Dr. Sándor Renner | In: Ujság, 1927
51
THE HUNGARIAN WILD STALLION OF PAINTING WHO MADE HIS
WAY THROUGH SHANGHAI
DÉNES HOLESCH (1910 – 1983) and OSZKÁR HOLESCH (1907 – 1971)
Written by: Lívia Szentmártoni, Consulate General of Hungary, Shanghai
The first exhibition, the impromptu show by the little three-year-old Dini
was a smashing success. Painters were working at the Holesch mansion,
and the self-styled artist climbed out of his crib in the middle of the night,
standing in the middle of the empty salon in his long nightgown. He viewed
the “slipshod” work with deep contempt, saying, “this is no good, no good”.
Then he grabbed the brushes and rollers left in the paint cans and quickly
covered the freshly painted walls with horses, birds, and plants, all the while
mumbling, “Dini can do it nicer, Dini can do it better!” to encourage himself
in the moonlight. … The family tradition that had continued on since the
13th century came to an end that night, the Holesch boys would no longer
be architects, they would be painters! That’s too bad, his father thought.31
Dénes Holesch, or Dini as they called him at home, was born in 1910 in
Besztercebánya (today Banská Bystrica, Slovakia), the scion of a well-
respected aristocratic family whose ancestors had obtained their noble title
in the 14th century. Dénes prepared to be a painter from childhood, happily
immortalizing his family members, the landscape around the city, and the
colorful folk costumes with his brushes. His idyllic childhood years spent
at the foot of the Low Tatras ended unpleasantly with the onset of World
War I and the Treaty of Trianon, sealing the fate of the Holesch boy for
good. According to the family story, Dénes won a scholarship in 1928 to
the Hungarian Royal College of Fine Arts as the winner of a school drawing
competition. His prominent skills were soon on display and in no time he
had won the distinguished Prix de Rome, which would have given him the
opportunity to develop his talents on scholarship at the Villa Medici for
two years. However, life intervened: Dénes was drafted, and had to serve
in the Czechoslovak army. Another turning point in the life of the painter
took place in 1933 when he travelled to Shanghai, the “city of opportunity”,
to launch his career at the invitation of his brother Oszi (Oszkár Holesch).
His brother was already working in the “Paris of the East” and unlike Dénes
was continuing the profession of architecture that had defined the family
for generations. Far from home, the boys were not only able to depend
on one another, but also on their good family friend, the architect and
patron of the arts László Hudec, who was also from Besztercebánya. The
successful architect helped the young men and smoothed the path for them.
Oszkár, the architect, was an esteemed member of Hudec’s design studio
and contributed work on several buildings, including the construction of
the Union Brewery in 1934.32
According to family stories, the painter was not only enchanted by the
exotic country, but also by a Chinese beauty. Although Holesch as a
gentleman never spoke about this part of his life, it was an open secret
that for a long time he carried a talisman in his bag that he had received
from a certain “princess”. In the meantime, his career took a sharp upturn
and he was awash with popularity. In November of 1935, Holesch had a
highly successful exhibition at the Foreign YMCA. The show received an
overwhelming response in the Shanghai press, with the critics waxing
poetic about the talent of the young Hungarian artist. They lauded his
portraits in particular, which were so outstanding that even the Republic’s
deputy minister of finance, Hsu Kan (Xu Kan), asked Holesch to paint his
likeness.
Despite his successes in Shanghai, the world and the unknown attracted
Holesch like a magnet. In May and June of 1936, he made a quick detour to
Peking, where he had a large exhibition at China’s first academy of fine arts,
the National Art School in Beiping (the predecessor of the Central Academy
of Fine Arts), but his insatiable desire for freedom and experiences drove
him on from there as well. In 1944, he was in Australia when he caught a
glimpse of a photograph of the celebrated young pianist Joyce Greer (1918
– 2009). Holesch offered to paint her portrait, and just 10 days later, they
swore to be eternally faithful to one another at the city hall. The couple
had two children, Laura [1944 – ] and Hugo [1946 – ] and now, with family
in tow, his wanderlust continued, as he travelled to America, England,
France, Germany, Italy--10 countries in the some forty years that followed.
Yet he was never content, beset by homesickness. Always the “foreigner”,
Holesch often began his stories with the phrase “In my country…”, and
his marvelous recollections of his ancestral home fascinated the “rich and
famous” from Shanghai to Paris. The artist’s heart finally brought him
home in 1983, but he was not able to enjoy his beloved home for long. He
suddenly became ill and he set off on his final, unknown journey not much
later, on the 11th of May 1983.
Dénes Holesch was not made world famous by the portraits that he painted
in every corner of the globe, but by his paintings of horses. Inspired by his
childhood memories and his experiences around the world, he began to
focus on the subject of horses in the second half of the 1940s. His pictures
often featured Asian motifs. There is no doubt that the work of the Chinese
painter Xu Beihong (1895 – 1953) had a great inf luence on him.
The family donated one painting each to the Hungarian National Gallery
and the Museum of Fine Arts after the painter’s death, and thus the work
of Holesch has indisputably become an integral part of the Hungarian
national cultural heritage. To the present day, his paintings can be found
in the museums of the world as well as in the jealously guarded collections
of private individuals. Watchful researchers can even happen upon a
Holesch masterpiece at sales in auction houses. According to the critics,
the inf luence of the exciting East made an indelible mark on his life’s work.
52
The story of the artist’s professional career and half a century of wandering
was unknown in his homeland of Hungary until the publication of a book
entitled HOLESCH – A szabadság rabságában (HOLESCH – in the Bonds of
Freedom) by the journalist Klári Fekete in 2001. The book then inspired a
very successful documentary film with the same name.
The life of his brother, Oszkár, ended less successfully. With the news
of the Japanese occupation, he decided to return home. Hardship, war,
hyperinf lation, and later the communist dictatorship awaited him in
Besztercebánya. His life became embittered and his marriage hit the rocks.
He died in Bratislava in 1971.
Dénes Holesch in his Shanghai studio, March, 1936 | Courtesy of Hugo Holesch and Klári Fekete
53
Oszkár Holesch | Courtesy of Hugo Holesch and Klári Fekete 54
Dénes Holesch at the Great Wall | Courtesy of Hugo Holesch and Klári Fekete
55
A FESTÉSZET MAGYAR VADLOVA, AKI ÁTNYARGALT SANGHAJON
HOLESCH DÉNES (1910 – 1983) és HOLESCH OSZKÁR (1907 – 1971)
Írta: Szentmártoni Lívia, Magyarország Főkonzulátusa, Sanghaj
Az első kiállítás, a hároméves kis Dini rögtönzött tárlata „lehengerlő” siker
volt. Festők dolgoztak a Holesch kúrián, s az önjelölt piktor az éjszaka
közepén kimászott a rácsos ágyából, hosszú hálópendejében megállt az üres
szalon közepén. Mély megvetéssel méregette a „kontármunkát”. – Nem jó,
nem jó – mondogatta, majd sorban felkapta a festékes vödörben otthagyott
pemzliket, hengereket, s villámgyorsan beborította a frissen festett falakat
lovakkal, madarakkal, növényekkel, miközben ezt motyogta, hogy magát
bátorítsa a holdfényben: „Dini szebbet tud, Dini jobbat tud!”. … A XIII.
század óta élő családi hagyomány ezen az éjszakán véget ért: Ebből a Holesch
fiúból nem lesz építész! Festő lesz! Sajnos, gondolta az apa. – 31
Holesch Dénes vagy Dini, ahogy otthon becézték, 1910-ben született
Besztercebányán egy köztiszteletnek örvendő arisztokrata család
sarjaként; ősei még a XIV. században kapták nemesi címüket. Dénes
gyermekkorától festőnek készült, ecsetjével szívesen örökítette meg
családtagjait, a besztercei tájat, a színes népviseleteket. A természet
ölelésében, az Alacsony-Tátra lábainál eltöltött idilli besztercebányai
gyermekéveknek az I. világháború, a trianoni békeszerződés kíméletlenül
vetett véget, ezzel visszavonhatatlanul megpecsételve a Holesch-fiú jövőjét.
A családi elbeszélés szerint Dénes egy iskolai rajzverseny győzteseként
nyert ösztöndíjat 1928-ban a Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolára.
Kiugró tehetsége hamar megmutatkozott, rövidesen el is nyerte a nívós
Római-díjat, amellyel lehetősége nyílt volna két évig ösztöndíjjal a Medici-
villában fejlesztenie tudását. Az élet azonban közbeszólt, Dénest sorkatonai
szolgálatra kötelezték, be kellett vonulnia a csehszlovák hadseregbe. 1933-
ban újabb fordulat következett a festő életében: az addigra már Sanghajban,
„Kelet Párizsában” dolgozó bátyja, Oszi (Holesch Oszkár) – aki Dénes
helyett is kész volt továbbvinni a családot generációk óta meghatározó
építész szakmát – meghívására a „lehetőségek városába” utazott, hogy
karrierjét beindítsa. A fiúk távol a hazától nemcsak egymásra, de családi
jóbarátjukra, a szintén besztercebányai születésű építész és műpártoló
Hudec Lászlóra is bizton számíthattak. A sikeres építész segítette,
egyengette a fiatalok útját. Az építész Oszkár megbecsült tagja volt Hudec
tervezőirodájának, munkájával hozzájárult több épület, így az 1934-ben
épült Union Sörgyár kivitelezéséhez is.32
A festőt nem csak az egzotikus ország, de a családi legendárium szerint
egy kínai szépség is megbabonázta; bár Holesch úriember módjára
sosem beszélt életének ezen részéről, nyílt titok volt, hogy táskájában
sokáig hordozott egy talizmánt, amit egy bizonyos „hercegnőtől” kapott.
Eközben karrierje meredeken ívelt felfelé, fürdött a népszerűségben. 1935
novemberében Holesch nagy sikerű kiállítást tartott a Külföldi Ifjak
Keresztény Egyesületének (Foreign YMCA) történelmi épületében: a
tárlatnak elsöprő visszhangja volt a sanghaji sajtóban, a kritikusok ódákat
zengtek a fiatal magyar festőművész tehetségéről. Különösen portréit
dicsérték, amelyek oly kiválóak voltak, hogy még Hsu Kan (Xu Kan), a
Köztársaság pénzügyminiszter-helyettese is Holescht kérte fel képmásának
megfestésére.
A sanghaji sikerek ellenére Holescht mágneskét vonzotta a világ, az
ismeretlen: 1936 május-júniusában még egy rövid kitérőt tett Pekingbe,
ahol Kína első szépművészeti akadémiáján, a Beipingi Nemzeti Művészeti
Iskolában (a Központi Művészeti Akadémia elődje) tartott egy nagyszabású
kiállítást, de a szabadság és a tapasztalás iránti olthatatlan vágya innen is
tovább űzte. 1944-ben éppen Ausztráliában volt, amikor megpillantotta az
ünnepelt fiatal zongoraművész, Joyce Greer (1918 – 2009) fotóját az újságban:
Holesch felajánlotta, hogy megfesti portréját, alig 10 nap múlva pedig
már örök hűséget fogadtak egymásnak a városházán. A festő családjával
(Joyce Greerrel két gyermekük született: Laura [1944 – ] és Hugo [1946 – ])
az elkövetkezendő közel negyven évben még 10 országot bejárt (köztük
Amerikát, Angliát, Franciaországot, Németországot, Olaszországot stb.),
és szívta magába a tudást. Honvágya azonban sosem hagyta nyugodni:
In my country (Az én hazámban…) kezdte gyakran Holesch mint örökös
„idegen” elbeszéléseit, elkápráztatva az óhaza csodálatos emlékeivel a
„gazdagok és híresek ” társaságát Sanghajtól egészen Párizsig. Szíve 1983-
ban végül hazahúzta a művészt; ekkor azonban váratlanul megbetegedett,
és nem sokkal később, 1983. május 11-én elindult az új ismeretlen felé.
Holesch Dénest mégsem a világ minden táján festett portréi, hanem
lóábrázolásai tették világhíressé. Az 1940-es évek második felétől kezdett a
ló-témával foglalkozni vásznain, melyet gyermekkori emlékei és a világban
szerzett tapasztalatai ihlettek. Képeit gyakran ázsiai motívumokkal
fűszerezte. Xu Beihong kínai festő [1895 – 1953] munkássága kétségtelenül
nagy hatással volt rá.
A festő halála után a család egy-egy vásznat ajándékozott a Magyar Nemzeti
Galériának és a Szépművészeti Múzeumnak, ezzel Holesch munkássága
vitathatatlanul a magyar nemzeti kulturális örökség szerves részévé vált.
Képei máig megtalálhatók a világ múzeumaiban, illetve magánemberek
féltett gyűjteményeiben; a szemfüles kutatók pedig az aukciós házak
árverésein akadhatnak rá egy-egy Holesch-remekműre. Kritikusai szerint
életművén visszavonhatatlan nyomot hagyott az izgalmas Kelet hatása.
A hazájában, Magyarországon még ismeretlen festő szakmai életútját,
félévszázados vándorlását civil kezdeményezéssel kutatták fel: Fekete
Klári újságíró tollából 2001-ben született meg a HOLESCH – A szabadság
rabságában c. könyv, amelyből később egy nagy sikerű dokumentumfilm is
készült ugyanezzel a címel.
Testvére, Oszkár élete kevéssé zárult sikeresen. A japán megszállás hírére ő
a hazatérés mellett döntött: otthon, Besztercebányán nélkülözés, háború,
mega-inf láció, később a kommunista diktatúra várta. Élete megkeseredett,
házassága zátonyra futott. 1971-ben Pozsonyban hunyt el.
56
Dénes Holesch’s apartment with his paintings on display, Shanghai | Courtesy of Hugo Holesch and Klári Fekete
57
58
Paintings by Dénes Holesch | Courtesy of Hugo Holesch and Klári Fekete
Exhibition of Dénes Holesch in China | Courtesy of Hugo Holesch and Klári Fekete
59
THE PRIDE OF HUNGARY IN SHANGHAI
LÁSZLÓ HUDEC (1893 – 1958)
Written by: Lívia Szentmártoni, Consulate General of Hungary, Shanghai
Excerpt from the book “HUDEC by Nicky Almasy”.
The name of the architect László Hudec carries a deep resonance in
Shanghai. He is the national pride of Hungary, never losing his belief in
spite of the vicissitudes of life and making an everlasting mark on history
through his good fortune.
weeks, and this is when Hugyecz decided to escape. He jumped off the
train and made his way by handcar with a few comrades to the northern
Chinese city of Harbin after months of hardship. He received a letter of free
passage there due to his injuries, and with this in hand he finally arrived
in Shanghai, the land of freedom, on the 26th of October 1918 with nothing
to his name.
