We, Hungarians o Shanghai - Mi, sanghaji magyarok - 我们，上海的匈牙利人

Business card of Hugó Sándor | Courtesy of the
National Archives of Hungary
101

SHANGHAI’S “MADAME DE SALON”
BERNARDINE SZOLD (1896 – 1982)
Written by: Dr. Levente Horváth, Central Bank of Hungary
Reading the 1933 article “Madame de Salon” by noted Shanghai poet and
author Shao Xunmei,49 a Hungarian reader who also reads Chinese is
instantly drawn to four Chinese characters: 匈牙利人: Hungarian person.
Who was this Hungarian Madame de Salon exactly?
Bernardine Szold’s parents, Jacob Szold and Hermine Lilienthal moved
from Hungary to America at the end of the 19th century to try their luck.
Bernardine was born in the U.S., but was always proud of her roots,
shown by the fact that she is always referred to as Hungarian in Chinese
sources.50 Even in the January 1933 Fortune magazine article51 presenting
the international community of Shanghai, she is referred to as Hungarian.
Bernardine lived a cosmopolitan life, making her mark in New York and
Paris after divorcing her third husband. She was at home in the art world,
familiar with the greatest writers and painters, and accepted in the circles
of art aficionados. She set off on a trip around the globe with a friend
in 1929, spending several weeks in Shanghai. During her travels, she met
the American businessman Chester Fritz, one of Shanghai’s richest men
and a famous equestrian. It was love at first sight for Chester. She had
barely returned to Paris when Chester sent several telegrams asking for her
hand. Bernardine said ‘yes’, and the couple was married on the 18th of June
1929 at the American consulate general in Port Arthur (Dalian, Liaoning
province), China, after which they settled down in Shanghai.
Bernardine Szold Fritz was a fan of art and was quickly swept up in the
sparkling whirlwind of the Shanghai elite. At the beginning of the 1930s,
the couple moved to a Spanish-style apartment house at 62 Route Boissezon
(now Fuxing West Road) in the French Concession, and the cream of the
Shanghai art scene regularly appeared there. Bernardine held several
parties and teas every week at the house while also receiving invitations
to the events of the Shanghai elite. Bernardine and Chester’s home, which
still stands today, became Shanghai’s top cultural salon52 and the lady of
the house was simply referred to as “Madame de Salon”. Bernardine felt
it was important to invite both noted foreign and Chinese individuals to
her events, including political leaders and diplomats as well as artists and
aficionados of cultural life. She spontaneously created Shanghai’s first
“intercultural” salon,53 initiating salon diplomacy. Bernardine’s work in
this realm proved to be so significant that the two major cultural salons
in the Republic of China during the 1930s were considered to be Madame
Lin Huiyin’s Salon in the north and the Madame de Salon in the south, in
Shanghai.54
The members of the Chinese political elite were regular guests at
Bernardine’s salons, including the Soong sisters who were the most
inf luential sisters in China. The youngest was the wife of Chiang Kai-shek,
the president of the Republic, the middle sister was the wife of Sun Yat-sen,
the “father” of the Republic, and the eldest was the wife of H. H. Kung,
the minister of finance of the Republic as well as being the richest man in
the country. Also calling at the Fritz residence were Zhang Xueliang, the
“Young Marshal” and ruler of Manchuria, and Sir Victor Sassoon, one of
Shanghai’s richest businessmen and playboy. Notables from the western
world were also guests of Bernardine’s when visiting Shanghai, such as the
actor Charlie Chaplin and the Mexican painter Miguel Covarrubias. Mei
Lanfang, the “king” of the Peking opera, Anna May Wong, the American
actress of Chinese descent, and the Hungarian Ignác Trebitsch, the
internationally renowned, self-styled spy/politician, regularly appeared at
her salon as well. The noted Chinese philosopher Hu Shih also had tea
many times at Bernardine’s, where the guests often talked about western
literature and theater, although Hu Shih knew little of these topics so by his
own account he often felt uncomfortable.55 Bernardine also introduced the
famous American reporter Emily Hahn and her sister to the literary circles
of Shanghai. Thanks to Bernardine, Emily Hahn was introduced to the
aforementioned author Shao Xunmei and a great romance later blossomed
between the two. The noted Chinese author and philologist Lin Yutang
was her closest male Chinese friend; one of his most famous works, My
Country and My People, was also published in Hungarian and introduces
the thinking, customs, and morality of the Chinese people.
Bernardine Szold Fritz was also active as a foreign member of the Chinese
PEN Club while publishing literary articles in The China Critic and the
China Weekly Review newspapers as well. The International Arts Theatre
formed by Bernardine became one of the city’s most important theater
groups. They were the first to present Peking opera in English, and
Bernardine organized numerous other cultural performances through the
group to connect public figures of Chinese, English, French, American,
German, and other nationalities in the spirit of culture.
Joint painting exhibitions with the collaboration of Chinese contemporary
artists were also organized by Bernardine. Pang Xunqin, Liu Haisu, Wang
Jiyuan, and Ni Yide later became the defining artistic figures of China, with
most of them having galleries or museums named after them in China and
Shanghai. Bernardine also supported “her artists” by organizing a special
reception for Pang Xunqin at her salon, for example, where she introduced
him to the European and American elite.56 Perhaps this contributed to the
name of this Chinese painter becoming well known not only in China, but
also throughout the world.
Just before the Japanese invasion, Bernardine Szold Fritz travelled back to
America in August of 1936 to care for her ailing daughter. Since Chester was
occupied with his investments in Shanghai and Southeast Asia, the couple
102

increasingly spent time apart in the ensuing years and finally divorced in
the mid-1940s. In 1965, Chester Fritz donated two million dollars to his
alma mater, the University of North Dakota, equally apportioned for the
library and the auditorium, both of which are named for him. Along with
this, he also donated a significant portion of his correspondence, including
numerous letters and notes related to Bernardine.
The figure of Bernardine Szold Fritz can be found in innumerable
foreign and Chinese publications and records. All of them write about an
enthusiastic woman who prominently supported literature and art and
who was one of the leading figures of cultural life in Shanghai. When
looking into Bernardine’s life in Shanghai, it is no exaggeration to say that
it is possible to learn about Chinese literature and art of the modern era
through her biography.
The municipal government opened an exhibition space called the Heng fu
Historic and Cultural Area at the Szold Fritz family home in May of 2019.
The display includes a section on Shanghai of the 1930s, the culture of
the salons, and the life of Bernardine Szold Fritz, Madame de Salon of
Shanghai.
Bernardine Szold | Courtesy of The Exhibition
Hall of Heng-Fu Historic and Cultural Area
103

SANGHAJ „MADAME DE SALONJA”
SZOLD BERNARDINE (1896 – 1982)
Írta: Dr. Horváth Levente, Magyar Nemzeti Bank
Shao Xunmei neves sanghaji költő és író a Madame de Salon című, 1933-
ban publikált cikkét49 olvasva, rögtön megakad a kínaiul tudó magyar
olvasó szeme négy kínai karakteren: 匈牙利人, azaz magyar ember. De ki is
volt ez a magyar Madame de Salon pontosan?
Szold Bernardine szülei, Szold Jacob és Lilienthal Hermine az 1800-as
évek végén költöztek Magyarországról Amerikába, hogy ott próbáljanak
szerencsét. Bernardine habár már ott született, de mindig büszke volt
származására, erre utal, hogy a kínai nyelvű forrásokban50 mindig
magyarként említik. Még az 1933-as januári Fortune magazin cikkében51
is, amely a sanghaji nemzetközi közösséget mutatja be, magyarként utalnak
rá.
Bernardine nagyvilági életet élt, harmadik férjétől való válását
követően New Yorkban és Párizsban érvényesült, otthonosan mozgott a
művészeti világban, ismerte a legnagyobb írókat, festőket, és jóban volt a
művészetkedvelő körökkel. 1929-ben barátnőjével világkörüli útra ment,
így jutott el Sanghajba, ahol néhány hetet töltött. Kirándulása során
ismerkedett meg Chester Fritz amerikai kereskedővel, aki ekkor Sanghaj
egyik leggazdagabb üzletembere és híres lovas sportolója volt. Chesternek
szerelem volt első látásra. Bernardine alighogy visszatért Párizsba, Chester
máris táviratokat küldött neki, amelyekben kezéért esedezett. Bernardine
igent mondott. A pár 1929. június 18-án a kínai Port Arthurban (Dalian,
Liaoning tartomány) lévő amerikai főkonzulátuson házasodott össze, majd
Sanghajban telepedett le.
Bernardine Szold Fritz rajongott a művészetért, gazdag férje révén gyorsan
bekerült a sanghaji elit pezsgő forgatagába. A 30-as évek elején a házaspár
beköltözött a Francia Koncesszió területére, a Route Boissezon (ma Fuxing
West Road) 62. szám alatt található spanyol stílusú apartmanházba,
amelyben a sanghaji művészeti szcéna legkiválóbbjai rendszeresen
megfordultak. Bernardine minden héten több partit, teázást tartott a
házban, de ő is hivatalos volt a sanghaji elit rendezvényeire. Bernardine
és férje háza – amely ma is áll – Sanghaj elsőszámú kulturális szalonjává52
vált, innentől kezdve az asszonyt már „csak ” Madame de Salonként
emlegették. Bernardine fontosnak tartotta, hogy rendezvényeire egyaránt
meginvitálja a külföldi és a kínai neves egyéniségeket is, a politikai
vezetőket, diplomatákat, a kulturális élet művelőit és kedvelőit. Ezzel
önkéntelenül is létrehozta Sanghajban az első „interkulturális” szalont53
,
útjára indítva a szalon-diplomáciát. Olyannyira jelentősnek bizonyult
Bernardine ezirányú munkássága, hogy a 30-as években úgy tartották,
hogy a Kínai Köztársaságban konkrétan két jelentősebb kulturális szalon
működik: északon Lin Huiyin Asszony Szalonja, délen, Sanghajban pedig
a Madame de Salon.54
Bernardine rendszeres vendégei voltak a kínai politikai világ elitjének
tagjai, így például a Song-lányok, akik Kína legbefolyásosabb nővérei
voltak: a legidősebb H. H. Kungnak, a Köztársaság pénzügyminiszterének
és egyben az ország leggazdagabb emberének, a középső Szun Jat-szennek,
a Köztársaság „atyjának ”, a legfiatalabb pedig Csang Kaj-seknek, a
Köztársaság elnökének volt a felesége. Szintén tiszteletét tette a Fritz
rezidencián Zhang Xueliang, az Ifjú Marsall, Mandzsúria ura, Sir Victor
Sasson Sanghaj egyik leggazdagabb üzletembere, a város playboy-a,
de Bernardine-nál vendégeskedtek a nyugati világ hírességei is, akik
Sanghajba látogattak, mint például Charlie Chaplin színész és Miguel
Covarrubias mexikói festőművész. Bernardine szalonjában rendszeresen
megfordult Mei Lanfang, a pekingi opera “királya”, Anna May Wong kínai
származású amerikai színésznő és a nemzetközileg is híres-neves önjelölt
titkosügynök-politikus, a magyar Trebitsch Ignác. Hu Shih neves kínai
filozófus is többször teázott Bernardine-nál, ahol az összegyűltek sokszor
a nyugati irodalomról és színházról beszélgettek, ugyanakkor mivel Hu
Shih-nak ezekről kevés ismerete volt, ezért ilyenkor – saját elmondása
szerint – gyakran kellemetlenül érezte magát.55 Emily Hahn híres amerikai
újságírónőt és testvérét is Bernardine vezette be a sanghaji irodalmi világ
körforgásába; Bernardine-nek köszönhetően ismerkedett meg Emily Hahn
a korábban említett Shao Xunmei íróval, akik között nagy szerelem alakult
ki a későbbiek folyamán. Bernardine jól ismerte a neves kínai írót és
filológust, Lin Yutangot is, akinek az egyik leghíresebb, magyar nyelven
is kiadott művében a Mi, kínaiakban mutatja be a kínaiak gondolkodását,
szokásai, erényeit.
Bernardine Szold Fritz a kínai PEN Club tanácsának külföldi tagjaként
is tevékenykedett, emellett a The China Critic és a China Weekly Review
újságokban is publikált irodalmi cikkeket. Bernardine szervezésében
alakult meg az International Arts Theatre Group, amely a város egyik
legfontosabb színjátszó csoportjává vált. Ők mutattak be először pekingi
operát angol nyelven, de a csoporttal Bernardine számos más kulturális
előadást is szervezett, hogy a kínai, angol, francia, amerikai, német és más
nemzetiségű közéleti embereket a kultúra jegyében összekösse.
Bernardine szervezésében közös festménykiállítás megrendezésre is sor
került kínai kortárs művészek közreműködésével: Pang Xunqin, Liu Haisu,
Wang Jiyuan és Ni Yide később a kínai művészvilág legmeghatározóbb
alakjai lettek, többükről galériát, múzeumot is elneveztek Kínában,
Sanghajban. Bernardine pártfogolta is a „művészeit”: Pang Xunqinnek
külön fogadást is rendezett szalonjában, ahol bemutatta őt az európai és
amerikai elitnek56; talán ennek is köszönhető, hogy a kínai festőművész
neve nem csak Kínában, de a nagyvilágban is jól ismert.
104

