Josh Malerman - Ház _a tó mélyén

– Szóval Tommy szerint biztonságos – mondta a kolléganője,

és kacsintott.

Amelia nem igazán tudta, kicsoda Tommy, és mi biztonságos,

de visszakacsintott rá.

A házon gondolkodott.

Lelki szemei előtt a fél ajtó könnyedén lengedezett a

láthatatlan hullámoktól. Látomásában a nap közvetlenül a tó

fölött lehetett, mert Amelia olyan részleteit látta jól kivehetően

az ajtó fájának, amelyeket tegnap nem tudott megfigyelni. És az

ajtó hiányzó felébe odaképzelt egy barátságos, alig kivehető

arcot, talán a saját, folyosóbeli tükör által eltorzított képmását.

És egy hangot:

Gyere vissza bármikor, Amelia.

Báááááááármikoooooooorrrrrrr.

– Hűha – szólalt meg Marcy fél ujjával az orrában, egy

másikkal pedig a bejárati ajtóra mutatva.

Amelia felpillantott.

– James?

Tényleg James volt az. A pénztárak felé sétált, a kezében

valami, amit mintha egyenesen egy science fiction film

díszletéből hozott volna el. Vagy talán egy akvárium aljáról.

– Szia. Bocs, hogy rád török.

– Örülök, hogy itt vagy.

Megkönnyebbülés. Ismét együtt vannak. Mintha a fiú puszta

jelenléte biztosította volna, hogy máris úton vannak visszafelé a

harmadik tóhoz.

– Nézd – emelte fel James a kezében tartott ormótlan valamit.

– Légzőkészülék – mondta Amelia.

Csakhogy nem légzőkészülék volt, hanem egy gigászi sisak

meg a hozzá csatlakozó aranyszínű légcső.

– Az unokatesómé.

– Mondtad neki, hogy mire kell?

Erre értő pillantást váltottak. Amelia akár azt is kérdezhette

volna, hogy beszéltél róla BÁRKINEK is?

– Nem. Csak azt mondtam, hogy búvárkodni megyünk.
Amelia látta rajta, hogy senkinek sem beszélt a házról. A
megkönnyebbülés újabb hulláma öntötte el, de ebbe már egy kis
szégyen is keveredett. Egy kis önvizsgálat. De hát miért ne
tarthatna meg bizonyos dolgokat magának?
Miért ne őrizhetne titkokat?
– Bob bácsi tud a harmadik tóról – mondta James.
– Helyes.
– Helyes?
– Úgy értem... szóval... hát persze hogy tud róla. Egyértelmű,
vagy nem?
– Igaz. De azt mondta, sosem jár rajta. Nem mondtam meg
neki, hogy mi kimentünk rá. Csak annyit mondtam, hogy úgy
tűnik, mintha lenne ott egy harmadik tó is, mire azt válaszolta,
hogy inkább egy mocsár. Egy ronda mocsár.
– Ronda – ismételte Amelia.
– Mire kell a búvárfelszerelés? – kérdezte Marcy, ahogy
kilépett az egyes pénztár mögül.
– Ne is törődj vele – mondta James.
– Ne is törődj vele – mondta Amelia.
Marcy egyikükre, majd a másikukra nézett.
– Nem vagytok ti egy kicsit... furák vagy ilyesmi?
James Ameliára mosolygott, és megindult a felszereléssel a
kijárat irányába. Mielőtt távozott volna a boltból, visszafordult a
lány felé.
– Megcsináljuk – tátogta neki némán.
Amelia suttogva válaszolt:
– Igen.
– Ti tényleg furák vagytok – állapította meg Marcy.
Amelia mosolya lassan lehervadt, miután James kilépett az
ajtón. Nem mintha nem lett volna boldog. Nem mintha nem örült
volna neki, hogy a fiú elment, és beszerezte a felszerelést. De a
ház máris több tűnődésre késztette, mint amennyi egy egyszerű
mosolyban elfér.

Igen, megcsináljuk, gondolta Amelia. De… mi az a ház?

13

Nem csak a légcső meg a sisak volt aranyszínű, az egész ruha
ragy ogott.

Aznap este felpróbálták a szerelést James hátsó kertjében. A
szülei odabent aludtak, úgyhogy csendben kellett maradniuk.
Meg is próbálták. De nevettek, szerencsétlenkedtek, és úgy
érezték magukat, mint az első emberek a Holdon. Úgy is
viselkedtek: botokat a földbe szúrva játszották el, hogy zászlót
tűznek ki a Hold felszínére. Kínos volt, izgalmas és rémisztő.

– Van egy szabály – mondta Amelia, ahogy James levette a
sisakot, és kitette fiatal arcát a veranda fénye köré gyűlt
bogaraknak.

– Csak egy?
– Semmi hogyan vagy miért.
– Micsoda?
– Nem teszünk fel olyan kérdéseket, hogy hogyan került a ház
a tó fenekére, vagy hogy miért van bebútorozva. Nem firtatjuk,
hogyan és miért működik.
James megértette.
– Semmi hogyan vagy miért – ismételte.
James kinyújtotta aranyozott kezét, Amelia pedig mosolyogva
megrázta.
Ezzel a gesztussal mindketten átérezték felfedezésük
izgalmának teljes erejét. Egy klubház. Ha akarják, hogy az
legy en.
És nem csak a házról volt szó. Nem. Hanem a negyedik tóról is,
amelyben úsztak.
Életükben először kezdtek szerelembe esni.

14

Egyedül a víz alatt. Egyedül a házban.
Lélegezve.
Két perc után James érezte, hogy gyorsul a pulzusa, és arra
gondolt, jobb lenne, ha felmenne a felszínre, mielőtt túl késő lesz.
De rajta volt a sisak, úgyhogy igazából nem kellett felmennie,
mint két nappal ezelőtt. Ha akarta, több mint egy órát is
eltölthetett idelent.
A légcső a bejárati ajtón át vezetett fel a kenuhoz. Ott egy
kompresszorhoz csatlakozott, amelyet Amelia tartott szemmel,
már amikor nem a vizet és a ház tetejét bámulta.
Jamest már nem zavarták motorcsónakok és sikongató bikinis
lányok. Ez a hely egész biztosan lenyűgözte Ameliát.
Egy víz alatti házban vagy, és neked csak Amelia jár a
fejedben.
Ez igaz is volt, így aztán felnevetett, és a nevetése nekiütődött
az arcát védő üvegkupolának.
Az előszobában állt, és zseblámpájával arra a folyosóra
világított be, ahol Amelia megnézte magát a tükörben. Látta is a
bal oldali falon lógó üveget. Azon túl pedig egy sokkal nagyobb
szoba terült el, akkora, hogy egyelőre csak találgathatta a
méreteit.
Ahogy elindult felé, a légcső megakadt a bejárati fél ajtón, és
egy olyan gyengéd rántást érzett, mint amikor valaki
megkocogtatja a vállát.
A ruha masszív volt, a kesztyűk majomkezet csináltak az
ujjaiból, és nem tudott olyan gyorsan megfordulni, mint szeretett
volna. Túl lassúnak és nagynak érezte magát. Szabad kezével
megcsavarta a tömlőt, fodrozódást küldve végig rajta, remélve,
hogy attól kiszabadul, és folytathatja az útját a ház belsejébe.
Sikerült.
Ahogy ment tovább, az üvegsisak mögül belemosolygott a

tükörbe.
Ez, gondolta James, az ifjú szerelem arca.
Darabonként vette szemügyre az előtte lévő szobát, ahogy a

vékony fényszelet meg-megvilágította számára. Egy étkező. Az
asztal és a székek ennyit elárultak neki. Azt azonban már nem
árulták el, hogyan maradhatnak a bútordarabok fixen a padlón.

És semmi sem magyarázta meg a székek lába alatt elterülő
szőnyeget sem. Vagy a jobb oldali fal üvegszekrényének polcain
álló több száz csecsebecsét.

Semmi hogyan, gondolta James. Semmi miért.
Képtelen volt elűzni a gondolatot, hogy betört a házba. Ha nem
lett volna a sötétség, a rossz fényviszonyok és a hideg, James
szerencsésnek mondta volna magát, hogy nem futott bele a
tulajdonosba.
Szökellő léptekkel haladt az étkező felé, amikor ismét elakadt.
– A fenébe.
Megfordult, és újabb fodrozódást küldött végig a csövön.
Lassan végig is futott rajta, majd a fél bejárati ajtó négyszögén át
eltűnt a kinti, sötét udvarban.
Aztán a fodrozódás visszajött.
Egyenesen felé.
Mintha James odakint lenne, a tömlő pedig itt akadt volna be,
ahol most áll.
James az ajtóra irányította a zseblámpát, és végigvilágította a
keretet. Iszapszemcsék és apróhalak úsztak át a fénycsóváján,
aztán gyorsan belevesztek a sötétségbe.
Várt, hogy újabb rántás érkezzen odakintről. Egy újabb
fodrozódás.
Túl gyorsan lélegzet, haver.
De ez lehetetlen. Hacsak valaki nem direkt csinálja.
A felszínen maradt Ameliára gondolt.
Tőle származott volna a légcső hullámzása? Biztosan. De akkor
üzenni akart vele valamit?
Valami haj van odafent, gondolta. Valaki szólt neki, hogy

hívja fel a pasiját a víz alól, és húzzanak haza. MOST.
James visszabaktatott a bejárati ajtóhoz. Kinézve látta, hogy a

tömlő valóban beleakadt a veranda egyik korlátjába.
Odanyúlt kesztyűs kezével, hogy a mutató- és a hüvelykujja

közé fogja.
Te most tényleg a pasijának nevezted magad?
A tömlő elszabadult a korlátról, és James könnyedén

feltekerte a felesleget. Visszament a házba.
Ezúttal mélyebbre akart hatolni. Mélyebbre a ház gyomrában.

