eloldozta a
kenut. Akkor végre letörölte a vizet sápadt bőréről. A cseppek
mintha életre keltek volna.

– Gyerünk – mondta James.
Mindketten féltek.
Most először.
Féltek a háztól.
– Mit csináljunk? – kérdezte Amelia még mindig a mélybe, a
ház tetejére bámulva.
– Elmegyünk – válaszolta James. – Most rögtön elmegyünk.

28

Egy hét telt el.
Egy hét a ház nélkül.
Egy szép, napos nyári hét. Tökéletes hét arra, hogy a tónál
töltsék. Bármilyen tónál.
De nem.
Nem a harmadik tónál, és nem a háznál.
Egy hét.
Eddig.
Az elmúlt hét napban James egyszerűen nem tudott nem a
házra gondolni. Amikor zuhanyozott, a pince úszómedencéje járt
a fejében. Amikor a füvet nyírta, a kiugró ablakfülke előtt
lengedező hínár jutott eszébe. Amikor a saját otthonának
folyosóit járta, mélységes vágyat érzett, hogy űrhajósszerű
szökellésekkel, lebegve menjen a hálószobájába. Meg akarta
kocogtatni a falakat, és látni akarta, ahogy lassan megnyílnak.
Hiányzott neki az álomszerűség, a lehetetlenség. Még a félelem
is.
Egy hét.
Egy hete nem látta Ameliát sem.
Mi történt? Elvesztették a (józan eszüket?) szüzességüket. A
házban szeretkeztek. Nem ünnepelniük kellene? Nevetniük
rajta? Beszélniük egymással?
De igen, tudta, hogy ezt kellene tenniük. A történteknek
közelebb kellett volna hozniuk őket egymáshoz. A pokolba is,
rögtön aznap este, miután szeretkeztek, el kellett volna menniük
egy kajáidéba, hogy összebújjanak egy bokszban, túl sokat vagy
túl keveset rendeljenek, James pedig beletúrjon Amelia száradó,
aranybarna hajába. De valahányszor üzenetet akart írni neki,
vagy fel akarta hívni, mindig meghallotta azt a recsegést fölülről,
annak a hangját, hogy valaki más is van a házban.
Nem tudta kiverni a fejéből azt az elnyújtott nevetést.

Tudta, hogy Amelia is ugyanígy érez. Mindennel kapcsolatban.
Mi másért nem hívta őt? És mi miatt érezhette rosszabbul
magát: a lépések... vagy a szex miatt?

James éjjel kint ült a hátsó veranda egy műanyag székén.
Anya és apa aludt. Képtelenség lett volna nem Ameliára
gondolni, ahogy esetlen űrhajósként járja a kertet abban a
röhejes első búvárruhában. Szúrást érzett a szívében, és tudta,
hogy a szerelem miatt van. Tudta, mert oly sokan érezték már
előtte. Tudta, hogy épp megszakad a szíve.

Miért nem hívják egymást? Miért nem írnak egymásnak?
Mert nem egyszerűen csak a szívükről van szó. Ott van a
képben a ház is.
Más érzések, külső erők, félelmek. Egy jó dolog ellenségei. Az
emberek problémái.
Félelmek.
James félt. Egész álló nap félt. Egész álló nap hallotta a
recsegést, a lépcsőn közeledő lassú puffanásokat. A mögötte
lassan kinyíló fél ajtó nyikorgását.
Ha magukkal viszik a zseblámpájukat a tutajra, mit látott
volna James odalent, a fénycsóvában?
Nyugtalanul fészkelődött a veranda székében. Előredőlt, és
beletúrt a hajába. Úgy érezte, mintha elcseszett volna valamit.
Mintha összezúzott volna egy törékeny tárgyat.
Minden olyan jól alakult. Szeretkeztek a házban! Mi lehetne
ennél emlékezetesebb?
A ház miatt van, haver. Azért nem ír neked, mert távol
akarja tartani magát a háztól.
James belerúgott egy mellette álló üres hűtőládába. Aztán újra
belerúgott. Aztán felállt, és még egyszer belerúgott, ezúttal
akkorát, hogy a kert feléig repült. Utánament, és megint
belerúgott.
MI TÖRTÉNT?!
Letérdelt a hűtőláda mellé, hogy darabokra szedje, de
megdermedt.

Hívd fel. Ő is dühös.
Felállt, és átvágott a kerten. A telefonja a grillezőn hevert.
Felkapta, és anélkül hívta Ameliát, hogy meggondolta volna, mit
fog mondani, anélkül, hogy belegondolt volna, ezzel talán pont
mindkettejüket a ház felé tereli.
És az a nevetés. Emlékszel rá? Emlékszel, hogyan követett a
felszínig? Hogy mekkorát csobbant?
Kicsöng. Kicsöng. Kicsöng.
A szíve kalapácsként vert, elgyengült, és hirtelen már
pontosan tudta, mit fog mondani.
– Igen?
Amelia hangja. Amelia ébren van.
– Amelia. Szeretlek. Minden rendben. Mindketten félünk. De
féljünk együtt. Ta...
– Átvertelek! Nem vagyok itt. Hagyj üzenetet, palimadár!
Picsába.
Visszatette a telefont a helyére. Aztán keményen belerúgott a
grillezőbe.
Egy állat motoszkált a kert határán álló örökzöldek között,
mire James belenézett az éjszakába, és azt kívánta, bárcsak
lenne egy zseblámpája, hogy inkább egy lehetetlenül bútorozott
sötétséget deríthessen fel.
Felkapta a telefont, és bement a házba. Sötét volt, de nem elég
sötét. Csend, de nem az a jófajta csend, nem az, ami a vízzel, a
testet átmosó hullámokkal jár együtt.
Egy hét.
James belépett a hálószobájába. Nem kapcsolta fel a villanyt.
Nem pakolta el az ágyáról a búvármaszkot és a békalábat. Arccal
lefelé ledőlt a matracra, és pár percig a párnája sötétségébe
bámult.
Azon tűnődött, ez lenne-e az a pillanat, amikor tovább kell
lépnie. Ahogy a dalban mondják. Az összetört szívű férfinak
tovább kell lépnie. A dolgok néha egyszerűen túlságosan
megbonyolódnak. Valami kéretlen keveredett bele valami

vágyottba, és széthullott az egész.
Félelem.
Félelem a háztól. Félelem az elnyújtott nevetéstől. Félelem

attól, amit együtt csináltak. Félelem attól, aki ott élt.
Ki?
A hátára fordult, feltette a telefont az ablakpárkányra, a feje

fölé, karba fonta a kezét, és sodródott.
Sodródott, ahogy egykor a kenuval sodródtak. Amelia és

James. Feszengve, nevetgélve, felfedezve, egymásba szeretve.
Talán Amelia már tovább is lépett. Ha igen, semmi baj. Az azt

jelentette, hogy okosabb nála. Meglátott valami ijesztőt, és
beletaposott a fékbe. Nem ezt tanítják mindenkinek?

Ha valami rémisztő hangot hallasz egy házban... hagyd el a
házat.

Sodródás.
Egy ütött-kopott kenuban lebegett, egy veszélyes harmadik
tavon. A parton nem álltak táblák, nem tettek ki
figyelmeztetéseket az úszóknak:
ÚSZNI TILOS:
HÁZ A TÓ MÉLYÉN
Egy ház, amelyet fel akarsz fedezni. Egy ház, amelyet
otthonnak akarsz hívni.
James a borstartóról álmodott. Egy késsel döfködte az alját, és
amikor Amelia felbukkant mögötte, hogy beszámoljon neki a
pinceajtóról, elsírta magát.
Mi a baj?, kérdezte James képregényes buborékban.
Tönkretetted, válaszolta a lány. Megkérdezted, hogyan, és
ezzel tönkretetted. Miért kérdezted meg, hogy hogyan? Miért
kérdeztél egyáltalán bármit, ha egyszer minden olyan jó volt?
Sajnálom, szólt James, és felé nyúlt a sötét vízben. Nem
akartam!
Amelia sírva sodródott vissza az árnyékokba, és a fejét rázta,
hogy nem, tönkretetted, tönkretetted, és most már félünk, hát
nem látod, hogy félünk?