The architect’s original birth certificate from Besztercebánya (present-
day Banská Bystrica, Slovakia) registers his name as László Ede Hugyecz
and his birthdate as the 8th of January 1893. He was the eldest child of the
builder György Hugyecz and Paula Scultéty, the daughter of a Lutheran
pastor from Kassa (present-day Košice, Slovakia). His father was initially
employed by the Wünsch Company, which constructed the millennium
underground railway in Budapest, but he then began his own firm with
a colleague. They built designs by noted architects of their time as well
as planning buildings on their own. The father raised his son with a
love of work, believing that it ennobles and shapes one’s personality. His
determined father was a genuine role model for him, giving him tasks even
in his early childhood so that in time he would learn about life and would
be able to hold his own in the world with honesty and integrity. László
Hugyecz got his determination from his father and his love of architecture
from a tour of Europe he made at a young age, preparing him for a later
life that could have been the story of a Hollywood film. By the time he
enrolled in the Budapest University of Technology, he had already learned
the professional skills of a stonemason, sculptor, and carpenter. He was
taught by the most outstanding masters at the university, including Virgil
Nagy, Samu Pecz, Frigyes Schulek, Dezső Hültl, Emil Tőry, Gyula Wälder
and Iván Kotsis. Technical understanding received a prominent role in his
training, while historical styles were given the greatest emphasis on the
artistic side.
Shanghai had a golden age of construction in the 1910s, 20s and 30s, and the
talented László Hugyecz soon found his place. In no time, he began working
at the office of the American architect Rowland A. Curry. At this point, he
started spelling his name Hudec (L. E. Hudec), as it had been used by his
grandfather, to make it easier to pronounce, and it was with this name that
he left his indelible imprint on the city of Shanghai. He designed a series
of buildings in a variety of architectural styles (Neo-Classical, Eclectic,
Expressionist, Art Deco, Modernist, etc.) in the French Concession and
the International Settlement that satisfied all the demands of his clients.
Following a study trip to America, he built Shanghai’s iconic hotel, the Art
Deco masterpiece Park Hotel. This was Hudec’s most distinctive work, and
with its 22 stories above ground and 84 meters in height, it was considered
the most modern and tallest building of the time in the Far East.
Hudec left the architectural office of Rowland A. Curry in 1925,
establishing his own firm. One of the key elements of his success was his
relentless creativity and unyielding desire to overcome every challenge that
came his way. There was no style, no building site too narrow, no client
requirement too difficult that could stand in his way. Hudec considered
it important to combine art with functionality, which was especially
crucial given Shanghai’s peculiar climate. Precisely due to this, he used
only quality materials and paid special attention to functional details. His
He was devoted to theology, biblical interpretation, and philosophy,
trademark was simple yet grandiose execution. Another characteristic of
immersing himself in religious theory. The letters he wrote to his family
his thoroughness was that he considered a unified style more important
also attest to his faith and unwavering sense of justice. László Hugyecz
than fashion, so he often designed the interiors for his buildings as well.
received his diploma in the summer of 1914 and he became a teaching
assistant to his former professor Virgil Nagy in that same year. However,
fate had a different plan for the talented twenty-one year old; he was
drafted and soon found himself in the middle of World War I.
Hudec reached his peak both professionally and in his private life at this
time. In 1922, he married Gisela Meyer, the daughter of a wealthy German
businessman and an upper-class English woman. The marriage resulted in
the birth of three children (Martin, Theodore and Alessa), and in 1930
He was captured by the Cossacks while performing reconnaissance with a
they all moved to a new home on 57 Columbia Road (present-day 129 Panyu
scouting patrol for the infantry regiments of the Austro-Hungarian army
Road), which Hudec had designed himself in the Tudor Revival style.
marching towards Poland. After a journey of several weeks, he landed up
at Krasnaya Rechka in Russia as a prisoner of war. He caught typhoid fever
The architect and his firm did not enjoy the privileges of extraterritoriality
in the camp and then broke his leg in several places in an unfortunate
since the dissolution of the Austro-Hungarian Empire, so Chinese law had
accident. Unable to receive proper treatment, his right leg remained shorter
exclusive authority over any possible matters of litigation. Due to this, and
than the left for the rest of his life. The accident eventually turned out to
in contrast to other foreign architectural firms, his commissions came
be a blessing in disguise when in the spring of 1918 he was handed over to
primarily from Chinese companies and aff luent private individuals who
the Red Cross, who were transporting the injured back to Europe. Due to
wanted something new, imposing, and modern. A good example of the
the Russian Civil War, the train was stranded near Lake Baikal for several
latter type of client was the paint-manufacturing tycoon Wu Tongwen,
60
Portrait of László Hudec | In: Ujság, 192261
who in 1938 had Hudec build a modern residence with green tiles, the so-
called Green House. News of this made it all the way to Hungary, with
the architectural journal Tér és Forma (Space and Form) enthusiastically
reporting in 1939 on the expatriate’s success in Shanghai with the green-
colored family home that harmoniously combined East Asian, European,
and American styles.
Hudec was a prominent member of the Hungarian community in Shanghai,
and was appointed the chairperson of the Hungarian Relief Association in
1940. On the 8th of December 1941, the Japanese air force sank the military
ships of the western powers that were in the port of Shanghai and their
ground troops occupied the city, which sealed the fate of the international
concessions.
László Hudec was named the honorary Hungarian consul in 1942 and the
first Hungarian consulate in Shanghai opened its doors in January of 1943
with the primary task of protecting the interests of Hungarian citizens. As
honorary consul, he provided Hungarian passports to numerous Hungarian
Jews in Shanghai so that they could travel onwards and escape persecution
by the Japanese authorities.
Following World War II, there was no way Hudec could remain in the
constantly changing and unstable China, so he left the country with his
family in January of 1947.
The architect would never again return to his second home, and in time
he gave up designing as well. He went with his wife first to Switzerland,
then New York, finally settling in California. Starting from this point, he
dedicated his time to his interest in archaeology. He was able to obtain
permission to view the archaeological dig under Saint Peter’s Basilica
(the excavation of Saint Peter’s tomb), in all likelihood due to the good
relationship he had maintained with the representatives of the Vatican
in Shanghai. László Hudec died in Berkeley at the age of 65 from a heart
attack on the 26th of October 1958.
László Hudec participated in more than 50 projects between 1918 and 1947,
during which he designed more than 100 buildings in Shanghai. More than
30 of these have received the title Shanghai Heritage Architecture. The
architect’s work is a hallmark of the city to this day and his name is forever
associated with Shanghai. In 2014, Hudec was the only foreigner who was
selected amongst the 99 Classic Symbols of Shanghai.
Park Hotel | Photo by Nicky Almasy
62
63
MAGYARORSZÁG SANGHAJI BÜSZKESÉGE
HUDEC LÁSZLÓ (1893 – 1958)
Írta: Szentmártoni Lívia, Magyarország Főkonzulátusa, Sanghaj
Kivonat a „HUDEC by Nicky Almasy” könyvből.
Hudec László építész személye fogalom Sanghajban. Magyarország nemzeti
büszkesége ő, aki hitét soha el nem veszítve, az élet viszontagságai ellenére
a sors kegyeltje lett, nevét pedig örökre beírta a történelembe.
Az eredetileg Hugyecz László Ede néven anyakönyvezett építész 1893.
január 8-án született Besztercebányán, Hugyecz György építőmester és
a kassai evangélikus egyház lelkészének lánya, Scultéty Paula legidősebb
gyermekeként. Az édesapa, Hugyecz György kezdetben a millenniumi
földalatti kivitelezését is jegyző Wünsch cég alkalmazottja volt, majd
cégtársával saját vállalkozásba kezdtek, koruk neves építészeinek terveit
valósították meg, de saját maguk is terveztek. Az apa a munka szeretetére
nevelte fiát, vallotta, hogy a munka nemesít, formálja az embert.
Határozott édesapja jelentette számára az igazi példaképet, akitől már
kora gyermekkorában megbízásokat kapott, hogy idejekorán beletanuljon
az életbe, tisztességgel, becsülettel tudjon helytállni a világban. Hugyecz
László édesapjától a kitartást, a fiatalon tett európai körútjától pedig az
építészet szeretetét kapta útravalóul későbbi kalandfilmbe illő életéhez.
Mire 1910-ben beiratkozott a Műegyetemre, már kitanulta a kőműves,
kőfaragó és ács szakmákat is. Az egyetemen a legkiválóbb mesterek
oktatták: Nagy Virgil, Pecz Samu, Schulek Frigyes, Hültl Dezső, Tőry Emil,
Wälder Gyula és Kotsis Iván is a tanárai között voltak. A képzésben kiemelt
szerepet kaptak a műszaki ismeretek, a művészeti oktatáson belül pedig a
történeti stílusokra helyezték a legnagyobb hangsúlyt.
Szívesen foglalkozott teológiával, bibliamagyarázattal és filozófiával,
foglalkoztatták vallási kérdések. Hitéről, megingathatatlan
igazságérzetéről vallanak családjának írt levelei is. 1914 nyarán Hugyecz
László lediplomázott, és még abban az évben korábbi tanára, Nagy Virgil
mellé került tanársegédnek. A sors azonban más utat szánt a huszonegy
éves tehetséges fiatalembernek, besorozták, és hamarosan az I. világháború
kellős közepén találta magát.
Éppen felderítést végzett az osztrák-magyar hadsereg Lengyelország
felé vonuló gyalogsági ezredének járőrcsapatával, amikor kozákok
fogságába került; a hadifogoly végül több hetes utazást követően került
az oroszországi Krasznaja Recskába. A táborban tífuszt kapott, majd egy
szerencsétlen balesetben több helyen eltört a lába is. A nem megfelelő
kezelés eredményeként jobb lába egész életére rövidebb maradt. A baleset
végül előnyére vált, 1918 tavaszán átadták a Vöröskeresztnek, amely a
hadirokkantakat szállította haza Európába. Az orosz polgárháború miatt a
vonat több héten át vesztegelt a Bajkál-tó közelében, Hugyecz ekkor döntött
a szökés mellett: leugrott a vonatról, végül több hónapnyi megpróbáltatás
után, egy kézzel működtethető vasúti hajtánnyal érkezett néhány
bajtársával Kína északi csücskébe, Harbin városába. Ott sérülésének okán
menlevelet kapott, amellyel 1918. október 26-án nincstelenül, de végre
megérkezett Sanghajba, a szabadság földjére.
Az 1910-es, ’20-as és ’30-as években Sanghaj építészeti aranykorát élte,
amelyben a tehetséges Hugyecz László is hamar megtalálta számításait:
rövid időn belül Rowland A. Curry amerikai építész irodájában kezdett
el dolgozni. Nevét a könnyebb kiejthetőség érdekében – a nagyapja után
– ettől kezdve már Hudecként (L. E. Hudec) használta, ezen a néven
hagyta letörölhetetlen ujjlenyomatát Sanghaj városán. Sorra tervezte a
nemzetközi és a francia koncessziós negyedben a megrendelők minden
igényét kielégítő épületeket a legváltozatosabb építészeti stílusokban
(klasszicista, eklektikus, expresszionista, art deco, modernista stb.).
Amerikai tanulmányútját követően épült meg a Park Hotel, Sanghaj
art deco gyöngyszeme, a város ikonikus szállodája is. Ez Hudec egyik
legjellegzetesebb munkája, amelyet 22 emeletével, közel 84 méteres
magasságával kora legmodernebb, legmagasabb épületeként tartottak
számon a Távol-Keleten.
1925-ben Hudec kivált Rowland A. Curry építészirodájából, és
megalapította saját cégét. Sikerének egyik legfőbb zálogát mérhetetlen
kreativitása, a kihívások megoldása iránti nyughatatlan vágya jelentette:
nem volt olyan stílus, nem volt olyan szűk telek, nem volt olyan elvárás,
amelynek ne tudott és ne akart volna megfelelni. Hudec László fontosnak
tartotta a művészet ötvözését a funkcionalitással, amelyre különösen
nagy szükség volt a sajátos klímával rendelkező Sanghajban. Munkáira
éppen ezért egyaránt jellemző volt a minőségi alapanyagok használata, a
funkcionális részletek iránti fokozott figyelem és az egyszerű, ugyanakkor
grandiózus kivitelezés. Precizitását jellemzi, hogy a divattal szemben az
egységes stílust helyezte előtérbe, ezért gyakran maga tervezte meg épületei
berendezését is.
Hudec László nem csak a munkában, de a magánéletben is kiteljesedett:
1922-ben feleségül vette Gisela Meyert, egy jómódú német üzletember
és egy angol nemesi családból származó asszony lányát. A házasságból
három gyermek született (Martin, Theodore és Alessa), akikkel 1930-ban
költöztek be az építész maga tervezte Columbia Road 57. szám alatti Tudor-
stílusú házba (ma Panyu Road 129.).
Az építész és cége az Osztrák-Magyar Monarchia megszűnésével nem
élvezett területenkívüliséget, esetleges peres ügyeire kizárólag a kínai
jog vonatkozott. Ennek köszönhetően – más külföldi építészirodákkal
ellentétben – megrendeléseit elsősorban kínai cégektől, tehetős
magánszemélyektől kapta, olyanoktól, akik vágytak az újra, az impozánsra,
a modernre. Utóbbinak egyik ékes példája az 1938-ban a festékipari
mágnás, Wu Tongwen számára épült zöld cserepes modern lakóház, az
ún. Zöld Ház. Ennek híre egészen Magyarországig jutott: az 1939-es Tér és
Forma építészeti folyóirat lelkesen számolt be hazánkfia sanghaji sikeréről,
a kelet-ázsiai, európai és amerikai stílust harmonikusan ötvöző zöld színű
családi házról. 64
Hudec a sanghaji magyar közösség elismert tagja volt, ennek köszönhetően
1940-ben a Magyar Segélyegylet (Hungarian Relief Association) elnökévé
nevezték ki. 1941. december 8-án a japán légierő Sanghaj kikötőjében
elsüllyesztette a nyugati hatalmak hadihajóit, szárazföldi csapataik pedig
elfoglalták a várost; ezzel a nemzetközi koncessziók sorsa megpecsételődött.
1942-ben Hudec Lászlót tiszteletbeli magyar konzullá nevezték ki, 1943
januárjában pedig megnyitotta kapuit az első sanghaji magyar konzulátus,
amely feladata elsősorban a magyar állampolgárok érdekvédelme volt.
Tiszteletbeli konzulként számos sanghaji magyar zsidónak adott magyar
útlevelet, amellyel tovább utazhattak és megmenekültek a japán hatóságok
üldöztetése elől.
Az építész soha többet nem tudott visszatérni második hazájába, a
tervezéssel idővel felhagyott. Feleségével előbb Svájcban, majd New
Yorkban, végül pedig Kaliforniában telepedtek le. Innentől kezdve idejét
régészeti érdeklődésének szentelte. Valószínűleg a sanghaji vatikáni
megbízottakkal ápolt jó kapcsolatának köszönhetően engedélyt kapott
a Szent Péter Bazilika alatti ásatások (Szent Péter sírjának feltárása)
megtekintésére is. Hudec László 65 éves korában, 1958. október 26-án
szívinfarktusban hunyt el Berkeley-ben.
Hudec László 1918 és 1947 között több mint 50 projektben vett részt,
amelyeken belül több mint száz épületet tervezett Sanghajban. Ezek közül
több mint harminc megkapta a Sanghaj jelentős műemlék épülete kitüntető
címet. Az építész munkássága máig fémjelzi a várost, neve összeforrt
Sanghajjal: 2014-ben Hudec Lászlót egyetlen külföldi személyként
beválasztották Sanghaj 99 klasszikus szimbóluma közé.