Még a japán invázió előtt, 1936 augusztusában Bernardine Szold Fritz
visszautazott Amerikába, hogy gondját viselje lányának. Az elkövetkező
években a házaspár egyre kevesebb időt tudott együtt eltölteni, Chestert
lefoglalták a sanghaji és dél-kelet ázsiai befektetései. Az 1940-es évek közepén
a házaspár elvált. Chester Fritz 1965-ben 2 millió dollárt adományozott
egykori alma materének, a North Dakota Egyetemnek, egyaránt támogatva
a könyvtárat és az egyetemi színházat, amelyek azóta is a nevét viselik.
Levelezéseinek egy jelentős részét is az egyetemnek adományozta, köztük
számos Bernardine-nal kapcsolatos levelet, feljegyzést.
Bernardine Szold Fritz személye számtalan külföldi és kínai kiadványban,
feljegyzésben fellelhető, minden alkalommal egy lelkes, az irodalmat és
a művészetet kiemelten pártoló asszonyról írnak, aki egyben a sanghaji
kulturális élet egyik vezető személyisége. Bernardine sanghaji életét
kutatva nem túlzás azt állítani, hogy életrajza általa megismerhető a
modern kori kínai irodalmi és művészeti korszak.
A Szold Fritz család házában 2019 májusában Heng fu Historic and Cultural
Area néven kiállítótermet nyitott az önkormányzat: a tárlat bemutatja az
1930-as évek Sanghaját, a szalon-kultúrát és Bernardine Szold, a sanghaji
Madame de Salon életét.
Chester Fritz and Bernardine Szold | Courtesy of Dr. Levente Horváth
105

106

Bernardine and Chester’s living room which became Shanghai’s top cultural salon |
Courtesy of The Exhibition Hall of Heng-Fu Historic and Cultural Area
107

THE HUMBLE ARCHITECT WHO LEFT HIS IMPRINT ON
DOWNTOWN SHANGHAI
RUDOLF SÖMJÉN (1892 – 1982)
Written by: Lívia Szentmártoni, Consulate General of Hungary, Shanghai
Born in Vienna in 1892, Rudolf Schlesinger was just six when he moved
with his family to Hungary. The family later changed their name to Sömjén.
Rudolf received a strict Jewish religious upbringing at his parents’ home,
and celebrated his Bar Mitzvah at the synagogue on Rumbach Sebestyén
Street. Despite his conservative upbringing, the musical education of the
boy was also extremely important to the family. Rudolf studied the violin
from an early age, and his love of music accompanied him throughout his
life. As a young man, he loved to read and knew his favorite poems by
heart. He enjoyed drawing and developed his artistic skills at an evening
class. He pursued higher education at the Budapest Royal Hungarian
Public Upper School for Engineering and Architecture. In 1914, following
the Sarajevo assassination, he volunteered for service, attending the First
Zombor Reserve Officer School. He then fought for a year in Galicia in
the 23rd Infantry Regiment and his bravery was rewarded with a bronze
medal of valor. He was captured in 1916 near Tarnopol and landed up in
the prisoner-of-war camp in Kasimov (Ryazan Oblast, Russia). He was
transported to Siberia in 1917, spending three years near Lake Baikal at the
Berezovka and the Troitskosavsk (present-day Kyakhta) prisoner-of-war
camps. The inhumane conditions in Siberia, the total lack of hygiene, and
the unbearable, freezing cold that plummeted to 48 degrees below zero at
times had an effect on Rudolf ’s physical health. He contracted abdominal
typhoid fever and doctors gave up on him, but he survived, he wanted to
live. During the time he spent in captivity, this sharp-witted young man
learned excellent Russian, drawing strength from Pushkin, Dostoevsky,
and Tolstoy on his darkest days. Surviving the war and its horrors shattered
the dreams of many talented young men, but others never gave up, and
Rudolf Sömjén was of the latter type. When the prisoners of war were freed
following the Russian Revolution of October 1917, Sömjén first travelled to
neighboring Mongolia in 1920, where he earned a modest income designing
movie posters. In the hopes of finding a better living, the young man then
in his twenties travelled to northern China and the metropolis of Harbin,
which had a significant Jewish community at that time. There he began
his career as an architect, preparing numerous plans including those for
the local Talmud Torah (Jewish elementary school). Just like so many
other talented former prisoners of war with diplomas who had been torn
from their homeland, Rudolf Sömjén also soon set off for Shanghai. He
presumably arrived there in 1921 after a brief detour, first to Shenyang
and then to Tianjin. From this point forward in China, he spelled his name
Shoemyen, probably so it would be easier to pronounce in English.
His talent and reliability soon secured him employment in the bustling
metropolis. By the autumn of 1923, he was working in the office of Károly
Gonda as the architect’s right-hand man. In more than eight years there,
he played an active role in large-scale projects such as the designs for the
Cathay Cinema, the Capitol Office Building, the Sun Sun or Whiteway
Laidlaw and Co. Department Store, the Bank of East Asia, the Jewish
school of Shanghai, the Shanghai amusement park (Luna Park), the China
& South-Sea Bank, the Ritz and the Cosmopolitan Theater. The modern
buildings that he collaborated on harmoniously combined aesthetics with
functionality, which is where his skill was on full display.
Besides Hungarian and German, Sömjén also had an outstanding
knowledge of English and Russian, made friends easily, and enjoyed a great
deal of popularity within the international community. He liked painting
in oils in his free time, and he attempted to catch the true essence of his
models in his Chinese and Mongolian portraits using charcoal and pastels.
He got together with his friends regularly, often playing chess. Whenever
possible, he went to concerts and became a fan of Heifetz, Thibaud, Casals,
and Cortot while in Shanghai. The life and fate of the simple people of
China interested him and he enjoyed photography, so when time allowed,
he recorded a great number of street scenes with his camera.
He employed his skills for another year at the architectural office of
Leonard, Veysseyre & Kruze before returning in 1934 to Hungary and the
family he had not seen in such a long time. At Gerbeaud’s he was introduced
to a talented violinist, Magda Bodor, who had completed her studies at the
Academy of Music and previously played concerts on the island of Java
for three years. It was love at first sight, and one of the witnesses for the
wedding was Sömjén’s mentor in Shanghai, the architect Marcell Komor.
The couple planned to remain in Budapest where Rudolf could get ahead
in his profession as an architect. However, he was not able to get a job
due to rising antisemitism, so they needed a new plan. Originally, they
planned to emigrate to America, but they would have had to wait for years
due to the immigration quotas. Instead, they finally traveled to Haifa
in Palestine as “tourists”, only receiving their residence permits after
Bronisław Huberman57 hired Magda for the Palestine Symphony Orchestra.
Rudolf later got a job at the Iraq Petroleum Company, but also worked for
private companies on the side. Their son, Giora, was born in Jerusalem in
1939. Later, Rudolf Sömjén worked and researched at the Israel Institute
of Technology’s Institute of Architecture and Urban Planning. The family
later moved back to Europe, staying in Switzerland and Paris for a short
time to be closer to their son, who had become a young man and was
pursuing his university studies in Zurich. They finally settled in Holland in
1964. While Magda played the viola in the Haarlem Philharmonic, Rudolf
continued his architectural career, taking an active role in the design of a
hospital in Haarlem. Following Giora’s graduation, the Sömjéns returned
to Israel in 1971. Rudolf Sömjén remained active, and was responsible for
the aesthetic urban development of Rehovot. He retired at the age of 84 and
died in 1982, at the age of 90.
108