Mélyebbre a tóban.
Mélyebbre a szerelemben.
Ez szerelem lenne? Erről van szó?
Gyorsan beért az étkezőbe. Most fürgébben mozgott, mint az

előbb, és az előtte meg mindenhol máshol uralkodó sötétség
ellenére biztonságban érezte magát.

Erezte, hogy él.
Odalebegett az étkező asztalához.
A zseblámpa felfedte előtte az asztalterítőt, a tálalóedényeket,
az összehajtott szalvétákat és a nyolc, magas háttámlájú széket.
A plafonról hatalmas csillár lógott, és lágyan ringatózott a tó
mélyének láthatatlan mozgásától.
A falakat festmények borították. Tájakat ábrázoltak, amelyek
mintha hullámzottak volna, mintha valami élt volna a megsárgult
fű alatt.
Hogyan?
Meg nem gyújtott gyertyák. Gyertyatartók. Konyhai
eszközök. Mind stabilan álltak az asztalon. A polcokon. A
tány érokon.
Hogyan?
Egy masszív fa tálalóasztal. Rajta egy tálca. Nem lebeg a
vízben. Meg sem mozdul.
HOGY AN?
– Semmi hogyan – mondta James a sisakban. – Semmi miért.
Amelia messze fölötte volt. A kompresszort figyelte.

James ment tovább.
A tömlő gond nélkül követte. Nem akadt be sehová.
James mélyebbre hatolt a házban.

15

Az étkező után egy dolgozószoba következett. A falakon
könyvek sorakoztak.

Épségben. A víz alatt.
Könyvek.
James a címekre irányította a zseblámpáját. Idegen nyelveken
íródtak, vagy talán a betűket mégis fokozatosan, vonásról
vonásra mosta el a víz. Az A három vonását, az F három vonását.
A könyvespolc mellett egy szék állt szilárdan a padlón, mellette
egy asztal hamutartóval, azon túl pedig egy kiugró ablakfülke
terült el. James lámpája ellenére a kinti világ szurokfekete volt,
mégis látott benne valamit. Hínár hajlongott az ablak tövében,
iszap lovagolt a víz alatti hullámokon, a tó pulzálásán.
James leült a kényelmes karosszékbe. Kesztyűs kezét a
karfára helyezte.
Szemügyre vette a tapétát, amelyen apró kiskacsák
menekültek egy arctalan vadász elől.
A létrát, amellyel fel lehetett mászni a felső polcokon lévő
köny v ekhez.
Egy másik ajtót a szék mögött.
James beleborzongott a hidegbe. Fizikailag, igen, de olyan
értelemben is, hogy félt. Ijesztő belegondolni, hogy itt ül egy tó
alján álló, lehetetlen ház dolgozószobájában. Hirtelen
lehetségesnek, nem is, valószínűnek tűnt, hogy mindjárt valami
halott úszik be az ajtón, amelyen az előbb belépett. Hogy
megindul felé valami szétmáló, darabokra eső, sodródó,
elszabadult „egykor volt dolog”.
Megpróbálta felemelni az asztalon heverő hamutartót. Nem
mozdult.
James sokáig bámult rá, és ellenállt a kikívánkozó kérdésnek,
hogy miért.
Felállt, és megigazította a tömlőt, hogy biztosítson magának

további hatméternyi mozgásteret.
Űrhajóslépésekkel kerülte meg a széket, és kinyitotta a

második ajtót. Mivel még nem emelte fel a zseblámpát, és nem
mutatott vele semmire, nem is látott semmit. Abban a
pillanatban, az abszolút sötétség egyetlen szívdobbanásnyi
idejében úgy érezte, mintha a halál semmijébe lépne be, egy igazi
végpontba, olyan helyre, ahol sosem találja meg Ameliát, sosem
talál melegséget, megnyugvást, önbizalmat, mámort, célt vagy
szerelmet.

Ne lépj be ebbe a szobába.
Sötét gondolat egy sötét küszöbön.
De James belépett.
Felemelte a zseblámpát, és felkiáltott, két akaratlan szitokszó
ütődött sisakja üvegének.
Egy sápadt arc bámult rá a fényben. A szeme egyenesen őt
nézte.
James hátralépett, könyökét nekiverte a falnak.
De csak egy festmény volt.
– Jézusom – sóhajtott fel. Aztán nevetett magán. És azt
kívánta, bárcsak Amelia itt lett volna, hogy hallja a sikolyát.
Nem egy arc bámult rá. És főleg nem egy szem. Két szilva egy
fehér asztalon, amelynek a széle úgy nézett ki, mint egy
tökéletes, mosolytalan száj.
Egy fodrozódó csendélet a (tetőtéri) hullámok alatt.
James közelebb hajolt a festményhez, míg a sisakja üvege már
csupán másfél centiméterre volt a vászontól. Olajfestménynek
nézte. Az olaj és a víz nem fér meg egymással. Azon tűnődött,
vajon van-e ennek valami köze ahhoz, hogy a kép még mindig
egyben van.
Körbehordozta a fénycsóvát a szobában, részenként fogadva
be a látványt, ahogy a ház többi részében. Mintha sok évvel
ezelőtt egy puzzle-t ejtettek volna a harmadik tóba, hogy James
meg Amelia most megpróbálja újra kirakni.
Barna bőrkanapé. Egy hosszú, vékony ablak. Szekrényajtók.

Egy dohányzóasztal. Egy szőnyeg.
– Egy szőnyeg – mondta James. Letérdelt, és végigfuttatta

ujjait a több száz apró szálon, a vörös és fehér tengerirózsákon.
Beléhasított a felismerés, hogy egy szép házban van. A

legszebben, amelyben valaha járt.
Felállt, megfordult, és meglátott egy biliárdasztalt. A golyók az

egyik végén vártak. A dákó a másikon.
Mintha csak azt mondta volna, játssz velem. De azt ne

kérdezd, hogyan.
James levett egy dákót a fali tartóról. Aztán megdermedt.
Ahogy az asztal másik vége mögötti térbe bámult, úgy érezte,

mintha lenne ott valaki. Valaki, akivel játszhatna. Úgy érezte, ha
megadja a kezdő lökést, láthatatlan ujjak veszik ki a kezéből a
dákót a következőhöz.

Visszatette a dákót a helyére. Aztán felrántotta a
megereszkedett légcsövet a dereka köré, és kiment a
hely iségből.

Egy új szobába lépett be, de mielőtt megállapíthatta volna,
mifélébe, kialudt a fény.

Sötétség.
Egyedül a sötétségben.
James a majomkesztyűjével esetlenül bajlódva kapcsolgatta
ki-be, ki-be a zseblámpát. Megrázta, majd a derekához csapta. A
ruha ott túl vaskos volt, úgyhogy megpróbálta a karján. Ott is túl
vaskos volt. Felemelte a sisakjához, hogy hozzáüsse, aztán...
megdermedt.
Ne törd el a sisakodat, haver! Mégis, hogy képzeled?
Leengedte a kezét. Ennyit a világításról.
Belebámult az előtte elterülő sötétségbe, és érezte a mögötte
elterülő sötétség hidegét. Fény nélkül nem tudhatta, hol van a
házban. Fent, lent. Odakint. Bent. Lehetséges, hogy a ház még
csak nem is létezik. Akár egy üres tó fenekén is állhat. Lehet,
hogy álmodik. Lehet, hogy ébren van.
James megpróbált mosolyogni, megpróbálta megőrizni a

nyugalmát, de ebben a sötétben nagyon nehezére esett.
– Hé, Amelia – szólalt meg, gondolván, hogy egy elképzelt

beszélgetés talán segíthet. Nem segített. És azt kívánta, bárcsak
meg se próbálta volna, mert így most csak még inkább egyedül
érezte magát. A lány csak még távolabbinak tűnt. És úgy érezte,
itt hagyta a nevét.

Mintha odaadta volna Amelia nevét a sötétségnek.
Megint megpróbálkozott a zseblámpával.
Be-ki.
Működött.
Fény .
Alig hat méterre onnan, ahol gyökeret vert, egy lépcsőt látott.
Széleset. Ketten is elfértek volna rajta egymás mellett.
Amelia, gondolta. Pár pillanatra kialudt a fény, és komolyan
azt hittem, teleszarom a ruhát.
Vörös-fehér szőnyeg futott fel a lépcsőn.
James sokáig tartotta a tetején a fénysugarat.
Fel akart menni a lépcsőn, látni akarta, mi van az emeleten. De
elege lett. Egyelőre.
Kiment ugyanazon az úton, amelyen bejött, és ezúttal nem állt
meg semmi kedvéért. Át a biliárdszobán, a dolgozószobán, az
étkezőn, az előszobán, majd pedig a bejárati fél ajtón.
Ahogy úszott felfelé, nagyobbnak érezte magát, mint valaha. A
ház mintha lassítva süllyedt volna mögötte, és amikor kibukkant
a felszínen, Amelia mosolygós arcát a lehető legörömtelibb
látványként fogadta.
James két méterre lebegett a csónaktól.
Amelia odakiáltott neki.
– Hogy ment?
Miután visszamászott a kenuba, elmondta neki. A lány
csodálata minden egyes részlettel nagyobbra nőtt.
– Szóval eljutottál a lépcső aljáig? – kérdezte.
– Igen.
– Akkor nekem fel kéne mennem rajta.