A II. világháborút követően a folyamatosan változó és forrongó Kínában
Hudec Lászlónak nem volt tovább maradása, családjával 1947 januárjában
elhagyta az országot.
The Park Hotel with the Grand Theatre on the left | Courtesy of the National Archives of Hungary
65
66
Chinese seal of László Hudec | Courtesy of the National Archives of Hungary
67
THE JOURNEY OF A HUNGARIAN GYPSY BANDLEADER FROM
JOSEPHINE BAKER TO SHANGHAI
GÁBOR RADICS, Jr. (1906 – 1968)
Written by: Lívia Szentmártoni, Consulate General of Hungary, Shanghai
Paul Komor with the legendary Radics Band, 1938 | The 3rd and 4th from the left: Paul Komor and Gábor Radics, Jr. |
Courtesy of the National Archives of Hungary
I feel like I am fulfilling a national mission with the culture of Hungarian
songs abroad…33
Budapest, 1924. A wispy gypsy musician, a pupil of Jenő Hubay (1858 –
1937), the first violin teacher at the National Hungarian College of Music
(former National Hungarian Royal Academy of Music), meets celebrated
American performer Josephine Baker, who was then taking Paris by storm.
The fruit of this unexpected encounter was five years of working with the
by Austrian businessman Joe Farren, and later at DD’s Nightclub. With the
Japanese advance on Shanghai in August 1937, the sound of exploding bombs
often competed with the music of the band. However, this did not seem to
bother the foreign audience, who were looking for light entertainment and
felt they were safe. Dressed in evening attire and sipping Champagne, they
enjoyed the sorrowful merriment of Hungarian songs, especially “Csak egy
kislány van a világon” (There Is Only One Girl in the World) or “Kint a
dorozsmai határon…” (Out on the Edge of Dorozsma…).
“Bronze Venus” in around the world. Gábor Radics, Jr., nicknamed the
“Singing String”, became a favorite in Paris, receiving thousands of love
letters from French women. Starting in 1930, he began touring the world
with his own ensemble, the Radics Band (bassist Gábor Radics, Sr., cellist
Tibor Szálkay, instrumentalist Sándor Stern, cimbalom player János
Hosszú, and violinist/saxophonist/clarinetist Imre Aranyosi). In 1934,
Radics finally came home to marry the beautiful gypsy woman he had
Sadly, a shadow was cast on Radics’s time in Shanghai with the death of
his wife. Darinka set off for Shanghai in March of 1937 with their two-
month-old son Gabika in her arms, but she died from appendicitis just a
few weeks after arriving. The broken-hearted bandleader “bathed in the air
of Hungary” for a brief time in the winter of 1938, but then set off on a new
contract to play in Australia.
gotten to know in Egypt, the celebrated dancer Darinka Fortyán (1906 –
1937). In November 1936, the band, led by Radics, took its gypsy, salon, and
jazz music on the road again, this time with a contract to play in Shanghai.
Gábor Radics, Jr., who was the first bandleader to play jazz music on a
Hungarian record (Limehouse Blues, 1942), passed away in 1968 in Brazil.
They took the stage nightly at the legendary Farren’s, the nightclub owned
68
EGY MAGYAR CIGÁNYPRÍMÁS ÚTJA JOSEPHINE BAKERTŐL SANGHAJIG
IFJ. RADICS GÁBOR (1906 – 1968)
Írta: Szentmártoni Lívia, Magyarország Főkonzulátusa, Sanghaj
Úgy érzem, mintha nemzeti missziót töltenék be a magyar nóta kultuszával
idegenben…33
A Zeneakadémia első hegedűtanárának, Hubay Jenőnek (1858 – 1937)
tanítványa, a pelyhes állú cigányzenész 1924-ben Budapesten találkozott
Josephine Bakerrel, az ünnepelt párizsi táncos-énekesnővel. A váratlan
találkozásból öt éves közös munka lett: a „Bronz Vénusszal” a világ
számos országában fellépő ifj. Radics Gábor, az „Daloló hegedűhúrnak ”
(Singing String) becézett zenész Párizs kedvence lett, szerelmeslevelek
ezreit kapta a francia hölgyektől. A cigányprímás 1930-tól már saját
együttesével, a Radics-bandával (id. Radics Gábor nagybőgős, Szálkay
Tibor csellista, Stern Sándor zenész, Hosszú János cimbalmos, Aranyosi
Imre hegedűs/szaxofonos/klarinétos) járta a világot. 1934-ben Radics
Gábor végre hazatért, hogy elvegye az Egyiptomban megismert cigány
szépséget, az ünnepelt táncosnőt, Fortyán Darinkát (1906 – 1937). 1936
novemberében a Radics által vezetett cigány-, szalon- és dzsesz-zenekar
ismét útra kelt, szerződésük ezúttal Sanghajba szólította őket: Joe Farren
osztrák üzletember mulatójában, majd a DD’s Night Clubban léptek fel
esténként. 1937 augusztusától kezdve a japánok sanghaji előretörésével
a zenekar muzsikáját sokszor bombázások zaja törte meg, de ez a magát
biztonságban érző, könnyed szórakozásra vágyó külföldi közösséget úgy
tűnt, nem zavarja: estélyi ruhában, pezsgőt kortyolgatva élvezték a sírva
vígadó magyar muzsikát, különösen a Csak egy kislány van a világon-t vagy
a Kint a dorozsmai határon…-t.
Radics sanghaji tartózkodását végképp beárnyékolta rajongott feleségének
halála: 1937 márciusában Darinka kéthónapos fiúkkal, Gabikával a
karjában kelt útra férje után Sanghajba, de a megérkezését követően alig
pár héttel vakbélgyulladásban elhunyt. Az összetört szívű cigányprímás
1938 telén egy rövid időre még “megfürdött a magyar levegőben”, de aztán
indult is tovább szerződése új helyszínére, Ausztráliába.
Ifj. Radics Gábor prímás, aki magyar hanglemezre először játszott fel jazz-
zenét (Limehouse Blues, 1942), 1968-ban Brazíliában hunyt el.
69
THE CAREERS OF A GENTLEMAN AND A GENTLEWOMAN OF
BUDAPEST IN SHANGHAI
GYÖRGY ROMÁN (1903 – 1981) and DR. ÁGNES ROMÁN (1904 – 1994)
Written by: Lívia Szentmártoni, Consulate General of Hungary, Shanghai
Dr. Ágnes Román graduated from the Economics Department of the Royal
Hungarian University of Budapest and then went on to study in America
on scholarship, first in Chicago and then in Washington. The Raven Trust
Company noticed her outstanding talent at this time and offered her
a high-paying job in Shanghai. The 24-year-old gentlewoman from Pest
arrived in the far-away metropolis in 1928, but had not leapt entirely into
the unknown, as her relative, the established businessperson and bank
director Hugó Sándor, awaited her there. Ágnes was followed one year later
by her father, Vilmos Román (originally Roth), and her brother, György
Román, thus beginning their new lives together in the bustling metropolis.
György Román, a young painter who had graduated in 1928 from the Royal
Hungarian College of Fine Arts, had lost his hearing in a tragic accident at
the age of two, which had deeply affected both his body and his character.
His godparents were the novelist Zsigmond Móricz and his wife, close
friends of his uncle (Artúr Elek), a novelist and critic from the publication
Nyugat (West). This certainly contributed to György’s attention turning
towards literature as a child. His favorite story was his godfather’s novel
Szegény Emberek (Poor People), and as a result, he began to write. However,
he soon realized that writing was not his true talent, and so he turned
instead to painting. In time, György acquired a strong physique thanks
to regular workouts, which he later utilized as a boxer and a trainer. For a
while, he regularly got into the ring in Vienna and Berlin, and then even in
Shanghai, to make some money to finance his ambitions as a painter and to
gain experience abroad.
By 1932, the young man had also learned the craft of making chocolate
confections and set off with his father to join his sister and try his luck in
Shanghai. Arriving in the metropolis in 1933, they enthusiastically threw
themselves into the production of sweets, investing all of their funds.
However, they did not count on Shanghai’s unusually warm and humid
weather. The ingredients, and with them the enterprise, soon went bad.
However, the chocolate business was not the only thing the climate put an
end to: Vilmos Román’s lungs could not take the humid weather either, so
after less than a year in Shanghai, he returned home.
While the men were trying unsuccessfully to get their business going,
Ágnes Román’s career was taking wing. Just two months after she began
work at the Raven Trust Co., she was appointed director of the company’s
financial department. A few years later, she became the director of the
department of statistics at the Shanghai Postal Remittances & Savings
Bank. She was also involved in the data and analysis of the Shanghai
census at that time.34 This young lady, who also acted as the chairperson
of the Shanghai Women’s Labor Protection League, often wrote articles
on economics in her free time, with her essays appearing in the Shanghai
Sunday Times, amongst others.
In the meantime, György had fallen in love with the city and lacking
anything better to do, occupied himself with boxing. In addition, he
enjoyed spending time at nightclubs, where he got to know dancing girls
and sketched. He travelled to Tokyo several times to box there as well,
but he always came back to Shanghai in the end. There, he tried to make
a living sometimes from confections again, sometimes from boxing, and
sometimes from painting, but there was no doubt he was struggling.
György returned home at the end of 1936, when he received news of his
mother’s illness. His time spent in the Far East was later a recurring motif
in his writing and his painting.
His sister, Dr. Ágnes Román, left Shanghai soon after her brother and
returned home, only to then make her way to America. The economist
married a tax expert named Francis Fay Miller in 1949, and after this
dedicated her life to teaching. She always followed her brother’s fate from
America, and supported him financially when necessary.
From 1937, György Román tried to paint pictures that could be sold in
Budapest, and some of these depicted a Chinese or Japanese scene (Chinese
Street, Mountain Lake in China, City with Rice Fields, etc.). It was also at
this time that he developed a group of friends whose members included
recognized artists such as the composer Ferenc Vincze, the conductor Pál
Gergely, and the actors Zsuzsa Bánki, Katalin Ilosvay, and Miklós Gábor.
He had a friendship that lasted a lifetime with the latter, and the renowned
actor often wrote reviews of his art or opened his exhibitions.
World War II did not spare the Román (Roth) family. Artúr Elek committed
suicide due to the shame of having to wear a yellow star, and György was
forced to go into hiding. In January of 1945, just a few weeks after the
emaciated man returned to Budapest, his father Vilmos Román died in a
“protected” house.35
György Román’s work as a painter and a writer became more productive
and successful in the second half of the 1940s. One child, one spark of joy
was born from his 1947 marriage to puppeteer Katalin Román, which later
soured. His first novel, Ázsiai kikötő (Asian Port), was published in 1951, in
which he condensed his memories from Shanghai. His surrealistic writings
and paintings, which ref lected the artist’s fears, pain, solitude, exclusion,
and f leeing, slowly found recognition. His biographical novel A magányból
(Out of the Solitude) was published in 1963, and is an outstanding summary
of his work as a painter and a writer. György Román died in September,
1981.
The following is a list of just a few of his major literary works and most
important paintings: Ázsiai kikötő (Asian Port, 1951), Liliputok lázadása
(Revolt of the Lilliputians, 1958), A magányból (Out of the Solitude, 1963),
70
Betegségország vándora (Wanderer in the Land of the Sick, posthumous,
2003) etc.; Akasztás a cirkuszban (Hanging at the Circus, 1927), Álom
(Dream, 1946), Párizs (Paris, 1966), Gábor Miklós két fadarabbal
siketnémáknak hegedül (Miklós Gábor Plays the Violin for Deaf-Mutes
with Two Pieces of Wood, 1981) etc.
Portrait of Dr. Ágnes Román, 1942 |
Courtesy of Ildikó Kendéné Regényi
György Román in his studio in Budapest, 1923 |
Courtesy of Ildikó Kendéné Regényi
71
EGY BUDAPESTI ÚRIFIÚ ÉS ÚRILÁNY KARRIERJE SANGHAJBAN
ROMÁN GYÖRGY (1903 – 1981) és DR. ROMÁN ÁGNES (1904 – 1994)
Írta: Szentmártoni Lívia, Magyarország Főkonzulátusa, Sanghaj
A Budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem Közgazdasági karán
végzett dr. Román Ágnes Amerikában, Chicagóban majd Washingtonban
tanult ösztöndíjjal, kiugró tehetségére ekkor figyelt fel a Raven Trust
Company, akik jól fizető állást ajánlottak neki Sanghajban. A 24 éves pesti
úrilány 1928-ban érkezett meg a távoli metropoliszba, de nem teljesen
az ismeretlenbe, ott már rokona, a befutott üzletember, Sándor Hugó
bankigazgató várta. Ágnest egy évvel később édesapja és bátyja, Román
(eredeti nevén Roth) Vilmos és Román György is követte Sanghajba, majd
kezdtek együtt új életet a nyüzsgő metropoliszban.
Román György, a Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskola 1928-ban
végzett fiatal festőművésze még kétévesen, egy tragikus véletlen nyomán
vesztette el hallását, amely fizikumára és jellemére egyaránt rányomta
bélyegét. Nagybátyja, a Nyugat novellistája és kritikusa (Elek Artúr) révén
keresztszülei Móricz Zsigmond és felesége lettek; ez minden bizonnyal
hozzájárult ahhoz, hogy a gyermek György figyelme az irodalom felé
fordult. Kedvenc olvasmánya keresztapja Szegény emberek című novellája
volt; ennek hatására kezdett el írni. Rövidesen azonban úgy érezte, hogy
valódi tehetsége nincs az íráshoz, ezért inkább a festés felé fordult. György
idővel, a rendszeres tornának köszönhetően erős fizikumra tett szert, ezt
később ökölvívóként és edzőként is kamatoztatta: egy időben Bécsben és
Berlinben, majd Sanghajban is rendszeresen ringbe szállt, hogy bevételhez
jusson, amelyből festői ambícióit, külföldi tapasztalatszerzését kívánta
finanszírozni.
táncosnőkkel ismerkedett, vázlatokat készített. Többször utazott Tokióba,
hogy ott is ringbe szálljon, de végül mégis vissza-visszatért Sanghajba, ahol
hol ismét drazségyártásból, hol ökölvívásból, hol pedig festészetből próbált
megélni; kétség sem fér hozzá, nyomorgott. György végül édesanyjuk
betegségének a hírére, 1936 végén indult haza. A Távol-Keleten eltöltött
idő később gyakran visszatérő motívuma lett írói és festői munkásságának.
Húga, dr. Román Ágnes röviddel bátyja után hagyta el Sanghajt és tért
haza, hogy aztán Amerika felé vegye az irányt. A közgazdász 1949-ben
férjhez ment Francis Fay Miller adószakértőhöz, életét ezt követően a
tanításnak szentelte. Bátyja sorsát Amerikából is folyamatos figyelemmel
kísérte, és szükség szerint anyagilag segítette.