Rudolf Sömjén in his office in Shanghai | Courtesy of Dr. Giora Sömjén
109

A SZERÉNY ÉPÍTÉSZ, AKI UJJLENYOMATÁT HAGYTA SANGHAJ
BELVÁROSÁN
SÖMJÉN RUDOLF (1892 – 1982)
Írta: Szentmártoni Lívia, Magyarország Főkonzulátusa, Sanghaj
Schlesinger Rudolf 1892-ben született Bécsben. Rudi alig hat éves volt,
amikor családjával Magyarországra költöztek. A család nevét később
Sömjénre változtatta. A szülői házban Rudolf szigorú zsidó vallásos
nevelést kapott, felnőtté válását, Bar Mitzvah-ját a Rumbach Sebestyén
utcai zsinagógában ünnepelték. Dacára a konzervatív nevelésnek, a fiú
zenei oktatása kiemelten fontos volt a család számára, így Rudolf kora
gyermekkorától hegedülni tanult, a zene iránti rajongása végigkísérte
életét. A fiatalember örömmel és sokat olvasott, kedvenc verseit fejből
tudta. Szívesen rajzolt, művészi ambícióit esti tanfolyamon tökéletesítette.
Felsőfokú tanulmányait a Budapesti Magyar Királyi Állami Felső Építő
Ipariskolában végezte. 1914-ben a szarajevói merénylet hírére önként
bevonult az Első Zombori Tartalékos Tiszti Iskolába, majd egy évig
harcolt Galíciában, a 23. gyalogezredben, hősiességét bronz vitézségi
éremmel jutalmazták. 1916-ban fogságba esett Tarnopol mellett,
Kasimovba (Rjazanyi régió, Oroszország) került fogolytáborba. 1917-ben
átszállították Szibériába, a Bajkál-tó mellé, három évet töltött a berezovkai
és a troitskosavski (ma Kyakhta) fogolytáborokban. A szibériai embertelen
körülmények, a higiénia teljes hiánya, az elviselhetetlen, időnként -48
fokos dermesztő fagyos hideg Rudolf szervezetét is megviselte: hastífuszt
kapott, és bár az orvosok lemondtak róla, ő azonban élni akart, így végül
mégis meggyógyult. A fogságban eltöltött idő alatt az éles eszű fiatalember
kiválóan megtanult oroszul, a legsötétebb napokon Puskin, Dosztojevszkij
és Tolsztoj műveiből merített erőt. A háború, az átélt borzalmak sok
tehetséges fiatal álmait törték szét, voltak viszont, akik sosem adták fel,
ilyen volt Sömjén Rudolf is. Amikor az 1917-es októberi orosz forradalmat
követően a hadifoglyokat szabadon bocsátották, 1920-ban Sömjén első
útja a szomszédos Mongóliába vezetett, ott moziplakátok rajzolásával
kereste meg a szerény betevőt. A jobb megélhetés reményében a huszonéves
fiatalember Észak-Kínába, az akkoriban jelentős számú zsidó közösség
által lakott nagyvárosba, Harbinba utazott, építészmérnöki karrierjét
is ott kezdte meg: számos tervet készített, többek között a helyi Talmud
Torah (zsidó általános iskola) dicséri munkáját. Mint oly sok tehetséges,
diplomás, hazájától elszakadt egykori hadifogoly, Sömjén Rudolf is
hamarosan Sanghaj felé vette az irányt, ahova feltehetően 1921-ben – egy
Shenyangban, majd Tianjinben töltött kisebb kitérőt követően – érkezett
meg; innentől kezdve nevét Kínában, valószínűleg a könnyebb angol
kiejthetőség okán már Shoemyenként betűzte.
Rudolf tehetségének és megbízhatóságának köszönhetően hamar álláshoz
jutott a dübörgő metropoliszban: 1923 őszén már Gonda Károly építész
irodájában mint annak jobbkeze dolgozott, ahol több mint nyolc éven
át olyan nagyszabású projektekben vett aktívan részt, mint a Cathay
Filmszínház, a Capitol Irodaház, a Sun Sun vagy a Whiteaway Laidlaw
and Co. Áruház, a Kelet-Ázsia Bank, a sanghaji zsidó iskola, a sanghaji
vidámpark (Luna Park), a China & South-Sea Bank, a Ritz vagy a
Cosmopolitan Filmszínház megtervezése. A közreműködésével megszülető
modern épületekben az esztétikát a funkcionalitással harmonikusan
ötvözte, tehetsége kétségtelenül ebben mutatkozott meg igazán.
Sömjén a magyaron és a németen túl angolul és oroszul is kiválóan tudott,
könnyen barátkozott, nagy népszerűségnek örvendett a nemzetközi
közösségben. Szabadidejében szívesen festett olajképeket, szénnel és
pasztellkrétával készített kínai és mongol portréival modelljei valós
énjét igyekezett megragadni. Barátaival rendszeresen összejárt, gyakran
sakkoztak, de amikor csak tehette, koncerteken ült, Sanghajban lett
rajongója Heifetz-nek, Thibaud-nak, Casals-nak és Cortot-nak. Rudolf, ha
ideje engedte, előszeretettel fotózott, érdekelte az egyszerű kínai nép élete,
sorsa, kamerájával megannyi utcai jelenetet örökített meg.
Még egy évet a Leonard, Veysseyre & Kruze építészirodánál kamatoztatta
tudását, mielőtt 1934-ben hazatért Magyarországra rég nem látott
családjához. A Gerbeaud-ban bemutatták neki a Zeneakadémián végzett
tehetséget, a korábban Jáva szigetén három évig koncertező Bodor
Magda hegedűművészt, szerelem volt első látásra; az esküvőn Sömjén
sanghaji mentora, Komor Marcell építész volt az egyik tanú. A házaspár
azt tervezte, hogy Budapesten maradnak, Rudolf pedig kiteljesedhet
építészmérnöki szakmájában, azonban az erősödő antiszemitizmus miatt
nem jutottak álláshoz, új tervre volt hát szükség. Eredetileg Amerikába
terveztek kivándorolni, de mivel a bevándorlási kvóta miatt erre éveket
kellett volna várniuk, így végül „turistaként” a palesztin Haifába utaztak;
letelepedési engedélyt végül csak azt követően kaptak, hogy Bronisław
Huberman57 felvette Magdát a Palesztin Szimfonikus Zenekarba. Rudolf
később az Irak Petroleum Company-nál kapott állást, de emellett
magáncégeknek is dolgozott. Fiúk, Giora Jeruzsálemben született 1939-
ben. Sömjén Rudolf később az Izraeli Műszaki Egyetem Építészeti és
Várostervezési Intézetében dolgozott, kutatott. A család, hogy közelebb
legyenek addigra már fiatalemberré érett fiúkhoz – aki akkor éppen
Zürich-ben folytatta egyetemi tanulmányait –, egy rövid svájci és párizsi
kitérőt követően 1964-ben végül Hollandiában telepedett le. Míg Magda
a Haarlem Filharmonikusoknál mint brácsista játszott, Rudolf tovább
folytatta építész karrierjét: egy ottani haarlemi kórház tervezésében vett
akítvan részt. Sömjénék Giora lediplomázását követően, 1971-ben tértek
vissza Izraelbe. Sömjén Rudolf továbbra is aktív maradt, ekkor Rehovot
esztétikai városfejlesztéséért volt felelős. 84 éves korában vonult nyugdíjba,
90 évesen, 1982-ben hunyt el.
110

Rudolf Sömjén at home with his paintings displayed on the wall, Shanghai | Courtesy of Dr. Giora Sömjén
111

Construction of the Bank of East Asia | Photo by Rudolf Sömjén | Courtesy of Dr. Giora Sömjén 112

Construction of the Whiteaway, Laidlaw and Co. Department Store | Photo by Rudolf Sömjén | Courtesy of Dr. Giora Sömjén113

114

The Capitol (Building) | Photo by Rudolf Sömjén | Courtesy of Dr. Giora Sömjén
115

A FRIEND OF PETŐFI AND JÓKAI IN PEST, LINCOLN’S GENERAL IN
WASHINGTON, AND THE AMERICAN CONSUL GENERAL IN SHANGHAI
THE EXCITING STORY OF A HUNGARIAN FREEDOM FIGHTER FROM 1848
GYULA SZÁMWALD / JULIUS H. STAHEL (1827-1912)
Written by: Dr. Levente Horváth, Central Bank of Hungary
“The goal of life is happiness, but first / One must strive to achieve this goal,
So nobody gets there without cost, / There is a great deal that is necessary:
Never turn away from honor / Neither due to anger nor reward,
Love your neighbors faithfully, / Do not raise the bridge between you and
others,
The name of your home, your dear holy motherland / Be locked in the purest
part of your heart,
And worship god, and above all / Sell my poems smartly.”
– Sándor Petőfi, “For the Scrapbook of a Bookseller”, a poem written for his
friend and bookseller Gyula Számwald.
Gyula Számwald was born in Szeged and at 19 was working in Pest as
an assistant to the bookseller and publisher Gusztáv Emich. Thanks to
this job, he became familiar with the most renowned representatives of
contemporary Hungarian literature. This young man was an enthusiastic
supporter of freedom and democratic ideas, maintaining a strong
friendship with the poet Sándor Petőfi58 and the writer Mór Jókai, who
both immortalized him in their works. While Petőfi wrote the above
poem for his friend, Jókai mentioned Gyula Számwald as his “former
printer and publisher” in the postscript to his novel Szerelem Bolondjai
(Maniacs of Love).59 Számwald was elected alongside Petőfi and Jókai to the
Commission for Public Peace, which led the revolution and was comprised
of the “youth of March 1848” as well as opposition nobles.60 Számwald
fought in the armies of the generals Bem and Guyon, where he rose to the
rank of lieutenant. He was wounded in the Battle of Branyiszkó on the 5th
of February 1849, and then f led abroad like many fellow revolutionaries
when the Hungarian forces surrendered. He was later awarded the Kossuth
Lajos order of merit for his valor.61 He was able to return to Hungary
thanks to the efforts of his former mentor and employer, Gusztáv Emich.
At first, he was a silent partner with Emich, but then continued his career
as a bookseller and publisher on his own. Like Emich, his emphasis was on
publishing Hungarian literary works, and he was initially successful. In
the meantime, Számwald married, but his happiness proved to be f leeting,
as his wife died in childbirth in 1956. Gyula Számwald was probably never
able to get over this tragedy, which may have cast a pall over his life and
affected his work. According to a less romantic version of the story, he was
wanted for fraud and forgery so he went on the run and left his young wife
and six-month-old child behind.62
In the meantime, bankruptcy proceedings were initiated against Számwald
in September of 1856. However, by this time he was living in London and
had begun a new life as a newspaper reporter under the name Julius H.
Stahel.
63 He got to know Karl Marx in England, and learned a great deal
from him.64 Stahel set off for the United States in 1856, settled in New
York, and became an assistant editor for the New York Illustrated News, a
position he filled until the outbreak of the U.S. Civil War (1861). He took
part in the recruitment of the 8th New York Volunteer Infantry Regiment
and became its deputy commander with the rank of lieutenant colonel.
His career quickly took off, and contemporary newspapers spoke of him
appreciatively. The New York Times wrote, “the part taken by Gen. Stah(e)l,
and his brigade of Germans, is the theme of general commendation. He has
won the popular favor among American as well as foreign officers for his...
soldierly qualities. He is brave, enthusiastic, and was seen during the day in
the thickest of the fight, encouraging and urging his men.”65
He was promoted to major general in 1863 and was appointed to command
a cavalry division defending the capital at the personal request of the
American president Lincoln. As the commander of the presidential train
travelling to the site of the Battle of Gettysburg, Julius Stahel had the honor
of sitting next to Lincoln when the president drafted his speech that is
known throughout the world.66
His greatest act of valor, surrounded by legend, was performed on the 5th
of June 1864 at the Battle of Piedmont, when he inspired the retreating
infantry with his heroism. Despite having been seriously wounded in the
battle, Stahel mounted his horse at the first command of General Hunter, the
leader of the Union troops, brandishing his sword and leading his soldiers
to attack. The heroism of the Hungarian commander roused the troops and
led them to prevail in the battle, ensuring Washington D.C. would not fall
into the hands of the southerners. For his outstanding bravery, he received
the Congressional Medal of Honor on the 4th of November 1893, and is the
only Hungarian who has ever received this award, the highest military
decoration of the United States of America.67
Due to the injury he suffered in the Battle of Piedmont, he could not
return to the battlefield, and so for a brief time became the chairperson
of the Baltimore military court. After the Civil War, he began to build a
diplomatic career. In 1866, he was appointed consul in Yokohama, and later
served in Osaka and Hyogo. He began working in Shanghai as a diplomat
for the United States of America starting in 1878, first as deputy head of
mission and then as consul general between 1884 and 1885.
116

As consul general in Shanghai, he recognized that Japan was working to
conquer China, since they were sending scores of spies throughout China.68
Stahel returned to New York in 1885 for health reasons and played an active
role in the life of the Hungarian community in America. He was a member
of the Loyal Legion, the Medal of Honor Legion, the Army and Navy Club
of New York, the Pilgrims, and the Lincoln Fellowship.69
Petőfi’s friend and Lincoln’s general passed away in New York on the 4th
of December 1912. His final honor was his burial at Arlington National
Cemetery, the resting place of the greatest military heroes of the American
nation.
He bequeathed his possessions to the Hungarian National Museum,
including the émigré cross of the 1848-49 Hungarian Military Order,
the medal 3rd class of the 1848-49 Hungarian Military Order, and the
Congressional Medal of Honor.
The portrait of the consul general Julius H. Stahel, a.k.a. the Hungarian
Gyula Számwald, can be seen today amongst the portraits of the U.S.
consuls general of Shanghai in the waiting room of the consulate general of
the United States of America in Shanghai.
Gyula Számwald / Julius H. Stahel | Courtesy of the National
Archives Catalog, www.catalog.archives.gov
117