James csak rövid hallgatás után válaszolt.
– Persze. Ha akarod.
– A felfedezés nevében. Nálad messzebb kell mennem, nem
igaz?
– De. Persze.
Amelia tapsolt egyet.
– Segíts felvennem a sisakot.
– A zseblámpa vacakolt egy kicsit.
– Tényleg?
– Aha.
Amelia elvette tőle, és kipróbálta.
– Most működik.
– Ja. De úgy egy percig nem működött.
Amelia kinézett a kenuból, le a homályos árnyékokban
meghúzódó tetőre.
– Ha kialszik, majd kitapogatom a visszautat.
James felnevetett. Próbálta felidézni, mennyire megijedt, de
most, hogy biztonságban érezte magát, nehezére esett.
– Biztos vagy benne?
– Igen.
Amelia, miközben magára vette a ruhát, arra gondolt, milyen
lehet egyedül odalent a sötétben. Olyasmiket ismételgetett
magában, hogy megéri és hogy soha senki nem ért el semmi
nagyszerűt azzal, hogy félelemből meghátrált.
Ez segített.
Mielőtt belebújt volna a ruha ujjába, James megfogta a karját.
– Mit csinálsz?
De James tekintete egyértelművé tette számára, hogy ő sem
igazán tudja. Hogy látta sápadt, puha bőrét, és meg akarta őt
érinteni. Ez minden.
– Bocs – szabadkozott James, és érezte, hogy kezd elpirulni.
– Nincs miért – felelte Amelia. Fontolgatta, hogy ő is megérinti
a fiút. Hogy jobban érezze magát. És mert ő maga is akarta.
Aztán belebújtatta karját a ruha ujjába. A kezét a hatalmas,

régi kesztyűbe.
Amikor már a vízben volt, James megkocogtatta a sisakja

üvegét.
Amelia egyenletesen lélegezve, kíváncsian nézett fel rá. James

számára gyereknek, kislánynak tűnt abban a nagy ruhában.
– Óvatosan a tömlővel – mondta a fiú. – Beleakadhat

valamibe. Ajtóba. Asztalba.
Amelia feltartotta neki a hüvelykujját a kesztyűjében.
Aztán lemerült.
James figyelte, ahogy lesüllyed a tető alá, bele az árnyékokba.

Hamarosan csak a cső maradt belőle, egy vékony vonal, amelyet
elnyel a sötétség.

Aztán James észrevett egy szemet, amely az emeleti ablakból
bámul fel rá.

– Amelia! – kiáltott fel. Már nyúlt is a tömlő után, hogy
megrántsa, hogy visszahúzza a lányt. De a szem megmozdult, és
James most már látta, hogy csak egy hal az.

Csak egy hal az emeleti ablakban. A lehető legtermészetesebb
látvány egy tóban.

Csak egy hal.

16

A zseblámpa vacakolt egy kicsit.
Amelia a lépcső alján állt, és a szóban forgó zseblámpával
világított a tetejére.
Lehet, hogy meg kellett volna fontolnia James
figyelmeztetését. El kellett volna menniük, hogy vegyenek egy
másik lámpát.
De Amelia kalandorként akart viselkedni. És kalandornak is
érezte magát. És amikor még odafent volt a napos felszínen, nem
tűnt akkora szörnyűségnek, hogy kialszik a fény. Sötétség és
hideg. Hiszen csak víz alatt van, ennyi az egész. Mi a sötétség, ha
nem pusztán a fény hiánya? És mi a hideg, ha nem pusztán egy
hőmérséklet? Egy téli éjszaka. Ameliának azokból már bőven
kijutott.
És mégis...
Térden állva nézegette a lépcsőn felfutó szőnyeget. A tömlő
feleslege gondos halomban állt mellette. Semmit sem tudott a víz
hatásairól, vagy arról, hogy minek kellene történnie egy
szőnyeggel, amely ennyi időt töltött víz alatt, de azt sejtette,
hogy nem szabadna ilyen szépen kinéznie.
Újnak tűnt.
Nagy jából.
A maga klasszikus módján.
Felpillantott a lépcső tetejére, a fényt még mindig a legfelső
fokon tartotta. Feketeség várta odafönt. Áthatolhatatlan. Az
emeleti ablakon szemernyi fény sem jutott át. A tető valószínűleg
nem engedte. Vagy talán az összes ajtó zárva van odafönt.
Az összes ajtó.
– Hát akkor hajrá – mondta Amelia, éppúgy beszélve
Jameshez, ahogy a fiú beszélt hozzá. Tényleges kommunikáció
nem zajlott köztük.
Felállt, és egy pillanatra nekitámaszkodott a korlátnak.

A zseblámpa vacakolt egy kicsit.
A gondolat, hogy szerezzenek egy jobb lámpát, már nem tűnt
olyan szégyenteljesnek és kalandellenesnek. A lépcső tetején lévő
padló, az emelethez vezető kapu egy olyan lyukra emlékeztette
Ameliát, amilyet az erdő talaján találni, és amit jobb messze
elkerülni.
Megtette az első lépést felfelé. Aztán a másodikat.
Utána már gyorsabb iramban haladt. Félúton azon
gondolkodott, hogy James nem jutott ilyen messzire, és hogy
talán soha senki az egész világon nem járt még itt előtte.
Szökellve lépett fel a következő fokra. Majd az azutánira.
A zseblámpa fénye nem fedett fel egy folyosónál többet az
emeletből.
– Hát, James, itt vagyunk. Randizunk. Ez a második randink?
Nem. Valószínűleg már a harmadik. Két randi víz alatt. Egy
odafönt. Jó nekünk. Őrültek vagyunk.
Fellépett a következő lépcsőfokra.
– Egyesek moziba mennek, mások az iskola mögé parkolnak,
és a kocsijukban smárolnak.
Még egy lépés.
– Egyesek kávézni mennek. Mások piálni. Férfiak és nők, akik
a randijukon iszogatnak. Tök normális.
Még egy.
– De mi? Mi egymást váltjuk egy teljesen őrült helyen.
Ez tetszett neki. Egymást váltjuk egy teljesen őrült helyen.
Úgy hangzott, mint... mint a szerelem.
Két lépcsőfok választotta el az emelettől. Megállt.
A fény egy ajtót világított meg a távolban.
– Jó lenne, ha nem most romlana el a zseblámpa – jegyezte
meg. Egyetlen ajtó. Egy hosszú, faburkolatú folyosó végén. Az
ajtó és közte néhány hal lebegett. Mind döglött volt.
– Az oldalukra fordulva úsznak – mondta, mintha Jameshez
beszélne. – Ez minden. Oldalúszók.
A fénycsóva sötétséget és hideg vizet hasított ketté.

Szerette volna, ha gyorsabban kifogy a tömlőből az oxigén.
Egyértelműen szeretett volna valami ürügyet, hogy
visszafordulhasson.

– Nem – rázta meg a fejét a sisakban. – Előre a felfedezésért.
A félelem meghátrált, és csak a felfedezés adrenalinja maradt.
Amelia űrhajóslépésekkel indult meg a tó alján álló ház
folyosójának vége felé.

17

A folyosó mentén nem voltak ajtók, és Amelia kezdte úgy
érezni, mintha terelgetnék a túlsó végén lévő egyetlen ajtó felé.
Mintha egy gyengéd, de méretes hullám ösztökélte volna
hátulról.

Lassan szökellve haladt, és csak annyi ideig nézett bele az
útközben elhagyott tükrökbe, amíg konstatálta a sisak üvegje
mögötti különböző arckifejezéseit. A zseblámpa durván verődött
vissza az üvegről, a víz eltorzította a dolgokat, és Amelia alig
ismert rá önmagára.

Az ajtónak olyan íves teteje volt, amilyet Amelia gyerekként
akart a hálószobájába. Részben funkcionálisnak tűnt, részben
színtiszta képzelgésnek. Olyan ajtónak, amely könyörög, hogy
nyissák ki.

Amelia a kilincsre helyezte kesztyűs kezét, és az ajtó már ettől
is megmozdult.

– James – szólalt meg. – Nem akarod átvenni innen?
Nem akarta csak gondolni ezeket a szavakat, ki akarta
mondani őket. Mert senki sem beszél hangosan, ha fél. Ha
Amelia félne, nem akarna zajt csapni, nem akarna magához
vonzani egy szellemhalat, vagy ki tudja, mi más rejtőzik a tó
fenekén álló ház második emeletén. Ha Amelia félne, nem járna
ilyen határozottan. Aggódna a légcső és a sisakon belüli nyomás
miatt. Izzadna, remegne, túlságosan esetlen lenne, semhogy
maga mellett tudja vezetni a tömlőt. Sírna, visszavonulna,
magzatpózba kuporodna, leülne ott, ahol van, lebegne, hagyná,
hogy a víz elragadja. Ha Amelia félne, nem jött volna fel a
lépcsőn, és most nem állna egy lehetetlen (és nyitott) ajtó előtt,
amelynek hosszú ideje el kellett volna porladnia.
Nyelt egy nagyot, és mintha hallotta volna a visszhangját,
mintha az egész tó vele együtt nyelt volna.
Mintha mozgás támadt volna, alig észrevehető, de mindenhol

jelen lévő.
Egy lélegzetvétel.
Amelia átlépett a küszöbön, és behatolt az emeleti szobába.
– Ó!
Egy sárga dressz lebegett felé. Horizontálisan, mintha valaki

viselte volna.
Két méterrel a padló fölött.
Amelia lebukott. Butaság volt, hiszen a sárga dressz csak egy

láthatatlan áramlatot lovagolt meg a mennyezet felé.
Amikor kinyitottad az ajtót, hullámot kavartál...
– Mondd ki hangosan! – követelte magától. – Nem félsz!
A ruha összecsuklott, majd a szoba egyik sarkából a plafonra

lebegett.
Amelia beljebb lépett, és a dresszen tartotta a fénycsóvát,

tanulmányozva sárga szövetét és a vállrésznél lévő apró
fodrokat. Szinte látta maga előtt a krémszerű, sápadt bőrt,
amelyet a fodrok egykor cirógattak, szinte látta maga előtt a
ruhát viselő csinos nőt, ahogy leveszi magáról, és elengedi...
hagyja belebegni a sötét szoba mélyébe.

Amelia valamiféle jelenlétet érzett a jobbján, mire gyorsan
odafordult.

A szájához kapta a kezét, hogy elnyomja a kiáltását, de ujjai
hiábavalóan csattantak az üvegen, és csak bámulta a második
dresszt, egy vöröset, amely úgy lebegett, mintha nyílegyenesen
állna, mintha csak tökéletes rendben lógna egy akasztóról.
Amelia hátralépett, és az ajtónál találta magát. Immár zárva volt.