Román György 1937-től immáron Budapesten igyekezett eladható képeket
festeni, amelyek között fel-felbukkant egy-egy kínai vagy japán tájat
ábrázoló festmény (Kínai utca, Hegyi tó Kínában, Város rizsföldekkel
stb.). Ekkor formálódott baráti társasága is, amelynek tagjai olyan elismert
művészek voltak, mint Vincze Ferenc zeneszerző, Gergely Pál karmester,
Bánki Zsuzsa, Ilosvay Katalin és Gábor Miklós színművészek. Utóbbival
életre szóló barátságot kötött, gyakran az elismert színművész írt kritikát
művészetéről, vagy nyitotta meg kiállításait.
A II. világháború a Román (Roth) családot sem kímélte: a sárga csillag
viselésének kötelezettsége, szégyene miatta Elek Artúr öngyilkos lett,
György pedig bujkálásra kényszerült. 1945 januárjában, alig pár hétre rá,
hogy a fiú lesoványodva visszatért Budapestre, édesapja Román Vilmos egy
„védett” házban 35 elhunyt.
Román György festői és írói munkássága az 1940-es évek második felében
vált termékennyé és sikeressé. 1947-ben köttetett, később megromlott
házasságából egy gyermeke, egy öröme született: Román Katalin
bábművész. A művész első regényét, az Ázsiai kikötő-t 1951-ben adták
ki, ebben sanghaji emlékeit is összefoglalja. Szürrealisztikus írásai és
festményei, amelyek a művész félelmeiről, a fájdalomról, a magányról, a
kirekesztettségről és a menekülésről szóltak, lassan találtak megértésre.
1963-ban jelent meg A magányból című önéletrajzi regénye, amely
festészetének és írói munkásságának kiváló összegzése. Román György
1981 szeptemberében hunyt el.
Csak néhány a főbb írásaiból és fontosabb festményeiből: Ázsiai kikötő
(1951), Liliputok lázadása (1958), A magányból (1963), Betegségország
vándora (posztumusz, 2003) stb.; Akasztás a cirkuszban (1927), Álom
(1946), Párizs (1966), Gábor Miklós két fadarabbal siketnémáknak hegedül
(1981) stb.
1932-ben az időközben a csokoládédrazsé-készítő szakmát is elsajátító
fiatalember édesapjával húga után indult szerencsét próbálni Sanghajba.
1933-ban a metropoliszba érkezvén lelkesen vetették bele magukat a
drazsé-gyártásba, beleölték valamennyi megspórolt tőkéjüket, csak egy
dologgal nem számoltak, az európaihoz képest szokatlanul meleg és párás
időjárással: a massza és ezzel együtt a vállalkozás rövidesen tönkrement.
A klíma azonban nem csak a csokoládé-biznisznek vetett véget: Román
Vilmos tüdeje sem bírta a nedves időjárást, így még egy évet sem töltött
Sanghajban, amikor hazaindult.
Míg a férfiak üzletüket sikertelenül próbálták egyenesbe hozni, addig
Román Ágnes karrierje szárnyalt: alig két hónappal azután, hogy
megkezdte a munkát a Raven Trust Co-nál, a cég közgazdasági osztályának
vezetőjévé nevezték ki, pár évre rá pedig a Sanghaji Takarékpénztár (Postal
Remittances & Savings Bank) statisztikai osztályának vezetője lett. Még az
akkori sanghaji népszámlálás adatai, elemzései is az ő nevéhez fűződtek.34
A Sanghaji Női Munkavédő Liga elnökeként is tevékenykedő fiatal hölgy
szabadidejében rendszeresen írt közgazdasági témájú cikkeket, többek
között a Shanghai Sunday Times-ban is jelent meg írása.
György mindeközben megszerette a várost, jobb híján ökölvívással
foglalkozott, emellett pedig szívesen töltötte az idejét mulatókban, ahol
72
György Román with his fellow wrestling partners in Hungary, 1933 | Back row,
4th from the right: György Román | Courtesy of Ildikó Kendéné Regényi
Passport photo of György Román |
Courtesy of Ildikó Kendéné Regényi
73
74
György Román and his father, Vilmos Román at the door of their
chocolate factory, Shanghai, 1933 | Courtesy of Ildikó Kendéné Regényi
György Román and his employees at the door of the chocolate factory,
Shanghai, 1933 | Courtesy of Ildikó Kendéné Regényi
György Román in his studio in Budapest, 1930 |
Courtesy of Ildikó Kendéné Regényi
75
SHANGHAI’S ULTRAMODERN ARCHITECT
CHARLES H. GONDA (1889 – 1969)
Excerpt from the book “Gonda – Shanghai’s Ultramodern Hungarian Architect”.
Károly Gonda a.k.a. Charles H. Gonda was born Karol (Karl) Goldstein in
Gyöngyös on the 22nd of June 1889, the second child in a Jewish family. His
mother Róza Balkányi was a housewife and his father Henrik Goldstein
was a merchant. The wave of hungaricizing names that began at the end
of the 19th century and became a mass movement at the beginning of the
20th century hit the Goldstein family as well, and so they changed their
name to Gonda in 1902. The Gonda parents put particular emphasis on
the education of their children and tried their best to ensure middle-
class occupations for their sons. Károly became an architect and his older
brother Aurél (1885-1964), who had been born in Cegléd, chose the medical
profession.
Károly Gonda presumably began his studies at Gyöngyös or at their later
registered address of Szikszó, and since the family moved to Vienna –
probably due to the early death of his father – he finished his secondary
education at the Real School in the city. At this time, his older brother,
who was already working as a young doctor, may have done the lion’s
share in providing for his mother and younger brother. Károly enrolled
at the architecture school of the Technical College of Vienna in 1908, but
dropped out during the summer semester of 1914, and his enrollment was
expunged. Following his years of study in Vienna, he made his way to Paris,
where he probably studied and received a diploma at the École des Beaux-
Arts, and later he presumably worked in London as well for nearly a year.
The First World War did not spare the Gonda family, and both sons were
drafted as soldiers. His older brother Aurél served as a military doctor in
Baranya County and the southern section of the kingdom as the head doctor
of the infantry regiment and reserve battalion of Bosnia-Herzegovina,
while Károly performed his service with the national guard infantry
regiment number 309. In 1917, Károly’s patriotic service was recognized
with the silver medal of valor second class. As with many soldiers of the
Monarchy at that time, he was taken captive and landed up in one of the
largest Siberian prisoner-of-war camps, Nikolsk Ussuriysk (present-day
Ussuriysk) outside of Vladivostok. The life of Károly Gonda took a radical
turn during his time as a prisoner of war, despite the pitiful conditions
due to cold and famine. He came to know his later wife, the daughter of
the renowned Russian architect Nikolay Vsevolodovich Dmitriev, Evdokia
Nikolayevna (Eudoxie Nicolaevna) Dmitrieff (Dimitriev/Dmitriev 1889 –
1968). When they were getting to know each other Evdokia was already
the mother of two, and her family travelled extensively due to her husband
(Vladimir Alexandrovich Fedoroff ) being a petroleum engineer. However,
the marriage was not without bumps—her husband being a renowned
womanizer—and it did not last for long. Evdokia adhered to a bourgeoisie
upbringing for their sons and wanted to ensure a western education for
them even in the Russian Far East. Gonda, then living in the prisoner-
of-war camp, knew Hungarian, German, English, and French and was
studying Russian, came to her attention as a suitable teacher for her
children. Love soon blossomed from the teaching arrangement, and Károly
and Evdokia were wed in Vladivostok on the 19th of January 1919. They
looked to the future with hope, both trusting that it would be easier to
begin their lives together. They had no way back, so they looked forward
and set their path towards Shanghai, the bustling Asian metropolis that
was attracting businesspeople, architects, and adventurers like a magnet.
They entrusted the boys to the care of their father for a time and boarded
a ship to start a new life. The newly married couple arrived in Shanghai on
the 15th of September 1920. They quickly set down roots, making it possible
for the children to follow them a short time later and reuniting the family.
Gonda first received good paying work at a British architectural office,
Probst, Hanbury & Co, but despite this he lived a modest, low-key life with
his family in their home on Dixwell Road (present day: Liyang Road).
Recognizing his skill, he was soon promoted, so they were able to move to
a magnificent colonial style house with a yard on Ferry Road (present day:
Xikang Road) in an upscale part of town.
In these years, the financial situation of the Gondas was relatively settled
and their sons George and Volodya were enrolled in the popular Shanghai
Public School, where they studied with the children of great industrial
magnates such as the Hardoon and Sassoon families.
In 1928, the increasingly successful Gonda – who by that time had already
been given the title of honorary architect of Xiamen University (The China
Press, 1926) – opened his own office in the Shahmoon Office Building (also
known as the Capitol Office Building) at 21 Museum Road (present day:
Huqiu Road; previously he had operated his office at 4 Ezra Road). Gonda’s
design studio, which specialized primarily in commercial buildings, won
numerous design competitions and received many important commissions
in Shanghai and other cities.
Consistency can be perceived throughout all of Gonda’s work. In addition
to the restrained use of decorative elements in his architecture, primarily
present on the façade and on metal grills on the interior and exterior, it is
also possible to notice a respect and admiration for modern technological
achievements. When seeing his stairwells, the feeling always arises that
he has borrowed the forms of his decorative elements from visual aids
in a physics storeroom. The ideas of the two great fathers of modernism,
the Austrian Adolf Loos and the Swiss Le Corbusier, also appear in his
thoughts.
According to current research, Károly Gonda designed more than 40
buildings in Shanghai as well as in other major Chinese cities such as
Hangzhou and Tianjin, and it is likely that his works are (or were) also
present in Xiamen.36 Although only ten of his Shanghai buildings have
survived, every one of the works that can be linked to his name certainly
bears witness to the fact that we have discovered in him an artist in
Hungarian and Chinese architectural history that was outstandingly
76
C. H. Gonda in his office in Shanghai | Courtesy of Bob Fedoroff
77
attuned to the spirit of the times and who contributed significantly to
Shanghai becoming a true cosmopolitan city, the “Paris of the East”. His
ultramodern high-rises and cinemas, as well as commercial and financial
buildings, prove that the creator of these works is justifiably considered a
part of the Chinese and international architectural history of 20th century,
not only on the Chinese scene, but also internationally.
Amongst the structures linked to his name is the Capitol Theatre, otherwise
known as the Shahmoon Office Building, after the man who commissioned
it. This building, which contained offices and luxury apartments on its
upper stories, was constructed in 1926-28 and experts of the era qualified
it simply as “ultramodern”. It was the first air-conditioned movie theater in
Shanghai, and it was also unusual and unique due to the structural solution
of the movie theater’s enormous ceiling, which was built without interior
columns for better sight lines. Another Hungarian, the decorative sculptor
György Koppány, also participated in the rich and decorative interior
design of the Capitol.
Károly Gonda designed the Sun Sun Department Store in 1924, which
not only became the most modern shopping center of the time, but is, to
this day, an iconic building that is still Shanghai’s busiest store. When
it opened, the Sun Sun enticed customers with novelties like the pumps
that sprayed perfume at the entrances, but the main attraction was the
glass-walled radio station on the top f loor. Radio–wireless sound–was still
considered a novelty in the twenties, so it is no wonder that many marveled
through the glass cage at the good-looking male and female broadcasters
airing traditional operas and reading advertisements for six hours a day.
Gonda’s genius is also showcased in his large-scale work in the heart of the
former French concession, the Cathay Theatre. Owned by the industrialist
Victor Sassoon, it was constructed in 1932 in the Art Deco style. Up
until 1949, the theater primarily showed Hollywood films with Chinese
subtitles and offered dubbed dialogue through the use of earphones. One
of its special features were seats custom made for comfort, based on Károly
Gonda’s designs (Gonda Special): they featured with walnut backs, double
armrests, and orange upholstery.
Also worthy of mention is the Bank of East Asia building, constructed in
1925 on the Shanghai riverbank near the Bund. This building regained
its former glory in 2018 thanks to one of Shanghai’s most renowned
architectural offices. In addition, the gleaming white, classic Art Deco
style Bank of Communications cannot be forgotten. This was erected in
1948 as the most modern building on the Bund according to designs by
Gonda produced before World War II.
In July of 1938, Gonda’s family was reunited. Fleeing before the horrors
of the Second World War, Károly’s brother Aurél, a respected doctor who
is still honored today with a street named after him in Vienna, arrived in
Shanghai on the Italian ocean liner SS Conte Verde. He brought with him
his wife and his son Heinz (Harry, Henrik) Gonda. Henrik got married a
year after his arrival and sent an application in to the Shanghai Municipal
Police. However, his brief career unfortunately soon ended due to his
increasingly severe diabetes, and he died at the young age of 26.
Following the communist takeover in 1949, foreigners were not allowed
to remain in China, so the Gonda family, too, departed. On the 14th of
November they boarded a ship and left the country. Károly Gonda and
his wife arrived in San Francisco essentially penniless, with only a few
belongings, to make a home in the United States, a new, unknown land. Little
is known about their time in America. In the beginning, they were in New
York, and then lived in Lakewood, New Jersey in modest circumstances,
where Gonda dedicated his life to an old hobby. He painted landscapes
and still lifes, but we have no information about any activity as a designer.
Essentially the only source of income for the elderly couple at that time was
Károly’s paintings. His pictures recording the streets of his beloved city,
Shanghai, pop up even today on the sites of auction houses and are sought-
after works at public sales. The couple spent their remaining twenty years
at rest and alone, far from their children. Gonda’s wife, Evdokia died in
August of 1968, while Károly followed his loyal partner one year later, on
the 1st of April 1969.
His ultramodern high-rises and cinemas, as well as commercial and
financial buildings prove that Károly Gonda is justifiably considered a part
of the Chinese and international architectural history of the 20th century.
78
Bank of East Asia | Photo by Nicky Almasy
79
SANGHAJ ULTRAMODERN ÉPÍTÉSZE
GONDA KÁROLY (1889 – 1969)
Kivonat a „Gonda – Sanghaj ultramodern magyar építésze” c. könyvből.
Gonda Károly Goldstein Karol [Karl] néven született Gyöngyösön
1889. június 22-én egy izraelita család második gyermekeként. Anyja
Balkányi Róza háztartásbeli, apja Goldstein Henrik pedig kereskedő
volt. A 19. század végén megindult és a 20. század elején tömegessé váló
névmagyarosítási hullám a Goldsteineket sem kerülte el: a család 1902-ben
Gondára változtatta a nevét. A Gonda szülők különös gondot fordítottak
gyermekeik taníttatására, és igyekeztek a legjobb polgári foglalkozást
biztosítani fiaik számára. Károly építész, bátyja, a ceglédi születésű Aurél
(1885–1964) pedig az orvosi pályát választotta.
Gonda Károly tanulmányait feltehetően Gyöngyösön vagy későbbi
bejelentett lakcímükön, Szikszón kezdte, és mivel a család – valószínűleg
az édesapa korai halála miatt – Bécsbe költözött, ezért középfokú iskoláit
már az ottani városi Reáltanodában fejezte be. Ekkor bátyjának, aki akkor
már fiatal orvosként dolgozott, oroszlánrésze lehetett özvegy édesanyja
és öccse megélhetésének biztosításában. Károly 1908-ban iratkozott be
a Bécsi Műszaki Főiskola Építőmérnöki Karára, de az 1914-es év tavaszi
félévében tanulmányait abbahagyta, beiratkozását törölték. A bécsi évek
után eljutott Párizsba, ahol valószínűleg az École des Beaux-Arts-on
tanult és szerezett diplomát, majd később feltételezhetően közel egy évet
Londonban is dolgozott.