PETŐFI ÉS JÓKAI BARÁTJA PESTEN, LINCOLN GENERÁLISA
WASHINGTONBAN, AMERIKAI FŐKONZUL SANGHAJBAN
EGY MAGYAR 1848-AS SZABADSÁGHARCOS KALANDOS TÖRTÉNETE
SZÁMWALD GYULA / JULIUS H. STAHEL (1827-1912)
Írta: Dr. Horváth Levente, Magyar Nemzeti Bank
„Az életcél boldogság, de elébb / Fáradni kell, hogy ezt a célt elérd,
Ugy ingyen ahhoz senki sem jut el, / Ahhoz nagyon sok mindenféle kell:
A becsülettől soha el ne térj / Sem indulatból, sem pedig dijért,
Szeresd hiven felebarátidat, / Ne vond föl közted s más közt a hidat,
A hon nevét, a drága szent hazát / Szivednek legtisztább helyére zárd,
S imádd az istent, s mindenekfelett / Áruld erősen költeményimet.”
– Petőfi Sándor Egy könyvárus emlékkönyvébe című verse könyvkereskedő
barátjának, Számwald Gyulának.
A szegedi születésű Számwald Gyula 19 évesen Pesten, Emich Gusztáv
könyvkereskedő és -kiadó segédjeként állt alkalmazásba. Munkájának
köszönhetően megismerte a kortárs magyar irodalom legnevesebb
képviselőit. A szabadság és a demokratikus eszmék iránt lelkesedő
fiatalember jó barátságot ápolt Petőfi Sándor költővel58 és Jókai Mór
íróval, akik meg is örökítették emlékét műveikben: míg Petőfi a fenti
verset írta barátjának, addig Jókai a Szerelem bolondjai című regényének
utóhangjában mint „hajdani nyomdászom és kiadóm” említi meg
Számwald Gyulát.59 Petőfi és Jókai mellett Számwaldot is beválasztották
az 1848-as márciusi ifjakból és ellenzéki nemesekből megalakult, a
forradalmat irányító Közcsendi Bizottmányba.60 Számwald Bem és Guyon
tábornokok hadseregében harcolt, ahol egészen a hadnagyi rangig jutott.
Az 1849. február 5-i branyiszkói ütközetben megsérült, majd a magyar
csapatok kapitulációját követően – sok sorstársához hasonlóan – külföldre
menekült. Később vitézségéért Kossuth Lajos hadi érdemrenddel tüntette
ki. 61 Egykori mentora és munkáltatója, Emich Gusztáv közbenjárásának
köszönhetően térhetett vissza Magyarországra, ahol kezdetben Emich
csendestársaként, majd önállósulva folytatta könyvkereskedői és -kiadói
pályafutását. Emichhez hasonlóan a magyar irodalmi termékek kiadására
tette a hangsúlyt, amely kezdetben sikeres volt. Számwald időközben
megnősült, de boldogsága tiszavirág-életűnek bizonyult: 1856-ban felesége
gyermekszülésben elhunyt. Számwald Gyula valószínűleg sosem tudta
kiheverni a tragédiát, ez nagyban beárnyékolhatta életét és kihatott a
munkájára is. Kevésbé romantikus ugyanakkor az a történet, miszerint
csalás és hamisítás miatt körözték, ennek okán fogta menekülőre, és hagyta
hátra fiatal feleségét és alig féléves gyermekét.62
Miközben 1856 szeptemberében csődeljárás indult Számwald Gyula ellen,
ő már Londonban élt és kezdett Julius H. Stahel néven63 új életet immáron
újságíróként. Angliában volt szerencséje megismerni Marx Károlyt, akitől
sokat tanult.64 Stahel 1856-ban az Egyesült Államok felé vette az irányt, New
Yorkban telepedett le, és a New York Illustrated News segédszerkesztője lett;
a pozíciót egészen az amerikai polgárháború kitöréséig (1861) betöltötte.
Részt vett a 8. New York-i önkéntes gyalogezred megszervezésében,
amelynek alezredesi rangban parancsnok-helyettese lett. Karrierje gyorsan
ívelt felfelé, a korabeli újságok mind elismerően szóltak róla: „Stahel
tábornok és német dandárja helytállásáról csak dicsérettel lehet szólni. Mind
az amerikai, mind a külföldi tisztek elismerését elnyerte... katonatiszthez
méltó tulajdonságaival. Bátor, lelkes, s a nap folyamán mindig a harc
sűrűjében láttuk, katonáit bátorítva és buzdítva” – írta a New York Times.65
1863-ban vezérőrnaggyá, majd Lincoln amerikai elnök személyes kérésére
a fővárost védő lovasság főparancsnokává is kinevezték. Stahel Julius-nak,
mint a gettysburgi csata helyszínére tartó elnöki vonat parancsnokának
abban a megtiszteltetésben volt része, hogy Lincoln mellett ülhetett, amikor
az elnök a világtörténelmi nevezetességű beszédét megfogalmazta.66
Legnagyobb hőstettét, amelyről legendák keringenek, 1864. június 5-én a
piedmonti csatában vitte véghez, amikor a már visszavonuló gyalogságot
hősiességével feltüzelte. Stahel a harcban habár súlyosan megsebesült, az
ütközet vezetőjének, Hunter tábornoknak első szavára felpattant a lovára,
és kirántott karddal rohamra vezette katonáit. A magyar főparancsnok
hősiessége olyannyira felrázta a sereget, hogy végül győzelmükkel zárult az
ütközet, Washington nem került a déliek kezébe. Rendkívüli bátorságáért
1893. november 4-én első, és azóta is egyetlen magyarként megkapta
a Kongresszusi Becsület Érdemrendet, az Amerikai Egyesült Államok
legmagasabb katonai kitüntetését.67
A piedmonti csatában szerzett sebesülése miatt már nem térhetett vissza
a harcmezőre, egy rövid időre a baltimore-i haditörvényszék elnöke lett,
majd a polgárháborút követően diplomáciai karrierjét kezdte építeni.
1866-ban kinevezték jokohamai konzullá, majd Oszakában és Hiogóban is
szolgált. 1878-tól kezdve az Amerikai Egyesült Államok diplomatájaként
dolgozott Sanghajban, először mint elsőbeosztott, majd 1884 és 1885
között mint főkonzul.
Sanghaji főkonzulként felismerte, hogy Japán azon dolgozik, hogy
meghódítsa Kínát, ugyanis rengeteg kémet küldtek szét Kína szerte.68
118

Stahel egészségügyi okokból 1885-ben visszatért New Yorkba. Aktív
szerepet vállalt az amerikai magyar közösség életében. Tagja volt a Loyal
Legion, a Medal of Honor Legion, az Army and Navy Club of New York, a
Pilgrims és a Lincoln Fellowship szervezeteknek.69
Petőfi barátja, Lincoln generálisa 1912. december 4-én hunyt el New
Yorkban. Végtisztességét az Arlingtoni Nemzeti Temetőben, az amerikai
nemzet legkiválóbb hőseinek nyugvóhelyén katonai tiszteletadás mellett
kapta meg.
Értékeit, így az 1848-49-es Magyar Katonai Érdemrend emigrációs
keresztjét, az 1848-49-es Magyar Katonai Érdemrend III. Osztályú
jelvényét és a Kongresszusi Becsület Érdemrendjét a Magyar Nemzeti
Múzeumnak adományozta.
Az Amerikai Egyesült Államok sanghaji főkonzulátusának várójában a
főkonzulok portréi között a mai napig megtekinthető Julius H. Stahel, azaz
a magyar Számwald Gyula képe is.
Gyula Számwald / Julius H. Stahel | Courtesy of the Library of
Congress Prints and Photographs Division Washington
119

120

Gyula Számwald / Julius H. Stahel | Courtesy of the National Archives Catalog, www.catalog.archives.gov
121

Stella Silmann | Courtesy of the National Archives of Hungary
122

THE MYSTERIOUS FIGURE OF THE NIGHTLIFE IN SHANGHAI
STELLA SILMANN (1908 – 1974)
Written by: Dr. János Mátyás Balogh, National Archives of Hungary
The storybook life of Stella Silmann (she also used the last name Silmann-
Szirmay) began in 1908 when she was born in Bakonycsernye, a small
village in Baranya County. Her father issaid to have been a choirmaster
and music teacher, and this may be where her interest in music originated.
This attractive, elegant girl played both the accordion and the violin,
having been taught the latter by the well-respected Gypsy bandleader, Mr.
Imre Magyari, Sr. At the beginning of the 1900s, the Silmann family and
their many children constantly moved around the southern counties of
Hungary. This may have inf luenced the restless Stella, who travelled the
world several times during her lifetime, living and working in innumerable
countries. Thanks to her restaurant and nightclub, she became a well-
known figure in Shanghai’s nightlife for a time as well.
In the period between the two world wars, thousands of Hungarian artists
or performers (primarily dancers and musicians) worked in every part
of the world, appearing at nightclubs, concert halls, and hotels. Stella
Silmann first left Hungary around 1929, and we know that in 1930 she
was a violinist in Holland (The Hague). She was in Egypt in the autumn
of 1931, about to get married in Syria and give up her career in music, but
this never came to pass. By the summer of 1934, she travelled from Greece
to Egypt and then on to Sudan. After a stint in North Africa (Algeria and
Tunisia), she returned to Hungary brief ly in August of 1935 by way of Italy
and Yugoslavia. Soon, the life of a musician took her to Germany, followed
by Algeria again in October of 1935. It is certain that she lived in Algiers
in 1936.
She arrived in Shanghai for the first time in May of 1937 on an Italian
steamship, travelling with her instruments and an enormous suitcase
plastered with hotel stickers. She came to join the Radics Gypsy band then
was playing in Shanghai. Their plan was to tour China and Japan together,
however, was scuttled by the Sino-Japanese War. Stella Silmann recorded
the bombings not only in her diary, but also with her camera.70
After a half a year in Shanghai, she left China on the 13th of November
1937. She took the stage at the Adelphi Hotel in Singapore at the beginning
of December, then after a brief tour of India, returned to Hungary in
February of 1938, only to hit the road again after a half a year. She arrived
back in Shanghai on the 17th of October 1938 after going through Ceylon
(present-day Sri Lanka) as well as other locations. However, now she came
not as a musician, but as a businessperson in the dining and entertainment
industry.
Stella Silmann took over Ferenc Fonyó’s Magyar Csárda (Hungarian Inn)
at 272 Yu Yuen Road in Shanghai in the spring of 1939, renaming it the
Hungaria Restaurant & Night Club. She also ran a place with a similar
name in the city of Tsingtao (Qingdao, Shandong province) at 2 Hwei
Chuang Street. Sillman, who would travel between the two cities, was once
stopped by the Japanese authorities in Tsingtao in the summer of 1941,
and they did not allow her to return to Shanghai for weeks, while also
threatening to shut down her nightclub because the music would still be
playing after midnight.
In June of 1942, Stella Silmann married Gyula Werner, a former Hungarian
Franciscan missionary, in Shanghai, and they ran the restaurant together.
Werner was an ethnic Hungarian of Romanian citizenship who was born
in Saint Louis, and arrived in China as a priest at the end of 1936 (his
monastic name was Adiutus). He served for four years at the Franciscan
mission in Paoking (Baoqing, present-day Shaoyang, Hunan province) and
then for one year in Hangchow (Hangzhou, capital of Zhejiang province).
He moved to Shanghai at the end of 1941, hoping – in vain as it would soon
be apparent – to revive the Catholic faith of the local Hungarians.
By the first half of the 1940s, Shanghai nightlife had faded considerably,
but the Hungaria restaurant and nightclub was considered a bright spot,
and was allegedly a favorite place for Nazis. The guests could choose
amongst elegant and expensive drinks, even if Silmann did not always
pay her suppliers on time. The local police considered the proprietress a
rather dubious individual.71 Hudec could not have had a good opinion of
her either, as in 1943, he wrote the following about the Hungarian sailor,
grafter, and ex-convict Antal Czirkelbach, “he made his money cheating
people, primarily at nightclubs, and Stella Silman assisted him in this
according to a reliable witness.”72
Silmann, who also had romantic ties to Ignác Trebitsch according to
certain sources, divorced Gyula Werner in November of 1945. One year
before that, she had also moved on from the Hungaria restaurant, so that
she could take off on a new path after the Second World War. She left China
and continued her travels around the world where she had left off in the
1930s. Silmann became a Buddhist in Hong Kong, and at first worked in the
restaurant business there as well. Later, she had a café in London and a bar
in Vancouver, but then turned towards psychology, lifestyle coaching, and
esotericism, with her travels even taking her to Australia. She was involved
in astrology and palm reading in London in the final years of her life and
died there in 1974.73
123