Amelia!
Amelia eltűnt. Elnyelték a konyha árnyai.
De valaki ott maradt. Egy formátlan alak, meghatározhatatlan,
akár az olvadt viasz.
Ki vagy te?, kérdezte James.
Egy vonások nélküli arc vált ki a tapétából. Nem voltak rajta
szemek, csak redők, több ránc, mint az ágyneműjén, és szürkébb
bőr, mint amilyen a kenu a zöld festés alatt.
Csak egy hal, mondta James. Te csak egy hal vagy!
Tágra nyílt, vizenyős szem. Duzzadt bokszolóajkak.
Egy nő? Nem. Egy férfi?
Kérlek.
És egy ruha. Milyen színű? Nem tudta megmondani. Egy hal
ruhában? Nem hal. Egy nő?
Nem nő.
Amelia!, kiáltotta James, de a túl szűk ruhába gyömöszölt,
felpuffadt test kilépett az árnyékok közül, ajkai meg-
meglibbentek a konyha láthatatlan hullámaitól.
AMELIA!!
Ajakrúzs. Magas sarkú. Kövér, ráncos térd. Nem tudott
rendesen állni a magas sarkúban. Nem tudta, hogyan kell járni.
Azt hitte, gyönyörű. Azt hitte, ő...
AMELIA!!
Repedezett ujjak ragadták meg James mindkét kezét, és
flörtölve rángatták az étkező felé, az első alkalom, az első szex
felé.
James hátrahőkölt, de a kezét nem tudta kiszabadítani. Mint a
borstartó a konyhapulton: Ott maradt. Ott ragadt.
Hogyan?
Aztán megint az a nevetés. Karamellszerűen ragacsos
basszusdobütemek.
Álmában James lehunyta a szemét, és felsikoltott, mert még
mindig látott, még mindig látta, ahogy a (férfi, nő, idelent mit
sem számít) hal-dolog közeledik felé, és lehunyta a szemét a

szemében, és megint sikoltott.
És felébredt.
Felébredt a hálószobájában.
Nedves.
Nedves álom?
Nem.
Felült, és a tenyerét a paplanra szorította.
Nem nedves.
Átázott.
Amikor felemelte a kezét a paplanról, észrevette, hogy a karja

is nedves. Amikor félrekapta a fejét, víz csepegett le a
homlokáról. Hozzátapadt a haja. A hálószobája, a dolgai...

James kitörölte a vizet a szeméből, és végre meglátta.
Bő hét centi víz a szőnyeggel borított padlón. A könyvek és a
kis szobrok, amelyeknek a komódon kellett volna lenniük,
amelyek a komódon voltak, mostanra a padlóra kerültek.
Hajótörés, gondolta James.
Egy elsüllyedt hálószoba.
Egyetlen éjszaka alatt víz alá került.
– Anya! APA!
Víz mindenütt. Csöpögött a plafonról, csurgott a falakról. A
telefonja az ablakpárkány egy pocsolyájában hevert.
James leugrott az ágyról, és csobbanással landolt a padlón.
Megcsúszott, és beleesett a hétcentis meleg vízbe. Már
hozzászokott. Mintha csak abban töltötte volna az éjszakát (a
nyarat). Feltápászkodott, és felkapta a telefonját az
ablakpárkányról. Felhívta Ameliát.
– Igen?
Rögzítő.
Hol van Amelia? Hol van?
Tébolyultan botorkált ki a hálószobájából. A folyosóról
visszapillantott. Olyasvalamit érzett, aminek tudta, hogy nem
kellene örülnie. Megkönnyebbülést. Megkönnyebbülést, hogy
még nincs vége.

A lehetetlenségeknek.
A varázslatnak.
Ismét felhívta Ameliát.
Semmi válasz.
A hálószobájában víz mindenütt. De a folyosón semmi. Sehol
máshol nem állt a víz.
Csak a hálószobájában. Egy éjszaka alatt víz alá került.
Miközben aludt.
Elsülly edt.
James ébren volt. Teljesen ébren.
Mi történt?
Félelem.
Egy mélyebb félelem. Egy új félelem. Már nem csak a háztól
félt. A ház messze volt. Víz alatt. De ez... a hálószobája
kilométerekre feküdt a tótól... ez a szülei otthona. Ez nem jó. Így
másokat is veszélybe sodor. Ezt mégis hogyan tarthatná
titokban?
Ez nem jó.
James kisietett a házból. A napsütéses délután
megrémisztetté. Túl világos. Túl látható. Túl normális.
Megpróbált lehiggadni. Lélegzett. A nap szárítani kezdte a
rövidnadrágját, az ingét, a haját. Felhívta az apját.
Az apja felvette.
– Minden rendben, James?
– Nem. Van egy… volt valami... eltört egy cső, vagy mi?
– Hogy érted?
– A szobám teljesen elázott.
– A hálószobád?
– Ja. Teljesen elázott, apa.
– Valami más is a házban?
– Nem. Csak a szobám. Mit gondolsz, mi történt?
– Tudom, mi történt. Eltört egy főnyomócső.
– Ezt meg honnan tudod? Mégis hogyan tudhatnád?
Félelem a hangjában. Új félelem. Mindentől.

– Mi más lehetne? – kérdezte az apja. Aztán elfojtott
kuncogást hallatott. James a tóban, buborékként emelkedő
nevetésre gondolt. – Tegnap éjjel nem esett.

Mi más lehetne, James? Mi más?
– Oké. Mit csináljak?
– Semmit. Odaküldöm Danát.
– Oké. Addig mit... inkább nem mennék vissza.
– Hogy érted?
– Úgy értem... a házba. Inkább megvárom Danát, jó?
Apa felnevetett.
– Nem fogsz belehalni, James. Ez csak egy törött főnyomócső.
De várj, ha akarsz. Odaküldöm Danát, ő majd megszereli.
– Kösz, apa.
– Jól vagy, James?
– Persze, csak... – félelem a hangjában, félelem a vérében –
...kicsit ijesztő erre ébredni.
– Képzelem. Tönkrement valami?
– Nem. Mármint... semmi, ami számít. Csak... nem tudom.
– Majd megnézzük. Nyilván nem akarsz semmit elveszíteni.
– Oké, apa. Igen. Köszönöm.
Bontották a vonalat.
James felnézett a kék égre. Aztán le a száraz, zöld fűre.
Nem akarsz semmit elveszíteni.
De hát már elveszített mindent.
A házat.
Ameliát.
Mindent.
És mégis... ezek szerint nincs vége?
A háznak? Ameliának? Mindennek?
Mire Dana megérkezett a furgonjával, James keresztbe tett
lábbal ült a kocsibehajtó végén. Dana később azt mondja majd
James apjának, hogy mintha olyasvalaki előtt állt volna meg, aki
egy házhoz kötözött tutajon ült. Mintha James el akart volna
tűnni, de félt, hogy elvész a tengeren.

29

Amelia Darlene élelmiszerboltjának polcait töltögette fel, és
tudta, hogy hiába is próbálná kiűzni a házat a gondolatai közül.
Semmi értelme nem volt küzdeni ellene. A megszállottjává vált,
és ha az anyja megtanított neki valamit a megszállottságról,
akkor az az, hogy még akkor is tombol, amikor nem.

Az elmúlt egy héten keresztül, amióta elhagyták a harmadik
tavat, Ameliában tombolt. Tombolt, amikor a tutaj rönkjeit
nyaldosó hideg vízre gondolt. Tombolt, amikor azon merengett,
milyen jó lenne azon a tutajon lenni, és hagyni, hogy James
szeme úgy járjon le-fel a testén, ahogy annak a virágos
szökőkútnak a vize a város kínai étterme előtt. Fel és le. Újra
meg újra. Az érdeklődése minden ciklussal újrateremtődött.
Hiányzott neki. Hiányoztak a rönkök a lába alatt, hiányzott az a
szuperhősszerű érzés, amikor aznap először magára veszi a
búvárruhát, hiányzott a harmadik tavat körülvevő hegyek
ragyogása. Hiányzott a nap, az érzések és a hangok kavalkádja.

De leginkább a ház hiányzott.
Marcy szólalt meg a bolt hangosbemondóján.
– Kiömlött egy kis trutyi a harmadik polcnál. Amelia,
feltakarítanád?
Amelia megpróbált mosolyogni. Nehezére esett. A bolt üres
volt, Marcy csak segíteni akart neki. Látta, hogy Amelia nehéz
időket él át, csak azt nem tudta, pontosan miért.
Amelia még most, leverten, rémülten, zavarodottan sem
beszélt a házról.
Vagy az emeleti hangokról.
Egy hét.
Egy hét cigi nélkül megőrjíthet egy dohányost. Egy hét család
nélkül megváltoztathat egy embert.
Amelia úgy érezte, megváltozott. Más lett. Félt.
– Amelia?

Amelia épp rizst pakolászott a polcon, amikor megfordult, és
meglátta Marcyt, ahogy addig csavargatja a haja végét, amíg úgy
néz ki, mintha egy biciklikormány állna ki a fejéből. Közben úgy
kérődzött a rágóján, akár egy kutya.