Az első világháború a Gonda családot sem kímélte, mindkét fiút besorozták
katonának. Aurél katonaorvosként szolgált Baranyában és a Délvidéken
mint a Bosznia-Hercegovinai Gyalogezred és Pótzászlóalj főorvosa, Károly
pedig a 309. számú honvéd gyalogezrednél teljesített szolgálatot, ahol 1917-
ben II. osztályú Ezüst Vitézségi Éremmel ismerték el hazafias szolgálatait.
Mint akkoriban a Monarchia rengeteg katonája, Károly is fogságba esett, és
az egyik legnagyobb szibériai hadifogolytáborba, a Vlagyivosztok melletti
Nikolszk-Usszurijszkba (ma Usszurijszk) került. A hideg és az éhezés
okozta könyörtelen körülmények ellenére Gonda Károly élete gyökeres
fordulatot vett a hadifogság alatt. Megismerkedett későbbi feleségével, a
neves orosz építész Dmitriev Nyikolaj Vszevolodovics lányával, Evdokia
Nyikolajevna (Eudokszia Nyikolajevna) Dmitrievvel (Dimitrieff/Dmitriev
1889–1968). Megismerkedésük idején Evdokia már kétgyermekes édesanya
volt, olajmérnök férje (Vlagyimir Alekszandrovics Fjodorov) miatt a család
rengeteget utazott, de a női nem nagy rajongója hírében álló férfi miatt
házasságuk nem volt zökkenőmentes, és nem is tartott sokáig. Evdokia
ragaszkodott a polgári neveléshez, és az orosz Távol-Keleten is nyugati
oktatást kívánta biztosítani fiainak. Így történt, hogy a hadifogolytáborban
élő, magyarul, németül, angolul és franciául, sőt időközben oroszul
is kiválóan megtanuló Gondát a gyerekei mellé fogadta tanítónak. A
taníttatásból hamarosan szerelem lett, majd Károly és Evdokia 1919. január
19-én összeházasodtak Vlagyivosztokban. Bizakodva tekintettek a jövőbe,
mindketten remélve, hogy együtt könnyebb életet tudnak kezdeni. Visszaút
nem volt hova, így hát előre tekintettek, és az üzletembereket, építészeket,
kalandorokat mágnesként vonzó, dübörgő ázsiai metropolisz, Sanghaj felé
vették az irányt. A fiúkat egy időre az apjuk gondjaira bízták, és ők hajóra
szálltak, hogy új életet kezdjenek. A friss házasok 1920. szeptember 15-én
érkeztek meg Sanghajba. Hamar gyökeret vertek, ami lehetővé tette, hogy
rövidesen a gyerekek is utánuk jöhettek, és újra együtt lehetett a család.
Gonda először egy brit építészirodánál, a Probst, Hanbury & Co-nál kapott
jól fizető munkát, ennek ellenére szerény, visszafogott életet élt családjával
a Dixwell úti (ma: Liyang Road) lakásukban. Tehetségét felismerve
hamarosan előléptették, így tovább költözhettek a város divatos negyedébe,
a Ferry útra (ma: Xikang Road) egy pompás koloniál stílusú kertesházba.
Ezekben az években Gondáék anyagi helyzete viszonylag rendezett volt,
és fiaikat, George-ot és Vologyát a népszerű Shanghai Public Schoolba
íratták, ahol olyan nagy iparmágnások mint a Hardoon és Sassoon családok
gyermekeivel tanultak együtt.
1928-ban az egyre sikeresebb Gonda – aki addigra már a Xiamen Egyetem
tiszteletbeli építésze címet is magáénak mondhatta (The China Press,
1926) – saját irodát nyitott a Museum út (ma: Huqiu Road) 21-es szám
alatti Shahmoon, vagy másnéven Capitol Irodaházban (korábban az Ezra
Road 4-es szám alatt működtette irodáját). Gonda tervezőirodája, amely
elsősorban az üzletházakra specializálódott, számos tervpályázatot
elnyert, és több fontos megbízása volt Sanghajban és más városokban is.
Gonda munkásságában mindvégig a következetesség érzékelhető.
Építészetében, elsősorban a homlokzatokon és a külső-belső vasrácsokon a
díszítőelemek mérsékelt használata mellett a modern technikai vívmányok
tisztelete és csodálata figyelhető meg. A lépcsőházak korlátjai láttán mindig
olyan érzésünk támad, mintha egy fizikaszertár szemléltető eszközeinek
formáiról kölcsönözte volna a dekorációs elemeket. Gondolkodásában a
modernizmus két nagy atyja, az osztrák Adolf Loos és a svájci Le Corbusier
gondolatai is megjelennek.
A jelenlegi kutatások szerint Gonda Károly több mint negyven építményt
tervezett Sanghajban, ugyanakkor Kína más nagyvárosaiban, így
Hangzhou-ban és Tianjinben, de valószínűleg Xiamenben is megtalálhatók
(voltak) munkái.36 Nevéhez kötődik többek között az 1926–28-ban épült,
a kor szakemberei által egyszerűen csak „ultramodernnek ” minősített
Capitol Filmszínház – más néven a megrendelő után Shahmoon Irodaháznak
is nevezett épület, amelynek felső szintjein irodák és luxuslakások kaptak
helyet. Ez volt az első klimatizált mozi Sanghajban, de különleges és
egyedi volt azon szerkezeti megoldása is, hogy a jobb láthatóság kedvéért
a hatalmas moziterem mennyezetét nem támasztották alá oszlopok. A
Capitol gazdag és dekoratív belső kialakításában egy másik magyar,
Koppány György díszítőszobrász is tevékenyen részt vett.
Gonda Károly 1924-ben tervezte a Sun Sun Áruházat, amely nemcsak
a kor legmodernebb bevásárlóközpontja lett, hanem máig ikonikus,
népszerű áruháza Sanghaj legforgalmasabb sétálóutcájának. A Sun Sun
80
egyik fő vevőcsalogató attrakciója – a belépőkre parfümöt permetező
pumpa mellett – a legfelső emeletén elhelyezett üvegfalú rádióállomás
volt: a rádiózás, a drót nélkül érkező hang még újdonságnak számított
a húszas években, így nem csoda, hogy sokan megbámulták a napi hat
órán át hagyományos operákat sugárzó, reklámokat szolgáltató csinos
bemondónőket és -urakat az üvegkalickákban. Gonda zsenialitását
hirdeti a hajdani Francia Koncesszió szívében álló nagyszabású munkája,
a Cathay Filmszínház is: az 1932-ben art deco stílusban épült, Victor
Sassoon iparmágnás tulajdonát képező ikonikus épületben 1949-ig főként
hollywoodi filmeket játszottak kínai felirattal és fülhallgatóval működő
tolmácsolással. Egyik különlegessége volt, hogy az ülésterem székei – a
kényelmi szempontoknak megfelelőn – formatervezett, diófa támlával,
dupla karfával és narancssárga kárpittal Gonda Károly tervei (Gonda
Special) alapján készültek. Szintén említésre méltó az 1925-ben épült, a
sanghaji folyóparthoz, a Bundhoz közeli Kelet-Ázsia Bank épülete, amely
2018 óta – Sanghaj egyik legnevesebb építészirodájának köszönhetően
– ismét eredeti fényében tündököl. És nem lehet kifelejteni a klasszikus
art deco stílusú, hófehéren ragyogó Kommunikációs Bank épületét sem,
amely a legmodernebb épület a Bundon, és amely Gonda II. világháborút
megelőzően készített tervei alapján végül 1948-ban épült meg.
1938 júliusában kiegészült a család. A második világháború okozta
borzalmak elől menekülve, az SS Conte Verde olasz óceánjárón megérkezett
Sanghajba Károly bátyja, Aurél, a megbecsült orvos, akinek emlékét ma
is utcanév őrzi Bécsben. A férfival tartott felesége és fia Heinz (Harry,
Henrik) Gonda. Henrik egy évvel érkezését követően megnősült, és
beadta pályázatát a Sanghaji Városi Rendőrséghez, ám rövid karrierjének
sajnos elhatalmasodó cukorbetegsége hamar véget vetett, és alig 26 évesen
elhunyt.
1949-ben a kommunista hatalomátvételt követően a külföldieknek
nem volt tovább maradása Kínában. A Népköztársaság kikiáltása után
Gonda családjának is mennie kellett, november 14-én hajóra szálltak, és
elhagyták az országot. Gonda Károly és felesége szinte nincstelenül, alig
pár holmival érkezett meg San Franciscóba, hogy az Egyesült Államok
legyen újabb ismeretlen hazájuk. Amerikai tartózkodásukról keveset
tudunk. Kezdetben New Yorkban, majd Lakewoodban, New Jersey-ben
éltek szerény körülmények között, ahol Gonda régi hobbijának szentelte
életét. Tájképeket, csendéleteket festett, tervezői tevékenységről nincs
tudomásunk. Az idős házaspár szinte egyetlen bevételi forrását akkoriban
Károly festményei jelentették. Szeretett városának, Sanghajnak az utcáit
megörökítő képei máig fel-feltűnnek az aukciós házak oldalain, és
keresett alkotások az árveréseken. Hátralévő húsz évüket nyugalomban
és kettesben töltötték, távol gyermekeiktől. Gonda felesége, Evdokia 1968
augusztusában hunyt el, Károly pedig egy évvel később, 1969. április 1-én
követte hűségesen párját.
Ultramodern toronyházai, filmszínházai, kereskedelmi és pénzügyi
épületei nemcsak a kínai, hanem a nemzetközi modern építészet színterén
is igazolják, hogy joggal tartja számon Gonda Károlyt a 20. századi kínai és
nemzetközi építészettörténet.
Portrait of Evdokia Dimitrieff | Courtesy of Bob Fedoroff
Stepsons of C. H. Gonda: Vladimir and George | Courtesy of Bob Fedoroff
81
82
Design drawing of the Cathay Theatre (originally planned to be called New Carlton Theatre) |
Courtesy of the Shanghai Urban Construction Archives
83
鸿达·卡洛伊（Gonda Károly或Charles H. Gonda）于1889年6月22
日出生在匈牙利珍珠市的一个犹太教家庭。他的原名戈德 斯坦因·卡罗尔
（Goldstein Karol），也写作“卡尔”（Karl），母亲鲍尔卡尼·罗莎（Balkányi
Róza）是一位家庭妇女，父亲戈德斯坦因·亨利克（Goldstein Henrik）是
一位商人，他是家中第二个孩子。从19世纪末开始，特别是在20世纪初，在
匈牙利掀起了一股非匈裔人将自己的姓名匈牙利化的热潮，“戈德斯坦因”也
难以幸免：全家人于1902年将自己的姓氏“戈德斯坦因”改成了“鸿达”。鸿达的
父母非常重视孩子的教育，他们努力帮助儿子们从事布尔乔亚阶层最好的职
业。所以，卡洛伊成为了建筑师，而他的哥哥——在采格雷德市出生的奥列尔
（Aurél，1885-1964）则选择了医学事业。
鸿达很可能是在珍珠市，或后来他们登记的住址锡克索开始上学的。
大概由于父亲的过早离世，一家人搬到了维也纳，他在里尔学校读完中学。
此时，他的哥哥奥列尔已经作为一位年轻医生开始工作，成为了维持母亲和
弟弟生活的经济支柱。1908年，鸿达进入了维也纳工业学院建筑学系读书，
但是他在1914年的夏季学期中途退学。在维也纳生活的一些年后，他前往
巴黎，在那里，很可能是在著名学府巴黎高等美术学院求学并取得了文凭，后
来，他有可能在伦敦也工作了将近一年时间。
第一次世界大战爆发，鸿达一家也未能躲过，兄弟二人都应征入伍。他
的哥哥奥列尔在南方的巴兰尼奥州和德尔维德克地区担任波斯尼亚-黑塞
哥维那步兵团和预备营的首席医疗官，而卡洛伊则在国防军第309步兵团服
役，在那里，由于他为国效忠的出色表现，于1917年被授予二等银制勇士勋
章。之后，他跟当时奥匈帝国军队里的许多军人一样沦为了战俘，被送往位于
海参崴附近尼古尔斯克-乌苏里斯克（今天的乌苏里斯克）的一个最大的西伯
利亚战俘营。尽管战俘营内条件恶劣，饥寒交迫，但恰恰就在战俘期间，鸿达的
生命发生了彻底的转折。他结识了后来成为他妻子的艾夫多吉娅·尼古拉耶夫
娜·季米特里耶夫（Evdokia Nyikolajevna Dimitriev或写成Eudoxie Nicolaevna
Dmitriev，1889 – 1968）。她是俄罗斯著名建筑师季米特里耶夫·尼科莱·弗谢
沃洛多维奇（Dmitriev Nikolay Vsevolodovich）的女儿。他们相识时，艾夫多吉
娅已经是两个儿子的母亲；由于她的丈夫弗拉基米尔·亚历山德罗维奇·费多罗
夫（Vladimir Alexandrovich Fedoroff）是一位石油工程师，所以他们全家经常
四处迁徙，但由于男人是一个好色之徒，他们的婚姻并不美满，没能维持多久。
艾夫多吉娅坚持让孩子接受布尔乔亚式教育，即使在俄罗斯的远东地区也要保
证他们的孩子们接受西方教育。于是，她从战俘营请来能讲匈、德、英、法四国
语言，甚至还在战俘营里学会了俄语的鸿达担任孩子们的家庭教师。
家教很快变成了爱情，很快，在1919年1月19日他们在海参崴结婚。他们
满怀希望地憧憬未来，俩人都相信携手前行，可以更容易地开始新生活。他
们没有退路，只有眺望前方，动身前往那个像磁石一般吸引去许多商人、建
筑师和冒险家的亚洲大都市，那个车水马龙的大上海。他们将孩子们托给
孩子的生父照看一段时间，登上一艘货轮，开始了新生活。这对新婚夫妇于
1920年9月15日抵达上海。他们很快就在那里立住了脚，得以把孩子们接过
来，一家人终又重新团聚。
最初，鸿达在一家英商的建筑公司— —公平洋行谋到一份薪酬不菲的
工作，但是他与家人在位于狄思威尔路（今天的溧阳路）的一处公寓里过着
低调、简朴的生活。随着鸿达的才华很快获得认可，他的职位也得到提升，因
此他们搬进了这座城市的时尚区，住在小沙渡路（今天的西康路）上一幢富
丽堂皇、殖民地风格的花园洋房里。
在 那 些 年 里 ，鸿 达 一 家 的 经 济 状 况 相 对 宽 裕 ，他 们 的 儿 子 乔 治
（George）和沃洛加（Vologya）就读于很受欢迎的上海西童公学，跟哈同、
沙逊等大亨家的子女们一起就读。
1928年，鸿达的职业生涯越来越成功，他已经获得厦门大学的“名誉建
筑师”头衔（《中国报》，1926年），并在博物院路（今天的虎丘路）21号开办
了自己的公司— —鸿达洋行，公司所在地正是由他主持设计的光陆大楼，此
前他的办公地点是新康路4号。鸿达洋行是一家建筑设计事务所，主要承接
商业建筑的设计工作，赢得了多次设计招标，在上海和其他城市获得了大量
委约项目。
在鸿达的设计中，始 终 保 持着一贯的特 征。在他设计的建筑 里，首先
在外墙上以及室内室外使用的金属栏杆上，都适度使用装饰元素，对于现
代的技术成果，他始终心怀敬意并密切关注。看他设计的楼梯间的栏杆，
总会感到鸿达采用的装饰元素像是借鉴了物理实验室许多工具的形状。在
他的设计理念里，我们可以看到两位现代主义先驱— —奥地利建筑师阿道
夫·洛斯（Adolf Loos）和瑞士建筑师勒·柯布西耶（Le Corbusier）留下的
思想印迹。
根据目前的研究，鸿达在上海共设计了四十多座建筑，同时还在中国其
他大城市里，比如杭州、天津，很可能在厦门也留下了作品。36 与他的名字紧
密关联的建筑中包括1926–28年建造的、被当时同行们定义为“超现代主义”
的光陆大楼，也被称做“斯文办公楼”，楼上是办公室和豪华公寓，楼下是光
陆大戏院，那也是上海第一家有空调的电影院，也是第一家采用无柱设计、
视线无阻的电影院。在光陆大楼丰富变化、装饰风格的内部装修工作里，另
一位匈牙利人——装饰雕塑家科帕尼·久尔吉（Koppány György）也参与了
设计工作。
1924年，鸿达设计了南京路四大百货商店之一的新新百货公司。这座当
年最为摩登的购物中心，至今都是上海最繁华街道上人气最旺的商厦之一。
新新百货公司当年最吸引人的，除了进门处喷洒香水的巨泵之外，莫过于位
于顶层的玻璃墙电台：无线电广播，在没有电线的情况下可以传来声音，这
在上世纪20年代尚属新鲜的舶来品，所以不难理解为什么玻璃墙外总是人
头攒动，大家争相观看电台如何6个小时连续不停地播音，目睹漂亮的女播音