A SANGHAJI ÉJSZAKAI ÉLET TITOKZATOS ALAKJA
SILMANN STELLA (1908 – 1974)
Írta: Dr. Balogh János Mátyás, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára
A regényes életű Silmann Stella (vezetéknevét Silmann-Szirmay-
ként is használta) 1908-ban született egy Baranya megyei kis faluban,
Bakonycsernyén. Apja állítólag kántorként és zenetanárként is dolgozott,
a lány érdeklődése a zene iránt tőle is eredhetett. Az elegáns megjelenésű,
nyúlánk termetű, vonzó arcú lány harmonikán és hegedűn is játszott,
utóbbit jó nevű cigányprímásnál, idősebb Magyari Imrénél tanulta. A
sokgyermekes Silmann család állandóan változtatta a lakhelyét az ország
déli megyéiben az 1900-as évek elején, ez hatással lehetett a nyughatatlan
Silmann Stellára is, aki élete során többször is bejárta a világot, számtalan
országban élt és dolgozott: étterme és mulatója révén egy időben a sanghaji
éjszakai élet ismert alakjának számított.
A két világháború közötti időszakban magyar „artisták ”, vagyis
előadóművészek (legfőképp táncosok és zenészek) ezrei dolgoztak a világ
minden részén – felléptek mulatókban, koncerttermekben és szállodákban
is. Silmann Stella 1929 körül hagyhatta el először Magyarországot,
bizonyos, hogy 1930-ban hegedűsként eljutott Hollandiába (Hágába).
1931 őszén Egyiptomban tartózkodott, ekkor állítólag felhagyni készült a
zenészi hivatással (mivel házasodni készült Szíriában) – ez azonban végül
nem következett be. 1934 nyarán Görögországból Egyiptomba, majd onnan
Szudánba ment. Hosszabb észak-afrikai (algériai és tunéziai) tartózkodás
után 1935 augusztusában Olaszországot és Jugoszláviát átutazva tért vissza
rövid időre Magyarországra. Hamarosan, 1935 októberében, Németország,
majd ismét Algéria következett a zenész Silmann Stella életében. Bizonyos,
hogy 1936-ban Algírban élt.
Hangszereivel és egy hatalmas, hotelcímkékkel teleragasztott bőrönddel
érkezett első alkalommal Sanghajba 1937 májusában egy olasz
gőzhajó fedélzetén, hogy csatlakozzon az ott tartózkodó Radics-féle
cigányzenekarhoz. Tervüket, hogy közösen turnézzanak Kínában és
Japánban, azonban megakadályozta a Sanghajt is elérő kínai-japán háború.
Silmann Stella a bombázásokat nemcsak naplójában, de fényképezőgépével
is megörökítette.70
Félévnyi sanghaji tartózkodást követően, 1937. november 13-án hagyta el
Silmann Stella Kínát. December elején Szingapúrban lépett fel az Adelphi
Hotelben, majd egy rövidebb indiai turnét követően 1938 februárjában
tért vissza Magyarországra, hogy azután fél év elteltével ismét útra keljen.
Többek között Ceylont (a mai Srí Lankát) érintve 1938. október 17-én ismét
megérkezett Sanghajba – ezúttal azonban már nem zenészként, hanem
vendéglátós üzletasszonyként.
Silmann Stella legkésőbb 1939 áprilisára átvette a sanghaji Fonyó-féle
Magyar Csárdát (a Hungarian Inn-t) a Yu Yuen Road 272. szám alatt, majd
azt a későbbiekben Hungaria Restaurant & Night Club néven vitte tovább.
Párhuzamosan Csingtao (Qingdao, Shandong tartomány) városában is
üzemeltetett egy hasonló nevű lokált (a Hwei Chuang 2. szám alatt). A két
város között ingázó Silmann Stellát egy ízben, 1941 nyarán, a csingtao-i
japán hatóságok heteken át nem engedték, hogy visszautazzon Sanghajba,
mulatóját pedig bezárással fenyegették, mert éjfél után is szólt a zene.
Silmann Stella 1942 júniusában kötött házasságot Sanghajban egy kiugrott
magyar ferences hittérítővel, ezt követően az éttermet már újdonsült
férjével, Werner Gyulával vitte tovább. A magyar nemzetiségű, Saint
Louisban született, román állampolgárságú áldozár 1936 végén érkezett
Kínába. Négy évig Paokingban (Baoqing, ma Shaoyang, Hunan tartomány)
a magyar ferences missziónál, majd egy évet Hangcsouban (Hangzhou,
Zhejiang tartomány fővárosa) szolgált (szerzetesi neve Adiutus volt). 1941
végén költözött Sanghajba, érkezése azzal a – mint hamarosan kiderült:
hiú – reménnyel kecsegtetett, hogy fellendítheti a helyi magyar katolikus
hitéletet.
Az 1940-es évek első felében a Hungaria étterem és mulató az addigra
erősen megkopott fényű sanghaji éjszakai élet ismert helyszínének
számított – állítólag a nácik kedvelt helye volt –, a vendégek előkelő és
drága italok közül választhattak – még ha Silmann nem is mindig fizetett
értük időben a beszállítójának. A helyi rendőrség meglehetősen kétes
hírű személynek tartotta a tulajdonosnőt.71 Hudecnek sem lehetett róla jó
véleménye, legalábbis 1943-ban a következőket írta Czirkelbach Antalról,
a börtönviselt, szélhámos magyar tengerészről: „a kicsalt pénzeket főként
éjjeli mulatókban elverte, és pedig egy szavahihető szemtanú bemondása
szerint ebben Silman Sztella is segédkezett neki.”72
Silmann Stella – akit egyes források szerint Trebitsch Ignáchoz is
gyöngéd szálak fűztek – 1945 novemberében elvált Werner Gyulától. Egy
évvel azelőtt pedig a Hungária étteremtől is megvált, hogy a második
világháborút követően újra útra keljen: Kínát elhagyta, és a világjárást
ott folytatta, ahol az 1930-as években abbahagyta. Silmann Honkongban
buddhistává lett, itt eleinte továbbra is a vendéglátás területén ténykedett.
Volt később kávéháza Londonban, kocsmája Vancouverben –, majd a
pszichológia, az életvezetés, illetve az ezotéria felé fordult, és utazásai
során eljutott Ausztráliába is. Élete utolsó éveiben asztrológiával és
tenyérjóslással foglalkozott Londonban.73 A halál is itt érte 1974-ben.
124

Stella Silmann on the right with her mother and sister | Courtesy of Andy Silman
125

126

Gyula Werner (former) Hungarian Franciscan missionary in Paoking | Courtesy of the National Archives of Hungary
127

SHANGHAI’S HUNGARIAN PORTRAIT PAINTER OF ASIA’S MOST
BEAUTIFUL WOMEN
LÁSZLÓ TATZ (1888 – 1951)
Written by: Lívia Szentmártoni, Consulate General of Hungary, Shanghai
The talent of László Tatz, the outstanding student of the Royal Catholic
Secondary School of Szatmárnémeti (present-day Satu Mare, Romania), the
talented pupil of the Master School led by Gyula Benczúr, and the scholar at
the Royal Hungarian School of Fine Arts (the predecessor to the Hungarian
University of Fine Arts) (1906 – 1917?), was apparent from an early age. He
studied at the École de la Grande Chaumière in Paris, painted in Munich,
Madrid, and Rome, and even took study tours to New York and Washington.
He first exhibited at the Műcsarnok Art Gallery in 1912, where his painting
Portrait Study immediately won a prize, and one of his paintings at the
winter exhibition that same year was purchased for Franz Joseph I. This
was just the beginning, as the career of this celebrated Hungarian painter
“who reaped his successes primarily from his female portraits that he
painted with delicate feeling as well as colorful and aristocratic taste”74
was accompanied by a constant shower of awards. Despite recognition and
monetary awards, Tatz often had financial difficulties and debts, and as a
result he occasionally landed up in court.
It is not known precisely when László Tatz arrived in China (probably
around 1931), but it is certain that he travelled a great deal within the
country. On occasion, he visited his brother and his family who were also
living in China. After escaping confinement in Siberia as a prisoner of
war, his brother, Kálmán Tatz (1893 –1932), had stops in Harbin, Peking,
Canton, and finally Hong Kong with his Russian wife Antonina and their
children (Margit, Júlia, Róbert).
The travelling journalist János Kovrig met with the painter in Canton on
Shameen (present-day Shamian) Island in 1932. Tatz was there at that time
to paint a large portrait of the “father of the Republic of China” Sun Yat-sen
(1866 – 1925) commissioned by the city. The painter later appeared in Hong
Kong, where he founded the School of Art, later known as the Hong Kong
Fine Arts Academy. Around 1934, László Tatz relocated his headquarters
to Shanghai, and his creative period continued. He produced a series of
portraits characterized by bright “Chinese” color combinations that are
well known to this day and are currently in private collections and public
galleries. This sought-after artist had a workshop in the renowned Astor
Hotel, a studio in the Art Deco Broadway Mansion apartment house, and
a School of Fine Arts in the central Chung Wai (Zhonghui) Bank building.
Although everyone appreciated his artistic talent, his debts in China also
caused a great deal of consternation to his clients and creditors. In 1937,
Tatz enthusiastically told Shanghai and Hungarian newspapers about a
large project: he had been commissioned by a patron of the arts (who wished
to remain anonymous) to paint the most beautiful women of Asia. Women
came in great numbers from every part of China to be immortalized on the
painter’s canvases. According to the plans, the exhibition encompassing
nearly fifty paintings would have set off on a world tour in 1938, to be shown
at the 1939 New York World’s Fair after stops in Tokyo, San Francisco, Los
Angeles, and Hollywood before finally returning to a permanent exhibition
site in Shanghai in 1941. László Tatz came up with an even more grandiose
plan: to paint the most beautiful women in the world. During the world
tour, his concept was to have the most beautiful women in every large city
selected by a vote, he would then paint their portraits, and the full series
would have a permanent exhibition site in Shanghai. However, the Second
World War brought an inglorious end to the large-scale plans for this show.
The Hungarian artist left China in a hurry in 1938 along with many other
foreigners. He stopped for a brief time in Hong Kong before travelling on
to the Philippines, living and working in Manila until his death in 1951.
128

László Tatz in his studio in Hungary | Courtesy of Nóbel Kudelász
129

Portrait of a Chinese woman by László Tatz | Courtesy of Zebregs & Röell Fine Art and Antiques, www.zebregsroell.com130

ÁZSIA LEGSZEBB LÁNYAINAK SANGHAJI MAGYAR PORTRÉFESTŐJE
TATZ LÁSZLÓ (1888 – 1951)
Írta: Szentmártoni Lívia, Magyarország Főkonzulátusa, Sanghaj
A Szatmárnémeti Királyi Katolikus Főgimnázium kiváló tanulója, a Benczúr
Gyula vezette Mesteriskola tehetséges növendéke, az Országos Magyar
Királyi Iparművészeti Iskola (a Magyar Képzőművészeti Egyetem elődje)
hallgatója (1906 – 1917?), Tatz László korán kitűnt tehetségével. Tanult a
párizsi École de la Grande Chaumière-ban, festett Münchenben, Madridban
és Rómában, de New Yorkban és Washingtonban is járt tanulmányúton.
Első ízben 1912-ben állított ki a Műcsarnokban, ahol Arcképtanulmány c.
festményével rögtön díjat is nyert, és még ugyanabban az évben, immáron
a téli kiállításon pedig egyik képét megvásárolták I. Ferenc József részére.
De ez csak a kezdet volt, az ünnepelt magyar festő – „aki főleg finoman
érzett, színes és előkelő ízléssel festett női képmásaival aratja sikereit”74
–
életpályáját folyamatos díjzápor kísérte. A pénzdíjas elismerések ellenére
Tatz gyakran szembesült anyagi gondokkal, tartozásokkal, amelyek miatt
időről időre peres ügyekbe keveredett.
Hogy pontosan mikor érkezett Tatz László Kínába (valószínűleg 1931
környékén), azt nem tudjuk, de annyi bizonyos, hogy sokat utazott az
országon belül. Időnként meglátogatta a szintén Kínában élő öccsét és
annak családját is: Tatz Kálmán (1893 –1932) szibériai hadifogságból
szabadulva Harbin, Peking és Kanton után végül Hongkongban vetette
meg a lábát orosz feleségével Antoninával és gyermekeikkel (Margit, Júlia,
Róbert).
1932-ben Kovrig János utazó-újságíró Kantonban, Shameen-szigetén
(ma Shamian) találkozott a festővel, aki a város megrendelésére a „Kínai
Köztársaság atyjának ”, Szun Jat-szennek (1866 – 1925) a nagyméretű
portréját festette éppen. Később Hongkongban tűnik fel a festő, ahol
megalapította a School of Art, későbbi nevén Hong Kong Fine Arts
Academy mesteriskolát. Tatz László valószínűleg 1934-ben helyezte át
székhelyét Sanghajba, ahol folytatta aktív alkotói korszakát: keze alatt
sorra születtek a máig ismert, jelenleg magángyűjtők vagy közgalériák
tulajdonában álló, élénk “kínai” színkombinációk jellemezte portréi. Tatz,
a keresett művész a neves Astor Hotelben műtermet, az ikonikus art deco
stílusú Broadway Mansion apartmanházban stúdiót, a központi Chung Wai
(Zhonghui) Bank épületében pedig képzőművészeti iskolát (School of Fine
Arts) is működtetett. Bár művészi tehetségét mindenki méltatta, tartozásai
Kínában is sok bosszúságot okoztak megrendelőinek, hitelezőinek. Az
1937-es sanghaji és magyarországi lapokban Tatz László lelkesen számolt be
következő nagy munkájáról: egy magát felfedni nem kívánó műpártoló Ázsia
legszebb hölgyeinek megörökítésével bízta meg a jónevű magyar művészt;
a hölgyek nagy számban jelentkeztek Kína minden részéből, hogy a festő
vásznain halhatatlanná váljanak. A megközelítőleg ötven képet felölelő
kiállítás a tervek szerint világjáró turnéra indult volna 1938-ban: Tokió,
San Francisco, Los Angeles és Hollywood érintésével az 1939-es New York-i
Világkiállításon is bemutatkozott volna, mielőtt 1941-ben végleg visszatér
Sanghajba, állandó kiállításának helyszínére. Az utazó tárlat ideje alatt
Tatz László még grandiózusabb terveket is fontolgatott: a turné alatt Ázsia
legszebb hölgyeinek portrésorozatát a világ legszebb hölgyeinek sorozatára
tervezte kiegészíteni: elképzelése szerint minden nagyvárosban szavazás
útján választották volna ki a legszebb hölgyeket, akiket ő maga sorban
megörökített volna; a kiegészített tárlat Sanghajban került volna állandó
kiállításra. A második világháború azonban csúfosan keresztülhúzta a
tárlat nagyívű tervét: a magyar művész több más külföldivel egyetemben
1938-ban sebtében elhagyta az ázsiai országot. Rövid időre még megállt
Hongkongban, hogy aztán tovább utazzon a Fülöp-szigetekre. Tatz László
1951-ben bekövetkezett haláláig Manilában élt és alkotott.
131