– Nem úgy nézek ki, mint egy nagy bajusz?
Amelia megpróbált mosolyogni. Nehezére esett.
Marcy természetellenesre formázott hajáról a sajátja jutott
eszébe, ahogy a ház egyik tükrében látta.
– Biztosan jól vagy, Amelia?
Amelia lenézett a kezére, és látta, hogy egy zabpelyhes dobozt
tart benne. A rizses polc előtt. Hogy került ide?
– Igen.
– Vagy tíz perce állsz ennél a sornál. És nem ide való cuccokat
pakolsz rá.
A zabpehely nem tartozik ide, Amelia. Te pedig nem tartozol
a házba.
– Bocs – mondta. – Összeszedem magam, Marcy.
– Szerelmes vagy, vagy mi van?
A szó említésére Amelia Jamest látta maga előtt, ahogy a tető
fölött lemerül a vízbe.
– Csak egy kicsit fáradt.
– Na persze – válaszolta Marcy, és a fejét rázta.
Amelia látta James meztelen talpát, ahogyan elnyeli a tó
sötétsége.
– Hagyjál már, Marcy. Semmi bajom.
– Oké. De ha tíz perc múlva is itt leszel, hívom a szívdokit.
Amelia megpróbált mosolyogni. Nehezére esett.
Marcy elment.
Amelia leguggolt, és letette a zabpelyhet a földre, egy doboz
rizs mellé. James spermájára gondolt, ahogy, mint lassított
felvételen, szétterjed, és arra gondolt, hogy milyen menőn nézett
ki, hogy mindaddig milyen fantasztikus volt minden... pontosan
addig.
Amelia felbontotta a rizsesdobozt, és közben hallotta Marcyt a

szomszédos sorban szerencsétlenkedni. Mintha... kiöntött volna
valamit. Vagy kicsavart volna egy felmosórongyot. Valami
nedveset.

Vajon veszített már el ő is valami fontosat?, gondolta Amelia.
Mondjuk mindent egyszerre?

Mintha Marcy elejtett volna valamit. Nedves placcsanás. Egy
barát mögéd lopakodásának összetéveszthetetlen hangja.

– Óvatosan, Marcy – szólt oda neki.
Egy újabb placcs. Ezúttal hangosabb. Akár egy nedves cipő.
– Marcy?
Néha, miután az ember kivitte a szemetet, és jött vissza, a
cipője megnyikordult az élelmiszerbolt linóleumpadlóján. A
kollégák gyakran viccelődtek vele. „Vigyázz a trutymóra a
szemetesnél. Tetszel neki. Utánad jön a boltba.”
Újabb nedves hang érkezett a szomszédos sorból, és Ameliát
kezdte elmosni a félelem első hulláma. Merthogy úgy jött,
hullámként, nem az elméjéből a testébe, hanem úgy, ahogy a
harmadik tó felszíne alatti láthatatlan áramlatok: először szemből
támadt, aztán teljesen magába zárt.
– Marcy?
Újabb lassú, nedves lépés. Mintha az ázott cipőt viselő illető
nem tudta volna, hogyan kell járni.
Vagy mintha hosszú, hosszú ideje nem járt volna már
szárazföldön, Amelia.
– Marcy?!
Könnyek kezdték elhomályosítani Amelia szemét. Lassan
felpillantott a bolt plafonjáról lógó biztonsági panorámatükörbe.
Van valami a szomszédos sorban? Van ott valami?
– Amelia? Mi van veled ma?
Marcy. Mögötte. A sor végén.
Újabb nedves lépés. A szomszédos sor túlsó végéről közelít.
– Mi az a hang, Marcy? – kérdezte Amelia ragyogó és
félelemmel teli szemmel.
– Milyen hang?

Amelia felállt. A sor túlsó végét fürkészte, ahol bármikor
felbukkanhat a szomszédos sorból közeledő ismeretlen, hogy
eljöjjön Ameliáért.

– Jaj, istenem, Marcy. Mennem kell.
– Menned? Megőrültél, Amelia?
Amelia odahátrált Marcyhoz, érezte őt maga mögött, de le sem
vette a szemét a sor végéről.
– Sajnálom – mondta remegő hangon. – Mennem kell.
Mennem kell. Most rögtön.
– Amelia, nem mehetsz...
Amelia ijedten kapott levegő után, ahogy egy nő elsétált a sor
végén. Zöld trikót és élénknarancs rövidnadrágot viselt, a fején
napszemüveget és napellenzőt. Egy búvárpipát tartott a
kezében, amelyet az imént vett le a polcról, a papucsa pedig járás
közben nedves cuppanásokat hallatott.
Amelia Marcyra nézett.
És akkor kitört belőle a nevetés. Nem esett nehezére.
– Amelia, mi a szar van?
Aztán valaki újra a nevén szólította, ezúttal annak a sornak a
végéből, ahol a nő az imént elsétált.
– Amelia! – Fiúhang.
Már tudta, ki az anélkül, hogy odafordult volna. Hogyne tudta
volna? Az elmúlt héten ezerszer visszajátszotta azt a hangot a
fejében.
– James.
James szégyenkező arckifejezéssel állt a sor végén.
Nem, gondolta Amelia. Nem szégyen. Félelem.
– Sajnálom, hogy idejöttem a munkahelyedre – szabadkozott.
– De tegnap éjjel eljött a házamba.
Amelia nem válaszolt. Közvetlenül nem.
– Marcy – szólalt meg, de közben továbbra is Jamest bámulta.
Határozott hangon beszélt, határozottabban, mint az elmúlt egy
héten bármikor. – Magunkra hagynál egy percre?
– Persze.

Marcy kisurrant mögötte a polcok közül, Amelia és James meg
némán bámulták egymást.

Tegnap éjjel eljött a házamba.
És Amelia nem is reagált rá. Mintha meg sem lepődött volna.
Otthagytuk a tavat, gondolták mindketten a saját szavaikkal.
De a tó vissza akar kapni bennünket.
Egy hét.
Egy külön töltött hét.
Amelia odarohant hozzá.
Erősen átölelte. Tomboló érzései végre lélegzethez jutottak, és
elsírta magát. De közben mosolygott is. James gyengéden a
tarkója fölé tette a kezét, és közelebb húzta magához, közelebb,
amíg úgy tűnt, semmi sem szakíthatja ki többé az öleléséből. Még
hullámok sem.
– James! James, kezdünk megőrülni?
– Szükségünk van egy külső megfigyelőre. El kell mondanunk
valakinek.
– Nem. Azt nem.
James mélyen a szemébe nézett. Vajon ő és Amelia ugyanott
tartózkodnak? Vagy Amelia valahová mélyebbre került?
– Akkor mi legyen? Mit csináljunk?
– Hallgass meg – kérte a lány, és felemelte a fejét a fiú
mellkasáról. Ránézett.
– Oké. Mondd.
Amelia hallgatott. Aztán vett egy nagy levegőt. És kimondta.
– Vissza kell mennünk.
– Amelia.
– Be kell mutatkoznunk, James. Be kell köszönnünk.
James magához szorította. Azzal az elhatározással jött ide,
hogy megtesz bármit, amit Amelia szerint meg kell tenniük. De a
köszönés szóval nem tudott megbirkózni, kicsúszott az ujjai
közül, és nedvesen csattant az élelmiszerbolt padlóján.
– Oké – mondta, mert szerette, szerelmes volt belé, és
boldoggá akarta tenni. – Oké.

De ahogy átölelte, rájött, hogy nem csak azt teszi, amit Amelia
tenni akar. Amint kimondta, hogy oké, hét napja először
megkönnyebbülés járta át.

Nem, Amelia nem került mélyebbre nála. Csak talált egy okot,
hogy azt tehessék, amit James is kétségbeesetten tenni akart.

Hogy visszamenjenek.
Vissza a házba.
Be kell mutatkoznunk. Be kell köszönnünk.
– Szerinted szívesen lát majd minket a ház? – kérdezte James,
ahogy a borzalom összekeveredett a megkönnyebbüléssel a
vérében.
Amelia bólintott.
– Mi is ott élünk, James. Mi is ott élünk.

30

Más érzés volt átkelni az első tavon, mert nem egy hely,
hanem valami felé eveztek.

Más érzés volt átkeveredni a graffitival teli alagúton, mert
nem egy helyet, hanem valamit akartak elérni.

És más érzés volt a tutajon állni, és lenézni a vízbe, mert
mindketten hitték, hogy valami visszanéz rájuk annak a
csodálatos, varázslatos helynek az ablakaiból.

31

James vetette bele magát a vízbe először, kétségkívül azért,
hogy megmutassa Ameliának, benne van a dologban, bár belül
nem feltétlenül érezte így. És mégis, amint válla belehasított a
hideg vízbe, és a felszín ajkakként nyílt szét, hogy magába
szippantsa, James tudta, hogy nincs más választásuk. Mert az
egyetlen másik lehetőség az, hogy nem jönnek vissza. És azt nem
tehették. Arra képtelenek lettek volna. Ez az ő klubházuk, az ő
fára épített kuckójuk, az ő titkuk, az övék.

Ahogy tempózott a tó iszapos alja felé, és érzékelte, hogy
Amelia is beugrik fölötte a vízbe, James felidézett egy emléket
tízéves korából. Pár barátjával készítettek maguknak egy saját
klubházat. Edénysúrolónak nevezték, és ez az Edénysúroló
mindössze egy óriási kartondoboz volt, amelyet kihajtottak és
beállítottak két fa közé, hogy menedékül szolgáljon az időjárás
elől, és őrizze a titkaikat. A dobozban egykor egy mosogatógép
lapult, és az Edénysúroló címke ott díszelgett a klubház belsején,
mindig szem előtt.