员和先生在玻璃房里播放戏曲节目或朗读广告。
建在昔日法租界中心的大型剧院建筑— —国泰大戏院也充分显示了鸿
达无与伦比的天赋：这是一座建于1932年的装饰艺术风格的建筑，所有者是
84
房地产大亨维克多·沙逊爵士。在1949年之前，这里主要播映好莱坞电影，带
中文字幕，观众也可以戴耳机听同声传译。其中一大特色是剧场的椅子，考
虑到椅子的舒适度，鸿达做了特殊的造型设计，核桃木靠背、双扶手和橘黄
色的衬垫都是根据他的设计专门制造的。另外还值得一提的是1925年建造
的、坐落在黄浦江岸边、临近外滩的东亚银行大楼，2018年后，这座上海最
著名的办公楼重新焕发出昔日的光彩。当然，我们还不能忘记坐落在外滩的
那栋古典装饰艺术风格、白得耀眼的交通银行大楼，这栋最具现代主义气息
的建筑是鸿达在第二次世界大战前夕设计的，直到1948年才竣工。
成立后，鸿达一家也不得不离开，他们于11月14日登上远洋客轮，告别了这个
国家。当时，鸿达夫妇几乎身无分文，只随身携带了几件行李前往洛杉矶，去
到美国— —这个对他们来说全然陌生的新家园。对于鸿达夫妇在美国的生
活，我们知道得很少。他们先在纽约落脚，而后搬到莱克伍德、新泽西，过着
十分简朴的生活，在那里，鸿达将他的余生全都投入到多年前的爱好——绘
画。他擅长画风景画和静物画，但是他是否还从事过建筑设计，我们不得而
知。老年夫妇的生活唯一来源几乎都来自卡洛伊的画作。他画的题材中，很
重要一部分是关于他那座心爱的城市——上海，这些画作至今仍常在拍卖行
网站上出现，仍有不少的收藏者。在最后的二十年里，他们过着平静的生活，
与孩子们相距遥远。鸿达的夫人艾夫多吉娅于1968年8月去世，卡洛伊则在
一年之后，于1969年4月1日溘然离世，去天堂追寻挚爱的伴侣。
193 8 年7月，上海的鸿达家庭又增添了成员。为了逃离二战的恐怖，卡
洛伊的哥哥奥列尔搭乘“康德-沃德号”意大利远洋客轮抵达上海。奥列尔在
维也纳是一位深受尊敬的医生，至今在维也纳仍有一条以他名字命名的街
道纪念他。与他一起来到上海的还有他的妻子和儿子鸿达·海因茨 (Gonda
Heinz)，也曾叫哈利（Harry）或亨利克（Henrik)。一年之后，亨利克结婚，并
在上海警察局谋职，但是不幸的是，他没有工作多久，就患上了糖尿病，病情
迅速恶化，年仅 26 岁就不幸病逝。
他设计的超现代主义高层大厦、电影剧院、商业和金融建筑不仅是中国
现代建筑水平，而且也是世界现代建筑水平的证明，而鸿达·卡洛伊本人，足
以被写入20世纪中国和世界建筑史。
1949年共产党接管了政权，外国人不能再继续留在中国。中华人民共和国
A welcome home party to Vladimir Fedoroff | First row, 2nd from the right: Vladimir; back row, 1st from the right: C. H. Gonda |
In: The Shanghai Sunday Times, January 16, 1927
85
HAPPY WEEKDAYS AND A “GLOOMY SUNDAY” IN SHANGHAI
A 20TH CENTURY HUNGARIAN PRIMA DONNA CELEBRATED IN
BOTH THE WEST AND THE EAST
KLÁRI CSORBA (1911 – ?)
Written by: Eszter Klatka, National Directorate-General for Aliens Policing
Klári Csorba came into the world on the second day of October in 1911,
the child of Béla Csorba and Erzsébet Gally. She completed her secondary
school studies at the Zrínyi Ilona Girls’ School, and then was taken under
the wing of one of the most renowned theater teachers, Szidi Rákosi, at
the beginning of the 1930s. Csorba’s enormous natural talent is ref lected
in the fact that after just four months of studying acting, she was given a
film contract to sing the role of Iluska in the short film János Vitéz (John
the Valiant).37 After completing acting school, she spread her wings as a
soubrette at the Blaha Lujza Theater in Újpest. Impresarios saw her talent
on display on the stages in Újpest, Bratislava, and Debrecen, and then took
her to the island of Java as a first step towards gaining global renown.
She was given a contract at the Chinese and American radio stations of
Java, where she performed Hungarian songs accompanied by live piano.
After the conclusion of her contract, she travelled home to Hungary, but
her heart pulled her back to Asia. Believing in her talent and luck, Klári
Csorba again set off to the east, and she did not stop until she made it to
one of the biggest port cities of the time, Shanghai.38
Shanghai in the 1930s had grown into the international economic and
financial center of the Far East. British, French, American, and Japanese
had settled in the port city, bringing with them the demands of the western
entertainment industry. A series of ballrooms and nightclubs opened
during this time in Shanghai, where crowds were drawn by performers
that included the celebrated western artists of the time. Klári Csorba
did not aspire to this, but instead aimed at a career simply entertaining
a single social group. Not long after arriving in the city, the popular
Shanghai Radio (XQHB) signed her to a contract and overnight she became
widely popular. Approximately eighty Hungarian families were living in
Shanghai39 at the time, and they were overjoyed that Klári Csorba was
the first European to be featured on the only one of Shanghai’s five radio
stations to broadcast live shows. Ironically, she was a less well known
provincial soubrette in her native Hungary. The singer conquered the
Far East in moments with her overwhelming talent, charm, and beauty,
becoming the celebrated prima donna of the city of Shanghai. The
Hungarian actress entertained her audience, which had up until then
been accustomed to only gramophone recordings, with live music twice
a week, 8 hours per day, bringing the city the best Hungarian chansons
and songs of the era. Chinese residents hummed “Szép a rózsám, nincs
hibája” (Beautiful is My Rose, without Flaw) while walking down the street,
and from the line “Libe- libe- libegős a szoknyája” (Flow, f low, f lowing is
her skirt), Klári Csorba was nicknamed “Libe-Libe” by her fans. Thanks to
her, the legendary Rezső Seress composition “Szomorú vasárnap” (Gloomy
Sunday), perhaps Hungary’s most famous song, became known throughout
China. The Chinese politician Chiang Kai-shek even asked for the sheet
music from the Hungarian prima donna.40 Through the several hundred
Hungarian songs she performed on the radio and her own appearance in
a marvelous Hungarian fur coat and hat, she single-handedly popularized
Hungary. In addition to her appearances on the radio, she also performed
on the stage of Louis Ladow’s famed Casanova nightclub, amongst others,
where she sang American jazz hits.41 She also sang in French, Italian, and
German, but according to her, it was because of the Hungarian songs that
she was the “only live star in the East, in Java and in India.”42
During the years she spent in Shanghai, Klára Csorba became an eminent
diva and the Hungarian papers reported on her visits home and many
travels around the world. Readers could learn of life, customs, and political
events in China first-hand from Csorba. She maintained a good relationship
with Chinese actors, political leaders and their wives, and Shanghai
high society. She had the honor of showing the great film genius Charlie
Chaplin,43 around the city, a visit that inspired his later work. Csorba was a
regular on the Shanghai nightlife scene, and visited the opium dens—then
legal—which she characterized as houses of delights. She passionately loved
the Far East and China. Love also found her in China: not someone from
China, but a Hungarian artist. Tangling with the labyrinth of bureaucracy,
she finally married István Seidler on the 2nd of October 1942 in Shanghai
according to Chinese law.
This Hungarian prima donna with an exotic life trotted around the globe,
but never forgot her home. She always came home with a host of treasures,
and her collection, which she proudly displayed for reporters, rivaled that
of a museum. Numerous outstanding figures and politicians from Asia
visited Hungary at her invitation. In an interview for the first issue of the
Kecskeméti Közlöny (Kecskemét Bulletin) in 1937, she was asked how she
attained such a high status. Klári Csorba replied, “Strong will and a lot of
work. Because over there, they only pay for work, there is no way to fake it.
It is perhaps possible to achieve something small for a moment or two, but if
they invite someone back for a third year, then there must be something…”
Despite her lucrative monthly salary, her f lashy automobiles, her travels,
and her fame, as she put it in the October 1 1936 issue of Ujság (News),
“Money is great, only if I wasn’t homesick.”
We don’t know if that homesickness was ever cured, as unfortunately we
do not have any written documentation as to how the rest of the singer’s
life turned out.
86
Klára Csorba | Courtesy of the National Archives of Hungary
87
BOLDOG HÉTKÖZNAPOK ÉS „SZOMORÚ VASÁRNAP” SANGHAJBAN
A XX. SZÁZAD NYUGATON ÉS KELETEN ÜNNEPELT MAGYAR PRIMADONNÁJA
CSORBA KLÁRI (1911 – ?)
Írta: Klatka Eszter, Országos Idegenrendészeti Főigazgatóság
Csorba Klári 1911. október hónap második napján látta meg a napvilágot
Budapesten Csorba Béla és Gally Erzsébet gyermekeként. Gimnáziumi
tanulmányait a Zrínyi Ilona Leánylíceumban végezte, majd az 1930-as
évek kezdetén a kor egyik legismertebb színészpedagógusa, Rákosi Szidi
vette szárnyai alá. Csorba veleszületett tehetségét mi sem tükrözi jobban,
hogy csupán négy hónapja tanulta a színészmesterséget, amikor szerződést
kapott Kacsóh Pongrác daljátékának, a János vitéznek egy filmszkeccs
felvételére, amelyben Iluska szerepét énekelte.37 A színésziskola elvégzését
követően az újpesti Blaha Lujza Színház szubrettjeként bontogatta
szárnyait. Impresszáriója az újpesti, pozsonyi és debreceni színház
deszkáin látta meg a művésznőben a tehetséget, majd a világhírnév
megszerzésének első lépéseként Jáva szigetére vitte őt. A jávai kínai és
amerikai rádióban kapott szerződést, ahol élő zongorakísérettel adott elő
magyar dalokat. Szerződésének lejártát követően rövid időre hazautazott
Magyarországra, de a szíve visszahúzta Ázsiába, ezért bízva tehetségében
és a szerencsében, Csorba Klári ismét kelet felé indult, majd meg sem állt a
kor egyik legnagyobb kikötővárosáig, Sanghajig.38
Sanghaj az 1930-as években a Távol-Kelet nemzetközi gazdasági
és pénzügyi központjává nőtte ki magát; brit, francia, amerikai és
japán kolóniák települtek a kikötővárosba, magukkal hozva a nyugati
szórakoztatóipar igényét. Ez időben sorra nyíltak Sanghajban a báltermek,
mulatók, amelyekbe többek között a kor ünnepelt nyugati művészei,
művésznői vonzották be a nézőközönséget. Csorba Klári mégsem ezt, a
csupán egy társadalmi réteget célzó szórakoztatást vette célkeresztjébe.
Városba érkezését követően nem sokkal a népszerű Sanghaj Rádió
(XQHB) szerződtette, majd tette egyik napról a másikra a sanghaji
otthonok közkedvelt énekesévé. Akkoriban megközelítőleg nyolcvan
magyar család élt Sanghajban,39 így az ő örömükre is szolgált, hogy az öt
sanghaji rádióállomás egyetlen élő műsort közvetítő csatornájának első
európai szereplője a magyar Csorba Klári lett, aki furamód otthon egy
kevésbé ismert vidéki szubrett volt. A művésznő lehengerlő tehetségével,
bájával és szépségével egy csapásra hódította meg a Távol-Keletet, majd
vált Sanghaj város ünnepelt primadonnájává. A magyar színésznő egy
héten két alkalommal, napi 8 órában örvendeztette élő zenével az addig
csak gramofonfelvételekhez szokott hallgatóközönséget, egyben tette
városszerte ismertté a kor legcsodálatosabb magyar sanzonjait, dalait. A
Szép a rózsám, nincs hibája című szerzeményt az utcán sétálva dúdolták
a kínai emberek, a Libe- libe- libegős a szoknyája sorból fakadóan pedig
Csorba Klári művésznőt csak Libe-libének becézték a rajongói. Ő tette
ismertté Kínában a valaha íródott talán leghíresebb magyar dalt, Seress
Rezső legendákkal övezett szerzeményét, a Szomorú vasárnapot, amelynek
kottáját még Csang Kaj-sek kínai politikus és hadvezér is elkérte a magyar
primadonnától.40 Több száz, a rádióban elénekelt magyar dallal, emellett
megjelenésével: csodálatos magyar bundában, süvegben népszerűsítette
büszkén hazáját, Magyarországot. Rádiós szereplései mellett többek
között fellépett Louis Ladow neves Casanova mulatójának színpadán, ahol
amerikai jazz slágereket énekelt.41 Ezen kívül dalolt francia, olasz és német
nyelven is, azonban saját bevallása szerint a magyar nótáknak köszönhette
azt, hogy Ő volt az „egyetlen élő sztár Keleten, Jávában és Indiában”.