132

Kálmán Tatz and his sculpture of a Chinese Warlord | Courtesy of Bob Tatz
133

A HUNGARIAN VIOLIN VIRTUOSO IN SHANGHAI
NÁNDOR (FERDINAND) ADLER (1903 – 1952)
Written by: Dr. Katalin Zámbó, Consulate General of Hungary, Shanghai
Nándor Adler entered the world on the 6th of May 1903 in Kolozsvár
(present-day Cluj-Napoca, Romania) as the third child of a Jewish family of
merchants. Little Nándor’s musical talent was already apparent during his
childhood. After graduating from secondary school, he studied music first
in Budapest and then in Vienna. Starting in the autumn of 1923, he began
to play the violin more seriously under the tutelage of Gottfried Feist75 at
the Imperial Academy of Music and the Performing Arts in Vienna.
His first official engagement took him to the popular spa town of Bad Ischl,
where he was the concertmaster. It was here that Adler got to know his later
wife, Gertrude, the daughter of the Viennese professor of economics Franz
Dörfel. His love was from a Catholic family, so he was christened before he
married her in 1932, and later became known in Austria under his stage
name Ferdinand Adler. The young couple lived in Vienna until 1938, but
following the annexation of Austria and during World War II, Adler was
first prohibited from working and later arrested on the 11th of November
1938 due to his Jewish heritage. He was first confined to the Währing
ghetto, and a few days later was transported to the concentration camp in
Dachau. He was freed from the camp in March of 1939 due to the efforts
of his wife, and then they travelled onboard the Italian steamship Conte
Verde directly to their new home and the promise of freedom in Shanghai.
Adler arrived in the Asian metropolis on the 4th of June 1939, and
enthralled the music lovers and connoisseurs of Shanghai as both a soloist
and a member of a chamber orchestra. The Hungarian virtuoso enriched
the musical life of Shanghai with so many performances that he became
one of the city’s most renowned violinists within a short time. He regularly
gave concerts at the request of the Hungarian Relief Association, and his
playing became an essential part of all Hungarian national holidays. Adler
rose like a shooting star in Shanghai. He was named the concertmaster of
the Shanghai Municipal Orchestra in 1941 and taught as a professor of the
violin at the National Conservatory of Music Shanghai.
Following the Japanese occupation, the Jewish refugees that had arrived in
Shanghai after the first of January 1937 were moved to the ghetto established
in Hongkou, which they could not leave without an official permit. Adler
and his wife were able to obtain special treatment, presumably due to his
prominent role in the municipal orchestra. As a result, they did not have
to move to the ghetto from their home at 150 Tifeng Road77 on the western
border of the International Settlement. Despite these difficulties, Adler
continued to work without a break, appearing as a soloist on numerous
occasions and frequently performing in the Hongkou ghetto as well. In 1944,
the Shanghai Jewish Chronicle recognized Adler’s talent in connection with
his starring role in a Beethoven violin concert, “Ferdinand Adler played the
solo in the highest sphere through his inner sensitivity, in particular because
the slow piece breathed with such sweetness, such dolcezza without any kind
of self-conscious saccharine aftertaste! He played the rondo rhythm with
brilliant élan and tackled the difficult portions of the cadenza with bravura,
using his artistically mature technique.”78
At the beginning of 1945, he played in a string quartet with Bernhard
Goldschmidt, Adolf Steiner and Johann Kraus in connection with his
activities for the European Jewish Artists’ Society, but also enthralled
audiences with numerous individual virtuoso evenings. The Hungarian
consul in Shanghai expressed his appreciation for one of the musician’s
concerts in April of 1945 as follows, “On this occasion, I find it my duty as
the consul to give thanks for the propagation of culture that he provides for
the Hungarians. By introducing the works of Goldmark and Bartók-Szigeti –
in particular the latter, which was performed for the first time in Shanghai
at this time – he has done a very great service for Hungarian art.”
Nándor Adler and his wife were also awaiting a child in 1945, and their
daughter Christina was born that year. Alongside his work with the
orchestra and teaching classes at the conservatory, the tireless artist
continued giving concerts in the period following the war, displaying his
virtuoso talent on many occasions. In 1946, he also took on teaching duties
at the Nanjing Conservatory together with many other émigré musicians.
Every weekend on his way home from Nanjing, he would stop in the city of
Changzhou to teach violin to orphans at a church-run music school. Adler’s
student Ming Liangsheng, who was 12 years old at the time, remembered
the master as follows, “We were just a big pile of poor children and he was
the concertmaster of the Shanghai Municipal Orchestra. …I did not feel like
there was any language problem between us. (Adler) used his hands to show
how I should place my fingers on the strings. This was the most natural way
to learn and teach the violin.”79 Due to Adler’s efforts, many former orphans
set off on a life of music and had long careers, including Ming Liangsheng.
The family left Shanghai in 1947 and returned to Vienna due to the
intensifying Chinese civil war. After arriving home, Adler restarted his
career and became the concertmaster of the State Opera House Orchestra
in Vienna. However, his career was unexpectedly cut short when he died of
a heart attack during a practice in 1952.
Nándor Adler’s memory is still preserved in Shanghai, and a plaque in
the concert hall of the Shanghai Municipal Orchestra, proclaiming his
unforgettable achievements. His unrivalled talent, capacity for work, and
dedication has made him a legend in the musical history of Shanghai and
amongst the Hungarians who have lived there.
134

Nándor (Ferdinand) Adler, Vienna | Collection of Paul Rosdy | Courtesy of Christina Adler
135

A SANGHAJI MAGYAR HEGEDŰVIRTUÓZ
ADLER NÁNDOR (FERDINAND) (1903 – 1952)
Írta: dr. Zámbó Katalin, Magyarország Főkonzulátusa, Sanghaj
Adler Nándor 1903. május 6-án Kolozsvárott látta meg a napvilágot
zsidó kereskedőcsalád harmadik gyermekeként. A kis Nándor már
gyermekkorában kitűnt zenei talentumával. Az érettségit követően előbb
Budapesten, majd Bécsben folyatott zenei stúdiumokat. 1923 őszétől a bécsi
Császári Zene és Előadóművészeti Akadémián Gottfried Feist75 szárnyai
alatt kezdett komolyabban hegedülni.
Első hivatalos megbízatása Bad Ischlbe, a népszerű gyógyfürdő-városba
szólította, ahol koncertmesterként tevékenykedett. Adler itt ismerte meg
későbbi feleségét, Franz Dörfel bécsi közgazdasági professzor lányát,
Gertrudét. Adler, mielőtt 1932-ben feleségül vette a katolikus családból
származó szerelmét, megkeresztelkedett, később pedig már Ferdinand
Adler művésznéven vált ismertté Ausztriában. 1938-ig a fiatal pár Bécsben
élt, majd a II. világháború alatt, Ausztria annektálását követően Adlert
előbb foglalkozásának gyakorlásától tiltották el, majd zsidó származása
miatt 1938. november 11-én le is tartóztatták. Először a währingi gettóba
zárták, majd onnan néhány nappal később a dachaui koncentrációs
táborba szállították. A táborból felesége közbenjárására 1939 márciusában
szabadult, ekkor azonban már egyenesen új hazájukba, a szabadságot ígérő
Sanghajba utaztak az olasz Conte Verde gőzös fedélzetén.
Adler feleségével 1939. június 4-én érkezett meg az ázsiai metropoliszba,
ahol rövid idő alatt mind szólistaként, mind kamarazenészként
elkápráztatta a sanghaji műértő és -kedvelő közönséget. A magyar virtuóz
megannyi fellépéssel gazdagította Sanghaj zenei életét, rövid időn belül
a város egyik legnevesebb hegedűművészévé vált. Rendszeresen adott
koncertet a Magyar Segélyző Egylet kérésére, játéka a magyar nemzeti
ünnepek elmaradhatatlan részévé vált. Adler sanghaji karrierje üstökösként
ívelt felfelé, 1941-ben a Sanghaji Városi Zenekar76 koncertmesterévé
nevezték ki, illetve hegedűprofesszorként is tanított a sanghaji Nemzeti
Konzervatóriumban.
A japán megszállást követően a zsidó menekülteket, akik 1937. január 1. után
érkeztek Sanghajba, a Hongkou kerületben létrehozott gettóba költöztették,
amelyet hivatalos engedély nélkül ezt követően már nem hagyhattak el.
Adlernek és feleségének sikerült kivételes elbánást kiharcolniuk, vélhetően
Nándor a városi zenekarban betöltött kiemelt szerepének köszönhetően.
Így nem kellett a nemzetközi koncesszió nyugati határán, a Tifeng Road77
150 alatt álló otthonukból a gettóba átköltözniük. A nehézségek ellenére
Adler töretlenül folytatta munkáját, számos alkalommal mutatkozott be
szólistaként, gyakran fellépett a Hongkou kerületi gettóban is. 1944-ben
a Sanghaji Zsidó Krónikában ekként méltatták Adler tehetségét, amelyet
Beethoven hegedűversenye kapcsán csillogtatott meg: „Ferdinand Adler
belső érzékenységgel játszotta a szólót a hegedűművészet legmagasabb
szférájában, különösen, mert a lassú tétel oly édesen, oly dolcezza lélegzett,
mellőzve bárminemű tudatos édeskés mellékízt! Ragyogó elánnal játszotta
a rondó ritmusait, és bravúrosan oldotta meg az ő művészileg érett
technikájával a cadenza nehéz részeit.” 78
1945 elején – az Európai Zsidó Művészegylet tevékenységéhez kapcsolódóan
– Bernhard Goldschmidt, Adolf Steiner és Johann Kraus vonósnégyesében
játszott, de számos önálló virtuóz esttel is elkápráztatta a nagyérdeműt.
1945 áprilisában a sanghaji magyar konzul, Hudec László ekképpen
nyilvánított köszönetet a művésznek egyik koncertjéért: „Ez alkalomból
kötelességemnek tartom mint konzul, hogy azt a kultur propagandát,
amelyet a magyarság érdekében kifejt, megköszönjem. Goldmark és Bartók-
Szigeti szerzeményeinek – különösen az utóbbinak mely most került először
Sanghájban előadásra – ismertetésével a magyar művészet hirnevének igen
jó szolgálatot tett.”
Adler Nándor és felesége még ebben az évben, 1945-ben gyermekáldás elé
nézett: megszületett lányuk, Christina. A fáradhatatlan művész a háború
utáni időszakban zenekari munkája és a konzervatóriumban megtartott
órái mellett tovább folytatta koncerttevékenységét, számos alkalommal
csillogtatta meg virtuóz tehetségét. 1946-ban több más emigrációban
élő művésszel együtt a Nanjingi Konzervatóriumban is vállalt oktatói
feladatokat. Hétvégente Nanjingból hazafelé tartva útközben még
Changzhou városában is megállt, hogy az ottani árvaházban hegedülni
tanítsa a gyerekeket egy templomban működő zeneiskolában. Adler akkor
12 éves tanítványa, Ming Liangsheng ekként emlékezett vissza mesterére:
„Mi csak egy nagy rakás szegény gyerek voltunk, ő meg a Sanghaji Városi
Zenekar koncertmestere. … Nem éreztem, hogy nyelvi akadály lenne
közöttünk. (Adler) a kezét használta, hogy megmutassa, miként helyezzem
az ujjaimat a húrokra. Ez volt a legtermészetesebb módja tanulni és tanítani
a hegedülést.”79 Adler hatására később számos egykori árva lépett zenei
pályára és futott be nagyívű karriert, köztük Ming Liangsheng is.
1947-ben a család a kínai polgárháborús helyzet erősödésével elhagyta
Sanghajt, visszatért Bécsbe. Hazatérésük után Adler újraindította
karrierjét: a bécsi Állami Operaház zenekarának koncertmestere lett.
Karrierje váratlanul tört derékba: Adler Nándor 1952-ben egy próba során
szívrohamban elhunyt.
Emlékét Sanghajban máig őrzik, a Sanghaji Városi Zenekar koncertterménél
tábla hirdeti elévülhetetlen érdemeit. Páratlan tehetsége, munkabírása,
elhivatottsága legendává avatta a sanghaji zenei életben és a helyi magyarok
körében.
136