Hogyan?
– Semmi hogyan!
De a hangja vékony, nagyon vékony volt a sisaküvegben.
Úgy tűnt, a vörös dressz megindulhatna felé, ha akarna,
odaléphetne hozzá, gyorsabban, mint ahogy ő kitérhetne előle.
Aztán a víz elragadta, és kettéhajtotta a derékrésznél.
Mögötte Amelia egy nyitott szekrényt vett észre.
Benne üres faakasztókkal.

Lassan odalépett hozzá. Megérintette az akasztókat, de
kesztyűs keze miatt csak esetlen tapogatózásra futotta.

Felfelé irányította a zseblámpát, és látta, hogy egy szürke
dressz lebeg a plafonhoz tapadva. Ha lenne benne egy nő, most
pont őrá nézne.

Balra egy mályvaszínű ruha úszott felé, eléggé kiegyenesedve,
hogy úgy tűnjön, mintha valaki viselné, és talán részegen
sántikálna benne. Ahogy a víz kitöltötte, sajátos alakot adott
neki, mintha olyasvalaki használná, aki nincs teljesen rendben,
aki...

– Deformált – mondta ki Amelia. Mert nem akarta csupán
gondolni.

Amikor a ruha odaért hozzá, kinyújtotta felé kesztyűs kezét,
mire az anyag ráomlott. Hagyta, hogy elsodródjon, és meglátott
mögötte egy negyedik dresszt.

Ez fekete volt, és a padló közelében lebegett, mintha csak ülne,
és egyenesen Ameliára bámulna.

A lány körbehordozta a fénycsóvát a szobában. További három
ruhát számolt össze. A sarkokban lebegtek, ahol a padló
találkozott a falakkal, a falak pedig egymással.

A szoba mindkét oldalán dupla ajtókat látott, ajtókat, amelyek,
ha Ameliában van elég kurázsi, végül visszavezetik őt a
lépcsőhöz. Tudta, hogy az ajtók mögött hálószobáknak kell
lenniük, további szobáknak, bennük pedig ablakoknak, de
legalábbis annak az egy ablaknak, amelyet ő és James a kenuból
látott.

A jobb oldali ajtóhoz lépett, a ház azon oldalára, amely fölött
James lebeg a csónakkal.

A kilincs felé nyúlt, de látta, hogy az ajtó nyitva van, úgyhogy
nehézkes, aranyszínű tenyerével egyszerűen belökte.

Egy kék dressz bukkant elő belőle, aztán ellebegett a sisakja
fölött, és beleveszett a mögötte tátongó sötétségbe.

Amelia követte a zseblámpájával, ahogy átsodródott a szobán,
és lesüllyedt a padlóra, a fekete ruha szegésére.

– Nem félek – mondta Amelia.
Mélyeket lélegzett, és belépett az ajtón.

18

– Ejha – lelkendezett Amelia, miközben a sisak félig még
mindig a fején volt. – Ejha ejha ejha ejha ejha!

Nedves kesztyűjével ragadta meg James arcát.
– Felmentéi az emeletre? – kérdezte a fiú.
– Hogy felmentem-e az emeletre? Felmentem-e az emeletre?!
James! Ez hihetetlen. A legfantasztikusabb dolog, amit valaha
láttam. Ruhák lebegnek, ágyneműk fodrozódnak, öltözőasztalok
vannak, és a szekrények... ó, te jóságos ég, a szekrények.
Megkönnyebbülésében, hogy a lány visszatért, és még inkább
örömében, hogy ilyen jól érzi magát, James felnevetett.
– Nagyon izgatott vagy!
– Izgatott?! Én nem is... nem is tudom, mit mondjak. Ez... ez...
ez...
– Csodálatos – fejezte be a mondatot James, majd lenézett a
háztetőre. – Lehetetlen.
– Mesés. Varázslat. A világ legfontosabb felfedezése.
Amelia alig fogta fel, hogy áll a kenuban. James igyekezett
minden izgatott gesztusát ellensúlyozni.
– El kell mondanunk az embereknek – vetette fel Amelia. –
Muszáj. Hogyan tarthatnánk titokban?
– Talán igazad van.
– Nem! – vágta rá Amelia a ráeszméléstől vad tekintettel. –
Egy léleknek sem mondhatjuk el. Az emberek tönkretennék,
mert az emberek már csak ilyenek. – Végignézett a harmadik tó
partján. – Nem. Ez a miénk. Egyelőre. A miénk, ameddig csak így
akarjuk.
– Oké – nevetett James. – De nekem is látnom kell az
emeletet.
– Ó, igen, de még mennyire. De még mennyire, hogy látnod
kell.
– Hány szoba van odafent?

Amelia válasz közben kibújt a ruhából. James megbámulta a
vörös bikini és a sima bőr találkozását.

– Hét? Azt hiszem, hét szoba van. Mindkét oldalon három,
plusz a középen lévő. Az öltöztetőszoba. Vagy öltözőszoba. Sosem
jártam még ilyenben. Tele van ruhákkal.

– Ejha.
– Bizony. Ejha. Megpróbáltam kinyitni az egyik ablakot. Azt
ott – mutatott le a mélybe. – Fel akartam integetni neked, de a
tömlő... nem engedett tovább.
– Felhasználtad a tömlő teljes hosszát?
– Igen.
– Nem féltél, hogy elszakítod?
– Nem. Egyszerűen nem érdekelt. James. Ez lélegzetelállító. A
legcsodálatosabb dolog, amit valaha láttam.
Mostanra kibújt a ruhából. Félig meztelen teste ragyogott a
halványuló napsütésben. James képes lett volna megszámolgatni
a vízcseppeket a bőrén.
– Nem maradhatunk itt éjszakára? – kérdezte Amelia.
– Micsoda?
– Nem – fintorodott el a lány. – Gondolom, nem maradhatunk.
Pedig... az aztán fantasztikus lenne. Itt tölteni az éjszakát.
Odabent. Lehetetlen, igaz?
James felnevetett.
– Te tényleg nagyon jól érezted magad.
– Igen. Tényleg. Féltem. Nagyon féltem. De sosem éreztem
még veszélyben magam, érted? Elképesztően izgalmas.
James látta szemében az éteri megvilágosodást. Ő is azonnal
izgatott lett tőle.
– James – kezdte a lány, ahogy leguggolt előtte. A fiú próbálta
nem megbámulni a bikinije alsó részét. – Ez az, amit egész
életemben kerestem. Annyira képtelen, hogy röhejessé tesz
minden értelmes dolgot a világon. Egyszerűen lehetetlen. De
mégis itt van. Megtarthatjuk?
Megtarthatjuk? ismételte James a fejében. Mintha járnánk.

Már nem csak randizunk. Már... járunk.
– Igen – mosolyodott el. – Megtarthatjuk. És meg is fogjuk

tartani. A miénk.
– Nem semmi – mondta Amelia.
Azzal előrehajolt, és megcsókolta a fiút. Aztán szétváltak az

ajkai, és James érezte, ahogy puha nyelve megtalálja az övét.
Amikor elhajolt tőle, James meg sem tudott szólalni.
Amelia viszont igen.
– Szükségünk van egy másik ruhára – mondta. – Együtt kell

lemennünk.
James úgy bólintott, mintha egy láthatatlan varázslatot törne

szét vele.
– Újra csókolóznunk kell, ez az, ami számít.
Amelia a fiú ajakaira pillantott.
És újra csókolóztak.
– Búvárruha kell – jegyezte meg James, amikor szétváltak.
– Igen. Kettő is. Kell hozzá leckéket vennünk?
Terveket készítettek. A napon sütkéreztek. A ház fölött

úszkáltak. Aztán hazaeveztek.
Egész úton a házról beszélgettek. Képtelenség lett volna bármi

más témát találni.
Bob bácsi a parton várta őket, meztelen lába belesüllyedt a

homokos talajba.
– Mit tettetek a kenummal? – kérdezte a lepattogzott

festéket, a horpadásokat meg a padok közti búvárfelszerelést
bámulva.

James és Amelia egymásra pillantott. James hazugságra
nyitotta a száját, de Bob feltartotta a kezét.

– Nem számít. Fogalmatok sincs, mennyi mindent törtem el,
mielőtt betöltöttem a húszat. Búvárkodni voltatok?

– Aha.

Bob bácsi mosolyogva csóválta a fejét.

– Hibbant kölykök. Találtatok valami menőt?

Leégett arcukon a nap ragyogott. A szemükben
csoda.

– Nem – válaszolták egyszerre.

19

Ott szerettek egymásba, a harmadik tavon, a felszín alatt, a
lehetetlen ház felfedezése közben, ahogy együtt lemerültek,
fejlesztve a búvároktatáson tanult készségeiket, meg ahogy a
kenuban ebédeltek, napoztak és aludtak, és ahogy ott, a kenuban
egymás testét is felfedezték.

Végül már ki sem néztek többé a partra. A part túl közel esett
a realitáshoz, ahhoz a való világhoz, amelyet minden alkalommal
maguk mögött hagytak, amikor kijöttek a harmadik tóhoz és az
annak alján álló házhoz. Nem voltak csendben. Nem
rejtőzködtek.

Játszottak.
Családi házast játszottak.
Bob bácsi nem faggatta őket többé a kenu oldalának
amortizálódásáról, mert James megvette tőle. Az alagúton át
megtett kéttucatnyi út után alig maradt rajta valami a zöld
festékből, a karcolások pedig, amennyire Bob tudta, akár egy
óriás vízimacskától is származhattak volna. James megspórolt
száz dollárt az apja boltjában végzett munkából, majd Bob bácsi
kezébe nyomta a pénzt, és hozzátett további tíz dollárt.
– Ezt mire kapom? – kérdezte Bob a naptól hunyorogva.
– Azért, hogy nálad tarthassuk a kenut.
– Erre semmi szükség, James.
– Tudom. De nagyon kedves tőled, hogy megengeded.
Ha Bob észre is vett bármi változást a tizenéveseken, nem
tette szóvá.
James és Amelia azonban semmit sem bízott a véletlenre. Ha
Bob vagy bárki más megkérdezi, miért érdeklik őket ennyire
azok a tavak meg a kenuzás, mindketten készen állnak a
hazugságra.