42
Csorba Klárából a Sanghajban töltött hónapok, évek alatt előkelő díva vált,
és magyarországi látogatásairól, földkörüli utazásairól sorra számoltak be
a hazai lapok. Az olvasók Csorba művésznő által első kézből értesülhettek
a kínai életről, szokásokról, politikai eseményekről. Jó viszonyt ápolt a kor
kínai színészeivel, a politikai vezetőkkel, azok feleségeivel, a sanghaji felső
tízezerrel. Itt érte az a megtiszteltetés, hogy körbevezethette a városban a
huszadik század legnagyobb filmes polihisztorát, Charlie Chaplint 43 , akit
későbbi munkái során nagymértékben inspirált a Sanghajban töltött idő.
Csorba rendszeresen megfordult az éjszakai élet színterein, látogatója volt
az akkor Sanghajban legálisnak számító ópiumbarlangoknak, amelyeket
kollektív mámorhelyként jellemzett. Szenvedélyesen szerette a Távol-
Keletet és Kínát. A szerelem is itt, egy utazás során talált rá, azonban
nem egy kínai, hanem egy magyar artista személyében. Seidler Istvánnal
a bürokrácia útvesztőibe gabalyodva végül 1942. október 2-án kötöttek
házasságot Sanghajban, a kínai jogszabályok szerint.
Az egzotikus életű magyar primadonna körbeutazta a Földet, azonban
sosem feledkezett meg hazájáról, Magyarországról. Temérdek kinccsel tért
haza minden alkalommal, keleti gyűjteménye egy múzeuméval vetekedett,
amelyet büszkén mutogatott az újságíróknak. Meghívására számos keleti
kiválóság és politikus látogatott el hazánkba. A Kecskeméti Közlöny 1937.
évi első számában egy újságíró kérdésére, hogy hogyan jutott el ilyen
magaslatokba, Csorba Klári így nyilatkozott: „Erős akarat, sok munka.
Mert csak a munkát fizetik odakint, blöffölni nem lehet. Ideig-óráig sikerül
talán valami kis eredményt elérni, de ha az embert most már a harmadik
esztendőre visszahívják, akkor ugyebár . . .”
Hiába azonban a 10.000 pengős havi fizetés, az előkelő autók, utazások,
hírnév, de ahogy Csorba Klári fogalmaz az Ujság 1936. október 1-i
számában: “Szép a pénz, csak a honvágy ne volna.”
A művésznő életének későbbi alakulásáról írásos dokumentáció sajnálatos
módon nem áll rendelkezésre. 88
Klára Csorba | In: North China Daily News, December 23, 1934 |
Courtesy of the National Archives of Hungary
89
90
Portrait of Klára Csorba | Courtesy of the National Archives of Hungary
91
“THE TRUE TREBITSCH” IN SHANGHAI
IGNÁC TREBITSCH (1879 – 1943)
(IGNATIUS TREBITSCH LINCOLN OR ABBOT CHAO KUNG)
Written by: Gábor Holch
“In terms of integrating into Chinese society, I have made more progress
than any foreigner. I am known by a Chinese name, wear Chinese clothes,
and I am the first foreign member of the ancient order of Chinese Buddhist
monks.”
‒ Open letter from Abbot Chao Kung (Ignác Trebitsch) to the North China
Daily News, 1931
“I find it unacceptable that the authorities idly watch the suffering of a
white-skinned Hungarian citizen as he attempts to escape from the grips
of a conf lict between yellow races spitefully trying to destroy one another.”
‒ Petition of Chao Kung’s disciple Margaret Markuse to Miklós Horthy,
1938
A peculiar interview took place in the summer of 1943 at the accommodations
in the Shanghai International YMCA, situated next to the Park Hotel
designed by László Hudec and across from the horse-racing track that
served as the center of the city. Despite the stif ling subtropical heat, the
Buddhist abbot Chao Kung was dressed from head to toe in black silk as
he spoke to a reporter from an insignificant Yiddish publication about
conspiracies that would change the world. These involved his intelligence-
gathering spy work for the British, German, American, and Japanese secret
services, including a plan to bring Tibet under German control, his letter
to Hitler demanding the immediately cessation of the persecution of the
Jews, and secret plans related to settling stateless Jews in the Far East, in
which he wanted to play an active role. Although eager to play this role, he
told the reporter that he feared this would not come to fruition, because he
was wary that several spy agencies wanted to put him out of commission.
The paper summarized the clergyman’s stormy but questionable past and
his unsettling worldviews in a short article.
Chao Kung was born in 1879 in Paks with the name Ignác Trebitsch. His
father, who was in the shipping business, wanted him to become a rabbi,
but fate had a different path in store for him. Ignác was intelligent and had
a great facility for languages, but was pathologically impatient. He became
in turn an apprentice actor, a Protestant missionary, a personal secretary,
a British Member of Parliament, a Balkan oil entrepreneur, a British and
German spy, and an autobiographer, but also spent time in American and
English prisons for fraud. Beginning in the 1920s, he regularly turned
up in China, Ceylon (present-day Sri Lanka), and Sumatra (present-day
Indonesia), impelled in part because of his damaged reputation in the
Western world and in part due to the opportunities rumored to exist in the
East. However, he was not too careful about selecting his acquaintances and
activities there either. After he was consecrated in Shanghai as a Buddhist
monk (with several other foreigners), he soon became intertwined with the
spy agencies competing to divide China. He knew the British agent Harry
Steptoe and the Italian agent Albert Miorini personally, as well as Josef
Meisinger, the Gestapo official responsible for East Asia.
However, similar to his abortive career in the West, he did not achieve
success on their level. By the time of his 1943 interview, his Buddhist
disciples had forsaken him, the rich supporters that had ensured his income
had left China, and Japan’s occupation of the country had swept away his
political ambitions. With nothing better to do, he spent his days taking long
walks and lunches, for the most part at the nearby Hungaria Restaurant.
He caroused in the town with his remaining acquaintances in a manner
rather unbefitting of a Buddhist abbot. A disciple sent to Budapest was not
able to obtain Regent Miklós Horthy’s support for his return to Hungary.
Besides the Yiddish newspaper, nobody was really listening to him by this
point. But perhaps they should have, because subsequently there proved to
be sparks of truth in his fevered blustering. There was truth to the plan to
deliver Tibet into the hands of the Nazis as well as to the political strife
between Germany and Japan about the fate of the Jews f leeing to Asia:
Colonel Josef Albert Meisinger, as the head of Gestapo operations across
Japan and China indeed proposed applying the ‘final solution’ to the Jews
in Shanghai, which the Japanese refused, but compromised by establishing
a designated area for stateless refugees.
Trebitsch also may not have been mistaken about the fact that his life was
in danger. He died under unexplained circumstances in October of 1943,
perhaps due to food poisoning, perhaps due to something else. Legends
surrounded him in life and even after his death. In 1938, he got into a
back-and-forth public dispute through correspondence with the editorial
board of the periodical Az Est (The Evening), which aired the idea that
he wanted to become the emperor of China. Perhaps the absurd nature of
the statements f lying for months in either direction inspired one of the
innumerable novice writers whiling the time away in the cafés of Pest, Jenő
Rejtő. This author, who would later be known as P. Howard, formulated the
character of “the true Trebitsch”, beginning his own legend. No matter how
it happened, the adventures of the actual “true Trebitsch” go far beyond
every exploit of the character from his Dirty Fred novels.
92
Ignác Trebitsch, ca. 1910 | Photo by General Photographic Agency/Getty Images
93
„AZ IGAZI TREBITSCH” SANGHAJBAN
TREBITSCH IGNÁC (1879 – 1943)
(IGNATIUS TREBITSCH LINCOLN VAGY CSAO KUNG APÁT)
Írta: Holch Gábor
„A kínai társadalomba való beilleszkedés tekintetében előbbre jutottam,
mint bármely külföldi. Kínai néven ismernek, kínai ruhában járok, és én
vagyok az első külföldi tagja a kínai buddhista szerzetesek ősi rendjének.”
‒ Csao Kung Apát (azaz Trebitsch Ignác) nyílt levele a North China Daily
News számára, 1931
„Elfogadhatatlannak tartom, hogy a hatóságok tétlenül szemlélik egy fehér
bőrű, magyar állampolgárságú férfi szenvedéseit, amint az menekülni
próbál az egymás elpusztítására acsarkodó sárga fajok konf liktusának
szorításából.”
‒ Csao Kung tanítványa, Margaret Markuse kérvénye Horthy Miklós
számára, 1938
1943 nyarán különös interjúra került sor Sanghaj Nemzetközi YMCA
szállójában, a Hudec László tervezte Park Hotel mellett, szemben a város
központjául szolgáló lóversenytérrel. A fülledt szubtrópusi hőség ellenére
talpig fekete selyembe öltözött Csao Kung buddhista apát világmegváltó
összeesküvésekről mesélt a jiddis nyelvű kiadvány riporterének: a brit,
német, amerikai és japán titkosszolgálatok számára végzett, például a Tibet
német fennhatóság alá vonását megfigyelő kémtevékenységéről; Hitlernek
címzett leveléről, melyben követeli a zsidóság üldözésének azonnali
beszüntetését; illetve a hontalan zsidók Távol-Keleten való letelepítésére
vonatkozó titkos tervekről, melyekben aktív szerepet kíván vállalni. Már
ha megéri, tette hozzá, ugyanis több titkosszolgálat is el akarja tenni láb
alól. Az újság rövid cikkben foglalta össze a pap viharos, bár kétes múltját
és felkavaró világnézeteit.
Csao Kung 1879-ben született Pakson, Trebitsch Ignác néven.
Fuvarvállalkozó apja rabbinak szánta, de a sors könyvében más út íratott
számára. Az intelligens és remek nyelvérzékkel megáldott, de betegesen
türelmetlen Ignác volt színésznövendék, protestáns hittérítő, személyi
titkár, brit parlamenti képviselő, balkáni olajvállalkozó, brit és német
cenzor, önéletrajzíró, de csalásért ült amerikai és angol börtönökben is. A
húszas évektől rendszeresen megfordult Kínában, Ceylonon és Szumátrán
(ma Sri Lanka és Indonézia), egyrészt a nyugati világban kicsorbult
becsületétől, másrészt az ott rebesgetett lehetőségektől indíttatva.
Társaságát és tevékenységeit azonban ott sem válogatta meg túl óvatosan.
Miután Sanghajban buddhista szerzetessé szentelték (valójában több
más külföldivel egyetemben), hamarosan a Kína felosztásán vetekedő
titkosszolgálatok bűvkörébe keveredett. Személyes ismeretséget ápolt Harry
Steptoe brit és Albert Miorini olasz ügynökkel, illetve Josef Meisingerrel, a
Gestapo Kelet-Ázsiáért felelős tisztjével is.
Az övékéhez mérhető sikereket azonban derékba tört európai karrierjéhez
hasonlóan itt sem ért el. Az 1943-as interjú idejére buddhista tanítványai
elpártoltak mellőle, a bevételeit biztosító gazdag rajongók többsége
elhagyta Kínát, politikai ambícióit pedig elsöpörte az ország japán
megszállása. Napjait jobb híján hosszú sétákkal és ebédekkel ütötte el,
többnyire a közelben lévő Hungária étteremben. Buddhista apáthoz
meglehetősen méltatlanul ki-kirúgott a hámból még meglévő ismerőseivel.
Budapestre küldött tanítványa nem tudta kieszközölni Horthy támogatását
hazaköltözéséhez. A jiddis újságon kívül ekkoriban már nemigen hallgatta
meg senki. Pedig lehet, hogy jobban tették volna, mert lázas Háry
Jánoskodásából utólag bizony elő-előcsillannak az igazság szikrái. Valóban
létezett például a Tibet náci kézre játszását célzó terv, valamint az Ázsiába
menekülő zsidók sorsa feletti német-japán politikai torzsalkodás is.
Meisinger ezredes, a Gestapo Japánban és Kínában végrehajtandó műveletei
vezetőjének „végső megoldás” tervét végül a japánok nem hajtották végre,
de kompromisszumként a hontalan menekülteknek számára egy speciális
területet jelöltek ki.
Trebitsch talán abban sem tévedett, hogy az életére törnek. Tisztázatlan
körülmények között hunyt el 1943 októberében, talán ételmérgezésben,
talán más okból. Alakját életében és halála után is legendák lengték körül.
1938-ban, hajóval hozott-vitt levelek útján, nyilvános vitába bocsátkozott
Az Est szerkesztőségével, akik megszellőztették, hogy kínai császár szeretne
lenni. Talán a hónapokon át tartó nyilatkozatok és ellennyilatkozatok
abszurditása ihlette az akkoriban a pesti kávéházakban időző számtalan
kezdő írók egyikét, a később P. Howard néven saját legendát kezdeményező
Rejtő Jenőt „az igazi Trebitsch” figurájának megformálására. Bárhogyan
is történt, az igazi „igazi Trebitsch” kalandjai messze túltettek minden
Piszkos Fred regényalak merészségén.
94
95
THE GRAND CAREER OF HUGÓ SÁNDOR IN SHANGHAI
THE HISTORY OF THE SÁNDOR FAMILY
HUGÓ SÁNDOR (1892 – 1947) and KLÁRI STEINHART (1901 - ?)
TIBOR SÁNDOR (1899 - ?) and GYÖRGYI PLATTHY (1911 - ?)
ERZSI SÁNDOR and ÁRPÁD VAJDA
Written by: Lívia Szentmártoni, Consulate General of Hungary, Shanghai
Hugó Sándor (Schlesinger) was born in 1892 in Munkács (present-day
Mukachevo, Ukraine), and his brother Tibor Sándor was born seven
years later in 1899 in Ungvár (present-day Uzhhorod, Ukraine). It was
important to their father, Mór Schlesinger, a former sergeant who became
a merchant, that his children should receive a quality education. While
Hugó was wearing out the student desks at the Academy of Commerce
in Vienna, Sándor was receiving his diploma in mechanical engineering,
probably from the Hungarian Royal Joseph University of Technology (the
predecessor to the Budapest University of Technology). The boys had two
sisters, Erzsi and Renée.
After obtaining his diploma, Hugó began working as a commercial officer
for the Román and Szívos Electronics Company, but he was drafted just
two years later and soon found himself in the Russian theater of war. The
young man serving as a lieutenant in the Imperial and Royal 66th Infantry
Regiment was captured in the summer of 1916. He was crammed into a
cattle car along with thirty of his compatriots and they were transported
for six long weeks to the Khabarovsk44 prisoner-of-war camp. Hugó spent
19 months in these unfortunate conditions, but did not lose heart. To
spend his time usefully and to keep his mind sharp, he learned English
and Russian in the camp. Then, at the beginning of 1918, he gathered all
of his courage and escaped. He travelled for a month with fake documents
and was only three days from Poland when he was captured in March of
1918. However, Hugó was not one to give up easily, so he was able to squirm
free again as he was being taken back to Siberia. He was able to hole up in
Ufa for a brief time, but it seemed like fortune was not on his side: he was
caught again, and spent the winter of 1918-19 in the Omsk prisoner-of-war
camp.