James elérte a tó fenekét, békalábával megállt az iszapon, és
érezte az ismerős süllyedést, a hely alapjaival való eggyé válást.

Az ő helyük.
Az Edénysúrolóban talált pókra gondolt.
Derrick utánanézett az enciklopédiájában, és kijelentette, hogy
mérgező. Azt mondta, barna remetepók, és állítása szerint
egyetlen csípése is képes végezni az emberrel. Jerry azt mondta,
Derrick téved, ez a pók nem az a pók, még ha hasonlít is rá.
Derrick nem akart visszamenni. Azt mondta, el kell hagyniuk az
Edénysúrolót, ott kell hagyniuk az erdőben. Többé nem
használhatják.
De Jerry meg akart szabadulni a póktól. És James is.
Visszatértek az Edénysúrolóba.
Miután Amelia is megérkezett, együtt fordultak a ház felé.

Először a két oldalán lévő víztömeget világították meg, mintha
csak mozgás (valaki jelenléte) után kutatnának. A fénycsóvájuk
az örökkévalóba vagy a semmibe veszett, mert nem érződött
köztük különbség. Megvilágították az elülső ablakokat.
Egyértelműen kerestek valakit. Látni akarták, (van-e otthon
valaki) vannak-e arcok az ablakokban.

Hogy bemutatkozzunk.
James a Jerry kezén és lábán éktelenkedő pókcsípésekre
gondolt. A darabokra, amelyeket az orvosoknak ki kellett
vágniuk Jerry jobb combjából és bal bicepszéből. Arra, hogy
ezután a ruhái mindig lógtak rajta.
Amelia megtapogatta James vállát.
Mintha azt kérdezte volna: Készen állsz?
James bólintott. Készen állt.
Amelia elindult, és beúszott a bejárati fél ajtón.
James követte.
A fénycsóvájában iszapdarabok köröztek felfelé Amelia
békalába mögött. A lány fénycsóvájában részenként, darabról
darabra tárult fel előtte a ház. Egy hét telt el. Egy hét nélküle.
Elégedetten fogadta a felvillanó képeket, megkönnyebbülten.
Amelia hirtelen megfordult, és visszaúszott Jameshez.
Megragadta a fejét, és maszkját az övéhez nyomta. Béke. James
és Amelia. Újra víz alatt. Újra a házban.
James arra gondolt, hogy végül is mit veszített el? Semmit.
Nem veszített el semmit.
Amelia mondott valamit, de a fiú nem tudta kivenni a szavait.
Aztán haladt tovább. Beleúszott a sötétségbe.
James pedig követte.
Mély ebbre.
Az eddigi legmélyebbre.

32

Külön, majd együtt úsztak, aztán Amelia eltűnt egy félig
nyitott ajtó mögött, James pedig megállt, hogy bevilágítson a
biliárdasztal alá, a sarkokba, a sötétség pedig előretört,
rohamozott, valahányszor elfordította valahonnan a
zseblámpáját. Amelia látta a James fényének ideges, vibráló
mozdulataival kordában tartott sötétséget, majd látta visszatérni
azt. James szintén látta, úgy észlelte a sötétség széleit, akár
fizikai síkokat, amelyek idelent kézzelfoghatók, idelent léteznek.
Látta, ahogy a sötétség fekete kezével megragadja, és fekete
ajkaival elnyeli Amelia fénycsóváját.

A sötétség még akkor is jelen volt, amikor megvilágították.
Áthaladtak a dolgozószobán, a termeken, a könyvtáron és a
konyhán, ahol Jamest megrémisztetté a borstartó. Befelé a
nappaliba, az iszapos mélységekre néző ablakokhoz, az előttük
úszkáló halakhoz, amelyek a fénycsóvájukban semmivel sem
színesebbek, mint a víz, mint a lomhán fodrozódó szürkék és
feketék, és beolvadnak a sötétségbe, hogy ne lássák őket, ne
tudjanak róluk. Iszapdarabok lebegtek, akár por egy földút
fölött, láthatatlan lépések által felverve, életre keltve. James és
Amelia megállt, zseblámpájukat az üvegre irányították, és
kicsinek érezték magukat a hegyek, a tó, a ház határtalan
kiterjedéséhez képest.
Egyszer elképzelték, hogy saját kertet művelnek abban az
élettelen iszapban, és színtelen virágok lengedeznek majd az
áramlatokban.
Még mindig lehetségesek lennének ezek az álmok? Most
lehetséges bármi?
Úsztak tovább, át a folyosókon, elkerülve a lámpákat, a
komódokat, fel a kanapék fölé, el a csillárok és a villanykörték
alatt. A pinceajtónál Amelia magállt, és James szemébe nézett. A
saját arcát világította meg a zseblámpával, és a szauna szót

tátogta. És bár James azóta nem gondolt rá, hogy felfedezték,
tudta, melyik ajtóra utal. A belső medence melletti zárt faajtóra.
A ház egyetlen ajtajára, amely mögött még nem jártak. Ott
fogják megtalálni, amit keresnek? Törülközővel a dereka körül,
ahogy izzadság csurog lehetetlen homlokáról?

A pinceajtó mögött és jóval alatta egy medence terült el teljes
sötétségben, és a vize valahogy nem keveredett össze a tó
vizével. Talán ott bukkannak rá. Úszva várakozva, várakozva
úszva.

– Szauna – mondta James, és Amelia kinyitotta a pinceajtót.
James követte őt a sötétségbe. Követte őt a lépcsőn, és újra
hallotta a fejében mindazt, amit nemrég mondott. A lány
szavainak segítségével küzd te le egyre erősödő rossz érzéseit, a
gondolatot, hogy nem kellene itt lenniük, hogy ez már nem csak
szerelem.

Ez már veszély.
De a házban tartózkodás elixírje ismét megkönnyítette
félelmeik félresöprését.
Leúsztak a kőlépcsőn, el az alacsonyan csüngő tartógerendák
alatt, míg zseblámpájuk meg nem világította a lent fodrozódó
vízfelszínt. A tó vizével ellentétes irányba mozgott, mintha a
medence fölött egy második hold szelleme lebegett volna,
másféle árapályt okozva.
Amelia megvilágította a medence mögötti szauna sima
faajtaját.
Jamesnek az Edénysúroló jutott eszébe. Nem tehetett róla.
Amelia a szauna ajtajára tette a kezét.
James elkapta a csuklóját. Amikor a lány feléje fordult, a fiú
megszállottságot látott a szemében.
Jerry, idézte fel a múltat, amikor az Edénysúroló falai
maguktól megremegtek, a válladon is van egy.
– Légy óvatos – súgta James. De a szavai kivehetetlenek
voltak. Értelmetlen figyelmeztetés. Amelyet önmagára nem
vonatkoztatott.

És mégis, Amelia leolvashatta az ajkairól, mert válaszolt neki.
– Hát persze.
Aztán elmosolyodott, és feltartotta a hüvelykujját. Ezúttal
szégyenkezés nélkül.
Mintha azt mondta volna, Hát akkor nyomás. Oda, ahová
mindvégig tartottunk.
Gyengéden megtaszította a fát, és az ajtó kinyílt.
Beléptek a szaunába, és a zseblámpáik üres fapadokat
világítottak meg. És egy hideg kályhát.
De James forróságot érzett.
A kályhára irányította a fénycsóvát, meggyőződve róla, hogy
mégiscsak be van kapcsolva, hogy a szauna működik, éppoly
megmagyarázhatatlan módon, mint minden más a házban. Épp
időben pillantott hátra a válla fölött, hogy lássa, amint az ajtó
lassan becsukódik, mint minden ajtó, engedelmeskedve a tófenék
láthatatlan áramlatainak. De ez valahogy másnak érződött. És
máshogy is nézett ki.
Szándékosnak?, gondolta James. De nem annyira kérdés volt,
mint inkább egy végre-valahára meglelt válasz.
Valaki bezárja az ajtót. Halálra fogunk főni idebent.
A maszkja kezdett bepárásodni.
Félelem?
Forróság?
Megragadta Amelia karját, és a záródó ajtó felé úszott, addig
vonszolva maga után a lányt, míg el nem kezdett magától úszni,
és most James ment előre, elkapta a fát, és nyomta vissza,
nyomta keményen, mert ellenállásra számított, de tévedett.
Az ajtó könnyedén kinyílt. James bevilágított mögé.
Senki.
Semmi.
Itt nem.
De valaki.
Odafent.
James és Amelia felpillantott a recsegő mennyezet ismerős

hangjára.
Puffanás. Lomha.
Szándékos.
Megpróbálta volna csapdába ejteni őket? És vajon újra meg

fogja próbálni?
Szemükkel követték a hang irányát, a medence, majd a

csempepadló fölött taposva a vizet, ahogy a nagy, recsegő
lépések távolabb sodródtak tőlük, a jelek szerint egyenesen a
pinceajtó irányába.