– Hazudunk – mondta Amelia egy délután, amikor a nap
magasan járt a hegyek fölött. Kezük a kenu oldala mellett lógott,
ujjaik a hűvös vízbe értek.

– Abszolút – válaszolta James lehunyt szemmel, fejét az elülső
pádon pihentetve. Hoztak könyveket is, de egyikük sem olvasott.
Vagy lent voltak, vagy nem. És amikor nem voltak lent, akkor
arról beszéltek, milyen lent lenni. – De könnyebb lenne, ha nem
kellene... folyton mindenkivel találkoznunk.

– Mint a munkában.
– Ja. Vagy mint otthon. Tudod, mi könnyebb, mint hazudni
arról, amit csinálsz? Nem találkozni azokkal az emberekkel, akik
megkérdezik, mit csinálsz.
Amelia ránézett. Támadt egy ötlete.
– Mit szólnál egy tutajhoz?
James kinyitotta a szemét. Kinézett a partra, és szemügyre
vette a fákat. Már beszéltek róla, hogy jó lenne egy állócsónak,
valami nagy, amin kinyújtózhatnak.
– Hozzáköthetnénk a tetőhöz – vetette fel James.
Egy nagyobb csónak nem férne át a szoros alagúton, de ha itt
építenék meg, és itt hagynák a tavon, az ugyanolyan jó lenne.
Vagy még jobb.
– Szükségünk lesz egy fejszére – elmélkedett James. – És sok
fára. Meg kötélre. Erős kötélre.
– Milyen nagyra csináljuk?
– Hát, amilyen nagyra akarjuk. – James előrehajolt,
megcsókolta a lányt, és a csók sokáig elhúzódott. Amikor elhajolt
tőle, mosolygott. – Csodálatos vagy, Amelia. Egy tutaj.
További szavak nélkül felsegítették egymásra a búvárruhát, az
oxigéntartályt és a maszkot, aztán lemerültek a harmadik tóba.
Együtt ereszkedtek le a bejárati fél ajtóhoz. Átúsztak az
előszobán, az étkezőn, a társalgók során és a konyhán, amely
önmagában akkora volt, mint Bob bácsi kunyhója. Átúsztak a
könyvtáron, ahol megálltak a kiugró ablakfülke előtt,
kivilágítottak rajta, és halakra mutogattak, amelyek úgy

emelkedtek ki a homályból, akár nyuszik egy rakás kerti
virágból. Áthaladtak a földszint összes szobáján, majd kézen
fogva, teljes sebességgel úsztak fel a lépcsőn, aztán végig a
hosszú folyosón az emeleti ajtóig. Beúsztak az öltözőszobába,
onnan pedig át a hálószobákba, majd a keleti oldal második
hálójából nyíló ajtaján át feljutottak a padlásra, és végigúsztak a
szoros, katakombaszerű párkányok között, amelyek amolyan
folyosót alkottak, annak az útnak a logikus meghosszabbítását,
amelyen James és Amelia azóta jártak, hogy Bob bácsi
megmutatta nekik egykori kenujának a használatát. Az egész
egyetlen pillanatnak vagy talán egyetlen alagútnak tűnt a
számukra. Egyik része napos volt, másik része graffitikkal teli, de
az utazásuk nagyját víz alatt tették meg, és egyre mélyebbre és
mélyebbre úsztak a házba.

20

Megépítették a tutajt, egy kétszázhetvenszer száznyolcvan
centis, egyenetlen gerendákból készült monstrumot, amelyet
annyi zsineggel kötöttek össze, hogy az egy második réteget, egy
kötélpaplant alkotott a tetején. A faanyagot a tó erdős partjáról
vették. A sáron és az aljnövényzeten vonszolták át a farönköket,
és a hét törpe énekét dalolva, együtt vitték tovább a vállukon.
Egy fát kivágtak. Egyet. Mert James meg volt győződve róla,
hogy a tutajnak kell egy erős középső rönk, így ha minden más
kudarcot vall, ha valahogy eloldódnak a kötelek, és
elszabadulnak a fák, az a vaskos középső darab még mindig
megmaradna, hogy belekapaszkodjanak és hozzáépítsenek, hogy
az otthonuknak nevezzék. Órákon át dolgoztak, a ház fölött
taposták a vizet, csupasz lábuk olyan közel járt a tetőhöz, hogy
kevés híján ráállhattak volna. Váltakozó műszakokban
építkeztek, kimerítve magukat, nevetve a fáradtságukon,
boldogan, hogy egy saját helyen munkálkodhatnak ilyen közel a
házhoz, olyannyira közel, hogy már-már úgy érezték, a ház is az
övék, vagy inkább pontosan úgy érezték, hogy az övék.

Amikor végre elkészültek, amikor az utolsó csomót is
megkötötték, Amelia hozzáerősítette egy kötél egyik végét a
tutajból kiágaskodó középső rönkhöz, James pedig lemerült a
vízbe a másik végével, és odatekerte a ház rövid kéményének
felső pereme alá. Fantasztikus érzés volt, mondta Ameliának,
amikor ismét a felszínre bukkant, és fodrozódásokat küldött a
kenu felé (meg a tutaj felé), mintha igazi kerti munkát végzett
volna, vagy hozzáépített volna a házhoz, vagy legalábbis
hozzáadott volna valamit.

– A ház kibővítése – jegyezte meg Amelia, miközben
matracpárnát és lepedőt terített az egyenetlen farönkökre.

James hozzáerősítette a kenut a kötélhez, amely
összekapcsolta a házat és a tutajt.

Aztán csak üldögéltek a tutaj szélén, a vízbe lógatva csupasz
talpukat és bokájukat.

Amelia megcsókolta őt. Mindkét kezével megfogta az arcát, és
addig csókolta, amíg a fiú hátra nem hajolt, amíg le nem feküdt. A
lány rámászott, és csókolta tovább, aztán James is
visszacsókolta, és végigfuttatta a kezét a vállán, a derekán, a
lábán. A nap égette őket, ahogy Amelia ráült a fiúra. Megfogta
mindkét kezét, és a melleire húzta. James zihálva tapogatta és
összeszorította őket a fürdőruha alatt, a lány nyakát csókolgatta.
Amelia hátranyúlt, és eloldozta a felsőjét, majd hagyta, hogy
lecsússzon a válláról a farönkökre. James megcsókolta a melleit,
szájában a tó vizének ízét érezte, és azon tűnődött, hogy vajon
minden, Ameliával töltött pillanata magával hozza-e majd a
harmadik tó ízét.

Közelebb csúsztak a tutaj széléhez, és James keze most már a
lány fenekén volt, és próbálta lefektetni, mert mindennél jobban
rá akart feküdni, szét akarta tárni a lábait, érezni akarta a testén
a combjai szorítását. Megcsókolta a nyakát és a vállát és a karját
és a szemhéját és mindent, amit csak ért. Amelia felnyögött, és
James végre lefektette a hátára, aztán lehajolt, hogy megcsókolja
az oldalát, a combját, hogy megharapja. A feje a ház felé nézett,
így lepillantott a vízbe, ahol a nap sugarai megtörtek a tetőn, és
meglátott egy szemet, amely egyenesen őt bámulta odalentről,
ahogy a gazdája a ház tetején guggolt.

– A picsába! – kiáltott fel James, és a tutaj közepére vetődött,
el a szélétől, el Ameliától, el a háztól.

– Mi az? Mi a baj? – Amelia gyorsan összeszedte magát, és
máris térden állva mászott a tutaj szélére. Látta megrebbenni és
eltűnni a szemet.

Bámult lefelé. James odamászott mellé, és vele együtt bámult.
A válluk összeért, de ahelyett, hogy egymás közelségéből
biztonságérzetet merítettek volna, inkább mindketten elhajoltak.

Lent csak a sötétség. A tetőn semmi.
Aztán valami csobbant egy méterre a tutajtól, és mindketten

felsikoltottak, ahogy egy hal kiugrott a vízből, majd gyorsan
visszahullott.

– Jesszus! – kiáltotta James.
Egy darabig némák maradtak. Amíg a felszín elsimult.
Aztán mindketten felnevettek.
James a csupasz mellkasán nyugtatta a kezét, és hol nevetett,
hol zihált, mint azok, akik már nem félnek, de az előbbi ijedségük
még nem múlt el teljesen.
– Jesszus – mondta Amelia is. – Halálra ijesztettél!
– Egy pillanatig meg voltam győződve arról, hogy látok
valamit odalent.
– Én is. Egy halszemet láttam.
– Én is.
Megint felnevettek. Amelia nem takarta el a mellét, James
pedig képtelen volt levenni róla a tekintetét. Nem akarta levenni
róluk a tekintetét. Hason feküdtek egymás mellett, és az arcuk
lelógott a tutajról. A nap égette a hátukat, a tükörképük sötéten
fodrozódott a vízen.
– Talán jobb is, hogy így történt – mondta Amelia James torz
képmásának. James tudta, hogy érti.
Mennyire közel jutottak?
Amelia vett egy nagy levegőt.
– Szerinted odabent kellene megtennünk?
James a lány sötét tükörképére bámult. Szeme egy
szívverésnyi ideig csillogott, majd újra feketeség költözött belé.
– A házban?
– Igen. Miért ne? Ez a hely sokat jelent nekünk.
Sokat jelent nekünk. Ez igaz volt, de James alig tudta elhinni,
hogy bármilyen szempontból beszélnek róla, nemhogy konkrétan
arról, hol csinálják.
– Az első alkalmunk – mormolta. Mindkettejüknek ez lesz az
első. – A házban.
– Igen.
Ameliára nézett.

– Lehetséges, ugye? Mármint... hogy víz alatt... csinálnak ilyet
az emberek?