137

THE HUNGARIAN BAUHAUS ARCHITECT IN SHANGHAI
BÉLA MÁTRAI (1885 – 1964)
Written by: Lívia Szentmártoni, Consulate General of Hungary, Shanghai
Béla Mátrai was born in Budapest in 1885. He learned the joy of creation as
a child from his father, a renowned sculptor and teacher at the Hungarian
National Royal School of Applied Arts. Besides his work in Hungary, his
father’s name is also connected with the decorative sculptural work in the
palace of King Ludwig II of Bavaria in Munich, amongst other projects.
There were recognized artists amongst Béla’s siblings as well. His brothers,
the sculptor and medallion maker Lajos Mátrai (1875 – 1965) and the
painter Vilmos Mátrai (1877 – 1961), also gained renown.
Béla Mátrai studied architecture at the Vienna Academy of Fine Arts
between 1907 and 1911. World War I did not spare the male members of the
Mátrai family, with Béla joining the army along with his brothers. He was
serving as an ensign in the 31st Infantry Regiment when he was captured
and interned at the Beryozovka Camp in the Trans-Baikal region of eastern
Siberia. Following this, he probably landed up at Nikolsk-Ussuriysky
(present-day Ussuriysk), one of the largest Siberian prisoner-of-war camps.
When he was freed, his route to Shanghai was likely through the northern
Chinese city of Harbin, much like many other prisoners of war.
In his thirties he began to work as an assistant to the architect László
Hudec, and presumably played an active role in projects such as design
of the Park Hotel, the Grand Theatre, and the Aurora College for Women.
He was married in 1924, following which his children Margit (1925 –) and
Jenő (1926 – 1993) were born. The family liked pets, but their true favorite
was “Munka” (“Work ”) the Singapore monkey, who brought a great deal of
joy to everyone.
According to evidence from archival documents, the rather resolute and
temperamental architect opened his own design studio. The plans for
numerous Bauhaus residences can be linked to his name. These include
the Culty Apartments on the former Culty Road, at present day 280 Hunan
Road (Béla Mátrai’s office was located in apartment number 1), the building
known as the Marguerite Apartments, named after his daughter, at number
273 (1934), and his own home across from the latter (at number 278). He
separated from his first wife (Ermionia Troitzky) in 1935, later marrying
Lucy (Ludmilla) Dobrjansky (1910–2003).
In 1947, Béla Mátrai sent his children ahead and then left Shanghai himself
on the 13th of March 1948. He settled down with his second wife in Glen
Ellen (Sonoma County, California).
138

Béla Mátrai and his children: Margit and Jenő, Shanghai, 1939 | Courtesy of Lesa Martin and Bence Patat
139

Culty Apartments | No. 280 Hunan Road
This is a five-story, Bauhaus-style apartment building on a corner lot. The
building’s corner is emphasized by a rounded protruding section almost
entirely filled with windows, which contains the stairwell. Béla Mátrai’s
office was in apartment number 1.
Culty Apartmanház | No. 280 Hunan Road
Ötszintes, saroktelken álló, Bauhuas stílusú lakóház. Az ingatlan sarkát
kiugró, lekerekített épületrész hangsúlyozza, amely szinte teljesen
ablakokkal fedett, itt helyezkedik el a lépcsőház. Mátrai Béla irodája az 1.
számú lakásban kapott helyet.
Photo by Lívia Szentmártoni
140

Béla Mátrai’s Family Home | No. 278 Hunan Road
The most dramatic part of this two-story, gable-roofed building is the
balcony with rounded corners on the upper f loor, which was enclosed
in the 1970s and 1980s with the addition of characteristic Bauhaus-style
ribbon windows.
Mátrai Béla családi háza | No. 278 Hunan Road
A kétszintes, nyeregtetős épület leglátványosabb része az emeleten nyíló,
lekerekített szélű erkély, amelyet az 1970-es, ’80-as években építhettek be a
Bauhausra jellemző szalagablakokkal.
Béla Mátrai’s Family Home with its current residents | Photo by Norbert Németh
141

Photo by Péter Ákos Fodor
Photo by Péter Ákos Fodor
Photo by Lívia Szentmártoni
142

Photo by Lívia Szentmártoni
Marguerite Apartmens | No. 273 Hunan Road
This five-story, f lat-roofed apartment building is broken up into eight
sections, presenting an asymmetrical appearance. One of the most
stunning elements of the building, which was named after Béla Mátrai’s
daughter Margit, is the stair-step molding that runs above the entryway.
Red windowsills protrude from the façade surface. The colorful, Bauhaus-
style terrazzo f looring decorated with geometric forms is very popular
with Shanghai residents who are fans of the city’s built heritage.
Marguerite Apartmanház | No. 273 Hunan Road
Az ötszintes, lapostetős lakóház nyolc részre van tagolva, aszimmetrikus
képet mutatva. Az épület – amelyet Mátrai Béla lányáról, Margitról nevezett
el – egyik leglátványosabb eleme a bejárati ajtó felett futó, lépcsőzetes
párkányzat. A homlokzat síkjából piros színű ablakpárkányok emelkednek
ki. Az épület színes, geometrikus formákkal díszített, Bauhaus stílusú
padlólapja nagy népszerűségnek örvend a Sanghaj épített örökségéért
rajongó városlakók között
143

A BAUHAUS MAGYAR ÉPÍTÉSZE SANGHAJBAN
MÁTRAI BÉLA (1885 – 1964)
Írta: Szentmártoni Lívia, Magyarország Főkonzulátusa, Sanghaj
Mátrai Béla 1885-ben született Budapesten. Az alkotás örömét gyermekként
szívta magába: édesapja, Mátrai (Muderlak) Lajos György (1850 – 1906)
neves szobrászművész, az Országos Magyar Királyi Iparművészeti Iskola
tanára volt, magyarországi munkáin túl nevéhez fűződnek többek között
Münchenben II. Lajos bajor király kastélyának díszítőszobrai is. Béla testvérei
között szintén akadtak elismert művészek: egyik bátyja, Mátrai Lajos (1875
– 1965) szobrász- és éremművészként, míg másik bátyja, Mátrai Vilmos
festőművészként (1877 – 1961) szerzett hírnevet magának.
Mátrai Béla 1907 és 1911 között a Bécsi Képzőművészeti Akadémia növendéke
volt, építészetet tanult. Az I. világháború a Mátrai család férfitagjait sem
kímélte, Béla bátyjaival együtt bevonult a seregbe. Zászlós rangban a 31.
honvéd gyalogezredben szolgált, amikor fogságba esett, a transz-bajkáli
Beresowkába (ma Berjosowka, Kelet-Szibéria) integrálták. Ezt követően
került valószínűleg a Vlagyivosztok melletti Nikolszk-Usszurijszkba (ma
Usszurijszk), az egyik legnagyobb szibériai hadifogolytáborba. Szabadulásakor,
valószínűleg a többi hadifogolyhoz hasonlóan Észak-Kína Harbin városán
keresztül jutott el Sanghajba.
A harmincas éveiben járó építész Hudec László asszisztenseként kezdett
el dolgozni, és feltehetőleg olyan projektekben vett aktívan részt, mint a
Park Hotel, a Nagyszínház vagy az Auróra Nőiskola megtervezése. 1924-ben
megnősült, ezt követően születtek gyermekei, Margit (1925 –) és Jenő (1926
– 1993). A család szerette a háziállatokat, de igazi kedvencük „Munka”, a
szingapúri majom volt, amely számos örömteli percet okozott mindenkinek.
Az archív dokumentumok tanúsága szerint az igen határozott, temperamentumos
építész később saját tervezőirodát nyitott; nevéhez köthető több bauhaus
lakóház megtervezése, többek között az egykori Culty Road, ma Hunan
Road 280-as szám alatt álló Culty Apartmanház (Mátrai Béla irodája az 1.
számú lakásban kapott helyet), a 273-as szám alatt álló, lányáról elnevezett
Marguerite Apartmanház néven ismert épület (1934), illetve saját lakóháza is
átellenben az utóbbival (No. 278). Első feleségével (Ermionia Troitzky) 1935-
ben elváltak útjaik, később Mátrai Béla életét Lucy (Ludmilla) Dobrjansky-val
(1910–2003) kötötte össze.
Mátrai Béla gyermekeit 1947-ben előre küldte, ő maga pedig 1948. március
13-án hagyta el Sanghajt. Második feleségével Amerikában, Glen Ellenben
(Sonoma megye, Kalifornia Állam) telepedett le.
144

Béla Mátrai’s Family Home | Courtesy of Lesa Martin and Bence Patat
145

A HUNGARIAN DANCER IN THE FAR EAST
FLÓRA DESSEWFFY (1913–1995)
Written by: Dr. Györgyi Fajcsák, Hopp Ferenc Museum of Asian Art
In the 1930s, a Hungarian dancer, Flóra Dessewffy, performed at numerous
venues in Shanghai and toured Asia for many years. She went to Shanghai
twice, but also performed on the Malay Peninsula, the Philippine Islands,
Singapore, and Myanmar (then known as Burma).
Flóra Dessewffy was born in 1913 in Budapest, the sixth child of a well-
known Hungarian noble family. She grew up in the Pesterszébet section
of town, attending school there and aspiring to be a dancer from a young
age. She was a prodigy, appearing in dance productions beginning in
1921. Initially she performed with the Lakner Bácsi Children’s Theater,
gaining her first accolades at St. Nicholas Day and Christmas benefits
as well as Easter Sunday shows. By 1929, she was amongst the pupils of
theater teacher Szidi Rákosi, who also helped her refine her dance skills.
She danced in productions at the Király Theater in Budapest in 1930, and
then continued her career abroad later in the decade. In 1934, Asian papers
reported on her first Asian tour.80 The young, lithe blonde girl performed
as a member of the Rhapsody Girls’ Revue together with Amália Pollákovits
and Betty Szilágyi. They first appeared on Java, and then in Singapore
and Manila. After spending a long stretch on Java, they took the stage at
the Capitol Theatre in Singapore. Following this, they performed for three
weeks at the Manila Hotel in Manila. From there, they arrived in Hong
Kong, where their Rhapsody Girls’ Revue show began with an acrobatic
waltz duet followed by a can-can by the trio. The three Hungarian dancers
presented a tango (La Cumparsita) as their third number, which was
followed by a choreographed performance by Flóra Dessewffy and Amália
Pollákovits of a story entitled Honeymoon Hotel. The final number of the
show, Eastern Dance was again choreographed for all three dancers. Their
performances were accompanied by live music. After Hong Kong, the 1934
tour continued in Shanghai, where according to a brief story in the The
China Press81 newspaper, the Hungarian ensemble of one brunette and two
blonde performers did not only dance, but also sang in English.
Flóra Dessewffy’s next performance in Shanghai took place a year and
a half later. She toured Asia in the summer of 1936, again with Amália
Flóra Dessewffy in “Burmese” costume, 1938 | Photographer unknown
| Inventory of Ferenc Hopp Museum of Asiatic Arts, © Museum of
Fine Arts, Budapest, 2022
146