Amelia habozás nélkül arra úszott. A közeledő hang felé.
James először meg sem tudott moccanni. Nem akart
megmoccanni. Bármi is volt ebben a házban, feléjük tartott, közel
járt, és bár megegyeztek, hogy szembenéznek vele, most, hogy
eljött a pillanat, James őrültségnek találta az egyezségüket.
Döntésképtelenné fagyva figyelte, ahogy Amelia egyre kisebbre
zsugorodik előtte. Nőtt benne a félelem. És még ekkor sem,
ahogy Amelia a hang felé, a borzalom ritmusának irányába
tartott, még ekkor sem akart egyedül lenni, nem akart itt lebegni
a szauna magányában. James elindult, hogy utolérje, hogy
csatlakozzon hozzá, és nagyon is tudatában volt a mögötte
tátongó nyílt térnek, a növekvő térnek.
Amelia eltűnt előtte a lépcsőn.
Be kell mutatkoznunk.
És pontosan erre készült.
James beúszott a lépcső kőfolyosójára, és érezte a mögötte
növekvő tér nyomását. Karja és lába úgy viszketett, mint amikor
egy gyerek rohan fel a pincéből, azt képzelvén, hogy valami
nedves, valami vén csak másodpercekre van attól, hogy
megragadja a bokáját.
Gyere vissza, James, mondaná, szavai vaskosak, akár az arca.
Maradj még egy kicsit.
Ó, az érzés, hogy valami a közelben van, hogy felé tart, hogy
mindjárt megragadja, és visszarángatja a szaunába, ahol ezúttal
tényleg bevágódik az ajtó, és bezáródik, és James halálra fő, és

csak üvölt a maszkjába, főve, égve, felhólyagozva.
A növekvő tér.
Felúszott a lépcsőn, és mintha hegynek felfelé futott volna,

érezte az ellenállást, a kimerültséget, a rémálomba illő
türelmetlenséget. Amelia eltűnt, sehol sem látta. Utánakiáltott,
de szavai egy rakás hasztalan buborékként pukkantak ki a
maszk belső üvegén, a mennyezetről érkező elnyújtott
puffanások ritmusára.

A mennyezet.
A mennyezet.
Ahol folytatódott a recsegés. Ahol folytatódtak a nagy lépések.
James felért a lépcső tetejére, és átzuhant az ajtón. A
puffanások folytatódtak, a lépések a fejében, a csontjában
dübörögtek – ütemek egy holt bőrön, amelyet egy ütött-kopott
kenuból formázott acéldobra feszítettek ki.
Kinyúlt a sötétségbe, remélve, hogy megtalálja Ameliát, és
elhúzza attól, ami kiadja ezeket a hangokat, attól, ami közeledik,
attól, amivel a lány olyan nagyon találkozni akart.
Megőrültünk, gondolta James. Beleőrültünk a szerelembe.
A gondolat a helyzet ellenére tisztán, határozottan villant belé.
Tébolyultan forgatta körbe a szobában a zseblámpáját.
Megvilágította a két ajtót, a két kijáratot, és mindkettő félig
nyitva állt. Megvilágította a székeket és a nem lebegő
függönyöket. Megvilágította az asztalt és a nem lebegő
hamutálat. Megvilágította a polcokat, ahol a lehetetlenül jó
állapotban lévő könyvek nem engedelmeskedtek a természet
törvényeinek. Megvilágította a mennyezetet, ahol nem rohadtak
szét a szilárd fagerendák.
Amelia sehol.
Itt nincs.
De az ütem még mindig folytatódott.
James az egyik ajtó felé úszott.
Megállt. (A víz eláramlott mellette.)
Megfordult. (A víz vele fordult.)

A másik ajtó felé úszott.
Megállt. (A víz eláramlott mellette.)
Megfordult. (A víz vele fordult.)
Honnan jön a szörnyeteg? Hol van Amelia? Milyen közel van
hozzá?
Vagy már találkoztak is?
Mozgás támadt mögötte, mire James gyorsan megfordult, és a
zseblámpát a portréra, a falon lógó csendéletre irányította.
Hátrahőkölt az arckifejezésétől, az asztalszél-szájtól és a
függönyhajtól. A szilva-szemtől és a tekintetében lévő élettől.
A vászon megrebbent, és grimaszt küldött végig a festményen.
A lila szemek mintha fókuszáltak volna. A száj kitüremkedett
belőle.
James elejtette a zseblámpát.
A padló felé kapott, a süllyedő lámpa után.
Sülly edt.
Sülly edt.
Földet ért.
Kialudt.
Feketeség.
Feketeség.
Valami megérintette.
Nedves vászon? Rothadt gyümölcspép?
James elérte a szőnyeges padlót, és összekuporodott, kezével
védte magát a szobában lévő akármivel szemben.
(A kitüremkedő festmény életre kel, és maga mögött hagyja
a falat.) Amelia!
Amelia valahol máshol volt, szándékosan kereste a veszélyt.
Amelia!
Amelia elment, hogy találkozzon azzal, amitől a szíve dob-dib,
dib-dobol, dübörög.
– Amelia! Segíts!
Most már lebegett, és egyenesen a kiugró ablakfülke felé
tartott, látszólag elég nagy sebességgel, hogy áttörje az üvegét,

hogy kipörögjön a tóba, a zéró gravitációba, el a háztól, el
Ameliától (mindentől).

– Amelia!!
Látta szétválni az asztalszél-szájat. Mielőtt a világ elfeketedett
volna. Látta, hogy a szilva-szem észleli a jelenlétét a szobában.
Mielőtt a világ elfeketedett volna.
Nem fog sikerülni, gondolta James. Nem fogok tudni
KIJUTNI EBBŐL A HÁZBÓL.
Ahogy a rémülettől bénultan, magzatpózba kuporodva
lebegett a helyiség mennyezete alatt, James tudta, hogy soha
életében nem félt még ennyire. És bár mindig remélte, hogy ha
valaha ennyire megszállja a rémület, becsülettel helytáll majd,
alábecsülte az ennyire mértékét.
És mégis, ezután pont az az egyetlen dolog történt, aminek
még az eddigieknél is jobban sikerült megijesztenie.
A legrémisztőbb dolog, ami egy víz alatti házban, egy tó alján
álló házban történhet.
Felgyulladt a világítás.
Nem a zseblámpáé.
A házé.
A lámpák a mennyezeten. A lámpák a folyosókon. A lámpák
minden ablakon és falon.
Felgyulladt a világítás.
És James meglátta.
Meglátta a fényben fürdő, leleplezett szobát. Meglátta a ház
élénk, gazdag színeit.
A kiugró ablakfülkében tükröződve meglátta önmagát.
Összekuporodva, lebegve, rémülten.
Leleplezve.
Égnek a lámpák.
Világított az asztalon lévő lámpa.
Világított.
Égő villanykörte.
Elektromosság.

Működik.
A víz alatt.
Bekapcsolva.

33

Amelia mindkét kezét a pinceajtóra tapasztotta, és erősen
meglökte. Túlságosan izgatott volt, semhogy megálljon, és csak
követte a felülről leszűrődő, puffanó lépéseket. Tudta, hogy noha
James még mindig odalent van, biztosan követi. Nem akarta
otthagyni, de a lépések idevezették, ebbe a helyiségbe. Pontosan
ide vezették, két pont összeéréséhez, az övéhez és a lépésekéhez,
hogy (végre) találkozzanak itt, a társalgóban.

De amikor megérkezett, látta a zseblámpa fényében, hogy
egyedül van.

– Helló?
A két szótag elhalt a maszkban.
Aztán ismét meghallotta a recsegést a szobán kívülről, és
rájött, hogy egyszerűen későn érkezett.
Bárkivel kellett volna is találkoznia, már előrébb járt.
Mélyebben a házban.
Amelia szaporán a balra eső ajtó felé úszott. Feltételezte,
Jamesnek is a közelben kell lennie. Tudja, hogy követnie kell őt.
Megtalálja az üres társalgót, és utánajön, és egyébként is, bármit
csinált is a fiú, neki mennie kellett, utol kellett érnie azt a valakit
előtte, bárki legyen is az.
Átúszott a bezáródó ajtón. De bárki volt is ebben a szobában,
azóta átment a következőbe.
Tudta a lépések hangjából.
Amelia követte.
A fény pislákolt, és tudta, hogy a zseblámpa a végét járja.
Tudta, hogy mindjárt kialszik, és minden feketeségbe borul, ha
nem megy vissza a tutajra, hogy kicserélje benne az elemeket. És
mégis, valahol belül érezte, hogy akkor is kialudna, ha új elemek
lennének benne.
A tiédnél nagyobb kezekben vagy, gondolta anélkül, hogy
tudta volna (vagy érdekelte volna), mit is jelent.