– Azt hiszem.
Mindketten tizenhét évesek. Mindketten szüzek. De
mindketten akarják.
– Igen. Oké. Csináljuk.
– Oké.
Nem aznap kerítettek rá sort. Aznap csak úsztak, felfedeztek,
végső simításokat végeztek a tutajon, ebédeltek, majd
vacsoráztak, aztán most először a harmadik tó felszínén aludtak
el, a sötétségben hallgatva a tücsköket és a békákat, az élet hegy
alatti partról beszűrődő kis szimfóniáját. Hallották, ahogy halak
ugranak ki a vízből, majd visszacsobbannak belé. A rezgő
szemgolyóra gondoltak, amelyet odalent, a tető közelében láttak.
A holdfényt nézték, és lenyűgözték őket a világra vetett árnyai.
Hipnotikus minták mindenfelé. A hangok, az illatok, a látvány. És
az érzés, ahogy egymást átölelve fekszenek egy vékony takaró
alatt, és sodródnak.
De nem el a háztól.
Hanem bele egy álomba.
A házhoz rögzítve.
Odakötözve.
– Szeretlek, Amelia – suttogta James. De Amelia már aludt.
Már lebegett a harmadik tó közepén.

21

Amelia csobbanás hangjára ébredt. Csakhogy mégsem egészen
csobbanás volt. Inkább annak a hangja, amikor valaki vagy
valami kiemelkedik a vízből, kihúzza magát belőle.

A bal karja még aludt. Azon feküdt. Mindig ez van, ha mély
álomba zuhan. Megdörzsölte és megrázta a karját, próbált életet
lehelni belé. James halkan, a hátán fekve horkolt. Látta az orra
hegyét a holdfényben. A teste többi része beleolvadt a
sötétségbe.

Amelia felült. A víz felszíne halvány holdfénytől csillogott. A
tutajt gyenge hullámok ringatták.

James az oldalára fordult, így teljesen szem elől veszítette.
Mintha a hideg elől a sötétségbe csavarta volna magát.

Amelia a partot fürkészte.
Mi ébresztette fel?
Kétségkívül egy hal, mint az, amelyik kiugrott a vízből a tutaj
mellett, miután észrevette a szemét a felszín alatt. Csak egy hal
(kétségkívül). Azért talán egy kis kétség mégiscsak volt benne.
Egy cseppnyi. Mert úgy hangzott, mintha valaki vagy kijött volna
a vízből, vagy belemerült volna.
Mozgás jeleit kereste.
Hallgatózott.
Átnézett James fölött, le a tutajról, oda, ahol a ház állt.
Oda voltak kötve, nem sodródtak el, többé nem sodródhattak
el.
De a holdfény csillogása nem jutott el oda, ahol a háznak kellett
lennie, semmilyen fény nem jutott el oda, így Amelia nem látott
semmit.
A búvárruhájáért nyúlt, és megdermedt.
Még mit gondol, mit csinál? Le akar merülni az éjszaka
közepén? És ha igen... elmondja Jamesnek?
Csak tudni akarom, mi csapta azt a zajt. Ez minden.

De azért ez különös motiváció. Mégis mi annak az esélye, hogy
a hal, amely felébresztette, majd pont ott úszkál a ház szobáiban?

A gondolat, hogy odalent legyen, eltemetve abban a holdtalan
feketeségben, hol feltüzelte, hol aggasztotta. Nem igazán tudta,
egyáltalán miért zavarja őt ez az egész. Nem mintha nappal
világosabb lett volna a házban. A rendelkezésükre álló fény száz
százalékát a zseblámpájuk szolgáltatta. Szóval... mi a különbség
aközött, hogy délben vagy nappal merül le?

Talán az a tudat, gondolta Amelia, hogy a világ ugyanolyan
sötét odafent, mint odalent, hogy most két réteg vaksággal, egy
éjszakára boruló éjszakával kell számolnia.

Végtelen feketeséggel.
Ugyanakkor... a csillagok. Nem ragyogtak olyan fényesen, mint
szerette volna, de azért határozottan segítettek.
Elnézett a tutaj és a csupasz lába fölött. A partot nézte. A tó
felszínét nézte, a nagy, áthatolhatatlan sötétséget, amely úgy
lebegett a ház (a házunk) fölött, mintha messze nem csak víz
alkotná.
Miért van az, hogy a csillagok, bármily fényesen ragyogjanak is
az éjszakai égen, nem tudják száműzni az éjszakát?
Amelia óvatosan állt fel, tudván, hogy könnyedén elveszítheti
az egyensúlyát, vagy hibásan mérheti fel a tutaj szélét, és
beleeshet a vízbe.
Megrohanta egy látomás, ahogy fehér teste belecsobban a
vízbe, és egyedül ő mozog, reszket a sötétségben,
világítótoronyként hívva magához a tó lakóját, akár egy lepkéket
csalogató lámpa.
Nem tetszett neki.
Miért nem? Elég. Nem félsz. Imádsz itt lenni.
Egy erősebb hullám érkezett, és az egy méterre kikötött kenu
hallhatóan megbillent a vízen. Amelia letérdelt a tutaj szélére,
megragadta a kötelet, és odahúzta a kenut.
Ahogy a csónak közelebb ért, és a sziluettje egy uszonyra
emlékeztetett, tudatosult benne, hogy ellenőrizni akarja, minden

cuccuk a helyén van-e benne. A ruhájuk. A hűtőládájuk. A
könyveik. Mintha csak egy bevásárlóközpont előtt felejtették
volna el bezárni a kocsijukat, és nem itt, egy lakatlan tó kellős
közepén.

A kenu túl gyorsan sodródott oda, és keményen nekiütődött a
tutajnak. Amelia összerezzent a zajra.

Nem félsz.
Odahúzta a kenu oldalát, és kitapogatta benne a hűtőládát, a
törülközőjüket, a csomagjukat, az oxigéntartályukat, a
maszkjukat és a békatalpakat.
Megtalálta a zseblámpákat is.
Egész végig ezt kerested, nem igaz? A fényt.
Kivette a kenuból az egyik lámpát, és felkapcsolta.
Nem a kenura, Jamesre vagy a ház fölött lebegő sötétségre
irányította a fénycsóvát. Hanem a tutaj végére, ahonnan a zajt
hallotta.
– A picsába.
Víz gyöngyözött a rönkök végén, James lábán túl, közel ahhoz,
ahol az ő lábujjai lehettek, mielőtt felébredt. Odamászott, a haja
centikre lógott a tutaj szélétől.
A fényben a víz apró pocsolyák halmazának látszott.
Bizonyítéknak, hogy nemrég valaki ott állt.
Ott állt?
Ameliának nem tetszett a gondolat, úgyhogy inkább
megszabadult tőle.
Nem félsz. Egy tutajon alszol, egy tó közepén. Persze hogy
vizesek lesznek a dolgok.
És mégis...
Behajtotta a könyökét, hogy a tó felől közelíthesse meg a
cseppeket. Ujjait a kis pocsolyákba dugta. Aztán rájuk tette a
tenyerét. Nagyjából passzolt. Mintha a víznyomok magától
Ameliától származtak volna. Vagy mintha valaki a lenti sötétbe
lógó lábakkal kapaszkodott volna a tutaj oldalába.
Amelia elóvakodott a tutaj szélétől.

Elég. Nem félsz.
Hallott emberekről, főleg felnőttekről, akik szándékosan
elrontanak egy jó élményt. Amikor jól mennek a dolgok, a
felnőttek szeretik tönkretenni őket. Az anyja ezt „önbeteljesítő
jóslatnak” nevezte. És azért csinálták, hogy bebizonyítsák
maguknak, a dolgok eleve nem voltak valami jók.
Ez a tó, James, a ház... ez jó.
Szóval miért akarja Amelia tönkretenni?
Visszaóvakodott a matracpárnára, leült, és a térdét az álla alá
húzva fürkészte a partvonalat. Lekapcsolta a zseblámpát, mintha
csak nem akarta volna felhívni magára a figyelmet, nem akarta
volna, hogy ő legyen az egyetlen kivilágított pont a sötétségben.
Éjszakára boruló éjszaka. Sötétség bent. Sötétség kint.
Az eltemetett házhoz kötözött tutaj megemelkedett egy kis
hullámtól, majd visszasüllyedt.
– James? – suttogta, és benyúlt a sötétségbe, hogy
megkocogtassa a fiú vállát.
James felriadt.
– Mi az? – kérdezte.
– Mi az ott, James?
– Mi micsoda?
Amelia a tutaj szélére irányította a fénycsóvát. Egy őrült
pillanatig elképzelte, hogy van ott valaki, és egy pár nedves szem
fog visszabámulni rá a farönkök és a tó találkozásáról.
James felült.
– Az?
– Igen.
– Csak víz.
– De hogy került oda?
James elgondolkodott. Nem félt. Ameliának pontosan erre volt
szüksége.
– Biztos idesodródott a kenu. Nekicsapódott a tutajnak, és
kicsit befröcskölte.
Amelia bólintott.

– Elég sok itt a víz – tette hozzá James.
– Igaz-
James visszafeküdt a hátára, és azonnal elaludt. Amelia
azonban ébren maradt, és hallgatta, ahogy a láthatatlan
hullámok a tutajt nyaldossák. Próbált nem ujjakként gondolni
rájuk, és főleg nem fejekként, vagy valamiként, aminek keze a fa
fölött lebeg, és várja, hogy újra elaludjon, várja, hogy a sötétség
ugyanúgy elhatalmasodjon benne, ahogy a világon is.

22

Ahogy légcsavarként pörgő békalábakkal követte Ameliát a
házon át, James arra gondolt: ő a legmenőbb csaj, akivel valaha
találkoztam.

Már nemcsak a ház felfedezéséhez szükséges bátorságról volt
szó, hanem arról is, hogy éjszakákat töltenek el a tutajon.