As the First World War came to an end, so did Hugó’s bad luck. He
obtained his freedom in that same year, 1919, and soon found work in the
same town. He was named the director of the Supply Department of the
American Y.M.C.A. Army Department. In 1920, he joined the American
Oriental Banking Corporation owned by the famous American investor,
banker, financial expert, and real estate magnate Frank Jay Raven. The
company sent him to Chongqing (Sichuan province) in 1921 to organize
the branch office there. Hugó worked for two years in Sichuan, and then in
1923 found a job with the newly established (1922) Asia Realty Company,
which was also one of Frank Raven’s interests. It was one of the region’s
largest companies dealing in the purchase, ownership, and sale of real
estate and lots.
but still unmarried man got to know and quickly fell in love with Klára
Steinhart, the daughter of the well-known hotel and restaurant owner
Vilmos Steinhart. The wedding was held in a rush as the young couple
soon travelled back to Shanghai. The Sándors lived in an elegant apartment
house probably on the corner of Rue Kaufmann and Rue D’Arco (present-
day Anting Road) in the heart of the French Concession in the bustling
metropolis. This area was part of the business interests of the Asia Realty
Co. Klári’s charm and kind nature enchanted everybody, so she quickly
became one of the most popular ladies of Shanghai international society.
In the meantime, her talented husband’s career soared swiftly and
unceasingly upward. Within a short period, he became deputy chairperson
of the American Oriental Banking Corporation, the American Oriental
Finance Corporation, and the Asia Realty Company, even making it to
managing director of the latter. Alongside all of this, he also served as
director for International Lands Ltd. and Asia Lands Ltd.
During the second half of the 1920s, the Asia Realty Company purchased
a 66 thousand square meter lot on the edge of the French Concession.
Through the inf luence of Hugó Sándor, the company asked László Hudec
to design the luxury homes and villas for this area, called Columbia Circle.
Construction took place between 1929 and 1932, and the sight of the
spectacular villas in this area entrances visitors to this day, even if some of
them have been battered and beaten by time.
In the summer of 1931, the Asia Realty Company merged with the
Shanghai Land Investment Company to create the Land Investment,
Brokerage & Mortgage Company, and Hugó Sándor became a member of
its administrative board as well as its managing director. The successful
Hungarian was a stalwart member of the local Rotary Club, actively
contributing to the work of the association as vice-president (starting in
1931) and president (starting in 1933). At meetings, he was always able
to captivate the attention of the audience with his straightforward and
substantial eloquence.46
Hugó Sándor enjoyed great esteem within the realm of the Hungarian
community as well, gladly and readily supporting his compatriots. For
example, together with Ferenc Schäffer, his former fellow prisoner of war,
friend, and colleague,47 he sent 100 American dollars home to Hungary
for Christmas in 1922 to provide support for fallen soldiers, orphans, and
returning prisoners of war.
On one of his trips home to Uzhhorod in 1924, the handsome, successful,
Several family members also came to try their luck in Shanghai at
96
the invitation of the now settled and successful banker and property
developer. His sister, Erzsi Sándor, arrived in the Asian metropolis in the
early summer of 1925 and the trip brought her love and marriage. After
coming to the city, she became acquainted with the engineer and merchant
Árpád Vajda, the Shanghai importer for the Chinoin Pharmaceutical and
Chemical Product Factory Co. Árpád and Erzsi later had two children that
were born in Shanghai, György (George) and Péter, and the family’s home
was in the French Concession on Rue Magniny (present-day Kangping
Road).
Hugó Sándor passed away in Berkeley, California in 1947.
Hugó’s younger brother, the mechanical engineer Tibor, arrived in
Shanghai one year later, in March of 1926. Tibor had served in the Imperial
and Royal 66th Infantry Regiment just like his brother. However, Tibor
was more fortunate than his brother had been and was never captured by
the enemy. The talented young man first worked at the state ship building
factory in Jiangyan (Jiangsu province), then was managing director of the
American firm Hugo Reiss & Co. together with Tibold Kregczy.
48 Later,
starting in 1939, he represented the Westinghouse Electric & Manufacturing
Company in Shanghai, but certain sources also indicate that he formed
his own engineering office as well. On a visit home in 1932, Tibor got to
know the charming, slender, blonde, blue-eyed Györgyi Platthy. She was
the daughter of Elemér Wertheimer, the director of the Hungarian Theater,
and was preparing to become an actress. There can be no doubt that this
was love at first sight, since the young couple got married just four weeks
later. And what became of her dreams of becoming an actress? Györgyi
spoke about her new marriage in Színházi Élet (Theater Life) as follows,
“The new role that I have been given, or let us say my new contract, is for
life, so the terms are much brighter and better serve my character…” Tibor
and Györgyi Sándor rented an apartment on Rue Kaufmann (present-day
Anting Road) close to the rest of the family.
Hugó Sándor | In: Men of Shanghai and North China, 1933
Klári Steinhart | Courtesy of the National Archives of Hungary
However, the wheel of fate took a painful turn, impacting the life of the
Sándor family. As the price of silver rose continuously between 1931 and
1935, foreign currency slowly lost its value. The Shanghai Financial Crisis
(1934-1935) soon broke out and sealed the fate of financial institutions,
ending the storybook career of Hugó Sándor. His mentor and employer, the
banker and real estate magnate Frank Raven was accused of embezzling
and was sent to prison in the US. Starting from this point, Hugó Sándor
made his income as a “simple” real estate agent.
We know little about how life for the family turned out following this. Hugó
and Klári probably left Shanghai in 1947 and settled in America. Tibor and
Györgyi may have left in 1948, and they set their sights on America as well.
97
SÁNDOR HUGÓ NAGYÍVŰ SANGHAJI KARRIERJE
A SÁNDOR CSALÁD TÖRTÉNETE
SÁNDOR HUGÓ (1892 – 1947 ) és STEINHART KLÁRI (1901 - ?)
SÁNDOR TIBOR (1899 - ?) és PLATTHY GYÖRGYI (1911 - ?)
SÁNDOR ERZSI és VAJDA ÁRPÁD
Írta: Szentmártoni Lívia, Magyarország Főkonzulátusa, Sanghaj
Sándor (Schlesinger) Hugó 1892-ben Munkácson, öccse, Sándor Tibor hét
évvel később, 1899-ben már Ungváron született. Édesapjuk, az egykori
őrmesterből kereskedővé avanzsáló Schlesinger Mór számára fontos volt,
hogy gyermekei tisztes, minőségi oktatásban részesüljenek: míg Hugó a
Bécsi Kereskedelmi Akadémia padját koptatta, addig Sándor valószínűleg a
Magyar Királyi József Műegyetemen (BME elődje) szerzett gépészmérnöki
diplomát. A fiúknak két lánytestvére volt, Erzsi és Renée.
Hugó a diplomázását követően a budapesti Román és Szívós Elektronikai
Vállalat kereskedelmi tisztviselőjeként kezdett el dolgozni, de alig két év
múlva besorozták, és hamarosan már az orosz hadszíntéren találta magát.
A Cs. és Kir. 66. gyalogezredben hadnagyként szolgáló fiatalember 1916
nyarán fogságba esett, ekkor harminc társával együtt egy marhavagonba
zsúfolták, és hat hosszú héten keresztül szállították a habarovszki44
hadifogolytáborba. Hugó 19 hónapot töltött áldatlan állapotok között,
mégsem csüggedt: hogy idejét értelmesen töltse, hogy elméjét edzésben
tartsa, angolul és oroszul is megtanult a táborban. 1918 év elején aztán
összegyűjtötte minden bátorságát, és megszökött. Egy hónapig utazott
hamis papírokkal, és már csak három nap jártányi távolságra volt
Lengyelországtól, amikor 1918 márciusában elfogták. Hugót azonban
nem olyan fából faragták, hogy könnyen feladta volna: mialatt éppen
visszaszállították Szibériába, ismét csak sikerült egérutat nyernie. Egy
rövid ideig Ufában húzta meg magát, de a szerencse úgy tűnt, hogy nem
az ő pártján áll, ismét elkapták: 1918-19 telét már az omszki (Omsk)
fogolytáborban töltötte.
Ahogy az első világháború véget ért, úgy ért véget Hugó hányattatott sorsa
is. Még ugyanabban az évben, 1919-ben szabadult, és hamarosan munkát
is kapott helyben: kinevezték az amerikai Y.M.C.A. katonai egységének
ellátmányrészleg-vezetőjévé.45 1920-ban csatlakozott a híres amerikai
befektető, bankár, pénzügyi szakember és ingatlanmágnás Frank Jay Raven
tulajdonában álló American Oriental Banking Corporationhöz. A cég
1921-ben Csungkingba (Szecsuán tartomány) küldte, hogy megszervezze
az ottani fiókintézményt. Hugó két évig dolgozott Szecsuánban, majd
1923-ban, a szintén Frank Raven érdekeltségébe tartozó, frissen alapított
(1922), a régió egyik legnagyobb, ingatlanok és telkek felvásárlásával,
birtoklásával és adásvételével foglalkozó cégénél, az Asia Realty Company-
nál helyezkedett el.
A jóképű, sikeres, de még nőtlen férfi egyik hazaútja alkalmával, 1924-
ben Ungváron megismerkedett és rögtön szerelembe esett a neves szálloda-
és étteremtulajdonos, Steinhart Vilmos lányával, Klárival. Az esküvőt
azon nyomban megtartották, a fiatal pár pedig rövidesen visszautazott
Sanghajba. A nyüzsgő metropoliszban Sándorék a Francia Koncesszió
szívében, valószínűleg a Rue Kaufmann ‒ Rue D’Arco sarkán (ma Anting
Road) álló elegáns apartmanházban laktak, a környék az Asia Realty Co.
érdekeltségébe tartozott. Klári bája, kedves természete mindenkit elbűvölt,
így hamarosan a nemzetközi társaság egyik legkedveltebb hölgytagja lett.
Időközben a tehetséges férfi karrierje megállíthatatlanul száguldott
felfelé, rövid időn belül számos pozíciót tudhatott magának: az American
Oriental Banking Corporation, az American Oriental Finance Corporation
és az Asia Realty Company alelnöke, utóbbinak vezérigazgatója is lett,
mindemellett az International Lands Ltd. és az Asia Lands Ltd. igazgatói
tisztségét is betöltötte.
Az 1920-as évek második felében az Asia Realty Company egy 66 ezer
m2-es telket vásárolt a Francia Koncesszió szélén. A cég Sándor Hugó
közbenjárásával Hudec Lászlót kérte fel, hogy tervezze meg a Columbia
Circle-nek elnevezett terület luxusházait, villáit. Az építkezés 1929 és 1932
között zajlott, ezen terület pompás villáinak látványa – még ha egyeseket
az idő vasfoga jelentősen meg is tépázott – máig magával ragadja az arra
járókat.
1931 nyarán az Asia Realty Company a Shanghai Land Investment
Company-val egyesült, ezzel létrejött a Land Investment, Brokerage &
Mortgage Company, amely igazgatótanácsának tagja, illetve ügyvezető
igazgatója is Sándor Hugó lett. A sikeres magyar férfi a helyi Rotary
Clubnak is oszlopos tagja volt, alelnökként (1931-től) és elnökként (1933-
tól) is aktívan közreműködött a társaság munkájában, a gyűléseken mindig
lényegretörő és tartalmas mondanivalójával képes volt megragadni a
hallgatóság figyelmét.46
Sándor Hugó nagy megbecsülésnek örvendett a magyar közösség berkeiben
is, szívesen és készséggel támogatta honfitársait. 1922 karácsonyára
Schäffer Ferenc egykori hadifogoly-társával, barátjával és kollégájával47
például még 100 amerikai dollárt is hazaküldött Magyarországra, hogy
segítse az elesetteket, az árvákat, a hazatért hadifoglyokat.
Az immáron megállapodott, sikeres sanghaji bankár és ingatlanszakértő
invitálására több családtag is Sanghajba látogatott, hogy megcsinálja
a maga szerencséjét. Húga, Sándor Erzsi 1925 kora nyarán érkezett az
ázsiai metropoliszba, számára az út szerelmet, egyben házasságot hozott:
a városban megismerkedett Vajda Árpád mérnök-kereskedővel, a Chinoin
Gyógyszer- és Vegyészeti Termékek Gyára Rt. sanghaji importőrével.
Árpádnak és Erzsinek később két gyermekük született Sanghajban, György
98
(George) és Péter, a család lakása pedig a Francia Koncesszióban, a Rue
Magniny-n (ma Kangping Road) volt.
Hugó öccse, a gépészmérnök Tibor egy évre rá, 1926 márciusában
érkezett Sanghajba. Tibor csakúgy, mint bátyja, ő maga is a Cs. és Kir.
66. gyalogezredben szolgált. Tibor szerencsésebb volt bátyjánál, nem
került hadifogságba. A tehetséges fiatalember kezdetben a jiangyani
(Jiangsu tartomány) állami hajóépítő műhelyben dolgozott, majd
Kregczy Tibolddal48 közösen ügyvezették a Hugo Reiss & Co. amerikai
céget, később, 1939-től Sanghajban képviselte a Westinghouse Electric
& Manufacturing Company-t, de egyes források szerint saját mérnöki
irodát is alapított. Tibor 1932-ben hazalátogatott, és megismerte a Magyar
Színház igazgatójának, Wertheimer Elemér színésznőnek készülő lányát, a
nyúlánk, szőke, kékszemű, elbűvölő Platthy Györgyit. Kétség sem férhet
hozzá, hogy szerelem lehetett első látásra, ugyanis a fiatalok alig négy hét
múlva össze is házasodtak. És, hogy mi lett a színésznői álmokkal? Györgyi
a Színházi Életnek 1932-ben ekként nyilatkozott friss házasságáról:
„Az uj szerep, amit kaptam, vagy mondjuk igy: az uj szerződés egy életre
szól, igy hát a feltételei is sokkal fényesebbek és jobban meg felelnek az én
egyéniségemnek…” Sándor Tibor és Györgyi, közel a család többi tagjához,
a Rue Kaufmann-on (ma Anting Road) béreltek apartmant.
Tibor Sándor | Courtesy of the National Archives of Hungary
Györgyi Platthy | Courtesy of the National Archives of Hungary
A sors kereke azonban fájdalmas fordulatot vett, ez pedig kihatott a Sándor
család életére is: 1931 és 1935 között, amíg az ezüst ára folyamatosan
felfelé kúszott, addig a külföldi valuta lassan elértéktelenedett. Hamarosan
betört a sanghaji pénzügyi válság (1934-1935), amely megpecsételte a
pénzintézetek sorsát, és végett vetett Sándor Hugó, „a Sándor” mesébe
illő karrierjének. Mentorát és munkáltatóját, a bankár és ingatlanmágnás
Frank Ravent sikkasztással megvádolták, végül Amerikában börtönre
ítélték. Sándor Hugó ettől kezdve már mint „egyszerű” ingatlanügynök
kereste a betevőt.
A család életének további alakulásáról keveset tudunk. Hugó és Klári
valószínűleg 1947-ben hagyták el Sanghajt, és telepedtek le Amerikában.
Tibor és Györgyi 1948-ban távozhattak, ők is Amerika felé vették az irányt.
Sándor Hugó 1947-ben Berkely-ben, Kaliforniában hunyt el.
99
100