A puffanások folytatódtak. Tompultak.
Szobáról szobára követte a haldokló fényt, kerülgetve a
bennük lévő bútordarabokat, míg végül úgy érezte, hogy táncol,
hogy tudatos mozdulatokat végez azzal a másikkal. Mivel a fény
tompult, már nem látta a sarkokat, nem látott tovább két
méternél. És a ház mintha egyre sötétebb, homályosabb lett
volna, mintha szándékosan teremtett volna új atmoszférát.
Be a konyhába, el az első márványsziget fölött, aztán lejjebb,
közel a padlóhoz, majd fel, el egy ablak mellett. Mindezt
felfelvillanó fényekben, szürkülő környezetben, közel teljes
sötétségben.
Hamarosan már meg sem tudta mondani, melyik szobában
van, melyik küszöbön halad át.
És mégis ment tovább, üldözte azoknak a lépéseknek a
forrását, míg végre meglátta maga előtt a lépcső alját.
A fény elhomályosult.
Az alsó lépcsőfok fölé lebegett, és a másik hangjai után
hallgatózott.
Hová ment?
Fel?
A lépcső megnyikordulása elárulta, hogy közel jár, de a fény
már nem ért el odáig.
Meg kellene várnia Jamest, gondolta. Hogy több fénye legyen.
Várnia kellene.
De nem tudott.
Úszni kezdett a lépcső fölött, követte a fa recsegését, a régi ház
recsegését, a nedves láb dob-dib, dib-dobbanását, csosszanását a
fokokon.
Félúton az emelet felé kialudt a zseblámpája.
Sötétség.
Teljes sötétség a házban.
Amelia most először tapasztalta meg a házat úgy, ahogy
nélküle és James nélkül létezett, ahogy az éjszakában állt, mielőtt
megérkeztek.

Vezette a recsegés, és tudta, hogy már a lépcső tetején jár, és
belépett a folyosóra, a hosszú folyosóra, a végén az egyetlenegy
ajtóval, egy ajtóval, amelyet most hallott kinyílni.

Úszott a sötétségben, mélyebbre az emelet torkába, kezét
előrenyújtva, készen a találkozásra.

Amelia mintha szövet hangját hallotta volna a sötétségben,
ahogy megrántják, és lecsúszik egy sima, íves faakasztóról.

Elengedte a zseblámpát. Már nem veszi hasznát.
Bár nem látott semmit, érezte, ahogy süllyed, mígnem éppen
csak puffan az emelet padlóján, finoman, akár egy simogatás.
Aztán felgyulladt a világítás.
Nem a zseblámpája gyenge kis fénye, nem.
A ház világítása.
Amelia nem akart, mégis megállt (a víz eláramlott mellette), és
elképedve, lenyűgözve fogadta be a folyosó falának részleteit, a
ház pontos színeit, vonalait, dimenzióit.
Lélegzet-visszafojtva lebegett, és hátrapillantott a válla fölött a
lépcső tetejére. Látta, hogy a szőnyeg vörösben, élénkvörösben,
a vér eltúlzott színében pompázik. Fény szűrődött fel a
földszintről, és ebből tudta, hogy nem csak az emeleti folyosó
világítása kapcsolódott fel.
A ház. Az egész ház.
Úgy helyezkedett, hogy ismét a folyosó végén lévő ajtóval
szemben álljon.
A vizet taposva bámult előre, és amennyire csak a maszkja
engedte, mosolygott.
Tudta, miért kapcsolódott fel a világítás. Nem kérdezte meg,
hogy miért, ezt nem engedte meg magának, de tudta.
Felajánlás volt. Örömmel fogadás.
Üdvözlés.
Úszni kezdett.
Odaért az ajtóhoz. Látta a felszínét, a foltot (viasz?), ahol
másvalaki ujjai (nem a tieid!) nemrég megfogták és kinyitották.
Amelia belépett az öltözőszobába. Vörös szín lebegett felé.

Lebukott, hogy az anyag, a vörös dressz ellebegjen fölötte, akár a
helyszínt, a nyitott szekrényajtók előtti teret feltáró függöny.

Egy nő.
Nem.
Egy alak.
Meztelen.
Hány éves?
Nem látta az arcát, háttal állt Ameliának.
Nem.
Látta az arcát a szekrényajtón lógó tükörből.
Nincs arca.
Amelia a valami felé lebegett, láthatatlan hullámok mozgatták
előre.
Viasz.
A szó bután hangzott, az előtte álló valami ostoba leírásának,
és mégis, tényleg úgy nézett ki, mintha viaszból lenne.
Mint amikor leolvasztod a viaszt, és aztán vízbe mártod.
Nincs arca. Nincs haja. Nincsenek csontjai. Csak
azonosíthatatlan rózsaszín dudorok, vastag, fémes köpetformák.
Igen, mozgott, felemelte (a viaszcsonkját) a karját, méghozzá
úgy, hogy Amelia rájött, mégiscsak vele szemben áll, és hogy a
kifejezéstelen dudorok és ráncok az arcát képezik.
Amelia felsikoltott. Megpróbált gátat vetni a sodródásának.
De a láthatatlan hullámok vitték tovább előre.
Hány éves?
Végtelen.
Hány éves?
Sohasem.
A formátlan valami elég magasra emelte kinövésszerű karját,
hogy Amelia lássa, egy fekete dresszt fog benne (nincs keze).
Mintha Amelia a belépésével faragatlanul megzavart volna
valakit az öltözködésében.
Nem látlak, gondolta Amelia hirtelen jött tisztasággal. Fordulj
meg, Amelia! Nem tudja, hogy itt vagy.

Amelia felidézte az étkezőt. Újra hallotta fölülről a recsegést, az
elnyújtott (viaszos) lépéseket.

Meghallott minket. Nem látott. MEGHALLOTT.
A valami felhúzta a fekete dresszt formátlan karjára. Amelia
elképzelte, ahogy az ágyban alszik, miközben ő és James
elveszítik odalent a szüzességüket. Elképzelte, ahogy felkel,
miután szerelem hangjait hallotta valahonnan a házból.
Be kell mutatkoznunk.
Igen. Még mindig. Csináld.
Mert ha nem teszi meg, az azt jelenti, hogy elhagyják a házat,
és sosem térnek vissza.
Amelia a valami felé lebegett.
Igen, gondolta. Szólj neki, hogy itt vagy. Szólj neki, hogy most
már te is itt élsz.
Amikor karnyújtásnyira ért, Amelia megérintette a valami
vállát.
– Amelia vagyok – szólalt meg. – Te ki...
Az összes lámpa kialudt.
Mindenhol.
A megrázó sötétségben Amelia a szekrény felé nyúlt, de nem
talált semmit. Lejjebb lebegett, békalábát a padló felé nyújtotta,
de nem talált semmit.
Lejjebb úszott, mélyebbre, de nem talált semmit.
És mégis... lentebb fényt látott. Egyetlen, kis, emelkedő fényt,
ahogy egyre nagyobbra nő, ahogy közeledik felé, és rájött, hogy ő
a fény célja, ő az, akit keres.
Hol van a lépcső? Hol van a padló?
A fénycsóva nem fedett fel (eltűnt, az egész, minden eltűnt)
semmit.
Sem falakat. Sem fát. Sem szőnyeget, sem ablakokat, sem
székeket.
Nincsenek többé.
Ahogy James fénye nagyobbra és világosabbra nőtt, Amelia
körülnézett a ház nyomait keresve. Bármi jelét a valaminek, ami

itt élt.
Nincs többé.
Amikor James odaért hozzá, Amelia elvette tőle a zseblámpát,

és úszott, és forgolódott, és próbálta meglelni a házat, a
klubházukat, az (Edénysúrolójukat, gondolta James) otthonukat.

Amikor visszairányította a zseblámpa fényét Jamesre, látta,
hogy a fiú is a fejét rázza.

Eltűnt, tátogta.
És valóban.
Eltűnt.
Csak két tizenéves úszkált egy nagyon sötét tó közepén. A ház.
Nincs többé.

34

Viasz volt, gondolta Amelia. Azzá formálhattuk volna, amivé
csak akarjuk.