James elmosolyodott a maszkja mögött. Addig világította
körbe a lányt a zseblámpájával, míg úgy tűnt, hogy egy
tűzgyűrűn úszik át. Produkálta magát a kedvéért a folyosókon, a
szobákban, a lépcsőn fel- és lejövet, a padláson és a hálószobákon
át, és néha még a kinti hínáros kertben is.

James sokkal tartozott ennek a háznak. Adott neki valami
hihetetlent, amit megmutathatott a lánynak.

Miközben tovább követte, Amelia félmeztelen testére gondolt,
és a tucatnyi alkalomra, amikor szemügyre vehette. Milyen puha
volt a melle a kezében, milyen édes volt az íze, meg a súlya,
ahogy ránehezedett a tutajon.

Lehet, hogy ma veszítik el a szüzességüket a házban? És csak
rajta múlik, mikor hozza fel a témát?

Talán...
Amelia hirtelen balra fordult, be a keskeny folyosóra, amely
összekötötte a dolgozószobát és a konyhát, a hatalmas, fenséges
konyhát, benne nem egy, hanem két márványszigettel, ahol a
kések nyugodtan pihentek a tartójukban, a sütő használatra
készen állt, a szekrények pedig tele voltak edényekkel,
poharakkal, tányérokkal és tálakkal.
Mind mozdulatlanul állt a helyén. Mint minden száraz ház
normális konyhájában.
Ragasztó?, kérdezte magában James. Kötél?
Nem, nem, semmi hogyan. Semmi miért.
Ez volt az egyetlen szabályuk, a klubházuk egyetlen irányelve,
és James ezért nem vette közelebbről is szemügyre az

edényeket, hogy lássa, mi tartja őket a helyükön. Az apja
barkácsboltjában tizenhatfajta ragasztót árultak. Például egy
olyan erős faragasztót, amely egy kis faházat is egyben tudott
tartani. Meg egy olyat, ami ahhoz se elég, hogy a gyereked rajzát
a falra tapaszd vele. És mindent a kettő között. Ami azt illeti,
James apja annyi megmagyaráznivalót találna idelent, hogy a
feje szétrobbanna az izgatottságtól.

De vajon a feje darabjai lehullanának a padlóra... vagy
szabadon szétúsznának a házban?

Semmi hogyan. Semmi miért.
Amelia azt mondta, a ház afféle édenkert. Mindketten
magasról tettek a vallásra, de a hasonlat tökéletesen megállta a
hely ét.
Ne egyél az almából. Idelent ne.
De tizenhét évesen James javíthatatlanul kíváncsi volt.
Messze járt még attól a kortól, amikor a gyermekkori varázslat
visszatérhet, messze attól az öregembertől, aki már nem is akar
kérdéseket feltenni, aki boldogan elfogadja az ismeretlent és a
rejtély eket.
Valószínűleg azért, mert a legtöbb napját azzal töltötte, hogy
dolgok összerakásáról, az építkezés legjobb módjáról, a legjobb
fáról, szerszámról, gumiról és ragasztóról beszél.
Az apja barkácsboltja folyamatosan azt kérdezte, hogyan és
miért.
Így maradt fenn. Ezért létezett.
Otthonfejlesztés.
Otthon.
Hogyan marad valami egyben.
Amelia kiúszott a konyhából egy csigalépcsőre, amely az egyik
emeleti hálószobába vezetett.
James nem követte.
Kiegyenesedett, és megállt. A maszkjából buborékok törtek
felfelé. Egy teljes percig taposta a vizet a két konyhasziget
között. Az édenre gondolt. Aztán leereszkedett a konyha

csempepadlójára.
A pulton egy kis porcelánhód állt. A hátán lévő három apró

lyuk elárulta Jamesnek, hogy egy borstartóval van dolga.
Miért nem lebeg a vízben? Mi tartja a pulton?
James az állat fogsorára irányította a fénysugarat, és érezte

maga mögött a sötétséget. Mintha az egész sötétségház ebből az
egyetlen pontból származna, ebből a borstartóból, amely
valahogyan nyugodtan hever a konyhapulton.

Valahogyan.
A hód tágra nyílt szeme mintha egyenesen a fénybe bámult
volna.
James végigfuttatta az egyik ujját a hátán, a lyukak fölött.
A mutató- és a hüvelykujja közé fogta.
Hogyan.
Megrántotta.
Egy pillanatig úgy tűnt, hogy fel tudja venni a kezébe. James
látta maga előtt, ahogy a fogsor, a szem és a lapos farok
felemelkedik a pultról, ahogy egy normális tárgynak illene.
De meg sem moccant.
James látási viszonyai a maszkon át lehettek volna jobbak, de
azért nem voltak olyan rosszak sem. A konyhapadló fölött
lebegve derékból lehajolt, és közelebbről megvizsgálta a
borstartó és a pult találkozását.
Mivel kötőanyagokkal és szerszámokkal kereskedett, James
vagy száz törött tárgyat látott. A konyha másik végéből is képes
lett volna kiszúrni egy javítást. De a hód alján nyomát sem látta
semmiféle ragasztónak.
Az ajtó felé nézett, ahol utoljára látta Ameliát. Egy pillanatra
azt hitte, újra ott áll, és karba font kézzel, tüzes tekintettel,
oxigéntartály és maszk nélkül figyeli őt a konyha túlsó végéből.
Némi szégyenérzet szállta meg azért, amit tesz.
De újra megrántotta a borstartót. Ezúttal erősebben.
Nem engedett.
Nem mozdult.

A borstartó meg sem moccant.
James elővett egy zsebkést a derekára erősített kis
erszényből. Kicsapta a pengét. Egyik kezében a zseblámpát
tartva ékelte bele a kést a borstartó és a pult találkozásába.
Nekifeszült.
Békatalpai felemelkedtek mögötte az erőfeszítéstől, és végül
már párhuzamosan lebegett a pulttal, a maszkja csupán pár
centire esett a hódtól.
Megint nekifeszült.
Nem mozdult.
Nem engedett.
James visszatette a zsebkést az erszénybe, és a konyha
nagyobb késeihez fordult. A nyelük kilógott a fatartóból.
Ameliára gondolt. Arra, hogy mit mondana.
Miért kell tudnod? Ez a hely a miénk, James. Hát nem elég
ennyi?
Visszapillantott a borstartóra, és azon tűnődött, hogy talán
jobb lenne, ha annyiban hagyná a dolgot.
De a borstartó már nem állt a pulton.
– Mi?!
A porcelánállat szemmagasságban lebegett, és James csak
bámulta, ahogy forog a vízben, mintha csak mozgatná valami,
hogy megmutassa neki az alját, hogy megmutassa, nyoma sincs
rajta semmiféle ragasztónak.
James kinyújtotta felé a kezét.
A hód fellebegett a mennyezet felé.
James újra megkísérelte megfogni, mire az újra és újra
elpörgött a közeléből.
A borstartó körüli térre irányította a zseblámpát.
Egy adag hideg víz hullámzott végig a testén. James jól ismerte
ezt az érzést. Tapasztalta már elárasztott pincékben, amikor az
apjának segített megszerelni egy szomszéd csőrendszerét. A víz
olyan metszőén hideg volt, mintha tényleges ujjak ragadták
volna meg.

James életet érzett maga mögött, és gyorsan megfordult.
Egy torz arcot látott pusztán centikre a sajátjától.
Felkiáltott a maszkjában.
De Amelia volt az.
Csak Amelia.
Csak.
A lány a vállára tette a kezét. Mosolygott.
Intett neki, hogy kövesse. Szavakat formált az ajkaival.
Mintha azt akarta volna mondani, hogy egy ajtó. Egy új ajtó.
James felemelte az egyik ujját, jelezve, hogy várjon, mert ő is
mutatni akar neki valamit.
De amikor a zseblámpát a borstartóra irányította, az ismét
nyugodtan állt a pulton.
Nagy fogak és buta szemek csillogtak a reszkető fénycsóvában.
Gyere, tátogta neki Amelia. Ezt imádni fogod.
Kiúszott a konyhából, James pedig követte.

23

Míg James a konyhában tanulmányozta a borstartót, Amelia
pörögve és bukfencezve úszott végig a ház összes szobáján. Mire
odaért az olajfestményes csendéletnek otthont adó társalgóba,
már szédült, és egy kicsit össze is zavarodott. Megpördült még
egyszer, és ahogy a békatalpa nekiütődött a falnak, az kinyílt.
Amelia döbbenten kapkodott levegő után a maszkjában, ahogy
tudatosult benne, hogy bár már tucatszor végigment a házon,
még mindig maradtak felfedezésre váró szobák.

Beúszott a meglepetésbejáraton, és ahogy izgatottan
körbevilágította a helyiséget a zseblámpájával, először egy
pattogzó festékű, rózsaszín falat látott, valószínűleg egy
szekrényt. A padlóra irányította a fényt, arra számítva (és azt
remélve), hogy cipőket talál, annak nyomát, hogy valaki egykor
élt itt, mint az emeleti, lebegő ruhás szobában.

De nem talált cipőket.
Csak egy lépcsőt.
Amelia fél percen át csak taposta a vizet, és a pince szó
ismétlődött a fejében. Meg a lehetetlen szó is, mivel a ház (a mi
házunk) a tó legaljának iszapos fenekén állt.
Végül fejjel előre megindult lefelé a lépcsőn, közben a
békatalpa meglökte egy villanykörte zsinórját. De mielőtt
teljesen lemerült volna a ház föld alatti szintjére, megállt.
James.
A konyhában talált rá, úgy festett, mint aki egy hús-vér
szakácsot látott bemászni a sütőbe, és magára zárni az ajtót.
Szólt neki, hogy kövesse.
Pár perccel később ott taposták a vizet egy lépcső fölött,
amelynek létezéséről egy órával azelőtt egyikük sem tudott, és
Jamesnek ugyanaz a két szó jutott eszébe, ami Ameliának is.
Pince.
Lehetetlen.