Pollákovits. The Shanghai press now devoted greater attention to the
act of the two Hungarian dancers, who appeared in the program of the
Canidrome Garden in July of 1936.82 The dancers, going by the names Flora
and Florence, did not only entertain the guests as performers, but also as
dance partners for men who wanted to take a turn on the dance f loor.
Numerous advertisements for their shows appeared in the local English
press, where the two Hungarian dancers were promoted as beautiful and
talented performers of modern dance. Tangos, rumbas, cariocas (a Brazilian
dance similar to the samba), and foxtrots, as well as step, Hungarian, and
new (modern) dances were a part of their act. In accordance with the
principles for designing a dance show at that time, innovative, modern
dances were also included in the program in addition to spectacular
numbers based upon the basic steps and formations of ballroom dances.
The advertisements emphasized the tango, a number that had already
achieved quite a success for the dancers in Europe and Java. Their costumes
for the performances were seen as particularly exciting and daring by the
press, and this is confirmed by surviving contemporary photographs of
Flóra Dessewffy. For example, one of the extravagant skirts decorated with
numerous frills opened to the full length of her stride, showing off her
long legs. Alongside the ingenious and extraordinary costumes, the press
highlighted in particular the stage presence and outstanding dance skills
of the two Hungarians.
An additional location for Flóra Dessewffy’s shows in Asia was Kuala
Lumpur, which she mentioned in an interview, where she garnered
great accolades dancing to Liszt’s Hungarian Rhapsody No. 2 before an
international audience at the Hotel Majestic. Information has also survived
about her performances in Burma, where she was a part of the shows at the
Silver Grill nightclub in Rangoon (Yangon) in January of 1938 and then in
1940-41.
The Second World War interrupted Flóra Dessewffy’s dance tours of Asia.
Fortunately, there was no financial difficulty in returning home. Her
family recalls her saying, “I always set off on the trips with enough money
in my pocket for the return trip.” There is also information about events
following the disruption caused by the war. She appeared for a hearing at
60 Andrássy Avenue on the 4th of April 1945, where she was interrogated
about whether she was a fascist and whether she had been a member of
the Arrow Cross Party or had worked with them, also inquiring about
how she obtained her belongings. Immediately after her hearing, Flóra
Dessewffy was taken to the Mosonyi Street internment camp where she
was held for six months, but she was never informed of the reason or cause
of her internment. Her accuser presumably was familiar with her dance
career, knew of her foreign tours, or had seen the Asian wooden and ivory
sculptures, carvings, and distinctive souvenirs in her large apartment at
21 Bérkocsis Street. In any case, the court documents on her matter do not
provide any insight into the genuine cause for her arrest. As likely as not,
the affair arose due to pettiness and jealousy.
Later, even though they had set her free and allowed her to leave the
internment camp, she was punished by losing her job as a stenographer
and typist at the National Chamber of Agriculture. The appeals process
confirming the decision in Flóra Dessewffy’s case was still being heard by
the Budapest people’s tribunal even in 1948. This ended with an acquittal
on the 23rd of April 1948, which was made final in the summer of 1948.
These events took a toll and she never got back on track for the rest of
her life. She worked as a stenographer and typist for many decades at the
Ministry of Agriculture and its successor institutions, all the way up to her
retirement. She met her future husband, Géza Láng, in 1955 in Lillafüred,
and they stayed together until her death in 1995. Dance accompanied the
couple throughout their life, as they went out and enjoyed it regularly.
However, they did not travel, and the Far Eastern artworks disappeared
along with their home furnishings. Flóra Dessewffy did not talk about her
former life, never mentioning her performances or the stops on her Asian
trips. However, her clothing and costume pieces as well as photographs
of her performances have survived and been put in a museum, providing
genuine proof of a brief but very successful dance career that stretched to
far-away China.
147

EGY MAGYAR TÁNCOSNŐ A TÁVOL-KELETEN
DESSEWFFY FLÓRA (1913–1995)
Írta: Dr. Fajcsák Györgyi, Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum
Az 1930-as években több sanghaji szórakozóhelyen is fellépett egy magyar
táncosnő, Dessewffy Flóra, aki több éven át turnézott Ázsiában. Kétszer is
megfordult Sanghajban, de fellépett a Maláj-félszigeten, a Fülöp-szigeteken,
Szingapúrban és Myanmarban (az egykori Burmában) is.
Dessewffy Flóra ismert magyar nemesi család hatodik gyermekeként
született 1913-ban Budapesten. Pesterzsébeten nőtt fel, ott járta iskoláit,
kisgyermekkorától fogva táncosnő szeretett volna lenni. Csodagyerekként
már 1921-től fellépett táncos produkciókban. Kezdetben Lakner Bácsi
Gyermekszínházában játszott, Mikulás-napi és karácsonyi jótékonysági
esteken, valamint a húsvétvasárnapi műsorokban aratta első sikereit.
1929-ben már Rákosi Szidi színészképzőjének a növendékei között
találjuk, ahol tánctudását is tökéletesíthette. 1930-ban a budapesti Király
Színház előadásain táncolt. Az 1930-as években aztán külföldön folytatta
karrierjét. Első ázsiai turnéjáról 1934-ben számoltak be az ázsiai lapok.80
A hajlékony, fiatal szőke lány a Rhapsody Girls’ Revue formáció tagjaként
Pollákovits Amáliával és Szilágyi Bettyvel együtt lépett fel. Először
Jáván, majd Szingapúrban és Manilában szerepeltek. Jáván hosszabb időt
töltöttek, majd Szingapúrban a Capitol Theatre-ben léptek színpadra.
Ezután Manilában a Manila Hotelben szerepeltek három héten keresztül.
Innen érkeztek meg a turné következő állomására Hongkongba, ahol a
Rhapsody Girls’ Revue című műsoruk egy akrobatikus keringőduóval
kezdődött, majd egy hármasban előadott kán-kán tánc következett.
Harmadik számként tangót (La Cumparsita) táncolt a három magyar
táncosnő, amit egy Honeymoon Hotel (Mézeshetek Hotel) című történet
koreografált előadása követett Dessewffy Flóra és Pollákovits Amália
előadásában. A műsor zárószámaként Keleti táncot adtak elő ismét három
táncosra koreografálva. Táncukat élőzene kísérte. Az 1934-es ázsiai turné
Hongkong után Sanghajban folytatódott, ahol a The China Press című lap
rövid híradása szerint 81 az egy barna és két szőke táncosnőből álló magyar
formáció nemcsak táncolt, hanem angolul énekelt is.
Dessewffy Flóra következő sanghaji fellépésére másfél évvel később került
sor. 1936 nyarán ismét Pollákovits Amáliával turnézott Ázsiában. A
sanghaji sajtó ekkor már nagyobb figyelmet szentelt a két magyar táncosnő
fellépésének, akik 1936 júliusában a Canidrome Kerthelyiség (Canidrome
Garden) műsorában szerepeltek.82 A Flora és Florence néven emlegetett
táncosok ezúttal nemcsak előadóként, hanem a táncolni vágyó férfiak
táncpartnereként is szórakoztatták a vendégeket. Fellépésükről több
hirdetés is megjelent a helyi angol sajtóban, ahol a modern tánc szép és
tehetséges előadóiként reklámozták a két magyar táncosnőt. Műsorukban
tangó, rumba, keringő, karioka (egy szambához hasonló brazil tánc),
foxtrott, sztepp, magyar táncok és új (modern) táncok szerepeltek. A
táncos showműsor akkori szerkesztési elveinek megfelelően a társastáncok
alaplépéseire és formációira épülő látványos táncszámok mellett újszerű,
modern táncok is helyet kaptak a programban. A műsorból a tangót emelték
ki a híradások, ezzel a számmal igen nagy sikert arattak már Európában
és Jáván is a magyar táncosok. Fellépőruháikat különösen izgalmasnak és
merésznek látta a sajtó, amit egy Dessewffy Flóráról fennmaradt korabeli
fotó is megerősít. Az egyik több fodorral díszített látványos szoknya
például elöl teljes lépésszélességben szétnyílt, láttatva viselője hosszú
lábát. A szellemes és különleges ruhák mellett a sajtó külön kiemelte a két
magyar táncosnő színpadi megjelenését és kiváló tánctudását.
Dessewffy Flóra ázsiai fellépéseinek további helyszínei közül egy
interjújában ő maga is megemlítette Kuala Lumpurt, ahol Liszt II.
rapszódiáját táncolta el a Hotel Majestic nemzetközi közönsége előtt nagy
sikerrel. Burmai fellépéseiről is maradtak fent adatok, itt 1938 januárjában,
majd 1940-41-ben a rangoon-i Silver Grill mulató műsorában szerepelt.
Dessewffy Flóra ázsiai táncos turnéi a második világháború során
megszakadtak. A családban máig emlékeznek mondására: „Mindig úgy
vágtam neki az utazásnak, hogy a visszaútra való pénz is a zsebemben
legyen.” Életének további eseményeiből a második világháború utáni
meghurcoltatását ismerjük. 1945. április 4-én tanúidézéssel kellett
jelentkeznie Budapesten az Andrássy út 60. szám alatt. Arról faggatták, hogy
nyilas volt-e, illetve tagja volt-e a nyilas pártnak, együttműködött-e velük,
majd ingóságai eredete felől érdeklődtek. Dessewffy Flórát kihallgatása
után azonnal a Mosonyi utcai internálótáborba vitték, ahol hat hónapig
tartották fogva, de internálásának okáról vagy indokáról őt magát nem
tájékoztatták. Feljelentője vélhetően ismerte táncos pályafutását, tudott
külföldi turnéiról vagy látta a Bérkocsis utca 21. szám alatti többszobás
lakásában az ázsiai eredetű fa- és elefántcsont szobrokat, faragványokat,
jellegzetes emléktárgyakat. A bírósági peranyag irataiból mindenesetre
nem derül ki meghurcoltatásának valódi indítéka. A hajsza alighanem
kicsinyességből és emberi irigységből fakadt.
Később az internálótáborból ugyan kiengedték és szabadlábra helyezték,
de az Országos Mezőgazdasági Kamaránál betöltött gyors- és gépírói
állásának elvesztésével büntették. Még 1948-ban is zajlott a budapesti
népbíróság előtt Dessewffy Flóra ügyében az az igazoló fellebbezési
eljárás, amely 1948. április 23-án felmentésével zárult le. A felmentés 1948
nyarán emelkedett jogerőre. Megviselték a történtek, s élete már soha többé
nem tért vissza eredeti kerékvágásába. Gyors- és gépírónőként dolgozott
hosszú évtizedekig, egészen nyugdíjba vonulásáig a Földművelésügyi
Minisztériumban és annak jogutód intézményeinél. 1955-ben Lillafüreden
ismerkedett meg későbbi férjével, Láng Gézával, akivel haláláig, 1995-ig
együtt élt. A tánc végigkísérte a házaspár életét, rendszeresen és szívesen
jártak társastáncolni. Az utazások azonban elmaradtak, és a távol-keleti
tárgyak a lakás berendezésével együtt teljesen szétszóródtak. Dessewffy
Flóra soha nem beszélt egykori életéről, nem emlegette fellépéseit, ázsiai
utazásainak helyszíneit. Megmaradt és múzeumba került ruhái és viseleti
darabjai, valamint fellépéseinek fotói ugyanakkor hitelesen tanúskodnak
egy rövid, de annál sikeresebb táncos életútról, amely a távoli Kínáig elért.
148

Flóra Dessewffy, first half of the 1930s, Shanghai | Photo by Leo Skvirsky | Inventory of Ferenc Hopp
Museum of Asiatic Arts, © Museum of Fine Arts, Budapest, 2022
149

150