35

Amelia otthon feküdt. A kanapén. A gondolataiba merülve.
A házban átélt utolsó eseményeket követő napokban sokat
gondolkodott. Úgy vélte, tudja, mi történt, és miért. Csakhogy ez
maga is része volt a problémának: elege volt a miértből.
Egy reggel, amikor különösen motiváltnak érezte magát,
ténylegesen utánanézett. Információt keresett a házról. A tóról.
Úgy gondolta, egy tó alján lévő háznak muszáj nyomokat
hagynia. Mégsem talált semmit. Se képeket, se történeteket, se
pletykákat. És minden egyes zsákutcával újabb kis
megkönnyebbülés öntötte el. Ha senki más nem beszélt a
házról... az bizonyos szempontból nem azt jelentette, hogy a ház
még mindig Ameliáé és Jamesé? És ha ők sosem beszélnek róla
senkinek, ha örökre titokban tartják, nem örökké az övék és csak
az övék marad?
De éppen ez a bökkenő. Az egyik bökkenő. A sok közül.
Mindenkinek, akivel találkozott, beszélni akart róla. El akarta
mondani a szüleinek. El akarta mondani a barátainak, hogy azért
nem látták őt egész nyáron, mert leragadt egy fiúnál, leragadt
egy tó fenekén álló házhoz kikötött tutajnál. Leragadt. Elakadt.
Csapdába esett. Fizikailag erőlködnie kellett, hogy csukva tartsa
a száját, amikor gyerekkori barátja, Karrie felhívta, hogy a
hogyléte felől érdeklődjön. Karrie tudta, hogy valami nem
stimmel. Amelia kihallotta a kérdéseiből. De Karrie-nek esélye
sem volt, hogy rájöjjön, mi történt, úgyhogy Amelia nem
aggódott. Egy drogfüggő szipoghat. Egy alkoholista
belecuppoghat a telefonba a száraz ajkaival. De milyen hangja
van valakinek, aki leragadt egy háznál?
Amíg senki sem tudott róla, senki sem vehette el tőle.
De Amelia úgy érezte, túl sokat gondolkodik. Messze túl sokat.
És mégis, mi mást tehetett volna? A ház eltűnt, otthagyta őt és
Jamest egy üres tóban lebegve, amely csak annyira tűnt

varázslatosnak, mint bármelyik másik tó a világon, kivéve, hogy
ez tényleg más volt. Ebben egykor állt egy ház, és abban a
házban...

Mi volt?
Amelia lehunyta a szemét.
James.
Hogy van James?
Beszéltek a házban átélt utolsó események utáni napokban, de
nem ment könnyen. Mindkettejüknek megviseltnek, kábultnak
tűnt a hangja. Túl sok idő telt el a szavaik között. Hosszú
szünetek a mondatok után. Mintha valami lelassította volna őket,
elnyújtotta volna a betűiket, elhallgattatta volna a jelentésüket.
Mintha még mindig víz alatt lettek volna.
Amelia nem árulta el Jamesnek, hogy mindent ugyanolyan
tompán és elnyújtva hall. És hogy a házuk ajtói lassabban
záródtak, mint kellene nekik. Némelyik mintha magától
csukódott volna be.
Kinyitotta a szemét.
James.
Hogy van James?
Az első pár nap után nem beszéltek többé egymással, mert túl
fura volt az egész. Hányszor mondhatják el, hogy hihetetlen volt,
elképesztő volt, most mihez kezdünk, most mihez kezdünk, most
mihez kezdünk, hogy átéltük a legnagyobb kalandot, és már csak
unalmas élet vár ránk?
És hányszor tudják megkerülni az igazi problémát, hogy
milyen rémisztő volt, hogy mennyire hihetetlenül félelmetes
volt?
Nem lógtak együtt. Semmi spontán kiruccanás a harmadik
tóhoz. Semmi búvárlecke. Semmi csókolózás. Semmi első
alkalom egy teljesen bebútorozott, víz alatti házban.
Mennyi idő telt el?
Tíz nap? Két hét?
Amelia nem tudta biztosan.

Ránézett a telefonjára, és látta, hogy senki sem hívta. Senki
sem írt üzenetet. Helyes. Így nem kell vigyáznia a szájára, nem
kell lenyelnie a torkán felkúszó szavakat, a ház leírását, a mesét a
csodáról, amely majdnem egészben lenyelte.

Találtunk egy veszélyesen varázslatos helyet. Egy helyet,
amely szerelemre termett.

A kanapé végébe bámult, ahol egy pillanatra mintha
fodrozódni látta volna a párnákat egy maszkon át, amelyet nem
viselt, és buborékokon át, amelyeket nem lélegzett ki.

De elveszítettük. És nem tudjuk, hová tűnt.
Amelia kirázta a fejéből ezeket a gondolatokat. A tévére
nézett, és minden képkockájától rosszul érezte magát. Minden
olyan rutinosnak, olyan száraznak tűnt ahhoz képest, amit ő és
James talált.
És aztán elveszített.
Kikapcsolta a tévét. Lehunyta a szemét.
James.
Hogy van most James?

36

James nem tudott a hálószobájában aludni, mert még mindig
szellőztették a vízkárok miatt. Két hét elteltével még mindig
furcsa szagokat árasztott magából. Egy tó szagát.

De apa alaposan rávetette magát a helyiségre. Elhatározta,
hogy tűzön-vízen át visszaállítja az eredeti állapotába.
Becsületbeli kérdéssé vált számára. James egyáltanán nem
bánta. Örömmel látta az apja megszállottságát. Ettől jobban
érezte magát a sajátja miatt.

Nem viselte olyan rosszul, hogy a nappaliban kell aludnia.
Például ott volt a tévé. Bár egyik film sem bizonyult elég jónak.
Egyik sem nőtt fel az ő igazi kalandjához. Nem izgatta annyira az
akció, mint egykor. Csak egy rakás fickó beöltözik egy rakás
másik fickónak. Tettetés. Hamis. A hálószobájából áramló szag
viszont igazi volt. Nem tettetett. És igazság szerint egy kicsit
minden nyirkosnak érződött. A gondolatai. A tettei. Ahogy a
dolgok fodrozódtak.

Egy kicsit még a zuhanyzó is úgy nézett ki, akár egy tó. Mintha
halak úszkáltak volna a csövekben.

James nem tudott nem a tóra gondolni. Nem akart nem arra
gondolni. Újra és újra felidézte Amelia hangját, az arckifejezéseit,
azt, ahogy a harmadik tavon és főleg a házban viselkedett.
Boldog volt odalent.

James miatt veszítették volna el mindezt?
Úgy gondolta, igen. Valószínűleg akkor kezdődtek a bajok,
amikor megpróbálta elmozdítani a borstartót. Valakinek felhívta
a figyelmét valamire. Rossz gombot nyomott meg. Rossz ajtón
kopogott be. Megkérdezte, hogyan.
Ezek a gondolatok pörögtek benne búgócsigaként, miközben a
hátsó verandán ült, és Amelián tűnődött. El kellett tűnnie a tó
szagának közeléből. Nem azért, mert olyan rossz vagy olyan erős
volt. Hanem pont azért, mert annyira enyhe és olyan távoli volt,

hogy kezdett beleőrülni.
A kenu az oldalára borulva hevert a fűben. Ahogy a haldokló

nap megvilágította, látta, mennyi festék pattogzott le róla.
Mostanára már szinte az egész fémes szürkévé változott.

James emlékezett az első randijük mindent elsöprő
izgatottságára. Hogy mennyire félt elhívni Ameliát. Hogy milyen
fantasztikus volt, amikor igent mondott.

Elmosolyodott. Nem a szomorúság félmosolyával, hanem a
szép emlékek felidézésével érkező teljes, igazi mosollyal.

Elővette a zsebéből a telefonját, és felhívta Ameliát.
Mi lenne, ha...
Kicsöngött.
Mit szólnál hozzá, ha...
És csöngött.
James nem akart abba belegondolni, hogy mi lesz, ha az
üzenetrögzítője válaszol. Az nem lehet. Most nem. Ameliának
most fel kellett vennie, és beszélniük kellett, mert ahogy James a
kenut bámulta, hirtelen támadt egy ötlete. És mivel az ötlet jó és
igaz, Amelia kénytelen reagálni rá, fel kell vennie a telefont,
éreznie kell, hogy valaki, valahol a világegyetemben egy jó
ötlettel próbálja elérni őt, úgyhogy muszáj felvennie, és
beleszólnia, hogy:
– Igen?
– Amelia?
– Igen.
– Szia.
– Szia, James.
– Gondolkodtam.
– Én is.
– Igen?
– Folyamatosan. Te mit gondolsz?
– Azt, hogy randiznunk kellene.
Csend.
Majd véget ért.

– Randiznunk?
– Vacsora és mozi. Egy igazi első randi.
Csend.
Majd véget ért.
– Oké.
– Tényleg?
– Tényleg. Hogy mondhatnék nemet?
Mindketten tizenhét évesek. Mindketten félnek. Mégis
mindketten igent mondanak.
– Holnap? Késő délután? A belvárosban?
– Igen. Holnap. És James?
– Igen?
– Szeretlek. Őszintén sajnálom, hogy tönkretettem az egészet.
Szeretlek.
– Miről beszélsz? Én tettem tönkre!
– Nem.
– Nem. Én.
– Ejha. Úgy tűnik, hasonló hetünk volt.
– Hasonló tizenkét napunk.
Amelia felnevetett. Olyan jólesett hallani a nevetését.
– Holnap – mondta a lány. – Randizunk.
– Érted megyek, meg minden.
Bontották a vonalat.
James visszadugta a telefont a zsebébe.
Elsírta magát. Nem a szomorúságtól. Nem is igazán a
boldogságtól. Valahonnan mélyebbről jött. Valami teljesen
elmerült helyről.
Sírt, és a könnyei nehézkesnek érződtek, nagyobbaknak, mint
amilyeneket valaha hullajtott. Mintha vízzel lettek volna tele.
Tóból származó vízzel.