De egy harmadik szó aggasztotta a legjobban.
Csapda.
Mintha azzal, hogy leúsznak, nem csak a tó lenne fölöttük.
Hanem a ház is.
Amelia ment előre, fejjel lefelé. James figyelte, ahogy a
békatalpai eltűnnek a lépcső torkában, ahová a zseblámpája
fénye már nem ért el.
Aztán követte.

24

Összesen harminc lépcsőfok várt rájuk. A lépcső maga is egy
alagút volt, szédítő szögben haladt lefelé. És akárcsak a harmadik
tóhoz vezető beton alagutat, ezt is graffitik díszítették.

Vagy olyasmik.
Péniszek és meztelen nők durva rajzai helyett az itteni írás
gyermekek magasságváltozását jelző mércének tűnt, bár sem
James, sem Amelia nem tudta elképzelni azt a szülőt, aki arra
kéri a gyerekét, hogy a pince lépcsőjének közepén álljon a falhoz,
hogy megjelölhesse rajta a magasságát.
De a jelek attól még ott voltak. Emelkedő jelek. Mintha valaki
fejlődését kísérték volna nyomon.
A jelek egyperces tanulmányozása után James és Amelia
folytatta az útját lefelé.
Mélyebbre.
Végül megérkeztek egy tágas szoba bejáratához, és Amelia
gerince újabb villanykörtezsinórt súrolt, ahogy elhaladtak alatta.
Lejjebb kellett úsznia, hogy elkerülje a ház tartógerendáit.
Észrevett egy meglehetősen nagy hálót két gerenda és a plafon
találkozásánál, és megmutatta Jamesnek. Odalebegtek hozzá, és
szemügyre vették a bonyolult mintázatot, ahogy lassan
fodrozódott a valószínűleg velük együtt érkező hullámoktól.
Egy pókháló. A víz alatt. Egy tó fenekén álló házban.
Mentek tovább, mélyebbre a pincében.
Tér, gondolta James. A helyiségben sok volt a szabad tér.
Amelia megrántotta a ruháját, és lemutatott a zseblámpájával
egy ismerős padlózatra. Egy- és másfél méteres címkékkel
megjelölt kék-fehér csempéket láttak, amelyeknek egy másik
kontextusban biztosan lett volna értelmük, itt azonban nem.
Végül is, a házban nyüzsögtek a dolgok, amelyeknek nem volt
értelme, és ez alól a pince sem lehetett kivétel.
Amelia és James két méterrel egy házon belüli medence fölött

taposta a vizet.
A medencének saját vize volt.
A felszíne teljesen függetlenül mozgott attól a víztömegtől,

amelyben úsztak.
Amelia felnevetett, és James tompán hallotta a maszkján át a

csodálattal teli örömködést, amely tökéletesen kifejezte,
menynyire elmerült a lány a varázslatban.

Aztán Amelia lebukott, és fejjel előre a medencébe vetette
magát.

25

Melegebb, gondolta Amelia. Melegebb, mint amilyennek egy
házon belüli medencének lennie kellene. Mint amikor valaki azt
mondja, fürdővíz. A fürdővíz, gondolta Amelia, megnyugtató és
kellemes, és sírszerűen zár magába, akár egy méh.

A hátára fordult, és lesüllyedt a medence betonaljára. Először
az oxigéntartály csattant neki, és akkor felnézett, ki a medence
saját vizéből, be a tó vizébe, amelyben James lebegett magasan
fölötte.

Amelia elmosolyodott.
Olyan viccesnek tűnt, ahogy odafent tapossa a vizet, őt nézi, és
buborékok emelkednek mellette a felszín felé. Ott és akkor úgy
festett, akár egy férfi. A tinédzser fiú egy maszk mögé bújt
benne.
James, gondolta. Gyere, szeretkezz velem.
Már beszéltek róla. Tudta, hogy a fiú is erre gondol.
Gyere, szeretkezz velem.
Amelia ekkor szerelmet érzett iránta, és ennek a szerelemnek
a fizikai érzete elhagyta a testét, és James fénycsóvájának
mentén kiemelkedett a medence vizéből a tó vizébe.
James hirtelen szaltót vetett, mintha csak fogadta volna a neki
küldött érzéseket. Amikor a feje odalendült, ahol az előbb még a
békalába taposta a vizet, megindult a lány felé. Az úszómedence
felé, amely nem létezhetett, nem volt joga létezni, mégis létezett.
Amelia örömmel vette tudomásul. A varázslatot. Mert ijesztő
vagy sem, varázslat volt. Víz a víz fölött, és különböző irányokba
mozognak, és a medencében melegebb van, mint azon kívül.
Semmi hogyan. Semmi miért.
Gyere ide...
James Ameliától jobbra úszott be a medencébe, és az érkezése
keltette új fodrozódásokon át a lány észrevett egy alakot, amely
a plafonnál lebegett, ott, ahonnan az imént még a fiú nézte őt.

Gyorsan felült. Békalábát szilárdan megvetette a medence
alján, és kiegyenesedett. Félig a medencében, félig a tóban állt.

Felmutatott az alakra, és most már gyorsabban szedte a
levegőt, és rázta a fejét, hogy nem, nincs ott senki, senki sem
lebeg a vízben ott, ahol az előbb James volt.

James, engedelmeskedve néma kérésének, odajött hozzá, és
átölelte őt.

Amelia ellenállt, ellökte magától, és a zseblámpa fényével a
plafonra mutatott.

Nézd! Próbálta mondani. NÉZD!
De a hangját elnémította a maszk.
Mintha csak lassított felvételen fogta volna fel a dolgot, James
a benne növekvő rettegésnél lomhábban fordult oda, ahová
Amelia hisztérikusan a fénycsóvát irányította.
Egy fekete dressz lebegett magasan a medence fölött. Sötét
anyagát láthatatlan hullámok mozgatták. De Jamest a pozíciója
ijesztette meg a legjobban.
Mintha valaki viselné.
A szegély fodrozódott a szimmetrikus vállpántok alatt, a derék
vékonyabb volt, mint a csípő.
Amelia és James meg sem mozdultak. Nem sikoltottak. Csak
bámultak.
Aztán a ruha süllyedni kezdett, egyenesen a medence felé,
egyenesen feléjük.
James szerette volna hinni, hogy csak véletlenül tűnik úgy,
mintha a ruhát kitöltené valaki.
Mintha valaki lenne benne.
Mintha valaki felúszhatna hozzá, aztán alulról feltartott karral
könnyedén belecsusszanhatna, hogy magára vegye.
Amelia a maszkja elé emelte a kezét.
James nem tudott megmozdulni. Gyökeret eresztett a
medence sekélyebbik végének aljába. Ahogy Amelia felemelte a
másik kezét is, és eltakarta az arcát a ruha elől, James figyelte,
ahogy az anyag összecsuklik, és úgy fordul meg, ahogy arra egy

ember nem lenne képes.
Ahogy a ruha nem lenne rá képes, ha viselné valaki.
A dressz tovalebegett, mielőtt odaért volna hozzájuk.
Amelia leengedte a kezét, és Jamesre pillantott.

Zseblámpájukat egymás maszkjára irányították.
– FEL – formálta James a szájával.
Amelia bólintott. Aztán James meglátott valamit, ami még a

ruhánál is jobban megijesztette. Félelmet Amelia arcán.
Nem lenne szabad félned, gondolta. Ez az egész csak neked

köszönhetően működik.
De Amelia tényleg félt.
És mégis... mosolygott. Arckifejezése egy olyan nőére

emlékeztetett, aki éppen megúszott egy súlyos karambolt.
Fel, tátogta Amelia. És felúsztak. Ahogy kiértek a pincéből,

James visszapillantott, az árnyékokba irányította a zseblámpát,
és már sehol sem látta a ruhát.

De ott járt a fejében. Ahogy úsztak felfelé a lépcsőn, végig a
lehulló fekete dressz járt a fejében, és az, hogy mennyire nem
úgy nézett ki, mint egy láthatatlan áramlatoknak kitett, kósza
ruhadarab. Nem, hanem úgy, mint amit valaki éppen levetett, és
feléjük dobott a plafon alól.

26

A tutajon ettek. pulykás szendvicset és chipset. palackozott
vizet ittak hozzá. Teljesen kimerültek. Már a merülés is nagyobb
aktivitást igényelt, mint amekkorához hozzászoktak, a pincebeli
élmény pedig pluszenergiát vett ki belőlük.

A napfény jólesett nekik. A felszínen lenni is jólesett nekik.
A házban mintha mindig éjszaka lett volna.
– Jól nézel ki, amikor fáradt vagy – szólalt meg James. A
lábujjai a tutaj szélén pihentek. Egyikük sem lógatta bele a lábát
a vízbe.
– Egy pillanatra tényleg nagyon megijedtem.
– Tudom. Én is.
A tutaj egyenletes áramlatokon ringatózott.
– Komolyan azt hittem, hogy valaki megtalált minket –
magyarázta Amelia. – Azt hittem, valaki meglátta a kenut, és
lejött megkeresni minket.
James ezen elgondolkodott. Ő nem így tekintett a történtekre.
Egyáltalán nem. Amikor meglátta a medence fölött lebegő
dresszt, az ő agyát sokkal sötétebb gondolatok szállták meg, mint
a lányét. Ugyanakkor Amelia számára talán éppen a
lelepleződésük a legsötétebb gondolat.
– Szeretlek – mondta James hirtelen.
– Tudom, hogy szeretsz. Nem úsztál el, amikor megijedtem.
– Ebből lehet tudni?
James felidézte, milyen mozgásképtelennek érezte magát a
ruha alatt. Hogy a világon semmi sem tudta volna elmozdítani a
békalábát a medencéből.
Amelia elmosolyodott. Jólesett látni a mosolyát.
– Én ebből tudom – válaszolta.
Egymás szemébe mélyedtek, majd Amelia lepillantott a tetőre.
James nézte, ahogy a melle megmozdul a bikini vörös anyaga
alatt. Annak ellenére, hogy alig egy órája még mennyire félt, a