37

A Simmer utcai kínai kajáldában ettek. Nagyot nevettek,
amikor Amelia véletlenül a férfivécébe nyitott be a női helyett.

– Rosszul van kiírva! – panaszkodott.
Hihetetlen volt. Ok a nevetésre. Egy igazi hülyeség. Egy igazi
randin.
Más első randikről meséltek egymásnak történeteket, és
James beszámolt Ameliának a házában terjengő tószagról.
Amelia azt mondta, még mindig a víz alatt érzi magát. Mintha
nem tudná, hogyan viselkedjen a szárazföldön. Erről sokat
beszéltek. Azon tűnődtek, hasonlóan érzik-e magukat a
tengerészek is, vagy azok, akik luxushajókon dolgoznak, amikor
több hónapos tengeri tartózkodás után hazatérnek.
– Minden valahogy kissé bizonytalan – mondta James.
– Megváltoztam – mondta Amelia.
Az este egy része nehéz volt. Egy része nem. De mind jólesett.
Minden szó. Minden pillanat. Olyasmikről beszéltek, amikről már
napok óta beszélni akartak. Napok óta. És nem is esett annyira
nehezükre, mint gondolták.
Aztán ismét felnevettek, amikor elolvasták Amelia
szerencsesütijének üzenetét: „Rejtélyes helyekre fogsz
ellátogatni.”
– Ezzel egy kicsit elkéstek – jegyezte meg James.
Amelia megvonta a vállát.
– Vagy nem.
Amikor fizettek és távoztak, James ugyanazt az enyhe
tószagot érezte, amit otthon. Az orrához emelte a pólóját.
Biztos azt érzi. De nem.
Beültek egy filmre, de a felénél kijöttek a moziból. A nézőtéren
mindenki megszakadt a röhögéstől, mindenki remekül
szórakozott, csak ők nem tudták beleélni magukat. Amelia az
átlátszó szót használta rá, és James tökéletesen egyetértett vele.

És nem csak az volt a baj, hogy nem tudták beleélni magukat a
történetbe. Úgy érezték, átlátnak a történeten, és egyszerűen
nincs benne semmi igazi varázslat.

Úgyhogy inkább sétáltak. És beszélgettek. És továbbra is
súlyos témáknál maradtak, mert bármennyit viccelődtek is,
átéltek valamit. Láttak valamit. És együtt látták.

Kisétáltak a belvárosból a sötétedő utcákra, ahol szebb házak
álltak, mint amilyenekben bármelyikük valaha is lakott. Az
emberek a verandájukon pihentek. Néhányan söröztek. Mások
cigiztek.

Amelia és James sétált.
Mély ebbre.
A beszélgetésük végül elérkezett egy föld alatti szintre, egy
lehetetlen medencéhez egy lehetetlen ház lehetetlen pincéjében.
A gyökérhez. A helyhez, ahol a megmagyarázhatatlan fény nélkül
nő.
James érezte. Érezte a növekvő teret. A köztük lévő tér egyre
nőtt, bármit tettek is ellene.
– James – szólt Amelia, ahogy balra, még sötétebb utcák felé
fordultak.
– Mi az? – De James már előre tudta.
Amelia megállt, és felé fordult. A homályos fény zavarossá
tette az arcvonásait.
– Szerintem véget kell vetnünk ennek. Szerintem túl korán
értük el a csúcsot, és ha most nem vetünk véget neki, az életünk
hátralévő részét olyasmiről beszélgetve töltjük, ami az első
találkozásunkkor történt. Egy nap ebből az egészből csak egy
álom marad, részben egy rémálom, és mi egymáshoz láncolva
érezzük majd magunkat miatta. Mert oly sok évvel azelőtt
valami hihetetlen történt velünk.
A tér megnőtt körülöttük.
– De nem értem, miért kell véget vetnünk neki – vetette ellen
James. Pedig értette. Nagyon is értette, miről beszél Amelia.
Csak hát fájt.

– Nem lesz semmi bajod – felelte Amelia. – És nekem sem lesz
semmi bajom.

Elhajtott mellettük egy kocsi. James gurgulázni hallotta a
motorját. Mintha nedves lett volna.

A gyengülő fény épp annyira torzította el Amelia arcát, hogy
úgy tűnjön, mintha műanyag maszkot viselne.

– Oké.
Amelia megfogta mindkét kezét, és megszorította.
James elsétált.
Amelia a másik irányba indult.
És séta közben arra gondolt, amit az imént tett. Helyesen
tette, mondogatta magának. Helyesen. Nem üldögélhet magában
még tizenkét napig egy olyan házon elmélkedve, ami nem létezik.
Nem töltheti az élete hátralévő részét azzal, hogy arról beszél,
milyen volt tizenhét évesnek lenni.
Látott már ilyen embereket. Anya és apa barátait. Elakadtak.
Csapdába estek. Elmerültek.
Sírva sétált, de bátran sétált. És valahányszor hátrapillantott a
válla fölött, hogy lássa, James még mindig ott áll-e, ahol hagyta,
vagy esetleg megindult utána, csak az üresség látványa fogadta.
A sötétségé. Mint a tó azon részei, amelyeket a nap nem tudott
megvilágítani.
Bassza meg, gondolta Amelia. Bassza meg, mert fájt. Bassza
meg, mert igaza volt. Ugye? Igaza volt, hogy azt tette, amit tett,
és Jamesnek igaza volt, hogy nem vitatkozott vele.
Tudták.
Mindketten tudták.
Hogy így helyes.
A levegő lehűlt, és Amelia átölelte magát, hogy védekezzen a
hideg ellen. Megpróbált meleg és ragyogó maradni egy hideg és
sötét helyen.
Jobbra fordult.
Balra fordult.
Itt jobb volt a világítás. A napot nem takarták el a belvárosi

épületek. Hátrapillantott a válla fölött.
James?
Akarta, hogy utánajöjjön?
Ismét előrenézett, rá az utcán sorakozó házakra.
Az egyiken megakadt a tekintete. Nem égtek benne fények.

De az alakja. A mérete.
Amelia lesétált a járdáról, átvágott a füvön, és a házhoz ment.
A bejárati ajtónál elővette zsebéből a telefont.
Felhívta Jamest.
– Igen?
– James. Gyere a Chesterfield és a Darcy sarkára – suttogta

izgatottan. Mintha egyszerre suttogna és kiabálna. – Most
rögtön.

– Amelia. Épp az előbb...
– Megtaláltam.
Csend. Aztán véget ért.
– Megtaláltad?
– A bejárati ajtó... megjavították... valaki megjavította... és...
és... három lépcsőfok vezet fel hozzá, de akkor is egyértelmű...
egyértelmű, hogy milyen volt korábban. Gyere, James. Siess.
– Chesterfield és Darcy.
– Igen. Istenem, James. Ó, istenem, az ablakok. A tető.
Azonnal gyere.
Amelia bontotta a vonalat. Elhátrált az ajtótól, elég messze,
hogy az egész épületet láthassa.
Térdre hullott a fűben.
Nem boldogságot érzett. Nem megkönnyebbülést.
Valami mást.
Mély ebbet.
– James! – kiáltott fel mosolyogva. – Megtaláltam!
Távoli, tompa lépéseket hallott a betonjárdáról, mintha csak
vízrétegek, láthatatlan hullámok mögül érkeznének. Dob-dib,
dib-dobog, ahogy James jön, hogy a saját szemével lássa.
– Megtaláltam! – kiáltotta Amelia.

Ő is érezte a növekvő űrt. De nem a közte és James közti űrt.
Hanem az önmagukon túlnyúló űrt, mintha csak ők ketten
alkotnák a világot, és minden más elvékonyodna, visszahúzódna,
és egy partvonallá válna, túl távolivá, semhogy látni lehessen.

Amelia lehunyta a szemét.
Aztán kinyitotta.
Felgyulladtak a fények. A házban. Felgyulladtak a fények.
James közeledett. Hallotta a cipőjét a járdán, hallotta a hangját
abból a végtelen víztömegből.
– Amelia! – hallatszott. Majd közelebbről. – Hol van?
– Az az – mutatott előre Amelia, bár nem volt biztos benne,
hogy a fiú hallja. De nem baj. Már csak egy pillanat, és ő is
megérti. Csak némi navigálásba kerül, hogy találjanak egy
megfelelő helyet. – Az az – mondta. – Ahol kigyulladtak a
fény ek...

[i] Eb b en, a nál unk nem játszott 201 4-es dr ámáb an Kev i n Bac on egy pedof i l t al ak í t, ak i 1 2 év

b ör tön után pr ób ál új él etet k ezdeni .

Table of Contents

1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31